Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
szeretettel
  2011-11-15 13:40:52, kedd
 
  Charles Dickens
Karácsonyi ének



Karácsonyi kísértet-história Fordította: Benedek Marcell

TARTALOM

Első strófa
Marley hazajáró lelke

AJÁNLÁS
Ebben a kísérteties könyvecskében olyan eszme kísértetét próbáltam felidézni, amely olvasóimban semmiféle rossz érzést nem ébreszt - sem önmaguk, sem mások, sem az ünnep, sem pedig jómagam iránt. Kísértsen ez eszme kellemes otthonukban, és senki elűzni ne kívánja!
Tisztelő barátjuk és hívük

1843 decemberében C. D.
Első strófa
Marley hazajáró lelke


Marley meghalt, hogy ezen kezdjem. Erre nézvést nem lehet semmiféle kétség. A temetési jegyzőkönyvet aláírta a pap, az írnok, a temetkezési vállalkozó és a főgyászoló. Aláírta Scrooge is. Márpedig Scrooge neve "jó pénz" volt, akárhova kegyeskedett is leírni.
Az öreg Marley halott volt, akár az ajtószeg.
Értsük meg egymást: nem azt akarom állítani, hogy saját tapasztalatomból tudom, miért éppen az ajtószeg halott különösképpen. A magam részéről például hajlandó volnék a koporsószeget tekinteni a leghalottabbnak minden forgalomban levő vasárú között. De hát őseink bölcsessége bujkál ebben a hasonlatban; vége lenne az országnak, ha szentségtörő kézzel megzavarnám. Legyen szabad tehát nyomatékosan ismételnem, hogy Marley halott volt, akár az ajtószeg.
Tudta-e Scrooge, hogy meghalt? Hát persze hogy tudta. Hogy is ne tudta volna? Scrooge meg ő üzlettársak voltak, nem is tudom, hány esztendeig. Scrooge volt végrendeletének egyetlen végrehajtója, vagyonának egyetlen kezelője, egyetlen állandó meghatalmazottja, egyetlen barátja és egyetlen gyászolója. És még Scrooge-ot sem verte le rettentően a szomorú esemény; sőt, mivelhogy ő még a temetés napján is kitűnő üzletember maradt, egy jó alkuval ünnepelte meg a gyászesetet.
Marley temetéséről eszembe jut, hogy honnan indultam ki. Kétségtelen, hogy Marley meghalt. Ezt határozottan meg kell érteni, különben semmi csudálatos dolog nem sülhet ki abból a történetből, amelyet el akarok mondani. Ha nem volnánk tökéletesen meggyőződve arról, hogy Hamlet apja meghalt már a darab kezdete előtt, akkor semmi különös nem volna abban, hogy a keleti szélben éjszakai sétát tesz tulajdon bástyáin, mint ahogy napnyugta után bármely más középkorú úriember is sétál meggondolatlanul valami szellős helyen (teszem, a Szent Pál székesegyház terén), hogy a szó szoros értelmében kővé meressze gyönge lelkű fiát.
Scrooge sohasem mázoltatta be az öreg Marley nevét. Az üzlet ajtaja fölött évek múlva is ezt lehetett olvasni: Scrooge és Marley. A céget így ismerték. Új üzletfelek némelykor Scrooge-nak szólították Scrooge-ot, máskor meg Marleynak, de Scrooge mind a két névről értett. Mindegy volt neki.
Hej, ez a Scrooge! Hét bőrt tudott lenyúzni mindenkiről! Zaklató, szipolyozó, zsugori, markoló, kaparintó, kapzsi vén bűnös volt! Kemény és éles, mint a kovakő, amelyből acél még nem csiholt soha nagylelkű szikrát: titkolózó, zárkózott és magának élő, akárcsak az osztriga. A benne lakozó hideg megfagyasztotta öreg vonásait, pirosra csípte hegyes orrát, összeaszalta arcát, merevvé tette járását; vörösre festette szemét, vékony ajkait meg kékre, és durván csikordult meg érdes hangjában is. Fagyos zúzmara lepte be fejét, szemöldökét, borostás állát. Ez a hidegség elkísérte mindenüvé; kánikulában is jégbe hűtötte irodáját, és karácsonykor sem tette egy fokkal sem langyosabbá.
Hideg vagy meleg idő nemigen hatott Scrooge-ra. Meleg fel nem hevítette, tél meg nem borzongatta. Fúvó szél nem volt csípősebb, hulló hó nem könyörtelenebb, sem záporeső hajthatatlanabb, mint Scrooge. A rossz idő nem fogott ki rajta. A legnagyobb eső, hó, jég, dara csak egyetlenegy dologgal büszkélkedhetett, amiben különb volt nála. Ezek gyakran adtak "sokat a jóból" - Scrooge soha.
Soha senki sem állította meg az utcán, hogy örvendező pillantással így szóljon hozzá: - Hogy van, kedves Scrooge? Mikor jön el hozzám? - Koldus nem kért tőle soha alamizsnát, gyerekek nem kérdezték meg, hogy hány az óra, és senki fia-lánya soha életében nem tudakolta Scrooge-tól, hogy merre van az út ide vagy oda. Még a vakok kutyái is mintha ismerték volna: mikor jönni látták, kapu alá vagy udvarba ráncigálták gazdájukat, aztán farkukat csóválták, mintha azt mondták volna: "vak gazdám, jobb, ha egyáltalán nincs szeme az embernek, mint hogyha ilyen gonosz szeme van!"
De bánta is ezt Scrooge! Éppen ez kellett neki. Utat vágni magának az élet zsúfolt ösvényein, minden emberi rokon érzést figyelmeztetve, hogy kellő távolságban maradjon tőle - ez volt az, amit a hozzáértők úgy fejeztek ki: ez kell Scrooge-nak.
