Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
szeretettel
  2011-11-13 09:25:44, vasárnap
 
  A hercegnő és a fa meséje



Csak állt ott a park közepén magányosan, az ősztől sárguló levelekkel, vastag, kemény kéreggel felvértezve a világ fájdalma ellen, ágaival az őket húzó keserűségtől a föld felé hajolva az egykor büszke, az évszakokat, az érzéseket élvező fa. A hosszú évek, mik elszaladtak mellette, s mik annyi szomorúságot láttattak vele, elvették tőle a legdrágább kincset, a szép érzéseket, elvették tőle a szeretetet. A park többi fáját, csendes társait rég kivágták, az egykor lombjában fészkelő, életét élettel megtöltő hangos madarak messze költöztek, s most ott állt egyedül, csak a széllel beszélve, neki suttogva, válaszolva levelei hangján őt kérve: ne játékosan kapjon levél hajába, ne nevetve fújja körbe fáradt törzsét, hanem dühödten tépje vastag ágait, s törje el, végre törje ketté belül halódó törzsét, hogy ne kelljen magányosan élnie a kihalt parkban, ne kelljen egyedül várnia az elmúló évszakokon át a megnyugvást hozó fejsze csapásait. De a szél nem segített. Mindig csak játszott vele, mint gyermeke hajába túró anya, csak borzolta leveleit, összekócolva őket, de sosem bántotta. A fa pedig csak számolta az elszálló napokat, mint ahogyan az ember számolná a múló pillanatokat, a szaladó másodperceket.
Aztán egy napon egy gyönyörű hercegnő jelent meg a parkban. Sötét haja tündér arca szikrázó koronája, hatalmas szemei meseszép, csillogó, mindig kacagó gyémánt-csillagok, mosolya, aranyos mosolya az élet legszebb alkotása, mi meleget lehel minden szürkeségbe, kecses nyakának gyönyörű íve minden szívet magával ragad. Angyali testével kedvesen suhant a harmatos fű fölött, puha lépteivel szinte fölötte lebegve, nem is érintve azt, láthatatlan angyal szárnyával szinte tovareppenve. S e gyönyörű hercegnő, a természet legszebb ajándéka, kihez hasonló csodát a fa még sosem látott, apró léptekkel a fához lebbent, s leült annak árnyékába, a fa rideg, s durva törzsének támaszkodva, s csak pihent ott, élvezve az ősz kellemes melegét, érezve a sárga leveleken átsütő nap gyengéden simogató sugarait. A fa pedig valami furcsát érzett. Szinte égette kérgét a hercegnő közelsége, szinte perzselte törzsét, legbelsejét az a megfoghatatlan, ami a gyönyörű hercegnőből áradt. Sárguló leveleivel a tündéri arcra tükrözte-szórta a nap fényét úgy, hogy az helyette is végigsimítsa azt és évek óta először valahogy furcsán boldog volt. Így nézte a hercegnőt neki pillanatnak tűnő hosszú perceken át, míg végül az felállt, s visszasétált a parkon át vezető kis ösvényhez, s angyal-szárnyain tovaszállt a messzi házak felé. A fa pedig egyedül maradt, de még érezte finom illatát, törzsét melegítő teste forróságát, s ott érzett magában is valamit, mit a kis hercegnő magából otthagyott, azt a megfoghatatlan érzést, ami belülről hevítette. És egyben szomorú is volt, hogy a hercegnőből csak ez az egyetlen emlék marad majd, hogy illatát messzi sodorja a szél, hogy melegét elrabolja a hűvös este, s hogy belsejéből is elillan annak a különös érzésnek a heve.
