Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
szeretettel
  2011-11-19 10:24:56, szombat
 
 


HATODIK BESZÉLGETÉS



arról, hogy a fösvény kétszer költ, a rest kétszer jár Mojzes Pál bátyám az egyik darab földjét az egyháztól bérelte, a másikat meg Kerecsen László méltóságos úrtól. Ennek Salánky-jány vót a felesége, Salánky Polikszénia, és mikor tavaly megbukott Salánky Arvéd, akkorő hazajött a faluba, volt itt még neki egy kis kerülőháza, a mezei kerülő lakott benne, de egy olyan rongyos kis szalmafedeles ház vót a, hogy nem is vót annál kisebb a faluba, még a mienknél is ócskább vót. Mégis beköltözött a méltóságos úr meg a méltóságos asszony. Nyárára. Timpók Andris meg, a kerülőjük ott lakott a hátulsó végibe a háznak, a feleségével, Maca nénémmel. Két öreg cseléd vót, most osztán négy öreg cseléd lakott a házba, mert a méltóságos úr öreg vót má, és nyugdíjba vót a felső kúriától, améken bíró vót. Nagyon furcsa egy isten bogara vót ez a Kerecsen Lászlóné méltóságos asszony. Fösvény vót a kegyetlen. Megette vóna az még a kutyakaprot is, csak pézt ne kejjen adni érte. Szatmáron laktak különben, csak nyáron vótak minálunk, míg az eső el nem kezdődött. Akkor hazamentek, és szekérrel vittük a részt. Az árendát. Finom úriemberek vótak vóna; szép ruháik vót; úri életük, de pénzt nem szerettek kőteni. Úgy el vótak azok a kis házba, mint a vakondékok. Persze egész nap nem csináltak semmit. A méltóságos úr pipált, de csak nagyon jó dohányt. Míg Salánky-kézen vótt az uradalom, addig mindig nekik válogatták a dohányosok a legszebb dohányleveleket, nem vót abba szabad egynek se lenni, csak a legprímábbnak, mikor meg eladták a birtokot, és ez a Krósz megvette, akkor ez is elment a méltóságos úrhoz vizitelni, és azt mondta neki, hogy a dohányporció ezután is kijár. Meg is parancsolta Máté Estók bátyámnak, az új dohányosnak, hogy a szépit, csak a legszépit válogassa a méltóságos úrnak, de úgy, hogy azt finánc szeme ne lássa. A dohányos gazdának magának kellett csempészni a remek szép dohányt a méltóságos úrnak, de ha finánc jött a faluba, soha az, egy se mert elmenni a méltóságos úrékhoz, megvizitálni, hogy van-e szűzdohány vagy nincs, pedig úgy feltúrták néha a falut, hogy egy törülközőt meg egy szalmakazlat se hagytak a helyén, de hát nagy becsülete vót a méltóságos úrnak. A méltóságos asszonynak meg a vót a szokása, hogy mindig csak lila ruhába járt. Vót annak ruhája sok, de a mind lila vót, mint a tavaszi kankalin. Még a csipke is lila vót rajta, meg a kalapja is, meg annak a bársonyszalagja is. Olyan vót a, mint egy lábon járó orgonabokor, ha elindult. Még az orcája is lila vót. Én nem tom, mivel kente-fente, de olyan lila vót a, hogy elnéztem sokszor, mikor nálok jártam, milyen lilásra tudja kikészíteni magát. Mer sokat jártam hozzájuk, engem rettenetesen szeretett a méltóságos asszony. De sokszor megcibálta a hajamat, mindig szeretett belekapaszkodni, hogy úgy szétáll a hajam, a fejér ujjaival csak belemarkolt az üstökömbe, és pofozgatott: - Akarsz-é virágot, Györgyöcske? Én meg szerettem vóna neki azt mondani, hogy inkább egy kis kolbászt szeretnék. Kaptam én virágot eleget a jányoktul, rozmaring mindig vót a kalapom mellé. Kovács Marinak minden rozmaringját én legeltem le, mind az én kalapomhó szurkálta a szebb szálakat.
De kolbász, az mindig vót náluk, meg pecsenye, de soha a meg nem kínált vóna egy falással, ha a szemem kopogott vóna is. Azér jártam hozzájuk, mert Jusztin néném mindig velem küldte el a napi járandóságot, ha ott vótam. Mert Pál bátyámék tartoznak nekik adni mindent. Úgy vót az egyesség, hogy a tizenkét hold árendáját disznóba kellett kiadni, sonkába, kolbászba, sült húsba. Meg minden egyebet is, csirkét, tyúkot, pujkát, rucát, meg még galambot is kellett nekik adni. Reggel mentem hozzájuk, megkérdezni, hogy máma mit akarnak. Vagy tojást, téfelt, lisztet, zsírt, meg ami kellett, szóval ott vót az éleskamorájuk Pál bátyáméknál. Mondta is minden reggel Jusztin néném, mikor reggel eléadtam, hogy mit parancsolt a méltóságos asszony, hogy: - Ó a drága lelkem méltóságára, hála istennek, hogy ilyen jó étvágyuk van, az én istenem tartsa meg az étvágyukat. De csak ki kellett adni a porciót. Mer a méltóságos asszony abba a kis házba nem tűrte az ételszagot, ott nem vót szabad még egy kis kamarát se tartani. Vót egy öreg cselédje, Penzsi néni, az berakta a maradványt egy nagy pántos ládába, a kulcsot meg a méltóságos asszony eltette, sokszor megpenészedett, megromlott az eltett étele, Penzsi néni meg dúlt-fúlt, hogy a szeme is szikrázik az éhségtül. Hát a szobájuk, akibe laktak, az olyan vót, mint egy szép bót. Minden vót benne, még perzsa szőnyeg is. De ha Juszti néném eccer azt mondta vóna, hogy máma nem adok semmit, akkor meghalhattak vóna éhen. Így éltek ezek ott minálunk minden nyáron, de sokszor hallottam, mikor mondta a méltóságos asszony:
- László lelkem, pipázzál, megesznek a szúnyogok.
Nagyon csudálkoztam a szúnyogok gusztusán.
Azt mondjaősszel Pál bátyám, meglát az utcán, mert én csak tavasszal vótam nála kiskocsis, hogy: - György fiam, hajnalba megyünk Szatmárra. Mán tudtam, kőtőznek befele a méltóságáék. Mondták nekem a tavaszon, hogy én fogom kőtőztetni. Hajnalba mán kopogtak értem, mentem a szekerhez. Hát a hintó megjött, de csak a méltóságos asszony ült bele, a méltóságos úrnak oda kellett ülni a rakott szekerre, hogy el ne lopjunk valamit. Megyünk. Száraz Berken megállottunk itatni. A méltóságos úr adott öt krajcárt, hogy igyunk rajta pájinkát. Ketten. Ötér. Pali bátyámmal vótunk, a meg vett egy fertály pájinkát. Fertály litert. Megitta, én is kaptam, de én nem szerettem a pájinkát. - No, megájj - mondom Pali bátyámnak -, most megfizetek a méltóságos úrnak. Mikor elértük a köves utat, meghajtottam, a lovat. Jaj de kiabált, hogy kirázza a lelket belőle. Hadd rázza az öt krajcárér. Mikor beértünk Szatmárra, a szekér úgy állott meg, hogy összeesett. Egy zsák le. De ü nem látta, mert sietett lefele, és ment be a házába. A zsák kiszakadt, kiömlött belőle vagy egy fél véka búza. Vót ott egy szegény asszony a szomszédba, mingyán szaladt kosárral, felszedte, elvitte. Mi meg bedugtuk a zsákot egy jó nagy szalmacsutakkal.
Nézi a méltóságos asszony, mer mán a régen otthon vót, kijött megnézni, megvan-e minden.
- Méltóságos asszony, az egér kirágta a zsákot.
Jaj, de sopánkodott, sápított, hogy jaj, istenem.
De a nem jutott eszébe, hogy behíjjon enni. Hanem Penzsi néni hívott. Pali bátyám nem ment, hanem elnézett a városba, egy jó hámot akart venni, azt mondta, de én tudtam, hogy nem kíváncsi az ebédjükre, megy a vendéglőbe pörköltözni.
Hát ideadja nekem Penzsi néni az ebédemet. Almásétel vót, de egy csepp só se vót benne.
Nem ettem meg.
- Én nem tudom megenni, nincs ebbe só.
- Így szokott a méltóságos asszony.
Vót kenyér, jó, azt megettem. Vót egy nagy kert az udvar végibe, nézegettem, hogy bemegyek,
eszek almát. De azt meg úgy bezárta a méltóságos asszony, nem lehetett bemenni, szeges drót vót a tetején. Hát addig nézegettem, míg leltem egy helyet, ahol be szoktak járni a hívatlan vendégek, én is beléptem. Megszedtem magam jó piros almával, be a kasba egy zabostarisznyával. Pali bátyám, meg jön estefelé, részeg vót, mint egy csacsi. Befogtam a lovat, olyan szerencsés vótam a nyergeléssel, hogy nem lett semmi bajom, mert rúgós vót a ló nagyon. Pali bátyám meg ült felfele, és mindig leesett. - No, szép legény, nem tud felülni a szekerbe. -Ü? Ült felfele, teszi fel a lábát, én meg belöktem, beesett a szalmára, elfeküdt, ottmaradt.
Én meg kihordtam a zsákokat a kamrából, Penzsi néni azt mondja:
- Vidd el ezt a zsákot, neked készítettem.
Fellököm a zsákot a szekerbe, nem tudtam, mi van benne, éreztem, hogy valami ruhaféle meg edény is meg egyéb. De féltem, hogy a méltóságos asszonyék ki ne nézzenek. - Nem néznek azok ki, mert félnek, hogy borravaló pénzt kell adni - mondja Penzsi néni. - Hát mán akármi van ebbe a zsákba, e többet ér, mint három krajcár borravaló, mert annál többet úgyse adna. Elmegyek a négy lóval, megyünk. Azt mondja eccer Pali bátyám, felébredt, osztán eszébe jutott.
- Te fiú, ettél máma?
- Nem jövök magával többet, nem törődött velem.
- A méltóságos asszony nem adott?
- Adott, de nem tudtam megenni, nem vót benne só.
- Mi vót az ebéd?
- Almát főztek vízbe, egy kis habarással.
Nevetett Pali bátyám, azt ü úgyse ette vóna meg.
Elértünk az úton egy olyan csárdát.
- No, ájj meg. Rendelt egy liter bort meg paprikás szalonnát. Megettem a szalonnát, ü meg megitta rá a bort, mikor szállunk fel a szekerbe, elordétja magát:
- Hun a hám?
- Én nem láttam.
Hát csak nagy nehezen tudta kisillabizálni, hogy vett egy új hámot, osztán rest vót magával vinni, mikor a vendéglőbe ment, ott hatta a szíjgyártónál. Vissza kellett fordulni a szekerrel Szatmárra. Kerestük a szíjgyártót, igen, de olyan részeg vót, hogy mindenáron a nagy szállo- dába akart menni, hiába mondtam neki, hogy ott nem lesz szíjgyártó. Nagy nehezen leltük meg, feltettük a hámot, akkor má setét vót, úgy indultunk visszafele haza. Hű, ojan setét lett, hogy az első lovat nem is láttam. Éfél után azért hazaértünk. Szidta osztán Pál bátyám a fiát, hogy te disznó, gyerekre hagytad a négy lovat.
Mondja Jusztin néném:
- E meg micsoda zsák?
- Én nem tudom, Penzsi néni lökte fel a kocsiba. Nem tudom, mi van benne.
- Jaj, az a jó lélek, az a Penzsi, no hát. Mán akármi van benne, azér az jó lélek, nem olyan, mint az a drága méltósága, hogy a hollók szedjék ki a szemit szegénynek. Elvitte a zsákot, így osztán sose tudtam meg, mi vót benne.

