Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
szeretettel
  2011-11-19 11:30:20, szombat
 
 


HUSZONNYOLCADIK BESZÉLGETÉS



arról, hogy csakugyan a legnehezebb jó feleségre szert tenni. Próba szerencse, de ritkán sikerül Mondták a barátaim, hogy menjünk el az istvándi bálra.
Nem vótam ellene. Menjünk.
Már kezdődött formán a nyár, szép idők vótak, egy vasárnap délután elballagtunk.
Jó hosszú falu Istvándi is a Tur-parton, nagy kocsmája van. Megismerkedtünk a jányokkal, sokat táncoltunk. Vót ott akkor egy első jány, szép nagy darab termetű jány vót, úgy híjták, Kánya Erzsébet, Kánya István gazdaember jánya vót. Az anyja is nagyon derék nagydarab asszony vót. Nagyon is nagy, meg rettenetesen kövér asszony vót, de a jánya még akkor szép vót kegyetlen, és olyan vót, hogy csak úgy bomlottak érte a legények. Nem tudom, miért, én ennek a jánynak nagyon megtetszettem, úgyhogy azt mondta, haggyuk ott a bálat, mennyünk el hozzájuk. Mer ott a vót a szokás, hogy éjfélkor egy óráig szünetelt a muzsika, nem vót tánc, ojankor el szoktak menni a legények a jányos házakhoz, valamit enni. Így én is elmentem, de mikor láttam, hogy olyan sok falubeli legény van náluk, kimentem az udvarra. El akartam tűnni, mer minek keveredjek bele valamibe. Hát kijött utánam az Erzsébet, hogy tán meg akarok szökni. - Nem akarok megszökni, de látom, van itt elég legény, nem akarok magáér mingyán ölni. - Nevetett. - Meg, mondom, van elég száj, minek. - Ó - azt mondja -, e nem számít, e neki mind rokona, mert ott a fél falu Kánya vót, azok meg mind atyafiság vót. Jöjjek csak be, ezek mingyárt elmennek, akkor magunkba maradunk. Nem tudom, hogy csinálta, hogy nem, úgy is vót. Egy kisfertály múlva a legények mind elmentek, mink meg ott maradtunk. Kérdezett, hogy beszéljek, én meg mondtam, hogy Pesten jártam má sokszor, mán meg kéne házasodni, de nem tudok magamhoz valót. E meg nagyon komoj jány vót, csak keveset nevetett, azt mondta, hogyő segítségemre lesz. De nagyon derék jány vót, én meg mán úgy hozzászoktam, hogy ha jányos házhoz megyek, mingyán csak úgy nézek körül, mint magaméba. Ez igen jó gazda vót, ez a Kánya István, vót vagy huszonöt hold földje, sok marhája vót, sok állata, lova, minden. Nagyon jólesett, hogy ilyen jó gazdák jól fogadtak, és nem bánták, hogy a lányuk annyira szíves hozzám. Én Szőke Zsuzsikának sose mondtam egy szóval se, hogy házasodni akarok, ennek meg a vót az első szavam, mert nem akartam, hogy csak úgy hiába nézzenek, hadd tudják meg, mi szándékkal vagyok. Elmondtam a lovaimmal való dógot, az öreg osztán nevetett is rajtam, hogy aki nem próbálta, a lovakkal lehet legjobban becsapódni. Nagyon jókat mesélt, hogy ekkor így, máskor meg úgy járt lovakkalő is, míg megtanulta. Drága a tandíj, azt mondta.
Azt is elmondtam, hogy mi van a Goldmann-féle telekkel meg házzal, nagyon helyeselte, hogy építeni akarok, de azt mondta mingyárt, haő a jányát férjhez adja, akkor a vejének oda kell jönni hozzá, másképp nem adja oda. Van főd elég,ő hajlandó rá, hogy a gyerekeknek átadja a birtokot, mert a felesége nagyon kövér, nem bír mán rendesen dógozni, könnyíteni kell rajta. Úgy vettem ki a szavából, hogy nem vóna ellenére, hogy akár én is belépjek a házába másik gazdának. Nekem meg nem lett vóna rossz, ha ilyen jól tudnék könnyíteni jövendő sorsomon. Csak tudtam, hogy én szegény vagyok ezekhez. De úgy beszélt, hogyő semmire se néz, csak a tisztességre. Hogy a veje majd szorgalmas legyen, és megbecsülje a vant. Mertő is szegényen kezdte. Kevés födje vót, két vagy három hold, és tudott hozzá szerezni még huszonkettőt vagy huszonhármat. Hát az ojan ember imponál neki, aki szerezni akar. Mer itt lehet keresni. Nagy uradalom van ott Istvándiba. Kende Zsiga uradalma, az is ojan szerző ember, ezer holddal kezdte, de mán van neki négyezer. Hát az ojan ember, hogy megbecsüli, ha egy gazda szorgal- mas és jóravaló, engedi keresni. Van fuvar, meg van munka doszt. Így elbeszélgettünk az öreg gazdával, még azt is megtudtam, hogyő is agyondógozta magát életibe, megemelte magát, úgyhogy má nagyon kímélni kell a derekát. Egy órakor visszamentünk a bálba. Én osztán táncoltam a jánnyal reggelig. Úgy tudott a táncolni, mintha szénát forgatna egész nap, egész éjjel. Nagyon munkás vót a táncba is. Má virradt, mikor haza indultam, akkor is úgy búcsúzott el tőlem Kánya Erzsébet, hogy minél hamarább lásson viszont. Nagyon fel vótam abajgatva. De hogy menjek én még egyszer Istvándiba, gondoltam magamba. Nincsen itt nekem semmi keresnivalóm, a meg éppen nem lehet, hogy én egy ijen nagygazda jánya után fussak, mert ha kimutatja az ember, hogy nagyon szalad egy szekér után, akkor hamar letessékelik róla. Mondtam otthon az édesanyámnak, az is azt mondta:
- Ó, fiam, a nagygazdákkal vigyázz, mert a nagygazda csak jó cselédet keres.
- Nem él örökké, édesanyám.
- Nem él, fiam, de nem mondja meg, hogy mikor akar meghalni. Elélhet a még harminc esztendeig, addig meg te csak kocsis leszel nála, meg béres. Kint hálat az istállóba, te meg takaríthatod neki az ólat. Hát mikor reggel megyek kifelé a mezőre, kivel találkozok, Kőmíves Erzsivel. Együtt mentünk kifelé a Nagypáltagba. Nekik vót vagy ötköblös földjük, és neki magának is vót mán egy köblöse külön, mert Csereklye Mihály ellen való perében a bíróság megítélt neki gyerektartásért egy köblöst. Akkor má meg is kapta, maga fődjére ment kapálni. Kukoricát tőtöttünk már akkor. Kérdi Erzsi, hogy vagyok. Én meg elmondtam neki, hogy meg akarok házasodni, mer édesanyám már öreg, én is rávénülök. Gondolni kell a jövőre, mert így nem lehetünk. Örömöt akarok édesanyámnak szerezni, hogy ismerje még meg a menyét, meg tán az unokáit is.
