Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
szeretettel
  2011-11-19 11:16:46, szombat
 
 


HUSZONHARMADIK BESZÉLGETÉS



arról, hogy az emberi természet esendő, de azért jó az Isten, gondot visel az édesanyákra Kegyetlen fejem fájására ébredtem másnap. Aludtam jó soká, kétnapos vót a mulatság, nem vót részem ilyenbe, korántse, mi volt még eddig az én mulatásom? Gyermekjátszás, de most egész rendesen vót ez, megéreztem én, hogy erős a karom, lábam, derekam, egész testem, a tanyasiak is megtudták, ki vagyok. Mán a cigánylakodalom a semmi se vót, ott mán nem kellett megerőttetni magam, inkább az vót, hogy má ott úgy dirigáltam. Má akkor kipróbált voltam. Hogy tizenhat tanyasival, jóformán egymagam meg tudtam viaskodni, hát ez már csak pehely vót nekem, ráfújtam, ez az egész. De a nagy dolog vót, az a nagyverekedés a kocsmában, itt nagyot tanultam. Mégis tizenhat legény: tizenhat legény. Nem lehet avval egynek kiállani, még ha Toldi Miklós is. Nem az erőmmel győztem én ott, hanem a nagy merő akarással. Otthon vótam, nem akartam hagyni, hogy megcsúfolják a falut olyan hitvány gyerekemberek. Csupa suttyó legényféle vót a, mégis le mertek ülni a falu kocsmáján az első asztalhoz. Osztán meg nem hatták húzatni az én ebédelt cigányaimnak az én parancsoltam nótákat. Hát énbennem a nagy becsület dógozott,ők meg tudták, hogy nem vótak igazságba. Hát nem akarták beszakíttatni a fejüket. De én nem bántam, ha engemet minden darabomat külön agyonverték volna, se bántam volna. Nem én. Hát ezért győzedelmeskedtem, mert olyan akaratos voltam. Senki se akar megsántulni hibás gondolatáért, vagy fején egy lyukat. Hát elszaladtak. Nekik csak tréfa volt az egész, de nekem halálos. Mert ha én magamra vettem, már azér se hattam vóna a falu becsületét. Csak most fájt osztán a fejem, vállam, minden lapockám harmadnap, mer most vettem észre, hogy én is kaptam eleget. A fene a büdös kölykeit, megraktak azok engem istenesen, de én akkor észre se vettem. Tapogattam osztán most, de szégyelltem édesanyám előtt mondani. Még a hajamba is két vagy három dudorodást leltem. Nem baj, mondtam, ebcsont beforr. Hallottam én azt gyerekkoromba édesapámtól, hogy ez a katonadolog.Ő is soká vót katona szegény, meg azősei is mind katonafélék vótak, mert nemesek vótak, hát nekünk tudni kell verekedni. De e csak most jutott eszembe, mikor fájt. Akkor még eszembe se vót, mikor belevágtam a közepibe. Akkor csak mentem én, mint a kiskakas, nem is tudom, hol szedtem, mert a többi parasztgyerek, aki velem tartott, egy se adta magát az ütlegnek. Én vótam az a jó bolond, aki se lát, se hall, csihépuhé... Mikor felébredtem, édesanyám nem vót a házba, magam vótam. Leszállok az ágyrul, vót egy kis tükör a két ablak közt, leveszem, megnézem benne, a homlokomon is vót balfelől egy feketeség. Ezt is ott szereztem. De régen láttam magamat tükörbe, mert Pesten bizony nemigen vót alkalmam tükörbe nézegetni magam, mert ha beretválkoztam, azt egy ojan kis kerek tükörbe csináltam, meg tükör se kellett hozzá, mert az ember nem a szemivel beretválkozik, hanem az ujja bögyivel. Hanem most nagyon elcsodálkoztam magamon, mintha nem is én vónék én. Már egész rendes bajuszt leltem az arcomon, ráncok is voltak kétfelől, az orrom mellett leszaladt a szájam sarka felől. Egész megemberesedtem mán. Talán még házasodni is lehet, elmúltam húsz esztendős. Hát ahogy nézegetem magam, benyit édesanyám. Megijedtem, lököm félre a tükröt. - Megfázol, kisfiam - azt mondja szegény.
Mer mezítláb vótam a hideg szobába a fődön. - Nem fázok, édesanyám - mondom. De valami feltűnt nekem szegény édesanyámon: az új kendő vót a fejin. Améket most hoztam neki Budapestről.
- Hun vót, édesanyám, hogy a kendő a fejin van?
- Ó, fiam - azt mondja -, elfelejtettem. Ünnep harmadik napja van, hát nem tettem még el.
Visszabújtam az ágyba egy kicsit megmelegedni. Néztem, ahogy leveszi a fejiről a kendőt, és szépen összehajtogatja, de láttam azt is, hogy nem teszi a kendőt a ládafiába, csak leteszi szépen rá a ládára. Jól van, ha így örül neki, csak használja egészséggel, mondom magamban. Őmeg tesz-vesz, tüzet rak. Azután meg takarít. - Mondja, édesanyám - kérdem tűle -, hideg van odaki?
- Jó fagyott.
- Osztán mit beszélnek a faluba?
Mer nem bírtam mán, hogy egy szót se szól a virtusrul. Nem hallotta vóna? Hiszen az ijenrül az egész falu beszél máskor. Akkor minek verettem én magam félhóttra, ha még édesanyám se beszél. Még szégyelltem is mán, hogy én ojan nagyra vótam magamba,ű meg szót se tesz róla.
- Mirül, fiam?
De ojan furcsa vót édesanyám, szinte zavarodott vót egy kicsit.
- Rullam.
- Terullad?...
Néz rám, eccer csak azt mondja:
- Verekedtél.
- Bion verekedtem. De lássa édesanyám, nem engedték húzatni, hogy az én libám az este.
- Nem is kell azt húzatni, csúnya nóta a.
Hm. Hát csak ennyi ez édesanyámnak.
- Nem a nótáér.
- Tán jányér?
- Nem, édesanyám, becsületér.
- Ó, becsület - azt mondja és takarít a szobába. Még sepert is. - Ijenek vattok ti Jók. Apád is mindent eltűrt, meg se szeretett mozdulni, egész télen itt hevert nekem az ágyon, mint te. Éppen ijen vót, csak egy kicsit öregebb, mert mán katonaviselt vót, de nem szeretett dógozni, még fát se vágott, tízszer is kellett neki mondani, hogy vágjál mán egy kis fát, mégse vágott. De az is ojan vót, hogy elnézte, hogy én kínlódjak a favágítással, eccer az is úgy elverekedett a kocsmán, hogy úgy jött nekem haza, csupa kék fót vót a feje, meg dimbes-dombos. Mikor megtapogattam a haja közt, olyanok vótak benne, mint egy lúdtojás. Avval megsimogatta a fejemet, és elkezd kiabálni.
- Iszen a te hajadba is van.
- Hij - mondom -, ne nyúljon hozzá, fáj.
- Fáj, ugye, kutya ellette köjke. Kellett neked a tanyasiakkal kiállani?
- Tizenhatan vótak - mondok neki.
- Óvé, még mit. Tán álmodtad.
- Nem én.
- Ha agyoncsaptak volna. Most nekem nem lenne még ennyi se. Mire a?
- Becsület.
- Igen, becsület. Elmenni Pestre, tíz hétig híredet se hallom, akkor hazajössz nekem, és itt agyonvereted magad.
Elkezdett sírni.
- Teszek rá egy kis téfeles ruhát - azt mondja.
- Sose tegyen, majd beforr.
Ű aztán elkesergett mindent, hogy az apja is ilyen vót. Mert az csak úgy beházasodott hozzájuk Csécsére, mert Kóródról jött vót, ott született, csak házasodni jött a csécsi községbe. Osztán ott mingyárt meg kellett neki verekedni, mer Magos József azt tanálta mondani, hogy ,,gyüttment". Mert a Magosok mind csécsi família vót, régi jobbágy família, e meg ojan szegényféle vót, hát azt hitték, szánkázhatnak rajta. Csak két kis ökröt hozott hazulról magával, a vót minden vagyona. Osztán a kösség kocsmáján történt az összecsapás. Hát öregatyám, Mihály, odavágta pintes üveget a Magos Józsi veres homlokához. Azt meg elöntötte a vér. Nagy ember is vót, lemosták a vért, akkor nekiment a nagyatyámnak, de ez úgy megrázta, megszorongatta a gégéjét, úgy megtapodta a nagy teméntelen embert, hogy avval jött haza éfélután, hogy: - Vess ágyat, asszony, agyonütöttem Magos Józsit. - Jó anyám meg elkezdett sivalkodni, mert ojan nagysíró asszony vót szegény, meg nagylármás - mesélte édesanyám -, fuss akkor, mer baj lesz. - Nem futok én - azt mondja -, majd megvirrad reggelre. Nem lett osztán Magos Józsefnek nagy baja, csak az ágyat nyomta vagy egy hétig, legjobb barátja lett osztán apádnak. Nevettem. Tán nekem is jó barátom lesznek a tanyasiak, csak a neveket se tudom. Így megnyugodtam osztán, hogy apai, anyaiősök mind ijen derék mérmerő emberek vótak. Akkor nem szégyellem magamat. Elmondta akkor szegény édesanyám azt is, hogy mijen mérges kis ember vót nagyatyám. Eccer nagyon összekapott a feleségével, mert unta, hogy ojan nyelvelő. Befogta a két kis ökrét a kis fakó szekérbe, és visszament Kóródra. Az apjához meg az anyjához. De csak két napig maradt otthon, mert nem szeretett otthon lenni, mert sok fiútestvére vót és kicsi birtok, hát nem fértek. Így oszt meggondolta magát, eccer csak befogta az ökröket, visszajött Csécsre. De a kapu be vót zárva. Megállott a szekérrel a kapu előtt, bekiáltott, nyisd ki. Nagyanyám meg kinyitotta,ő meg behajtott. Hátrament a kertbe, ott vót a sütőkemence. Azt mondja nagyatyám: - Ezt meg én csináltam, letöröm.
Le is törte. Avval, hogy elkészült, menni akart visszafele. Nagyanyám meg akkorára ebédet ütött, valami tojást meg kolbászt aprított bele. Szólt nagyatyámnak: - Mán elébb ebédejj meg.
- Megebédejjek?
- Meg - azt mondja nagyanyám -, ne menny éhesen.
Hátű bement, megette az ebédet, jó vót. Így osztán otthon maradt.
De attul kezdve nem is vót köztük több veszekedés. Nagyanyám sose szidta többet, csak mindig ojan édesen mondta:
- Miháj, Miháj, a fene egye meg a sütőt.
E vót a legnagyobb káromkodása az urára.
Így elmondta ezt édesanyám, akkor elkezdett sírni. Azt mondja:
- Bezzeg apátok itt hagyott, meghalt, fiatalon itt maradtam, nincs nekem mán senkim.
Csak hallgatom édesanyámat, hogy siratozza magát. Sose hallottam még tőle, hogy ezen kesergett vóna. Meg nem is vótő mán fiatal; mikor édesapám meghalt, akkor se, mert harminchat éves vót, mikor én születtem, hát most húsz éves vagyok, akkor neki most legalább ötvenhat évesnek kell lenni. De nem gondoltam én még akkor se semmit. - Ne sírjon, édesanyám - mondtam neki -, itthon vagyok. - Tudom, megint elmész, akkor aztán én itt meg is halhatok. Ránézek megint az új kendőre a ládán. Nagyon szúrta a szememet, hogy nem tette el édesanyám.
- Mér nem teszi el? - mondom neki.
- Majd elteszem.
Jól van. Nem szólottam.Ű meg hozzám jön.
- Mutasd csak a hátodat.
Nem akartam, de muszáj vót, megmutattam. Hát elszörnyedt rajta, hogy mijen jól meg vagyok
én becstelenítve.
- Jaj - azt mondja -, ijet se láttam, hiszen te hejbe vagy hagyva.
- Tizenhatan vótak - mondom neki.
Így osztánő csakugyan téfeles ruhákat kötözött rám. Én meg kinyújtózkodtam az ágyba, elfeküdtem magamnak, elaludtam. Nagyon jól aludhattam, csak arra ébredtem fel, hogy nyílik az ajtó, jön be édesanyám, újra csak az új kendő van a fején. Mán nem szóltam, nem mertem szólani. Ennek oka van. Nem ojan asszonyű, hogy az új kendőt csak oktalan kösse a fejére. Néztem, ahogy újra összehajtogatja, leteszi a ládára, nem vette észre, hogy ébren vagyok, azt hitte, hogy alszok. Csak jó sokára mutattam meg, hogy ébredtem.Ű mán akkor ételt melegített. Még vót a tőtött káposztábul. - No, egyél.
Felültem az ágyba, má jó meleg vót. - Nem vagyok én beteg - mondom; leszálltam az ágyrul, az asztalhoz ültem. Csak úgy. Megettem a káposztát. Nagyon szeretem a harmadnapos tőtött káposztát, nagyon jólesett. Kivált, hogy édesanyám főzte. Ű meg szegény ott ült a kemence patkóján, ott evett. Mondom neki tréfásan: - Mán megint a fejin vót a kendő.
Tán meg vagyok bolondulva avval a kendővel.
- Látom én - mondom -, mert mikor letette, nem így vót hajtva, hanem a rózsájával lefelé.
Hát a fejin vót no, mi bajom vele.
- Nincsen semmi bajom se - mondom -, csak mondom.
De mán nem vót kedvem feküdni tovább, mer nagyon megijedtem, hogy édesanyám csak hallgat, és lesüti a fejét. A kék kendőjét is, amit mindig viselni szokott, úgy lehúzta a szemibe, hogy nem láthattam a szemit.
Úristen, itt valami baj van.
Ojan ideges lettem, hogy felöltözködtem, és elmentem hazul.
Nem akart engedni, hogy nekem még pihenni kell, sokat lumpótam, ne menjek ki a faluba.
De nekem mán az is gyanós vót, hogy nem akar engedni a faluba.
Mentem Kovács Mariékho.
Ott meg sokan vótak. Hogy Mari menyasszony lett, jártak hozzájuk. Mindenféle játék vót, meg beszélgetés. Sokat beszéltek nagyon az én virtuskodásomról, mán hallani se szerettem. Eccer csak bejön Marinak a nénje, Vas Bálintné, Emi néném. Úgy szó közt mondja valaki neki: - Maj lesz még neked is egy Bimbó, ha meghal az urad. Erre rám néznek, nevetnek, hallgatnak. Nem tudom, mi van. Még meg is zavarodtam, hogy mér néznek rám, meg minek takarják a nagy nevetést. Igende az a Bimbó nem lehetett más, csak a két Bimbó-testvér. Két öreg ember lakott nálunk a faluba, egy házba; az öreg Bimbó a ház felső végébe, az utcára, a kis Bimbó meg az alsó végébe. Az öreg Bimbó özvegy ember vót, a kis Bimbó, az öccse, a meg agglegény. Az öreg Bimbó más faluba házasodott, de hamar ott hatta a családját, hazajött. Mer ez ojan dógozni nem kedvelő ember vót, ott meg nagyon befogták, nem szerette, ott hatta a három gyerekét, hazajött. Mán ojan nagy gyerekei vótak, nagyobb, mint én, deő csak magába élt itthon. A vagyonát is mán elitta formán, csak még vagy két darab hatsoros fődje vót neki. E vót a Bimbó András. Az öccse meg Bimbó Mihály. A meg azért vót kis Bimbó, mer ojan csepp ember vót, hogy ojan kicsi nem is vót több a faluba. Katona se vót, nem is házasodott meg soha. Elég jó gazda vót szegény embernek, vót vagy tíz darab fődje, de a legtöbb csak olyan hatsoros meg kilencsoros. Ezt úgy kell érteni, hogy hány sor kukorica vagy krumpli fér egy szélességbe. Nem vót több szó akkor a Bimbókról, de nekem elég vót. Nem jól éreztem magamat, hát hamar elmentem. - Hova mégy, hova mégy?
- Csak megyek mán. Ahogy megyek, szembe jön rám Bimbó András bátyám. Szép nagy deres ember vót. Nagyon szívesen fogadta a köszöntésemet, még meg is állott.
- Mikor jöttél haza?
- Mán szombaton múlt egy hete.
- Nem is mutatod magad.
Nem szoktam én nála mutatni magam. Sose vótam az udvarán életembe.
Evvel elment szíves mosojodással.
Megcsóváltam a fejem. Elmentem Orbán Gáborékhoz. Annak az apja kisbíró vót még akkor is, a mindent tud, majd a megmondja nekem. De csak ültem, csak beszélgettünk, ott is a tanyasiakról vót szó. Mondta Orbán Gábor bátyám, hogy a jegyző azt mondta: Betyár kölyök e... Szégyelltem a Bimbókat említeni. Így meg nem vót kedvem soká maradni, hát felállottam, elmentem tőlük. Ahogy jövök visszafelé az utcán, mikor a Bimbó ház előtt elmegyek, a kis Bimbó bent állt az udvaron és kiszól:
- Ni te mán, György fiam.
- Aggyon isten, Mihály bátyám.
- Aggyon isten.
Megállottam.
- Magába van?
- Magamba - azt mondja.
Bementem hozzá. Kezet fogtunk, osztán behívott a házba.
Elég jó kis ház vót. Leültem az asztal mellett.
- Itt él maga.
- Itt.
- Egyedül?
- Egyedül.
- Mindig?
- Mindig.
- Hány esztendős?
- Hatvanadikat taposom.
- Hatvanadikat?... A szép.
- Hát tudod, van két ökröm, tyúkom, malacom, megvagyok. Eltelik.
- Felesége meg nincs.
- A nincs.
- Mégis megvan.
- Meg. - Nem jó ez így - mondom. - Én nem szeretnék így lenni. - Hát fiam, te tetejésebb ember vagy, te kaphatol. Néztem a kis embert. Olyan kedves bajuszos kis ember vót, nem vót nagyobb, mint egy kis iskolásfiú, de megvót annak mindene, keze, lába, deres feje, nagy bajusza; nagyon jó vót, hogy mindig tudott nevetni, olyan jó kerek ábrázatja lett, mikor nevetett.
- Elöl meg András bátyám lakik?
- Az, a tűz égesse meg a szokását.
- Mér?
- Hát tudod, mijen.
Tudtam, hogy ez ojan lopogató ember. De nem sokat tudtam róla.
- Most is hogy vagyok vele - mondja. - Mikor azőszön törtük a kukoricát, mikor fosztásra került, fosztottam úgy tizenegy óráig,ő meg lefeküdt hamar. Hogyű nem dógozik, fáradt. Hát tizenegykor én is lefeküdtem. Mikor reggel felkelek, nézem én, kevés az én fosztott málém. Kimegyek, hát az eresz alatt fel van rakva az én málém azű ereszibe... Azt meg lehet... Neki nem is vót ojan faj kukoricája, mint az enyém. Mind ott vót felrakva, azű kollantyúján lógott... Ahogy nézem, jön felfele az ólbul... Mondom neki: András, e meg az én kukoricám... Hát jön rám, hogy agyonüt... Mán úgy vót, hogy leüt a karóval, ami a kezébe vót... Én meg a pinceajtó mellett állok, látom, hogy végem, hát tüzet kiáltok. - Tüzet? - Tüzet... Mer édesapám még gyerekkorba megtanétott, hogy ha az ember nagy életvesze- delembe van, akkor tüzet kell kajátani... Mer ha valaki csak jajgat, hogy jaj, akkor még nem jön oda senki! De ha azt kajátja, hogy segítség, akkor se jönnek... Hanem ha azt kajátja, hogy tűz van!... akkor mindenki jön... Tanuld meg tésis, hátha valaha hasznát veszed... Így én meg- szabadultam, mer behúztam magamra a pinceajtót,ű meg ott hagyott... hanem a kukoricámat nem adta vissza. Most meg van egy hordó káposztám, osztán rájár. Neki nincs semmije, egy fő káposztája se, mégis vót neki főzve karácsonyra... Így vagyok. Elgondolkoztam, nagy baj lehet így élni. - Lássa - mondom -, azér kellett vóna megházasodni. Az asszony a legjobb lakat meg a legjobb házőrző kutya.
- Ebbe igazad van - azt mondja és nevetett.
- Mégse házasodott meg.
- Pedig lett vóna ajánlkozó is - azt mondja. - Mer tudod, hogy engem az Isten ilyen csekély testtel látott el, én szemérmes vótam, nem akartam házról házra járni, hogy mék jány venne fel... Hanem vótak nekem pajtásaim, azokkal elmentem. Hát mondja nekem egy jány, mikor a barátom ott hatta, hogy másat venne el, hogy: előzzük meg üket?... Megelőzzük? - mondom - ... ha ezt elébb mondtad vóna, mán régen megelőzhettük vóna, de most má nem kellesz, elmehetsz... Így nem házasodtam meg. De még vagy kétszer így jártam. Vót amék azt mondta: ha nem vesz el a barátod, hozzád megyek... Így nem kellett nekem osztán. Nevettem. Azt nem is lehet. Velem is így gondol Váradi Piroska. Ha a Sarkadi-fiú el nem veszi, tán hozzám jön... De akkor nem kell..