Egyszer - az évnek valamennyi áldott napja közül éppen karácsony estéjén - a vén Scrooge szorgoskodva ült az irodájában. Hideg, zord, harapós idő volt s még hozzá ködös is: hallhatta, amint odakünn az udvaron zihálva járnak-kelnek az emberek, mellüket csapkodják és nagyokat toppantanak a kockakövekre, hogy fölmelegítsék a lábukat. A toronyórák csak az imént ütötték el a hármat, de már egészen sötét volt - ki sem világosodott egész nap -, és gyertyák lobogtak a szomszéd irodák ablakaiban, mint megannyi vöröses folt a megmarkolható, barna levegőben. Minden résen, minden kulcslyukon beszivárgott a köd, odakünn pedig úgy megsűrűsödött, hogy bár az udvar a legszűkebbek közé tartozott, a szemközt levő házak puszta árnyéknak látszottak. Amint a szennyes köd leszállt, és sötétbe borított mindent, szinte azt gondolhatta az ember, hogy a Természet valahol itt lakik a közelben és erős, sűrű sört főz.
Scrooge irodájának ajtaja nyitva volt, hogy szemmel tarthassa írnokát, aki éppen levelet másolt a túlsó, szomorú kis fülkében. Scrooge-nál is nagyon kis tűz égett, de az írnok tüze annyival kisebb volt, hogy mindössze egyetlen darab szénnek látszott. Nem rakhatta meg újra, mert Scrooge a maga szobájában tartotta a szenesládát; és valahányszor az írnok bement hozzá a lapáttal, gazdája arról kezdett beszélni, hogy kénytelenek lesznek megválni egymástól. Erre aztán az írnok nyaka köré csavarta fehér sálját, és a gyertya lángjánál próbált melegedni; igyekezete hiábavaló volt, nem lévén elég erős a képzelőtehetsége.
- Vidám karácsonyt, bácsikám! Isten éltesse! - kiáltotta egy vidám hang. Scrooge unokaöccsének hangja volt, aki oly hirtelen lepte meg, hogy már csak a hangjára figyelt fel.
- Ugyan! - mondta Scrooge. - Badarság.
Scrooge unokaöccse úgy hevült a ködben, fagyban való gyors járástól, hogy csakúgy izzott; piros és szép volt az arca; a szeme csillogott, s párállott a lehelete.
- A karácsony badarság?! - mondotta Scrooge unokaöccse. - Remélem, ezt nem gondolja komolyan?
- De igenis - mondotta Scrooge. - Vidám karácsony! Mi jogod van neked a vidámságra? Ugyan mi okod volna a vidámságra? Elég szegény vagy.
- Ugyan no - felelte vidáman az unokaöcs. - Hát magának mi joga van a mogorvaságra? Mi oka van a rosszkedvre? Elég gazdag.
Scrooge, mivel hirtelenében nem jutott jobb válasz az eszébe, megint csak azt mondta: - Ugyan! - és hozzátette: - Badarság!
- Ne legyen olyan haragos, bácsi! - mondta az unokaöcs.
- Hát milyen legyek - fortyogott a nagybácsi -, amikor ilyen bolond világban élek! Vidám karácsony! Majd mit mondok vidám karácsonyra! Karácsonykor az ember egyebet sem tesz, csak számlákat fizet ki pénz nélkül. Karácsonykor az ember rájön, hogy egy évvel megint öregebb lett, de egy órával sem gazdagabb. Karácsonykor az embernek mérleget kell készítenie, amikor a könyveiben kerek tizenkét hónapon keresztül minden egyes tétel csak veszteséget mutat. Ha a magam feje szerint cselekedhetném - mondta méltatlankodva Scrooge -, minden hülyét, aki "vidám karácsony"-t szajkóz, tulajdon pudingjában főzetnék meg és magyal-ággal átszúrt szívvel temettetnék el. Úgy biz' én!
- De bácsi! - erősködött az unokaöcs.
- Öcsém - felelte ridegen a nagybátyja -, ünnepeld meg a karácsonyt a magad módja szerint és engedd meg, hogy én is a magam módja szerint ünnepeljem meg.
- Megünnepelje?! - ismételte Scrooge unokaöccse. - De hiszen maga egyáltalán nem ünnepli meg.
- Hát akkor engedd meg, hogy ne törődjem vele - mondta Scrooge. - Sok hasznod lehet belőle! Sok hasznod volt eddig is.
- Sok minden van, ami javamra válhatott volna, és nem vettem hasznát, meglehet - válaszolta az unokaöcs -, többek között a karácsony is. De azért valahányszor csak eljött a karácsony, mindig úgy gondoltam rá - tekintet nélkül a szentséges nevének és eredetének járó tiszteletre, ha ugyan erről bármilyen vonatkozásban is meg lehet feledkezni -, úgy gondoltam rá, mondom, mint a jó napokra; mint jótékony, nyájas, boldog, kellemes napokra, mint az egyedüli napokra az esztendő hosszú során, amikor minden ember mintha csak közös elhatározással nyíltan kitárná bezárt szívét, és úgy gondolna a nála kisebbekre, mint akik igazán útitársai a sír felé és nem másfajta lények, akik másfelé utaznak. És ezért, bátyám, ámbár a karácsony soha egy porszemnyi aranyat vagy ezüstöt nem tett a zsebembe, azt hiszem, hogy javamra vált és javamra is fog válni mindig; és azt mondom rá, hogy áldja meg az Isten!
Az írnok akaratlanul is tapsolni kezdett, de egyszeriben rájött, hogy helytelenül cselekedett; megpiszkálta a tüzet, és örökre kioltotta az utolsó hunyorgó parazsat is.
