Regisztráció  Belépés
marcyt.blog.xfree.hu
Napraforgó a legtöbb lány, ahogy a virág, a fényre vár.Megváltozott az új világ. Szív és lélek, háttérben áll.... forognak a nap felé, pedig felhős az ég. Jánoki Imre
1945.12.03
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 8 
Hegedüs István: Hangok éjjel.
  2018-06-28 08:06:38, csütörtök
 
  Hegedüs István:

Hangok éjjel.

I.

Föl a hegyre, föl magasba,
Város zaját messze hagyva!
Élet terhe ott megenyhül,
Képzelemnek szárnya lendül.
S dal, mely a szív rejtekében
Vergődött, mint rab madár,
Megoldódik észrevétlen
És szabadon tovaszáll.

Millió láng, lent, alattam
Kigyúlad az alkonyatban,
Bűnt, nyomort befedve szépen
Csillámló ezüst ködében.
Mindenik láng fénybe vonja
Az életnek szűk körét . . .
Csak az élet búja, gondja
Ne volna oly zord, sötét!

Elmélázva, fölebb menve
Hangok csapnak a fülembe :
Egy csalogány szakadatlan
Csattog, egyre hangosabban.
Kéjt sovárgva hangja reszket,
Kéjt veszítve fölzokog,
Röpke perczben mit élvezhet?
Vágya szűnni so'se fog.

Egy életben száz életnek
Vágya élhet, vágya kelhet
S él e dalban halhatatlan
Szól, beszél, sír szakadatlan,
De a madár abbahagyja
S ajkára száll némaság . . .
Emberszívben kél visszhangja
S zeng a dal, még zeng tovább.

II.

De mi hang ez, mely a csendbe
Most előtör tisztán csengve ?
Ájtatos dal, esdve, kérve,
El a földről, száll az égbe.
Száll az ének, száll a lélek,
Elujjongva örömét,
Hogy itt hagyta földi létnek
Gyötrő, kínzó börtönét.

És e földnek üdve, kéje
Szertefoszlik semmiségbe
S bár az élet véghetetlen,
Tovatűn egy röpke perczben.
Minden fénye a nagy égnek
Csillog a szív tükörén,
Rejtekét az öröklétnek
Föltárja a hit s remény.

Ének elhal, méla csend lesz,
Hallgat a táj, néma, csendes,
De úgy érzem: e zsolozsma
Most is ott zeng a távolba.
Mennybe száll a gondolat:
Földi pálya eltűn itt lenn,
Gőzkörével lenn maradt.

III.

De fölver egy duhaj lárma,
Veti lelkem újra lánczra:
Léha dallam, búfelejtő,
Olthatatlan lángot rejtő,
Eldob gondot, eldob eszmét,
Kéjben úszik ittasan,
Kéjt ha élvez, kéjre ismét
Mérhetetlen vágya van.

Mit törődöl, földi ember,
Hiú, üres reményekkel?
Eliramlik ez az élet
S rád borúl a lágy enyészet:
Percznyi létnek idd ki kelyhét,
Lángja míg hevítni fog,
A tiéd, egyéb mi kell még?
Siess, míg el nem lobog.

Dal kihangzik egyre jobban,
A szivemben összeroppan
Képzelemnek szép világa,
Hit s reménynek alkotása.
Élj a perczczel, halj a perczczel,
Keskeny ez a földi lét,
Maradj itt, te földi ember:
Itt mi édes, itt mi szép!

IV.

Mostan egy dal messzi harsan
És zúg egyre hangosabban,
Tüzes, heves csataének,
Riadója szenvedélynek.
Millióknak láza tombol,
Milljó szív egy akarat,
Egy világot szerterombol,
Ujat épít az alatt.

És hogy épít és mit épít,
Összetörve ezt a régit?
Századoknak hulló vére,
Századoknak verítéke
Tette ezt oly nagygyá, széppé .
De raboknak az mit ér?
Óh, ha egyszer szertetépné,
Egy igaz, nagy szenvedély !