- Mér lettem én ijen csepp ember? - mondta Bimbó Miháj bátyám. - Mer én gyerekkoromba nagyon sovány koszton éltem. Mer énnekem ojan furcsa természetem vót, hogy én csak a vereshajmát szerettem... Édesanyám mindig mondta, hogy ha mán szopós koromba, ha letettek a földre, sírtam, úgy hallgattattak el, hogy egy vereshajmát adtak a kezembe. Én meg azt szopogattam, oszt úgy meg tanáltam szeretni, hogy azután mindig csak azt kívántam. Örültek, hogy avval el lehet hallgattatni, nesze vereshajma, játsszál. Én meg ettem. De még mikor oskolába jártam, akkor is csak vereshajmát loptam. Mer akkor má nem akarták, hogy csak azt egyek, de én már reggel loptam két fejet, iskolába menet megettem, délbe hazajöttem; loptam két fejet, elszaladtam a templomtoronyba, megettem. Főtt ételt meg nem akartam enni. Így vagy tizenhat éves koromig egyebet se rágtam, csak mindig a vereshajmát. Az osztán nagyon megabálta, megfőzte a bélemet, meg a sok só. Mer ha az ember lop, hamar sóz, jó vastagon. Csak akkor hattam el, mikor megértettem, hogy nem tesz jót... Bizony, véknyan kosztíroztam, mióta élek. Mer harmincéves forma vótam, mikor meghalt édesanyám is, azóta én nem sokszor ettem főtt ételt. Kis kenyeret ettem a szalonnához, evvel élek... Ide mán öregedek, hatvanba vagyok, most mán nem bánnám, ha főtt ételre jutnék. Ahogy beszélgetünk, eccer csak bejön édesanyám az új kendőbe.
Azt mondja:
- A káposztát, Miháj.
Akkor meglát engem. Elhallgat. Aj szegény, nagyon elpirosodik. Lehúzza a kendőjét a szemire. Azt mondja nagy zavarodottsággal: - Virágos a káposztája, Miháj, meg kell mosni. Én meg csak nézem szegényt,ő meg megtörli a szemét, kifordul a házbul. Mire utána mentünk, mán nem vót sehun. - No, gyere vissza - mondta nekem Miháj bátyám, de én nem akartam. - Gyere csak, valamit akarok mondani. Erre visszamentem, mert tudtam, hogy mit akar mondani, meg kellett azt nekem hallani. Rakott a tűzre, jó nyers fát, a meg sírt,ő meg csendesen beszélt: de nagy politikus vót, nem arról beszélt, amit én akartam hallani, hanem a politikárul. Mindig csak a politikárul szeretett. - Látod - azt mondja -, így elmellékelnek minket szegény parasztokat a mi uraink. Most is írja az újság, hogy megválasztottuk ezt a Ferjentsik nagyságos urat képviselőnek, a meg kilépett a Kossuth-pártbul, mameluk lett, azt írja az újság... Mindig csak így vót... Egy igaz vezére vót a magyarnak. Kossuth Lajos, senki több... Mer ez a Kossuth Lajos a Ferenc József nagy- bátyjánál, a Ferdinándnál vót a kancellárián.Ő vót a király alattvalója. Ott dógozott mindenféle levelekkel. De azér dógozott az ide Magyarországra is a többi nagyurakkal, hogy elálljon a németektül, hogy egy szép magyar haza legyen... Mikor látta, hogy mán több nagyurak vele vannak, akkor hazahozta a leveleket. De aztat a németek nem szerették, erről kezdődött a háború. Mer a Kossuth Lajos azt akarta, hogy egy szép Magyarország legyen, hogy itt mindenki tisztességes életet élhessen. Még a robotot is eltörülte, és ezáltal lettek neki haragosai, tudom, itt is sokan haragudtak rá, meg haragusznak még most is. Berky bátyád is haragszik, mer az is nemes vót, fáj nekik, hogy Kossuth Lajos a nemességet eltörülte, mert hozzá vótak szokva a német nemességhő, hogy amit akartak, úgy legyen. De azér mán van köztük, amék belegyőződött, hogy jó volt, hogy eltörülte. Én se hejeslem, hogy nemesek uralkodjanak. Tisztességes, becsületes dolog, hogy a nemesek ne szekérozzanak... Azér nagyon dicső munkát végzett ez a Kossuth Lajos, ha ijen nagyurak is hozzá álltak, mert nem himi-humi apró emberek, hanem tábornokok vótak mellette. Mer az osztrák mindent elvitt innen haza, és itt hatta a magyarokat... Mer te még fiatal vagy, hát tudd meg, fiam, hogy úgy kezdődött a, hogy a szerbeket fellovalta a német, hogy a magyarokat támadja meg, és osztán a lett a vége, hogy az osztrák-német feljelentette a magyarokat, hogy itt vallásháború vót, pedig nem vót, csak éppen el akartak válni a magyarok a németektül, hogy maguk kezére dolgozza- nak mán. Tudtam én, hogy azér beszél szegény Miháj bátyám, mer nem tudja, hogy mondja meg, amit akar mondani, de azér szívesen hallgattam, hogy tanított, mer nekem hamar meghalt az édes- apám, hát én nemigen hallottam ezekről a dógokról, pedig nagyon szerettem vóna megtudni az ország állapotját. E meg kortes vót, amijen kis ember vót, úgy tudott ez beszélni, mikor képviselőválasztás vót. Örültem, hogy most nekem mindent elmond. - Csakhogy - azt mondja - a Gőrgei elárulta a hazát. Merő azt szerette vóna, hogyhaőtet tekintették vóna a magyarok feljebbvalónak. De a Kosutlajos vót az első, merő szerezte meg a hazát. Gőrgei csak támogatója lehetett vóna. Mer a Gőrgei jó tábornok vót, de hamar feladta magát, merő nem tudott maga mellett egyebet mondani, csak hogyő az első tábornok, hát nem fogadhatta úgyőtet a nép, mint Kosutlajost. Úgy vót a, hogy a Gőrgeinek meg vót mondva, hogy mikor Vácra ér, mennyen fejjebb a Duna mellett, mer a többi tábornok hajtotta kifelé a németet Bécsig, hogy mán jöttek visszafelé, igende hogy egyenesbe menjen a beszéd, mikor a Gőrgei Vácnál vót, édesapám is ott vót vele, hát elkanyarította a sereget a fejér országútra, a csivirgós-csavargós gyarmati útra. Mit tudta azt az alfődi magyar katona, mőre mennek, csakhogy mán megvót az egyesség az orosszal, mint egy kapu. Úgy vitte be Gőrgei a seregét, osztán mikor bent vótak, felállította, azt mondta, barátaim, látjátok, hogy körül vagyunk zárva. Körül bizony, mert a fegyverbe vitteőket. Úgy hallgattam én ezt, még reszkettem is a magyar hazáért. - Igende akkor egy huszártizedes odaugratott a Gőrgeihe, és a kardjával fejbe vágta. A nyakát akarta levágni neki, de a ló nem jól ugrott, mert ha be van is tanítva a ló, azért csak ló a, nem ojan pontos az ugrása, így a fejét érte a kard, a Gőrgei fejín a bőr hátul felszaladt a tetejére. A huszártizedes mingyár mártírhalált halt, azután meg a többi tábornokok, tizenhárman. Pedig azt mondta a tizenhárom tábornok, hogy még hírrel se ment vóna ki egy orosz se a hazából. Sirathatjuk mi az ijen urakot, akik csak jót akartak a magyar országnak cselekedni. Szegény Miháj bátyám, még a szeme is sírt, mikor ezt mesélte. - Fel kellett vóna akasztani a Gőrgeit, a kellett vóna - mondta -, de nagy védelmére vót Ferenc József. Mer mikor e meglett, fel lett adva Gőrgei meg a Ferenc József, be lettek pörölve. De nem tudtak dönteni, mert a kirájt nem lehet elítélni, mert arra a pör nem dől. Így aztán megnyerték a pert annyira, hogy nem lettek büntetés alá hejezve. Akkor a Gőrgei kapott a feladásért ezerkétszáz pengőt, mikor meg a per ellett, felemelték még vagy négyszáz, vagy hatszáz pöngővel. Ezerhatszáz vagy ezernyócszáz pöngőt kap a honárulásér. Minden hónapba. Míg csak él. Haláláig. Kosutlajos meg ott szenved Turinba, nem szabad neki hazajönni, mer jót cselekedett. Ijen a világ, fiam. Hát én nem tudom, kapott-é a Gőrgei ezerkétszáz pengőt, vagy nem kapott minden hónapba, de Miháj bátyám még azt is mondta: - Mer, édes fiam, mikor én a régi képviselő úrral fenn vótam Budapesten eccer deputációba, tanálkoztam én ott egy ajtónállóval a miniszterijomba, a meg elmondta, hogy a Gőrgei csakugyan tettlegesen ott lakik Visegrádon, de csuda az, hogy él, mer a nemes érzelmű főurak sokszor elmennek hajóval oda, csak azér, hogy be kiáltsák neki, hogy: hazaáruló, hazaáruló... Meg vót, hogy asszonyruhába ment oda valaki - ennek a hivatalbéli szolgának az apja kertész- ember vót, szőlőkapás a Gőrgeinél -, a mingyárt látta, hogy férfi lépése van az úriasszonynak.
Bementek megmondani a Gőrgeinek, hogy itt van egy nagyságos asszony, beszélni akar vele, de azt parancsolta, hogy nem szabad. Senkinek se szabad bemenni. Be kell csukni a kaput. Akkor azt mondta az asszonyruhás úr, ,,ezer szerencséd, mert az életeddel játszottál vóna". Így osztán elballagott... De még a munkásemberektül is fél a. Mikor ennek az apja ment hozzá, egy Málnási vagy Szedresi nevű híres orvos komendálta be, hát mikor odaér, benyit a kapun, a meg valahogy éppen nyitva vót, éppen ment a reterátra, hát nem vót nála tévedésbül a revolvere... Meglátja a munkásembert, mingyárt kaját rá: ájjon meg, ne gyűjjön hozzám!... A meg kajátja neki, hogyőtet az orvos küldte... De a nagy kiabálástul nem értette. Hanem azt tanálta ki az elméjében, hogy mennyen jó messzire, onnen mondja meg, mit kíván... Azt mondja a munkásember: nem azér jöttem én, ha mán eddig meg nem tették, én nem akarom megtenni, én csak a szőlőt akarom mívelni, ha kellek... Jó van - azt mondja Gőrgei -, mennyen arra körül a konyhára, ott megmutatják, hol van a szőlő. Így osztán az elment, de soká dógozott, a Gőrgei meg a szakácsnét meg a szobajánt tudakozta, miféle ember. Csak mikor mondták, hogy jó dógos, szorgalmas, csendes ember, akkor bátorodott meg annyéra, hogy oda mert menni hozzá... De azután is nagyon szigorú ember vót, nem szólott az soha egy munkásáhó se, de aki nem vót dógos, az mán másnap elment. Huszonöt is cserélt nála egy hónapba. Ijen ember a még ma is. Így beszélgetett szegény kis öreg bátyám, én meg hallgattam, mint a szentírást. Így tanulja meg a szegény falusi gyermek, mijen is a világ sora a hazában. Kérdeztem, honnan tud ijen sokat. Mondta, hogy van neki egynehány vastag könyve, ha ideje van, azt olvasgatja. Említette nekem a költőket, a Jókai Mórt meg Petőfi Sándort meg Deák Ferencet, e mind nagy költő vót. Mer azt mondja, az a nagy költő, amék szépeket tud előadni, minden jókat, ami legjobb a népnek... Hagy hajják azt a szépet, ami megakaszt az újságba is, akkor má örül az ember, ha jót olvas. - Mer, fiam, hogy nekem nem vót sose feleségem, nekem vót időm tanulni mindeneket, de most má nem bánnám, ha vóna nekem, aki főz, én el is venném anyádat, ha hozzám jönne. Így jött ki a turpisság.
- Édesanyámat?
- Igen.
- A mán öreg asszony.
- Nem öreg a, fiam. Többet ér a még ma is, mint sok fiatal.
Akkor én felállottam, és elmentem.
- Majd megkérdem tülle.
Hazamentem. Édesanyám még otthon vót. Soká nem szólottam neki semmi szót errül, de mikor feküdtünk lefele, mondom:
- Édesanyám.
- Mit akarsz, fiam?
- Ez a Bimbó Miháj bátyám nagy szót mondott.
- Bimbó Miháj? - mondta édesanyám.
- Igen. - Mit mondott, fiam?
- Hogy elvenné édesanyámat.
Arra édesanyám elkezdett nevetni.
-Ő - azt mondja -, nem kell nekem, fiam. Még ha a bátyja mondaná, az András bácsi.
Arra meg én nevettem, mer eszembe jutott, hogy hát mijen furcsa. Ez a Bimbó Miháj bátyám most is úgy járt.
- De hát édesanyám, az a Bimbó András, a meg egy tolvaj.
- Bizony, fiam, az a baj.
- Hát akkor minek köti fel háromszor egy nap az új kendőjét?
- Nem kötöm fel többet, fiam, húsvétig; mán be is tettem a ládába.
Nézem, hát nem látom a kendőt sehol.
Szegény édesanyám, hogy neki is vót még egy nesze. De sose ment többet a Bimbó-porta felé.

HUSZONNEGYEDIK BESZÉLGETÉS
arról, hogy fiatalnak való a szerelem, de annak se igen Farsangon még akkor nálunk farsangoltak. Én akkor nagyon kapós lettem, mert látták a szép bornyút, már fel is folyatott, olyan volt az, hogy csiklott az ember szíve, ha látta. Ezt én szereztem a magam erejéből, hiába vót az egész falu nagygazdáinak az összefogása. Egyszóval elfogadtak már a falu legénységébe. Vót jó csizmám, szép új ruhám, új kalapom. Fiatal vótam, szép vótam, miért ne kapkodtak vóna rajtam.
Mondom édesanyámnak, adja ide a kék ruháját.
- Minek a, fiam?
- Felveszem. Felöltözök farsangosnak.
- Ó fiam, öregasszony ruhába?
- Mindegy a, anyám maga nekem.
Így felvettem, a fejembe meg tettem egy nagy csuda happáré micsodát, nem is tudom má, mi vót, de nagyon furi vótam, még a kutyák is visítottak, és elbújtak a baglyába előlem. Így a többi legénnyel sorra jártuk a falut, és táncoltunk, verset mondtunk, pájinkát ittunk, mulattunk. Paládi Józsiéknál bemegyünk, ott vót felállítva az esztováta a házba, nemigen vót hely, mert kicsi a ház, ott nem is táncoltunk, csak egy kicsit ugráltunk az ajtóba.
- Gyertek mán be - mondja Julcsa néném, avval bementünk.
Nekem azt mondja Julcsa néném:
- Te György, itt van a testvérem jánya, a húgom, szórakoztasd egy kicsit, ne mondja, hogy itt nem lehet mulatni. Hát egy szép derék nagy darab jány ül az ablak előtt, még úgy rá is sütött a nap az udvar felől, nézek rá, azt hittem a szemem vetett lobbot, olyan fényes volt. Odatáncolok elibe a szűk helyen, a meg csudára nevetett. Aj, de szép derék fejércseléd vót. Mondom neki, szabad-e leülni mellé.
- Szűk a hely - azt mondja.
- Akkor ájjon fel.
- Minek ájjon fel?
- Ne kérdezze, hogy minek, csak ájjon fel hamar.
A meg ijedtibe felugrott, én meg leültem a székre, ütet meg megkaptam, az ölembe ültettem.
A meg nevetett nagyon, hát ezér kellett neki felállni.
- Ha szűk a hely - mondom.
Mindenki nevetett nagyon, de a jány nem akart az ölembe ülni, hanem vitatkozott velem, és felállott a térdemrül. De én ott maradtam a széken, és nem hattam ott a helyemet, hogyű üljön.
Igende a meg nem akarta, hogy üljek, hogy az azű hejje. Ilyen udvariasság van mifelénk, hogy a fiúk kiszorítják a lányokat? - Ilyen - mondok -, most ilyen farsangba. De kapáláskor szívesen otthagyjuk nekik az első helyet, de akkor nem nagyon verekednek érte. Nevettek borzasztó, Labanc Lidi meg, így híjták a jányt, azt mondta, hogy náluk más a szokás. Náluk farsangba táncoltatják a jányokat, kapáláskor meg leültetik. - Ültetik, mint a krumplit - mondok -, nahát, hogy ne fájjon a szíve, táncolni itt is lehet minálunk. Evvel derékon kaptam, és húzgáltam a szátva mellett. De inkább csak ölelgettem, markoltam, a meg belepirosodott, és az igaz, hogy nagyon jól megfogtuk egymást. Mondom neki csendesen, hogy én most elmegyek a legényekkel tovább mulatni, mert kötelességünk van, el kell járni a jányos házakat, hanem visszajövök.
- Jó van - azt mondja -, csak jöjjön.
- Mit kapok?
- Van sütőtök sülve.
- Nem arra vagyok kíváncsi, hanem magától mit kapok?
- Majd megkapja a magáét, ha nem viselkedik rendesen.
De nem mondta olyan sértően, hanem inkább kedves volt a hangja. Nekem nagyon tetszett. Mán én úgy ismertem ezeket a falubeli jányokat, nagyon tetszett nekem, hogy ez egy kicsit más. Így elmentünk sorra a faluba, de mi volt, mikor Váradi Pirosékhoz jutottunk. Itt is fel volt állítva a szövőszék, de a kisházba. Az uccai szoba üres volt. Oda kellett bemenni. De nem volt nagyon meleg, hát azt mondtam: fűtsünk. Mingyár elkezdtünk táncolni, de nem volt több jány, csak az egy Piroska. Nézem, ez a jány nem akar nőni. Ez most is ojan kicsi. Mondom neki: - Te Piroska, te nem akarsz hozzámfele nőni, nézd csak én mijen magas vagyok, te meg mijen kicsi maradtál.
Nagyon felhúzta az orrát.
- Maga csak hallgasson - mondta -, kicsi maga nekem egy ujjamra is.
- Mér, Piros, ojan nagy szeretőd van?
- Attúl a maga orra foghajmás, hogy mijen van, mijen nincs.
- Eljöhetek este beszélgetni?
Erre elhallgatott.
- Kérdezd meg édesanyámat.
- Nem kérdem én, csak elgyüvök.
De míg vele táncolgattam, meg beszélgettem, úgy hogy le is kellett hajolni hozzá egy kicsit, eszembe jutott, hogy az elébb az az idegen jány, a Labanc Lidi, mijen más vót, nem győztem fogni a tenyeremmel, ez meg ojan, hogy az ujjam közt úgy áll, mint egy kis pecek. Igazán olyan vót, mint a csík, akárhol fogja az ember, kisiklik a markából.
- Vigyázz - mondtam neki.
- Mit vigyázzak?
- Tudod te jól, én csak annyit mondok neked, Piros, hogy vigyázz.
Erre megaprehendált, hogy ne tanítsam énőtet.