- Ha magának még egy hangját hallom - mondta Scrooge -, majd az állása elvesztésével ünnepelheti meg a karácsonyt! Nagyságod hatalmas szónok - tette hozzá, unokaöccséhez fordulva. - Csudálom; hogy nem választották meg képviselőnek.
- Ne haragudjék, bácsi. No ugyan, vacsorázzék nálunk holnap.
Scrooge azt mondta erre, hogy menjen a po... - igen, azt mondta. Végigmondta ezt az egész jó kívánságot, és kijelentette, hogy ott kívánja látni legközelebb.
- De miért? - kiáltott fel Scrooge unokaöccse. - Miért?
- Minek házasodtál meg? - szólt Scrooge.
- Mert szerelmes voltam.
- Mert szerelmes voltál! - dörmögte Scrooge, mintha a világon ez az egy dolog lenne csak nevetségesebb a víg karácsonynál. - Alászolgája!
- De bácsi, hiszen azelőtt sem jött el hozzám soha. Miért mondja most, hogy amiatt nem jön?
- Alászolgája! - mondta Scrooge.
- Semmit sem akarok magától, semmit sem kérek magától, miért ne lehetnénk barátok?
- Alászolgája! - mondta Scrooge.
- Szívemből sajnálom, hogy ilyen csökönyösnek látom. Sohasem volt köztünk veszekedés, legalább az én részemről nem. De ezt a kísérletet megtettem, karácsony tiszteletére - és a karácsonyi hangulatomat meg akarom őrizni mindvégig. Hát szóval boldog karácsonyt, bácsikám!
- Alászolgája! - mondta Scrooge.
- És boldog újévet!
- Alászolgája! - mondta Scrooge.
Hanem azért az unokaöccse haragos szó nélkül hagyta el a szobát. Megállt a külső ajtónál, hogy átadja ünnepi jókívánságait az írnoknak, aki bármennyire fázott is, melegebb volt Scrooge-nál, mert jó szívvel viszonozta kívánságait.
- Ez is olyan féleszű - mormogta Scrooge, aki fél füllel hallotta szavaikat -, az írnokom, akinek heti tizenöt shillingje van és felesége meg gyerekei, víg karácsonyról beszél! Igazán a bolondok házába fogok visszavonulni.
A fent említett őrült, amikor Scrooge unokaöccsét kieresztette, két másik embert bocsátott be. Tisztes és kellemes megjelenésű úriemberek voltak, és kalaplevéve álltak meg Scrooge irodájában. Könyvek és írások voltak a kezükben, és meghajoltak.
- Scrooge és Marley, ugyebár? - szólalt meg az egyik úriember, belepillantva a listájába. - Scrooge úrhoz vagy Marley úrhoz van szerencsém?
- Marley úr már hét esztendeje meghalt - felelte Scrooge. - Éppen ma éjszaka van hét esztendeje a halálának.
- Meg vagyunk győződve, hogy életben maradt üzlettársa méltó örököse bőkezűségének - mondta az úriember, átadva igazolványait.
Kétségtelenül méltó örököse volt, hiszen rokon lelkek voltak mind a ketten. A baljóslatú "bőkezűség" szóra Scrooge összeráncolta homlokát, megrázta fejét, és visszaadta az igazolványokat.
- Scrooge úr - mondta az úriember egy tollat fölvéve -, az évnek ebben az ünnepi szakában a szokottnál is kívánatosabb, hogy valami csekélységet juttassunk a szegény és elhagyott embereknek, akik ilyenkor nagyon sokat szenvednek. Sok ezren vannak híján a legszükségesebb dolgoknak; száz- és százezer ember van híján a legkisebb kényelemnek, uram.
- Nincsenek börtönök? - kérdezte Scrooge.
- Börtön van elég - mondta az úriember, újra letéve a tollat.
- Hát a dologházak? - kérdezte Scrooge. - Üzemben vannak még?
- Igen - felelte az úriember -, bárcsak azt mondhatnám, hogy nincsenek már.
- Tehát a börtönök taposómalmai és a Szegény-törvény teljes érvényben vannak még? - folytatta Scrooge.
- Buzgón működik mind a kettő, uram.
- Ó, az ön első szavaiból azt hittem, hogy valami meggátolta hasznos működésüket - mondta Scrooge. - Örömmel hallom, hogy nem úgy van.
- Mi egynehányan - felelte az úriember - úgy éreztük, hogy ezek nemigen adnak keresztényhez illő testi-lelki táplálékot a lakosságnak - s magunkra vállaltuk egy olyan alap létesítését, amelyből enni-innivalót és tüzelőt vásárolhassunk a szegényeknek. Azért választottuk ezt az időt, mert ilyenkor érzi az ember legkeservesebben a szükséget, legboldogabban a bőséget. Milyen összeget írhatok a neve mellé?
- Semmilyent! - felelte Scrooge.
- Névtelen akar maradni?
- Egyedül akarok maradni - mondta Scrooge. - Ha azt kérdik az urak, hogy mit akarok, hát ez a válaszom. Nekem nincs víg karácsonyom, és nem engedhetem meg magamnak, hogy naplopók karácsonyát derítsem fel. Segítek fenntartani az előbb említett intézményeket - éppen elégbe kerülnek; akinek rosszul áll a szénája, menjen oda.
- Sokan nem mehetnek oda; sokan pedig inkább meghalnának.
- Ha inkább meghalnának - mondta Scrooge -, hát inkább haljanak meg, és csökkentsék a fölösleges népességet. Mellesleg szólva - bocsássanak meg -, nem is tudom, így van-e.
- Pedig tudhatná - jegyezte meg az úriember.
- Nem az én dolgom - felelte Scrooge. - Elég, ha a maga dolgát érti az ember, és nem avatkozik a másokéba. Engem állandóan elfoglal a magam dolga. Alászolgája, uram!