HETEDIK BESZÉLGETÉS
arról, hogy egy kis legénynek a szava milyen sokat jelent Mikor májusban vége lett a szántásnak, megszabadultam Mojzes bátyám munkájától, micsoda!... olyan kapós lettem én, hogy az egész falu csak azt akarta, hogy én dógozzak nekik. Tudták, hogy világot járt ember vagyok, még csak tizennégy éves vótam, de mán jártam Beregszászba, Újlak, Tiszabecs, Milota, az nekem semmi se vót. Még Csécsén is vótam nem- egyszer; nem is beszéltem róla, hogy a csécsi rokonok is mind ott akartak fogni, hogy maradjak náluk dógozni. Én nem maradhattam; akkoriban mehettem vóna Pestre is, ha nem édesanyám miatt tettem vóna le az inaskodásról. Így hát én csak egypár napra mentem el legfeljebb, akkor jöttem haza, de azt mondhatom, hogy soha üres kézzel, mindig rakott tarisznyával. Abba az időbe nagy változás vót minálunk. Hogy Salánky Arvéd úr megbukta magát, két zsidó lett a legnagyobb birtokos, a két Krósz, vagy Krauz, mi csak Krósznak híjtuk üket. Az egyik megvett az uradalomból kétszáz holdat, a másik meg a többi ezer holdat. A kétszáz holdas Krósz ott lakott szembe velünk, az egy gyarmati vasas zsidó vót. Fejérgyarmaton vót a bótja, az nem tudott sokat kijönni, hanem helyette a felesége szokott ott lenni egész nyáron, és az öccse gazdálkodott. Ezt a vasas Krószt, ezt nem szerettem, ez nagy fekete ember vót, igen mérges, hő de fene mérges vót, zsidóba még nem is láttam olyan kiabálós mérges embert, úgy szidta az öccsét, valahogy németül handrikáltak, hogy csak úgy vonétott. Az öccse meg olyan hibás alakú ember vót, valami hibája vót, az ujjai is mind görbe vót, kapzsi vót rettenetesen, az nagyon szeretett félretenni mindent. A munkásokhoz nem lett vóna rossz, mert félt. Nagyon félt a mindemül, mintha csupa rablógyilkos lett vóna a faluba, pedig nálunk bizony még meg se ütöttek senkit, mióta én emlékszem. Mi nem vagyunk verekedősek, csak hát a kocsmába a tanyasiak szemtelenkedtek, azokat kihánytuk, és olyankor nem néztük, hogy puhára esnek-e. De ez nem értette a nyelvünket, alig tudott az valamit beszélni magyarul, hanem gazdálkodni azér jól gazdálkodott. Jó fődeket kaptak, a Szirokot. Aj, micsoda búzák meg kukoricák termettek ott abba az időbe. De nem aző kedviért jártam én legtöbbet hozzájuk dógozni, hanem vót a fekete vasas Krósznak egy gyönyörű szép felesége. Micsoda szép vót. Olyan fekete szemei vótak, mint a csillag. A bőre annak olyan vót, mint a fejérített vászon vagy selyem. Szép magas asszony vót, majdnem olyan magas, mint én most vagyok, de azért akkor is mán majdnem elértem magasságban. Ez mindig jött hozzánk: - Jó Jánusné, atjon ide a fiú. Jürt tógozni. Így mondta valahogy. Mert e se sokat tudott magyarul, de mosolyogni azért tiszta magyarul mosolyodott az emberre, osztán akkor ment az ember, égett a munka a kezén.
Meg áldott jó asszony vót, ez mindent adott. Mikor este mentem hazafelé, mán mondta:
- Vityhél anyád thé.
Hogy vigyek egy csupor tejet édesanyámnak.
Meg lisztet meg zsírt meg dohányt.
Vót nekik is dohányuk. Nem olyan sok, mint a másik Krósznak, valami tizennégy hód. Mindig mondta: - Aduk én neked duhán, ne menj pajthába. Mert én abba az időbe a dohányos jányok után vetettem magam. A dohányos jányok mindig szépek vótak, vígan vótak, és mikor a pajtába dógoztak, beszöktem hozzájuk, és ott vihán- coltunk. Hát a fekete Krósz megparancsolta, hogy a pajta ajtaját be kell zárni, hogy oda, mikor simítanak, be ne menjen senki idegen. Bementem az ablakon, a pajta tetején. Osztán mikor elmentem, olyankor mindig dugtak a lyányok a zsebembe dohányt. De szép is vót, de kapkodtak rajtam. Vót egy dohányos gazda, a Nyírségből jött, Pamuk István, a családjával meg a testvérei gyerekei jártak hozzá munkára, csupa Pamuk-jány, fiú alig vót. Én akkor valamennyi Pamuk- jányt megölelgettem. Csak úgy tomboltam velük. Mint a csikó a ződ füvön. Ez a Pamuk bácsi, mert aki a faluba való születés, azt bátyámnak szoktuk szólétani, de aki idegenből jött, az csak bácsi vót. Hát a Pamuk bácsi mindenáron meg akart tanítani pipálni. Én meg nem akartam, nem szerettem. Hát eccer mikor szállított Gyarmatra, hozott nekem egy szép cseréppipát. Olyan cifra bojttal. Szép meggyfaszárral, de az olyan szár vót, hogy fele fényes csontszopóka vót. Akkor télen ennek a pipának a kedviért aztán mégis megtanultam pipázni. De azér sose szoktam rá, csak virtusból pipáztam. Most se vagyok nagy dohányos, el vagyok én két hétig is dohány nélkül. Akkor meg csak éppen ha látták, akkor szíjtam. Jó dohányok termett, annak a javábul adtak. Még Mojzes Pál bátyám is azt a dohányt szíjta, akit én vittem neki. Hát így én vígan éltem. Váradi Piroskának oda se néztem. Igaz,ő se sokat nézett utánam, vót annak minden ujjára kettő-három, úgy jártak utána a korombeli kis legények, mint tavasszal a nőstény kutya után a kuvaszok. Akármerre fordult, mindig utána lógott egy csomó fiú. Azok sokszor összeverekedtek érte, de én csak nevettem. Minek. Van jány elég. Megfogadtam az édesanyám szavát. De nem sokat számított abba az időbe nekem egy jány, arra vót a csak jó, hogy jól megtaní- tottak táncolni. Úgy jártuk a csárdást, hogy akármerre vótam osztán, olyan jó csárdásokat sehol se jártak, mint a dohánypajtába. Meg sok nótát tanultam tőlük, mert a gányójányok, úgy is híjták a dohányosokat, mindig csak danolásztak. Az másfajta nép, mint a falusi jányok, szabadok, nem sokat törődnek az illedelemmel, mert nem odavalók. Nincs ott a rokonságuk, hanem messze van, avval nem törődnek, hogy a faluba mit mondanak, mert ha úgy viselik magukat, mint a szűz Mária, akkor is csak azt mondják rájuk a falubeliek, hogy: - Gányójány. Én nem sokat törődtem a szóbeszéddel, én éltem világomat. Nappal kapáltam a zsidónak, este meg hancúroztam a gányójányokkal. Egyszer jövök haza magamban, valahonnan a mezőről, szembe jön rám Salánky Sámuel tekintetes úr.
Megállít az utcán.
- Megájj csak.
Megállok. Megemelem a kalapomat.
- Jó estét, tekintetes úr.
Megnéz:
- Te Jó György, te mán egész zsidó lettél.
- Mér, tekintetes úr?
- Te mán nem is jársz máshoz dógozni, csak a zsidókhoz.
- Ahova híjnak - mondom neki hegyesen. - Én nem a zsidókhó járok, mert én a zsidóknak nem
tudok mit csinálni, én a fődre járok dógozni. Mér adta el a tekintetes úr testvérje a zsidóknak a fődet? Nagyot néz rám a tekintetes úr. - Úgy! mán mondtam eccer, hogy nyelves vagy, de még réfesebb lett, mióta zsidókonyhára kaptál. Na, majd teszek róla. - Nekem a tekintetes úr nem tehet semmit. Munkába sose hívott életibe, mikor a lovátőriztem, barackot ígért, azt se adta meg. - Hát nem adtam meg - mondta veresen -, no, majd megadom. Majd kapsz tőlem olyan barackot, hogy elvásik bele a fogad. De én csak nevettem, mert ez olyan vén szakállas öreg vót, aki semmivel se törődött a világon, senkivel se beszélt, olyan vót, mint egy katufrékos öreg zsidó.Ő vót olyan, mint egy zsidó, mégis engem vergált, hogy zsidókhoz járok. Oda járok, ahova híjnak. Láttam, hogy bement Pereszlényinél, én meg mentem hazafelé. Szembe jön rám Kovács István, a Mari bátyja, azt mondja, menjek el hozzájuk este, sokan lesznek, mert kalákára készülnek, azt beszéljük meg. Jó, elmegyek. Elébb elmentem Krószékhoz jelenteni, hogy mit végeztem. Azt mondja a szép Krószné tésasszony: - Jól van, Jür fiam, vityél anyád egy csupor thé. Nagyon thisztességes asszony, nagyon szeretek itet. No hát, mondta ezt valaha nekem Salánkynál valaki. Még azt se tudtam, van-e méltóságos asszony vagy nincs. Az eccer se jött el a mi falunkba, eccer se alázta magát ide, csak úgy dógoztunk neki, minden az övék vót, rakott csűrök, ménesek, malom, liszt, pénz,ők meg éltek, főispán vótak, kép- visellő, mert kártyáztak, mulattak, azt se tudták, hogy terem a fődön a répa,ők csak a cukrot ették, amit abból csináltak. Megyek haza, mondom édesanyámnak:
- Édesanyám, ez a Sámuel tekintetes úr megfenyegetett.
Elmondtam neki az egészet szórul szóra. Megijedt szegény.
- Jaj, fiam, minek szóltál. Mindig mondom neked, hogy urakkal, papokkal nem szabad feleselni, mert az azt el nem felejti, mint kégyó a farka vágatását. No ment már Pereszlényihez. Fújják azok most a kégyókövet. Ó, be örültem, hogy a perrel egypár évek óta békén hattak, majd meglátod, foga lesz ennek. Újra kezdik ezek, még tán ki is túrnak a falubul.
De én csak nevettem. - Hogy gondolja édesanyám, én még csak gyerek vagyok, ha tizennégy éves vagyok is. Csak nem tesznek olyat ezek a vén emberek, hogy egy fiúgyerekkel tegyenek fel. Van nekik födjek elég. Pereszlényinek van nyócvan hódja, nem irigykedik tán a mi negyedfél köblösünkre. - Dehogynem irégykednek, fiam, nem tudnak azok még aludni se tülle, no most végünk van, csak a házat is el ne vegyék. Szegény osztán, ahogy öregasszonyok szokták, csak sápétozott, hogy mi lesz velünk, má mi lesz velünk. - Ne sápétozzon, édesanyám, meg nem esznek biztosan. Foga sincs mán annak a vén jebezeusnak. - Dehogy nincs, fiam, dehogy nincs, nem rágják azok a húst, hanem késsel-villával eszik. A kése annak Pereszlényi, a vellája meg Máriási, a jedző. - Mán én nem bánom, akárhogy lesz, énnekem most el kell menni Kovácsékhó, mert hónap kalákába akarnak dógozni, én is ott leszek. Adja ide édesanyám a vacsorát, megyek. Szegény ment elkészíteni a kis vacsorát, korpacibereleves vót meg egy kis sült tészta, olyan pogácsaforma. Mígő aztat behozta, és megmosdottam jól, megfésülködtem takarosan, úgy mentem el. Mikor odamentem, már ott vót egy csomó jány meg fiú. Váradi Piroska ott vót, azt mingyán láttam. Azért hítt engem az én István barátom, hogy Piroska ott lesz.
No jó, én úgy tettem, mintha legkisebb gondom vóna, hogy itt van, vagy nincs itt.
- Jó estét.
Nem felelt.
- Neked mondom.
- Én meg nem is láttalak - azt mondja.
- Jól van, ha nem láttál, avval még nem esett ki a világ feneke, Most megláthatsz egész darabba. De nem haragudott meg, mint máskor, mer mindig azt szokta mondani, hogy én kicsibe veszem ütet, úgy beszélek vele. - Hát hogy beszéjjek, jójány, tán úgy, mint a riktorok Pilátussal? Ember vagyok, meg te is a vagy, ha igaz. De megharagudott valaha, mikor ezt mondtam neki. Aj, de ott hagyott a Feszületnél. Én meg vakartam a fejemet, hogy mégis kár így vadítani, mert úgy vótam vele, hogy nagyon furcsán. Ha ott vót előttem, akkor olyan vót, mint a többi jány, semmivel se vót nekem különb. De ha nem vót ott előttem, akkor majd meghaltam utána a nagy vágyástul. Még beszélgettem is magamban hozzá, mintha előttem állana. Kapáláskor, megáll a kezembe a kapa és így kitartottam a kapanyelet, oszt mondtam neki: - Te jány, hát nem félsz tüllem, hogy ha egyszer megfoglak, úgy megszorétlak, hogy a pára rögtön kiszáll belőled. Így fogom meg a gégádat e... - osztán sete kézzel nyakon fogtam a kapanyelet.