De mán ki is vették a kezemből, mert a többi fiú is akart vele táncolni. Én odébb mentem, és csak nézegettem, hogy táncol sorra mindenikkel. De mindhez olyan vót az, mint én hozzám, egyikhez se vót se szívesebb, se hidegebb. Úgy meg tudta magátőrizni, hogy senki se bízza el magát miatta. Én meg néztem a házukat. Szebb hajlék mindenesetre, mint a miénk. Magasabb is, mert nem olyan régen építették. A bútorok is szebbek benne. Én nem mondom - ha a jány olyan vóna, amijennek én szeretném - akkor én bizony eljönnék ide. Mán kezdtem úgy nézni, mint aki házasodni akar. Még én másutt nemigen gondoltam a házasságra, csak éppen mint fiatal fiú jöttem, mentem, táncoltam, bolondoskodtam. De itt éreztem meg először életembe, hogy valami az, ha az ember egy idegen helyen gazda akar lenni. Gondoltam magamba, az öregek most is a hátulsó házba laknak, én meg evvel a Pirossal ellaknék itt az elsőbe. Magasra vetett ágy volt, kettő a szobában. Nagyon szép terítő volt az ágyon, és az ágy végében kilátszottak a szép magas párnák. Ez volna az én ágyam, a vóna a Pirosé. E mellett az asztal mellett ennénk az ebédet, vacsorát. Van nekik egy kevés födjük, van vagy kilenc darab, de mind apró, hatsoros meg kilencsoros fődek, az egész nincsen több két és fél holdnál. Éppen meg tudnám mívelni magam is. Az apja olyan ember volt, aki nem számított, szolgalegény helyett az is megtenné... Az anyja meg dógozzon. Mink meg Pirossal itt hevernénk az első szobában a két ágyon. Így ábrándoztam én ott, felőtözve farsangos ruhába, és nagyon szerettem volna megtenni, amit olyan könnyen tettem meg az elébb Julcsa néniéknél, hogy az idegen jányt, akit sose láttam, első szóra felállítottam, és ölbe ültettem. De ezt Piroskával nem lehetett volna megtenni. Nem is tudom, nem szólt volna semmit, nem karmolt, nem verekedett volna, csak éppen nem lehetett vele egyebet tenni, csak amitő akart. Pedig ahogy ott ültem, és láttam, hogy tíz vagy tizenkét legény sorra táncoltatja, s valamennyi- en megölelik, a kis melle alatt rakják a tenyerüket, úgy elkeseredtem, hogy még a szívem is keserű lett, mint az epe. A fene egye meg ezt a jányt, ez nekem sohase fogja megengedni, hogy én úgy odaadjam magamat neki, mint ahogy én akarom. E nem ad nekem többet, mint bár a legutolsónak a kompániába, pedig annak semmit se ad. Elővettem egy szivart, és rágyújtottam. A jobb csizmámat felvettem a bal térdemre, s úgy ültem, mint a gazda a maga házába, mikor nézi a vendégeket. Még hátra is dűltem a széken, és úgy néztem, mint mikor a gazda a vendégeibe gyönyörködik. Keveset voltam én itt, de most valahogyan úgy éreztem, mintha mindig itt laktam volna, és már nem is volnék fiatalember, hanem régen férje volnék ennek a Piroskának, és már gyerekünk is volna vagy kettő, odakint vannak a hátulsó házba, és az öregasszony dajkálja. De még milyen furcsát gondoltam, még olyat is, mintha már nem is fiatal gazda volnék én itt, hanem öreg gazda, és ez a Piroska volna a jányom, és én most örülök, hogy a legények így kapkodnak a jányom után, és ilyen első gyermek a faluba, hogy mind az egész társaság ide jött, hogy egy kis örömet szerezzen neki.
Mán csak vártam, hogy idejön hozzám a kisjányom, mán a Piroska, és azt mondja, hogy: - Édesapám. Akkor bejött a Piroska anyja a szobába, s én hirtelen megijedtem, hogy ez az én feleségem. Hűj, de fene vén boszorkány, mondom, avval felugrottam, s kivettem Piroskát annak a kezéből, aki éppen táncoltatta, s elkezdtem ugrani úgy, hogy égett a szivarom, és füstölt. - Mennyi pénzt keresett Pesten? - kérdezte hirtelen Piroska. - Jó kereset vót - mondtam neki csendesen. - Hat hét alatt száz forintot küldtem haza édes- anyámnak, vagy még többet is egypár forinttal. Magamat meg felruháztam, meg ott is jól éltem, hát hála istennek, nem panaszkodhatom. - Egész esztendőbe lehet ott keresni? - Hát nem tudom, mert én többet nem voltam ott, de úgy gondolom, hogy ha valaki mindig ott lakik, muszáj neki mindig keresni. De minek kérded? Nem felelt, hanem egy másik fiúval kezdett valamit kötekedve beszélni, azután meg indultak a farsangosok tovább, és nekem is menni kellett velük. - Hát eljöjjek este? - kérdeztem titkon Pirost. - Minek? - azt mondja. Erre úgy megfagyott a szívem, mintha a hideg ráfújt volna egy lehelettel. El is fordult tőlem, hogy udvariaskodjon a többivel, én meg visszanéztem a szép kis szobára. No, nekem nagyon elment a kedvem az egész farsangtól. Késő is vót már, nem bolondos- kodtam velük tovább, hanem hazamentem. Otthon leraktam magamról a bolondságot, és megmosdottam, mert be voltam maszatolva korommal. Nagyon nehezen jött le.
- No fiam, hát mán készen vagy?
- Kész vagyok, édesanyám, talán az egész élettel.
Édesanyám elébb nem szólt, aztán azt mondja:
- Ó, fiam, olyan az ember szíve.
Nem tudtam, mire gondol, de lehet, hogy márő is észrevette, hogy ahányszor én evvel a Váradi Piroskával összekerülök, abból még eddig mindig csak nagy szívfájdalom lett. Hát mostő is megpróbált valamit szegény, talán arra vélt, hogy neki is úgy van, mit ér, ha olyan embert szeret még a szív, akit nem lehet, vagy nem érdemes szeretni. Megettem az ebédet, utána lefeküdtem az ágy tetejére, befordultam a falnak, és aludtam egyet. Szegény embernek az az egy öröme van az életbe, ha aludni tud. Így télen nincs semmi dolog, az a kis tehén, azt hamar el lehet végezni, hát inkább csak alszik az ember. Az a jó, ha alszik, akkor nem tud semmit magáról. Nagyon szerettem volna, ha ez a Váradi Piroska nem ilyen hozzám. Én evvel a jánnyal úgy meg tudtam volna lenni. Mostan is, mikor azt kérdezte tőlem, hogy mit kerestem Pesten... Ha más kérdi, akkor én nem felelek neki egyenesen, hanem valahogy azt mondom, hogy: mit kerestem? A tegnapi napot. Mit találtam? A holnapot. Vagy más ilyen tréfás szót vetek neki. Igen, de ennek a jánynak én úgy mondtam meg az igazat, mint ahogy az ember a hites feleségének mondja meg... De mér kérdezte ő ezt éntőlem?... Talán az apját akarná elküldeni mán hónap? Vagy... tán arra gondol, hogyő maga megyen fel Pestre?...
Ki tudná, mi van egy jány szívében, kivált, ha nem mondja meg. Ha az ember csak olyan kételenségből alszik, akkor mindig megfájdul a háta, gerince meg a feje, meg elromlik a szájíze.
Felkeltem, megvakartam a fejem, most mit csináljak.
Kihez menjek? Nem vót kedvem sehogy se.
Egy darabig gunyasztottam, édesanyám nem vót otthon, biztosan átment valamék szomszédba. A szobába meg hideg vót, mert nagyon rossz kemencénk vót, meg nem is fűtöttünk olyan nagyon. Ásítoztam, vártam, hogy édesanyám hazajöjjön, kimentem az ólba, vetettem az üszőnek, megvakargattam a körmömmel a hátát, egy kis rőzsét aprítottam, édesanyám még mindig nincs. Akkor megijedtem, hogy tán megint elment Bimbóék felé... Arrafelé indultam. A házat bezártam elébb, a kulcsot betettem az ereszbe olyan magasan, hogy édesanyám elérje, avval kimentem az utcára. Jön velem szembe Csereklye Mihály. - Hova mégy? - Nem tudom. - No, gyere velem. Elmentem vele. Tudtam, hogy Kőmívesékhez megy. Ez a Mihály olyan piros képű, kövéres fiatalember volt. Egyetlen árvagyerek, mert az apja meghalt, és az anyja úgy féltette Kőmíveséktől, mint a tűztől. Nagyon szeretett volna pedig házasodni is. Csak az anyja vót az oka. Mindenki tudta, hogy nem engedi. Biztosan most is csak azért mondta, hogy menjek vele, mert akkor, ha az anyja kilesi, mert az úgy lesett utána, hogy minden lépésén követte, hogy tán én cipeltem be Kőmívesékhez. Csakugyan, mikor odaértünk, a kapu táján megállott az utca közepén, és oly ügyesen csinálta, hogy ha valaki messziről nézte, azt hitte volna, hogy nemő híj engem befele, hanem én rángatom ütet. Pedig én csakugyan nem szerettem Kőmívesékhez járni. Nem is igen mentem, mert mi tagadás, nem voltam náluk valami szívesen látott. Az apja, a Kőmíves, nagyon büszke ember vót, az anyja dettó. Erzsi kedves kisjány vót, de az is úgy vót, hogy inkább féltem tőle, mintha mindig szégyelltem vóna előtte még azt is, amit tíz esztendővel ezelőtt vétettem.
Az udvaron még megállottam, hogy nem megyek én be.
- De most mán gyere - azt mondja Mihály, avval előrement.
Hát bánom is én. Bementem.
Ott ült az asztal mellett a Kőmíves, a felesége meg a tüzet piszkálta, de Erzsit nem láttam.
Mihály nem szól, kezet fog, leül, mintha itthon volna, az ablak előtt a karos lócára.
- Hát te mit csináltál Pesten? - kérdezte a Kőmíves.
Így nekem kellett beszélni. El is mondtam mindent. Akkor bejött Erzsi. Kicsit kezet adott, aztán leült az anyja mellett egy kis székre a tűznél, és hallgatta, hogy beszélgettünk. Én mindent elmondtam Pestről, azon nevettek.
Így eltelt az idő, de én nem nagyon jól éreztem magamat, mert úgy vótam, mint a tüske a köröm alatt: mintha mindenki ki akart volna már toszítani innen. Gondolom, ezeknek meg- beszélni valójuk van, én elmegyek. De azt mondja Erzsi, ne menjek. Mér ne menjek, má eleget ültem. Csak beszéljek még Pestrül. Én elbeszélek, mondom, akármeddig, ha nem unják. Nem, azt mondja, hogy cseppet se. De nekem úgy tetszett, hogy elég szívesen mondja, mintha igazán nem akarná, hogy még elmenjek. Így osztán elmondtam, hogy eccer moziba vótam, osztán valami fürdést játszottak, úgy csapkodott a víz, hogy a szememhez is kaptam, hogy bele ne loccsanjon... Nevettek rajta, pedigők sose láttak még akkor mozit, hát azt hitték, igazán beloccsanhatott vóna. Akkor felállottam, és elmentem. Erzsi kikísért. Egy kis hárászkendőt vetett a nyakába, úgy kísért ki a kapuig. Kezet adott, nagyon jó meleg vót a keze. Azt mondja, hogy jöjjek el máskor is.
- Minek.
- Olyan közel lakunk.
- De hát sok a dolog.
- Ó - azt mondja -, azt hiszem, meggyőzi.
- Meg, meg - mondom -, de azért...
- Ne húzza el magát, csak jöjjön.
- De Mihály nem fogja szeretni.
- De - azt mondja Erzsi -, szeretjük mink magát mind a ketten.
Evvel beszaladt a házba, én meg ottmaradtam, mint egy darab kapubálvány. Jól nézek én ki, ha mind a ketten szeretnek. Ajaj, egyik helyen egyik se szeret, a másik helyen meg mind a kettő. Evvel mentem hazafelé. Hát kinn áll Julcsa néném a házuk előtt, kiált: - György... -Nó. - Gyere mán be. Vár a Lidike. No ha vár, akkor bemegyek. Csakhogy várnak valahol. Be is mentem, ezek egy szobába laktak, mert náluk a hátulsó szoba az kamra volt, csak az elsőbe éltek. Ott meg a büdös nagy szövőszék terpeszkedett, a kemence meg jó meleg vót. Hát nekem oda kellett ülni a szövőszékhez vagy esztovátához, ahol délelőtt ültem. Labanc Lidi most is ott ült az ablak előtt, de ahogy én jöttem, nevetett, és állott felfele. Azt hitte, hogy megint odaültetem az ölembe. - Ne féljen tőlem - mondtam -, ilyen nagy darab húst nem szeretek úgyse ölbe tartani. Nevettek. Julcsa néném különösen nagyon nevetett. Józsi bátyám is megveregette a vállamat. - Megcsináltam mán - azt mondja. - Egy kicsit odább toltam a szövőmasinát, most már ketten is elfértek egy padon.
- De hátha nem férünk? - azt mondja Labanc Lidi.
- Hátha megharapjuk egymást - mondom én.
- Nono, csak szokjatok. Sok bolha elfér egy ingbe.
- Osztán egymást csipkedjük? Bolha bolhával nem harap.
Így elkezdtünk tréfálgatni, beszélgetni. Én meg örültem, hogy mégis van egy hely a faluban, ahol én is szívesen látott vagyok. Labanc Lidi olyan jól melegített az ablaksarokba, mert kívülről fújt befelé, a hideg, de ez a jány olyan vót, mint egy jó meleg dunna, jó vót belebújni.
- Osztán hun lakik maga? - kérdem tűle.
- Péterfalván - mondja -, még asse tudta?
- Még nem volt szerencsém megtudni - mondtam neki.
- Hát legyen szerencséje, jöjjön el hozzánk, ha hazamegyek.
- Mikor megy haza?
- Még nem tudom, ha ki nem löknek, egy hétig itt akarok maradni.
- Maradj csak, maradj - mondta Julcsa néném. - Van kukoricakenyér. Emlékszel még György, neked is adtam egyszer egy darabot. Emlékeztem, mikor Beregszászba mentem, de nem gondoltam, hogy mégő is emlékszik rá. Úgy látszik, nem felejti, mert vissza akarja kapni.
- De jó kenyér volt - mondtam -, jó éze vót neki, mert szalonnát csepegtettem rá.
- Azt is adtam? - nevet Julcsa néném.
- Nem, azt nem maga adott, hanem a gazda, akinél kapáltam.
Elmondtam az egész beregszászi utamat, Labanc Lidi nagyot nevetett, hogy a nevelőapám kisjányával olyan jól eljátszogattam.
- Mér nem jött Péterfalvára - azt mondja -, ott is lehetett vóna.
- Tán magával?
- Tán.
- Jobb így, hogy maga jött el.
- Mér?
- Mer itt van. Én meg sose vótam Péterfalván, sose láttam vón, így meg, látja, itt vagyunk...
Evvel egy kicsit megöleltem. Nem volt nagyon csiklandós, mintha észre se vette volna. Én meg olyan természetű voltam világéletembe, hogy én csak az olyan jányokat szerettem, akik hatták magukat ölelni, mer én az olyanokat nem szerettem, akik vadak vótak, mint Váradi Piros. Elég vót nekem abból, én már meg akartam egy kicsit nyugodni. Ott is hattam a kezemet a Labanc Lidi derekán. Talán nem látták a setétbe, mert nem akartak lámpát gyújtani, csak az ablak világított egy kicsit, meg a hó. Úgy ültünk ott a lócán, fent a tükör alatt, mint két szerető. A jány kövér vót, csak úgy belement az ujjam, de én szeretem a kövéret, még húsba se szeretem a soványat a tálba.
Így én annyira beleőgyeledtem ebbe a dologba, hogy ottmaradtam náluk egész sokáig. Mán láttam, hogy ezek vacsorálni akarnak, de előttem nem akarnak, hát felállottam, hogy haza- megyek. - Mér mégy el? - kérdi Julcsa néném.
- A tehénre kell gondolni.
- Ó - azt mondja -, vess elibe, és gyere vissza.
- Mán nem tudom, hogy édesanyám megengedi-e.
- Hogyne engedné, nem kell mindig aludni.
- Majd meglátom.
- Mit látsz? Gyere mán, Lidike, szójj neki, a te szavadra megjoházik.
- Én nem tudok szólani - azt mondja Lidi -, ha van esze, visszajön.
Hű, mondom, ide visszajövök, ha csak az a kérdés, ha van eszem.
Hát én hazamentem, a kis üszőt rendbeszedtem, édesanyám otthon vót a setétbe. Adjon valamit, mondtam, éhes vagyok. - Ott van, fiam, a meleg paszuj a sütőbe. Kivette, nagyon szeretem azt a jó kövér lisztes barna babot. A fejéret nem szeretem, annak az íze se jó. De ez a jó barna tarkabab, ezt úgy szeretem, mint a gesztenyét. Meg a sulymot. Csak úgy omlik az ember foga alatt. Vót egy kis káposzta is a paszulyba, úgy még jobban szeretem, hát én úgy belaktam, hogy a hasam is félreállott tűlle.
- No, édesanyám, most elmegyek.
- Hova?
- Julcsa nénémékhez.
- Tán a kövér jányhoz.
- Nem kövér, édesanyám, nem csúnya jány a.
- No, neked is olyan szemed van, ahányat lát.
- Ez csak bolondság, édesanyám, ne gondolja.
- Akkor én is elmegyek.
- Hova megy, édesanyám?
- Megyek Mojzes Jósep bátyádékhoz, ott ég a lámpa.
- Hát csak menjen. Én jobban szeretek ojan helyre menni, ahun nem ég.
- Mér?
De nem mondtam meg, mér, arra fordítottam, hogy Mojzes Jósep nagyon kevély. Ha édes- anyámnak vónék, akkor nem is mennék oda, mert a perbe is rosszul válaszolt. - Fiam, nem szabad minden haragot megőrizni. Annál szívesebbek most, mertők is tudják, hogy egy kicsit hamariak vótak. Édesanyám elment osztán, én még elébb mentem ki, de megvártam a Paládiék kapujába, míg megy. Mert azt akartam látni, hogy jobbra megy-e vagy balra. Hát jobbra ment. Arra megnyugodtam, hogy nem a Bimbóék felé ment mégse. Pedig hát én csakűtülle örökölhettem ezt a sok szerelmeskedésre való vágyakozást,ő meg szegény özvegyen él már hány esztendeje, és özvegy is, neki is kellene valami, de ha nincs. Még én is soká Pesten vótam, elunta magát, feltámadt benne a kíváncsiság. Nehéz lehet öregasszonynak lenni. Mikor bementem Paládiékhoz, még a kutya se ugatott, mert nem is tartottak kutyát télen, mert télen enni kell adni a kutyának, hát drága. Nyáron mindig volt kiskutyájuk, a meg egerészett, nyulászott, de nyáron se igen adtak neki enni; meg kódult. Minden szomszédba ott ácsorgott a Paládiék kutyája. Még most is setét vót. Hanem egy kis tüzet raktak a sparhéldba, hogy hadd világítson. Éppen a parazsat fújkálta Julcsa néném, mikor bementem, mert volt még parazsuk a hamu alatt. Újra leültem a helyemre, már úgy készítette nekem Labanc Lidi, mintha ez volna a kötelessége. Én meg mingyárt éltem az engedelemmel, és áttettem a karomat a derekán, és így maradtunk. Nem is igen beszélgettünk mink sokáig, mert égetett a testünk, és ojankor az ember nem szeret beszélni. Inkább Julcsa néném panaszkodott, hogy e sincs, a sincs, nem tud olyan lenni, mint ahogy szeretne, de messze van még az új, addig nehéz kispórolni, hogy meg ne haljanak éhen. Én meg fogtam a jobb kezemmel Labanc Lidi túlsó mejjit, bal kezemmel meg az ölembe azű bal kezit, és hallgattunk. Pezsgett a vérünk. Így mi jó elmulattunk, azután meg mécsest is gyújtottak, akkor engem Labanc Lidi felőtözte- tett a maga ruhájába maskarának, mert jöttek-mentek a legények. Egészen úgy viselte magát ez a jány, akit akkornap láttam legelőször, mintha régi szeretőm volna vagy tán menyasszonyom. Ezt én sokszor láttam, hogy a jányok sokkal jobban szeretnek olyan fiút, akit frissibe ismerek meg, mint akit hosszasan látnak. Mert a jány egy perc alatt meg tud szeretni valakit, és akkor úgy viseli magát hozzá, mintha egész életükbe egymásé volnának, mertő nem a régi életre gondol, aztő elfelejti, hanem a jövő életre, amit vár. Szombaton hazament Labanc Lidi Péterfalvára, vasárnap már ott álltam meg. Beteg lett. Megfázott az úton, vagy valamikor. Azt mondta, ha a ligeti vízből inna, meg- gyógyulna. Másnap osztán vittem neki. Hogy újra elmentem, úgy megörült, hogy egész összeszedte magát. Fel is kelt, de tüzelt az orcája. - Maga feküdjön le - mondtam neki -, úgyis tudok beszélni magával. Első az egészség. Nem voltak gazdag emberek, valami két hold földjük lehetett, vót hozzá hat gyerek, de mán nagyok, csakő volt odahaza meg még egy kis húga. Az anyjuk egy sovány kis asszony vót, görbe is vót meg beteges, az apjuk egy hasas kis veres ember, jókedvű. A gyerekek meg olyanok voltak, mint az élet. Valamennyit kiállításra lehetett volna vinni. Ez olyan volt, mint a tenyészállatok, a fiaikat meg a lányaikat termették, egyebet nem. Vagyont szerezni nem tudtak, de gyereket igen. Mondtam is, hogy a királynak kellene megjutalmazniőket. Amér ilyen derék embereket adtak ki maguk helyett. Négy ilyen fiú, mint az erdőben a fák közt a szálfa és két ilyen jány. A jányok is meg tudták fogni a kaszát is, ha akarták. Én magasabb voltam Labanc Lidinél, de vékonyabb voltam, azt hiszem, meg mert volna birkózni velem. Én is vele... De tudtak enni! Nem voltak válogatósak, sült tököt ettek, de annyit, hogy egyik darabot a másik után nyelték.