A két úr visszavonult, világosan látva, hogy hiábavaló minden igyekezete. Scrooge folytatta munkáját; jobb véleménnyel volt önmagáról, és vidámabb kedv fogta el, mint máskor.
Eközben úgy megsűrűsödött a köd és a sötétség, hogy az utcán fáklyás emberek szaladgáltak, ajánlkozva, hogy a fogatok előtt járnak, és vezetik a lovakat. Egy templom ódon tornya, amelynek mogorva vén harangja mindig alattomosan kacsintott le Scrooge-ra a fal gótikus ablakán keresztül, most láthatatlanná vált, s a ködben verte el az órákat és negyedórákat, s az ütéseket remegő hangok követték, mintha csak fogai vacognának odafönn, fagyott fejében. A hideg kezdett csontig hatolni. A főúton, a nyílt udvar sarkán munkások javították a gázcsöveket; nagy tüzet gyújtottak egy serpenyőben, s eköré egy csomó rongyos férfi és siheder gyűlt össze, kezét melengetve, és elragadtatással pislogva a láng felé. Mivel a vízcsapot magára hagyták, a kifolyó víz hirtelen megfagyott, és embergyűlölő jéggé változott. A boltok ragyogása - ahol a kirakat lámpáinak melegében pattogtak a magyal-gallyak és bogyók - kipirosította az elhaladó járókelők sápadt arcát. A baromfi- és fűszerkereskedések ragyogó játékszerekké váltak: fényes látványossággá, amelyről szinte lehetetlen volt elképzelni, hogy olyan ostoba dolgokhoz is van köze, mint alku és árusítás. A főpolgármester, fellegvárában, a hatalmas Mansion House-ban megparancsolta ötven szakácsának és komornyikjának, hogy úgy üljék meg karácsony ünnepét, ahogy egy főpolgármester házanépéhez illik; és még az a kis szabó is, akit múlt hétfőn öt shillingre ítélt el, mert részegen és vérszomjasan járt az utcán - az is a holnapi pudingot kavargatta padlásszobájában, míg vézna hitvese odajárt a kisbabával marhahúst vásárolni.
Még sűrűbb a köd, még nagyobb a hideg! Átható, csípős, harapós a hideg. Ha a jó Szent Dunstan az ördög orrát tüzes harapófogója helyett ilyen idővel csippenti meg é, akkor ordított volna csak igazán!
Egy kurta, ifjú orrnak gazdája, amelyet az éhes hideg úgy összerágott, úgy összemajszolt, mint a kutya a csontot, odahajolt Scrooge kulcslyukához, hogy megtisztelje egy karácsonyi énekkel; de az

Isten megáldjon, víg uram,
Sose búsítson semmi!

első hangjaira Scrooge olyan erőteljes mozdulattal ragadta meg a vonalzót, hogy az énekes rémülten futott el, átengedve a kulcslyukat a ködnek és a még harapósabb természetű hidegnek.
Végre elérkezett az az óra, amikor be kellett zárni az irodát. Scrooge kelletlenül kászálódott le székéről, és hallgatagon megengedte ugyanezt a várakozó írnoknak is; az tüstént elfújta gyertyáját, és fejébe csapta kalapját.
- Holnap bizonyosan egész nap el akar maradni, mi? - kérdezte Scrooge.
- Ha önnek is megfelel, igen.
- Nekem nem felel meg - mondta Scrooge -, és nem is járja. Fogadni mernék, hogy méltánytalanságnak tartaná, ha levonnék ezért egy fél koronát.
Az írnok kényszeredetten mosolygott.
- Velem szemben persze - folytatta Scrooge - nem tartja méltánytalanságnak, ha semmiért kell kiadnom egynapi fizetését?
Az írnok megjegyezte, hogy ez csak egyszer történik meg egy esztendőben.
- Gyönge mentség arra, hogy minden december huszonötödikén meglopják az embert! - mondta Scrooge, állig begombolva nagykabátját. - De gondolom, hogy el akar maradni egész nap. Annál korábban legyen itt holnapután reggel.
Az írnok megígérte, hogy így lesz: aztán Scrooge mordult egyet és kiment. Az iroda egy szempillantás alatt be volt zárva, s az írnok, fehér sálja hosszú végeit lelógatva a mellén (mert nem dicsekedhetett nagykabáttal) Cornhillben egy sor fiú után hússzor végigsiklott egy csúszkán, karácsony szombatjának tiszteletére, aztán rohant haza, Camden-Townba, ahogy csak a lába bírta - szembekötősdit játszani.
Scrooge elfogyasztotta mélabús vacsoráját szokott mélabús vendéglőjében, amikor aztán minden újságot elolvasott, s az este hátralevő részét jegyzőkönyvecskéje olvasgatásával csalta meg, hazament, hogy lefeküdjék. Azokban a szobákban lakott, amelyeket egykor elhunyt üzlettársa foglalt el. Sötét szobasor volt ez, nagy, komor házban, amely olyan kevéssé illett bele abba az udvarba, ahonnét kiemelkedett, hogy az ember majdnem azt gondolta: kis házikó korában került ide, bújócskát játszott a többi házzal, aztán elfelejtette a kivezető utat. Most elég vén volt már és elég sivár is; mert senki más nem lakott benne, csak Scrooge, a többi helyiséget mind irodának adták ki. Az udvar olyan sötét volt, hogy még Scrooge is - pedig minden kövét ismerte - kénytelen volt a kezével tapogatódzni. A köd és a fagy úgy körülfogta a ház fekete, ódon kapualját, mintha csak az időjárás szelleme ült volna a küszöbön komor elmélkedésbe mélyedve.