Nevetséges vót a, a vót a szerencse, hogy senki se látta, mert úgy belegázolódtam én, hogy mintha csak az eleven Piroskával beszéltem vóna, hangosan mondtam, még veszekedtem is vele. De most Piroska, nem tudom mi ütött hozzá, tán hogy hallotta, hogy engem a gányójányok hogy kedvelnek, pedig azok má nagy jányok vótak, eladók, eccóval elég kedves vót hozzám. E kellett nekem, mert ha kedves vót, nagyon kedves tudott lenni ez a kis varangyos béka. Csak úgy cirógatta a még a szívemet is. És osztán ugrottam is, ahogy akarta. Megbeszéltük a kalákát. Azt híjják mifelénk kalákának, ha egy család nem tudja elvégezni a munkát a mezőn egy darab fődön, osztán összehíjja az összes jó barát-ismerősöket, és együtt csinálják meg, mondjuk egy vasárnap délután. Mi is így mán összeszedelőzködtünk vagy harmincan, hogy Kovácséknak nincs pénzük napszámos munkára, de mégőnekik kell napszámba dógozni a lóval, szekérrel - hát bekapáljuk a kukoricát, mer esőre állott formán vót az idő, a gaz meg má nagy vót benne. Az ilyen kalákamunkáér a szokott a fizetség lenni, hogy bálat rendeznek az illető háznál. Cigányt fogadnak, és lehet táncolni doszt. De hát mink nem vártuk meg a cigányt, mingyán ott az eperfa alatt táncot rendeztünk, mert vót egy fiú a faluba, bizonyos Tamburás Jankó, csak úgy híjtuk, különben félkegyelmű vót, de nagyon szépen tudott citerázni. Az ríkatta a citerát, mi meg jártuk. Persze, Váradi Piroskával jártam egyre. De jött a többi fiú, oszt elkéregették. Menjetek innen, mondom, mer abba az időbe még nem vót a szokás, hogy a jányt elvegyék tánc alatt az embertül, mint most, hogy akármikor csak odaáll valaki, azt mondja, amikor a legjobban táncolunk, hogy ,,szabad kérném", és avval már viszi is, mint a kutya a koncot. Hát odaáll nekem Sarkadi Imre, hogy adjam má neki. Mire én feleszmélek a ritkázásból, mert éppen forgóst jártunk, már az én Piroskám ott is van, és vele rúgja a port. No megájj, most megtáncoltatlak, gondolom, és ott vót egy kisjány, egy kicsit fiatalabb, mint Piroska, Kőmíves Erzsi, derékon kapom, és én is odaállok velük a rend szélére, mert mi gyerekfélék inkább csak szélen táncoltunk, a nagy legényeké vót a placc. Hátű járja jobbra, én járom balra. Ez a Kőmíves Erzsi, ez nagyon egy komoly kisjány vót má akkor is. Olyan vót a, akkor került kifele az iskolából, mintha egy kis asszonyféle lett vóna már. Avval nem is igen lehetett bolondoskodni, mert úgy ránézett az emberre, hogy elment a kedve a hamisságtul. Észreveszi eccer ez a kisjány, ez az Erzsi, hogy én nem ütet táncoltatom, hanem a Piroskának heccelődött vele.
- Mán eressz el.
- Minek?
- Nem táncolok én mán.
- Mér ne?
- E még nem bál. Mán kell menni hazafele, késő van.
Evvel leválik rullam, indul haza.
Én meg sajnáltam, hogy megharagszik, el akartam kísérni. Igen, de mire én ezt kigondoltam, akkor már nálam három évvel öregebb fiú, Csereklye Mihály már mellette vót, és kísérte.
- Erzsi, hazatanálsz? - kérdem.
Csak rám nézett komolyan.
- Szembe lakunk.
- Tudom, hogy szembe laktok, én azt kérdeztem, hogy hazatanálsz-e.
Mihály öregebb vót, de nem vót magasabb nálam, de jó erős vót.
Azt mondja:
- Úgy látom, te nem tanálsz haza, hát én, ha akarod, haza igazétalak.
Csak akkor néztem nagyot, hogy ennek a kisjánnak mán udvarlója van. Ugyan hamar.
- Jó fiú - mondtam -, én nem állok utadba, eszembe sincs. Csak hát megtáncoltattam a kisjánt, azért akartam hazakésérni.
Ide nyújtotta a kezét, azt mondta:
- Majd csak én késérgetem mán, no.
- Jól van, no.
Avval megfogtam én is a kezét. Láttam, hogy szorétani akar, hát én is vigyáztam. De eszembe se vót, hogy én szorétgassam az ü kezit. Nincs kiért. Ü osztán ezt észrevette, hát ü se nagyon szorétkozott. Ígyű elment a jánnyal, én meg visszamentem, mert még táncoltak. De nagyon a fejembe maradt valami. Ej, az a kisjány, akármilyen fiatal is, az szívesen táncolt velem, csak akkor hagyott ott, mikor észrevette, hogy mással kacérkodok. Valami van emögött, gondoltam, és majd én vigyázni fogok erre a kis Kőmíves Erzsire, hátha érdeklődik ez énutánam. Hogy én azt még el se gondoltam vóna. Egy kicsit bántott is, mi tagadás, hogy én nem is véltem, hogy az a kisjány énutánam figyel. Örömmel érzi azt az ember, ha egy jányon észreveszi, hogy szíves érzéssel van iránta. Hanem Piroska is észrevette magát, hogy én mással is el tudok mán szórakozni. Mingyán szívesebb lett hozzám. Mégő szólott elébb. - Tán farsangba vótál? - azt mondja. - Farsang! - nagyon kaptam én ezen a szaván; csak az én jó istenem adná, hogy ez eccer féltékeny lenne irántam, hogy visszafordítaná az én sok szenvedésemet. Hadd sírjonő is, ha én mán egy jány miatt sírni tudtam.
- A bion - feleltem.
- Akkor jó - így Piroska.
- Bion jó - vetem én.
Arra a jány csak megmakacsolja magát, és szól Imrének; hogy:
- Késő van mán, gyerünk haza.
Mondom:
- Azér nem kell mást fárasztani, én is itt vagyok.
- Mán engem híjtak - kényeskedett nekem. - Az a te szerencséd, hogy híjtak - feleltem. - A hívást meg kell ragadni. - Nem nagyon kapaszkodok senkibe - mondja, avval belekapaszkodik Sarkadi Imrébe, és ellépnek. Hüj, a kutyafáját, úgy maradtam ott, mint egy málé. No eztet megcsináltam, egy este két jányt szalasztottam el. Vót ott jány elég, de én ugyan egyet se késértem haza. Ha mán ez a kettő így kibabrált velem. Úgyse kellett messze mennem, mert mi csak a harmadik szomszédban laktunk, hát hazamentem aludni. Édesanyám még akkor is fenn vót, mert a vót a szokása szegénynek, hogy míg én haza nem mertem, addig soha le nem feküdt. - Jaj, fiam - aszongya -, szegény jó fiam, szegény édes jó gyermekem, de nagy baj ért máma. - Az - mondtam csendesen, mert mégis bántott nagyon, hogy a Sarkadi Imre most az én szeretőmet ölelgeti. Az isten tudja, mit beszélnek, biztosan engem nevetnek. Forró vót a fejem, meg a szívem is nagyon vert, osztán mikor vetkeztem, mindig csak azon gondolkodtam, hogy nem is kék nekem lefeküdni, hanem a jó somfabotomat elővenni, osztán utána menni Piroséknak, hogy hátha engem sértenek. Ne gondolják, hogy én megijedek, ha még húsz esztendővel öregebb is vóna az az Imre.
De azért csak vetkeztem lefele.
- Nem felejti az el, nem felejti. Hónap mán a jegyzőnél lesz.
Csak akkor vettem észre, hogy tán édesanyám most is Sámuel tekintetes úron bucsálódik.
- Hagyja mán, édesanyám - mondtam mérgesen -, nagyobb bajom van nekem annál.
Édesanyám csak megállott a szoba közepin, a holdvilág besütött a kis ablakon.
- Mi van neked nagyobb bajod, te szerencsétlen ember? Tán még a jányok. Kicsi vagy te még attul. Majd én szólok, mikor annak itt lesz az ideje. De addig vigyázz a nyelvedre, osztán ne beszélj úgy az urakkal, mintha mind a lábod kapcája vóna, mert bizony kicsi gyermek vagy még. Nagyon elpironkodtam, hogy édesanyám ilyeneket mond nekem, osztán kimentem a házbul, hogy megnézem a tehenet, van-e előtte. Úgy mentem ki mezítláb, nem vót hideg; a tehenet meg is néztem, vetettem elibe, azután a kerítéshez mentem. Hát a Sarkadi Imre akkor jött hazafelé. - Ühm - mondtam magamba -, még hamar. Úgy látszik, a Piros hoppon maradt. Minek kapaszkodik olyan szekérbe, amék nem akarja felvenni. Akkor osztán megnyugodtam, bementem a házba, és lefeküdtem. Édesanyám is lefeküdt osztán. Nem szólt szegény többet, mert látta, hogy máson jár az eszem. Én meg nagyokat nevettem magamba, hogy Pirost eszi a fene, hogy Sarkadi Imre biztosan csak a kapuig kísérte, nem vót több ideje, ha már vissza is jött. Alhat most, nem biztos benne, hogy én is nem haragudtam meg rá véglegesen.

NYOLCADIK BESZÉLGETÉS
arról, hogy hogy tanulja meg az ember, milyenek az emberek? Másnap vasárnap vót. Elláttam a jószágot, akkor rendbeszedtem magam. Még akkor nem kellett beretválkozni nekem, pedig mán egy kicsit molyhosodott a képem, de szégyelltem vón azér kést fogni rá, mert még gyereknek tartottam magam. Felöltözködtem, hogy templomba megyek. Édesanyám nem jött: - Nem megyek én, fiam, nem merek én az Isten szeme elé kerülni, mer nagyon rossz gondo- lataim vannak mámma, meg aztán itt is dolgom van, mert egész héten nem takarítottam, kiseprek legalább egy kicsit, meg kivasalom a fejérgúnyádat is. Kimegyek az utcára, mán jöttek felfelé az alvégről a barátaim, Füles Gyuri meg Bátor István, Nádor István, Orbán Gyuri. Ezek mind nagyon szegény fiúk voltak, cselédemberek gyerekei, most ott szógáltak a Krósz és Klánnál, mer eladták üket, a cselédséget, a birtokkal, és örült, akit megtartott az új gazda. Azér elég jól vótak máőtözve, hanem mikor Sarkadi Imre elment előttünk, a nem állott meg velünk, mer az harmincholdas gazda fia vót, azér is ácsingózott annyira utána Váradi Piroska. Csak szólt valamit hozzánk, hogy így-úgy, osztán ment tovább, mer a templom előtt ácsorogtak a nagygazda gyerekek, külön. Ahogy ott állunk, beszélünk errül-arrul, Orbán Gyuri szidja a Krószt, a gazdag Krószt, hogy nagyon kihajtja a munkásokat, meg vágatja a fákat. Mikor megvette a birtokot, akkor sok-sok fa vót a nagy telken, de mind olyan erdei fa meg mindenféle idegen fa, díszfa, mert ott akarták építeni a kastélyt. Ezt ez a Klán különösen irtotta. Mán egész puszta vót az udvar, nem kellett neki a szép fa. A mi kis házunk előtt is állott egy rettenetes nagy magas tölgyfa, de az nem olyan tölgyfa vót, mint más, hanem csupa gircses-görcsös vót a dereka, és olyan koronája vót, hogy egészen beterítette a mi házunkat, hogy jó soká kellett esni az esőnek, míg ráhullott egy kicsi a szalmafedélre. Ezér is nem fedték azt soká, hogy a fa úgyis megvédelmezi. Hát ezt a fát nem vágtuk vóna ki semmi pénzér. Vót mán, hogy ígértek érte, de akármilyen szegények vótunk is, nem adta édesanyám soha. Vót az a fa mán ezeréves is, nem hattok vóna kivágni. Klán meg az ilyen fákat csak úgy vágatta. Azt is beszélték, hogy építeni fognak, mert a cselédházak mán mind olyan kidűlt-bedűlt ódalú vót mind, hát ott lesz sok munka, ha építenek.