Osztán elmondtam neki a tiszabecsi jánnyal való esetemet, szórul szóra, ahogy történt.
Erzsi meg ojan vót, mint kisjány korába, ojan komoly szemű, csendes jány.
Most már ojan jó asszonyos formája vót neki, és nagyon okos vót, azt meg kell adni.
Azt mondja: - Nem kell magának, György, ojan kisjányokkal kezdeni. Mán magának ojan jány kell, aki beletanult. Tudjon sütni, főzni, tudjon házi munkát, szövést, fonást. Takarékos legyen, meg- becsülje a krajcárt. Mert nehéz ám az élet, nehezen lehet a mai világban élni. Majd én kommendálok eccer magának. De elmondtam neki, hogy tegnap este mit tapasztaltam Istvándiba. Ezt is úgy elmondtam neki, amit csak gondoltam, mindent. Még az édesanyámnak se mondtam el így betűről betűre minden gondolatomat, mert evvel a Kőmíves Erzsivel én mindig úgy vótam, mintha a testvérem vóna, és a meg úgy hallgatta a szavamat. De mán a kettős tölgyfánál el kellett válni, mert ü onnan jobbra tért, én meg balra. Így egész nap kapáltam szorgalmasan, de mindig csak azon törtem a fejem, hogy hogy lehetne akkor indulni hazafelé, mikor Erzsi. Hogy az úton megint találkozhatnánk. Gondolkoztam: ez nagyon szorgalmas jány, ez sokáig fog kint dógozni a fűdön... De aztán meg arra gondoltam, hogy ennek kicsije van, haza kell menni a gyerekhez. Mán ugyan nem szoptat, de azért a gyereket tán nem hagyhatja ott magába az anyjára. Hát nem is találkoztam vele, mikor hazamentem fele. De mikor hazaérek, nemsokára jön egy kisfiú, a szomszédjuknak a kisfia, hogy menjek Kőmívesékhez. Megyek. Ugyan, mit akarnak. Tán Erzsi hívat. Nemű hívatott, hanem az apja. Azt mondja az öreg Kőmíves, hogy tudja, hogy én tudok falat rakni, nem mennék-e el vele Istvándiba. Vállaltű ott egy nagy ólat, tizenhat öl hosszú, azt kellene megcsinálni.
- Mit fizet?
- Egy pengőt.
- Nem sok - mondom -, de a maga kedvéért, mester úr, elmegyek.
De nem a pengőér mentem el Istvándiba, hanem azér, mert akkor találkozhatom Kánya Erzsébettel. Így el is mentem a következő hétfőn, és nagyon is jól jártam vele, mert igazán minden este ott tőtöttem az időt Kánya István gazdánál. Ott meg ojan szívesen láttak, mintha már a fiuk is volnék. Szép idő vót. Annál szebb nem is vót az életembe. Segítettem nekik fájront után az istállóba, és a gazda nagyon meg vót elégedve a munkámmal, hogy mindent rendesen megtettem, amit kellett. A jány is nagyon jó vót hozzám, ojan vót mán, mintha a feleségem lett vóna, egyen kívül. De a csókokat meg az öleléseket nagyon tűrte, hanem tovább nem engedett. Erős is vót, mint egy ló, nem is mertem igen próbára tenni. Hat hétig dógoztunk, ácsmunkát, mindent elvégeztünk. Mán arról beszélgettünk, hogy szombaton leszerelünk, vége a munkának. De a házasságról még nem beszéltek. Nem tudom mért, az mindig úgy vót, hogy sose került szóba. Ha én pedzegettem, a jány mosojgott, hogy ráérünk. Hanem én valamit vettem észre a faluba. A legények nem állottak velem szóba, hanem mindig vasvillaszemeket vetegettek rám. Mit akarnak ezek?
Hát péntek este, mikor a napszámosok má aludtak, hazajövök Kánya Istvánéktul, lefekszek. Mikor megyek be a pajtába, ahol háltunk, hallom, hogy a szénába beszélget két legény. Egyik a gazdának a suttyó fia volt, a másik meg ojan szegény legény, aki segített a munkánál. Csak hallom én,ők meg nem vették észre, hogy ott vagyok.
Azt mondja a gazdalegény:
- A hídnál akarják leütni.
Jó isten, kit akarnak ezek leütni?
- Drága lesz neki még a Kánya Erzsébet főztje.
Azt mondja a gazda fia.
De akkor valahogy megneszelték, hogy valaki van ott, elhallgatnak. Én meg úgy tettem, mintha semmit se hallottam vóna. Egész éccaka nem tudtam aludni. Mán tudtam, hogy rólam beszéltek, de nem akartam megkérdezni.
Hanem másnap má délbe elmentem Kánya Erzsébethez, és egyenesen azt kérdeztem tőle:
- Mondja meg, Erzsébet, szeret maga engem?
- Minek kérdi?
- Szeretném tudni.
- Minek?
- Minek, minek. Tudja maga azt jól. Én nem vagyok magához való, mert én szegény legény vagyok. Nekem fődem nincs, maguknak meg sok van. Hát ojan maga, mint a mézes köpű, nagyon zsongják a darazsak. De ha maga szeren éngem, akkor én kiállok ám, úgy tudja meg. Mert nem szakadt énnálam a csizmaszárba a bátorság, kedves Erzsébet. De ha nem szeret úgy, ahogy én gondolom, azt is mondja meg, mert csak úgy oktalanba nem akarom a bajt. A meg azt mondta, hogy nem vettem-e észre, hogy szívesen látnak,ő is meg a szülei is? - Nem úgy van az, kedves - mondtam neki -, mán éppen elég ideje. Én ma este hazamegyek, vagy jövök többet Istvándiba, vagy se. Ha akarja, jövök, ha nem akarja, nem jövök.
Deő csak nevette, és sehogy se akart nekem egyenes választ adni.
- Hát én akkor megkérdezem a maga édesapjátul.
Azt mondja, hogy nem az annak a módja.
Hát mi a módja?
Nem a legény szokta ünáluk azt megkérdezni.
Tán azt gondolja, hogy küldjek kérő násznagyot?... Csakhogy a nem úgy van a szegényeknél, tudja. Mer minálunk nincsen négy ló, akit befogjanak, hogy elküldjük cifra bekecsben a kérő násznagyot. Mink szegényfélék, magunk kell hogy megtudakoljuk, kinek mi az igazérzése. Mongya meg maga, Erzsébet, mi van a szívébe. Aző szíve tiszta.
Akkor meg is mondhatja.
Deő jány, ne firtassam annyit.
