Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
szeretettel
  2011-11-12 10:37:06, szombat
 
  FELHŐ-KÖVET



Párjától egy hanyagul ügyelő jaksa-tündért elűzött
és egy esztendőre el is ítélt zord urának parancsa.
Elment hát, hogy a remete-tanyán, szép Szítá szent vizénél,
lombtól hűs Rámagiri tetején büntetését letöltse.

Már sok hónap tovairamodott bús-magányos tanyáján,
csuklójáról az arany, az ezüst ékszerek mind lehulltak,
s esős évszak jött, mikor a hegyen felleg indult feléje,
felleg - mint egy haragos elefánt, mely fejét földre szegte.

Hát megtorpan, s a kétakí-virág-öntöző felleg árnyán
könnyekkel küszködik a remete, elmereng, messze bámul.
Felhőt látván növekedik a bú mindeneknek szívében,
hát még annak szíve de szomorú, kit elűztek hazulról.

Vár, míg lassan odalebeg elé lomha szárnyán a felleg,
s szépen kéri: vigyen üzenetet kedveséhez vigasznak.
Buzgón áldoz kutadzsa-koszorút, harmaton nyílt virágot,
s vidáman száll szava az egekig - így köszönti a felhőt.

Füst-tűz-víz-szél keveredik össze fellegekké az égen,
mint érthetné üzeneteiket lelkes, élő teremtmény?!
Ezt vágyában nem is ügyeli, csak esdekel, kér a jaksa -
kit vágy kínoz, kifecsegi baját esztelennek, eszesnek.

"Záporfelhők igazi fia, kit minden égtáj megismer,
s folyton változtatod alakodat, s Indra felség a gazdád -
mert páromtól eloroz a világ, íme, hozzád könyörgök.
Hisz jobb hiún kérnem az igazat, mint a hitványt sikerrel

Vízárasztó, ki az epekedőt, szomjan égőt segíted,
vidd el páromhoz az üzenetet - engem is sújt Kuvéra.
Menj el, kérlek, ligetes Alaká városába, hol izzó
fényben tündöklik a palotasor Siva hold-homlokától.

Míg könnyű szél visz utadon, a sok útrakeltnek hitvese
felbámul rád - szívüket a remény tölti, fürtjük kibomlik.
Téged látván hazasiet a férj, s már ölelné szerelmét,
hacsak nem rab idegen akarat tömlöcében, akár én.

Míg nagy lomhán tovasodor a szél kéken égő egekben,
s zápor-váró csátaka csicsereg boldogító dalával,
téged, szépet, egeket-ölelőt, minden asszony magasztal
és szirmot tűz fonatai közép, mert a kéjről viszel hírt.

És meglátod, ha egyenesen mész: biztos él még a párom,
s számlálgatván sűrűn a napokat, hű maradt jó urához.
Mert váláskor a gyönyörű remény hosszú, szívós fonalként
minden nőnek hervadó-csüggeteg szirom-szívét befonja.

Mennydörgésed, mely a ligeteken mindenütt gombarajt nyit,
meg-meghallván a Mánasza-tavát látni vágyó hattyúnép,
lótusz-szárt tép úti eledelül, égbe rebben suhogva,
és elkísér a Kajlásza-hegyig fent a kéklő magosban.

Végy hát búcsút e magas egekig feltörő sziklacsúcstól,
mely még őrzi Raghu fejedelem lábnyomát oldalában,
s melyre mindig lepereg a könnyed, visszatérvén utadról,
hogy kimutasd igaz örömödet jóbarátod láttára.

Most elmondom, melyik a helyes út, merre kell majd vonulnod
- s aztán hallod csak, amit üzenek - arra menj hát, barátom,
megtámasztván magad a hegyeken fáradó lábaiddal
s fel-felszíván az üde vizeket, ha nagyon kimerültél.

"Tán hegy csúcsát viszi tova a szél?" - kérdezi majd magától,
s nyugtalanul rád emeli szemét lent a tündér-feleség.
Te meg rebbenj a nicsula-termő hegyvidékről északra,
s - ormányával a világelefánt meg ne sújtson - vigyázz rá.