- De szeretem én ezt - mondta Lidi, és csak úgy falta a jó parázs ropogós tököt, és nevetett hozzá nagyon. Én is szeretem, de én egyebet nem láttam náluk. Tán nem is főztek. Náluk a vót a szokás. Főtt kukorica, sült tök. Sose láttam ilyen népeket. Ezek olyanok voltak, mint a tehenek az istállóba. Szép nagyok voltak, kövérek, jókedvűek, és mindig ettek. Vett Labanc Lidi a markába egy csomó főtt kukoricát, és úgy csorgatta a szájába, mint mikor a libát tömik. Mán úgy jártam hozzájuk, mintha hazamennék. Tudom is én, nem volt ott szó szerelemről, házasságrul, csak minden szón mindenki egyet nevetett, és így eltelt az idő. Ha idő vót, nem vót senki a szobába, Labanc Lidit megcsókoltam, hatta, nem csókolt vissza, azon is nevetett. Akármit csinálhattam vele,ő avval nem törődött, csak nevetett. Úgy hetykén hátravetette a fejét, és a szemembe nevetett. Egész nyárig jártam hozzá, minden vasárnap. Jó vót náluk, mert ott nem érzett az ember semmi bajt. Azok úgy tudtak dógozni, hogy csak úgy égett a kezükön a munka, és mindenből pénzt csináltak. A fiúk jó gazdagabb jányokat vettek el, és ott is beleszoktatták a családokat, hogy semmit sem kell felvenni, nem kell búsulni a nagyvilágon semmin, felhányták a fejüket, mint a jó paripa, és nevettek. De mindent hazavittek. Küldözgettek a kis görbe anyjuknak, a meg csak tömteőket, etette, mint a hízókat, moslékkal. Egyszer vagy három hétig nem mentem. Megyek egy vasárnap, mondom, nem jöhettem, mert mindig vasárnapi dolog vót. Vagy gyűlés, vagy az aratásra szerződött a banda, vagy temetés. Szóval nem jöhettem. Nem kérdezte ott senki, hogy be kár vót, hun vótam, vagy ilyet; nevettek, s megvan. Nem bántak azok mást, csak egymást. Egymáson se sokat búslakodtak, csak épen vígan megvótak egymás mellett. Labanc Lidi rám nevet, ahogy meglát, és bevezet a hátulsó szobába, ott leültet, és kimegy. Nem tudtam hol van, várok. Nem jön. Azután jön az anyja, leül ott velem, és beszélget, hogy sok a pajor a krumpliba, mert tavaly sok vót a cserebogár. Beszélünk, beszélünk, egyik is jön, a másik is jön, a húga meg a testvérek, mert azok minden percben hazaszaladtak, olyanok vótak. De hun van Lidi? Nem tudom, hol van. Eccer osztán felállok, kimegyek hátra, körülnézek a kis udvarba, és mikor jövök vissza, nem a hátulsó házba nyitok be, hanem az elsőbe, az utcaiba. No ebadta, hát ott vót a Lidi. Egy fiatal fiúval beszélgetett, úgy, ahogy velem szokott. Úgy, hogy ült a széken, szétvetett lábakkal, a fiú meg ráhajolt, és csendesen beszélt bele a szájába. Ő meg nevetett. Mikor engem meglát, azt mondja, de még csak meg se zavarodott:
- Mingyá megyek, csak várjál.
Nekem se kellett több. Megállottam az ajtóba, jól megnézteműket, és ott hattam. Bementem a
hátulsó házba, mondom az anyjának, küldje be egy kicsit a Lidi jányát. Minek? Csak egypár szavam volna vele.
Jön Lidi nagy csatorászással, kacagva, mintha semmi se történt volna: mi kell?
Mondom:
- Van magánál nekem egy zsebkendőm, azt szeretném, ha ideadná.
Azt mondja nevetve:- Mingyán megkeresem, talán még megvan. Talán?... Hőj, elfutotta a vér a szememet. No, itten jól kitőtt a becsületed, Jó György. Ideadja a zsebkendőt, már az olyanformán vót cserélve, mintha jegykendő lett vóna, de hogy ők nem sürgették, én se nagyon beszéltem róla, mert csak a jánynak meg a jány szüleinek kell azt szorgalmazni, hogy: mit akar, öcsém? Úgy jártam én mán, mint bizonyosra.
- Pardon, kérem - mondtam -, én most elmegyek.
- Osztán mikor jön?
- Azt má nem tudom megmondani, mert nem akarom megsérteni a tisztelt urakat és kisasszo- nyokat.
Így elbúcsúztam, és elmentem haza.
Mondja édesanyám:
- Hamar megjöttél fiam.
- Most hamar.

HUSZONÖTÖDIK BESZÉLGETÉS
arról, hogy azt sohase tudja meg az ember, mire él, csak él. - Azután egyszer csak huszonegy esztendős lesz Hogy én ilyen pórul jártam evvel a Labanc Lidivel is, akkor nagyon elszégyelltem magamat. E már mégis sok. Ilyen fiatal vagyok, és annyi csalatkozáson kellett már nekem keresztülmenni. Nem tudtam elgondolni, hogy mi lesz velem; ha ennyi jányt megismertem, és egyik a másik után csak úgy kiad rajtam, mit kell várni. Vagy tán még meg se született az a jány, amék nekem van szánva? Benne voltunk a nagy nyárba. Én jártam napszámra, ahogy szoktam. De a vasas Krósz felesége már ebbe az esztendőbe nem jött el a faluba. A sógora meghalt, belehalt a nagy rugdosásba, amit kapott. A férfi úgyse szokott jönni, az asszonynak nem volt kedve tovább. Mind így van, aki a fődbe a pénzét rakja bele. Ha megveszi, örül neki, kőt rá, várja a sok termést, ha nem sikerül, vagy nincs ára semminek, akkor elkedvetlenedik, és otthagyja a fődet. Csak mink maradunk ott mindig a földön, akinek semmije sincs. Mer nekünk muszáj ottmaradni, nem mehetünk sehová. Én elmentem Budapestre, az igaz, és el is határoztam, hogy ha az aratáson túlesünk, megyek újra, mert ott szépen lehet keresni, de azért én is csak itt maradok, itt is akarok, és itt is kell maradni a mi kis falunkba. Mert nekem nincs más az életbe, csak az, hogy itt kapáljam a földet, és arassam a búzát. Másnak. Mert magamnak még egy csepp fődem se vót. Vajon lesz-é valaha? Hogy lehetne? Hogy tudok én annyi pénzre szert tenni, hogy megvegyek egy darabot? Meg nem is adja el senki. Akinek uradalmi földje van, az inkább nem míveli, de kis darabot nem ad el belőle semmiképpen. Azt mondják, hogy akkor elveszíti az értékét, ha megfélítik. Kisgazda meg nem ad el, ha csak mindenki ki nem hal a családjából, de akkor meg ott vannak a rokonok. Hát a mi határunkba fődet nem vett senki, csak Pereszlényi, de az is csak úgy tudott venni, hogy elébb édesapámat elküldték katonának hat esztendőre, azalatt osztán tönkretették, és elvették az özvegy édesanya földjét. Azóta se vettek, adtak kisdarab fődet, csak harmadéve, mikor a mi megmaradt fődünket közakarattal a hatalmasok elrabolták tőlem. Hát én hogy fogok valaha szerezni? Én azt nem tudom megtenni, amit Pereszlényi meg Salánky Sámuel, hogy én fogjak össze a jegyzővel, hogy az valakit forgasson ki a birtokából. Mégőnekik se úgy ütött ki a számításuk, ahogy szerették volna, mert utójjára is nem Pereszlényi vette meg az erdőnket, a negyedfél köblöst. Ezeknek pedig csak van pénze, mégse tudnak venni, mert nincs eladó. Hát mért küzdök én akkor? Mi lesz velem? Mikor megtanultam, hogy nem szabad a szegény gyereknek az urakkal ujjat húzni, akkor azt gondoltam, hogy arra való a szegény fiú, hogy egy szép jányt elvegyen, és avval szerez majd magának egy kis vagyont. De mán látom, hogy ez se lehet. Itt van ez a Váradi Piroska, nem akar szeretni, pedig nem is sok földjük van, hanemő is úgy van, mint én, a maga szépségével akarna valahova beszállani, mint egy idegen madár a fészekbe, csak nem lehet. Nem fogjaőt elvenni Sarkadi Imre, hiába gondolkozik rajta. Mert az ilyen gazdagabb fiú válogatja a szeretőjit. Elvenné, ha nagyon meg volna bolondulva, de ahogy én látom, a nincsen kifordulva a sarkából. Biztos, hogy tetszik neki Piros, de hogy a nyakába vegye, azt nem hiszem, mert akinek sok van, annak még több kell. Olyan e, hogy léggyel fogják a kis halat, a kis hallal meg a tizenhét kilós csukát.
Itt az én többi pajtásom is, ezekből mi lesz? Szegény ember. Orbán Gyuri, Krajcár Gábor. Kérem, ezek olyan szegények voltak, hogy nem volt nekik ennivalójuk, csak ha ott ettek, ahol dolgoztak, Otthon nem volt más, csak egy kis málékenyér. Meg egy kis krumpli meg főtt kukorica. Azt a kukoricát, amit a disznónak termel az ember, megfőzik vízben, ez a legtöbb ennivalója ezeknek a nagyon szegény, fődszegény embereknek. Apja, anyja, fiúk, jányok mind azt eszik. Attól olyan csendesek, mert csendes ám a szegény ember. Csak áll, vagy ül, vagy hallgat. Ritkán szól, mert nem bír szólani, nincs neki kedve. Akkor is ástunk egy nagy gödröt az új tiszteletesnél, mert a régi meghalt, és újat hozott a falu. Annál ástuk ketten a gödröt. Nagyon nagy vót, ketten három napig ástuk. Olyan mély vót, hogy ketten dobtuk fel a fenekéről a fődet. Nehéz vót azt a kemény fekete fődet csákányozni és kihajigálni. Mikor mán végeztünk vót, odajön a tiszteletes úr, azt mondja: - No hálistennek, csakhogy vége van. Mán maguk is megunták, ugye. Megállottam a lapáttal, felnéztem rá. Könnyű neked, gondoltam magamban, beszélni, vónál csak idelenn, és kellene neked hajigálni a fődet, akkor nem beszélnél olyan sokat. Pócsi, a társam, akivel dógoztam, az még meg se állott, csak fogta a lapátot, és hajította tovább a fődet. A pap elment, azután hallottam, hogy azt mondta, hogy nagyon büszkék vagyunk. Nem büszke az ember, hanem fáradt. Ha meg fáradt, akkor nincs kedve még gondolkozni se. Nemhogy beszélni. Mert nem olyan a fődmunka, mint a kőmívesmunka; amellett lehet egy kicsit ácsorogni. De a fődmunkával sietni kell, mert arra várnak. Az ember osztán azt se tudja, mit csinál, csak húzza az igát. Harangoznak délre. Leül az ember egy kicsit falatozni. Megeszi azt a kis kenyeret, hozzá valamit, vagy hagymát, vagy savanyú ugorkát, vagy egy kis szalonnát néha, ha van. Azután elfekszik, és kialussza az órát, ami ebédszünet. Ritka az, hogy még beszélgetéssel is fárassza magát. Mer az is munka, és nem fizetnek érte. De csak az a furcsa, hogy minél nehezebb egy munka, annál kevesebbet lehet keresni vele. Akik már egy kicsit könnyesebb munkát végeznek, azok már is jobban keresnek. Mennyivel többet keres egy kertészember, aki csak jön, megy, nézi, hogy nő a kalarábé, mint a napszá- mosa, aki nehéz munkával ássa a földet. Osztán ez úgy megy. Aki szegény, szegényül él, aki szegényül él, az csak utolsó munkát kap. Mert nincs kedve a fejével dógozni. Mert aki fárad, az nem bír gondolkozni. Annak csak jár a karja meg a kezébe a szerszám, de nem gondol közbe semmire. Az még azt is nehezen bírja kiszámítani, hogy mennyi jár neki egy napra. De még azt is elfelejti az ember, ha egész nap fődet talicskáz, hogy milyen nap van. Ha az a vasárnap nem volna, sohase lehetne neki kiszámítani, hogy hány napot dógozott egy héten. Ezér vót a jó, hogy én elmentem Budapestre, és onnan egy kis pénzt tudtam hozni. Ha a nem lett vóna, abba a hótt szegénységbe, amibe énősszel beleestem, soha ki nem másztam vóna. De így vót egy kis tartásom, nem vótam úgy rászorulva, hogy mindennap csak húzzam az igát, mint az ökör, akitől senki sem kérdi meg, akar-é, vagy nem, csak hajtják, s neki hallgatni kell a járomba. Mondták akkor is, hogy a fődet, amit kiástunk, el kell talicskázni, de én nekem már elég vót, nem lehet, mondtam, mert fáér kell menni a salánki erdőre. Igaz is vót. Előtte való este hallottam, hogy fáér mennek, mert másnap, csütörtökön vót a fakiadás, a hitelfa. Hát nekünk is vót íratva, úgy hogy csak aratás után kell fizetni. Elkértem a szekeret, lovakat Mojzes Pali bátyámtól, és másnap mentem én is az erdőre. Sokan mentünk, szekerek, még kispaládi, nagypaládi meg istvándi szekerek is.
Ez jó, az ilyen munka, mert ott mégis pihen az ember, míg a szekér rázza. Én nagyon szeretem a szekérrázást, az úgy helyre zötyögteti az embernek minden csontját, hogy mikor leszállok a szekerbül, akkor aszondom, hogy e jó vót. De nagyon meleg vót. Az ember meg olyan, mint a ló, kívánja a szomjúságba a vízfélét. Télen pájinkát, nyáron meg a sert. Akkor tanítottam meg a botpaládi bírót sert inni. A Klán kocsmán összetanálkoztunk. A botpaládi bíró nagy, derék ember vót. Mindenkinek fizetett egy porcijó pájinkát.
- No, igyál te is.
- Bíró úr, én nem vagyok pájinkás. Majd én egy üveg sert iszok.
- Sert? Mi az, te mán ijen gusztusos vagy?
Sokat nevetett rajtam, má nem tudom, mit mondott, de azt tudom, hogy akkor mondta, hogy ,,falu bírájának, falu bikájának minden szabad".
- Jó ez a ser? - azt mondja, ahogy ittam a jó habos sert.
Nekem vót pénzem, azt mondom a kocsmárosnak:
- Klán úr, öt üveg sert.
Ittunk. Én a magam szakállára rendeltem, pénzem vót a pestibül.
- Ej - azt mondja a bíró -, te nem vagy ligeti ember, te világlátott vagy.
Megkóstolta. Még öt üveggel fizetett. Ezt is kifizette, az én rendelkezésemet.
Mondtam neki: ne igyon pájinkát nyáron, a csak elkábítja az embert. A ser meg jólesik.
- Igazad van, fiam.
Nahát, ezt csak arra mondom, hogy milyen kis dolog az, hogy ne igyon nyáron az ember pájinkát, mégis még a botpaládi bíró se tudta. Én se tudtam vóna, ha nem járok Pesten, ott tanultam meg. De hasznát is vettem. Igaz, hogy a ser drágább, nincs is olyan ereje, azér nem szeretik, de mégiscsak az egésség az első. Honnan tudott volna ijeneket Orbán Gyuri, aki sose vót ki a faluból, csak az apjának a pofon- jaiból tanult. Nem is nőttek ezek nagyra, mer nagyon gyengén ettek mind, kivált gyerekkoruk- ba. A kukoricán a disznó meghízik, de az ember elsatnyul. Ezt én jól tudom, nem is szerettem én soha a málét. Mindig szívesebben megettem én a disznót, aki a kukoricát ette, minthogy én egyem el előle az élelmét. Ezen pedig nincs segítség. Mert ezek a népek olyan buták lesznek osztán, hogy azt el se lehet képzelni. Mikor szombat van, csak jön a fizetés. Hát ne adj isten, egész héten nem bírta kiszámítani, hogy neki mi jár. Ha félnap esik az eső, és nem fizetnek, akkor mán teljességgel nem lehet a fejükbe verni, hogy fél napszámmal kevesebbet kapunk. Mer vagy egész nap- számmal gondol kisebbet, vagy mind az egész hetet akarja. Nagyon rossz vót az, hogy minket az iskolába nem tanítottak meg. De az is igaz, hogy még aki tanult is, már jó tanuló vót, az is, ha szegénységbe maradt, akkor éppen olyan buta lesz, mint a többi. Azon a nyáron már nagyon sokat beszéltünk arról, hogyősszel sor alá megyünk. Szatmárra kellett nekünk menni, és ott a gubaszínbe vót a sorozás. Még attól is úgy féltek a szegény fiúk, még a tetű is reszketett a korcukba, ha eszükbe jutott, hogy sor alá kell menni. Meg választás is vót akkor nyáron, képviselőválasztás.
Nem is gondoltam vóna, hogy az öreg Bimbó Miháj bátyám fog engem megtanítani arra, hogy mi a választás. Én odáig nem sokat törődtem vele, mert öt évvel ezelőtt még kisfiú voltam, nem értettem, meg már az édesapám nem élt, így senki se mondta el. Most már kezdtem kíváncsi lenni. Egyszer a Nagypáltagba kapáltam a kis kukoricánkat, a szomszéd fődön meg az öreg Miháj bátyám kapálgatott csendesen. Délbe egymás mellé ültünk le ebédelni. Azt kérdi tőlem:
- Mondjad, édes gyermekem, mijen párt vagy?
Nevettem, hogy én semijen.
- A nem szabad - mondta -, mert pártnak kell lenni, de csakis egy pártnak: a Kossuth-pártnak. A többi mind hazaáruló, ez az egy az igaz párt. Sokat tudott beszélni, mert ismert mindenkit, és minden dolgot, sokat korteskedett, de mindig csakőszintén, soha egy krajcár aző kezébe nem volt,ő csak ment az emberekkel, és beszélt nekik nagyon szépeket, hogy dicső dolog a hazáról gondoskodni. Én akkor gondoltam először a hazára, de én nem tudtam úgy beszélni, és nem is tanultam olyan sokat. Mondhatom, hogy az iskolában keveset olvastattak velem, de mióta kijöttem az iskolából, azóta én nyomtatott betűt nem láttam. Mikor láthattam volna? Ha az ember dógozik, akkor nem olvas, újságot senki se adott a kezembe. Más könyv a mi házunkba nem vót, csak a szent biblia, de az meg olyan régi vót, hogy nemigen lehetett már olvasni az öregségtől, meg mit is olvassak belőle, elég, hogy templomba járok, mikor lehet. Vót egy énekes könyv is, abból sokat tudtam, de azt se kellett már olvasni, mert tudtam azokat az énekeket, amit a templomba énekeltünk. Meg vót egy fél imakönyv. Ez is nagyon régi volt, úgy volt beleírva, hogy ,,firáf", az hogy sírás... Ki tudott azon eligazodni. Meg csak fél könyv volt, mert a bátyáim, akik meghaltak, gyerekkorukban kitépték, és sárkányt csináltak belőle, olyan volt mán, mint a peleskei pap imádságos könyve, aki kifogyott az imádságbul... Ez úgy vót, hogy a gyerekek otthon ott is kitépték, és mikorő a katedrába olvasta az imádságot, egyszer csak vége volt, nem volt tovább, hát azt mondta: ,,Uramisten, Uramisten, a te... nincs tovább, Ámen". Bizony én megmondhatom, hogy én csak a harctéren tanultam meg olvasni, mikor hónapokig feküdtünk a lövészárokban, és ott voltak, akik regényt olvastak meg újságot. A tiszturaktól kapták az újságokat, meg vették is, ott unalmamban kíváncsi lettem én is, mi van a nyomta- tásban, és így kezdtem el olvasni, de csak sillabizálva. Most már nagyon jól olvasok, tegnap is egy fiatalember behívott az utcán itt Budapesten egy kapu alá, és elmondta, hogy nagyon éhes és szegény, s egy krajcárja sincs, és megvettem tőle egy könyvet, nagyon jó könyv, a hercegnő titka. Ha munkán vagyunk, én az újságot is szoktam hangosan olvasni az embereknek, szeretnek is érte nagyon. De akkor, mikor Bimbó Mihály bátyám beszélt, akkor én még olyan voltam, mint egy bornyú, csak hallgattam aző beszédét, és csodálkoztam rajta, hogy lehet ilyen sokat tudni. Abba az időbe sokat beszéltem vele, és megkérdeztem tőle: - Mondja, Mihály bátyám, hogy lehet az, hogy maga már hatvan esztendős ember, és magának sohase volt felesége? Hát lehet az, hogy egy férfiember asszony nélkül élje le az életét? Azért kérdem én, mert én nekem már nagyon sok jánnyal volt próbálkozásom, de egyik se akarja az igazságot. Én pedig már elmúltam húsz esztendős, karácsonykor huszonegy leszek, hát én kíváncsi volnék megtudni, hogy mi lesz a jövőm, fogok-e valaha olyan jányt találni, aki egészen megszeressen engemet, vagy nekem is lehet, hogy úgy kell leélni az életemet, ahogy maga élt.