S miközben ezen gondolkodott, eltelt a nap, el az este, csak suhant a csillagos éjszaka, s megjött az újabb hajnal, a nap új sugara. A hercegnő pedig megint ott volt, ott pihent ismét nyirkos törzsének támasztva gyönyörű hátát, s a fa kemény, halott kérgén érezte puha bőrének érintését. S hogy valamit adhasson neki, hát ismét megfürdette a nap fényében, sárga levelei tükrével, mikor pedig a hercegnő menni készült, egy apró sárga levelet lehullatva azzal simogatta meg apró kis kezét, hogy legalább levele érezhesse annak a gyönyörű kéznek, tündéri bőrének melegét. És mikor egyedül maradt megint, életében először oly lassan teltek az órák, a máskor rezdülésnyi pillanatok, mint még soha. Az egyébként törzsén szaladó kis csigák, hernyók most szinte mozdulatlan álltak, az égen rohanó nap is megállt, s tovább alig mozdult. És a fa ezt sem érezte még soha. Várta a másnap reggelt, s az nem jött oly gyorsan, mint máskor. Mily furcsa az idő � gondolta � ha várni kell valamire, hát nyomban megtorpan, s nem lohol tovább, hogy kiélvezze a várakozás gyötrelmeit, mit okoz. Aztán mégis beköszöntött az újabb reggel, s a hercegnő, a fa gyönyörű tündére megint ott volt, s az idő is rohanni kezdett, hogy e szép perceket minél előbb elvehesse. De amíg tartottak, a fa érezte, hogy valami történik vele. Érezte, hogy a hercegnőből átáramlik hideg testébe az élet, érezte, hogy elszáll kihűltsége, érezte, hogy megtelik a nap fényével, hogy repedéseiből elillan az évszázadok fojtó halál-lehelete�és érezte azt is, ha lelkét nem rágta volna korhadttá ezernyi gonosz szú, az élet ezer gyilkos tüskéje, s tudna, képes lenne még szeretni, hát most nagyon szeretne�
És így telt az ősz, annak minden boldog reggele, s annak minden vágyakozással telő, magányos napja, s éjjele. A fa leveleit pedig lassan pirosra csípte a hajnalok hidege. Mígnem egy reggelen, mikor hercegnője odareppent alá, lassan, apró kis pelyhekkel megeredt a hó, hogy elvigye az ősz maradékát. S a fa tudta, ez az utolsó olyan reggel, mikor hercegnőjét, élete angyalát láthatja és ettől szomorú, végtelen szomorú lett. Bár mozdulhatna törzse, karnyi ága, hogy megölelhesse szeretett tündérét, bár engedne gyökere, hogy léphessen utána, bár nyílhatna szája, szállhatna hangja, hogy kimondja: az, miről azt hitte sosem lehet, mégis megtörténhetett, mert most újra szeret�S a hercegnő felkelt a bánatos fa alól, lerázta szép ruhájáról a rajta pihenő hópelyheket, s még egyszer utoljára tündéri arcával, csillag szemeivel a fára nézett, aranyosan rámosolygott, puha kis kezével megsimogatta annak újra élő törzsét, majd hátat fordítva, a havas fű fölött suhanva tovaszállt. A fába pedig belekapott az őszvégi szellő, s repítette a sok vörös levelet, mint megannyi szívből kifacsart véres könnycseppet a hercegnő után. Az apró kis levelek pedig körbetáncolták a mosolygó tündért, a gyönyörű hercegnőt, arcához simultak, megölelték, ajkához érve vitték hozzá a fa fájó, magánytól keserű csókját, majd a szél elült, a levelek pedig a parkon átfutó kis ösvényre ültek, puha szőnyeget borítva hercegnőjük lábai elé.
És beköszöntött a tél, az új magány. És bár a jeges szél próbálta kitépni a fából a meleget, mit az a legszebb teremtéstől kapott, a fa erősen kapaszkodott abba a kis forróságba, érezte hercegnője apró kezének érintését, érezte a repedéseibe költözött szeretetet, s nem adta azt az izzó érzést, azt a belül lakó meleget. Aztán az egyik reggelen a fa nem volt sehol, s a park teljesen üres lett�Hogy hová tűnhetett? Ki tudhatja? Talán megmozdult szíve, s levetve lelkét szorító kéreg ruháját, hogy megtalálhassa hercegnőjét, emberré változott.
Számomra ismeretlen szerző
 
 
0 komment , kategória:  A hercegnő és a fa meséje  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 366
  • e Hét: 12111
  • e Hónap: 91669
  • e Év: 2032949
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.