Eccer, ahogy beszélünk, jön Pereszlényi.
No jó.
Elmegy előttünk, mindenki köszön neki, de én úgy tettem, mintha nem is látnám. Oda se nézett, még csak nem is biccentett, meg a kalapjához se nyúlt, mi vótunk mi neki, gyerekek. Hanem rázta a kezét, mert olyan vót, hogy a keze mindig reszketett, meg a feje mindig nemet integetett.
Azt mondja Kovács István, márő is ott vót velünk.
- Tudjátok, mér mozog a Pereszlényi keze? Fél, hogy ellopják az erszényét.
Hát nézzük, Pereszlényi nem állott meg a templomnál, hanem tovább ment. Hova megy, hova megy? Bement a jegyzőhöz.
Beszaladok a házba, mondom súgva édesanyámnak:
- Édesanyám, itt ment Pereszlényi, bement a jegyzőhöz.
Mondja édesanyám:
- Jaj, fiam, írják akkor azok a mi halálos levelünket.
De elkezdtek harangozni, újra kimentem az uccára, és mentünk közelébb a templomhoz.
De nem egészen a templomkerítésig, mert az úgy vót szokás, hogy csak a nagygazdák mentek egészen a templom ajtajáig, ott várták, míg be lehetett menni, a nagygazda legények meg a kerítésnél szoktak megállni. Az ilyen szegény gyerekek, mint mi, csak a vasas Krósz kapuja táján ácsorogtunk, az ott vót a templom mellett. Be osztán a templomba, fel a karba. Ott is mi csak szélén állottunk a karba, a harmónium mellett ült Piri tanétó és orgonázott. Amellett állott a bíró fia, szapora szavú Csorba Jósep volt akkor a bíró. Addig mindig Pereszlényi vót nálunk a bíró, de mán nem vállalta. Nagygazda vót ez is, hatvan holdja vót. Ennek a szapora szavú Csorbának két fia vót, az egyik, Józsi, velem vót egyidős, a másik nagyobb vót, mán házasodó, a Marci. A kisebbik két esztendőt járt is gimnáziumba Szatmáron, de kivette az apja, mert azt mondta, nem akarja, hogy lenézze ütet, ha kitanult. Van otthon elég, éljen. Én a karba egészen szélen állottam, pedig ez nem vót igazság, mert mink nemesek vótunk, nem is vót több nemes a faluba, csak mink és Berky Bertalan nagybátyám, aki a nagyanyámrul vót apámnak féltestvére, tartottuk is a rokonságot, de nemigen, mertők nagyobb birtokosok vótak, mint mi. Neki se vót ugyan valami sok, csak huszonkét hold, de nékünk meg negyed- félköblös az egész, hát így a vót a rokonság, hogyha megszorultunk, mindig hozzájuk ment el édesanyám segítségért. Mikor a jányok bejöttek, leültek a padok előtt a kitett lócákon, Váradi Piroska is ott vót. Erősen néztem, deő eccer se nézett rám fel, hanem eccer azt észrevettem, hogy Sarkadi Imrével összenéztek. No, csak nézzetek. Kőműves Erzsi is ott ült. Nagyon szép ruhája vót, egészen olyan rózsaszín, mint a vadrózsa virága. A haja is nagyon szépen vót fonva apró fonással, és abba is olyan rózsaszín szalag vót. Nagyon tetszett nekem, ez a kisjány mindig nagyon szépen vótőtöztetve. Nálunk nagyon kicsi vót a templom, azért a jányok csak akkor ültek be a padba, mikor már tizenötévesek lettek. Az egyik oldalon nekünk háttal ültek a kisiskolás jányok, a szembe levő padon meg a nagyobbak. Hát ez jól is vót, mert a kisiskolásoknak még nem kell felkacsingatni a legények kórusára. Mán mindenki bent vót, és énekeltünk, mikor bejött a jegyző, Máriási, Pereszlényivel. Olyan fekete képűek vótak, hogy azokról messze süvített a rosszlélek. Nem is énekeltek azok egy igét se, csak ültek nagy hallgatagon. Végre bejött az öreg tiszteletes is, Csordás tiszteletes, aki mán vagy hetven esztendős vót. Ötven esztendeje vót pap ebbe a kis faluba. Ötven esztendeje csak mi adtunk kenyeret neki. De nem vót annak mán egy csepp foga se; mikor prédikált, nemigen lehetett megérteni egy szavát se, pedig jó vastag hangja vót, de aludni nagyon jól lehetett azon, öregeknek, a beszédje alatt.
Ott vót Piri Márta is meg Évácska. Mán én vagy két esztendeje nem találkoztam Mártával, nagyon szépet nőtt, és igen szép kisasszonyruhába vót. Elgondoltam, hogy ha az Isten adná, hogy csak egyszer tanálkoznék vele... Mondtam is Kovács Istvánnak ott a karba, hogy mér nem híjják el a kalákába a tanítót is a táncra estére? Azt mondta, el fogja híjni. Attól kezdve csak ütet néztem, az én első kedves szeretőmet, akitől a sors elszakasztott. Csak eljönne, de megtáncoltatnám, de megölelgetném még eccer az életbe. Templom után hamar hazamentünk, mert úgy vót a megegyezés, hogy csak éppen eszünk, megyünk a mezőre. Úgy is lett. Kimentünk a Kovácsék fődjére huszonnégyen, fiúk, lányok, és egy-kettőre bekapáltuk a kukoricásukat. Még nem is volt alkonyodás, készen vótunk, pedig jó tábla vót. Feles főd vót az egész. Azután osztán megkezdődött a bál az udvaron. Kispaládi cigányokat fogadott Kovács István bátyám, három cigányt, azok húzták, de valami nagyon jól húzták. Már nagyon jól táncoltunk, mikor megjött Piri tanító a két jányával. A tanítónéasszony nem jött, a nem szokott ilyen helyekre járni. Hát én nem mertem Piri Mártát az apja előtt felkérni, mert féltem, hogy megint megver, hanem mikor táncolt valakivel, elkértem.
Jött rögtön.
Jaj, mikor megölelhettem.
Úgy fogtam én azt meg, mint valami liliomszálat, hogy el ne törjön a kezembe.
- Be szép jány lettél - mondok neki.
- Csúnya vótam?
- Dehogy is, inkább nagyon gyönyörű. De megnőttél.
Nagyon nevetett. Olyan nevetése volt annak, mint mikor a vadgerlicemadár turbukol.
Így elbeszélgettünk, és én egyre jobban táncoltam, rúgtam, mutattam, hogy a dohánypajtába hogy tanultam.Ő meg ezen is nevetett, azt mondta nem kell annyira ugrálni.
- Hát hogy kell?
Elkezdett tanítani, úgy csendesen, szelíden, mintha csak ringatózna a virág a szárán.
Tudtam én úgy is, nem is léptem én eccer se a lábára. Fél karral átöleltem, de jól, egészen a mejjéig ment a tenyerem,ő meg piros lett, de nem szólt. - Kveek, kveek - mondom csendesen. Arra elkezdett nagyon nevetni. Setét vót már nagyon akkor, én meg mindig vigyáztam, hogy a táncosoknak mindig a túlsó partján maradjak, nem azon az ódalon, ahol az apja ült, hanem a másikon, hogy ne lásson.
- Szokott-e még neked valaki kuvikkolni? - kérdem.
- Nem szokott - mondja nevetve.
- Hátha még eccer megszólalna a kuvik, megértenéd-e a szavát?
Nem felelt, csak nevetett.
Erre én úgy magamhoz szorétottam, hogy azt hittem, eltörik a háta gerince, de arra se mondott semmit, csak azt, hogy:
- Táncolj illedelmesen.
- Iszen azt csinálom.
De mán éreztem, hogy melegedik a teste, én meg ügyesen elfordítottam, és egy pillanat múlva
a boglya mellett voltunk hátul az ólnál.
- Mit akarsz?
Nem szóltam semmit, hanem megcsókoltam.
- Jaj, Gyurikám.
- Semmi jaj - és hozzáfogtam csókolgatni.
Úgy elveszett annak a jánykának akkor minden ereje, hogy rám omlott, és visszacsókolt, mint a szénapadláson. Megfogtam szépen, és magamhoz szorítottam, hogy az egész teste tűzláng vót. Lefogtam a két karját, nem tudott moccanni se, úgy szerettem, azt hittem, rögtön megeszem. Hát abban a percben egy ütést kaptam a fejemre, de nagyot. Hátranézek, ott áll Piri tanító. Eleresztem a jányát, és várom, hogy ha még eccer megüt, nekimegyek. De nem ütött meg többször, hanem kapta a jánya kezét, és elvitte.
Nem segíthettem szegényen, mert nem vót rá jogom, de nagyon fájt a szívem utána.
Ahogy ott állok, nézek, visszajön a tanító:
- Te gazember - azt mondja -, te leszel a falu rossza, hanem én még ma beszélek a jegyzővel, hogy vigyázzanak rád. Szerencséd, hogy nincs csendőr ma a faluba, mert agyonveretnélek velek. - Mért bánt engem a tantó úr - mondom -, szeretem a jányát, az olyan bűn? Ha megnövök, elveszem feleségül.
- Gazember - ordította a tanító, és újra nekem jött a bottal.
Felkapom a vasvillát, ott vót a boglya mellett:
- Úgy nyúljon hozzám, hogy beleszúrom.
Megállott.
- Megfenyegettél? életveszélyesen?
- Én nem fenyegetem, de minek bánt engem a tanító úr, mikor én nem bántom?
- Jójó, lesz még ennek böjtje - evvel elment.
No, Gyuri, mondtam magamnak, most aztán készen vagy. Mán az egész falu urasága ellened van. Egyiknek se vétettem, mégis mind rám. De mér? Mer nem akartam térdet-fejet hajtani. Ha én Salánky Sámuel tekintetes úrnak kezet csókolok meg kalaplevéve istenkedek, akkor nem haragszik meg rám. Meg ez a rektor is, ha a jányátnem akarom szeretni, hanem bejárok hozzájuk azután is, hogy az iskolát elvégeztem, fát vágni meg az ólbul a ganét kihányni, sose bántott volna, hanem adott vóna néha egy kupica pájinkát. De én ezt nem akartam, én olyan ember vagyok, mint ük, én szeretni tudom az ü jányát, az is tud engem, mert ha nem akart vóna szeretni, nem táncolt vóna velem, se a boglya mellé nem jött vóna, meg nem csókolt vóna, szeretett vóna. De biztosan a kisebbik jánya lesett ki, az árulkodott ránk. Hanem eccer még, ha az Isten éltet, annak is megkötöm a koszorúját. Azér se mentem el a táncbul, hanem visszamentem egy kis idő múlva, és elkértem a táncosátul Váradi Piroskát. Eljött. Akkor már a tanító elment a két jányával.
Azt mondja Piros:
- Láttalak.
- Mit láttál?
- Jó vót a kazalba?
- Nem is vótam a kazalba.
Piros meg csak nevet.
- Bagolykodtál?
Errül tudtam meg, hogy mindenki tudja, hogy én kveekkolni szoktam valamikor a tanító Mártának. Nem is gondoltam, hogy olyan igen felveszik az én dógomat, hogy már az egész falu csak arrul beszél.
- Gyere velem, téged is megtanítalak.
Piros csak nevetett.
- Nincs szükségem olyan tudományra.
- Pedig jó.
Ez olyan vót, ez a jány, hogy ha ez észrevette, hogy más jánynak tetszek, akkor neki is jobb kedve vót hozzám. De én mán nagyon szégyelltem magamat, hogy itt minden jány tudja, hogy én mit csinálok, mit nem csinálok. Ott vót a kis Kőmíves Erzsi is, az is olyan komolyan nézett rám, hogy csak úgy égett az orcám a pironkodástul. Mér? Más legény is el-elment a táncosnéjával egy kicsit a boglyák mögé, csak nekem nem szabad, meg ha én megteszem, akkor már felfordul a világ? Nem vót kedvem többet táncolni.