Bimbó Mihály bátyám akkor nagyon komolyan gondolkodott, és azt mondta: - Nem mondom én, hogy nekem nem tetszett volna. Szép élet az, ha valaki párjával élhet, gyönyörű szép, de ha olyan ellentétek fordulnak elő, nem kell... Én ma is szeretek az asszony- néppel beszélni, viccelek velük, de letettem a számításomat, hogy megnősülök. Rosszra meg nem kéremőket, teljesen letettem róluk. - De az embernek a vérének nem lehet ám parancsolni, ha az ember vére megkívánja, mit csináljon? - Meg az is vót benne - mondta Mihály bátyán -, hogy vótak olyan csúnya szájú legények, abba az időbe, hogy megutáltam az asszonyféléket, olyanokat beszéltek róluk... Kapálás közbe. Hát onnan nem szaladhattam el, nem is foghattam be a szájukat. Nekünk kapáltak, hát ott kellett maradni köztük, de olyan dolgokat mondtak el a nőkről, hogy én azt mondtam, no ha ilyenek a nők, akkor nekem egy se kell. Mert látod, itt van ez a Péter András is, a nagy kortes, amék mindig első kortese a hazafias képviselőknek, ez meg olyan ember, hogy az életivel csak bepiszkítja az igazságot. Ezt már meg is verték, mikor eladta az elvet. Mégis ezen az emberen úgy kapkodnak az asszonyok, hogy hiába van neki derék felesége meg három gyereke, mégis van neki vagy nyolc asszonnyal olyan köze, ami nem illik. Mer mit csinál. Mikor muzsika van a kocsmába, a fiatalasszonyok odagyűlnek a jányokkal a kocsma ablaka alá, olyankorő kimegy a kocsmából az udvarra, és hol ezt a menyecskét, hol a másikat elhurcolja. Ide az a csudálatos, hogy az a szokása, hogy ha egy asszonyra szemet vet, akkor annak az urával elkezd nagyon jó cimboraságba lenni, hogy ne gyanakodjon. Jól megitatja, mikor aztán megrészegszik a barátja, akkor megy a felesége után, és elvonszolja. Az embernek, az asszony férjének meg hiába beszél akárki, azt mondja: Péter András? Az az én barátom! Nem olyan ember az!... Má meg is nyakalták egypárszor, de azért itt van most is az én rokonom, ismered, Mojzes István. Most ennek a feleségét nyúzza. Hiába mondják neki: ,,Te málé, nem veszed észre" Mit ér, megitatja, és elviszi haza, a feleségét meg elcsapja. Örül annak a kis italnak... Hogy mennyi ilyen dolgok fordulnak elő többször, hogy ilyen hamis munkákat cselekszenek az ilyen férfiak. Az asszonyt meg már sokszor szidták, ipa, napa, az előtt is kimondta az asszony, hogyő bizony úgyse szereti az urát, csak azért ment hozzá, mert a felvégen a legszebb házuk van. Gyenge ember az ilyen, mégis avval henceg, hogy: - Há, nekem több eszem van, mint az egész falunak. - Azű eszin nem jár túl senki, Nekem ha ilyen kis világosítást adnának, én bizony másképp csinálnám. Utánanéznék. Könnyebb száz rókát megfogni, mint egy asszonyt. Az nagyon kitanulja, hogy hogy és mint áll a dürgés. Kevés idő kell neki, már az ura csuklik, ha van esze, mert a torkára szaladt a falat. - Hát Mihály bátyámnak sose vót nőfélével semmi dolga? - Nem mondom, hogy nem vót. Vót több is, de én könnyen abbahattam. Ha egy kicsit félregondolt, akkor én is. Ha te így, akkor én is úgy. - Azt tudom - mondtam neki -, elmondta a télen Mihály bátyám, de azért mégis mondja meg, egészen tiszta ember maga?
- Nem foglalkoztam ilyennel - csak ezt felelte rá.
- Nem is ismert jányt vagy asszonyt, vagy egyszóval nőt?
- Tudod, fiam, én már idős legény voltam,mikor az édesanyám meghalt, harmincéves.
- Még az nem késő.
- Késő a, fiam, mert én akkorára már úgy megszoktam a tiszta beszédet meg a tiszta életet, én soha egy piszkos szót még életembe ki nem mondtam, mert azt csak az olyan legények teszik, akiknek nem vót se apjuk, se anyjuk, vagy ha vót, nem eresztették el jó tanáccsal a háztúl. Az ilyenek aztán utcai dévajkodást folytatnak. A nőktül is meg lehet undorodni, mint az ételtül. Mán nem tudtam mit kérdezni, mert én is tiszta beszédű voltam, mindig megbecsültem a nőket, de szerettem volna azért tudni, hogy igazán lehet-é olyan tisztaságba élni, vagy csak engemet hiteget Mihály bátyám. - A két fiútestvérem meg éppen folytatólag úgy beszéltek velem - mondta -, hogy nem is akarták, hogy megházasodjak: minek neked ez, minek az, hogy így jársz, meg úgy jársz, oszt így feldühölődtem, ezen is, hogy mindig visszalökések lettek. Ha mondtam, hogy ez fajin volna, mingyár ellene lettek a testvéreim. Én akkor nagyon megsajnáltam ezt a szegény csepp tiszta embert. Így jár az, aki tiszta marad, kicsi lett, és egész életében alig evett főtt ételt. Pedig a testvérbátyja, András, az nagy lump volt, nagy asszonyozó és nagy darab ember.
- Hát András bátyám miért nem él így?
- Annak más a vére, meg több szabadsága is vót odahaza.
- A házba is több szabadsága van?Ű se szokott asszonyfélét, olyan éjjeli darvakat hazavinni?
- Oda nem. Oda nem hozhatta be András. Megmondtuk, hogy oda ne jöjjön piszkoskodni. Csak másfele húzza. Mennyen, amőre lát. Még azt kérdeztem tőle: - Mondja meg Mihály bátyám, mi öröme vót akkor magának az életbe. Mer én még fiatal vagyok, de én nekem ez világi életemben csak a jányok miatt volt örömöm idáig. Örömöm is meg bánatom is. De ha nem lettek volna jányok, meg nem lett volna velek dolgom, olyan üres lenne az életem, mint az üres zabos tarisznya. - Én legjobban, fiam, az éneklésnek örültem... Daloknak, énekeknek. Szerettem a dallamokat, és tudtam is nagyon jól. Még most is tudnék, de már nem illik, öreg vagyok, most is azért, ha templomba megyek, az én szívemet úgy megelégítem, ha az énekeket jól kiénekelhetem. Éneket sokat tudok. Jártam is mindig a rektor úr helyett énekelni a templomba. Megbízott bennem mindenik, vezetőnek tett. Ha valahova akart menni akarmék, csak izent nekem, gyermeket küldött értem, édesapám is örült neki, nem fogtak vissza a munkára, mehettem reggeli énekre... Csak az az egy bánatom van ebbe is, hogy hangszert nem tudok. Könnyen meg tudtam volna tanulni, de édesapámék nem hatták: nem vagy te kanász, minek neked a muzsika? - Táncolni szeretett? - Azt nem szerettem, Iskolásgyerek koromba elmentünk a citera bálra, dudás bálra. Pajtásaim azt mondták, dugjuk be a fülünket. Én bedugtam, jaj be nevetség volt, úgy jártak, mint a majom, mintha gumin rángatták vóna. Akkor én is ojan vagyok. Akkor én nem táncolok. Táncoltam egypárszor, de elszégyelltem magam. Csudálatos ám az, hogy mijen cifra dolog az, mintha kész ördögi dolog volna, ahogy összevissza járnak, pattognak. - Hát akkor mit szeret? Enni szeret?
- Enni? Szeretek, de kicsit, mert nem akarok meghízni, mert akkor nem bírok dógozni.
- Dógozni szeret?
- Dógozni szeretek, fiam, de csak olyat szeretek dógozni, hogy segítsek vele. Mert látod, ha a kukoricaszemet beleteszem a fődbe, akkor szeretem, hogy az ott a jó trágyás, nedves fődbe kicsírázik, azután kidugja azt a kedves kis csíráját. Olyan sárga a csírája, mint a kiskacsa tavasszal, ha kibújik a tojásból. Annak szeretek segíteni, hogy hagy nőjön az a szegény kis növény. Az az embernek aző öröme, hogy az Isten megáldotta avval a tehetséggel, hogy a nála gyengébbeken segíteni tudjon. Így mindenen szeretek segíteni. Mert fiam, minden rá van szorulva az emberi segítségre. A tehen is, az ökör is. A növény is, az állat is. Még a sárból se lenne edény, ha az ember nem segítene annak a jó agyagnak, hogy úgy formálódjon, hogy edény kerekedjen belőle. Így eltelik az élet, mert az ember, ahogy reggel felkél, már elkezdi a segítséget. A szoba úgy örvend, ha a gazda kisepri, mint ahogy az ember örvend, ha belemehet a jó Batárba, és lemossa magát a vízben. Így tovább, segítség az ember élete. Nagyon jó az, ha az ember azt gondolhatja magáról, hogy engem azért teremtett az Isten okosnak és gondolkodónak, hogy mindenhez értsek, és mindenben segíteni tudjak a rászorulókon... Az asszonyba is csak az az érdem, ha segíteni tud. Világra segíti a gyermekét, azután meg felneveli... Látod, a te édes- anyád, az egy ojan jó segítő asszony. Ismertem szegényt, mikor apáddal élt, azon is mindig segített, mert az szegény puha ember volt, a gazdálkodáshoz sem értett ojan nagyon, de anyád abba is megsegítette. Meg ha beteg van, kit híjnak, meg ha nem híjják is, csakő megy oda, Jó Györgyné, és segít a szegény betegeken. - Mégis, mikor beteg volt, rajta nem segített senki. - Azt nem is kell várni, fiam, mert az ember csak azon segít, aki tehetetlenebb nála, most már én se várom a kis kukoricától, hogy rajtam segítsen, ha bajba vagyok,ő is hiába várja a betegeitől, mert ha azok egészségesek lesznek, örülnek, ha a maguk családján segíteni tudnak... Ez már így van... Hálát ne várj mást, csak azt, amit magától ad a Jóisten. Olyan ártatlan ember volt ez a Bimbó Mihály bátyám, hogy öröm volt hallgatni a beszédét, és az énrajtam nagyon is fogott. Én abba a nyárba nem is mentem többet jányok után, mert arra gondoltam, hogy ha az Isten nekem rendelt valakit, akkor az úgyis meglesz. Abba az esztendőbe vót a, hogy Szerbia hadat üzent vóna Magyarországnak, osztán amiatt júniusban soroztak. Nagyon meleg vót a nekünk. Öten vótunk legények, akiknek sor alá kellett menni. Én, Orbán Gyuri, Krajcár Gábor, Csereklye Mihály meg Vaska Pista. Ez egy cselédember fia vót, mind szegény fiak vótunk, csak Csereklye Mihály vót gazdagyerek. Ez öregebb is vót nálam éppen egy esztendővel, de úgy vót, hogy én év utójján születtem, karácsonyra,ő meg év elején, januárba. Úgy keresztelte a pap, mert az üreg pap jó barátjuk vót, hát csak a januárba keresztelte meg, hogy egy esztendőt nyerjen majd, ha sor alá kell menni, mert decembervégi gyerek lett vóna, olyan újévi féle. Csak most sült a ki. Ezér vót ez mindig öregebb nálam. Hencegésbül mindig öregbítette magát, de mikor törvénybe kellett, akkor meg fiatal vót. Ugyan jó vót, hogy velünk maradt, mert csak nekik vót kocsijuk, aző kocsiján mentünk Nevetlenfaluig, mink öten, meg velünk jött a kurátor meg a jegyző, de azok külön kocsin. Hajnalba mentünk vót, má nyóc órára ott vótunk Szatmáron. Ott vót a sorozás a gubaszínbe. Az olyan vásárhely vót, ott árulták a gubákat, még emeleten vót a sorozóhely, alól meg a földszinten vendéglő vót. Két forintot kaptam édesanyámtól, de húsz krajcárt má otthon megittunk, fizettem ötőnknek egy félliter pájinkát.
Így danoltunk asztán a szekeren, hogy: A szatmári gubaszínbe süt a nap,
Jönnek már a vizitáló tiszturak.
Kettő nézi gyenge testem állását,
Három írja babám elbúcsúzását.
De nem vót köztünk egy se, améknak már szeretője lett vóna, csak Csereklye Mihály, aki Kőmíves Erzsit siratta. Az anyja meg persze átkozta. Mondtam is neki:
- No, Mihály, van, otthon most happáré, ahogy hallom.
- Milyen happáré?
- Két asszony egymás hajába van, hogy te kihúztad a lábod a Ligetrül.
Igen, deő megharagudott érte, pedig én tudhatom, hogy vannak, hiszen vótam vele Kőmíve- séknél. Nem is szólott hozzám, csak mikor má ott voltunk a gubaszínbe, anyaszült meztelenen, és vártuk, hogy behíjjanak a főorvos úrhoz vizitációba.
Azt mondja:
- Téged nem vesznek be.
- Mé ne vennéne?
- Csak nem vesznek. Oda ember kell.
- Jó, akár vesznek, akár nem vesznek, ember mindig leszek.
Avval elkezdtem dalolni, bent a gubaszínbe, hogy:
Mikor megyek a vizitációra,
Lehányom az ingem, gatyám csomóba,
Főorvos úr odajön és vizitál,
Csak azt kérdi, baka leszek, vagy huszár.
De akkor megnyomtam és megfogtam Csereklye Mihály vállát, azt daloltam még: Nem bánom én, főorvos úr, akármi. Nem vár engemet odahaza senki. Erre megint megharagudott, hogy én csakűtet piszkálom. - Jóember - mondtam -, énfelőlem lehetsz. Hát eccer csak beszólítanak. Már nem is híjták a ligetieket, hanem a kispaládiakat híjták, én nem tudom, hogy, eltévesztették a jegyző urak, engem híjtak külön a magosligetiekbül.
Én csak odakacsintottam Csereklye Mihálynak, hogy engem má visznek.
Bemegyek. Odaállok a mérce alá - mondja a katona:
- Százhetvenöt centi.
Azt mondja mingyárt a főorvos úr:
- Ez alkalmas. Jöjjön ide, közelebb.
Mán nekem dagadt a szívem, Csereklye Mihály felsül. Megvizsgálnak. Kérdi a főorvos úr, mutassam a kezem. Mutatom. Azt mondja az ujjamra, mi ez?... Mert az én kisujjam kisgyerekkorom óta mind a két kezemen olyan, hogy be van zsugorodva. Megnézi, meg- forgatja, azt mondja:
- Untágli.
Hűj, szégyelltem magam, mondom:
- Alássan jelentem, főorvos úr, én tudok attól kaszálni is.
Azt mondja:
- Ne beszéljen.
Jól van, kimentem.
- Bevettek?
- Nem.
Felőtözök, megvártam osztánőket. Vót ott még hat legény, aki ligeti születés vót, de elkerültek onnan, csak születésre tartoztak mihozzánk. Dohányosok meg cselédemberek gyerekei. Hát egyszóval a tizenegyből bevettek hetet, közülünk meg az ötből négyet. A mi falunk ám mindig olyan falu vót, hogy a mindig sok katonát adott, hiába kis falu. Hiába vittek Kispaládról huszonöt-harminc fiút, alig vettek be belőle négyet, de a ligetit, mintha csak a nevéér, mindig bevették, ha csak nyomorék nem vót. Lehet, hogy engem is azér nem vettek be, mert a kispaládiakkal soroztak. Engem osztán Csereklye Mihály kezdett aztán kunérozni, szekérozni, hogy nem vettek be. Őtet meg huszárnak írták. Meguntam - mondom neki, mikor lementünk a vendéglőbe perkeltet enni, meg sert inni: - Ne ugrálj, Misi, mer még belerezelsz a piros nadrágba. Még ott is sírsz majd, ahun senki se lát. Meg is haragudott nagyon. Úgy meg tudott haragudni, hogy soha többet mi jó barátok nem lettünk. Nem is mentem haza aző szekerén, hanem azt mondtam Krajcár Gábornak, meg Orbán Gyurinak: - Van itt nekem Szatmáron egy ismerősöm, Tatár Juliska, azt az én bátyám el akarta venni, Gedeon. Menjünk el hozzájuk. Eljöttek velem. Kocsis vót annak az apja a sergyárba, meg is leltük. Kis házba laktak a nagy udvar végibe, kis szegény ház vót, egy szoba konyha. Bemegyünk, megmondom, ki vagyok, mingyán nagy örömmel fogadnak bennünket. Hogy van Gedeon, hogy van Gedeon? -Ű megvan - mondtam -, nála vótam Pesten a múltőszön, vállal. Akkor tudtam osztán meg, hogy Gedeon míg szógált, azalatt a Juliska, milyen a jány, férhe ment. Ojan varróságot tanult jány vót, láttam a képit, a fénykép a falon, férhe ment Kismaj- tényba. Nem vót otthon. Mink meg letettük a kalapunkat az ágyra, és leültünk az asztal mellett, és beszélgettünk. Mondom, hogy jó vóna egy kis pájinkát hozatni. Hát ott vót egy kisjány, ojan tizennégy vagy tizenöt esztendős forma, a Juliska húga, Esztike. A meg csak odaáll, hogy elmegy.
Jó, mingyár adtam neki negyven krajcárt egy liter pálinkára, a meg elment. Hát alig szólunk egypárat, már itt is van a kisjány. Pedig azután láttam, hogy jó messzire kellett neki szaladni, ki a nagyudvaron, ki a városba a kocsmáig. De az, mint valami kis lidérc, egy szempillantás alatt ott vót. Mingyár hozzáfogtunk inni, és szépen beszélgettünk. Megjött az apjuk is, az is szíves volt, mondta, hogy ha tudta volna, hogy Gedeon elveszi a jányát, nem adta volna falura, hanem inkább Pestre. De abba nem lehet bízni, amit egy katona ígér, így oda kellett adni, ha szeren- cséje akadt.
Mikor el akartunk menni, vesszük a kalapunkat, hát az én kalapom mellett nincs bokréta.
Hova lett, hova lett?... Hát a kisjány kivette a kalapom mellől, és beletette egy pohár vízbe.
Ejnye, mondom, e valami, és megnéztem a kisjányt.
- Maga tette ezt ide?
De egészen piros vót az arca, azt mondta,ő.
- No hát - mondom, avval megfogtam, és megcsókoltam a két orcáját.
Mikor elmentünk, becsi legényekkel találkoztunk az utcán, azokat is éppen bevették vót a sorozáson. Mondták, hogy velük mehetünk haza szekéren. Így osztán nem törődtünk többet Csereklye Mihállyal, elmentünk a vonatra a becsiekkel, azokat várta a szekér az állomáson, úgy mentünk aztán gyalog haza Becsrül mi hárman. De én elgondoltam, hogy istenem, ez a Bimbó Mihály bátyám, ez se történt meg vele soha életébe, hogy egy ilyen kisjány a kalapja mellől kivegye a bokrétát. Nagyon benne maradt a szívemben a kis Tatár Eszti. Nem tudtam, fogom-e látni még eccer az életbe, mert messze vót mitőlünk Szatmár, vagy kerülök oda valaha vagy se. Mert hogy katonának be se vettek, hát én nem tudom, hogy lesz-e utam valaha arrafelé. Abba az esztendőbe nagyon nagy baj történt, mert megjöttek az egyiptomi sáskák, és mindent megettek. Olyan lett minálunk a határ, mintha csak meggyújtották volna, és leégett volna. Nem maradt ott egy szál fű se, de még a vetés is úgy le volt legelve, hogy csak a tiszta kocsánya maradt, a szalmája. Így énnékem nem vót semmi takarmányom, a tehenet is el kellett adni, mert megint rám nyomták a nagy adót. Felmentem hát Budapestre Gedeon bátyámhoz. Evvel eltőtt az esztendő. Karácsonyra megint hazajöttem. Betőtöttem a huszonegyedik évet, és nem lett belőlem semmi.

