Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
szeretettel
  2011-11-12 14:13:21, szombat
 
  JÉGVIRÁGOK



Az ablakomon jégvirágok. Micsoda bolond nagy művészi kedve van a télnek, hogy minden ablakot befest ezekkel az álomvilági fehér növényekkel! Mindig csak fehérrel fest. Ahonnan ő jön, ott nincs más szín, csak fehér. És mindig csak virágokat fest, különös hajlású s növésű virágokat, amilyenek sehol nem nőnek a földtekén, amik mégis igazak és bájosak. Hol az a festő, aki egyetlenegy színnel ilyen pompás örökké változatos képeket tudna festeni!

Egy pálmaforma figurát körülvakarok a késemmel az ablakon. Akkor látom, hogy a fiatal kis Köncölné libeg el a házam előtt.

Mindig elszomorodok, mikor ezeket a Köncöléket látom. A nyáron elverte a jég a határunkat és ezeknek nem volt egyebük, csak az a kis termésük. Öt család. Sok gyerek minden családban. Még csak a közepén vagyunk a télnek és ők már a kölcsönkenyérből is kifogytak. Nem lehet ott kölcsönözni, ahol mindenki kölcsönre szorul. De én legjobban azt a kis Köncölnét sajnálom. Ez a szegény jobb módban nőtt fel a többinél. Az apja a báró mindenese volt a szomszéd faluban. A leánya kalácson nőtt fel. Most azt mondják, böngyölekenyérrel élnek. A böngyölekenyér olyan kenyér, amit nem kér az ember a Miatyánkban. Gyékényből őrlik. Olyan mind az öt család, mintha a temetőbe járna hálni, a föld alá.

Köncölné a kis karonülő gyerekével megyen az úton. Nem tudom, hova megyen. Talán a templomba, ahol a hétfájdalmas szűz előtt szokott térdepelni. Talán az orvoshoz, mert beteg az a kis ember a karján. Olyan gyönge, hosszúkás az arca ennek az asszonynak, hogy kifehérlik a mi népünk közül, mint a liliom a tulipánok közül. Az orra finom, vékony orr, s a szemén kék az árnyék.

Azt mondanám, hogy hasonlít a bárónéhoz, hasonlít valamit, de ez bizonyára csak tévedés. A báróné csupa selyem, ez meg csupa rongy szegény. A bárónét csak angyalhoz szabad hasonlítani. De meg Köncölné sem köszönné meg az összehasonlítást: ő bizony az igazat megvallva, bolondnak ismeri a bárónét, mint a falubeliek valamennyien.

Pedig nem bolond a báróné, csak éppen hogy eleven és unatkozik. És ezt nem is lehet csodálni. Ő nem a mi csendes völgyünkben nőtt fel. Városban nevelték, s világot járt. Majdnem mindennap látom őt, amint ellovagol az ablakom alatt vagy pedig szánkázik. Többnyire egymaga ül a szánon, és olyan szilajan hajt, mintha a dombról az égre akarna fölcsusszanni. Tegnap is így láttam. A hó szinte szikrázott a lovak lába alatt. A báróné arca piros volt, mint a pünkösdi rózsa. A fején kicsi fekete prémsapka. A haja meg kibomolva lengett a levegőben, mint a zászló.

Azt mondják, azért ilyen, mert nincsen gyermeke. Nem gondolom. Hiszen még alig két éve, hogy férjhez ment. Ámbátor az is igaz, hogy a rokonok házassága nem igen szapora.

De íme, megint csilingel a szán. A csöndes faluban már messziről meghallatszik a kakasharangok cilinkelése, lovak robogása. Az én ablakom előtt megállanak a lovak.

Hozzám jön?

Mit akar?

Csakugyan hozzám jön. Fázom, mikor az az asszony hozzám jön, pedig olyan, mint az eleven parázs.

A földesúrnál ismerkedtem meg vele alig egy hónapja. A földesúrnak hozzám járnak a gyermekei. Innen a barátság. De tán feketén gondolkodok. A falu olyan kicsiny és olyan kevesen vagyunk újságolvasók, hogy itt a tanító is úrnak számítódik. Majd megválik különben, ha a gyermekek felnőttek. Hát mondom, alig egy hónapja meglátogatta a méltóságos házaspár a mi földesurunkat. A báró érdekes ember, de nem kedves. Furcsák a mozdulatai. Szőke. Szemöldöke nincs is. Az orra hegyes és előrenyúlik mikor nevet. A szeme olyankor ráncokban vesz el. Hozzám is nyájas volt. Kezet fogott velem. Sohase fogtam még kezet báróval. Nem tudom, miért kerültem a vele való beszélgetést, meglehet azért, mert az sz-et mindig f-nek ejti, az r-et meg éppen nem mondja ki.