Én meg fiú vagyok, azért firtatom. De erre újra csak tréfásan válaszolt. Ezt az udvaron beszélgettük a nagy eperfa alatt. Akkor kijön az anyja, hogy menjünk be enni. Mondani akartam, hogy én mán ettem, de nem mondtam, hanem bementem velek, mért ne lakjak jól. Nagyon jó ebéd vót. Kaszáslé vót, benne nagy húsdarabok. Míg ettünk, nem szólottunk semmit. Hárman ettünk, az apa, ü meg én, az anyja nem ült az asztalhoz, hanem hordta be az ételt, és állva ett a konyhába. Csak evés után ült le velünk. Én meg csak arra gondoltam, hogy mi ijen ételeket odahaza édesanyámmal nem délbe eszünk, hanem csak vasárnap. Hogy lenne, ha ez a jány eljönne velem, osztán meg kellene tanulni neki is, hogy elég, ha ebédre az ember egy kis hagymaszárat harap a kenyérbe. Vacsorára osztán lehet főzni egy kis tésztalevest. Azt is vékony zsírral... Vagy én jöjjek ide nekik hízónak? Osztán úgy híjjanak be enni, mint a szógalegényt? Mikor megettük az ételt, azt mondom:
- No, István uram, én ma este hazamegyek, mert vége a munkának.
- Hát, öcsém - azt mondja -, mikor jön megint errefelé?
Ühm, gondolom magamba. Én csak ennyi vagyok? Mingyár meg is hidegedett a szívem.
- Nem tudom - mondom -, ha vásárra megyünk errefelé esetleg. - Nem szólott rá semmit. - Mán jó vagyunk. Kitőtt az esztendő. Elköszöntem, mentem a munkára. De a meg nagyon sokáig tartott, mert mindig úgy van, hogy a végzés megy a legnehezebben. Mán egész setét este vót, mikor elmentem hozzájuk búcsúzni. Hát a jány sír. Még a nyakamba is borul, mikor nem látják, és nagyon sír. - Minek sír, kedves Erzsébet? - Ha maga elmegy. - Annak sír, Erzsébet?
- Annak.
- Mér?
- Mán úgy megszoktam, megszerettem, hogy mindennap látom.
- Azér?
- Azér.
- Osztán a déli kérdezésemre még most se akar felelni?
Ü arra nem felelhet.
- Mér nem felelhet?
Azt ü meg nem mondhatja.
- Hát kedves Erzsébet, ha maga meg nem mondhatja, akkor én se mondhatok mást, csak aztat, hogy áldja meg az Isten. Erre megint a nyakamba borul, és nagy zokogással azt mondja, hogy ne legyek olyan kemény- szívű. Sajnáljam ütet.
Nem akart ereszteni szegény, mert elhiszem, hogy szeretett. Mér is ne szeretett vóna, mikor jó vótam hozzá, ojan vótam, mint egy falat kenyér. De hiába, a gazdagság az nagy vétek. Gazdag jány a szegény legényt nem tudja úgy felvenni, mint a szegény legény a gazdag jányt. Mer hiába mondta nekem az első nap István gazda, hogyő is szegény vót, azóta biztosan másat gondolt, tán azt, hogy neki még akkor is vót öt hold födje, vagy mennyi, szegény korába, de most meg huszonöt van... Eccóval itt nem vót más, mint elbúcsúzni a gazdagságtul. Nem teremtett egymásnak bennünket az Isten. Mikor nagy sokára elköszöntem, Erzsébet kikísért engemet egész a kapuig, még ott is vissza- tartóztatott vagy egy félóráig, de mikor mán én teljességgel nem akartam maradni, akkor azt súgta a fülembe: - György lelkem, angyalom, csak egyre kérem magát, ne menjen át a Tur hídján, inkább menjen a nagyúton kerülővel.
- Mér ne menjek én a Tur hídjára? - mondtam.
- Nem szeretném, azt mondja, hogy beleessen, mer a csak egy rossz híd.
- Jól van - mondtam -, ha maga nem akarja Erzsébet, akkor nem megyek.
Erre forrón megcsókolt, és azt mondta, hogy jövő vasárnap okvetlen jöjjek el valami ürüggyel,
mert akkorraő mán többet tud mondani. - Jó van - mondtam -, ha az Isten is úgy akarja, akkor eljövök. Avval aztán elmentem. Vissza az építéshez, a motyómért. Felvettem egy kis boton a vállamra, elindultam a Tur hídjának. Hanem elébb kivettem a bicskámat. Vót egy nagyon jó penecilusom, olyan kése volt, mint a szurony, ha kinyitottam, a nem csukódott be, csak ha megnyomtam a ravaszt. Gyertek, mondom, istvándi legények. Lehet, hogy ott maradok, de közületek is kiereztem legalább egynek a belit.
A híd kívül volt a falun. Olyan gyenge hódvilágos éccaka vót.
Mikor a hídra érek, azt mondja egy szózat:
- Megájj, az anyád istenit.
Lelököm a hátamrul a humimat. Ki a bicskát.
- Megállok - mondom -, ki vót a.
Nem felel senki.
Van ott valami ficfás bokros, abba suttyogtak.
- No - mondom -, gyertek ki, megmártom a bicskát egynek a véribe, ha itt döglök is meg.
Azt mondja egy hang:
- Égérd meg, hogy többet nem jössz a faluba, akkor békével elmehetsz.
- Gyere ide - mondom -, mondd a szemembe.
Akkor újra szól egy legény szava:
- Hogy merészeltél te Kánya Erzsébethe járni?
- Jó van mán, ha ez a bajotok. Tán itt van köztetek a vőlegénye?... Ha legény, ájjon ide.
- Tán gyilkolni akarsz érte?
- Nem én, hanem úgy gondolom, tik.
- Vigyázz, mink többen vagyunk, te meg csak egyedül.
- Mindenkinek egy élete van, egy halála.
Erre feljön a bozótosból egy legény, odajön elébem.
- Ígéretet tett-é magának Kánya Erzsébet?
- Tett vagy nem tett, az az én dógom, de ha maga még egy lépést tesz, lelövöm, mint a kutyát -
és fogtam rá a késemet, mintha revolver lett vóna.
Azt mondja a legény:
- A falu legénysége nem tűri, hogy idegen falubéli szemét vesse rá.
- Jóember - mondom -, ebbe a faluba csak egy jány van? Minden faluba van jány elég.
Erre hallgatott.
- No jó - azt mondja -, mifelőlünk elmehet, ha nem vőlegény.
- Vőlegény? - mondom. - A még messze van.
Arra a legény megállott, nem szólt, hanem még két másik jött elő a sűrűből.
- Aki hat lépésnél közelebb jön - mondom -, lelövöm - és ráfogtam újra a bicskát a legényekre.
- Tegye el - azt mondja - azt a fegyvert, ha nem vőlegény, akkor semmi rossz szavunk nincs magához. - De az egyik elszaladt. Erre én azt mondom: - Énelőlem ne szaladjatok... Én az istvándi nagy utcát el tudom kerülni, de ha te a ligetire jössz, lehúzlak a szekerbül. Vedd tudomásul. - Né testvér, ne haragudjon - mondja egy legény, avval eldobja a karót a kezéből, és odajön kinyújtott kézzel. Bal kezembe vót a nyitott kés, mer én bal kezes vagyok, a másikat odaadtam, hát éreztem a keze fogásán, hogy nincsen rossz szándékkal.