Kirabolva, mit a múlt ad,
Minden ember boldogúlhat,
A jelenben van csak üdve,
A mit a múlt összegyüjte,
Szerteosztva, szerteszórva,
Támad egy új, szép világ,
Egy jelszóra, varázsszóra,
Valósúl egy régi vágy.

Mámor elszáll, kocsma hallgat,
A fölvert vágy el nem alhat.
A munkás ha megtér ismét
Szűk körébe, csak bilincsét
Rázza és elégedetlen . . .
Elfogyott már a bora,
Régi sebe fáj hevebben,
Hogy már elszállt mámora


V.

Képzetemben ez a mámor
Múlt időknek távolából
Fölidéz egy szent emléket,
Fölidéz egy drága képet.
A midőn még gyermekajkkal
Zengtem én is éneket
És ez lelkes indulattal
Betöltötte szívemet.

A hazán űlt súlyos rabság,
Ajkra tört fel szent imádság:
>Tiéd vagyok, tiéd hazám ! <
Ekkor így imádkozám,
És szivemben a bilincsnek
Megcsörrent egy lánczszeme
S a reménynek és a hitnek
Szállt magasra éneke.

És fogadtam áhítattal
Hogy a mit szent akarattal
Bír erőm, oltárra tészem:
Hazámban van annyi részem,
Mennyit érte áldozok.
Hitben éltünk valamennyin,
Hogy hazánk virúlni fog.

Mert nem üdve a jelennek
Volt az ifjú képzelemnek
Igaz tárgya, édes álma,
Hanem a múlt szent homálya,
Melyből fölkel régi nagyság
Le nem húnyó csillaga,
És a régi szent szabadság
Várva esdett hajnala.

VI.

Elmélázok, elborongok,
Elhaltak az éji hangok.
Fényben úszik lenn a város . . .
Egy sötét, egy bús, homályos
Sejtelem szívem megszállja :
Az a hit, ha elveszett,
S kél a népnek óceánja,
Szent hazám, mi lesz veled?

Mennyi fény van s ha kioltja
Vak szenvedély törve, rontva,
Mert a másé, mint ha lángja
Hogy ha elvész vak homályba,
Nem borúlna sivár éjjel
Házra, szívre mindenütt:
Ezt a hazát tépve szélylyel,
Oda is lesz mindenünk!

Budapesti Szemle. 1913.
 
 
0 komment , kategória:  Hegedűs István  
Hegedüs István: Szálla alá poklokra . . .
  2018-02-07 09:08:54, szerda
 
  Hegedüs István:

Szálla alá poklokra . . .


Arany nap, édes, drága pillanat !
A menny leszállt, a földdel lett csak egy -
A régi templom boltíve alatt,
Hol elzengett az első Hiszekegy.
A serdülő kor kedves hajnalán,
Igaz se volt, csak álom volt talán;
Emléke mégis úgy elandalít:
Csodás világot tára föl a hit.

Bejárta lelkem az a fény alak,
Igaz való lett itten a csoda :
A hol jár, gond, gyász, bú szétfoszlanak,
Mint felhőn áttör a nap sugara.
Sebet csak érint és gyógyulva már,
A sánta jár, bélpoklok kínja száll,
Szemet csak megken s újra lát a vak,
Gyógyít, ha szóra nyíl' e szent ajak.

Az öröklétből véges létbe lép,
Hogy öröklétbe ezt vezesse át,
A hit magasztos, szent rejtélyekép
Szállítja a szívekbe a csodát.
A múlt idők kétsége messze száll,
Lángelmék álma szép valóra vál:
A földi lét nem szappanbuborék,
Mely szétpattan s marad csak puszta lég.

A Hiszekegy-nek minden kis szava
A menny s a föld összhangját hirdeté,
Ezzel a lélek színültig vala,
Ennek varázsát úgy átérezé !
A röpke élet csillanó vize
A fénytengerbe szakadott bele,
Magába itta ez a földi lét
A menyországnak sugárözönét.

