Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
szeretettel
  2011-11-12 09:51:25, szombat
 
  Antonius
Az első ibolya



Éppen olyan kora-tavaszi nap volt, mint a többi. Hiába sütött már a nap hétágra, a Gyöngyös vize, na és a Malom-ároké is, még nagyon hideg volt ahhoz, hogy a legtöbb helyen combközépig érő vizekbe belegázolva, kedves szórakozásunknak hódoljunk.
Palkó Jenő barátom mellett én amatőrnek számítottam e nem kis szakértelmet igénylő területen, annak ellenére, hogy ő még csak tíz éves volt, én pedig már majdnem tizenegy.

Szégyellni való "szakmai" hátrányomat abban az időben azzal magyaráztam, hogy Jenőnek jobbak voltak a helyzeti adottságai, mivel Kőszegen a Kiss János utcában ő csak nyolcvan méterre lakott a Gyöngyöstől, én pedig kétszer annyira.
És persze, amíg nálam az számított eseménynek, hogy egy héten egyszer, kétszer belegázoltam a Malom-árokba és ott egy-két órát elbóklásztam, Jenőnél az ment eseményszámba, ha egyszer-egyszer, az est beállta előtt kimászott a nevezett vizekből.
Tőle soha nem kérdezte senki, hogy ugyan már, mit csináltál tegnap délután? Mindenki tudta.
Ha nagyritkán előfordult, hogy nem a Gyöngyös medrében töltötte el a délutánját, akkor pedig ő újságolta el a szokatlan eseményt. Persze nem igen hittük neki. Ha véletlenül nem találtuk ott, soha nem azt kérdeztük, hogy hol lehet a Jenő, hanem azt, hogy mi lehet a baja.
Így aztán az önbecsülésem nem sérült túlságosan, ha az általam összegyűjtött kincseket időnként összevetettem a Jenő kamionrakományt kitevő értékeivel. Legértékesebb darabajaim egy német rohamsisak, egy duplacsövű vadászpuska cső része, egy fém kulacs, egy bajonett tokkal, és egy gázálarc voltak. Ugyan a gázálarc egyik üvegén nem lehetett kilátni, mert száz repedés volt rajta, de a másikon annál jobban, mert hiányzott belőle az üveg.

Értékeinkre legnagyobb veszélyt apáink jelentettek. A Jenő apja kicsit ideges természetű lévén, amikor a tárgyak (ő kramancoknak nevezte őket és ezért nagyon utáltuk az öreget) mitagadás kicsit már akadályozták a családot abban, hogy a házba bemenjenek, illetve onnan kijöjjenek, nemes egyszerűséggel az udvar egy részéről áthajigálta a szomszédos gazdátlannak tűnő, elvadult kertbe.

Az én apám még a Jenő apjánál is rosszabb volt, mert mindent tudott használni, és a magántulajdon fogalmát nagyon sajátosan értelmezte. Ennek következtében, azt a puskacsövet, amit heteken keresztül smirgliztem és olajoztam, egyszer csak a kapunknál, a földbe verve, a kapurögzítő tolózár ütközőjeként láttam viszont.
De a rohamsisakom még rosszabbul járt. Szinte szégyellem elmondani, de olyan mértékben rombolta apámról és általában a felnőttekről bennem korábban kialakult képet, hogy nem hallgathatom el.

Szóval, azon a nevezetes kora-tavaszi napon, amikor az iskolából hazaérve már azt hittem, hogy a mai napra rendelt rossz dolgok mögöttem vannak és már csak jó dolgok, mint csavargás, célba lövés csúzlival, egy kis verekedés és hasonló finom dolgok várhatnak rám, a kapun belépve különös szagokat éreztem.
Láttam ám, hogy az én apám az udvarunk végében, a pottyantós wc körül serénykedik. A kezében egy célszerszám rúdja volt, aminek a végén az én rohamsisakomra kísértetiesen hasonlító edény volt erősítve.
Meg sem kísérelem visszaadni azt az érzést, ami eluralkodott rajtam, amikor bizonysággá vált, hogy az én gonosztevő apám a wehrmacht sisakomat fúrta át két helyen és ráerősítette egy nyélre, hogy a wc merés gyalázatos munkáját elvégezze vele.
Talán mondanom sem kell, hogy akkor is hosszú évekre elvágta volna magát nálam, ha nem azzal a vigyorral fogadta volna a felháborodásom kitörését, mint amivel fogadta.
Táskámat bevágtam a konyha sarkába, és foghegyről odavágtam anyámnak, hogy ebédet nem kérek és egyáltalán nem kérek ettől a családtól már semmit és különben is elmegyek itthonról a francba.