Ha feltűnik a keleti égen drágakövek tüzével,
hegycsúcsok közt Indra fejedelem szép szivárványszín íja,
úgy felizzik fekete derekad, úgy kigyullad, kiszépül,
mint a pávák villogó tollától Visnu isten ruhája.

"Tőled függ most a gabonavetés" - mondja párás szemekkel,
s felbámul reád a falusi leány, s nincs szemében kacérság,
ha Mátának eke nyomaitól friss vidékét elérted.
Itt majd válaszd a nyugati irányt, s észak útján is indulj.

Megfékezvén az erdőtüzeket áradó záporoddal,
enyhet nyújt majd, ha utad elepeszt, Amrakúta gerince.
Mert jótettért az alacsony nép is megsegíti barátját,
óván minden veszedelem elől. Hát még fent a magasak!

S ha mint hajfürt fekete fonata, rátelepszel a hegyre,
mit lábánál csillogó gyümölcsű gyenge mangó borít el,
szépségével lenyűgözi a csúcs még a jaksák szemét is -
mintha rózsás, fekete közepű melle volna a földnek.

Erdőn élők ligetei felett megpihensz egy időre,
majd felrebbensz, ha lepereg esőd, könnyű testtel továbbállsz,
s látod, hogy a Narmadá-folyamot Vindhja roppant sziklái
úgy csíkozzák, mint hadi elefánt háta-bőrét a díszek.

Zúdíts záport, hol a vad elefánt párzásától illatos,
és cserjék közt kanyarog a folyam, s szívj a lassú vizekből;
nem kerget majd ide-oda a szél, hogyha nedvvel beteltél,
hisz nem könnyű, csak az, ami üres, s nem súlyos, csak a teltség.

Látván a parton a kadali-fát pattanó bimbóival,
zöldessárgán a gyönyörű nípa féligérett bibéit,
s elkábulván a leégett liget áradó földszagától,
megmutatják utad a madarak, Zápor-öntő, örömmel.

A csepp-váró csátaka-csapatot megfigyelik a sziddhák,
számlálgatják a darumadarat fent a baljós egekben,
s dicsérnek, ha dübörög a szavad, mert a szörnyű dörejre
karjukra dől, odaborul a szép sziddha-asszony remegve.

Látom, habár röpít az akarat, hogy segíts, jóbarátom,
egy-egy hegyen, mely kakubha-virág-illatos, meg-megállsz majd.
De bár látod, hogy örül a szeme, s felrikolt rád a páva,
kelj fel, kérlek, nagyon is igyekezz, s gyorsan indulj utadra.

Porzódárdás kétakí-virágtól hófehér a kerítés,
fészket raknak a darumadarak fent a szentelt fa csúcsán,
pár nap múltán tovarepül a gyors hattyúnép más vidékre,
s dzsambú erdő feketedik eléd a dasárák országán.

Leghíresebb városuk Vidisá, s hogyha addig jutottál,
buzgón élvezheted a szerelem édes ízű gyümölcsét;
szívhatod a Vétravatí-folyó partja mentén morajló,
játszó hullámú vizeket, akár egy kacér arc ajkait.

Várj itt kissé Nicsájr hegye felett, hol kadambák virága
nyílik, s olyan, mikor simogatod, mintha kéjtől remegne,
s hol barlangok hegyi üregein örömleány-kéjillat
árulja el a városi ifjak kicsapongó szerelmét.

Felfrissülvén, ha tovavisz utad, cseppeiddel locsolgass
jázminbimbót, folyami ligetek sűrűjében kifeslőt,
s vess árnyékot a piacon ülő virágárus-lányokra,
kik izzadnak, s lótusz-fülük a nap nagy hevében lefonnyadt.

S bár - míg észak fele vezet az út - ez kitérőt jelent majd,
mégis menj Uddzsajini palotás-soktetős városába;
nagy kár volna, ha lecsap a villám villanó nagy szalagja,
nem látnod, mint ijedeznek a nők rebbenő szép szemükkel.