Nomármost: annyi tény, hogy a kapu kopogtatóján semmi különös nem volt, nagyságát kivéve. Tény az is, hogy Scrooge reggel-este látta, mióta ezen a helyen lakott; nemkülönben tény az; hogy Scrooge-nak éppoly kevés úgynevezett fantáziája volt, mint a londoni City bármely lakójának, ideszámítva - ami merész szó - a tanácsot, tanácsosokat és a céhek összességét. Véssétek eszetekbe azt is, hogy Scrooge egy pillanatig sem gondolt Marleyra azóta, hogy délután megemlítette hét esztendeje elhalt üzlettársát. És mindezek után magyarázza meg nekem, aki tudja: miként történt, hogy Scrooge, a zárba dugva kulcsát, a kopogtatóban - anélkül, hogy az közben bármi változáson ment volna is keresztül - nem kopogtatót látott, hanem Marley arcát.
Marley arcát. Nem volt az áthatolhatatlan árnyékban, mint az udvaron levő többi tárgy, hanem hátborzongató világosság derengett körülötte, mint a megromlott tengeri rák körül a pincében. Nem volt se haragos, se kegyetlen, csak úgy nézett Scrooge-ra, ahogy Marley szokott nézni: kísérteties pápaszemét feltolva kísérteties homlokára. Hajának szálait mintha valami lehelet vagy forró levegő borzolná, a szeme tágra nyílt, mégis teljesen mozdulatlan. Ez, meg arcának halálsápadt színe borzalmassá tette, de e borzalmasság mintha inkább az arc ellenére, tőle függetlenül jött volna létre, s nem úgy, mintha kifejezésének egy része lett volna.
Hazugság volna azt állítani, hogy Scrooge nem volt megriadva, vagy hogy nem hatott a véréig valami olyan rettentő izgalom, aminőt gyermekkora óta nem ismert. De azért rátette kezét az eleresztett kulcsra, határozott mozdulattal megfordította, belépett, és meggyújtotta gyertyáját.
Egy pillanatra megállt habozva, mielőtt becsukta a kaput, és óvatosan mögéje nézett előbb, mintha félig-meddig azt várta volna, hogy megrémíti Marleynak a lépcsőházba kinyúló copfja. De a kapu hátán nem volt semmi egyéb, csak a kopogtatót tartó csavarok és szögek, így hát azt mondta: - Eh, ugyan! - és becsapta a kaput.
A kapu döndülése mennydörgés gyanánt visszhangzott a házban. Mintha odafönn minden helyiségnek, odalenn a borkereskedő pincéjében pedig minden hordónak meglett volna a maga külön zúgó visszhangja. De Scrooge nem olyan fából volt faragva, hogy megijedjen a visszhangtól. Bezárta a kaput, végigment a lépcsőházon, fel a lépcsőn, mégpedig lassan, gyertyáját igazgatva útközben.
Beszélhettek olyasmit, hogy hatlovas kocsival végig lehet hajtani régi jó lépcsőkön vagy rossz új törvényeken; én azonban azt mondom nektek, hogy ezen a lépcsőn egy halottaskocsit is föl lehetett volna vinni könnyűszerrel, mégpedig keresztben, rúddal a falnak, háttal a korlátnak. Volt ott hely elég; és talán ezért hitte Scrooge, hogy egy halottaskocsit lát maga előtt fölfelé haladni a homályban. Fél tucat utcai lámpa sem világíthatta volna meg túlságosan a bejáratot - képzelhetitek hát, milyen sötét volt ott Scrooge faggyúgyertyája mellett.
Mindezzel azonban Scrooge egy csöppet sem törődött és fölment. A sötétség olcsó, és Scrooge szerette. De mielőtt a lakása nehéz ajtaját becsukta, végigment a szobákon, hogy megnézze, rendben van-e minden. Éppen eléggé emlékezett arra az arcra, hogy így cselekedjék.
Nappali, hálószoba, lomtár... Mind rendben van. Az asztal alatt senki, a dívány alatt senki, a rostély mögött egy kis tűz; kanál és csésze előkészítve; s a kis serpenyő, zabkásalevessel (mert Scrooge meg volt hűlve) ott állt a melegítő-állványon. Senki sincs az ágy alatt; senki a faliszekrényben; senki a házikabátjában, amely gyanús helyzetben lógott a falon. A lomtár olyan, mint rendesen. Egy ócska kandallórács, ócska cipők, két halaskosár, egy háromlábú mosdó meg egy piszkavas.
Elégedetten csukta be ajtaját; bezárkózott, kétszer is magára fordítva a kulcsot, ami nem volt szokása. Így biztosítva lévén minden meglepetés ellen, levetette nyakkendőjét; házikabátot, sapkát vett fel; papucsot húzott; aztán leült a tűz mellé, hogy elfogyassza a zabkásalevesét.
Valójában igen gyönge tűz volt az, nem ilyen dermesztő éjszakára való. Kénytelen volt szorosan melléje ülni és fölégörnyedni, hogy a melegnek leghalványabb illúzióját is kicsalhassa ebből a maréknyi parázsból. Ócska kandalló volt ez; réges-régen állíttatta föl valami hollandus kereskedő, és körös-körül ki volt rakva tarka hollandi csempékkel, amelyek a Szentírás egyes helyeit voltak hivatva ábrázolni. Voltak ott Káinok és Ábelek, Fáraó leányai, Sába királynő, a mennyből dunyhaszerű felhőkön alászálló hírhozó angyalok, Ábrahámok, Belsazárok, vajas-csészékben tengerre szálló apostolok; szóval száz meg száz figura vonhatta volna magára gondolatait; és a hét esztendeje meghalt Marley arca mégis megjelent, mint az ős próféta pálcája, s az egészet elnyelte. Ha mindegyik sima csempe üres lett volna előbb, és fel tudja fogni felületén Scrooge összefüggéstelen gondolatait: mindegyiken az öreg Marley fejének egy-egy példányát lehetett volna látni.
