Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
szeretettel
  2011-11-13 08:20:58, vasárnap
 
  Dreambird: Emlékezés



A fák között álló alak egyetlen szó nélkül figyelte, ahogy a lombkoronák fölött egymással kergetőznek a felhők. Madarak, apró élőlények zaja keveredett a szél halk suhogásával, teste alig észrevehetően megborzongott, de nem fázott. Nem tudta volna megmondani, miért áll ott, de tudta, nem is kérdezi senki. Nem szokták már kérdezni, s neki sem voltak válaszai. Az erdő még ismerte őt, régen barátok voltak.

Sok nyárral ezelőtt kezdődött, mikor egy különösen szépre, erősre megnőtt tölgyfa megtorpanásra kényszeríttette az akkor még gyerek emberi lényt. Éppen keresztül akart vágni a vad talajon, megelőzni szándékozva a vele együtt érkezett többieket, ám lépteit azonnal lelassította, meglátva a mohos törzset. Szeme mohón itta méreteit, alakját; délceg tartása, karcsúságba rejtett ereje lenyűgözte, bár ennek okát nem tudta maga sem. Lassan közelebb ment hozzá, óvatosan megérintette a fa kérges testét, és szinte érezni vélte, ahogy a törzs egy pillanatra megrezdül, talán ujjainak akart válaszolni. A fiú végigsimította egy darabját, tenyere agyába közvetítette a sötét réteg alatt rejtőző Élet jeleit. Hirtelen nagyon megnyugodott, jóllehet ezt sem értette igazán, meg volt győződve róla, hogy addig sem félt. Mégis, ez az érzés valami más volt, mint amit addig magán tapasztalt; leginkább a nyugalomra hasonlított, felfoghatatlan biztonságérzetet keltett. Másik kezét is a törzsre fektette, de azonnal vissza is kapta: egy villanásnyi ideig forróság szaladt rajta végig, aztán elmúlt. Elszégyellte magát, amiért megijed egy fa kérgétől, és óvatosan visszatette rá a tenyerét. Újból megjelent a forróság, de mielőtt fájhatott volna, szelíd érintéssé enyhült. És a gyerek azt hitte, hirtelen beteg lett: a törzs ugyanis lüktetett, hullámzott a keze alatt, azt az érzést keltve, mintha beszélne. Kicsit még állt így mellette, aztán elengedte, és némán nézte csak. Szomorú lett, érthetetlenül. Körülötte lehalkult az erdő, apró élőlényei ezt az idegen valakit fürkészték, vártak.
Ő pedig ott állt, lelkével új kérdéseket érzett, amiket csak a fától kaphatott. Hirtelen közelebb lépett, leült egy, a törzs oldalából kiálló görcsre, fejét nekitámasztotta a hűvös kéregnek, és lehunyta szemeit. Újból rátört az a furcsa nyugalom, felkapta, magával ragadta, és ő nem
ellenkezett. Az erdei lények halkan, cinkosan összebólintottak, enyhült feszültségük. Megtalálták, ők már tudták.
Lassan csönd lett, a Nap korongja lehúzódott a közeli dombok mögé; a gyerek még mindig ott ült a fa tövében, és nézte. Már régen elhalkultak mellőle társainak zörejei, sajátjaitól egyedül maradt, és mást kapott helyettük.
Szavak nélkül beszélgetett a tölggyel, és mindketten megdöbbentek ettől. A fa nagyon kíváncsi volt mindenre, amit a fiú elmondhatott neki, az emberek világáról. Közben mesélt ő is.
- Valamikor ugyanolyan ember voltam, mint te -, suttogta a gyereknek halkan, - de egyszer megsértettem valakit. Valakit, akinek hatalma volt az anyag és a lélek fölött egyaránt, és ostobaságomat úgy büntette, hogy bezárt ebbe a törzsbe. Sokkal tovább élhetek, mint ti, de iszonyú szenvedés ez, mert senkivel nem beszélgethetek, nincs senki, aki szólhatna. Érzéseket kapok, vigasztalni szeretnének, de én élni akarok megint, nagyon. A varázs szerint élhetek, ha eleget tudok hozzá. Nem tudom, mit jelent ez, sokat gondolkodtam rajta; csak az biztos, hogy tanulnom kell. Segíts!
S a kérés elérte a gyerek szívét, formálódni kezdett benne valami homályos cél, segíteni akart. Nem tudta, mikor és hogyan ért haza az éjszakában, nem nagyon érdekelte az sem, hogy mennyire aggódhattak már érte otthon. Szótlan lett, befelé hallgatózott, s környezete hozzászokott ehhez. Aztán tanulni kezdett, mindenfélét; minden érdekelte, kitartó volt, mert segíteni akart.
Dicsérték eszét, de senki sem sejthette, hogy nem magának, hanem egy rabbá lett lénynek gyűjti az élethez szükséges tudást. Igaz, hogy mindez neki is megmaradt, ám ezzel meg ő nem foglalkozott. És rendszeresen kijárt az erdőbe, a fák közé, leült a tölgy mellé, és mesélt neki, hangtalan. Szíve beszélt érzésekről, szeretetről, elérhetetlen álmokról, a Világról, s a fogoly mohón itta mindezeket. Aztán már az erdő egy része is rá figyelt, nem idegenkedtek tőle többé, mesélő szíve köré gyűltek, s hallgatták ámulón.
Megszerették őt, jobban talán, mint ahová tartozott; hiányzott nekik, ha néha elmaradt. És közben együtt várták a mind jobban közelgő pillanatot: érezték, már nem kell sok, és a rab újra szabad lesz.