HUSZONHATODIK BESZÉLGETÉS
arról, hogy a szegény embernek egy kötelessége van, jó lenni mindenkihez, és vigyázni, hogy senki ellensége ne legyen De azt úgy tessék elgondolni, hogy ha én gyerekkoromra emlékszek vissza, akkor minden eszembe jut. Minden olyan kedves és olyan szép és érdekes, hogy méltó elmondani. De a sorozástól a házasságomig mintha nem is éltem volna, semmi se jut eszembe. 1909-ben voltam sorozáson Szatmár városában a gubaszínben. 1914. januárban esküdtem a feleségemmel. Hogy ebbe a négy esztendőbe mi történt, mi nem történt, azt el se tudom mondani, ha agyonvernek se. Mindenőszön feljöttem Budapestre, itt dolgoztam karácsonyig, télen otthon voltam, tavasszal megkezdtem a mezei munkát, vagy ennél, vagy annál, volt úgy, hogy egy uraságnál voltam egész nyáron, soha sehol másutt nem voltam. Ahogy nyílt az idő, már mentem munkára, este haza, újra aludtam, egész héten furt. Vasárnap templomba. E vót az egész. Ebbe az időbe még nem is jártam ki a faluból szekérrel, mert már nem voltam olyan kíváncsi, mán mindent láttam, amit abba a kis vármegyékbe látni lehet, meg aztán jött a budapesti utazás. Elég vót az nekem. Még a jányok után se szaladgáltam ebbe az időbe, mer ha kellett jány, vót elég, kis örömre. Akik ott kapálgattak, summás jányok meg napszámos jányok, elütötte az ember. Nagyon nem akartam velek foglalkozni, mert még úgyse házasodhattam, hát minek. Míg az ember olyan fiatal, hogy csiklik a szíve, mihelyt szoknyát lát, addig azt gondolja, hogy egy jány a világ. De azután látja, hogy a jánynak mingyárt reménysége van... Vigyázni kell... Nem szabad hagyni, hogy megfogják az embert... meg osztán édesanyám ott vót, főzött nekem, mosott rám, jó vót hozzám. Nekem nem vót más dógom, csak elvégezni becsületesen a munkámat, kialudni rendesen magamat, hogy legyen erő bennem újra kezdeni hétfőn reggel. Úr voltam, sose kellett éhezni. Szerezni nem lehetett úgyse. Ha üszőt vettem, azt rendesen el kellett adni, mire tehén lett, akkor újra ragasztottam egy kis bornyút... Újra kezdtem. Így telt el a négy esztendő. Egyre nagyon vigyáztam, hogy bajom ne legyen semmiképpen. Az urakra már nagyon tudtam ügyelni, hogy még egyszer belém ne harapjanak. Köszöntem én már előre nagyokat minden- kinek, ha bricsesz nadrág vót rajta. Jegyzőnek, papnak, tanítónak, birtokosnak úgy tudtam én már köszönni, hogy: alásszolgája. Slussz. Megvót. Egy se haragudhatott meg rám. Nevettem magamon, hogy valamikor milyen buta voltam, hogy még vissza is mertem nekik beszélni. Egyszóval rendbe vót minden. Egyszer annál a papnál dógoztam valamit, aki az öreg tiszteletes után jött, mert a négy esztendő alatt három pap is vót nálunk. Ez az első pap, úgy híjták, hogy Lengyel tiszteletes, e nagyon derék magas fiatalember volt. Ez jól tönkretette a parókhiát, mert a papiház nagyon öreg volt, és e meg mindig javítani akarta. Nem vót alatta pince, hát legelőször pincét építte- tett. Akkor vót, hogy azt a kutya nagy gödröt ástuk az udvarába. A fákat meg kivágatta. Nagy diófák voltak, mind eladta. Pusztított. Rózsát ültetett a fák helyére. Hát ennél a papnál dolgoztam valamit. A kocsiszínt bontatta le, mert ez nem szeretett gazdálkodni, a szekeret is eladta. Éppen a szekér.
Azt mondja nekem:
- György, én eladnám ezt az ócska szekeret.
Nézem a szekeret. Elég jó vót a még, csak meg kellett vasalni, új ráfokat húzatni, a csikótót kicserélni, meg egy új szekérrudat bele, olyan szekér lesz a, hogy ugyan. Mondom neki:
- Én megveszem, tiszteletes úr.
- Mit ad érte?
- Mit kér a tiszteletes úr?
- Ötven koronát.
Ötven korona?... Az nem drága... Egy új szekér abba az időbe belekerült volna három vagy négyszáz koronába. Ha még rákőtök erre vagy negyven koronát, jó szekerem lesz ebből nekem. - Megveszem - mondom. Így megegyeztünk. Igen, de aznap odakerül a kurátor, és biztosan annak is mondta. A meg azt tanálta rá mondani, hogyő ad érte nyolcvan koronát.
No, hát, milyen a pap. Azt mondja:
- Hát György... A szekérnek nyócvan korona az ára.
- De hát, tiszteletes úr, mán eladta nekem ötven koronáér.
- Nem foglalózta le.
- Lefoglalózom.
- De mán csak nyolcvanért lehet.
- Isten neki, adok érte nyolcvan koronát.
Hazamegyek akkor este, mondom édesanyámnak, milyen ember ez a pap, már felcsapta a szekér árát. Mondja édesanyám: - Fiam, lesz a még drágább is. Elviszem a foglalót neki, öt koronát. Elvette. Mondtam, hogy nincs ki az egész pénz, hanem vasárnap megadom az árát.
Jó van.
Hát vasárnap reggel korán jön a pap.
- Jó reggelt, György.
- Jó reggelt, tiszteletes uram, ilyen korán fel tetszett kelni.
- Felkeltem.
- Hun tetszik erre járni.
Ott laktunk majdnem szembe a templommal, de még nem vót ez a pap nálunk.
Azt mondja:
- Azt akarom mondani, hogy a szekérnek már ígérője van, száz koronára. Nem kívánhatja káromat. De ha én magának ígértem, akkor én azt akarom, hogy a magáé legyen, hát ha a száz koronát kifizeti, a szekeret mingyárt el is hozhatja. - Ejnye, tiszteletes úr. Hiszen le is foglaltam.
- Igaz, hogy lefoglalta, de látja, milyen kicsi itt ebbe a faluba a fizetés, én is fiatalember vagyok, szegény ember, nem tehetem, hogy károsodjak. Nagyon megharagudtam. Mán oda akartam vágni, hogy égesse meg a tűz a színnel együtt meg az egész parókhiával együtt meg a papjával együtt, de akkor eszembe jutott, hogy jó szekér a, kár vóna érte, ha nem lenne az enyém. Bementem hát, mondom édesanyámnak, mit akar a pap, hogy itt is van. - Látod, fiam, ilyenek a papok. Arra osztán kiszedte a porcolánybul, ami pénz benne vót, több vót a száz koronánál, kivettem belőle, kivittem, odaadtam a papnak, azt mondtam neki: - Tiszteletes úr, itt van a száz korona, hanem azt megmondom, ma vasárnap van, én vasárnap nem hozom el a szekeret, én megbízom magába, hogy hónap is ideadja a szekeret. Elvette a pénzt, és azt mondta, nem kívánja, hogy vasárnap húzgáljam a szekeret az udvarból, maradhat az akárőszig is. Így elment. Én meg egész vasárnap csak azon tüsténkedtem, hogy mégis furcsa dolog, hogy ez a pap négy nap alatt ötven koronát elvett tőlem. Nem is vártam én másnap reggel, hanem már három órakor mentem a paphoz, és húztam a szekeret kifelé. Má kinn vótam az utcán vele, mikor felébredt a pap. Jön kifele. Nevetett nagyon, meg tán bosszankodott is, hogy elviszem a szekeret, pedigő még talán új árat is tudott volna srófolni. Ha az egész falut megszavaztatja. - Nem azért, tiszteletes úr - mondtam -, hanem énnekem má négy órakor ott kell lenni Góldmannál, hát mindegy akár ma, akár egy hónap múlva, csak el kell vinni a szekeret. El is vittem, de annyit mégis hozzá szereztem, hogy az ólbul a szénatartó rácsot rátettem a szekérre. A meg, a pap, nem értett hozzá, nem vette figyelembe. Így mégis húsz koronával ócsóbb lett a szekér, mert nagyon jó rács vót, egészen új, nem vót több három esztendősnél, a régi kurátor csináltatta az eklézsiának. Így kell vigyázni az embernek magára, kivált ha pappal van tárgyalása. Mentem osztán a Góldmannhó kapálni. Mert a gyarmati vasas Krósz megbukta magát, a fődjét meg a birtokát mind a beregszászi Góldmann ügyvéd vette át. Azt mondták, hogy fiskálisa vót ennek a Krósznak, úgy maradt rá a birtok ingyen. Ez a Góldmann ügyvéd olyan mosolygós zsidó vót, nem szeretett az ember szemibe nézni, annak soha senki se látta, milyen a szeme szivárványa. E nem akart gazdálkodni, mindent adott elfele. De csakhogy semmit se adott oda. Olyan vót, mint a pap. Mind egyformák ezek az urak. Mikor az ember megígérte, akkor nem adta. Vót egy összedűlő cselédháza: adta vóna ötszáz forintért. Nagy ház vót, ha lebontották, sok lett vóna abból, lehetett vóna építeni szép házat belőle, istállót, színt, mindent. Ketten Paládi Józsival összeállottunk, hogy megvesszük.
El kell menni hozzá Beregszászba, mert nem jött a ki soha. Nagyon ritkán.
Odabent meg azt mondta:ű nem csinál szerződést, majd kijön.
Hát csakugyan jön eccer a faluba, hívat.
- Megveszi a házat? - Meg. Deű meg akkor má úgy gondolta, hogy nem adja el, csak a telekkel együtt.
- Hogy adja a tekintetes úr?
- Ezernégyszáz forintér.
Megnézem a házat. Igazán úgy vót a gondolatom, hogy a mi régi kis házunkat mán ki kell cserélni, újat kell helyette építeni, mert csak megházasodok eccer, ebbe a régi házba nem hozhatok fiatal feleséget, mert ez olyan vót már, hogy még akkor is féltem, ha a madár rászáll, leszakad alatta. Ha a nagy fa nem lett vóna felette, már régen elhordták vóna a szelek. Jó ház vót a Góldman háza, a pallása vastag deszkából vót, itt Pesten úgy mondják: fószni deszka. A magtár lett vóna a Paládi Józsié, a többi az enyém. Igen, de Paládi Józsi azt mondta, neki telek nem kell. Ha nem kell, másat keresek. Mire új társat szereztem, má nem adta. Nem lehetett vele semmire se menni. Vagy két esztendeig ki se jött. Mire kijött, mán a háznak nem vót se ajtaja, se ablaka, se teteje, amit csak mozdítani lehetett, azt mind elhordták róla. Ki hordta, ki nem, én meg nem mondom, a szegények hordták el tüzelőnek. Így lett a többi házával is. Minden háza tönkrement. Nem adta el, nem vót ráutalva, árulta az egész birtokot, de avval is úgy vót, hogy mikor vevője volt, nem tudott megegyezni, azután meg egyre fejjebb csapta az árát. Minél jobban tönkrement minden, anná drágábban adta vóna, merű mindig csak számolgatta, hogy neki mennyibe van, azt meg akarja kapni kamatostul. Egyik fogott egy deszkát, elvitte. A pajtát is úgy hordták el. Meg a birtokával is úgy járt, elvették a csehek, mert a határon túlra esett, eligényelték. Csak a puszta telkei maradtak a faluba. Még van tízköblös erdeje, azt is, ma is árulja, de mikor má megegyeznének, nem adja. Én is kaszálok benne egy-egy nyilat. Mán az erdején sincs egy fa se. Azt is lehordták, kerülőt nem tart mellette, nem fizeti ki magát. Így kifizeti. Hát ilyen urak is vannak. Mikor felesbe kapáltam nála kukoricát, ott vót a másik fele, ami néki járt; kijött a fiával, megnézni. Ü nem viszi el, vegyük meg. Vele vót a fia, a Hermány. A meg ojan lüke. Mondja az apjának. - Te apa, mér nem adod a szegény népeknek annyiér, amennyiér kérik? Hogy meg tudják venni.
- Hallgass.
- Te csak azt tudod mondani, hogy hallgass.
Erre osztán legyintett, és ideadta, ahogy mondtuk. Azt mondja a fia:
- Na látod, ezt megtehetted vóna egy órával ezelőtt is.
- Ti szedtek szét engemet - mondta az öreg.
Így kell nekünk kínlódni az urakkal, akármifélék is... Má a régi urakbúl mind elpusztult. Meghalt az öreg Salánky Sámuel is. Ott maradt a háza. Az is ott állott sok esztendeig, az eső beleesett, még a fű is kiződült a szobákba. Ezért harcolt annak az apja meg a nagyapja annyit a szegény emberekkel meg a lovakkal, hogy be kellett kötni a száját, hogy bele ne faljon
búzába, ha nyomtat. A főispán Salánky Arvéd meg úgy elpusztult, hogy még a híre se maradt meg. Annak jányai vótak, de úgy nevelte a jányát, hogy még tenyiszezni se vót szabad nekik, mert az erkölcstelen. Erre egyik jánya férhe ment egy festőhö, truccból. Nem is szerelembül, csak hogy az apját megbosszantsa. A festő meg verte, el is váltak. A másik jánya meg eccer megnézte Budapesten a János vitézt, osztán azt mondta, hogy színészné lesz. Azt meg úgy megverte, hogy béna lett. Egy fiatalember, udvarlója a harmadiknak, eccer az utcán köszönt egy zsidólánynak, annak többet nem volt szabad belépni aző házukba. Így voltak, osztán végek. Mink meg kínlódunk a rossz terméssel, a kicsi napszámmal, enni- valónk sincs, mégis megvagyunk. Pedig milyen szegények vannak, úristen. Azt még csak el se lehet gondolni. A mi házunk megett van egy kisház. Olyan kicsi, hogy nincs abba semmi, csak egy szoba; se konyha, se kamra, semmi. Nagy teteje van, fala meg alig van. A Fencák Márton háza. Ez a Fencák Márton, mán mondtam, mikor gyerek vót, a bába beleejtette a parazsat a szemébe, azután csordás vót e mindig, hol itt, hol ott. Ebbe az időbe más faluba valahol. Eccer kinn vagyok a kertbe, jön egy öreg kódus forma ember, tapogat. A mezőről felől jött, szólok neki. - Kit keres, bácsi? - Mondja: - A Jó Jánosné házát, de nem látok, nem tudom, jó helyen járok-é. Jaj, istenem, vajon hun járok, vak vagyok, sose tudok elmenni.
- Hogy híjják magát?
- Fencák Márton, kérem.
- Mi az, maga az, Márton bácsi?
Elmondja asztán, hogyő megvakult, a másik szemére is, a felesége meg újra ott hatta, visszament az orosz papnál szógálni, nincs senkije. Bevittem osztán az udvarra, elmondta, hogy azér jött haza a házába, hogy legalább itt akasztja fel magát.
- Jaj, ne tegye azt, nem azért teremtette az Isten az embert.
De én már akkor Budapestet jártam, már értettem a világhoz.
Mondom neki egypár nap múlva. Mi adtunk szegénynek egy kis ennivalót, édesanyám táplálta. - Márton bácsi, akar-i még eccer látni a szemeivel? Akarja-e, hogy a szemit meggyógyítsam? Én felviszem magát Pestre.
Jaj, ü nem talál oda.
- Én felvezetem magát, csak azt mondja meg, hol született.
- Bökénybe. - De itt nevelkedett Ligeten.
- Hát ha Bökénybe született, akkor Bökényre tartozik.
Adtam neki egy kalapot meg kabátot.
- No Márton bácsi, elmegyünk Bökénybe. Elvezetem Bökénybe, a bírónál.
Mondom a bírónak. Azt mondja, ü nem vállalja, ne hagyjam ott.
- Ez maguknak a kötelessége, ha a községnek van egy ilyen szerencsétlenje, azt gondozni kell.
Annyit mán tudok.
- Vezesse el a jegyzőhöz Péterfalvára. Hát én elvezettem a jegyzőhöz Péterfalvára. Ott lakott a jegyzőjük. - Tekintetes jegyző úr, ilyen meg ilyen dologba járok. Itt van ez a szegény vak ember. Kár érte, mert nagyon becsületes, derék, jóravaló, tisztességes ember, minek pusztuljon el, mint egy utolsó kutya, az árokparton. Szeretném, ha jegyző úr szíves volna elintézni a dolgát.
- Híjja be - azt mondja a jegyző.
Bevezettem az öreget.
- Hun született?
- Bökénybe.
- Most nem tudok mit csinálni, de szerdán kimegyek Bökénybe, elintézem. Addig vezesse a bíróhoz, ott kosztolják. Írt is egy írást, amibe meghagyta a bírónak. Elvittem osztán a bíróhoz vissza. Nem szégyelltem én, hogy világtalan vakot vezetek. Isten irgalmából volt az. A jegyző adott húsz krajcárt a Márton bácsinak, a meg elővette a kendőjét, annak a sarkába kötve vót egy kis pénze. Így visszatette a zsebébe. A bíró nem nagyon örült, mikor újra meglátott bennünket, de nem vót mit tenni, hát azt mondta, jó van, majd fejt neki kukoricát a Márton. Ott is maradt Márton bácsi, én meg haza- mentem. Megyek szerdán, mondja Márton bácsi, hogy a kendőjét kiejtette a szénába, ahol hált, a zsebibül, osztán hiába kereste mindenfelé, nem találta meg. Mikor elpanaszolta a bírónak, a meg biztosan megtalálta, de nem adta vissza neki, hanem abból hozatott egy liter pájinkát, abbul neki is adott. A jegyző megjött, és el is intézték a dolgát. Én meg elmentem vele Pestre, mert éppen akkor készültem vót felmenni, dógozni. Ott osztán a klinikán elfogadták, és megoperálták, meg- gyógyították, visszaadták neki a szeme világát. Mire a hó leesett, már egymaga vissza tudott jönni. Igen, de hiába jött meg a szeme világa, csak nem voltő munkára való. Csak úgy kegyelem- kenyéren éldegélt. Itt is adtak neki egy darab kenyeret, ott is. Mikor én hazajöttem kará- csonyra, otthon vót, de nagyon kesergett, hogy csak fel kell neki akasztani magát, mertő nem lesz ember többet. - Márton bácsi - mondom neki -, mondok én magának egyet. Mennyen kódulni. Ha az Isten ezt adta magának.
Hajlott a szavamra.
- Kéne egy kisfiú, aki vezessen - azt mondja.
Vót egy cigánykovács, Pőcsik bácsi, annak vót egy kisfia. Beszéltem vele, a meg odaadta, mert otthon se vót a gyereknek jobb dóga, mert beteg vót a cigány, nemigen bírt dógozni, hát csak koplalás vót a gyerekecske sorsa. Odaadta hát és elmentek. Pócsra jártak akkor. Meg mikor ott nem vót senki, jártak a vásárokra meg a hidakhoz, és összeszedett tavaszra valami nyócvanöt forintot. Lisztet, szalonnát. Avval jött haza pünkösdre. Akkor hazajött a felesége is, arra a hírre, ott laktak osztán a kis házba, és nagyon boldogan éltek, mert így tisztességes keresete vót az embernek. Szidtak osztán engem a faluba, mer mi történt. A mi falunk is kapott egy szegényt. Úgy vót, hogy egy Víg András nevű embert írtak a község nyakára, hogy az a Víg András minálunk született vóna, és most már annyira magával tehetetlen lett, hogy se állni, se ülni nem bírt. Az illetősége meg ligeti vót, hát csak nekünk kellett eltartani, ha már ilyen sorsra jutott, mert mindig az illetőségét keresik annak, aki valami törvénybe kerül. Ez a Víg András csak éppen hogy megszületett Ligeten, a szüléji, ahogy mondta, cselédemberek vótak Salánkynál, az öregeknél, és most az öregségére a falu udvarán vót egy régi kis rossz ház, abba csináltak neki deszkából egy ágyat, szalmazsákkal, és egy szegény asszonyt megfogadtak, az mindennap megmosta, tisztába tette, enni adott neki. De az annyira oda vót, hogy a félódalát már ki is kezdték a patkányok. Olyan vót annak a félódala, hogy a semmit nem érzett, ha kést szúrt bele magának, azt se érezte. De beszélni tudott csudára, szegény, a végső percig. Még vagy három hónapig vagy négyig elélt, akkor meghótt. Mondták osztán, hogy a bökényiek fizették vissza a kőcsönt, mert így akarták megtromfolni a ligetieket, hogy mink, mán hogy én, aző kőtségükre szemesítettük meg Fencák Mártont, Hanem az igaz, hogy én is jól ráfizettem a Fencák Mártonra, mert a felesége azt mondta, hogy nem jó helyen laknak ük Ligeten, hanem ott kell venni egy kis hajlékot Pócson, Máriapócson vagy mellette, valahol egy faluba, hogy ne kelljen olyan messzire menni a munkára. Így eladták a kicsi házukat, azt megvette egy Ferenczi Gergely nevű. Ennél meg nagyobb tolvaj nincs a világon, e lett az én szomszédom. Odajött a pici házba a rettenetes sok gyerekével, van annak nyóc gyereke vagy kilenc, nem is tudom, csak úgy nyüzsögnek. Másikőszön már azok laktak benne, úgyhogy mikor én karácsonya hazajöttem, első dógom vót Csécsére menni, mert ha valamit venni akartunk vagy beszerezni, akkor mi mindig Csécsére megyünk vásárolni. Hoztam onnan lisztet, tizenöt darab szalonnát ésőrletni való búzát.