Hanem a méltóságos asszonnyal annál többet beszélgettem. Egynéhány szót franciául is tudok. - Ez meglepte. Ő tökéletesen beszél franciául. Ez meg engem lepett meg. Leült velem sakkozni és csatát vesztett. No bizony, nem engedem magamat minden téren. Pedig csalt is. Mindenki mosolygott rajta. Visszacsente a bástyáját, mikor én félrepillantottam.

Akkor este beszéltem neki, hogy jutottam zongorához. Az asztalosunknál találtam. Régi rossz zongora. A deszkájáért vette az asztalos a városban és szekrényt akart belőle csinálni.

A báróné immáron kifényesítetten és felhangoltan találja a zongorát. A szobám tele is van tőle terpentinszaggal. Bocsánatot kérek emiatt a bárónétól, de ő azt mondja, szereti a terpentinszagot: valami festő műtermére emlékezteti őt a terpentinszag. A festő nevét elfelejtettem.

A báróné azért jött, hogy a zongorámat megnézze. A kesztyűjét az asztalra dobja, s valami hangversenyművet dördít meg a zongorán. No lám, micsoda jó szerszám! Ahogy a székre könyökölve hallgatom, megmondja, hogy amit játszik, azt Liszt Ferenctől hallotta Párizsban.

- No, szegény zongora, becsüld meg magadat: ilyen dicsőség nem mindennap ér!

Föl is veti a fejét, és a levegőbe néz, mint Liszt szokta. Csak akkor hajlik le mélyen, mikor egy-egy dörgő futamot kezd, s elaprózza a végén vékony trillákban.

Én eleinte szédelgek ettől a káprázatos játéktól, később azonban látom, hogy a zene lelkét, a hullámzást, a báróné nem ismeri.

Különös, hogy a nők az ujjaik gyorsaságát többre becsülik a zenénél és ezzel akarnak hatni. A maguk érzelmes lelkét talán csak akkor olvasztják bele a zenébe, mikor magukra vannak. Liszt keze alatt bizonyára lelket kapott a zongora és a zene úgy hangzott, mintha az ő érzelmeinek volna a kifejezése. Én csak a hangszert hallom. A báróné lelke nincsen benne. Pedig a bárónénak szép lelke van: selyem és bársony a lelke is.

De elég gyönyörűség az is, ha az ujjait csodálhatom. Szép és kicsiny, gyönge kezek, habár most pirosak a hidegtől. A nagy gyémánt gyűrű fehérvillámokat szór, amint játszik. De nem bírja soká. A zene meghalkul az ujjai alatt. Rám néz és mosolyog. Milyen különös mosolygás! Az egész feje, mindene mosolyog. A haja is mosolyog, a homloka is, az orrocskája is. Divatképen láttam olyan finom orrokat, a földesurunk házánál, a Magyar Bazárban.

De miért mosolyog így énreám? Mit akar velem? Mérföldek vannak közöttünk, mikor mellette ülök is. És ha ő egynéhány mérfölddel közelebb jönne, én visszafelé mennék, hogy távolabb maradjon.

A zene halk és hullámos már, mint a hárfajáték. Ime, a tengeri leányok zenéje, amely elől viasszal tapasztották be a fülüket a hajósok. De én csak a gyűrűjét nézem. Micsoda kincs az. Hogyan kerül az ilyen kincs a nagy urakhoz? Kik dolgoznak a pénzért, amin a gyémántot adják.

Mennyi nyomorúságot lehetne megváltani egy ilyen fényes kövecskével!

Érzem, hogy köd száll a tekintetem elé.

És amint így az arcára nézek, olyan, mintha Köncölnét látnám, a Köncölné hosszúkás, fehér arcát, vékony, finom orrát és kékes árnyékkal fedett szemeit.

És mintha a báróné ment volna az imént az utcán - a báróné, haloványan és rongyosan; karján emelve a beteges fehér kis Köncöl gyereket.

 
 
0 komment , kategória:  Gárdonyi Géza :JÉGVIRÁGOK  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 4039
  • e Hét: 28700
  • e Hónap: 73772
  • e Év: 2015052
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.