Egy nap, mikor kiment barátai közé, azt hitte, álmodik. Hatalmas tisztást talált a tölgy helyén, fűrészporral borítva, néhány halott ág társaságában. Tehetetlen kétségbeeséssel figyelte az erdőirtók nyomait, nem értette az egészet. Néhány riadt kis lény menekült lábai alatt, féltek tőle, mert nemrégen még látták, mire képes a fajtája. Térdre rogyott, szemei könnyel teltek meg, ahogy a csonka tönköket figyelte, középen a legvastagabbal, ami egykor börtön volt valakinek. Sírt. Már nem sok kellett volna - suttogta, de senki nem volt rá kíváncsi. Idegen lett ismét, idegen lett itt is.
Azóta még kijött néhányszor, remélve, megtalálja azt, akinek mesélhetne, hiszen volna még miről. Sehol nem érezte meg többé. Látogatásai ritkultak, az erdő távolabbi részei nem ismerték őt, nekik sosem mesélt, féltek is tőle. A tisztást gyom nőtte be, elfedve a fájó sebeket, fákon és lelken egyaránt.

Még egyszer felnézett az égre, halkan sóhajtott. Mára felnőtté vált, s most elengedte azt a gyereket, aki egykor az erdő barátja tudott lenni. Otthagyta, hadd álmodjon tovább, mint régen. Egyre nehezebb volt már magával cipelnie, s nem akadt más rab, akinek szüksége lett volna rá.

Lassan megfordult, hazaindult, tudta, utoljára teszi ezt onnan. A Nap ugyanúgy bukott a dombok mögé, mint az első estén, mikor a reményt hozta valakinek. S ő nem fordult meg, hogy végignézze.Dreambird: Emlékezés

A fák között álló alak egyetlen szó nélkül figyelte, ahogy a lombkoronák fölött egymással kergetőznek a felhők. Madarak, apró élőlények zaja keveredett a szél halk suhogásával, teste alig észrevehetően megborzongott, de nem fázott. Nem tudta volna megmondani, miért áll ott, de tudta, nem is kérdezi senki. Nem szokták már kérdezni, s neki sem voltak válaszai. Az erdő még ismerte őt, régen barátok voltak.