Összeállottunk hát beszélgetni.
- Mit akar avval a jánnyal, azt az apja még két esztendeig úgyse akarja férhe adni.
Elmondták osztán, hogy náluk az a szokás, hogy a falu legénysége nem engedi, hogy odavaló gazdajányt más faluba vigyenek, ha ott is vóna, aki elvegye. Minek akarok én háborúságot az egész faluval egy jányért. Így megbékéltünk, még el is kísértek a sonkádi hídig, oda mán közel van a mi határunk. Én aztán nagy búsultan csak hazatértem, osztán avval feküdtem le, hogy nem megyek én többet Kánya Erzsébet után. Menjen a szösz ménkű. Mert ha igazán szeretett vóna, akkor eljegyezte vóna magát velem, de így még csak caflassak, osztán vagy lesz belőle valami, vagy se. De jó is, hogy el nem vettem, láttam nemrégen, ojan egy nagy rihes asszony lett belőle, egy nagy lomha, idomtalan, sír a főd, ahun megyen. A feleségem még most se adnám érte. Mit ér a nagy teméntelen födje, apja, anyja még most is él, még mindig hálhatnék az istálló pallásán.

HUSZONKILENCEDIK BESZÉLGETÉS
arról, hogy be sok felesleges jány is van a világon Mer ami igaz, igaz: sok felesleges van köztük. Aki engem nem szeret, a mind felesleges. Akkor látja meg az ember, mikor házasodni készül: van jány annyi, mint tengeribe a csű, de ha egyet se lehet letörni. Ojan jány, aki embernek tejjes tökéletességgel megfeleljen, ojan csak egy kell hogy legyék - hát hogy lehet éppen azt az egyet kiválasztani a sok közül? Pedig én igyekeztem válogatni. Tizennyóc esztendős koromig nem is vótam a faluba. Otthon ültem, dógoztam, hazamentem, lefeküdtem. Másnap újra. Hanem most? Egy estét nem tőtöt- tem otthon. Alig vártam, hogy a kapát letegyem a sarokba, elláttam a házidógot, mosdottam, mentem. Minden este máshuvá. Azok a szép nyári esték. Azután meg jöttek a dörzsölő, kukoricafosztó, lekvárfőző éccakák. De én soha álmos nem vótam. Nem én. Ha én egy órát aludtam, a nekem elég vót. Mer éfélutánig eldiskuráltunk, hajnalba meg fel kellett kelni. Én nem vótam álmos soha. Hanem az is igaz, hogy ebbe az időbe má okosabb vótam, mint fiatalabb korba. Az ember otthon dógozik, majd megszakad, hogy hamar végezzen, majd kipiheni magát napszámba. Hát én is így vótam. Nem szakítottam én mán meg magam, akár Svarcnak, akár Vajsznak napszámoltam. Mer annak is megvan a maga módja. Az ember csak arra figyeljen, hogy éppen heverni ne lássák. Abba mán nem szólhat bele senki, hogy milyen szaporán megy a kasza vagy a kapa, vagy az ásó. A kaszát fenni kell, a kapát kalapálni kell, az ásót meg tisztítani kell. ,,Keskeny a főd, sáros... meg a búza, a széna bokros, gazos, nem vágja a kasza..." Micsoda, én mán úgy el tudtam fenegetni a kaszát taktusra, minden soron megállani, fenni, csenni. Eccóval nem kellett mán engem félteni. Mer ugye: akár siet a napszámos ember, akár lassacskán dógozik, csak egy a fizetése. Mikor én még ojan buzgó vótam, hogy a csontom majd kihullott belőlem, akkor is csak úgy levontak tőlem, mikor úgy jött kedvük, mint a leglomhább napszámos kollegámtól. Evvel tanítottak meg. Nincs a munkás embernek semmi előmenetele. De semmi az égvilágon, kérem. Mer még ha azt mondaná a gazda, hogy: no, öcsém, dógoztál, egy nap helyett kettőt végeztél, hát én is így fizetek, itt van a dupla napszám. De nem mondja. Hanem ha az ember nagyon igyekszik, akkor úgy tesz, mintha nem is vette volna észre, hogy valamiképp az a szegény ember valamit ne várjon. Meg szóval fizet ki. Dicsér. Ösztökél. Hogy azt mondja: ej, be ügyes vagy. Te ezt a darab fődet felásod estig... fel bizony, amilyen erős ügyes ember vagy... Így kihajtja a szegény munkást, ha bolond, ha hagyja magát... Akkor osztán a szegény ember egész éccaka fekhet, aludni se tud. Minden csontja fáj, mintha kimozgatták vóna a helyéből... De meg azt se lehet tenni, hogy az ember csak úgy ellentmondjon... Nem szabad azt mondani, hogy: a lehetetlen. Annyit nem lehet megcsinálni... Hanem el kell kezdeni kifogásolással, hogy: csak ne vóna ilyen, meg olyan... régen vót eső, tessék csak nézni, olyan kemény ez a főd, mint az acél, szikrát vet... nem is ásó kellene ennek, hanem csákány... meg hogy köves, tele van kővel... pedig annyi kő sincs, mint a körtébe, mert az öreg körtefa termése már köves, úgy szoktuk mondani... Ügyes ember ott válik el, hány száz kifogást tud vetni... Dógozni kell, hogy veríték is csurogjon az emberrül, mikor látják, de puhán... hogy azér kár se essék a tojásba... Aj, micsoda tudományok vannak ebbe... Van olyan öreg napszámos, amék egy nap alatt nem végez többet, mint egy óra alatt, ha magának dógozik... Így osztán meg is járja némék uraság, mer mikor elunja, meg sürgős neki a dolog, akkor kiadja szakmányba. ,,No mennyiér vállalja el kend ezt a hátralevő munkát." Akkor az ember spekulál, tünekedik, számít. Mond egy jó nagy summát, mert tudja, hogy annak is lealkudják a felét. Hát úgy kell mondani, hogy fele is elég legyen. Vót nekem egy jó esetem, forgattunk szőlő alá. Nem ment. Hatvan centire kellett megfordítani a földet. Egy hét alatt nem mentem semmire. Akkor kiadták szakmányba, átajjába. Hát nekem vót eszem. Jó kiszámítottam, hogy mennyi idő alatt fordítottam meg azt, ami addig készen vót. Akkor kimértem, hogy mennyi van hátra. Akkor kiszámítottam, hogy evvel a tempóval, hogy érnék végére. Akkor mondtam egy nagyobb számot... Igen, deűk is számolgattak, osztán leütöttek belőle, olyanformán mondták, ahogy csakugyan kijött vóna napszámba. Jó van, elvállaltam. Mikor