- Badarság! - mondta Scrooge, és fel s alá kezdett járkálni a szobában.
Néhány forduló után ismét leült. Amint fejét hátrahajtotta a székben, tekintete véletlenül megakadt egy csengőn, egy használatlan csengőn, amely a szobában lógott, s valami, ma már elfelejtett célból összeköttetésben volt egy szobával, az épület legfelső emeletén. Nagy csudálkozással és különös, megmagyarázhatatlan rémülettel látta, hogy mialatt odanéz, ez a csengő lóbálódni kezd. Kezdetben oly csöndesen lóbálódzott, hogy alig adott hangot; de egyszerre csak erősen megcsendült, s vele együtt a ház valamennyi csengője.
Ez talán fél percig, vagy egy percig tartott, de egy órának is tetszett. A csengettyűk egyszerre hallgattak el, éppen úgy, ahogy megszólaltak. Aztán valami csörgő zaj következett, mélyen lent, mintha valaki súlyos láncot vonszolna végig a hordókon a borkereskedő pincéjében. Scrooge-nak eszébe jutott ekkor, hogy hallotta: a kísértet-látogatta házakban láncot vonszolva járnak a szellemek.
A pince ajtaja nagy döndüléssel felpattant, s ekkor Scrooge még erősebben hallotta a zajt az alatta levő emeleten; aztán a zaj fölfelé jött a lépcsőn; aztán egyenesen az ajtaja felé közeledett.
- Badarság az egész! - mondta Scrooge. - Nem is hiszem el.
De azért mégis elváltozott a színe, amikor az a valami belépett a nehéz ajtón a szobába, és meg sem állva elhaladt a szeme előtt. Közeledtére fellobbant az elhaló láng, mintha azt kiáltotta volna: - Ismerem őt! Ez Marley szelleme! - azzal ismét hamvába halt.
Ugyanaz az arc: tökéletesen ugyanaz. Marley, varkocsával, szokott mellényében, szűk nadrágjában és csizmájában; ennek bojtjai éppen úgy fölborzadnak, mint a copfja, a kabátja szárnyai és a feje búbján a haja szálai. A lánc, amit vonszolt, a dereka körül csavarodott. Hosszú volt, és úgy tekeredett rá, mint egy farok; és - (Scrooge pontosan megfigyelte) pénzesládikák, kulcsok, lakatok, főkönyvek, szerződések és acélból készült nehéz erszények alkották. Teste átlátszó volt; úgy, hogy Scrooge, amint szemügyre vette, keresztülnézhetett mellényén, és láthatta kabátjának két hátulsó gombját.
Scrooge gyakran hallotta volt, hogy Marleynak nincs szíve, de mind mostanáig nem hitte.
Nem, még most sem hitte. Ámbár újra meg újra keresztülnézett a jelenésen és látta, amint előtte áll; ámbár érezte halálosan hideg szemének dermesztő hatását; ámbár még a szövését is észrevette a feje és álla köré kötött kendőnek - ezt a kötést nem figyelte meg az imént -, mindazonáltal most is hitetlen volt még, és küzdött saját érzékei ellen.
- No - mondta Scrooge, gúnyosan és hidegen, mint mindig. - Mi dolgod van velem?
- Sok! - kétségtelenül Marley hangja.
- Ki vagy?
- Kérdezd inkább, ki voltam.
- Ki voltál hát? - kérdezte Scrooge emeltebb hangon. - Árnyéknak túlságosan fontoskodó vagy. - Előbb így akarta mondani: "Árnyék létedre" - de aztán ezt a kifejezést választotta, mert helyesebbnek találta.
- Életemben üzlettársad voltam: Jacob Marley.
- Le tudsz - le tudsz ülni? - kérdezte Scrooge kétkedő pillantással.
- Igen.
- Akkor ülj le, kérlek.
Scrooge azért kérdezte ezt, mert nem tudta, vajon egy ilyen átlátszó szellem képes-e helyet foglalni egy széken; és érezte, hogyha ez lehetetlen, akkor kínos magyarázkodásokra van szükség. De a szellem úgy leült a kandalló másik oldalán, mintha nagyon megszokta volna az ilyesmit.
- Te nem hiszel bennem - jegyezte meg.
- Nem - mondta Scrooge.
- Mi bizonyíthatná kézzelfoghatóbban, hogy vagyok, mint az érzékeid?
- Nem tudom - mondta Scrooge.
- Miért kételkedel az érzékeidben?
- Azért - mondta Scrooge -, mert egy csekélység is megzavarja őket. A gyomromnak egy könnyű rendetlensége csalót csinál belőlük. Lehet, hogy te egy emésztetlen falat marhahús, egy késhegynyi mustár, egy darabka sajt vagy egy kis nyers krumpli vagy. De akármi vagy is, több közöd van a léhez, mint a sír öléhez!
Scrooge nemigen szokott szójátékokat csinálni, és szíve mélyén most éppenséggel nem érzett kedvet a tréfálkozásra. Az igazság az, hogy azért próbált elméskedni, mert így akarta másra terelni a figyelmét, és legyűrni borzalmát; ugyanis a szellem hangja még a csontja velejét is felkavarta.
Itt ülni csendben, a szellem merev, üveges szemébe bámulva még egy pillanatig - Scrooge úgy érezte, hogy ez igazán pokoli játék lenne. Az is félelmetes volt, hogy a szellemet alvilági levegő vette körül. Scrooge maga nem érezte ezt, de nyilván így állt a dolog: mert bár a szellem teljesen mozdulatlanul ült, haja, kabátja szárnyai, csizmája bojtjai mégis libegtek, mintha kemencéből jövő forró gőz mozgatná őket.
- Látod ezt a fogpiszkálót? - szólalt meg Scrooge; hirtelen újra kezdte a támadást, az előbb említett okból és - ha csak egy másodpercre is - el óhajtotta terelni magáról a látomás merev tekintetét.