Nekünk vót is mindenünk, nekik meg nem vót semmijük.
Mondja eccer édesanyám:
- De szaporátlan ez a liszt, amit most Csécséről hoztál, fiam.
- Szaporátlan?
- Alig nyúlok bele a lisztes ládába, már fele hiányzik.
Mondom, e nem jól van.
Szeget ütött ez az én fejembe. Eccer átmegyek Ferencziékhez, hogy valami köszörűkő kellene nekem. Nekik meg vót jó nagy köszörűjük, mert ezek uraságnál szógáltak, hát valahogy szerzett. Köszörülöm a kisbaltát, hát látom én, hogy a csécsi lisztet gyúrja a Ferenczi felesége. Megismerem a lisztet, mert senkinek se vót a faluban olyan színű lisztje. Olyan szép sárgásfejér színe vót. Mert a csécsi gazdáknál nincsen konkoly a fődeken. Minálunk más színe van a lisztnek, kékesebb. - De szép lisztje van - mondom. - Most kaptam - azt mondja a Ferenczi felesége - Kovácséknál.

Én meg olyan izgatott lettem, mentem vóna a csendőrökhöz, mert akkor éppen csendőrök laktak a Mojzes Pál kis házába, de édesanyám azt mondta: - Ó, fiam, minek mennél a csendőrökhöz. Szegény ember a, nekik is élni kell. Hátha adták neki. Nem szóltam, hanem átmentem csendesen Kovács Mihályékhoz, hogy valami fűrészt kérek egy kicsit. Mondom Ágnes nénémnek: - Ágnes néném, még jószívük van maguknak, hogy ennek a Ferenczinének ma is lisztet adott? -Ő nem - azt mondja, nem is látta vagy két hete. Nem is mer hozzá jönni, mert még most se adta meg, amit azelőtt kért tőle. - Ugye. Megyek Ferenczinéhez, mondom neki: - Hajja-e, mit mondott maga, hogy Kovácsné adott magának lisztet. Nem is tagadta, hanem azt mondta, hogy nem akarta megmondani, mert édesanyám adott neki egy főzetre valót. Mondom osztán később édesanyámnak: - No, édesanyám, akkor szaporátlan a liszt, ha maga Ferenczinének adogál belőle. Ő meg csudálkozott, hogy őtőle nem is kért. Mán én tudtam, mi van. Mikor édesanyám dógozott kint az ólba vagy a kertbe, Ferencziné csak átjött, és bement a házba, vett. Én osztán lakatot szereltem a ládára, annak a kulcsa meg bent vót a házba, de édesanyám sose zárt életébe lakattal semmit, nem is tudta nyitogatni, így aztán is csak nyitva vót a lisztesláda. Mindig ilyenek vótak ezek mindennel. Megyek ecce templomba fele, látom, hogy a Ferenczi felesége töri a vesszőkerítést, mert vesszővel vót elkerítve elöl az utca felől a kert. Nagyon megharagudtam, annyira, hogy nem is mentem templomba, mert nem akartam haragvó szívvel lenni a templomba. Csak ebéd után szólottam át, hogy véletlen megláttam az udvaron az asszonyt: - Hogy tehet má ijet, szomszédasszony - mondom neki -, én többet nem kerítek kerítést, ez a rekesz az enyém, azt nem maguk csinálták, hanem én. Aző keze törjön el, ha hozzányúlt. - Ugyan, maga szerencsétlen, ne átkozza magát, magának sok gyereke van. Hát nem láttam a magam szemével, mikor templomba mentem? Úgy megharagudtam, hogy nem is bírtam elmenni az Isten házába olyan haragos szívvel, mert nem azért megy az ember a templomba, hogy magában rosszat gondoljon embertársairól, hanem azért, hogy hálát adjon az Istennek az elvett jókért. Így osztán csak lesütötte a fejét, és sietett befele a házba.
Tavasz fele eccer híjja édesanyám a tyúkot, hát hiányzik egy nagy sárga tyúk.
Hova lett, hova lett, keresem én is, nem bújt-é be valahová.
Átszól a Ferenczi felesége a másik udvarról:- Mit keres, Borcsa néném?
- Hadd el mán, elveszett egy nagy sárga tyúkom.
- Ó, képzelje - azt mondja az asszony -, az enyém meg drótszeget nyelt, le kellett vágni.
- Drótszeget? - mondom - jó isten... Ne keresse édesanyám, megvan mán a tyúk.
A másik szomszédasszony meg átszól, mikor az bement.
- Ne keresd, György, előttem vágta le.
Ilyen a jó szomszéd, de nem tehetek vele semmit, mert mindig attól félek, felperzseli azt a rossz ólamat, szalmás. E nem tud írást, ojan analfabéta. Elhisz a mindent, amit mondanak neki. Mégis megtette, hogy mikor édesanyám az erdőn vót kapálni, hozott a hátán haza egy kis lomot. Mit tud egy öregasszony összeszedni? Hátő meg kerülő, és nem leparancsolta az édesanyám hátáról azt a kis gizgazt. Nem engedte, hogy egy kis lomot elhozzon, ojan egy vad olá vót a. Félt is tőlem. Ha édesanyámat látta, köszöngetett ü is, a felesége is, de ha engem látott, má ment. Első a szomszéd, mert azt mindig látja az ember. Mikor a csirke nő, a nem ismeri a kerítést, átbújik. Ez kettőt-hármat levert belőle. Én nem szóltam. Az övé is átjön. Én nem ütöttem le egyet se. Soha. Én arra nem vónék képes, hogy egy ártatlan csirkét megüssek. Üsse meg a gazdáját az istennyila. Így tanultam én meg, hogy az embernek mindig mindenütt félni kell. Vigyázni kell nagyon, hogy az ember másnak kárt ne tegyen, mert ha a legkisebb kárt csinálja, nagy azért a harag, de ha neki tesznek kárt, akkor legjobb szemet hunyni, mert abból csak még nagyobb baj lesz. A nagygazdákkal is úgy vót. Mind csak kihajtja a munkást. - Még egy rendet vágni, még egy rendet vágni - szokta mondani Mojzes Pál bátyám felesége is. Az urát is úgy kergette. - No, Pali bátyám - mondtam -, reggelig kaszáljunk? A nagygazda mind olyan, ha elfog valakit napszámosnak, kihajtja belőle a lelket is. Egyszer egy negyed árpalisztér négy napot kaszáltatott. Másszor meg egy véka búzáért ketten egy napot kaszáltunk, és mikor kiadta, nem vót háromnegyed se, az is ocsu. Fizetni egy se szeret, csak dógoztatni, belet kihajtani belőle. Mindenkitül félni kell, mindig csak félni kell. A szegény ember csak arra vigyázzon, hogy soha senki előtt egy szót se szóljon, mert nem tudja, ki mikor árt neki. Én mondhatom, hogy én szocialistával sose beszéltem, ha már ojat akartak mondani, már én húzódtam férre, mert nem akartam, hogy rám ragadjon. Osztán valami ojat mondjak, amibül baj lehet. Jaj, az nagy baj, ha az emberbül ojat mondanak tovább, mibe beleköthet a jegyző meg a csendőr meg a bíró. A szegény embernek arra kell vigyázni, hogy még a madár se ügyeljen rá. A szegény ember akkor élhet, ha senki se mondja, hogy hőj, ennek van a füle mögött. Mondják azt, hogy ,,mi is a neve?... tíz éve ismerem, de bizony nem tudom megmondani, minek híjják. Talán Mihály bácsi, olyanformák ezek." Fencák Mártontól tanultam egy jót. Azt mondta: - Édes fiam, engem az én apám arra tanított, hogy a szegény ember akkor igazi szegény ember, ha a huszonötöt pissz nélkül ki tudja állani, de utána még össze is üti a bokáját, hogy illendően megköszönje az uraknak a szívességet, hogy ne gondolják, hogy olyan neveletlen bugris.
Mán mostanába nem szoktak az emberre huszonötöt verni, de a régi időbe bizony ebből a tudományból élt a szegény ember. Mikor én katona vótam, mer a háborúba azért beszippantottak, mégpedig más helyett... mert az úgy vót, hogy Orbán Gábor kisbírónak nem adtam bagót, hát a jegyző elküldött a harctérre, pedig katona se vótam... Mer tetszik tudni, én evvel az Orbán Gáborral, az öreggel, csak akkor tanálkoztam egy órával azelőtt, és én akkor éppen pipás ember vótam, hát azt mondja: - György fiam, adj egy kis bagót. Adtam neki jószívvel. Kivertem a pipámat, és odaadtam. Akkor bementem a községházára, mert hívatva vótam valamiért. Ott meg várni kellett kinn az eresz alatt, és én rágyújtottam a frissen tömött pipára. Még el se szíjtam formán, jön Orbán Gábor bátyám, és azt mondja:
- Adj egy kis bagót.
Mondom néki:
- Most adtam. - A meg rám néz:
- Nem adol, kutya teringette?
- Nem én, míg el nem szívom. Hagy szíjjam el elébb.
Mer az még olyan régi öreg vót, amék szeretett pipadohányt tenni a fogára, és attul köpködni.
Hát nagyon megharagudott, hogy nem adtam, és elkezdett velem lármázni.
Kijön a jegyző.
- Micsoda lárma ez itt?
Mondja a kisbíró:
- Egy kis bagót kérek tülle, oszt nagy fennyen azt veti, hogy nem ad.
Rám néz a jegyző:
- Jól van, majd elhúzzuk a nótáját.
De én még szóhoz se jutottam, otthagy. Bemegy az irodába. Híjnak osztán befelé utolsónak. Hadiözvegyek vótak ott sok, még azokat is mind elébb intézte el, csak aztán engem. Aszongya: - Mondja csak Jó György, hadimunkára kell bemenni a faluból két embernek, Kósa Pálnak és Sovány Imrének. De Kósa beteg; nem akarna-é két hónapra bemenni helyette.
Mondom neki:
- Jegyző úr, ha nem én vagyok hivatalos.
Azt mondja:
- Ne jártassa a száját. Két hónapra megy be és kész. A hazáért most mindenkinek szenvedni kell. Csak maga akarja kihúzni magát? A teremtésit magának.
Mondom:
- Ha jegyző úr úgy gondolja, két hónapra elmehetek.
Erre nem szól semmit, csak beírja a nevemet. Másnap már menni kellett Szatmárra. Ott jelent-
keztem, nézik, azt mondják, nem én voltam az idézésbe.
- Tudom, hogy nem én vótam, de a jegyző úr engem küldött be, hogy Kósa Pál beteg, pedig nem is beteg, csak egy kicsit köhög. Erre nevetett azőrmester úr, hogy majd én meg prüszkölök is, minek dugtam oda az orrom. Evvel beosztottak, és másnap már mentem a harctérre. Igen, de nem két hónap lett belőle, mert a harctéren újra soroztak, és ott meg bevettek. Többet nem is eresztettek el, csak három esztendő múlva. Három teljes esztendőt szenvedtem én azért, mert a kisbírónak nem akartam bagót adni. Azér kell a szegény embernek vigyázni minden tettére és minden szavára. Jaj, annak mindig áldozni kell, akárki kívánja is tőle, ha hivatalból kívánja. No, de e mán a háborúba vót, én meg csak arról akarok szólani, hogy legény koromban hogy vót. Én, kérem, azt tanultam meg, hogy hallgatni kell, vigyázni kell, akkor az embernek nincs haragosa. Nem is vót nekem senki abba az időbe, csak az egy Csereklye Mihály, aki sose bocsátotta meg, hogy azt mondtam neki, hogy sírni fog a piros nadrágba, pedig abba is igazam vót, mert ojan keserves leveleket írt az édesanyjának, hogy ha ki nem szabadítja, ezt teszi meg azt teszi magával, mert abba az időbe nem volt ojan mézes-mázos a katonaság, mint most, hanem ugyanám kurucul vót, betyárul bántak a gyerekekkel. No, de azért azt is ki kellett bírni. Hát az anyja meg nem reklamálta ki, pedig ha reklamálta vóna, csak kéthónapos katona lett vóna belőle, mert árva vót, hogy apja nem vót, meg egy iskolás kisöccse is vót, haza eresz- tették volna. Igen, de az anyja azért nem reklamálta ki, mert mikor elment, hát elébb felcsinálta a Kőmíves Erzsit, mert úgy gondolta, hogy akkor az anyja kénytelen lesz beleegyezni a házasságba. A jány meg nagy lett, és mindenki tudta, hogy kitül. Májusba gyereke született, vagyis hát egy kisjánya. Akkor pedig meg is indították a gyermektartási pert Csereklye Mihály ellen. Akkor, hogy tárgyalásra kellett járni, az anyja mégis kireklamálta a fiát, és azt júliusba csakugyan ki is eresztették. Én nem tudtam, hanem aratáskor történt, zabot arattunk a Kúrián, eccer csak délbe szól a harang, temetésre szól.
Ki hótt meg, én meg azt mondom:
- Most akasztotta fel Csereklye Misi magát.
Nevettek az emberek. Senki se tudta, én se, hogy Misi itthon van. Előtte való nap jött meg, és azt mondta az anyjának, hogy azért jött, hogy feleségül veszi Kőmíves Erzsit. - Inkább akaszd fel magad - azt mondta az anyja. A meg hajnalba az istállóba, ott hált, ahogy felkelt, enni adott a marhának, kitakarította az ólat, azután felakasztotta magát. Úgy lelték meg. Így az én szavam betőtt. Még csodálkoztam is rajta, mert nem hittem, hogy ennyire szereti Erzsit. El is mentem sírt ásni neki. Ástam egy olyan sírt, hogy ha lesz feltámadás, ugyancsak kaparhatja, míg kimászik belőle. Mikor már olyan mélyen vótam, hogy csak a kezemet tudtam kidugni a főd színére, mondta a kurátor, hogy elég lesz már. Én még egy ásónyomot ástam. - Dögöjj, kutya - mondtam.
E vót az egyetlen ellenségem, még a kaszárnyából is azt írta egy barátjának, hogy mondják meg annak a kacskának, hogy ha hazamegyek, kiegyenesítem az ujját. No, mán nem fogod egyenesíteni az ujjamat, elég egyenes vagy. Én nem haragudtam rá azért, csak hát bántott, hogy meg tudott halni úgy, hogy velem nem békélt ki, pedig én soha egy rossz szót nem vétettem az árvának. A temetésén is ott vótam, énekeltem feszt, és temetés után elmentem Kőmívesékhez is, meg- mondtam, hogy halálába megbocsátok neki. Kőmíves Erzsi meg azt mondta, hogy nem kellett vóna neki meghalni; ha igazán szeret valaki egy jányt, nem kell magát felakasztani, most márő itt maradt szégyenbe a kisjányával. Sírt szegény, nagyon sajnállottam. Elmondtam neki, hogy lám én meg hogy vagyok, már huszonkét éves vagyok, még nem tudtam igazi szeretőre szert tenni.
Azt mondta, mindenkinek meghozza az Isten a magáét.
De én még azért három esztendeig nem tudtam, ki az, akit Isten nekem rendelt.

HUSZONHETEDIK BESZÉLGETÉS
arról, hogy mindennek megjön a maga ideje, a házasodásnak is Mikor 1913 karácsonykor hazajöttem Budapestről, vettem két lovat. Mert mondtam a nagybátyámnak, Bálint bátyámnak, hogy mijen erős élet ez az enyim, se otthon nem tudok semmire menni, se itt nem tudok mesterember lenni. Azt mondta, hogy ,,má arra, öreg vagy, hogy inasnak menj", mert húszéves voltam, mikor legelőször Pestre jöttem, s akkor még nem akartam elszegődni, édesanyám miatt, ma meg késő... Én nem is bántam, hogy nem kellett inas lenni, mert én ahhoz má nagyon tapasztalt voltam. Nem kívántam, hogy egy mester abriktoljon öreg fejjel, az is jó vót, hogy mellékesbe megtanultam sok mesterséget. Kőmíves munkát én már úgy tudtam, hogy magam is felfalaztam a házat. Mán csináltam magamnak egy kis ólat vályogból, megbámulta azt mindenki, hogy milyen jól tudtam falazni jó pelyvás sárral. Be is vakoltam, senki se mondta volna, hogy nem kőmíves csinálta. Azután meg a bádogos munkát különösen megtanultam. Úgy bántam én már a szerszámmal, a pléhet hajlítani, vágni, szabni, semmi se volt nekem. Mikor hazamentem, csináltam egy jó csomó tepsit, eladtam a falukba, még nevettek, hogy drótostót lett belőlem, de sok jó búzát kaptam én azokért, érdemes volt. Télen. Festeni meg úgy tudtam, hogy mondták, hogy Csécsen egy gazdaember pléhtetejű házat csinált, én vállaltam fel a festését egy mázsa búzáért. Egy hét alatt megvót. Így én örültem, hogy már mesterség is van a kezembe, de mondtam Bálint bátyámnak eccer: - Bálint bátyám, nem szeretem én eztet a sok pesti utat, ha engem a jó Isten hozzá segítene, hogy két lovat vegyek, akkor én többet orcámmal se fordulnék Pest felé. Nem én. Mert Gedeon bátyám is megházasodott, és azt már tetszik tudni, hogy van, mikor asszony van a háznál, akkor már a testvér kifelé van a házbul.
No, azt mondja Bálint bátyám:
- Mennyi pénz kell most nálatok két lúra?
Én meg azt mondom: - Száz forint.
Ü meg azt mondja:
- No, szerencséd van, hogy most szóltál, adok neked száz forintot, de többet meg ne lássalak Budapesten, vagy letöröm a derekad. - No, Bálint bátyám - mondtam -, isten engem, engem többet nem lát, mert most meg is házasodok, ha az Isten segít. - Nagyon jó van - azt mondja -, itt az ideje, házasodj meg, vigyél annak a szegény anyádnak egy jó menyet, és legyen belőled rendes, tisztességes, becsületes magyar ember. Így én a száz forintot zsebre vágtam, a magam keresetével együtt vót pénzem, szépen haza- mentem. No, Budapest, sírhatol utánam. Mingyán vettem is egy szép lovat, a Keselyt, meg vettem hozzá egy szép párját, a Darut. A Keselynek mind a négy lába cipellős vót, nagyon szép remondaló volt, katonaló, a Daru meg szürke szőrű. Száznegyvenhat forintba került a kettő, kettőszáznyolcvan koronába. Nagyon derék két ló vót a. Lúnak nagyon jók vótak. Mingyán hozzáfogtam én fuvart vállalni, fát hordtam egész télen az erdőrül.
Igen, de a Daru nem vót egészséges ló, csakhogy én azt nem tudtam. Nagyon szeretett a húzni, de köhögött. Tavasz felé má nagyon köhögött, nem tudtam, mit kell vele csinálni, mindig mondtam, hogy elmegyek vele az állatorvos úrhoz, de valahogy csak elmaradt. Tanácsoltak orvosságokat, libazsírt kell tenni a zabolájára. Mondták, hogy vigyem vissza annak, akitül vettem, harminc napig vissza lehet adni, de nagyon szép ló volt, valami nagyon szép, és akkor nem köhögött, mikor vettem, mert fortélya van annak, három napra el tudják állítani a kehelését, de azután se vót az ojan nagyon kehes, hát sajnállottam visszaadni is, mer ojan nagyon szép ló vót a, hogy megért a maga száznyócvan forintot, ha az a kis keh elmúlt vóna róla, meg többet is, olyan szép ló még nem is vót a kezem alatt. Hát eccer jövünk haza a salánki erdőről, a ló meg út közepén egy szót se szólt, felfordult, mingyán meghótt. Most mit csináljak, éppen harmincegyedik nap vót a vásár után, a harminc nap letőtt. Mán nem is perelhetek érte. Még előtte való este mondtam édesanyámnak, én nem viszem ezt a lovat vissza. Majd csak kiheveri. Így magába maradt a Kesely. Ej, de sajnállottam, hogy magába maradt. Ü is sajnállotta, mer olyan természete vót, hogy nem akart magába dógozni. Elkértem kőcsőn a Mojzes Pali bátyám egyik lovát, ha összefogtam a Kesejjel, ment a remekül, de ha magába vót, az üres szekeret se akarta húzni. Mondtam édesanyámnak, hogy venni kell hozzá egy párat.Ű meg azt mondta, hogy inkább adjam el a Keselyt is, mert nem nekünk való a ló, nem tudok hozzá. Mindig ökörrel babráltam. De én elmentem az újlaki vásárra, és vettem egy szép állású jó holló lovat kilencvenöt forintér, úgy híjták, hogy Holló. Fekete vót, mint a bogár. Hazaviszem nagy büszkén, mingyár befogom, hogy vigyek ki ganét a fődre. Rakom a szekeret, rakom, eccer csak az én új Holló lovam hátraveti a fejét, megnézi a szekeret. - No - mondom édesanyámnak -, itt alighanem baj van. A ló megnézte, hogy mennyit rakok a szekérre. - Ó, fiam - azt mondja édesanyám -, nincs a lónak annyi esze. Dehogynem vót. Mikor készen vagyok a rakodással, indétok. A Kesely gyönyörűen indul, hanem a Holló nem mozdul.