megvót az egyesség, akkor neki. Kezdtem a munkát napkelte előtt, végeztem holdvilágon. Két nap alatt megvót a heti munka. Ki kellett nekik fizetni, de nagyon szíjták a fogukat. Hát osztán vigasztalni kellettőket, hogy szerencsém vót, a többi nem vót olyan köves, meg olyan kemény meg olyan szikkadt. Pedig fenét, éppen olyan vót, de nem szabad hagyni, hogy hamisat gondoljanak az emberről... A fő, hogy a gazda ne nyerjen a szegény ember zsírján, ha lehet. Úgyiső nyer, mer neki marad a termés, a mienk csak a munka. Hát csak azt akarom mondani, hogy mán ebbe az időbe én nem vótam olyan kapkodó gyermek, nemhiába jártam én Pesten. Ott is sokat tanultam, mert mindenféle iparos mellett dolgoztam, hát láttam én, hogy kell segíteni az embernek magán. Az iparosok nagyon értik. Azok nagyon tudnak egy dologból kettőt csinálni. Meg azt, hogy hadd keressen más is. Az asztalos leveri a falat, hogy híjanak kőmívest is. A kőmíves meg telecsapkodja a pádimen- tumot, hogy hadd legyen munkája a súrolónak is. Az is hadd éljen. Így. Nem vótam én olyan agyalágyult soha, hogy meg ne értsem, ha valami okosat láttam. Mer kérem, nehéz kiszedni a szegény munkásnak a pénzt a gazdag építtetők zsebéből, hát kell a, hogy segítsenek magukon meg egymáson. Szóval, nem vótam én mán fáradt soha a napszám után. Inkább még jól is esett a kis mozgás után a nagyobbik mozgás, a tánc. Mer táncoltunk. Akárhol vótunk, tánc lett a vége. Előkerült a Tamburás Jankó, rázendítette a citoráját, amellett meg lehetett forgatni a jányokat. Hanem azért az istvándi jány, Kánya Erzsébet, nagyon megfeküdte a gyomromat. Azok nagyon kibabráltak velem, mert ott is úgy vótam, hogy falumbeli kőmívesnél dógoztam, hát mégis muszáj vót egy kicsit jobban dógozni, mert vállalat vót, a mestert nem lehetett engedni, hogy ráfizessen. De azér én utána, mikor mentem Kánya István gazdához, úgy nekiláttam a dolognak, mintha mán a magaméba mentem vóna. Mint egy barom, úgy csináltam nekik, hogy megkedveltessem magamat. Mégse adta hozzám a jányát. Nagyon el is vótam keseredve, hogy ennek a kedvéért egyforintos napszámért az egész nyarat elloptam. Otthon kaptam vóna legalább egy forint húszat. Mennyibe került nekem ez a hat hét. No, mindegy, azt má láttam, hogy nagygazda nem adja hozzám a jányát. Ennyit megtanultam itt is. Mikor hazajöttem szombaton éccaka, másnap vasárnap úgy kialudtam magamat, hogy templomba se értem rá elmenni. Meg kedvem se vót, hogy káromkodni szerettem vóna. Az istenházába nem lehet bosszúsággal menni, elébb ki kellett fújni magamat. Elmegyek délután Kőmívesékhez, hogy a mesterrel is vót egy kis leszámolni valóm. Hetven krajcárt még kaptam is tőle. Egy forintot akartam, a szombati külön munkáért, de nevetett rajtam, hogy szombat, szombat... de azért hetvenet ráadott.
Mondom Kőmíves Erzsinek: - No, Erzsike, maga kibabrált velem. Maga elküldött engem, mer nekem ne beszéljen, csak maga vót abba a tudós, hogy kerültem én Istvándiba. Kőmívesnek, ácsnak, mer én minden vótam a maga apjánál. Mer ha én akkor reggel nem tanálkozok magával, a maga apja sose küldött vóna értem, hogy menjek vele Istvándiba. Kicsit nevetett az Erzsike. - Azt akartam - azt mondja -, hogy jó dógod legyen. Tudtam, hogy kívánkozol. Hű, én meg mán azt is elfelejtettem, hogy kisgyerek koromtul téztem az Erzsikét. Úgy meg- magáztam én, mint valami istvándi jányt. Mer ott magázósak. - Jó van - mondom -, nem haragszok érte, mer te csak jót akartál. Elmeséltem osztán neki az egészet, ahogy vót. Helyeselt, hogy nem akartam magamat agyonüttetni egy idegen jányért. De még mikor arrul vót szó, hogy a hídon nekem jöttek, még meg is ijedt. - Jaj - azt mondja -, ne menj többet Istvándiba, inkább kommendálok neked jányt. - Hol? - Tudok én egyet csatóházi pusztán. Kint laknak, van nekik huszonegy hold födjük, de csak egy jányuk van. A jó lenne neked.
- Hogy híjják?
- Gércze nevű. Gércze András, a ján neve Gércze Irén...
- Irén? a jó.
- Hát a huszonegy hold?
- Az is jó. Nem adnák azt jány nélkül? Mer a még jobb vóna.
Nevetgélt rajtam, de biztatott, hogy csak menjek el.Ő onnan ismeri, hogy az apja épített nekik
tavaly, éső akkor járt ott, és láttaőket. Ételt vitt az apjának. De én bizony nem mentem el. Eszem ágába se vót. Minek menjek egyik után a másik jányt keresgélni, mikor ezt még el se felejtettem. Nem mentem sehova, hanem maradtam otthon, és éltem, mint a hal a vízbe. Jártam még egy darabig kaszálni a zsidónál. Fentem a kaszát. Aztán még krumplit ástunk. Az a takaros munka. Az ember früstökig jól kikalapálja a kapáját, végig, még ott is, ahun soha fődet nem ér. Azután szépen nekilát. A krumpli bokorba van ültetve, a bokor meg fel van tőtve. Ezt a tőtést az ember két ódalrul körülkapálja, megnyitja, akkor a bokrot ki lehet borítani takarosan. Lehet azt úgy is csinálni, hogy az ember, ha magának dógozik, nem sokat komédiázik, alávág, kifordul az egész. Jobb az így, megadni a módját, mint a milotaiak a herélésnek: má megdöglött a csikó, de azt mondták: azér adjuk meg a módját... Vót akkor nekünk egy kis tehenünk, a Bimbó, nagyon jó kis tehén lett vóna a, csak nem adogált tejet. Nem is igen vót neki mitül adni, mer nagy szárazság vót azon a nyáron, a tehén meg a legelőre járt, csordába, de nem vót fű semmi. A szegény marha csak úgy nyalta a sós fődet, nem vót mit harapni neki. Így osztán nem is adott többet, csak reggel egy litert, este egy litert. Egy jó kecske is többet ad.