De azér nem mentem el csak azért se.
Hanem odajött hozzám Kovács Mari, azt mondja csendesen:
- Erigy haza.
- Mér?
- Csak erigy haza, fekügy le.
- Nem megyek. - György, erigy haza, ne akarjál itt bajt csinálni. A tanító haragszik, attul fél édesapám, hogy megy a jegyzőhöz, a meg szétzavarja a mulatságot, mer nem kértünk engedélyt. - Kalakáho nem kell engedély.
- Csak te erigy haza szépen, feküdj le. De lefeküdj, akkor nem lesz semmi baj.
Addig vitatkoztunk, hogy szalad ám hozzánk István, a Mari bátyja, hogy:
- Jön a jegyző.
Arra én láttam, hogy csakugyan én leszek az oka mindennek, hát nem akartam, hogy ezek a szegény fiúk, lányok énmiattam szenvedjenek, hogy elromoljon a mulatság, hát csendesen átléptem a kerítésen, hazamentem, lefeküdtem. Kérdi édesanyám: - No, már vége? Ő még fenn vót, font. A kis mécses mellett. - Lefekszek, mert fáj a fejem. Igaz is, hogy fájt, mert a tanító nagyon megütötte, jobban megütött, mint én a vak lovat, de én azért erősebb vótam, mint a ló, nem fordultam fel. Lefeküdtem, édesanyám meg beszélt, hogy itt vót nála Kis Mari néném, azt mondta, hogy szapora szavú azt mesélte, hogy most elveszik az erdőt. Hogy nem szántunk benne még egy idén. Pereszlényié lesz mán. Hát az egész falu csak énellenem van? Nem bánom, még nem vagyok öreg, akármikor elmehetek inasnak, ha a faluból ki akarnak túrni, de addig nem megyek, míg nem látom, hogy igazán muszáj-e.
Egyszer csak zörgetik az ablakot.
- Itthon van a gyerek?
A kisbíró vót, Orbán kisbíró, az Orbán Gyuri apja.
Édesanyám meg azt mondja:
- Jöjjön be kend, Orbán.
Az bejött. Látott engem az ágyba.
- Hát te meg minek alszol? - azt mondja.
- Fáj a fejem.
- Fáj?
- Fáj.
- Mitül fáj?
- Bort ittam, nem szoktam én bort inni, hát megfájdult nagyon.
A meg ott ült egy kis ideig, pipázott.
- Minek jött kend? - kérdi édesanyám tüle.
- Láttam - azt mondja -, hogy elsuhintott a táncbul, hát meg akartam tudni, nincs-e valami baja, hogy nem esett-e kútba.
- Milyen jó ember kend - mondta édesanyám.
Aztán a kisbíró elment. Akkor édesanyám elkezd hálálkodni.
- Nem híjába a pajtásod apja, de nagyon jó hozzád ez az ember. Nem mondtam meg, amit gondoltam, mert minek ijesztgetni szegény édesanyát, de én már tudtam, mifélék a hivatalos emberek. No, rajtam nem fogtok ki. Én is vagyok valaki.

KILENCEDIK BESZÉLGETÉS
arról, hogy az ember a legnagyobb baj közt is boldogan tud élni Másnap hívattak a jegyzőhöz. Orbán Gyuri bátyám jött értem mint kisbíró, de én mán akkor kimentem a mezőre a Krósz fődekre, nagyon messze a Csiklósba. Így osztán csak azt hatta meg édesanyámnak, hogy másnap reggel nyóc órára ott legyek okvetlen a jegyzői hivatalba. Jó fáradt vótam, mikor este hazajöttem. Megmosdottam, megvacsoráztam, akkor mondja édesanyám, hogy reggel a községházára kell menni.
- Akkor még elmegyek Krószéknál, megmondom, hogy hónap másat küldjenek ki helyettem.
Elmegyek, mondom neki:
- Tésasszony, küldjenek ki helyettem valaki mást hónap a Csiklósba, mert kevés így is az ember, de ha valaki megy helyettem, akkor be tudják fejezni ott a munkát. - Hát te mit akarsz, mán nem jüsz thübet tógozni! - Dehogynem, jövök én szívesen, hanem reggel a jegyző úr parancsol velem, a községházára kell menni.
- Mit akar jegyző, te?
- Én nem tudom, mit akar, mit nem akar, de első a törvény, azt még édesapám mondta nekem,
hogy fiam, a törvénybe rögtön menni kell, mer azok nem ismernek tréfát.
De nem értette a szegény zsidóasszony:
- Tréfál neked a jegyző?
- Nem tudom, mit akar, hanem tessék helyettem valakit küldeni a Csiklósba, mer osztán jön egy eső, nem lesz bekapálva. - No jó van, jó van, csak ha jegyző ereszt, tyere mingyá. Így én hazamentem, lefeküdtem, jól aludtam, mert ugyancsak fáradt vótam. Reggel bekapáltam virradattól a magunk kertjébe otthon a krumplit, hogy segítsek legalább édesanyámnak, és nyóc órára mán ott vótam a jegyzőnél. Mingyán bementem a hivatalba, rendesen kopogtattam, úgy mentem be. Ott vót már a szapora szavú meg a jegyző. Akkor még csak egy jegyző vót, most van neki két segédje, egy adóügyi jegyző meg egy segédjegyző. Nem tudom, mit csinálnak, akkor egy is elbírta.
Hát akkor én bemegyek, rám kiált a jegyző:
- Várjál kint, míg szólítalak.
Kimegyek, megállok a tornácon.
Nagy tornác vót. Nem csuda, hogy Gedeon jegyző tönkrement bele, mer szegény, mikor építette, csak arra gondolt, hogy nagy legyen, szép legyen, hogy abba semmi hiba ne legyen. De mikor fizetni kellett az adósságot, a vót hiba, hogy a lett a nagy meg a szép. Szép adósság lehetett rajta, ha bele tudott halni. Az alsó házba vót a kösségháza, a felső meg a jegyzőlakás. A kösségháza előtt csak olyan nyitott eresz vót, ott kellett állni, várni a népeknek, akik adót fizetni jöttek, vagy valami dolguk vót, télen-nyáron a nyitott szélbe, de a jegyző házának nagy üveges verandája vót, az előtt meg a sok rózsa. Mán akkor bimbózott, meg nyitogatott is mán.
Nézem a szép rózsákat meg a virágot, sok virág vót ágyásokba ültetve, de annak olyan száraz vót a földje, egész szikkadt, cserepes. Nézem, nézem, milyen jó az uraknak, csupa virág közt élnek, osztán nem adnak neki egy kis vizet. Egy darabig állottam, ácsorogtam, de soká vót, nem szólt hozzám senki egy szót se, gondolom, bemegyek a jegyzőhöz, megkérdem, szabad-e meglocsolni a rózsákat, hogy ne tőtsem itt hiába az időt.
Benyitok én:
- Tekintetes jegyző úr...
A meg csak rám ordít:
- Takarodj ki.
- Tekintetes jegyző úr...
Újfent nekem áll:
- Kitakarodj, gazember, ha mondtam. Várjál.
Láttam, hogy nem lehet vele beszélni, akartam menni is, meg mondani is, hogy adjon egy vidret, hogy locsoljak. Ahogy ott téblábok, hogy mondjam meg, mit akarok ennek a jegyzőnek, az odaugrik hozzám: - Még se mégy? Evvel jó pofon vág. Meg is szédültem, de tátogattam a számat, hogy megmondjam, mi bajom, arra még eccer pofon vág.
- Engem ne tessék ütni.
Hát megfog, és kitaszít az ajtón és csak kiabál, mint akinek elment az esze.
Hát még osztán ott vagyok a gangon, vakarom a fejem. De bolond egy jegyző ez, mondom így magamba. Mit csináljak vele, ha meg se hallgatja a szót. Jó soká állok, látom, hogy a fecskék hordják a sarat. Fészket raktak az eresz alá. No, ezek a szegény kis fecskék is jól meglelték, hova kell nekik fészkelni. Ezek is csak az úri helyet szeretik, bezzeg a mi kis házunk eresze alá sose raktak fészket, kézzel el lehet érni, biztosan azér, pedig nem bántanáőket senki minálunk se. Ahogy nézem, hogy repkednek, nyilaznak, gondolom, én nem törődök evvel a bolond jegyzővel, ha mán itt vagyok, meglocsolom a rózsákat.
Kijött a házbul a cselédjány, mondom neki:
- Zsuzsi - mert Kósa Zsuzsi szolgált akkor nála -, te Zsuzsi, adjál nekem egy vidret.
- Minek?
- Meg akarom locsolni ezt a szegény virágokat.
Az osztán adott egy jó vedret, mentem a kúthoz, húztam a vizet, hordtam a virágokra. Gon- doltam, soká nem fognak ezek vizet kapni, hát a rózsák tövét is megkapáltam, és mindeniknek adtam egy-egy veder vizet. De szerettem a rózsát, de szerettem vóna, ha nekünk is lenne legalább két rózsabokrunk. Gondoltam, szerzek én vadrózsát az erdőn, hazahozom, elültetem, osztán majd valaki csak beótja.
Így eldógoztam én déltájig. Akkor kijön a jegyző, nézi, mit csinálok. Elébb még ordított egyet, hogy menjek be, de mikor látta, hogy locsolgatok, alább hatta. Azt mondja:
- Te marha, ilyen melegbe má nem szabad locsolni.
- Nincs még meleg, tekintetes úr. Májusba még nincs meleg.
- No jó - azt mondja -, gyere be.
- Tessék mán hagyni még egy kicsit, befejezem ezt a kis kapálást. - Mert megkapáltam neki az
egész kis virágoskertet. Dudvás vót nagyon. - No jó van - azt mondja -, de ha készen vagy, rögtön gyere be. Mán láttam, hogy nem haragszik olyan nagyon, vígan bevégeztem, amit kezdtem, akkor osztán bementem.
- Ájj elibem.
Odaálltam.
- Hogy állsz? Micsoda katona lesz belőled. Így kell állani?
Hát ki kellett húzni magam, és a fejemet a mestergerenda felé kellett emelni. A szapora szavú bíró, Csorba, csak nézte, nem vót kalap a fején, mint a bírók szokták fenntartani a kalapot a községházán, de Máriási jegyzővel nem lehetett kukoricázni, ha fenn hatta vóna a kalapját, még leütötte vón a fejérül, az olyan ember vót. Azt mondja a jegyző: - Te egy kutya komisz, elkényeztetett kölyök vagy. Látszik, hogy nincs apád, aki megtanítson, hogy kell magadat viselni, de én megtanítalak, hogy kell úriemberek előtt viselni magad. - Tekintetes jegyző úr - mondtam -, látom én, hogy engem Salánky tekintetes úr bevádolt... - Fogd be a szád, ne szájaskodj. Ezer szerencséd, hogy észbe kaptál, és meglocsoltad a virágokat, evvel kimutattad, hogy van benned egy kis jóérzés még. Örültem, nem lesz baj. - Ha azt akarod, hogy megtűrjelek a faluba, úgy vigyázz, hogy többet senkinek se legyen rád panasza.
- Tekintetes jegyző úr, én nem vétettem senkinek.
- Fogd be mán a szád.
- De ha nem érzem magamat bűnösnek.
- Ha még egy szót szólsz, a kisbíró kezére adlak, huszonötöt vágatok rád.
- Énrám?
- Terád, terád. Persze, most azt hiszed, hogy a locsolásoddal megvesztegettél. Ismerlek én benneteket. Láttam, hogy evvel nem lehet semmire menni. Hattam. Nem tudom, mi baja vót, a végén addig kiabált, hogy meg akart fogatni Orbán Gyuri bátyám- mal, hogy lökjön ki. A meg úgy nézett rám, mintha mingyárt meg is akarná tenni.