De bármily szép a habmoraj miatt surrogó gyors madárrajt
övként hordó, örvényes köldökű nagy Nirvindhjá folyama -
ha majd ott állsz mély vizei felett, el ne fordulj utadról:
mert asszonynép szavaira bizony kótyagos lesz a férfi!

Távol, mint nők gyászoló fonata, oly sovány most a Szindhu,
a hullott lombok, szomorú levelek sápasztják csillogását.
Boldogságodra mutat ez a kín, mit távolléted ébreszt -
tedd hát néki, amitől elapadt teste újból kövér lesz.

Hold tudják az Udajana-regét - szép Avantí vidékén -,
nézd meg gazdag Visála-városát, mely hatalmas, kiterjedt
s éppoly szép, mintha az egek egyik apró darabja volna,
mit földünkre száműzött istenek hoztak onnan magukkal,

s hol Sziprá-szél a nők idomait oly gyönyörrel simítja
- felfrissítvén, ki szerelem-alélt -, mint könyörgő szerelmes:
Sziprá-szél, mely a madarak részeg énekét hordja mesze
s mely, mint lótusz, ha kifakad, olyan illatú s éppoly édes.

Ha felfrissülsz a becsalogató hajkenőcs-illatoktól,
s a pávák mint jó rokonaikat, tánccal úgy üdvözölnek,
ha majd egyszer kipihened utad sok nehéz fáradalmát
asszonylábtól gyönyörű palotán, illatos lótuszok közt,

ha majd téged néz a gana-csapat istene hó-nyakának -
térj a három világot uraló Siva-isten lakába,
hol meglebben vízililiomok hímporától szagosan,
s lány-illattal üzekedik a szél kint a széles folyókon.

S habár máskor közelíti utad a Mahákála-szentélyt,
várj, míg lassan lehanyatlik a nap túl a látóhatáron,
s áldozáskor a Szigonyos-istent dobveréssel köszöntsed,
Üdvözlésed dörgő szavaiért nem marad el jutalmad.

Ott széplányok aranyöve csörren, táncra dobbant a lábuk,
játékosan libeg a legyező fáradó kis kezükben,
vágyakkal telt, gyönyörű a szemük, s röpködő méhrajoknál
hosszabban néz rád, amikor köröm-marta bőrük lehűtöd.

Ha karjukat felemelik a fák, dőlj le rájuk lebegve,
gyújtsál, mint a tearózsa-szirom, mélyen égő vörös fényt,
s tánckezdetkor a véres elefántbőrtől Sivát riaszd el.
Durgá, mikor iszonyata elmúlt, megnyugodva tekint rád.

Éjféltájban, amikor az asszony kedveséhez lopakszik,
s nem láthatja az utat a tűvel-bökhető-vaksötétben,
fénylő villám-aranyad a vidék útjain gyújtogasd fel -
s dörgéseddel, zivataraiddal meg ne rémítsd, vigyázz rá!

Fényes villám-nejedet a gyönyör játéka megviselte,
töltsd hát éjed a palotatetőn szunnyadó madarak közt,
s indulj újból napkelte idején hátralévő utadra:
nem lustálkodhatik, aki igaz jóbarátját segíti.

Ez az idő, amikor a szegény, árva nőknek szeméből
fájó könnyeket töröl a szerető. Most az égen felizzik,
s harmatkönnyét töröli a nap is árva lótuszvirágnak.
Jól vigyázz, hogy oda ne állj elé, s föl ne gerjeszd haragját!

A Gambhírá-folyam üde vize, mint a lélek, ha vágyik,
árnyék-tested, gyönyörű alakod önmagába fogadná.
Mért hagyod, hogy lótuszfehér szeme mindhiába tekintsen:
mért hagyod, hogy villogó halait mindhiába dobálja?

Ha víz-leplét - mit nád-kezeivel tart - magadhoz szorítod,
és hajló part-csípeje kivillan, jóbarátom, nehéz lesz
ráhulltodból tovaigyekezni! Mert ki tudná feledni,
megízlelvén, sziget-combjainak édes ízű vidékét?