Mondom édesanyámnak: édesanyám, két hét múlva van az újlaki vásár, én elhajtom a tehenet. Addig má nem is küldöm ki a legelőre, hanem itt etetem az istállóba. Majd hozok neki a kapálásbul egy kis gazt. Ha felszedi magát, mingyán jobb árat lehet kapni. Úgy is vót. Minden este hoztam egy fél szekér füvet a zsidó tagjábul. Droftinak híjták a béresét, megtette, hazahozott nekem egy fél petrencét. Még nem vótak behordva a szénák, így a tehénke egy kicsit magához jött, csak a tejet má nem akarta szaporítani. Nem baj, majd csak elsózom. Mondom édesanyámnak: édesanyám, két hét múlva akarok venni valami kis ruhabélit,ő jobban tudja megválasztani. El is jött. Vót, aki szekérrel ment, hát felkérezkedett, úgy nem kellett annyit gyalogolni szegénynek. A vásárba osztán odaállott a tehén mellé. Árultuk a kis Bimbót, de nem akartak érte pénzt adni. Mondom édesanyámnak: - No, édesanyám, nincs magának szerencséje a bimbókkal. Lesütötte szegény a fejét, elfordult, hogy így rápirítottam. Mert tudtaő, micsoda Bimbóra gondolok. Odajön egy jány, azt mondja:
- Nem Jó Jánosné a néném?
- A vónék, lelkem. Hát te ki vagy?
- Én Bökő Juliska vagyok. Egy tanyán lakunk a néném jányával, Julcsával, Csengődinével.
- Jaj, lelkem, hogy van az én Julcsa jányom?
- Megvannak, csak nagyon aprehendálnak, hogy György fia nem is ment el hozzájuk, pedig ott
dógozott egész nyáron Istvándiba. Nézem a jányt, nem szólok. Vót nekem eszembe Julcsa néném szegénységével dicsekedni Istvándiba, mikor én ott gazdag jány után kapaszkodtam. Így szóba állottunk. Emlékeztem én a jányra. Mikor Julcsa nénémnél vótam, láttam. A gazda jánya vót e, csak megnőtt azóta. Mondta nékem akkor Julcsa néném, hogy e nekem való jány vóna. Az apja ispán helyett való gazda vót azon a tanyán. Nem vót több jánya, csak ez az egy meg két fia. De nagyon sok marhája vót. Nagyon jól bírta magát. De én akkor még nem gondoltam házasodásra. Hanem a jány nagyon pislogott rám. Mondja nekem édesanyám úgy félre: vegyél neki valami mézest.
- Nem veszek én - mondom -, nem adtuk el a tehenet. Ha eladtuk vóna, vennék.
A lány ott ácsorgott egy darabig, beszélgetett, aztán kezet adott, elment.
- No, édesanyám - mondom, utána mutattam -, ott megy a maga menye.
- Menyem-e? - Nem jött az ide ingyen. Azér jött, mert Julcsa néném nagyon házasított evvel, mikor ott vótam. Meg akart nézni. - Hát fiam - azt mondja édesanyám -, jó erős jánynak látszik. - Jó erős ezeknek a pénzes zacskójuk. Gazda az apja, az egész uradalomba. Szép fizetés, szabad lopás van nekik. - Akkor mér nem foglalkoztál vele?
- Hát haragszok, hogy egyik tehenet még el se adtam, má másikat vegyek. Hanem két hét múlva lesz Halmiba a vásár, majd ott eladom. Addig még etetjük, jó idők vannak, oda megint elhajtjuk. Haza is hajtottuk a kis Bimbót. Osztán két hétig etettük. Igen, de én csak azon törtem a fejemet, hogy édesanyám Halmiba igazán nem tud eljönni, hogy kéne elvinni. Hát én szépen rábeszétem Mojzes Pali bátyámat, hogy mennyen el a halmi vásárra. Úgy beadogattam neki, hogy ott milyen jó ára van a marhának. Hát rá is lett, mert gondolta, legalább egy napig messze lesz a feleségétől, ihat is egy jót, mért ne. Így elmentünk Halmiba. A mi kis tehenünk is oda volt kötve a saroglyához,ő is vitt két jó tinót. Így osztán szekéren mentünk a vásárra. De azér akartam én Halmiba menni, mer akkor át kell menni Csatóházi pusztán, gondoltam, megnézem azt a jányt, akit Kőmíves Erzsi komendált nekem. Mikor mentünk, hajnalba vót, csak annyit kérdezősködtem, merre van a Gércze-tanya. Megyünk a vásárba. A kis tehénnek mingyár nézője vót. De ettől megszilajultam, kitartottam az árát. Nem akart vevője lenni. Mán délfelé vót, odajön egy csepp kis ember, egy gombári ember a kicsi feleségével. Olyan kicsi vót mind a kettő, mint a vakondok. Ezeknek megtetszett az én tehenem. Meg is vették. Ki is fizették az árát. Nyócvankét forintot. Leolvasta. Jó van.
Odaadom édesanyámnak, hogy tegye el. De valami nagyon fúrta az ódalamat.
- Édesanyám, nincs meg az a pénz.
- Dehogy nincs fiam, megolvastuk.
- Olvassa csak meg újra.
Háromszor is megolvastuk az emberrel, megvót. Még kinevettek, hogy nyócvankét forintot csak meg lehet olvasni. - No, menjünk enni valamit. Vizet is iszunk. - Bementünk a kocsma udvarára, édesanyám ivott egy nagy bögre vizet, én meg ettem egy kis perkeltet. - No - mondom édesanyámnak -, most mán nyugodtan vagyunk, nem izgatott édesanyám se, olvassuk meg a pénzt. Megolvassuk. Hát öt forint hiányzik. Akkor ijedt meg édesanyám. Odaszólítok egy nagypaládi embert, jöjjön mán segíteni meg- olvasni. Az is olvassa, akárhogy nézzük, öt forint hiányzik.
Mán nem vót sehon az ember.
Kérdem én, aki kapun vót, nem látott-é ilyen meg ilyen embert meg a feleségét meg a tehenet?
Mondja, hogy emlékszik rá, de az szaladt! az asszony meg utána! de az nem bírt nagyon szaladni, mert állapotos vót!
- No - mondok -, édesanyám, maga maradjon itt, én megyek a pénzem után.
- Jaj, fiam, ne menj; a gombásiak gazemberek, még agyonütnek valahon.
- Éngem agyon nem ütnek, de az öt forintomat nem hagyom.
Eleredtem osztán utánuk. Kiléptem jól. Látom eccer jó messze, hogy az ember meg a hasas asszony hajtják a tehenet, a gombási úton, de szaladnak.
- Ájjanak meg.
Azok meg mégjobban kezdtek igyekezni.
- Ájjon meg - rikótottam nekik.
Ü nem áll meg. Mi a baj?
No, mégis megállott. Odamegyek hozzá.
- Hajja. Maga engem becsapott. Öt forint hibázik.
Ü kifizetett.
- Nézze. Nem akarok magam bírája lenni, mert senki se lehet önbírája. De itt a pénz, ahogy adta. Hibázik belőle öt forint.