Átmentem Jenőhöz és elmélyülten kitárgyaltuk a dolgot. Megbeszéltük, hogy micsoda sz.r a világ, milyen szemetek a felnőttek, és a legkisebb kétségünk sem volt afelől, hogy a mi apáink a legnagyobb bitangok ezen a féltekén. Abban végül is nem tudtunk megegyezni, hogy melyikük az elvetemültebb, az övé-e, avagy az enyém. Mindkettőnk a sajátját tartotta annak, de ezen nem verekedtünk össze.

Alaposan meghánytuk, vetettük a dolgot és rövidesen arra jutottunk, hogy mivel a Gyöngyös még hideg, menteni a menthetőt, csakis a szomszéd elvadult telken lehet. Vagyis átmegyünk és a Jenő apja által odahajigált értékekből próbáljuk pótolni a veszteségeinket. Öreg deszkakerítés mögött húzódott az a rejtélyes világ, ami ugyan a Gyöngyös két medrével nem vetekedhetett, de pótléknak, pillanatnyi helyzetünkben nem volt rossz. Az egyik függőleges deszka nem egészen véletlenül, csak fönt volt rögzítve, alul elhúzva, úgy mentünk át az arasznyi résen, ahogyan két sokat próbált kölyökhöz illik, a legnagyobb természetességgel és egy pillanat alatt. A növényzet meglehetősen változatos világa fogadott minket, de igazán, csak a vadszeder és a vadrózsa tüskés, követhetetlen és felbecsülhetetlen hosszúságú indái tettek ránk mély benyomást, amit napok multán is magunkon viseltünk.

Az értékek szelektálását Jenőre hagytam és én felderítő útra indultam. Csodálatos világ tárult elém. Bár minden lépésért keményen meg kellett küzdeni, de megérte. Néhány perc után, tőlem pár méter távolságra egy vörös kismókust láttam fölkapni egy öreg fa öles törzsére. Később madarak rebbentek fel szokatlanul nagy számban a közvetlen közelemből.
Nagyon szerettem a madarakat. Ha módomban állt, mozdulatlanná meredve, hosszasan figyeltem őket, mozgásukat, viselkedésüket, repülési módjaikat. Akkor már javában álmodoztunk mi is a repülésről. Természetesen a fészkek jórészét is ismertük, tudtuk, hol, hány tojás van, hány kelt ki belőlük, stb.
Bár az enyém volt a városrész legjobb csúzlija, madarakra soha nem lőttünk. A viták elkerülése végett, többnyire csak olyan célpontra lőttünk, ami csörömpöléssel jelezte a találatot. Ha ugyanakkor bizonyos fények is kialudtak, az persze teljesen megfellebbezhetetlenné tette a sikert és rendszerint elismerő bólintásokat, csettintéseket és hümmögéseket váltott ki a haverokból. De ilyet is csak akkor tettünk, ha nagy ritkán rangsorvitáink támadtak és meg kellett mutatni, hogy ki, mire képes.
De madarakra és egyéb élőlényekre soha... Na jó, néha azért egy-egy lopakodó macskát meggyőztünk arról, hogy nem illik a madarainkra vadászni. Legkedvesebb célpontjaink az orosz teherautók voltak.
Tele volt velük az utca, mert a végén volt az a nevezetes iskola, (a határon) aminek az ismertetésével Ottlik Géza legalább annyival előttem jár az irodalomban, mint Jenő barátom a Gyöngyös meder háború utáni feltárásában, és akkor az a híres-neves intézet, amit mi egyszerűen Reálnak hívtunk, oroszokkal volt tele.
Leginkább a kabinoldal üvegeit céloztuk, de ez nem volt egyszerű, mivel nagyon nagy gyorsaságot igényelt a rejtett és betárazott csúzlik előkapása és a távolodó célpont "leküzdése". Nekem is csak egyetlenegyszer sikerült. De Georg és a teherautója, egy másik történet.