Hogyha majd Dévagiri felé mész, arra indulsz utadban,
nem rebben, csak alacsonyan a hűs, vadfügét érlelő szél,
mit megtisztít a tőled üde föld illatos érintése,
s ormányával iszik az elefánt trombitáló örömben,

Virágfelhő legyen az alakod, s égi Gangá vizétől
nedves szirmú virágzivatarod öntsd le Szkanda fejére:
mert a holddal gyönyörű szép isten, hogy társait segítse,
tűz torkába rejtette el a fényt, mely a napnál is izzóbb.

Holdfénnyel hozz örömöt a pávák hófehér két szemére,
és zendítsd meg szavad a hegyeken, így tüzeld táncra őket,
kiknek tollát, kipotyogó díszét lótusz-ékes fülébe
mind feltűzi, mert szereti fiát, égi Durgá-istennő.

Indulj aztán utadon a dicső Nádi-istent imádva
- a sziddhák, mert remegik az esőt, vonulásod segítik -,
s buzgón tiszteld a teheneitől nagynevű Rantidévát,
kinek híre, akár a folyamok, minden égtájt eláraszt.

És ha leszállasz a Nyilas-isten rozsdabarna színében,
hogy vizet szívj, bizony odatekint, rád figyel mind a tündér,
azt gondolván, hogy az üde folyó messzi keskeny szalagja
egy csillámló, föld-ölelő nyakék, nagy zafírral középen.

Itt átkelvén, ha tovavisz utad, menj, hogy árnyékképeddel
méltó légy a dasapurai nők rád kacsintó szeméhez,
mely mint jázmincsokor üde szirmán röpködő méh, olyan szép,
és mint őz, mely ide-oda szalad, színe barnán sötétlik.

S ha arra jársz, Brahmávarta földét vond sötétlő homályba,
vond homályba, hol a Kuru-mezőn harcosok vére ömlött,
s hol Ardzsuna Gándíva-íjából szüntelenül nyilazta
szúrós nyíllal a katonák arcát, mint a lótuszt a zápor.

És ha színed fekete marad is, hófehér lesz a bensőd,
ha leszállsz a Szaraszvatí-vizek lassan ömlő színére,
amelyekhez szeretete miatt az Ekével Harcoló
ment - otthagyván a Révatí szemét tükröző bort s a harcot.

Innen menj a Kanakhala fölött nagy hegyekről lezúgó
Gangához, a Szaraga-fiakat égbe vivő lépcsőhöz,
mely habjával kacag a haragos zord-szemöldökű Durgán,
s belemarkol Siva fürtjeibe, s holdas-ékét cibálja.

Ha féltesttel fölibe emelkedsz, mint isteni elefánt,
hogy kristályos-habú vizeiből égető szomjad oltsad,
árnyadtól oly gyönyörű színe lesz, oly komorrá sötétül,
mint hogyha a fekete Jamuná itt ömölne beléje.

S látván a zúzmara-színű-fehér, zergeköldök-mosusztól
jóillatú hegyet, ahol ered, rátelepszel pihenni,
s úgy fénylik majd, úgy ragyog a színed, mint a Háromszemű Úr
hó-bikája, mikor a rögöket tündökölve kiszántja.

Ha vállukkal viharos időben dörzsölődő fenyőktől
vad erdőtűz születik e hegyen, és a jak farka-szőrét
megperzseli, vizeidet öntsd le, és a lángot taposd el.
Minden nagynak az az igaz öröm, ha szenvedőt segíthet.

A sáskák majd kerülik utadat, mert a dörgést nem állják,
s megpróbálják iszonyú derekad átugorni - hiába.
Verje őket sűrű, jeges esőd vérfagyasztó kacajjal,
hisz kit nem vonz, csak a lehetetlen - megvetés lesz a része.

A szép-félhold-diadémos isten kőbe mélyedt lábnyomát,
hol tündérnép áldoz örökösen, áhítattal keressd fel.
Ezt meglátván, kikerüli a bűnt mind a földi halandó,
és a hívők seregeibe jut, akik Sivát kísérik.

Lágyan suttog, zizeg a vízi nád, szél cicázik felette,
a győzelmes tripurai csatát kinnarik hangja zengi,
és teljes lesz az Állatok Urát felköszöntő dicsének,
ha dobszóként a te szavadat is sziklabarlang dübörgi.