Szekeresek mentek mellettünk, egyik megállott. Mikor megértette mirül van szó, azt mondta:
- Üsse pofon, e gombási ember, a gombási ember mind gazember, csaló.
Mondom a kis embernek:
- Nézze, én nem akarom magát, idős embert bántani. Jöjjön vissza, ítéljen a törvény.
Egy tivadari ember is ott ment szekerén, az is megáll, az is azt mondja: verje meg.
Megfogom a tehén kötőféltét, húzom visszafele, azok meg amarra.
Így huzakodtunk, addig, hogy édesanyám is utolért.
- No, itt a pénz - mondom -, adja csak, édesanyám. Olvassa meg ez az ember.
- Jó van - azt mondja az ember -, olvassuk meg. - Átveszi a pénzt, leolvassa a markomba. Hát megvan a pénz.
Nézek. Megolvassa újra, egyesével a kezembe rakja. Újra megvan.
Mán láttam, hogy csalás, de nem tudtam, hogy csinálja.
Mejjen fogom. Megrázom. Belevágom az árokba.
- Megadja az öt forintot kend?
Azt mondja a felesége:
- Hallod, adjál ezeknek öt forintot, ezek tolvajok.
- Tolvaj? Én vagyok a tolvaj?
Ott hajtott valaki, megkérem, ájjon meg. Odahívom. Olvassa meg, kérem, tisztelt úr, ezt a pénzt, megvan ez a pénz? Leolvassa az ember, hát hibázik az öt forint. Felhajtja osztán az asszony a szoknyáját, de vagy tíz helyről szedett össze öt forintot, hatosokba meg krajcárokba. Így fizetett ki engem. - Jól van - mondom -, most mán elmehet, de ha még egyszer tolvajnak nevez, beviszem kendet a városba a bíró elé, két napot ül. Hát akkor meg még meg is tanított, hogy hogy kell a pénzt olvasni. Egy ötforintos vót közte abból a régi fajtából, a meg nagyon hasonlított az új tízeshez, hát mindig úgy olvasta, mintha tízes vóna. De úgy rakta a pénzt, hogy mikor az ötösre került a sor, mindig sebesen fordította, hogy tíz. - Jó van - mondom -, evvel is tanultam, hogy erre vigyázni kell. Most mán elmehet.
Hogyű fizet nekem egy áldomást. - Nem kell nekem, drága emberem, a maga áldomása, örülök, ha még a szekeresemet meglelem a vásárba, mer nem akarok én maga miatt gyalog menni haza. Így aztán megnyugodva mentünk vissza a vásárba, de nagyon bosszús lettem, és nem vettem semmit. Mojzes Pali bátyám meg mán tökrészeg vót, úgy kellett felrakni a szekérre, mint egy zsákot. Nem tom mi az istent csinált, hogy mán délre úgy leitta magát, hogy nem is tudott magárul. Eladta mind a két tinót, az árát meg körülbelül elhányta. Így hajtottam haza én a lovakat. Nem is tudtam Csatóházi pusztán egyebet csinálni, csak megkérdeztem, merre van a Gércze-tanya. Megmutatták, erre egyet gondoltam, behajtottam.
Csak megállottam a tanya előtt, kijött egy jány.
- Maga a Gércze-jány?
- Én - azt mondja.
- No, jó van. Isten áldja.
- Mér kérdi?
- Csak kérdeztem.
- Nem is jön be?
- Sietős az utam. Lássa, beteget viszek.
Evvel elhajtottam.
Elég vót nekem ennyi belőle. Ez a jány egy olyan kis vastag tanyasi purgyé vót. Egy kis haja vót, olyan semmi haja, az is hátra vót feszítve, simán, hogy majd kiszakadt a bőre a homlokán. Szeplős is vót. Nem kell nekem, ha még huszonegy holdja van is az apjának. Ilyeneket kínál nekem Kőmíves Erzsi? Nagyon csóváltam a fejem. Megvót a jánynézés itt is. Felesleges két jány ez a világon, gondoltam magamba. Ez is, meg akit Julcsa néném rám szabadétott, az is. Nem kell nekem tanyasi stiglic.

HARMINCADIK BESZÉLGETÉS
arról, hogy ha a házasodhatnék beleüt az emberbe, az olyan betegség, hogy azt nem lehet kikúrálni Meg is mondtam Kőmíves Erzsinek, hogy milyen jányt kínált nekem. - Nem tetszett? - mondta komolyan. - Nagyon derék kisjány az, jó dógos, munkára van nevelve, mindenhez ért. Tud sütni, főzni, szorgalmas, malacokkal, tehénnel, lóval, apró baromfival tud bánni. Egész nap dógozik,ő látta, akkor is azt mondta, hogy boldog lesz, aki ezt a jányt elveszi, mert ez, ha semmije nem volna, akkor is vagyont ér, amijen munkás. Ez eltartja az urát. Ezen elgondolkoztam. - Lehet - mondtam, és elbeszéltem, hogy viziteltem nála. - De nekem az is elég volt, amit láttam.
- Mit láttál?
- Ojan a képe, mint a pujkatojás.
Erre még meg is haragudott. Azt állította, hogy nem igaz a. Csak én nem akarom elvenni, mert
ő ajánlotta, hát azért nem tetszik nekem. - Ajánlj különbet, azt elveszem.
- Na jó - azt mondja -, ajánlok én egyet, de azt osztán elvedd.
- Na, csak ajánld.
- A nevét nem tudom megmondani, mert nem hallottam. Gázsa Birinél vótam, varrni tanultam
a nyáron, míg maguk Istvándiba vótak édesapámmal, Nagyszőllősön. Hát egyszer csak bejött egy kisjány, de nagyon szép sugár jányka vót. Osztán mikor megtudta, hogy én ligeti vagyok, mingyán utánad kérdezősködött.
- Énutánam?
- Igen, nagyon jó nevetős kisjány. Eccer bokrétát tett a kalapod mellé.
- Az én kalapom mellé, egy nagyszőllősi jány? Sose tett amellé semmiféle szőllősi jány. Soha.
- Mán pedig abba kell valaminek lenni, mert a nem hazudott. Az a jány egészen szerelmes beléd.
- Tán álmába szeretett belém.
- Nem tudom, hol, de vótál náluk, még pájinkát is hozott neked.
- Nekem jány, pájinkát? Nagyszőllősön? - Mondom, hogy tánő szereti a pájinkát.
- Hajdú annak a bátyja a vármegyénél. Azt is láttam, mert egyszer az utcán együtt mentek. Nagy szál ember, nagy bajusza van, és nagyon gazdag. A fogja kiházasítani a kisjányt. Mindent vesz neki. Annak az urának jó lesz, mert annak a hajdúnak nagy protekciója van a vármegyeházán. Nem tudtam elgondolni, ki lehet, mi lehet. De nagyon fúrta az ódalamat. Meg is mondtam egyszer édesanyámnak, hogy én elmegyek Nagyszőllősre.