Jó ideje bóklásztam már meg-megállva, figyelve a cinkék, rozsdafarkúak, rigók, barázdabillegetők mozgását, ingerült, felháborodott ricsaját, amivel szinte tiltakoztak a zavartalan világukba való betolakodásom miatt, amikor egy bodzabokor tövében megpillantottam néhány szál ibolyát. Az első ibolyát azon a tavaszon, a hosszú tél után. Az ibolya mindig az egyik legkedvesebb virágom volt. Nagyon megörültem. Ez a gyönyörűség nagyon nem illett bele a napomba és abba az elvadult, kacatokkal teleszórt gaztengerbe sem. Éppen azt latolgattam, hogy honnan tudom a vadszeder indák között kúszva megközelíteni, amikor távolról Jenő kiáltását hallottam:
- Toncsi! Gyere gyorsan!
Azonnal visszaindultam, mert azt hittem, hogy valami baj érte. Biztosan eltel egy-két perc, amíg visszaküzdöttem magam a hang irányába.
- Későn jöttél. Egy sündisznót láttam ott a kerítés tövében, de eltűnt. - Mondta csalódottan.
Kerestük még néhány percig, de nem találtuk.
- A rohadt csalán is összecsipkedett, a kezemet is elvágtam egy üvegdarabbal, menjünk innen a francba.
- Menj csak, én még maradok. - Mondtam Jenőnek és indultam vissza arrafelé, amerre az ibolyát láttam.

Odaértem a bodzabokorhoz és az ibolya nem volt ott. Nem értettem a dolgot. Aztán rájöttem, hogy egy másik bokornál lehetek, mert a korábbi megközelíthetetlenebbnek tűnt.
Kutattam tovább. A következő bodzabokor közelében egy kerékpár külsőgumit láttam gazzal körbenőve. Tudtam rögtön, hogy nem jó helyen vagyok, mert korábban ilyet nem láttam.
Mentem tovább. Sötétedett. Újabb és újabb bodzabokrokat találtam, de az ibolyát nem találtam meg.
Fél évszázad múltán is megrezdül bennem az a névtelen szomorúság, amivel a sötétben belém szabdaló tüskés indák között, végül a kerítés felé vettem az irányt. Nem találtam az elmozdítható deszkát sem. A kerítés környékét borító kacatokra rá se néztem. Miután átmásztam a kerítésen, észrevettem, hogy nem a Jenőéknél vagyok, hanem a szomszédjukban.
Halálos fáradtságot éreztem, a következő kerítés megmászása közben.
Jenő nem csodálkozott, hogy más irányból érkeztem, mint várta.

- Ezt neked adom Antonius. (Néha, ha kedvesen akart szólni hozzám, akkor Antoniusnak hívott.) - mutatott rá egy előre elkészített talapzaton álló bronzból öntött sasra, aminek csak az egyik szárnya végéből hiányzott egy kis darab. Gyűjteményének nagy becsben tartott darabja volt, amivel enyhíteni akarta a rohamsisak miatti zűrt az agyamban.
- Nem kell. - Mondtam. - Nem gyűjtök már semmit.
Csodálkozva nézett rám. Nem értette.

Talán akkor kezdődött az a furcsa, sokak által megmosolygott szokásom, hogyha látok valami szépet, lehet bármennyire haszontalan, nem lehet nekem olyan sürgős dolgom, hogy meg ne álljak és meg ne bámuljam.
Nem járhatok olyan kopár holdbéli tájon, ahol valami szépet, valami érdekeset, nemeset nem találok.

Aktív éveimben, ha felhangzott a rádióban egy költemény, vagy egy dallam, ami hatott rám, lekapcsoltam a zümmögő fúrógépem, vagy a süvöltő sarokköszörűmet, nekidőltem valaminek, és nem törődtem semmi mással. Ha vége volt a versnek, vagy a melódiának, tettem a dolgom tovább.

Utána, mintha az acél is könnyebben, szebben hajlott volna és a kiejtett szavam is igazabb lett volna...

Azóta sok gyötrelmes tél ért véget. Voltak hosszú, nagyon hosszú telek is, de a tavasz előbb, utóbb mindig megérkezett, meghozva a reményt és az első ibolyát.
Megcsodálom őket minden tavaszon, és olykor eszembe jut az a réges-régi ibolya. Soha nem szakítom le őket. Had csodálja meg más is, és had tudja meg: véget ért a tél...
 
 
0 komment , kategória:  Antonius Az első ibolya   
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 2902
  • e Hét: 2902
  • e Hónap: 82460
  • e Év: 2023740
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.