Mi bajuk vót, én nem tudom, én csak bámultam. Mikor hazamentem, mondtam édesanyámnak: - Nem tudom, mi baja van ennek a jegyzőnek, még a virágoskertjét is meglocsoltam, mégiscsak kiabált. - Ó, fiam - mondta édesanyám -, nem akar a megbékélni, ha akármit is csinálsz neki, mer haragudni akar. Mer az neki a haszna, ha haragszik. Mer kicsi annak, amit mitülünk kaphat, de neki úgy kell táncolni, ahogy a nagyok kívánják, mert azoktul él. Mán éppen ebédidő vót, megettem a kis kenyeret szalonnával, nem sokat tudok én száraz ételből enni, ha a mezőn vagyok is beérem kicsivel, most is bekattantottam a bicskámat, és mentem a zsidóhoz, mert nagyon féltem, hogy elvesztettem máris fél napszámot, a másikat is el ne veszítsem. Azt mondja Krószné: - Má nem méty mező, méty kert. Tókozz, meglesz napszám. Akkor jó. Ásni kellett a kertben, jó is vót a főd, meg olyan dühösen ástam, hogy egy napra valót felforgattam. Mindig csak a jegyző járt az eszembe, hogy mért volt az olyan, mikor én semmit se vétettem neki, egy szalmaszálat keresztbe nem tettem, mégis úgy kiabált. Csak most jött meg bennem is a kurázsi, úgy vágtam azt a földet, mintha a jegyző hátát hasítottam vóna. Édesanyámnak igaza vót, de azt csak egy hét múlva tudtuk meg, mikor a posta meghozta az ügyvédi levelet, hogy fizessük meg az adósságot, vagy elárverezik a fődet. No, lett nagy ijedelem. Sírt szegény, hogy megmondta előre. E fúrta a jegyző ódalát. Meg- parancsolták neki Pereszlényiék, hogy félemlítsen meg. Most ijedtünk csak meg, mert ha elárverelik a negyedfél köblös fődünket, akkor igazán egy csepp se marad. Mit csináljak. - Égy fiam, Eszter nénédhe - mondta édesanyám, mert vót nekem két néném, az egyik, a legöregebb, Eszter vót, ez Nagypaládra ment férhe egy gazdaemberhez. Jól bírták magukat, hát legelőször is a sógorral kellett beszélni, hogy mit tanácsol, mit segít. Hát így akkor nem mehettem megint napszámba, mert el kellett menni. Mentem is, estefelé értem Nagypaládra. Híres gazdag község ez, nénémék éppen akkortájba építettek pléhtetejű házat. Veresre vót festve a ház tetején a pléh fedél. - Aj, de jókor jöttél - mondja sógorom -, fogd csak ezt a vasvillát, tisztítsd ki az ólat. Leteszem a kalapomat, botomat meg a kis fejér gubát és hozzáláttam az ólat pucolni. Két lovuk vót, egyik csikajas. Két tehén, egyik ellőfélbe, a másiknak mán vót egy nagyon szép kis bikabornyúja. Eleget is sopánkodott Eszter néném, hogy bikabornyú, mert nem akarnak ökröt nevelni, hát nem kellett nekiek, mészárosnak készültek eladni. Nagy vót az istállóba a trágya, nem vót idejük kihordani, mert egy ilyen gazdánál sok munka van, és nem tartottak semmi kocsist vagy segítséget. Hordtam a trágyát, a karom majd leszakadt, mert meg akartam mutatni, hogy tudok én dógozni. Ott vót láb alatt a sok liba, kacsa, tyúk, baromfi, minden. Disznó is vót négy darab nagy, kettő anyadisznó, kettő hizlalni való, meg vót hét darab kismalac is. Nagyon jó vót nekik, jól gazdálkodtak, de annyit is dógoztak azok, hogy majd belefúltak a munkába. Vót ott három gyerek, mán azok is kezdtek dógozgatni.
Olyan setét este vót már, hogy az ember az orrát se látta, mikor abbahagytuk aztán a munkát. Mentünk be a házba vacsorázni. Puliszkát ettünk, tejjel.
Akkor kérdezte meg sógorom, néném még egy szót se szólott hozzám, mi járatban vagyok.
Mondom, hogy perelni akar az a tűzrevaló jegyző.
- Perelni?
Elmondom neki az egészet, hogy szólított meg az utcán Salánky, meg hogy a jegyző hogy hívott fel a községházára, hogy ijegessen. - Most azér gyüttem, mondják meg Eszter nénémék, mit kell csinálni, mert édesanyám nagyon el van búsulva a főd miatt. Mondja Eszter néném: - Én az örökségre nem számítottam. Én nem kaptam hazulról még kiházasítást se, egy kis ládával mentem férhe. Hát én nem akarok tudni se róla. Ahogy ti akarjátok. Én se nem kérek, se nem adok, mer nekem éppen elég a magam baja. No, jó vagyunk mán. Gábor sógorom meg csak hallgat, nem szól egy szót se, kotorja a pipáját, hallgat. Láttam, hogy nem akar belebeszélni a testvérek dógába. Azután osztán lefeküdtünk, nekem a pitarba adtak helyet, mert az első házba nem lehet, a hátulsóba megők aludtak öten a három gyerekkel. Szalmát hoztam be magamnak, arra feküdtem a sparhélt előtt. Míg aludtam, azon gondolkodtam, hogy én reggel elmegyek, itt úgy sincsen semmi keresni- valóm. De reggel, mire én felébredtem vóna,ők mán mind fenn vótak, mondja sógorom, ne menjek el, segítsek neki egy kicsit, mert sok a dolog, kapálni kell. Jó, hát ottmaradtam, egész nap kapáltam velük, nagyon szép vót már a kukoricájuk, de olyan gaz vót benne, hogy mindjárt fel is tőtöttük, így egy munkát megkéméltek, de abba az időbe lehetett, mert vót akkor még eső elég. Lett is nekikőszre olyan kukoricájuk, hogy alig bírták hazahordani. De nem akartam több napot ott tölteni, mert édesanyám otthon sírt, meg én is sajnáltam annyi napszámot veszteni, hát most már ésszel éltem, s mikorraők felkeltek, én már a setétben el is léptem. Mentem hazafelé. Istvándinak mentem, ott vót a másik néném, mer nyócan vótunk testvérek, de már négy kicsi korába meghótt, csak a két öregebb jány meg mi a két kisebb fiú vótunk meg. Gedeon bátyám Pesten vót, hát meg kellett Julcsa nénémmel is beszélni. Julcsa nénémnek az ura Csengődi Józsi vót, béres vót a Mendelzón tagjába. Odaértem früstökre, azt mondja Julcsa néném: - Jaj de jó, hogy jössz, itt van ez a komenciós főd, nincs bekapálva, gyere menjünk ki, kapáljuk be. Jó. Lehet. Kimentünk mingyán, de nem vittünk magunkkal semmit, mert közel vót a tanyához. Míg kapáltunk, Julcsa néném mindig csak beszélt, mindig csak sírdogált, hogy neki milyen nehéz sora van. Eszter nénjét nagygazdához adták,őtet meg odaadta az anyja egy rossz béreshez. Még étele sincs, mert mire kimérik a komenciót, akkorára má annyi az adósság, hogy más tartja a zsákot.
Láttam, hogy úgy élnek ezek, mint ahogyan láttam a cselédembereket ostoros koromba a Salánky-uradalomba. Csak annyival vót jobb nekik, hogy nem laktak mással a házba, zsidó birtok vót, hát ott új házakat építettek a cselédeknek, minden családnak külön szobát. De nemigen tudtak ezek gazdálkodni, mint ahogy a cselédemberek nem is igen tudnak, meg nincs is nekik mibe. Egy köblös födjük vót, az uraság szántotta, vetette, nekik csak kapálni kellett, hát én most bekapáltam neki szegénynek. Eljött a dél. Hát gyerünk haza enni, mondja Julcsa néném. Adni kell a pujáknak is. Vót neki öt gyereke, egyik kisebb, mint a másik. Hazamegyünk, nincs étel, nem főzött senki. Nincs kenyér, elfogyott. Julcsa néném átment egy másik cselédasszonyhoz és kért egy kis lisztet meg egy kis málékenyeret. A lisztből főzött pépet, megettük úgy zsír nélkül. Én csak azér ettem, mert nem akartam megsérteni, pedig nagyon ragadt a szám padlásához. Édesanyám nem így tartott engem, meg nekünk legalább tehenünk vót.
Mondja is Julcsa néném:
- Nem vagy te ilyen ételekhez szokva, ugye, György?
- Jó a.
- Mennyi tejet ad a tehen?
Mondom, egy fejésre négy-öt litert.
- Jóságos isten, tik azt ketten mind megeszitek?
- Majd nem esszük mán, mert el akarják perelni a birtokot - mondom.
- Kicsoda akarná?
Elmesélem neki az egészet, de mán neki nem mondtam el, hogy Salánkyval hogy beszéltem, mert Eszter néném is, láttam, rossz néven vette, hogy így merek beszélgetni az urakkal. Julcsa néném meg olyan szegény cseléd vót, hogy neki a birtokos olyan vót, mint az Isten. Csak most láttam én, mi az, szegény embernek lenni, mert mi odahaza, ha nem sokunk vót is, de legalább senki se parancsolt. Neki az ura haza se tudott jönni ebédre, mert messze vót a sonkádi határon, csak estére jött meg az ökrökkel. Nem tudom, mit vihetett magával, ha itt ilyen sovány vót a hombár. Aztán megint kimentünk kapálni, hogyha lehet, befejezzük a munkát. Akkor megint Julcsa néném beszélt nagy keservesen, hogy milyen lány vót ü, de ütet az anyja eladta a nagy semmire. Olyan ruhái vótak neki jány korában, mint akármék nagygazda jánynak. A templomba is akkor még megvót a Joóknak a helye a második padba, de mán most édesanyámnak csak az utolsóelőttibe vót szabad beülni, mert mikor javították a templomot, a nagyobb gazdák váltották meg az első helyeket, és édesanyám semmit se tudott fizetni a helyért, így elveszett a nemes hely. Hallgattam, hallgattam szegény Julcsa nénémet, látom én, hogy erre nincs mit számítanom, ez magával is jótehetetlen. Nem, rajtam nem tud segíteni, de inkábbő van rászorulva. Azér elmondtam neki, hogy perelni kezdenek bennünket az édesapám kis adóssága miatt, mi lesz velünk, ha elveszik a fődet? Szegény Julcsa néném nagyon jószívű asszony vót, úgy elsírta magát édesanyám miatt, mintha őneki volna baja belőle. Mondta is, hogy: - Nem kapok én akkor már édesanyámtul egy ruháravalót se. Pedig mikor férjhe mentem, ígérte, hogy pótolni fogja a staférungot. Nem láttam én egy tyúkfiát se azóta a hozománybul.
Pedig én jól tudom, hogy ez nem így van, mert azelőtt még édesapám élt, sokat jött haza Julcsa néném, és sohase ment el üres kézzel. De hát most rajtuk van az isten csapása, nem lehet rájuk egy szót se szólni. Nem lehetőket búsítani hát. - Jó az isten - mondtam -, majd megsegét. Csak azon búsultam, hogy ha elveszik a fődet tőlünk, akkor a lesz a vége, hogy nekem is be kell állni cselédnek valahová. Akkor nekem is az lesz sorom, hogy megyek szántani, dógozni valami uraságnak, a feleségem meg, ha lesz, otthon marad a pujákkal. Má gondoltam, hogy Váradi Piroska is azér nem akar hozzám jó lenni, hogy tudja, biztosan megmondta neki az anyja, hogy ne törődjön egy ilyen szerencsétlen kódusivadékkal, mert akkor belőle is az lesz. Meg a tanító is eszembe jutott, mikor azt mondtam neki, hogy ha megnövök, feleségül veszem Márta kisasszonyt. Hogy adná az a lányát hozzám feleségül, mit tudok én annak adni? Csináljak belőle egy olyan cselédasszonyt, mint Julcsa néném? Hiszen az egy kényén nevelt úrikisasszony-féle, ha csak tanító jánya is, nem volna annak jó még a se, ha annyi fődem vóna, mint Gábor sógoromnak, mert az még azt se akarná, hogy libákkal, tyúkokkal meg disznókkal kínlódjék, mikorőtet ki fogja taníttatni az apja, és biztosan lesz belőle valami jó tanítóné. Minek törődne akkor az énhozzám való parasztnépséggel. Mikor este napszállat után hazamentünk, bizony csak fele vót megkapálva a kukoricának, mert Julcsa néném alig dógozott, csak engem is tartóztatott a munkával, pedig én mindig két sort vettem,ő neki meg csak egyet hattam, mégis nekem kellett behozni a sor végit. Hazajött Józsi sógor is. Nagy veres ember vót, szótalan. Leült, megette a kis kenyeret, olyan vót a málékenyere, mint a morzsa, persze, összetört a tarisznyába. Azt ette meg, amit hazahozott. Egy kicsit elmorzsolgatta a foga közt, lenyelte, aztán nézett maga elé, mint a bivaly, nem szólt hozzám, lefeküdt, mán aludt is. Nem segítenek ezek énrajtam, a gyerekek meg sírtak, éhesek vótak. Julcsa néném elment, valahonnan hozott egy csupor aludttejet. Kiöntötte cseréplábasba, összeverekedtek rajta a gyerekek. Pedig szép egészséges gyerekek vótak különben. Ott háltam náluk, itt is szalmán feküdtem a fődön, mertők heten aludtak a két ágyon. Úgy fészkelték be magukat az apjuk meg az anyjuk lába mellett, mint a kiskutyák, mikor odabújnak az öregekre. Hajnalba, mikor virradt, már Józsi sógor kelt felfele, húzta a bocskort, kötözte sokáig a lábára, együtt mentünk ki a házból, de szegény Julcsa néném elkísért engemet nagyon messzire a határba, mindig csak sírt, mindig csak beszélt, hogyő ezt sohase gondolta vóna, hogy ilyen bajra jusson. Mikor el kellett válni, azt mondja: - György, kedvesem, nincs a tarisznyádba egy kis kenyér? Megnéztem, hát ott vót, amit az útra magammal vittem, mert menőbe eszembe se jutott enni, Nagypaládon meg adtak, meg náluk se vót rá gondolatom, hogy belenyúljak, a nagy búsulástul. Kivettem, ami benne vót, odaadtam. Akkor szegény a nyakamba borult, összevissza csókolt, és elmentünk külön, én is hazafelé. Vissza-visszanéztem egypárszor, deő nem nézett vissza. Biztosan félt szegény, hogy vissza- kérem, pedig eszembe se vót. Azután valami irtás vót, többet nem láttam Julcsa nénémet. Hazamegyek, kérdi édesanyám: - No fiam, mire jártál?