- Látom - felelte a szellem.
- Pedig nem nézel rá - mondta Scrooge.
- Azért mégis látom - mondta a szellem.
- No - válaszolta Scrooge -, csak ezt az egy maszlagot kell bekapnom, s akkor életem fogytáig üldöz egy légió kísértet, valamennyi a saját teremtményem. Üres képzelődés, ha mondom; üres képzelődés!
Erre a szóra a szellem irtóztató kiáltást hallatott, és olyan baljós, rémítő zajjal rázta meg láncát, hogy Scrooge erősen belekapaszkodott a székébe, nehogy leszédüljön róla. De mennyivel nagyobb lett a rémülete, amikor a jelenés levette fejéről a kötést, mintha benn a házban túlságosan melegnek találta volna, s az állkapcsa leesett a mellére!
Scrooge térdre borult, és arcát összekulcsolt kezébe temette.
- Irgalom! - mondta. - Rettentő jelenés, miért gyötörsz engem?
- Te földhözragadt lélek - felelte a szellem -, hiszel bennem vagy sem?
- Hiszek - mondta Scrooge. - Kell hinnem. De miért járnak szellemek a földön, és miért jönnek el hozzám?
- Minden embertől megkívánják odafenn - válaszolta a szellem -, hogy lelkével embertársai között járjon-keljen, messze vidékeket beutazzon; és ha a benne lakó lélek éltében elmulasztja ezt, halála után kell megtennie. Ítélet kényszeríti, hogy végigvándorolja a világot - ó, jaj nekem! - és lássa azt, amiben nem lehet része, de lehetett volna földi életében, és boldogságára fordíthatta volna!
A kísértet újra felkiáltott, megrázta láncát, és tördelte árnykezét.
- Meg vagy láncolva - szólt reszketve Scrooge. - Mondd, miért?
- Azt a láncot hordom, amit magam kovácsoltam életemben - felelte a szellem. - Én csináltam, szemről szemre, méterről méterre; szabad akaratomból öveztem magamra, szabad akaratomból viseltem. Neked talán idegen a mintája?
Scrooge egyre jobban reszketett.
- Vagy tudni szeretnéd - folytatta a szellem -, milyen nehéz és milyen hosszú az az erős lánc, amit magad viselsz? Hét karácsonnyal ezelőtt éppen olyan nehéz és hosszú volt, mint ez. Azóta tovább dolgoztál rajta. Súlyos egy lánc!
Scrooge maga elé pillantott a padlóra, azt hivén, hogy ötven-hatvan ölnyi vaslánc veszi körül; de nem látott semmit.
- Jacob - szólalt meg könyörgő hangon. - Öreg Jacob Marley, mondj el többet is nekem. Adj valami vigasztalást, Jacob!
- Nem adhatok - felelte a szellem. - Máshonnét jő az, Ebenezer Scrooge, és másokkal küldik, másfajta embereknek. Nem is mondhatom el neked, amit szeretnék. Még csak egy keveset szabad mondanom. Nem maradhatok, nem időzhetem, nem késlekedhetem sehol. A lelkem sohasem mozdult ki irodánkból - érts meg jól! -, életemben sohasem szállt túl a mi pénzváltó odúnk szűk határain; és most nehéz, hosszú utak állnak előttem!
Szokása volt Scrooge-nak, hogy ha elgondolkozott, nadrágja zsebébe dugta kezét. A szellem szavain elmélkedve most is így cselekedett, de nem emelte föl szemét, nem állt föl térdeplő helyzetéből.
- Igen lassan utazhatol, Jacob - jegyezte meg Scrooge józanul, de alázatosan és tisztelettel.
- Sokat! - ismételte a szellem.
- Hét éve haltál meg - szólt elgondolkozva Scrooge -, s azóta folyton úton vagy.
- Folyvást! - mondta a szellem. - Se nyugalmam, se békességem! Szüntelenül gyötör a lelkifurdalás.
- Gyorsan jársz? - kérdezte Scrooge.
- A szél szárnyán - felelte a szellem.
- Jó darab földet bejárhattál hét esztendő alatt - mondta Scrooge.
A szellem ismét felkiáltott e szavak hallatára, s oly félelmetesen csörgette láncát az éjszaka halotti csendjében, hogy a rendőr joggal felírhatta volna csendzavarás miatt.
- Ó, te megkötözött, duplán megvasalt fogoly - kiáltotta a jelenés -, nem tudod, hogy halhatatlan lények hosszú, szünetlen munkájának kell az örökkévalóságba tűnnie addig, míg mindaz a jó kifejlődik, amire ez a föld képes! Nem tudod, hogy minden keresztény lélek, amely becsülettel dolgozik a maga kis körében - akármi legyen is az -, túlságosan rövidnek fogja találni halandó életét ahhoz képest, hogy milyen töméntelen lehetőség van benne arra, hogy hasznossá tegye magát! Nem tudod, hogy semmi megbánással jóvá nem tehetjük egy élet elmulasztott alkalmait? Pedig én elmulasztottam. Ó, elmulasztottam!
- De hiszen te mindig jó üzletember voltál, Jacob - dadogta Scrooge, aki kezdte magára venni a hallottakat.
- Üzlet! - kiáltott fel a szellem, ismét tördelve a kezét. - Emberiesség lett volna az én üzletem. Az emberiség jóléte lett volna az én üzletem; jótékonyság, könyörületesség, türelem és jóakarat, ez mind az én üzletem lett volna. A foglalkozásommal járó gondjaim csak egy csepp vizet jelentettek az én üzletem óriási óceánjában!
Kinyújtotta karját és magasra tartotta láncait, mintha ezek okoznák minden hiábavaló panaszát, aztán megint lezúdította a földre.