Egy ige mégis sötét volt nekem,
Mely arról szól, hogy Ő poklokra szállt.
Kiszínezé az ifjú képzelem
És borzadály futott valómon át.
Egész világ mi puszta semmiség,
Ködös homályba vész el a nagy ég,
Sehol egy fénysugárka sem ragyog,
Szegény világ, ha Isten elhagyott !

Később bolyongtam a múlt romjain,
Az ősidők lelkét kerestem én
Könyvekbe bújva, azok lapjain,
Föltámad az s mosolyogva száll felém.
Elém varázsla egy más életet,
Mely ifjú volt, vidáman nevetett,
A halandókkal játszó Istenek
Derűit mosolylyal elém lengenek.

Hazug világ, hazug, csalóka fény,
A mely azért örökszép testet ölt,
Szivek mélyére lopódzó remény,
Mosolyg az ég, s örökké zöld a föld,
És mégis, mégis, az ajk néma lesz,
Tátong a sír, poklok mélyébe vesz,
Didergő árnyak ott bolyonganak,
Hogy e sötét világba szálljanak.

S leszálla Ő, az üdvek Istene,
S Kharon sajkája üdv hajója lesz,
Didergő árnynak nem kell félnie,
Él az, kit ő föl e hajóra vesz.
A bús enyészet örvénye felett,
Mely örömöt, fényt, kedvet eltemet.
Száll a hajó, irányoz égi kéz,
Nem dönti azt meg, dúljon bármi vész.

Megértem akkor ezt a szent igét,
Hogy a Megváltó a poklokra szállt,
Imádtam az Atyának szent kegyét,
Hogy nékünk adta egyszülött fiát.
Kétség borúja fénynek hely't adott,
Múlt és jelen összhangba olvadott
Föltámadt újra ifjú szent hitem,
Biztos való lett újra énnekem.

De hejh, átéltem sok nehéz napot,
Körűlviharzott a zajos jelen:
A porba dőlni láttam a nagyot,
Az eszményt sárba ránták szüntelen.
Nem a romok közt, fénylő bolt alatt
Láték suhanni puszta árnyakat,
Hiú fény csillog, de üres a szív,
Vagy megtörik, ha igaz és ha hív.

Hány lelket látok én magam körűl
Vergődni testök lánczai alatt !
Az arcz nevet, az életnek örül,
A míg a szív ott benn majd megszakad
S a míg a lélek egyre küzködött
A szenvedélynek karmai között,
A szárnya tépve hull le csüggeteg,
A szem még lángol, ám a szív beteg.

A fényvilág, mit ifjú szív teremt,
Növekvő árnyak ködhonába vesz.
Oh nézd csak, nézd csak körűl a jelent,
Ez a világ pokloknak pokla lesz.
Hit-, szeretet- s erénynek jelszava,
Hazug beszéd, mely egykor szent vala.
Az ajk mosolya kígyószisszenés,
A szemnek könnye mérges színlelés.

Didergő árny tátongó sír felett,
A kit te itt kedvbe' tombolni látsz,
Lidércz-fény, mely a mocsárba vezet,
A földi pompa, dicső ragyogás.
Nem föld alatt, sötét mélyekbe lenn,
A poklok pokla itt van ide fenn.
Édes Megváltó, üdvnek Istene,
Eme poklokra szállj, óh szállj te le.

Érintsd a szívnek vérező sebét,
Érintsd a szemnek sűrű hályogát;
Oszlasd el a szív kínzó kételyét,
Add át ő neki a hit zálogát;
Oh, lásd meg a vergődő lelkeket,
Örök irgalmad szánja, mentse meg,
Bilincsük törd szét ! Halld meg szent imám;
S a régi hitnek üdve száll reám.

Vasárnapi Ujság - 1903. szeptember 27.
 
 
0 komment , kategória:  Hegedűs István  
Hegedűs István: Eurydike .
  2018-01-16 06:40:35, kedd
 
  Hegedűs István:

Eurydike .