- Hát nem sokra. Eszter néném azt mondta,ő nem akar az örökségbül semmit. Se jót, se rosszat. - Mindig ilyen vót. Mikor férhe ment is azt mondta: ,,Aztán, édesanyám, ne sokat járjanak hozzánk, mert az uram azt mondta, nem szereti, ha zavarják a házi boldogságát." Nem is vótam én nála máskor, csak mikor izent, hogy gyereket vár, menjek segéteni. Olyankor el is mentem, de még a betegágybul is csak azt nézte, hogy el ne gyugjak valamit haza. Hát Julcsa jányom mit csinál? - Ne kérdezze, édesanyám, nincs azoknak még falni való kenyerek se. Édesanyám jajszóval sírt. - Jaj, istenem, istenem, én teremtő istenem, minek kellett neki olyan hamar férhe menni, de mán azt hitte, sose lesz senki kérője, pedig be szép jány vót, be termetes, kerek arcú szép kisjány vót. De mán tizenhét éves korába meglepte a vágyakozás, hogy az első legényhez menjen, aki jött. Más faluból való béreslegény vót ez a Józsi, eccer keresztülment a falun, mert szekérrel Szatmárra ment, akkor itt megállott, megitatott, ökrökkel vót, az ökrök ettek, addig ez a Julcsa beleháborodott. Mikor harmadnap visszafelé jött Csengődi Józsi, mán azt mondta, kútba ugrik, ha hozzá nem adom. Jójány, azt se tudod, kellesz-e neki. Hogy ü tudja, mán üneki meg is tette az ígéretét. Itt hált a Józsi, osztán, mikor három hét múlva meglett az esküvő, mán az én jányom azt mondta: fia lesz. Ó, te bolond, honnan tudod. Hogyő tudja. Az is lett, az igaz. Csupa fia van. - Igen - mondtam. - Öt. - Öt. Még azt se izente meg, hogy gyereke van. Eccer vótam nála, mikor nagybeteg vót, tüdőgyulladás. Akkor láttam, hogy milyen szegénységbe van. - Hát édesanyám, most még nagyobb szegénységbe van, mert ott vótam náluk, kapáltam vele egy napig, még kenyere se vót, valahol kölcsönkért, hogy szégyenbe ne maradjon.
Édesanyám sírt.
De én azt mondtam:
- Ne sírjon, édesanyám, én nem engedem elárvereztetni a fődet, akármi lesz is. Nagy fiú vagyok én mán, kikeresem az árát. Édesanyám osztán másnap elment az ügyvédhez, és megegyezett vele, hogy a kamatot ezután fizetni fogjuk, csak ne árverezzenek. Az ügyvéd megígérte, akkor én olyan boldog lettem, hogy azt el se lehet mondani.

TIZEDIK BESZÉLGETÉS
arról, hogy mire tanítgatja a fiát a jó édesanya Mikor édesanyám az ügyvédtől hazajött, má mondta: - Fiam, én nem tudom, mi van velem, én olyan rossz vagyok. Fejem fáj, lábom fáj, derekam fáj, mindenem fáj. Nem való nekem ez a sok bánat. Vigyázz magadra, ne gyűjts eleven szenet a fejemre. Én ebbe belebetegszek. Minek kellett neked azzal a Salánky tekintetes úrral olyan nagyfennyen beszélni, jaj istenem, még a tüdőmet is kisírtam annak az ügyvédnek, míg megszánt, de a jó ember mégis megegyezett velem. Én meg hallgattam. Aj, szegény édesanyám, bizony most miattam lesz beteg. Ő meg megfőzte a kis vacsorát, elkészítette nekem másnapra a tarisznyát. Néztem, hogy kukoricakenyeret tett bele, meg is vakartam a fejem, mert aztat sose szerettem. Adjon az isten kukoricát minden kőszálon, de nekem meg ne süssék, mer nekem az a halálom, ha málé- kenyeret kell enni. Azér is szerettem vóna elmenni inasnak Pestre, mert hallottam már, Gedeon bátyámtól, hogy ott színit se látják a málékenyérnek. Édesanyám lefeküdt hamar, osztán mikor reggel mentem elfele, mondtam, hogy ne kőjjön fel. Majd a kis kertünket csak bekapálom én, ne törődjön vele. Mert abba mán tőtögetni kellett akkor a kukoricát meg a krumplit. - Tán nem lesz olyan nagy bajom - vigasztalt. Kimegyek a mezőre, dógozok. De mindétig csak azon járt az eszem, hogy vajon mi van most szegény édesanyámmal. Tán csak átjön hozzá egyik vagy másik szomszédasszony. Úgyis annyit ápolt világéletébe, hát neki is csak lesz segítsége. Hazajövök este, ott ül szegény a küszöbön, gunnyaszt. - Még beteg? - Nem tudom, fiam, valami lappang bennem, nem tud kitörni. A hátamba, derekamba meg kivált a két nagylábom ujjába érzek fájást.
- Nem feküdt?
- Feküdtem én mostig, de felkeltem, hogy neked vacsorát főzzek.
- Nem kell nekem semmi, majd eszek egy kis kenyeret hagymaszárral.
Bizony, nem mozdult a küszöbről.
- Nem vót itt senki?
- Nem.
- Mér nem hítt valakit?
- Kit?
- Iszen maga annyit gyógyét, csak magát is meggyógyétja valaki.
- Ó, fiam, nem azér segítek én máson, hogy osztán terhére legyek a másnak. Mindenkinek megvan a maga dóga-baja.
Én osztán lefektettem az ágyba. Úgy kellett bevinni, ölbe, nem vót annak jártányi ereje. Hideg vizes ruhát raktam rá, ahogyő mondta, de egész éccaka olyan forrósága vót, hogy el sem mertem aludni, ahogy egyik ruhát rátettem, már egy kis idő múlva tüzes lett rajta a ruha. Nem értettem én a betegséghez, mert én még nem gyógyétottam,ő meg olyan lázas vót, hogy félre is beszélt. Azt se tudtam én akkor még, mi az, hogy láz. A szegény ember nem készül a betegségre, mer neki nem szabad betegnek lenni, mer a mingyárt pénzbe kerül, de ha megvan, akkor nem lehet ellene zúgolódni, az isten adta, el kell azt is viselni. Reggel hajnalba mentem Krósznéhoz. Mondom neki, hogy édesanyám beteg, nem is merek kimenni a mezőre. Mondja, hogy csak menjek,ő majd átnéz hozzá, jobban tudő segíteni rajta, mint én. Így kimentem a mezőre, de egész nap nem vót nekem kedvem még szólani se. Mindig csak magamat szidtam, hogy minek is kellett nekem olyan mérmondónak lenni avval a Salánky tekintetes úrral. Nem vóna most semmi baj, édesanyám nem ijedt vóna meg, írást se küldtek vóna, meg nem is lett vóna beteg. Mikor este hazajövök, édesanyám nagyon beteg, Krószné ott vót nála tízszer is, hogy nagy láza lett, egy béresasszonyt odaültetett mellé, a kocsist meg elküldte a kocsival Gacsályba a kerületi orvosér, az meg is jött, és orvosságot rendelt, még azt is lóhátas fiúval hozatta ki Újlakból a patikából. Valamilyen sárga kenőcsöt hoztak, avval kenték be szegény édesanyámnak a derekátul lefelé, mind a két lábát és csepűvel kötötték be. Nem tudta, mi a baja, azután se tudtuk meg, csak soká tartott nagyon. Mondom másnap, hogy én nem megyek a mezőre, otthon kell maradni. Ott a béresné. Éppen azért nem mertem elmenni, mert az az asszony nagyon hamis körmű vót, nem lehetett arra ráhagyni a házat, mind elprédálta vóna a mi szegénységünket. Inkább elhíjtam keresztanyámat. No, az egész faluba híre szaladt, hogy Jó Jánosné nagy beteg. Jöttek is már másnap a nézők. Hoztak egyik egy kis levest, másik egy kis tésztaételt. Édes- anyám meg se kóstolta, meg nem is tudott magáról semmit. Így én ott vérrasztottam mellette, amit mondtak, megcsináltam, de nem tudtam segíteni rajta. Sose láttam én addig semmi betegséget, mert sokan meghaltak ugyan a mi házunkba, édesapám két nap alatt, István bátyám utána belefúlt a Batárba, hóttan hozták haza. Emma néném is egy-kettőre végzett, nem szoktunk mink sokat ápolni. De édesanyám csak nem akart meggyógyulni. Egész nyáron beteg vót. Én nem lehettem mindig vele, mert ha nem dógoztam vóna, nem lett vóna ennivaló. Otthon bekapáltam a kertet, a magunk földjét, feles fődet, mindet megdógoz- tam, meg napszámba is jártam. Hanem hun egyik, hun másik nénémasszony vót a beteg mellett. Így elment a nyár, jött azősz. Kellett szedni a szilvát. Sok szilva vót abba, az időbe, eladtam vagy huszonhét mázsát. Julcsa néném is eljött, és megnézte édesanyámat, itt is hagyta a legnagyobb fiát, hogy segítsen szilvát szedni. Mondta is a kisfiú, hogy bár az isten egy szemet se adott vóna, hogy ne kellene annyi szilvát szedni. Mondom neki: jófiú, akkor mit ennél? Mert enni meg szerette a gyermek a szilvát. Hát elkezd édesanyám gyógyulni lassacskán, akkor mi történik, megint jön a kisbíró, hozza az írást, hogy ekkor meg ekkor árverezik a házat. Jóságos isten, hát ez meg már micsoda? Hiszen édesanyámnak az ügyvéd megígérte, hogy nem csinál semmit. Szaladok a jegyzőúrhoz.
Szaladok, szaladok, de a kapuba megállottam. Nem mertem bemenni. Mi lesz, ha most is ott fog állatni a tornácon délig.
Ott ácsorgok, hát jön Fitos Bálint helyettes bíró.
- Te mit akarsz itt?
Mondom neki, hogy édesanyám beteg, osztán milyen hosszú levelet kaptunk.
- Eredj be a jegyző úrhoz.
- Nem merek.
- Mért?
- Csak félek, hogy megint pofon vág.
- Gyere csak be velem, majd én megmondom neki.
Bementem osztán, úgy kullogtam utána.
Bemegy a hivatalos szobába, én meg maradok az ajtó előtt.