Sok nyárral ezelőtt kezdődött, mikor egy különösen szépre, erősre megnőtt tölgyfa megtorpanásra kényszeríttette az akkor még gyerek emberi lényt. Éppen keresztül akart vágni a vad talajon, megelőzni szándékozva a vele együtt érkezett többieket, ám lépteit azonnal lelassította, meglátva a mohos törzset. Szeme mohón itta méreteit, alakját; délceg tartása, karcsúságba rejtett ereje lenyűgözte, bár ennek okát nem tudta maga sem. Lassan közelebb ment hozzá, óvatosan megérintette a fa kérges testét, és szinte érezni vélte, ahogy a törzs egy pillanatra megrezdül, talán ujjainak akart válaszolni. A fiú végigsimította egy darabját, tenyere agyába közvetítette a sötét réteg alatt rejtőző Élet jeleit. Hirtelen nagyon megnyugodott, jóllehet ezt sem értette igazán, meg volt győződve róla, hogy addig sem félt. Mégis, ez az érzés valami más volt, mint amit addig magán tapasztalt; leginkább a nyugalomra hasonlított, felfoghatatlan biztonságérzetet keltett. Másik kezét is a törzsre fektette, de azonnal vissza is kapta: egy villanásnyi ideig forróság szaladt rajta végig, aztán elmúlt. Elszégyellte magát, amiért megijed egy fa kérgétől, és óvatosan visszatette rá a tenyerét. Újból megjelent a forróság, de mielőtt fájhatott volna, szelíd érintéssé enyhült. És a gyerek azt hitte, hirtelen beteg lett: a törzs ugyanis lüktetett, hullámzott a keze alatt, azt az érzést keltve, mintha beszélne. Kicsit még állt így mellette, aztán elengedte, és némán nézte csak. Szomorú lett, érthetetlenül. Körülötte lehalkult az erdő, apró élőlényei ezt az idegen valakit fürkészték, vártak.
Ő pedig ott állt, lelkével új kérdéseket érzett, amiket csak a fától kaphatott. Hirtelen közelebb lépett, leült egy, a törzs oldalából kiálló görcsre, fejét nekitámasztotta a hűvös kéregnek, és lehunyta szemeit. Újból rátört az a furcsa nyugalom, felkapta, magával ragadta, és ő nem
ellenkezett. Az erdei lények halkan, cinkosan összebólintottak, enyhült feszültségük. Megtalálták, ők már tudták.
Lassan csönd lett, a Nap korongja lehúzódott a közeli dombok mögé; a gyerek még mindig ott ült a fa tövében, és nézte. Már régen elhalkultak mellőle társainak zörejei, sajátjaitól egyedül maradt, és mást kapott helyettük.
Szavak nélkül beszélgetett a tölggyel, és mindketten megdöbbentek ettől. A fa nagyon kíváncsi volt mindenre, amit a fiú elmondhatott neki, az emberek világáról. Közben mesélt ő is.
- Valamikor ugyanolyan ember voltam, mint te -, suttogta a gyereknek halkan, - de egyszer megsértettem valakit. Valakit, akinek hatalma volt az anyag és a lélek fölött egyaránt, és ostobaságomat úgy büntette, hogy bezárt ebbe a törzsbe. Sokkal tovább élhetek, mint ti, de iszonyú szenvedés ez, mert senkivel nem beszélgethetek, nincs senki, aki szólhatna. Érzéseket kapok, vigasztalni szeretnének, de én élni akarok megint, nagyon. A varázs szerint élhetek, ha eleget tudok hozzá. Nem tudom, mit jelent ez, sokat gondolkodtam rajta; csak az biztos, hogy tanulnom kell. Segíts!
S a kérés elérte a gyerek szívét, formálódni kezdett benne valami homályos cél, segíteni akart. Nem tudta, mikor és hogyan ért haza az éjszakában, nem nagyon érdekelte az sem, hogy mennyire aggódhattak már érte otthon. Szótlan lett, befelé hallgatózott, s környezete hozzászokott ehhez. Aztán tanulni kezdett, mindenfélét; minden érdekelte, kitartó volt, mert segíteni akart.
Dicsérték eszét, de senki sem sejthette, hogy nem magának, hanem egy rabbá lett lénynek gyűjti az élethez szükséges tudást. Igaz, hogy mindez neki is megmaradt, ám ezzel meg ő nem foglalkozott. És rendszeresen kijárt az erdőbe, a fák közé, leült a tölgy mellé, és mesélt neki, hangtalan. Szíve beszélt érzésekről, szeretetről, elérhetetlen álmokról, a Világról, s a fogoly mohón itta mindezeket. Aztán már az erdő egy része is rá figyelt, nem idegenkedtek tőle többé, mesélő szíve köré gyűltek, s hallgatták ámulón.
Megszerették őt, jobban talán, mint ahová tartozott; hiányzott nekik, ha néha elmaradt. És közben együtt várták a mind jobban közelgő pillanatot: érezték, már nem kell sok, és a rab újra szabad lesz.

Egy nap, mikor kiment barátai közé, azt hitte, álmodik. Hatalmas tisztást talált a tölgy helyén, fűrészporral borítva, néhány halott ág társaságában. Tehetetlen kétségbeeséssel figyelte az erdőirtók nyomait, nem értette az egészet. Néhány riadt kis lény menekült lábai alatt, féltek tőle, mert nemrégen még látták, mire képes a fajtája. Térdre rogyott, szemei könnyel teltek meg, ahogy a csonka tönköket figyelte, középen a legvastagabbal, ami egykor börtön volt valakinek. Sírt. Már nem sok kellett volna - suttogta, de senki nem volt rá kíváncsi. Idegen lett ismét, idegen lett itt is.
Azóta még kijött néhányszor, remélve, megtalálja azt, akinek mesélhetne, hiszen volna még miről. Sehol nem érezte meg többé. Látogatásai ritkultak, az erdő távolabbi részei nem ismerték őt, nekik sosem mesélt, féltek is tőle. A tisztást gyom nőtte be, elfedve a fájó sebeket, fákon és lelken egyaránt.

Még egyszer felnézett az égre, halkan sóhajtott. Mára felnőtté vált, s most elengedte azt a gyereket, aki egykor az erdő barátja tudott lenni. Otthagyta, hadd álmodjon tovább, mint régen. Egyre nehezebb volt már magával cipelnie, s nem akadt más rab, akinek szüksége lett volna rá.

Lassan megfordult, hazaindult, tudta, utoljára teszi ezt onnan. A Nap ugyanúgy bukott a dombok mögé, mint az első estén, mikor a reményt hozta valakinek. S ő nem fordult meg, hogy végignézze.
 
 
0 komment , kategória:  Dreambird: Emlékezés  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 2321
  • e Hét: 11110
  • e Hónap: 90668
  • e Év: 2031948
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.