Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
szeretettel
  2011-11-19 08:27:58, szombat
 
 


Dino Buzzati (1906-1972)
KARÁCSONYI TÖRTÉNET



Komor gótikus épület az ódon püspöki palota, falai salétromtól nyirkosak, gyötrelmes hely téli éjszakákon. A szomszédos székesegyház pedig hatalmas, csak körüljárni is kevés egy élet; kápolnáknak, sekrestyéknek olyan szövevényét rejti, hogy miután évszázadokig elhagyatottan álltak, némelyik úgyszólván máig sincs felderítve közülük. Mit csinál majd itt a Szentestén a szikár érsek egymagában, míg a város ünnepel? - kérdezik az emberek. Hogy tudja leküzdeni a mélabút? Mindenkinek van valami vigasza: a fiúcskának kisvonat és fenyőtoboz, a húgának játékbaba, az anyának a gyermekei, a betegnek egy új reménység, az agglegénynek az ivócimborája, a rabnak egy másik rab hangja a szomszédos cellából. De mit fog csinálni az érsek? A buzgó Valentino tiszteletes, őexcellenciája titkára csak mosolygott az ilyen beszédek hallatán. Az érseknek Szenteste ott van Isten. Magányosan térdelni a jéghideg, üres katedrálisban első látásra keservesnek tűnik, pedig ha tudnák! Nem magányos, nem fázik, és nem érzi elhagyatottnak magát. Karácsonykor Isten az érsek kedvéért szétárad a templomban, a hajókban valósággal túlcsordul, olyannyira, hogy csak üggyel-bajjal lehet becsukni tőle az ajtókat; és bár nincs kályha, akkora a hőség, hogy az antik fehér kígyók életre kelnek tőle a hajdani apátok sírboltjaiban, felkúsznak az altemplom szellőzőnyílásain és kecsesen nyújtogatják fejüket a gyóntatószékek oszlopairól.