(Ferenczi István síremléke.)*


Ott fekszik a néma márvány,
Ott a szobrász sarkophágján :
Szomorú sors gyászemléke,
Művész-élet bús jelképe.

Eurydike kőalakja,
Kihűlt szívét eltakarja,
Ő kívánta s ime végre
Végső vágyát most elérte.

Kigyó-martan vált halálra,
Úgy borult a sarkophágra :
A művészt is kigyó marta,
Szíve megszakadt alatta.

Mese-szóban szép történet,
Valóságban széttört élet,
Csodás egység ez a kettő,
Mély bánatot, bút gerjesztő.

Eurydike, dicső név te,
Élsz a költők zengzetébe,
Mint az ihlet égi lángja,
Ugy lobogtál a világba.

Égi bájjal járva szélylyel,
Küzdve földi szenvedélylyel,
Űz egy pásztor, futsz előle,
Kigyó mar meg s meghalsz tőle.

Ködvilágba tűnik árnyad,
Orpheus megy, fut utánad,
Lantja bűvös szózatával
Tör az alvilágon által.

Hajh! de árnyad vissza rebben!
Mégis most e műremekben
Újra élsz, ki mese voltál,
Igazabb vagy a valónál.

A halálnak halhatatlan
Képe, mása ez alakban :
Len az alkotó kéz hamvad
S alkotása meg nem halhat.

Eurydike, megtalálna
Orpheus, ha erre járna.
Hejh, de lantja nem hallgatna,
Százszor is jobban siratna.

Ő még lenn az alvilágba
Lengő árnyad élve látta,
Művésztársad csak halottól,
Megtörve a fájdalomtól.

Heve, lángja meg nem értve
Ellobogott puszta éjbe,
Jégközöny dermeszté lelkét,
Oltá, hűté honszerelmét.

Így a lányba', kit halálra
Kigyó mart meg, sorsát látja . . .
Oh mi fájó, gyászos emlék,
Oh mily örök, igaz jelkép.

* E költemény alapgondolatát Ferenczi Istvánnak öcscséhez 1846
szeptember 6-án írt levelének következő részlete adta meg: > Egy
Eurydike státuán dolgozom, magam számára, a mint egy kigyóharapásban
a földre omlik és meghal. A talapzatjára azon megyék nevei
vannak írva, kik az 1844-iki országgyűlés október 18-ik napján a
Mátyás-emlék emelése ellen szavaztak.
Egy igen kellemetes, természetes nagyságú asszonyi alak. Tudod,
hogy még nem volt alkalmam magyarországi létem alatt valamit
önválasztásból készíteni, hanem mindenkor egy ilyen s ilyen nagyságú
emléket stb. Mostan tehát, ha úgy tetszik, valamint művészetemet
Pásztorleány megnyitá, úgy ezen haldokló Eurydike legyen
életem bezárója.<

Budapesti Szemle. 1910.



 
 
0 komment , kategória:  Hegedűs István  
Hegedűs István: Elsülyedt harangok .
  2018-01-14 08:44:46, vasárnap
 
  Hegedűs István:

Elsülyedt harangok .


Vinéta! Bús regéd csendül fülembe,
Mely egy elsülyedt városról mesél,
Honnét koronként méla éji csendbe'
Harangszó hangját hozza fel a szél.
Egy eltűnt város fénye, csillogása,
Egy eltűnt élet rejtélyes varázsa,
Hajóst a mélybe vonja biztosan,
Véletlenül ha erre útja van.

A múlt időknek ködlő óczeánja
Óh mennyi boldogságot eltemet,
S én mint hajós evezve vészes árba,
Keresem abban eltűnt éltemet.
Koldús valónak rongy mezébe járva,
Fölkel szivemnek annyi fényes álma
S az éji csendben halkan valahol
Az elsülyedt harangok hangja szól.