Észak felé a havasokon át menj e sok-sok csodán túl,
Kócsag-hágón, Bhrigupati útján, Hattyú-kapun keresztül.
Ferdén szálló gyönyörű alakod oly sötéten ragyog majd,
mint a zord Visnu feketelába, hogyha Balit tiporja.

S légy vendég az isteni szeretők tükreként égnek álló
Kajlászán, mely a Tízfejű Démon karjaitól megingott,
s lótuszfehér ormaival olyan, mintha a Háromszemű
kővé dermedt kacaja meredne minden égtáj fölébe.

Látom már, ha a kenetek olajbarna színét ragyogva
rászállsz a most-hasított-elefántcsont-fehérségű hegyre,
olyan lesz az, mintha az Ekével Harcoló vállra vetné
földig lógó fekete ruháját, s akik látják, csodálják.

És ha majd itt, e gyönyörű hegyen Siva karját karolva,
melyről kígyóperece lehullott, Gaurí sétál örömben,
préseld össze vizeid tömegét, s testedet úgy gomolygasd,
hogy lépcső légy, puha, simogató, mikor rád lép az isten.

Villám-ékszer ha simogat-izgat, s zápor árad belőled,
tündérlányok zuhanya leszel ott bőven ömlő vizeddel.
Ám ha nem bírsz tovaigyekezni, s szíved izzik miattuk,
mennydörgéssel, iszonyú dörejjel űzd el őket magadtól.

Szívd magadba a Mánasza vizét, melyben oly dús a lótusz,
Indra kedves hadi-elefántját vond be ködfátyoloddal,
párás széllel a csodafa sudár ágait rázogasd meg,
s úgy érintsd csak a gyönyörű-fehér égi csúcsok királyát.

Majd meglátod ligetes Alakát a Kajlásza ölében -
úgy ül ott, mint szeretője, kiről lehullt Gangá-ruhája,
s párás felhő-tömegeivel oly szép az esős időben,
mint az asszony, ha szerelem űzi, gyöngyös-ékes hajával.

Ott versengnek veled a paloták: színeiddel a képek,
villámoddal a szerelem-éhes asszonyok, szép leányok,
dörgéseddel a dübörgő dobok, tisztafényű vizeddel
a gyémántok, s csoda-magasoddal fellegek közt a tornyok.

Ott lótusszal játszadoznak a nők, jázminág van hajukban,
lódhra virágpora illatozik arcukon hófehéren,
kontyaikban kurabaka-bimbó, két fülükben sirísa,
s választékukban a nípa-virág bontja szirmát, ha megjössz.

Ott a jaksák gyönyörű leányok társaságán örülnek,
együtt sétálnak a teraszokon esti csillagvilágon,
és úgy isszák a csodafa törzsén csorranó mézízű bort,
míg mély dörgés dübörög a dobon, mint az égbolt, ha dördül

Ott asszonyok fonatai közül földre hullott virágok,
fülükről hullt vízililiomok, miket széjjeltapostak,
kebelükről lepotyogó gyöngyök s elszakadt szép nyakékek
árulkodnak, ha ragyog a hajnal, merre jártak az éjjel.

Ott a jaksák üde szeretője hiába hint varázsport
szégyenkezve a szapora lángú, szikra-szóró lámpára,
ha párjában remeg a kívánság, s féktelen két kezével
szép melléről a laza, libegő, könnyű fátylat letépi.

Ott a felhők, ha az örökösen fújdogáló fuvallat
űzi őket a palota felé, s kárt okoznak vizükkel
a képekben - tovatünedeznek büntetéstől ijedve,
s utánozzák a fekete füstöt, mely az ablak felett száll.

Ott a nőknek az ölelő kedves karjaiba hanyatló
testéből a szerelem utáni tompaságot elűzi
a víz-gyöngyös fonalakon függő, záporodban megázott
szép hold-ékkő - amikor a holdfény fellegekből kibukkan.