Ilyen a Dóm ezen az estén: csordultig tele van Istennel. Don Valentino, bár tudta, hogy nem az ő dolga, túlságosan is szívesen időzött ott, hogy elrendezze a prelátus térdeplőjét. Még hogy karácsonyfa, pulyka és pezsgő! Ma Szenteste van! Így elmélkedvén kopogtatást hallott.
- Ki veri Szenteste a Dóm kapuit? - gondolta don Valentino. - Nem imádkoztak még eleget? Miféle mánia ez rajtuk? - Így morgolódott magában, de azért odament és kinyitotta a kaput, amin hirtelen szélroham kíséretében belépett egy rongyokba öltözött koldus.
- Micsoda bősége Istennek! - kiáltott fel mosolyogva, amint körülnézett. - Csodálatos! Már kint is érezni. Monsignore, nem adhatna belőle egy kicsit? Gondolja meg, Szenteste van.
- Őexcellenciájáé, az érsek úré - felelte a pap. - Neki lesz szüksége rá pár óra múlva. Őexcellenciája máris úgy él, mint egy szent, nem kívánod tán, hogy most Istenről is lemondjon! Én meg soha nem voltam monsignore.
- Egy kicsit sem ad, tisztelendő úr? Itt annyi van belőle! Őexcellenciája észre se venné.
- Mondtam, hogy nem... Távozhatsz... A Dóm zárva van a nagyközönség előtt. - És egy ötlírás bankjeggyel útjára bocsátotta a koldust.
De alighogy kilépett a szerencsétlen a templomból, Isten abban a pillanatban eltűnt. Don Valentino rémülten nézett körbe, a homályos boltíveket is végigfürkészte pillantásával: Isten odafent se volt. Az oszlopok, szobrok, baldachinok, oltárok, katafalkok, kandeláberek, redőzetek bámulatos, máskor oly rejtelmes és hatásos pompája egycsapásra kietlenné, baljóslatúvá vált. És pár óra múlva lejön az érsek!
Don Valentino felindultan nyitotta ki a külső kapu egyik szárnyát, kinézett a térre. Semmi. Bár Szenteste volt, Istennek kint se látta nyomát. Az ezernyi kivilágított ablakból kacagás, pohárcsengés, zene hangjai értek el hozzá, sőt még káromkodás is. De se harangzúgás, se ének.
Don Valentino kiment az éjszakába és elindult a szentségtörő utcákon, féktelen dáridók lármája közepette. Ő azonban tudta a megfelelő címet. Amikor belépett a házba, a baráti család asztalnál ült. Mindegyikük nyájasan nézett a többiekre és körülöttük volt egy kevés Istenből.
- Áldott Karácsonyt, tisztelendő úr - szólt a családfő. - Tartson velünk.
- Sietek, barátaim - felelte. - Egy meggondolatlan cselekedetem miatt Isten elhagyta a Dómot és őexcellenciája hamarosan imádkozni megy. Nem adnátok nekem a tiéteket? Ti úgyis társaságban vagytok, nincs olyan égető szükségetek rá.
- Don Valentino, kedves barátom - felelte a családfő -, úgy látom, maga elfelejti, hogy Szenteste van. Éppen most maradjanak Isten nélkül a gyermekeim? Csodálkozom, don Valentino.
De alighogy kimondta ezt az ember, Isten kisiklott a szobából, a derűs mosolyok kihúnytak, és a sült kappan homokként csikorgott a fogak közt.
Ismét útnak indult hát az éjszakában, végig a kihalt utcákon. Ment, egyre csak ment Valentino tiszteletes, és végre újból meglátta. A város kapuihoz érkezett; előtte tágas szántóföld terült el a sötétségben, derengőn fehérlett a hótól. A rétek és eperfasorok fölött ott hullámzott Isten, mintegy várakozóan. Don Valentino térdre hullott.
- De hát mit csinál, tisztelendő úr? - kérdezte egy paraszt. - Meg akar betegedni ebben a hidegben?
- Nézz le oda, gyermekem. Nem látod?
A paraszt csodálkozás nélkül pillantott oda. - A miénk - mondta. - Minden Karácsonykor eljön megáldani a földjeinket.
- Hallod-e - szólt a pap -, nem adnál belőle egy kicsit? A városban híjával maradtunk, még a templomok is kiürültek. Adj egy keveset, hogy legalább az érsek illendően megünnepelhesse a Szentestét.
- Szó se lehet róla, kedves tisztelendő uram! Ki tudja, miféle undok bűnöket követtek el maguk a városukban. Maguk tehetnek róla. Hozzák rendbe nélkülem.
- Persze, vétkeztünk. De hát ki nem vétkezik? Te viszont, gyermekem, igen sok lelket tudnál megmenteni, annyi az egész, hogy igent mondasz.
- Elég nekem a magamét megmenteni! - nevetett fel a paraszt, és amint ezt kimondta, Isten felemelkedett a földjeiről és eltűnt a sötétben.
Tovább haladt, egyre kutatva. Isten egyre ritkulni látszott, és akinek volt belőle valamicske, nem volt hajlandó átadni (de abban a pillanatban, amint nemet mondott, Isten eltűnt, egyre messzebb távolodva).
Irdatlan, kopár síkhoz érkezett, és ím, a távolban, a horizonton lágyan felfénylett Isten, hosszúkás felhő formájában. A kis pap térdre vetette magát a hóban. - Várj meg, ó, Uram - esedezett. - Az érsek az én hibámból magára maradt és ma Szenteste van!
A lába elfagyott, belegyalogolt a ködbe, térdig elmerült, többször elvágódott, teljes hosszában elterült a földön. Mit kell még kiállnia?
Mígnem áradó, ünnepi kórust hallott, angyali hangokat, fénysugár szűrődött át a ködön. Kinyitott egy kis faajtót: hatalmas templomban találta magát. Közepén pár kis olajmécses között egy pap imádkozott. És a templomot betöltötte az Éden.
- Testvérem - nyöszörögte don Valentino, erejének végső határán, hegyes jégcsapoktól borítva -, könyörülj meg rajtam. Az érsekem az én bűnöm miatt magára maradt és szüksége van Istenre. Adj belőle egy keveset, könyörgök.
Az imádkozó lassan megfordult. Don Valentino, amint ráismert, ha lehet, még jobban elsápadt.
- Áldott Karácsonyt, don Valentino! - kiáltott fel az érsek, és elindult felé, Istentől körülfontan. - Hát te hol kujtorogtál, drága gyermekem? Szabad tudnom, mit kerestél odakint ebben a farkasordító hideg éjszakában?

(Fordította: Kitlei Ibolya)
 
 
0 komment , kategória:  Dino Buzzati (1906-1972)  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1136
  • e Hét: 9925
  • e Hónap: 89483
  • e Év: 2030763
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.