Mit beszéltek, mit nem, azt én nem tudom, de nemsokára kijön a kisbíró, Urbán bátyám, hogy gyere be. Bemegyek. - Tekintetes jegyző úr - mondom -, hosszú levelet kaptunk, édesanyám meg beteg, nem tudjuk, minek árverelnék a házat, mikor az ügyvéd úr Újlakon megígérte, hogy nem lesz semmi baj. - Nem is az ügyvéddel van baj, hanem az adóval. - Milyen adóval? Hát rám förmed, hogy milyen adóval! Nincs más adó, csak adó, édesapám még adós maradt olyan sok adóval, hogy az azóta behajthatatlan, mit képzelünk mi, hogy adót se kell má fizetni. Adóba árverelik a házat. No, evvel én hazamegyek, hogy adóba viszik el a házat. Sír édesanyám az ágyba. Már annyira jól vót, hogy legalább lehetett vele beszélgetni. Én meg szomorkodok, hogy ez is csak a Salánky Sámuel tekintetes úr miatt van. Ha mán egyik ódalon nem tudták elárverelni a fődet, akkor a másikon kezdik el, a házon. Nem hiába mondta szapora szavú, hogy nem sokáig marad a mienk a ház. - Hiszen apád csak huszonöt forinttal maradt adós - mondta édesanyám. De hiába huszonöt, mikor huszonöt krajcár se vót a háznál. Még a tehenet is eladtuk má a betegség mián. Így mi is nagyon szomorúak lettünk, nem tudtuk mit kell itt csinálni. Teltek a napok, nem vót semmi segítség, akkor éppen kőtözni akartak hazafelé méltóságos Kerecsen László úr meg a felesége. Szólít a méltóságos asszony, hogy nem vagyok olyan víg, mint azelőtt való esztendőn, kérdi, mi a baj. Mondom, hogy édesanyám beteg, a házat meg árverezik.
- Mért árverezik?
Elmondom neki. Szól a méltóságos úrnak, az is meghallgatja.
Azt mondja, hogyű nem akar beleavatkozni, de ez nem jól van. Majd azért meg fogja tudni, hogy áll a dolog. Utána is járt, egypár nap múlva mondja, hogy azért árverezik a házat, mert a bíró olyan jelentést tett az árvaszéken, hogy Jó Jánosné nagybeteg, halálán van, a házon, fődön meg annyi az adósság, hogy semmi ingóság nincs, tehát nem lehet remélni, hogy valaha kifizeti az adót. Ezért tűzték ki az árverést, de még az árvaszék beleegyezését is kérték már, csak az még nem egyezett bele, mert a főd mind édesapámé vót, így kiskorúakra maradt az egész, az anyának csak haszonélvezeti joga maradt. Itt nem lehet mást tenni, mondta a méltóságos úr, csak el kell kérni az árvaszéktől, hogy szabad kézből lehessen eladni a fődet, akkor annyit lehet érte kapni, hogy abból minden adó és minden adósság kitelik; a ház megmaradhat. Mondom otthon édesanyámnak,ő meg csak sír. Mán kezdett felkelni néha az ágyból, de olyan gyenge vót, hogy nem bírt sokat járni. Keresztanyám meg unokatestvére volt Fitos Bálintnak, hát beszélt vele, hogy csináljon valamit, az jó is volt mihozzánk, azt mondta, menjen be édesanyám az árvaszékhez. Más nem mehet, ha nagykorú volnék, akkor én is mehetnék, de én még csak tíz esztendő múlva leszek nagykorú, addig nem lehet várni. Édesanyám el is szánta magát a nagy útra, mert az árvaszék Nagykárolyban vót akkor, és az mitülünk nagyon messze vót, még messzebb sokkal, mint Szatmár. Ott vót a megyeháza, oda kellett menni az árvaszékre. Végre mikor annyira erősödött, én Krószné tésasszonytól elkértem a kocsit, és meg is ígérte, hogy elküldi édesanyámat a nevetleni állomásra, hogy elmehessen Nagykárolyba. Szegény édesanyám fel is ült a kocsiba, de olyan gyenge vót, hogy én is elmentem vele. Mikor a vonat megjött, idegen emberek fogták karon édesanyámat, úgy tették fel a vonatba. Igende azt nem tudta megmondani, mikor jön haza, és mikor kimentek a kocsival a vonathoz elibe, akkor nem érkezett, hanem az éccakai vonattal. Úgy hált meg az állomáson, mikor megér- kezett, a bakternál, és másnap egy véletlen akad szekérrel jött el Uszkáig, onnan meg gyalog jött haza. Mikor én este hazajövök a mezőről, csak otthon találom másnap este, megint az ágyba. Mondja, hogy az urak kegyelmesek vótak hozzá, mindenkinek kezet csókolt, még a hajdúnak is, így megengedték neki a szabad kézből való eladást. Az árverést meg felfüggesztették, addig, míg el tudja adni az erdőfődet. Mi aztán megmondtuk mindenkinek, híre ment annak, hogy eladjuk az erdőt. Legelőször a szapora szavú mondta, hogyő megveszi, ígért érte nyolcvan forintot. Annyiért nem adtuk oda a negyedfél köblös fődet, így Ábrahám Jósep bátyám százhúszat ígért érte, de azért se lehetett odaadni. Utójjára Sarkadi Imre bátyám vette meg száznyolcvan forintér. De a jegyző meg mégis kihozta a deputációt, hárman vagy négyen jöttek ki az urak; mihozzánk csak egy jött el, a többi a jegyzőnél maradt. Akkor aztán tudomásul vették a szabad kézből való eladást, de addig számoltak, hogy a végén csak három forintot kapott édesanyám a kezéhez, azt is orvosságra kellett fizetni, mert még mindig beteg vót. Így mégis elperelték tőlünk az erdőt, de nem Pereszlényi kapta meg. Annak az öröme nem lehetett meg, hogy édesapámnak az utolsó fődjébe is beleakassza az ekéjét. A ház megmaradt, szapora szavú meg rettenetes dühös lett ránk, hogy nem adtuk neki a fődet. Azt mondta, ha neki adtuk volna, mint bíró kicsinálta vóna, hogy a nyócvan forintnak legalább felét megkaptuk volna, mert a többit töröltette vóna.
Mán mindegy, a haszonélvezet ki volt kötve, úgy azt gondoltuk, hogy a fődet legalább édesanyám életébe használhatjuk, de az se úgy lett, mert Sarkadi Imre bátyám sose adott belőle többet, csak egy köblöst felébe. E vót a haszonélvezet, hogy magunk fődjére járhattunk ezután felibe kapálni kukoricát. Karácsony lett, mire kitisztázódott az egész, akkorára már édesanyám is egészen meggyógyult, hála istennek olyan fürge lett, amilyen vót, vagy még egészségesebb. Csak hát nem vót többet nekünk fődünk, se tehenünk nem vót, így hát a tavasznak avval mentünk elébe, hogy nincsen többet semmink. Csak éppen egy disznónk vót, amit karácsony előtt egy héttel vágtunk le, mert odáig vót kukoricánk. Ez is még a magunk fődjén termett. Nem tudtuk, mi lesz jövőre. Nem lesz főd. A szent estén szólt először édesanyám nekem még eccer arról, hogy kár vót Salánky Sámuel úrnak nem köszönni. - Ebből tanulhatsz - mondta mikor a szent énekeket elénekeltük, a bibliát megolvastuk, és ketten vótunk -, jófiú, a lóval is csinnyán kell bánni, ha rúgós, mert összetöri a szekeret, meg a tehennel, mert kirúgja a sajtárt a kezedbül a friss tejjel. Hát még az urakkal. Mert az uraknak a kezébe van a hatalom, ölhet, eleveníthet a bíró meg a jegyző meg minden úriember, aki csak van a világon. Azok közt is van türödelmes, de keves. Inkább azt kell mondani, fiam, mihent úr, mingyán vigyázni kell rá. Hallgatni kell előttük, mert az úr úr, ha még olyan kicsi is, mint egy csű tengeri. Akkor is hatalommal bír a szegény felett. Könnyen tud bosszút állani. Ó, uram isten, egy Salánky Sámuellel, egy ilyen nagy tekintetes úrral perbe szállani az utca közepin egy gyermeknek. Nem tűri az azt el. Ha mán arra méltat, hogy megszólít az úton, le kell venni a süveget, és akármit mond is, arra nem szabad egy szóval se felelni, csak azt, hogy: Igenis, tekintetes úr... Elég nagy vagy má hozzá, lehet eszed, hogy vigyázz. Látod, milyen bajt hoztál a fejünkre. Ránk uszétottad az urakat mind. Kicsi vagyunk mi ahhoz, nem tudunk mi velük elbánni, mert aző kezekbe van a törvény. Azután még így tanított: - Kirántották a lábunk alól a kicsi fődet. Elvitték a tehenet. Semmi se maradt, csak a kisház. Hova mégy most már, jó gyermek? Mi lesz belőled? Kimégy a világból, ha nem akarsz urakkal verekedni? Bárhova mégy is, akkor is az urak kezébe vagy. Úr mindenütt van, a szegény ember csak az urakból élhet. Bárha iparra mennél is, akkor is feletted van a mester, afelett meg az adószedő urak. Meg akiktől munkát kap a mester, azok is mindig csak urak. Gyárba mégy, annak is úr a gazdája. A meg szeret parancsolni, az előtt a szegény embernek hallgatás a neve. Mi akarsz lenni, útszéli csavargó? Mert ha az urakkal nem jössz ki békességbe, akkor csak a lesz a vége, hogy a járókelőktől kell kenyeret kérni, meg szállást a mezei boglyáktól, de annak is úr a gazdája. Fel van a főd osztva, jófiú, urak közt. Itt is ebbe a kisfaluba ezer hold van az urak kezén, a gazdákén meg összevissza vagy háromszáz. Egy van nyolcvanholdas, Pereszlényi. Hogy jutott hozzá a semmiből, úgy, hogy nagyon tudott mindig az uraságoknak hízelegni, meg tőlük csalni, lopni, meg a szegényeket nyúzni. Tudta azt mondani, hogy ,,alázatos szolgája, méltóságos uram", meg hogy ,,csókolom kegyes kezeiket". Ezt kell megtanulni. Nem olyan nehéz azt kimondani. Szó az egész, az ember szája mondhatja a szót, akár így, akár úgy, mér ne mondja azt, ami neki javára válik? Mondtam édesanyámnak, ne búsuljon, erős vagyok, ha nagyobb leszek, nem félek, vállalok minden munkát, munkájáért megbecsülik az embert. Megyek zsidóknak dógozni, azok nem kívánják a nagy kézcsókolást.
- A zsidók is urak, fiam - mondta édesanyám -, csak azokba az a könnyebbség, hogy azok rosszba vannak az igazi urakkal, hát jobban rá vannak szorulva a szegény ember munkájára. Aző szavukra nem is ítélik el a szegényt. De azok is tudnak ártani, ha valaki nem köszön tisztességesen, mert kiszámítják, ha egy óráig eső van, nem lehet dógozni, mán lehúzzák a napi számból. Ott is vigyázni kell, mert nagyon kevés van olyan jó asszony, mint a Krószné tésasszony. Így beszélgetett velem egész karácsony estéjén. Mikor másnap, karácsony első napján a temp- lomba mentem, és megláttam a karból az urakat, úgy megijedtem tőlük, mintha harapós kutyák ülnének ott, hogy mertek bejönni a templomba? Nem félnek az Istentől? El is kerültem én azontúlőket, hacsak tehettem. Ha meg mégis szólani kellett előttük, bizony levettem a kalapomat, és hallgattam. Így tanítottak meg engem tizennégy éves koromba arra, hogy az embernek hogy kell viselnie magát. Mikor vasárnap a templomból kijöttünk, láttam Mártácskát, ahogy ment a gyönyörű rózsaszínű ruhájában. Olyan vót, mint mikor kivirágzik a rózsa a jegyző kertjében. De én még a rózsától is féltem má, urak virága, szegény embernek nem való a. Ott kerülgetni a ház előtt, mikor szénásszekérrel jön be az ember a keskeny udvarra. Még leharapná az ökör a virágát. Nem is ültettem én vadrózsát, maradjon az uraknak.
 
 
0 komment , kategória:  HATODIK BESZÉLGETÉS  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 5129
  • e Hét: 12009
  • e Hónap: 57081
  • e Év: 1998361
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.