- Egész esztendőben - mondotta a kísértet - ilyenkor szenvedek a legtöbbet. Minek is jártam embertársaim sűrű tömegében földre sütött szemmel, miért nem emeltem fel soha tekintetemet ahhoz az áldott csillaghoz, amely a napkeleti bölcseket elvezette egy szegény hajlékig! Vagy nem voltak szegény otthonok, ahova engem is elvezethetett volna a fénye?
Scrooge elrémült, és e szavak hallatára erősen reszketni kezdett.
- Hallgass rám - kiáltotta a szellem -, mindjárt letelik az időm.
- Hallgatlak - mondta Scrooge -, de bánj velem kíméletesebben. És ne beszélj oly cikornyásan, Jacob, kérlek szépen!
- Hogy miként jelentem meg előtted látható alakban, azt nem mondhatom el; sokszor, igen sokszor ültem melletted láthatatlanul.
Ez nem volt éppen kellemes gondolat. Scrooge megborzongott, és letörölte homlokáról az izzadságot.
- Nem könnyű része ez a vezeklésemnek - folytatta a szellem. - Ma éjszaka azért vagyok itt, hogy figyelmeztesselek: még van rá lehetőség és remény, hogy elkerüld sorsomat. Van lehetőség és remény, s ezt én szereztem neked, Ebenezer.
- Mindig jó barátom voltál - mondta Scrooge -, köszönöm.
- Három szellem fog megjelenni nálad - folytatta a kísértet.
Scrooge-nak szinte annyira leesett az álla, mint a szellemnek.
- Hát ez az a lehetőség, ez az a remény, amiről beszéltél, Jacob? - kérdezte remegő hangon.
- Ez.
- Én... én szívesebben megvolnék nélkülük.
- A látogatásuk nélkül - szólt a szellem - nem remélheted, hogy elkerülöd azt az ösvényt, amelyen én járok. Várd az elsőt holnap, mikor az óra egyet üt.
- Nem fogadhatnám valamennyit egyszerre, hogy túlessem rajta, Jacob? - próbálkozott Scrooge.
- A másodikat várd következő éjjel ugyanabban az órában. A harmadikat harmadnap éjjel, mikor az éjféli harangszó utolsó rezgése elhal. Iparkodjál, hogy ne láss engem többé; és iparkodjál a magad üdvére eszedben tartani, ami kettőnk között történt!
E szavakat elmondva a kísértet felvette kendőjét az asztalról, és felkötötte az állát, mint előbb. Scrooge észrevette ezt fogai éles koccanásáról, mikor a kötés összefogta állkapcsait. Most megint föl merte emelni a szemét, és látta, hogy természetfölötti látogatója egyenesen áll vele szemközt, láncát maga köré csavarja, s a végét karjára veti.
A jelenés hátrálva távozott; minden lépésére nyílt egy kicsikét az ablak, úgyhogy mikor a kísértet odaért, tárva-nyitva volt már. A kísértet intett Scrooge-nak, hogy lépjen közelebb, s az meg is tette. Mikor két lépésnyire voltak egymástól, Marley szelleme fölemelte a kezét, figyelmeztetve őt, hogy közelebb ne jöjjön. Scrooge megállt.
Nem annyira engedelmességből, inkább meglepetésében és félelmében; mert mikor a szellem karja fölemelkedett, Scrooge zavaros hangokat kezdett hallani a levegőből, összefüggéstelen, panaszos, bánatos hangokat; kimondhatatlanul szomorú, önvádtól terhes sikoltásokat. A kísértet hallgatózott egy pillanatig, aztán maga is csatlakozott a jajongó karénekhez, és kilibbent a fagyos, sötét éjszakába.
Scrooge utána ment az ablakig: kétségbeesett bátorságot öntött belé a kíváncsiság. Kinézett.
A levegő tele volt fantomokkal, amelyek nyughatatlan sietséggel, siránkozva szállongtak fel s alá. Mindegyik láncokat viselt, mint Marley szelleme; néhányan (ezek együtt bűnös kormányok lehettek) egymáshoz voltak kötve; szabad nem volt egy sem, Scrooge akárhányat személyesen ismert élő korában. Jó ismerősét fedezte fel egy öreg kísértetben, aki fehér mellényt viselt, a bokájához irdatlan pénzszekrény volt erősítve, és keservesen sírt, hogy képtelen segíteni egy koldusasszonyon meg a gyermekén, akiket odalent látott egy küszöbön. Nyilván mindegyiknek az volt a baja, hogy szeretett volna segítő kézzel beleavatkozni az emberek dolgába, ám mindörökre elvesztette ezt a lehetőséget.
Hogy ezek a teremtmények foszlottak-e köddé vagy a köd nyelte el őket, azt nem tudta volna Scrooge megmondani. De kísérteties hangjukkal együtt elenyésztek, s az éjszaka megint olyanná vált, amilyen Scrooge hazatértekor volt.
Bezárta az ablakot, és alaposan megnézte azt az ajtót, amelyiken a szellem belépett. A kulcs kétszer volt ráfordítva a zárra, úgy, ahogy azt ő saját kezűleg bezárta volt: a reteszek érintetlenek voltak: Badarság! - de már az első szótagnál elakadt a szava. És mert nagy szüksége volt a pihenésre - a kiállott izgalom, a nap fáradalmai, a Láthatatlan Világba vetett pillantás, a szellemmel folytatott nyomasztó beszélgetés, vagy a kései idő miatt - hát le sem vetkőzött, hanem egyenesen lefeküdt az ágyba, és abban a pillanatban el is aludt.
 
 
0 komment , kategória:  Charles Dickens Karácsonyi én  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 5410
  • e Hét: 24033
  • e Hónap: 69105
  • e Év: 2010385
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.