Ott Manmatha nem viseli magán méhrajokkal feszített
íját, mert fél, hogy az Arany-Őrzőt kedvelő Siva ott van.
Így hát dolgát a szerelemittas asszonyok teljesítik,
s minden szívet lenyilaz a kacér, a bűvös asszonytekintet.

S ím - északra Kuvéra lakától - a mi házunk is ott van,
ívben hajlott kapuja csodaszép, mint az új Indra vállán,
és kertjében nevel a gyönyörűm gonddal ápolt gyerekként
egy terhétől kezeire hajló, roskadó mandára-fát.

Itt egy tó van, amihez az utat zöld smaragddal kövezték,
és hol sűrűn terem az aranyos cifra bimbójú lótusz.
Hattyúk lakják e vizeket, akik elfeledték a vágyat,
s bár téged lát szemük, a Mánasza-tó nem ötlik eszükbe.

Majd egy kéjhegy tereli magára a tó partján figyelmed,
melynek csúcsán ragyog a zafír-kő, s hol platánfák susognak.
"Házastársam kedvenc helye az itt" - jut terólad eszembe,
amint nézem peremeden a gyors lángú villámcikázást.

Rezgőbimbójú vörös asóka és egy árnyas késara
áll a dús mádhavi-liget árnyán, amaranthusz-sövény közt.
Az egyik, mint magam is, barátnőd karcsú lábára vágyik,
a másik meg, mint aki kívánós, édes ajkát akarja.

Kristály-talpú magas aranyoszlop áll az árnyas lugasban,
aljás friss-nád-szinű tüzes ékkő, zöld smaragd a díszítés.
Alkony táján ide ül a fáradt kéknyakú pávamadár,
melyet tapssal s ékszere zajával kedvesem táncra perdít.

Emlékezz hát, hogy ezek a jelek visznek el szép lakomba,
meg hogy kagylók, vízililiomok rajza díszlik az ajtón.
Távollétem szomorú idején házam biztos kihalt lesz,
hisz nem csillog, ha a nap oda van, még a lótuszvirág sem.

Itt majd változz elefántborjúvá, hogy a kedvest vigasztald,
a drágakő-tetejű kéjhegyen ülj le szépen, nyugodtan,
és vessél egy icipici fényű, apró villámpillantást,
fénybogárrajszerű tekintetet a homályos szobákba.

Barna, gyöngyszem-fogú, kecses, érett bimba-ajkú teremtést,
karcsú testű, sima hasú, félénk őzgidához hasonló,
lassan járó, fara nehezén és keble súlyán lehajló
asszonyt látsz ott, aki a világon mindenek közt a legszebb,

és látod majd, hogy akit imádok - ő az én drágaságom,
s most nélkülem olyan egyedül él, mint madár párja nélkül.
És míg hosszan gyötöri a vágya, míg a sors ellenünk van,
mint dércsípett vízililiomok, külsejében olyan lett.

S olyan bánat van a zokogástól megdagadt szemeiben,
sóhajtástól színehagyott ajkán és tenyérbe lehajtott
sápadt arcán, mit a haja félig eltakar - olyan bánat,
mint a holdon, mikor elibe állsz, s árnyaidtól borús lesz.

Ő - amikor eléred a várost - áldozathoz fog éppen,
vagy szívében kiszínezi képem, mit a válás gyötört el,
vagy széphangú madarával beszél, s tőle bánkódva kérdi:
"Emlékszel még, ugye, szeretőmre, hiszen kedvence voltál!"

Vagy lantot vesz fekete ruhával beborított ölébe,
mert vágy ébredt bánatos lelkében, hogy nevemről daloljon,
s ha nagy-búsan megpendíti a húrt, melyre könnyek peregnek,
mindig újra elfeledi a dalt, mit épp akkor talált ki.

Vagy a válás szomorú idején megszabott hónapokat
számlálgatja a küszöbről felvett s földre ejtett virággal,
vagy szívében ízleli leendő érkezésem gyönyörét,
hisz a nőknek csak ez a vigasza, ha magukra maradnak.

Nappal tán, míg leköti a munka, nem gyötrődik annyira,
de esténként, ha kifogy a dolog, százszoros lesz a bánat.
S ha majd éjjel kerüli az álom, nézd az ablakban állva
és úgy mondd el, amiket üzenek vigaszául szegénynek.