Mily édes hang ez! Mintha gyöngyvirágot
Megrezzent halkan álmos esti szél,
Előidéz egy tündérszép világot,
Hol csak tavasz van, nincs se ősz, se téL
Körültem játszi kedvre gyúlva kelnek
Álomnál édesb ébredő szerelmek,
Lankadva meg nem érzi egy se még
A szenvedély forró lehelletét.

Mily tiszta hang ez! Hitnek tiszta hangja.
Csengése néma áhitatra hí,
Mint egy kápolna elhaló harangja,
A mely imára tud tanítani.
A földi mesgye végtelenbe vész el,
A lélek szembeszállva bármi vészszel,
A földi létben is a mennyben él,
Mert csiiggedetlenül hisz és remél.

Mi harsány hang ez! Eszmék riadója,
Hogy' fölveri még most is lelkemet.
Mi büszkén szállt a haladás hajója,
Magával vitt egy egész nemzetet.
A jelszó szent volt, óh mert élt a hitben,
A hit igaz volt, mert élt bent a szívben,
A lelkek mélyén oltár egy vala,
A martyr-vértől ázott szent Haza.

Mily égi hang ez! Fenkölt szellemeknek
Szent titkot oldó mélységes szava,
Hogy érinthesse csak az Isis-leplet,
Egy egész élet csekély ár vala.
Örök igazság fényt sugárzó arcza,
Ha egy sugárt vetett a gondolatra,
Az öröklétből bir egy sugarat
S mindnyájunk kincse lesz a gondolat.

De szélroham jön s néma lesz a mélység,
Nem hallom már az eltűnt hangokat,
A lelkemet emészti, marja kétség,
Sikító lárma a fülembe csap.
A lét zajában eltűnődve állok
S egy percznyi csöndre áhítozva várok :
Letűnt világ varázsa mélybe von
S merengek az elnémult hangokon.

Budapesti Szemle. 1910.
 
 
0 komment , kategória:  Hegedűs István  
Hegedűs István: Szellem-óra.
  2016-07-24 04:53:37, vasárnap
 
  Hegedűs István:

Szellem-óra.


Nem éjfélkor, mély halotti csendbe'
Üt a szellem-óra énnekem,
Fényben, zajban kondul a fülembe,
Hogy' s mikép, azt meg nem érthetem.

Hangos kedv közt, vidám társaságba'
Egy hang, egy szó szívembe nyilal,
Rám szakad az éj sötét homálya,
Támad a múlt minden árnyival.

Sír felpattan s a kit eltemettem,
Ismert arczczal száll megint felém;
Sír bezárul s a mit reméllettem,
Abban újra eltemetem én.

A halottat a hit föltámasztja,
Ki egészen sír mélyére száll,
Élő lelket törve száz darabra,
Százszor éri utól a halál.

Szó, a melyet még kimondni vágyott
És igazán el nem mondhatott;
Dal, a melybe önte égő vágyat
És igazán el nem dallhatott;

Eszme, melylyé finomult valója
S földön testet so'sem ölthetett;
Gondolat, mely so'se vált valóra
S lét s nem lét közt búsan röpkedett;

Vágy, a mely hajh ! elnémult örökre,
Szív legmélyin elhaló remény,
Ihlet, mely egy perezre szállt a földre,
S visszaszállt, mint röpke tünemény ;

Könny, melyet ha el nem sír a lélek,
Terhétől a telt szív megszakad;
Bú, a melyet százszor is átélhet
S elmondani nem talál szavat:

Hangos kedv közt vidám társaságba'
Fénybe', zajban, bárhol, mindenütt,
Rám szakad az éj sötét homálya,
Hogyha ez a szellem-óra üt.

Budapesti Szemle. 1912.
 
 
0 komment , kategória:  Hegedűs István  
Hegedűs István: Romok.
  2016-07-20 08:59:26, szerda
 
  Hegedűs István:

Romok.


Előre tör a diadalmas Élet,
Mögötte a mult romba hull,
Nem kímél útján se nagyot, se szépet,
Rohan föltartózhatlanul.

Rombolva épít újat szakadatlan,
Nyomán más arczot ölt a föld,
Mi romba dőlt, emléke halhatatlan,
S a halhatatlan romba dől.