Ejnye, az anyád ne legyen boldog, mondom, s megverem a lovat.
Micsoda? Elkezd curukkolni visszafelé, ugrik egyet, mingyán kettészakította az istrángot.
Az igaz, gyenge vót az istráng, de vót odahaza új, magam verettem a kötélverővel a télen. Felrakom a hámba, felakasztom az istrángfára, s újra indétom a lovat. Újra elkezd ugrálni, nem tudja elszakítani. Hanem ráült a kocsira. Tolja visszafelé a szekeret. No, készen vagyunk a Hollóval. Mit csináljak. Megpróbálom, hogy igazam vót-e, csak tán a tele szekeret nem akarja húzni. Lerakom a trágyát, és indétom az üres szekeret. A ló hátranéz, látja, a szekérbe nincs semmi, nagyszerűen elindul vele, és megy a szekérrel trappba. Jó vagyunk má, ha ez a ló csak az üres szekérrel akar sétálni.
Mingyán másnap visszavittem a lovat Újlakra annak, akitől vettem. Nem vette vissza. Megyek a jegyzőhöz, a meg városbéli vót, hát az eladónak ad igazat: szép a ló, jó a ló, szoktassam meg. Haza kellett hoznom a lovat, és így kínlódtam én vele egy ideig. Ha rakodtam, mindig meg- nézte a szekeret. Ha úgy vót rakva, hogy a szekér oldalánál nem vót fejjebb rakva, akkor húzott. Vót úgy, hogy tizenkét mázsát meg huszat is elvitt, ha nem látta, vitte. De ha feljebb vót rakva, megpislantotta, nem vitte. Búzászsákot vihettem vele akármennyi vót is, ha meg ójan nehéz vót is, de mentem vele szalmát hordani, szénát, azt már nem vitte. Hordtam osztán vásárokra, nem tudtam eladni, mert ott ojan bolond vót, hogy még az üres szekeret se akarta vinni, ha a vevő előtt jártatni kellett. Tanácsolták, hogy itassak vele rumot. Megivott egy féllitert, nem segített. Hanem egyszer egy cigány megtanított. Azt mondja, itassak meg vele egy marék verébganét. Megpróbáltam. Ojan szelíd lett, mint a bárány. Így osztán végre sikerült eladni egy kishodosi embernek. Örültem, hogy megszabadultam tőle. Másnap az ember hozta vissza. - Barátom örülök, hogy eccer megszabadultam tülle. - Nem vettem vissza, dehogy vettem. Most mán a mi jegyzőnkhöz került a ló, és most meg e mondta: mit akar kend, szép a ló, jó a ló, szoktassa kezéhez. Így kell lám élni az embernek. Ezér kell a felsőséggel jóba lenni. Akkor tanultam meg, mi az a jedző, meg mi az a törvén. Hogy tud a segíteni, mihelyt igazságtalanságrul van szó. De sokon is keresztülmegy a fiatalember, míg beletanul a nagy életbe. Hanem akkor szótfogadtam az édesanyámnak, hogy nem nekünk való a ló, és eladtam a Keselyt is, vettem helyette két kis tinót, majd csak jó lesz ökörnek. Inkább a házasodásra gondoltam, mert édesanyám már gyenge vót, és az ökörrel, tehénnel meg a malacokkal meg a feles főd kapálással sok baj vót, szegény már nem bírta a nagy munkát. Meg a szívem is nagyon nekikeseredett már, hogy ha meg nem házasodok, mi lesz belőlem. Nem fogom az életet egyedül tölteni. Nem akartam cégéres lenni. Igen ám, de kit vegyek el. Váradi Piroska csak nem ment ki a fejembül. Mán a Sarkadi-fiú felől vehettem vóna, mer az megházasodott a tavaszon. Gazdag jányt vett el Nagypaládrul, a Semptei nagygazda jányát, el is ment hozzájuk, beházasodott. A mán nem jön többet zavarogni az én vizembe. Vasárnap vót. Mondok, ma van a napja, megszólítom Váradi Pirost. Igen, de ahogy nézem, látom, hogy nagyon nézeget fel a karba, hanem nem engem nézett, hanem egy fiatal legényt, aki nálam két esztendővel is fiatalabb vót, Meggyesi Janikát. E mingyán szeget ütött a fejembe. Ez a Meggyesiek valaha nagy család vót, nemes család is vót, de nem idevalósiak vótak, csak vendégségbe jött Ábrahám Jósepékhez. Azoknak a rokona vót. A nagybátyja szógabíró vót az ugocsai járásba valahun. Ez a nagyravágyó Váradi Piros má megint egy ijenre vetette a szemét. Nem is mentem aznap felé, hanem megkérdeztem, és hallom, hogy ennek a Meggyesi Janikának semmije se az égvilágon nincs, de semmije annak. Csak egy nagyralátó anyja, aki azt akarta, hogy a fia, mert szép fiú vót a gyerek, valami nagy házassággal üsse ki a csorbát, és szedje rendbe a családot. No isz, akkor éppen jó helyre néz, ha Váradi Piroska után szaglász. Annak van két és fél hold födje, abba elturkálhat, míg megleli a kincset.
De a gyerek, úgy látszik, beleháborodott a jányba, hallottam, hogy minden este ott támasztja az ajtót. Mondja nekem egy barátom, Somodi Pál, tudnaő nekem egy feleségnek valót Becsen. Mennyünk el, jövő vasárnap éppen bál van Tiszabecsen, megismerjük. Jó van. Másik vasárnap reggel kivikszelem szépen magamat, megyek templomba, templom után ebéd, ebéd után felállok, mondom édesanyámnak:
- Adjék egy koronát.
- Van neked - azt mondja.
Ühm. Még valami a, hogy édesanyám most kezdi el.
- Van - mondom -, keves. De keves.
Mán láttam, hogy édesanyám nem szereti, hogy megyek. Pég nem is tudja, hogy hova megyek.
Szegény, megsájdította, hogy mán házasodásra gondolok, azt nem nagyon kívánta.
De azér nem szólt, hanem elővette a porcolánt, kivett belőle egy koronát, ideadta.
- Osztán hova mégy?
- Majd meglátom... Becsre.
- Becsre?
- Becsre.
Azt mondja:
- Én is vótam eccer Becsen bálba. Elvittek. Rokonunk vót ott nekünk Nagy Ferenc bátyám. De
nekem nem tetszett Becs. Nagyon görbe falu.
- Majd meglátom.
- Ismered, mit láss rajta.
- Most megnézem.
Akkor egy kicsit hallgatott szegény:
- Kommendáltak valakit?
Mondom:
- Kommendáltak.
- Kit kommendáltak?
Mondom neki, kit.Ő meg szegény csak elkeseredett. De hát én avval nem törődhettem. Mán valamit csak kellett próbálnom. Elmentem. Nagyon szép tavasznap vót, nagyon szépen virított mán minden. Mikor a tiszaújlaki hídhoz érek, ott Becs alatt, jön a hídról három jány. Nézem, merre akarnak ezek menni, hát ezek is a becsi útra kanyarodtak. Szép három kisjány vót, különösen az egyik, a legkisebb nagyon kedvemre való vót. Olyan kis nevető jány vót, mingyán a kedves kis Annuska jutott eszembe róla, mer ez is szőke vót, de nem vót olyan nagyon szép szőke, hanem azér meglehetős vót. Hát ahogy nézemőket, éppen ez a kicsi megszólít: - Ne nézzen ojan nagyon, mer meg tanál vakulni.
De nevetett hangosan, csak úgy szólt a kacagása, mint a kismadár fütyörészése.
- Megvakulok? - mondom. - Nem akarok pedig.
- Nem az akaraton múlik.
Evvel mingyán hozzájuk léptem, és azt mondom:
- Hova mennek a kisasszonyok?
Mongya a kisjány:
- Órunk után egyenesen.
- Én meg maguk után egyenesen.
Erre nagyot nevetett.
- Csakhogy - azt mondja -, aki bogár után megy, az sárba lép.
De kimondta magyarosan. Mondom:
- Hamis maga, kedves.
- Hamis a hamisat megismeri - azt mondja.
Így elkezdtünk beszélgetni. Nagyon jó friss esze vót a kicsinek, a többi meg nevetett csik- landósan.
Így mentünk Becsig, rövid út, de a végén már azt mondja a kicsi:
- Eljöhetne mihozzánk is, ha nem kommendálták ki.
- Honnan tudja, hogy engem elkommendáltak?
- Ugye - azt mondja nevetve. - Kitanáltam. De igazán jöjjön csak mihozzánk, ha házasodni akar, jó helyre jön.
- Ühm - mondom -, még ennek fele se tréfa. Hány esztendős maga?
- Éppen elég - azt mondja.
- No hát, én megtapasztalom.
Ahogy bemegyünk az udvarukra, jön ki az anyja, a kisjány meg szalad hozzá, mondja:
- Nézze csak, édesanyám, mijen hosszú legényt fogtam.
- Hallgass, te bolond - mondja neki az anyja -, mit beszélsz.
De a meg csak erősítette, hogyő fogott el engem, nem énőtet.
- Ijen e - mondja az anyja -, ami a szívén az a nyelvén.
Így behívott aztán az anyja is, leültetett, az ura meg a fia nem vótak éppen odahaza, hát csak velük beszélgettem. Kikérdezte, ki vagyok, hát mondja, hogy ismeri édesanyámat, mert aző anyja Rettegi-jány, és rokonságban vannak. Valahonnan a csécsi rokonokkal. Mingyán otthon is éreztem magamat. Tetszett nekem a szép ház. Nem volt új ház, de nagyon jó kétvégű ház vót. Aztán megjött az ember is, a kisjány apja, az is nagyon szíves vót, nevetett, hogy a kisjánya hozott be az útról. Megmutatta az istállót, nagyon szép két csikó volt, elmondtam a lovam históriáját, tanított, hogy mit kellett volna csinálni a kehes lúval. Nem szabad meghajtani. Tehene is vót éppen ellőfélbe, és nagyon szép tiszta az udvar, mintha kérőt vártak vóna a házhoz, pedig fiatal vót még a kisjány, tizenhat éves.
Eltőtt a nap. Hozattak bort, mert mondtam, hogy én a pájinkát nem szeretem. Beszéltem Pestről, hogy mijen világot járt vagyok. Ez is jó család volt. Szőke Lajos, de a felesége első család, Rettegi, régi nemes család, még főispán is vót belőle. Este elmentünk a bálba, táncoltam a kisjánnyal, megismerkedtem a rokonsággal, nagyon jó éreztem magam. Micsoda, má éjfélkor azt mondta nekem a kis Szőke Zsuzsika, hogyő eljönne hozzám feleségnek. Nem kellett ott semmi kérő násznagy, senki, megmondta ü maga, csakúgy kikottyantotta, én meg nagyon szerettem, hogy nem húzódós, nem kéreti magát. Ki tudja, a jó Isten, hogy szánta nekem, akit akart. De azér azt mondtam neki: - Tudja, még nem mondhatok semmit, elébb meg kell beszélni édesanyámmal, mert én szeretem az édesanyámat, ha neki nem lesz ellene kifogásolása, akkor nem mondom, lehet valami a dologból. Éjfélkor hazamentem Ligetre, és még akkor éccaka elmondtam édesanyámnak, hogy mijen szerencsém volt, azt nem mondtam, hogy az úton fogott meg a kisjány, csak hogy a bálba ismerkedtem meg a családjával. - Ó, fiam - mondta édesanyám -, a nagy család. Rettegi, azok első nagy család Tiszabecs kösségbe, de még a vármegyébe is. Jaj, ha az Isten azt adná, akkor megnyalhatod mind a tíz ujjadat utána. No, hogy így neki se volt semmi kifogása, én csütörtökön már el is mentem utána, és eljegyez- tem a kisjányt. Vittem neki jegyet. Piros selyemkendőbe egy húszkoronás aranyat. Az egész meg át volt kötve kékselyem pántlikával, szívformán. Akkor meg jobban éreztem magamat. Ottmaradtam náluk megint éjfélig, akkor a bátyja Jani befogott, és szekéren vitt el haza egész a ligeti faluszélig, így mentem haza. Avval a Janival is nagyon összebarátkoztam. Igen jó fiatal fiú volt, tizenkilenc esztendős, de nagyon dógos vót, ahogy láttam, ha apja, anyja, fia mind ilyen, akkor a kisjánynak is csak jónak kell lenni. Meg is ölelgettem persze a kis Zsuzsikát, és nagyon kedvemre vót, hogy ojan fiatal létire nem ijedezett a csókjaimtól. No, mondtam, már akkor rendben van az én életem, hálistennek. Ojan vígan dógoztam én azon a héten, hogy csak úgy égett a kezem alatt a munka. Mer egész más az, mikor az embernek rendben van a szénája. Még azt is elgondoltam, hogyők otthon vannak elegen, én csak azt kívánom tőlük, hogy segítsenek hozzá, hogy felépíthessem az új házat, nem is kell más, majd megkapjuk az örökséget annak idején. Akkor vót, hogy a Goldman háza eladó vót, és telekkel együtt meg lehetett venni. Mán Paládi Józsi kilépett az egyességből, hanem a telket el lehetett vóna adni a községnek, mer a templom mellett vót a telek, hát úgy véltem, a házat lebontom, a telken meg hadd építsenek új parókhiát, mert a papiház messze volt a templomtól, de akkor egybeesett volna a templomtelekkel. Egy vasárnap megyek Szőke Zsuzsikáékhoz, hogy elmondjam, hogy a Goldman telket így el lehet adni majd a községnek, és igen boldog voltam. Úgy estefelé értem oda Szőkeékhez, Zsuzsika nem vót otthon. Küldtek utána, nem lelték meg sehol, mert nagy falu az a Tiszabecs, nem jött haza a kisjány. Hanem eljött az egyik barátnéja, akivel akkor is együtt vót, mikor az úton mentek, egy Beteg Boris nevű.
- Maga igazán el akarja venni ezt a Szőke Zsuzsit?
- Minek kérdi?
- Nem tud ez egy fótot se megvarrni a maga nadrágjára.
Én nem akartam beugrani. - Majd megtanujja - mondom. - Se szőni, se fonni nem szeret, meg nem is tud. Nem tud a másat, csak viháncolni. Nem ojan feleség kell magának. Tudom is én, hogy nem vót otthon a kisjány, pedig otthon kellett vóna neki lenni, mer gondol- hatta, hogy vasárnap eljövök, nagyon bántott. Meg voltam sértve, Beteg Boris meg csak uszított. - Egyszóval nem munkára való e, csak a flancra. Nem győzi ezt maga pénzzel. - Arra magának ne legyen gondja - mondtam a Beteg Borisnak. De nem hatta annyiba, hanem még azt is elmondta, hogy ahányat lát, annyit szeret. Fiatal a, még idő kell, míg megjuházik. Most is azért nincs idehaza, mert legények után szalad. Nem is jön haza, hanem mingyán megy a bálba az ablak alá, hogy hátha valaki beviszi a táncba. Ojan. Hát a kisjány anyja a tehenet fejte, az apja meg az ólat takarította, a Jani fiú meg szinte dolgozott, mert ezek mind munkások voltak, úgyhogy ez a Beteg Boris sokat tudott nekem mesélni, egész szeget vert a fejembe. Zsuzsika meg csakugyan nem jött haza. Mikor setét vót, mondtam, hogy elmegyek a kocsmába. Velem jött a Jani is. Ahogy a kocsmába megyek, mán húzzák a cigányok táncra. Bemegyek, hát az én Zsuzsikám ugyancsak járja egy legénnyel, és kacag nagyokat.
Nekem se kellett több. Rendeltem egy félliter bort, leültem mellé, és egész este felé se néztem.
Jön osztán a jány, hogy mér nem megyek én ü utána.
- Menjen avval, akivel akar - mondom -, tessék mulatni, akivel akar. A lábom törjön el, ha egyet vagy egy felet is lépek többet maga után, vagy ha egyet is táncolok magával. Hajnal fele sír, hogy én mit csinálok vele, az egész falu csúfságába kerítem. Felállottam, és a legényekkel, akivel összebarátkoztam, mentem a másik kocsmába, ott mulattam tovább reggelig. Igende, mikor haza kellett menni, nem lehetett, mert a felső kabátomat ott hattam az este náluk. Mondom egy legénynek, menjen el érte.
- Eredj, hozd ki a kabátomat.
Ü szégyell, nem vót ott soha.
Hát én meg bementem.
Azt mondja a jány, engedjek meg, ü még fiatal.
- Menjen, kérem, maga nekem nem menyasszonyom. Jegyet váltottunk, slusz.
Hazamentem. Mikor osztán azon a nyáron Kisfalusi Istvánnak a csűre leégett Milotán, hívatott, hogy menjek el megcsinálni, akkor keresztül kellett menni Becsen, mikor visszafele jöttem, bementem hozzájuk. Csakhogy én előre gondoltam, és zsebembe tettem a jegyet. Így bementem a jányékhoz. Édesanyám meg nagyon sajnállotta, nagyon szerette vóna menyének, csakhogy nekem mán nagyon elment a kedvem a kisjánytól. Hogyő megtanítja, mondta édesanyám. Nekem nem ijen feleség kell, akit még tanítani kell, hanem ojan, aki engemet tanít. Aki mán mindent tud. Édesanyám még sírt is, mikor mondtam, hogy visszaviszem a jegyet. Nagyon szeretett vóna aRettegi-családdal rokonságba engem. Szép jegy is vót. Vót három főrevaló kendő, mind selyem, két zsebkendő meg egy nagyon szép kalap mellé való csinált selyembokréta. Úgy vót minden, ahogy adta, betettem a bal belső zsebembe.
Megyek be hozzájuk, nem is láttam, hun a jány, valaki hátulról megölel.
Nézem, hát a kis Zsuzsika, de ojan piros vót a, mint a bazsarózsa.
- Nézze, Zsuzsika - mondom neki -, megvan-e még az én jegyem?
- Megvan - azt mondja -, csak levettem a szalagot, hajamba tettem még akkor az első bálba, ha
nem haragszik érte. Emlékeztem is osztán, hogy csakugyan kék szalag vót akkor a hajába. De nem az első bálba, hanem akkor, mikor éjfélkor odajött hozzám. Mán láttam, hogy akkor ez hazaszaladt, elhozta a jegyről a kék szalagot és úgy akart megbékíteni.
De mán akkor késő vót. Mán akkor nem lehetett egybeforrasztani, ami elszakadt.
- Nem baj - mondom -, keresse csak meg.
Megkereste a komótfiókba, kivette, ideadta.
Fogtam a jegyemet, két zsebkendőbe arany belekötve szívformán, úgy vót, mint akkor, csak a kék szalag nem vót rajta csakugyan. Megropogtatom a kendőt az ujjam bögyivel, benne van az arany. Kivettem aző jegyét, odaadtam, én meg a magamét odatettem annak a hejire a bal belső zsebembe belől. Kezdett sírni. - Ne sírjon, nincsen abba semmi. Maga még fiatal, adhat magának az Isten még szép szerencsét.
Bejön az anyja.
- Hát hogy vagy, öcsém?
Akkor még úgy beszéltek: öcsém.
- No, egyél valamit - azt mondja az öregasszony.
- Köszönöm, nem vagyok éhes egy cseppet se. Nem eszek.
Deő nem hallgatott rám, hanem mingyán elküldött a kocsmába egy félliter borér, maga meg szaladt a pallásra ódalasér. Míg kiment, én meg elléptem. Sose láttamőket többet. A Zsuzsit, azt még láttam eccer Pesten később a háborúba, mert csakugyan rossztévő lett belőle. Mikor a háború vót, mindegy vót neki, csak katona legyen akárki. De ojan szerencséje vót, hogy egy rokkant katonának mégis a nyakába tudta magát varrni, most is itt laknak Pesten. Eccer éjféltájban az utcán a nyakamba borult valaki, nézem, hát Szőke Zsuzsika. Elkeseregte, hogy az urának semmi keresete, hát neki az utcán kell keresni a kenyeret. - No - mondom -, akkor maga megtanálta a hivatását. - Ej, ha maga feleségül vett vóna - azt mondja -, én is tudtam vóna rendes, tisztességes életet élni. Lehet, hogy igaza vót szegénynek, de nagyon szép ruha vót rajta, olyan vót, mint a többi valóságos úriasszony.



 
 
0 komment , kategória:  HUSZONHARMADIK BESZÉLGETÉS  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 4135
  • e Hét: 4135
  • e Hónap: 83693
  • e Év: 2024973
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.