Búbánattól elapadt a teste s oly sovány most az ágyán,
mint holdsarló a keleti égen, hogyha faggyal ragyog fel.
S az éjben, mely gyönyöröket adott s elrepült, míg velem volt,
könnyhullás közt maga hever otthon, és a válás epeszti.

Ajka szirmát sebezi a sóhaj, mikor hátrasimítja
szép arcából a kenetek híján összezilált fürtöket.
"Talán álmom ideröpíti őt" - erre gondol s kívánja
az álmot, mit örökösen elűz két szeméről a sírás.

Elváláskor gyönyörű fürtjeit egy fonattá fonta be
(én bontom majd ki, mikor az átok és a bánat továbbszáll),
s most eldurvult körmű kezeivel folyton arrább simítja,
mert felsérti gyenge, puha bőrét gondozatlan bozontja.

Az ablakon beragyogó holdra feltekint gyors örömmel,
aztán újból lesüti a szemét, s ráborítja pilláit,
miket mindig elnehezít a könny - mint borongós időben
az érzékeny szirmú mályvavirág hol kinyit, hol bezárul.

Hogyha dísz nélküli idomokkal, ékszereit letéve
ágya ölén gyötöri a bánat, és alig tartja testét -
rátekintvén elered a könnyed néked is, mint a zápor,
mert sajnálod, hiszen a szívedben van melegség, megértés.

Értem való szerelem epeszti barátnődet - jól tudom,
s ebből sejtem, hogy az egyedüllét mily nagyon megviselte.
S nem örömem hite szól belőlem, nem szerencsém dicsekszik,
meglátod majd, hogy ez az igazság, amit mondtam, testvérem.

Ékítetlen szeme, mit a tincsek kétfelől eltakarnak,
s mely bor híján feledi a kacér rám kacsintó mosolygást,
jöttödre tán újra rezegni kezd, mint a lótusz virága
ring a vízen, amikor a halak oldalához ütődnek.

S halványszínű, aranyplatánszerű combja is megvonaglik,
melyen nincs már kipiruló nyoma izgatott körmeimnek,
s melyről a sors akarata miatt minden ékszer lehullott,
s mely megszokta, hogy a gyönyör után két kezemmel simítsam.

Ha aludna, amikor odaérsz, áld meg, felhő-barátom,
dörgés nélkül egy rövid ideig, nehogy szavad zavarja,
s ha álmában odajut a kedves szenvedő hitveséhez,
dörgésedre ki ne hulljon nyakam folyondár-karjaiból.

Aztán keltsd fel fuvallataiddal, miket hűsít a harmat,
és vidámítsd meg az üde jázmin átható illatával,
s az ablakban tüzedre meredő büszke nőnél megállván,
így szólj hozzá dörgő morajoddal, hosszú, zengő szavaddal:

"Tudd meg tőlem, te nem-özvegy, férjed jóbarátja vagyok én,
a nedvvel-telt, s az ő üzenetét hoztam el most tehozzád.
Mennydörgésem lágy szavaival én ösztökélem a vándort,
hogy asszonya gyászoló fonatát megoldozni siessen."

Ha majd így szólsz, vágy kel a szívében, sóhajok közt tekint rád,
és mint Szítá a Szél Fia előtt, hódolattal hajol meg.
Hisz minden szó, amit a szerelmes jóbaráttal üzenget,
majdnem olyan, mintha maga jönne asszonyát átölelni.

S ezt is mondd meg neki szavaimat kedved szerint átadva:
"A Ráma-hegy remete-tanyáján éldegél most a párod,
baj nem érte, s tudakolja, mint van távollévő hitvese -
ezt akarván hallani először, mert az élők: halandók.

Testével testedet öleli át gondolatban szerelmed
- bús, sovány testtel a lefogyottat, felhevülttel az izzót,
vágyban égővel az epekedőt, könnyezővel a sírót -,
míg ellenséges akaratú sors messze űzi tetőled.