Romok közt élünk, ámde a természet
A romot zölddel vonja be,
Hatalmát érzem, hogy az újra éled,
Mit érint alkotó keze.

De emberek közt szerte szét ha látom,
Az ifjú mint lesz puszta rom ;
S magam is érzem tűnni ifjúságom,
Ha gond, ha búnak súlya nyom.

Egy összeomlott élet képemását
Ha látom egy arcz tükörén :
Oh nem az élet örök újhodását,
A puszta romot érzem én.

Örvénynek látom én az arcz redöjét,
Mely összetört reményt takar.
Szemen meglátom a vihar felhőjét
S érzem, mit feldúl a vihar.

A szívben a boldogság tündérvára
Lett puszta rom, lett omladék.
De hol az Élet teremtő varázsa,
Mely fölépíti újra még ?

Uram. ki föltámasztasz összeszedve
Sírokban szétszórt csontokat,
Buzgó fohászszal bízom szent kezedre
E bús, e drága romokat.

Budapesti Szemle. 1912.
 
 
0 komment , kategória:  Hegedűs István  
Hegedűs István: Félbeszakadt dal.
  2016-07-18 06:22:23, hétfő
 
  Hegedűs István:

Félbeszakadt dal.


Ha zengő húr elpattan hirtelen
S beáll a néma csend,
A megszakadt dal, mint egy sejtelem,
Szívemben újra cseng.

De hátha a szív húrja pattan ketté,
S verése is megáll:
Éltünk zenéje vajon elveszett-é
S elnyelte a halál?

Oh mert e földön ez az egész élet
Csak egy daltöredék;
Tátongó sírnál elborongva kérded:
Tovább is zeng-e még?

Hisz' édes dalnak hangja csendül össze,
Ha két szív egy leszen,
Ha édes frigyre lépve mindörökre,
Szeretnek végtelen.

Gyermek kaczajnak csengő-bongó hangját,
A mely oly tiszta szent,
Az áhítatnak méla, mély harangját
Elnyelné néma csend ?

Az égbe rontó eszme harsonája
Örökre hallgat el ?
S az ég megsejtett szent harmóniája
Itt végkép hangzik el?

S költő, ki a csaták vak éjjelében
Eltűnt, ki tudja hol,
Mindazt, mit őrze keble rejtekében,
Nem zengi el sehol?

Oh nem hiszem, mert egész örök élet
Perczek zenéje csak,
Összhangzatát megsejti itt a lélek
S ez néki szárnyat ad.

S azért ragyog úgy földi képzeletnek
Az üdvösség hona,
Oly bűvös dalt is azért zengedezhet
Az angyalok kara:

Mert mind a dal, mely itt alatt szakad meg,
Megcsendül újra ott,
És gondolat, mely itt len szárnyakat szeg,
Ott ölt új szárnyakot.

S a szívnek terhe, melytől összetört itt,
Oly könnyű, mint pehely;
Mert ott mezét levetve, ezt a földit,
A szív új létre kel.

Éltünk jelképe ez a megszakadt dal
S beálló néma csend,
Mi megszakadt, az ég zengőbb lett azzal,
Mert ottan újra cseng.

Budapesti Szemle. 1912.
 
 
0 komment , kategória:  Hegedűs István  
Hegedűs István: A vén cigány
  2016-06-07 07:38:29, kedd
 
  Hegedűs István:

A vén cigány

Vörösmarty >Vén czigányá<-nak 60-ik évfordulóján

Megy a gőzös, észak felé vágtat,
Északfelé viszen katonákat,
Virágcsokros, jó kedvű vitézek
Vigan mennek szembe harczi vésznek.
Zeng a nóta, betölt bérczet, völgyet,
Betölti az egész magyar földet;
Lelkembe csap rhythmusa, zenéje,
Betekintek a csillagos éjbe,
Koörül lengve szállnak, egyre szállnak
Múlt idődkből dicső, hősi árnyak.