Ki még azt is, amit ki szabadna mondani mások előtt,
azt is súgta, hogy odaérhessen üde bőrű arcodhoz,
az most túl van az emberi hallás és a látás határán,
s az én számmal üzeni neked e vággyal ejtett igéket:

Az indák tagjaidat, a félénk őz-szemek a szemedet,
a pávák dús tollai hajadat, a hold arcod világát
és a folyók habjai szemöldök-játékodat mutatják -
de nincs együtt sehol annyi szépség, mint tebenned, csodás nő!

Ha sziklákra haragos alakod rajzolom szép színekkel,
én festeném magamat is, amint lábaidhoz borulok,
kibuggyannak szememen a könnyek, s minden elhomályosul.
Látod, látod, de gonosz a végzet, így sem enged tehozzád.

Esőtől friss ligetek illatát illatozza az arcod,
míg tőled távol a Nyilas-isten kínoz engem magamban.
Figyeld, hogyan szalad el az idő, míg az égen a felhők
elnyújtóznak szoros ölelésben, és a napfényt kioltják.

Ha megpillantanak a nagy erdők istenei titokban
- amint izzón ölelem a semmit, s két karomat kitárom,
mert álmomban odajutok eléd, és magamhoz szorítlak -
sűrű könnyük a ligetek ágán, mint a gyöngyszem, leperdül.

A hegyről jött szeleket ölelem, ó, te legszebb a nők közt,
melyek zúgón letörik a gyenge dévadáru-rügyeket,
s délre szállnak a szivárgó gyanta illatától szagosan.
Hátha téged simogattak előbb - ezt remélem bolondul.

Az éj hosszú, szomorú idejét hogy tehetném röviddé?!
Vagy hogy tudnám csillapítani a nappalok lángolását?!
- Látod, kedves, ilyen ügyefogyott vágyak élnek szívemben
s távol tőled gyötör e kegyetlen égető-szaggató kín.

De elég a magamat emésztés, elég volt már a bánat,
és elég volt, gyönyörűm, a kétség, te se csüggedj, ne töprengj!
Mert kinek jut örökös öröm, és kit gyötör végtelen bú?
Hol fent, hol lent forog a szerencse, mint keréken az abroncs.

Ha Visnu felkel a kígyó-ágyról, véget ér majd az átok
várd ki hát, míg tovatűnik e négy hónap is, mint a többi,
s a válástól kétszeres erejű, lángoló vágyainkat
kielégítik a gyönyör-adó, őszi, holdfényes éjek

És mint régen, leheversz az ágyra, átöleled nyakamat
és elszunnyadsz, de valami miatt hirtelen sírva ébredsz,
s majd elmondod, ha nagyon akarom, míg titokban nevetgélsz:
'Álmomban idegen asszonnyal enyelegtél, te csalfa!'

Hogy jól vagyok, ez a jele, látod. Rágalomnak ne higgyél,
s bármit suttog-fecseg is a világ, híven őrizd bizalmad.
Azt mondják, hogy a szerelem átka, mert feledtet, a válás:
pedig éppen a nagy egyedüllét - az hevíti a vágyat.""

Ó, felhő, vállalod-e, hogy ebben a dologban segítesz?
Hallgatásodból az akaratot s elszántságot gyanítom -
hiszen némán itatod a szomjas csátakát is, ha kéri,
s mert barátját az igazi barát fürge tettel segíti.

Ha válástól szomorú szeretőm felvidult már a híren,
térj meg hozzám üzeneteivel - térj meg aztán a hegyről,
mit felszántott a Háromszemű Úr csillagszőrű bikája,
s jázmin-gyenge szívemet erősítsd és vigasztald szavával!

És ha megtetted, amire kérlek, mert talán megszerettél,
vagy szívedben sajnálkozás támadt, szánalom kelt irántam -
az esős-év tegyen üde széppé, járj be minden vidéket,
és a végzet soha se sodorjon messze villám-nejedtől.

Tellér Gyula fordítása
 
 
0 komment , kategória:  FELHŐ-KÖVET  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 4464
  • e Hét: 11344
  • e Hónap: 56416
  • e Év: 1997696
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.