Mohos sirból rendre fölkelének.
Ajkukon is zeng a dal, az ének,
Petőfinek riadója csendül
A vak éjben, melyen néma csend ül ;
Mintha mellén vérzeni látnám ott
A sebet, mit rajt' egy kozák vágott:
Egy teremtő szellem örök álma,
Költészetnek szülemlő világa
Tűnt, veszett el ebben az egy sebben,
Midőn azon a lelke kilebben.

S most az élők ajkán az a nóta
Újra úgy cseng, mint soha azóta.
Minden érzés összeforrva jobban,
A Hazának szíve is földobban.
Rajta, rajta ! Itt a régi ellen,
Most is rád tör, tör életed ellen,
Észak jegét boritja hazádra,
Megfagy, lehull minden szép virága,
Mit csak termett az a magyar lélek
És lehervad az a színes élet.

Úgy mint akkor - oh mi szörnyű emlék,
Midőn az a fajó dal szülemlék !
>Húzd rá czigány!< romba dölt hazának
Élő romja zengé csak magának.
Összetörten, bánatnak eredten
Néma honban, búsan, elfeledten.
Háborúnak távoli moraja
Fáradt lelket ime fölkavarja,
Harsog immár a világitélet,
Szíve mozdul, átjárja új élet.

Ércz húrt feszít reszkető kezével,
Mely ifjonta annyiszor veré fel
Fényes multnak dicső szent árnyait,
Mig keblében épen élt még a hit.
Vére forrott mint az örvény árja,
Megrendült a velő is agyába;'
Hurja zengett vésznél szilajabban,
Kétségb'esés, átok zugott abban :
Átok erre a gonosz világra,
Szent honát mely tétlen veszni látta.

Háború dúlt ujra a világon.
Költő csünge rémes látományon:
>Hulló angyal, tört szív, őrűlt lélek,
Vert hadak vagy vakmerő remények.<
A szivének hamvadó parazsa
Föllobog még, fölcsap vészes lángra.
Látomásban látja a keresztet,
>A szent honban Isten sirja reszket<.
Tombol a bűn, szennyes, rút önérdek,
Omlik a vér, pusztulás tömérdek!

De fölcsillan vakmerő reménye,
Pusztaságra ráragyog a fénye.
Hol az agg már? Hol a tehetetlen?
Hol a kétség? Hol a lehetetlen?
Elfárad már, el a vész haragja,
Szebb jövőnek képe megragadja
És kiáltja fennen es harsányon:
>Lesz még egyszer ünnep a világon!<
És igy látja egyre jobban, szebben
S nemes lelke kebléből kireppen.

Megy a gőzös. észak felé vágtat,
Északfelé viszen katonákat,
Virágcsokros, jó kedvű vitézek,
Vígan mennek szembe harczi vésznek.
Újra úgv zeng az a régi nóta,
Újra úgy zeng, mint soha azóta.
Hallom ébren; hallom álmaimba',
Beszövődik ájtatos imámba:
>Húzd rá czigány!< oh de még ne, még ne,
Hadd teljék be a költő reménye!

Nem romok közt, néma, puszta honban
Húzd rá czigány, ámde riadóbban
Zengjen majd a diadalmi ének,
Ha levertiük a bősz ellenséget
S megtoroljuk azt a szörnyű lándzsát,
Mely kioltá költők szive lángját.
Kikben élt, szólt az a magyar lélek,
Élt világa ősi dicsőségnek,
Szebb hazáról szövött édes álom :
Hogy lesz egyszer űnnep a világon.

Budapesti Szemle. 1914.
 
 
0 komment , kategória:  Hegedűs István  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 8 
2018.07 2018. Augusztus 2018.09
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12345
6789101112
13141516171819
20212223242526
2728293031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 10 db bejegyzés
e hónap: 200 db bejegyzés
e év: 2325 db bejegyzés
Összes: 32222 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 5485
  • e Hét: 8532
  • e Hónap: 88313
  • e Év: 1459389
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.