- Tán házasodni. Oda bizony ne menj, mert a szőllősi jányok nem nekünk valók. Lehet, hogy igaza van, így osztán elmentem Budapestre. A kukoricát már akkor letörtük, meg is fosztottuk, pénzem meg nem vót, hát hogy házasodjak meg, ha pénzem nincs. Elmentem, hogy keressek egy kis lakodalomra valót. De mán én akkor nem éreztem jól magamat Budapesten. Bálint bátyám is haragudott, hogy hiába adta a száz forintokat, se lovam, se semmi, csak járom Pestet tovább. Nem is nagyon mentem akkor hozzá, mert nem szeretem, ha haragusznak rám. Pedig hát szegény jó Erzsi néném megmondta, hogy Bálint bátyám csak azért haragszik, hogy nem tudok már meg- nyugodni, miért nem lesz már ember belőlem. Hát hiszen éppen azt akartam. Itt volt Gedeon bátyám is, már az is ember lett az én káromra, mert a felesége nemigen örült annak, hogy én ha Pestre jöttem, csak szálltam hozzájuk. Mert az asszonyok olyanok, hogy nem szeretik, csak az ojan rokont, aki hoz. Az ojat nem, aki csak a legkisebbet is teher. Pedig én úgy dógoztam, nem úgy mint aző segédjei, hanem igazándiból; rám rám bízhatta, amit akart. Deőróluk nem akarok beszélni, mert mindenkinek megvan a maga baja. Hanem én, az igaz, nagyon kutyául kezdtem már érezni magam. Nem állottam én szóba senkivel, csak raktam élire a garast. Mindig csak azon ábrándoltam, hogy kit híjjak meg a lakodalmamba cigánynak. A kispaládi cigányokat-é vagy a becsieket. Nem tudtam, mit kérnének a becsiek, ha nem kerülne sokkal többe, inkább azt, mert jobb cigányok, meg nagyobb tekintéje is van. Vettem magamnak új ruhát, új csizmát, kalapot, két inget. Kistaféroztam magam, hogy a feleségem ne mondja, hogy semmim se vót,ő csinált belőlem embert. De nagyon lesová- nyodtam, mert nem tudtam egyeben spórolni, csak a koszton. De sok tepertőt megettem!! Leltem egy hentest, améknél olyan portepertőt lehetett kapni nagyon ócsón. Besütni szokták azt pogácsába, szegény emberek, én azt vettem, mert annál olcsóbb má semmi se vót. Ott kell a szegénynek megszorítani a nadrágszíjat. Akkor gyarapíthat valamit. Hogy énbelőlem má semmi se lesz. A fene egye meg, hogy én nem kapok mán egy jányt, aki nekem feleségem legyen. Meguntam ezt az örökös cigányéletet. Hogy mindig csak édesanyámmal vergődjek a gyenge életbe, mint egy gyermek. Jó asszony, szegény jó asszony, de mindig csak pöröl velem, meg elégedetlen mindennel, öregszik is már nagyon. Nincs, aki gondozza, mert neki már inkább segítség kellene... Fészket akartam már, mint a madár. Hogy várjon engem otthon valaki, hogy ne mosson énrám mindenféle idegen vénasszony ezen a Budapesten, drága pénzért ne jukgassa ki az ingemet a mosóklórral. Meg ne egyem örökké a pékkenyeret. Hadd lenne má nekem egy szép, derék, okos, jó feleségem, akivel jól megértjük egymást, meg tudjuk beszélni, mi kell. Aki takarékos, férre teszi, amit keresek, nem kíván többet, csak ami van. Annak örül. Jó házicseléd legyék, szeret dógozni, meg engem is szeret éjjel is, nappal is. Szóval, hogy ember legyen mán belőlem, ha itt maradtam örökös szegénynek, elvették a birtokomat, magamba sose fogom visszakeresni a negyedfél köblös erdőmet, amit elvettek az urak. Így elmentem eccer Berky Lidi nénémhez. Annak már akkor megvót az újságáruló standja, mán kezdett jól menni neki. Nagyon szívesen látott, a gyerekei is itt vótak vele Budapesten, az anyjuk szépen nevelteőket, inasnak adta a fiát, s a lányát is kitaníttatta varrójánynak. Ennek a Lidi nénémnek elmondtam osztán, hogy ajánljon nekem egy nekemvaló jányt feleségnek.
Aszongya: - Tudok én egyet neked. Nagyszőllősön.
- Nagyszőllősön?
- Ott. Van ott nekem egy keresztkomám, Vasas Berti, hajdú a vármegyénél.
- Hajdú?
- Első hajdú a főispán mellett.
- Annak a húgát?
- Azt... Ismered?
- Én nem ismerem, hanem nékem valaki nagyon kommendálta már.
- No pedig az ismer téged, még szerelmes is beléd. Eccer kivette a bokrétát a kalapod mellől, és pohárba tette, mikor nála vótál. Az a bokréta még ma is megvan. Rettenetesen elcsudálkoztam. De valami kezdett bennem mozogni, hogy vót nekem egy kisjánnyal bokréta dógom, csakhogy a nem Nagyszőllősön vót, hanem valahol másutt. Nem bírt eszembe jutni, hogy hol. - Én má hallottam errül a bokrétárul - mondtam Berky Lidi nénémnek -, de úgy hallottam, hogy a adott vóna nekem bokrétát. - Ej, mit beszélnek bolondokat. Ott van a száraz bokréta most is a pohárba. Eregy, meglátod. Kivette a kalapod mellől. Ott vót a kalap az ágyon, mikor letetted a többi legénnyel.
Mintha gyertyát gyútottak vóna, eccerre eszembe jutott a kis Tatár Esztike. Hát ez az?...
Hűj, mijet nevettem én. Hát a Tatár Eszti emlékszik még rám a sorozás óta?
Mondom osztán:
- De hát az nem Nagyszőllősön történt, Lidi néném. Szatmáron történt a. Mikor sorozni vótam, Gedeon bátyám udvarolt ott egy jánynak, Tatár Julisnak, hát elmentem két barátommal hozzájuk. Osztán a jány már férhe ment, egy kicsi vót otthon. Mán tudom, minek hozott a pájinkát. Én hozattam vele, de, még ojan hamar megjött, hogy ugyan. - No látod - azt mondja -, hát ez rád vár. Neked nőtt ez a kisjány, mert már szép fognivaló a... - Héj a kutyafáját, nem is gondoltam vóna... Hogy még most is megvan a bokréta, amit kicsent a kalapom mellől.
- Meg bizony, de nagy becsbe van.
- De hogy kerül e Nagyszőllősre, ez a Tatár Eszti?
- Meghalt az apja Szatmáron, és az anyja elment a nagyobb jányához Jánkra, ez a kicsi meg idekerült Vasas Bertiékhez. Ez is fogja kiházasítani. Mán ki van mondva, hogy bútort vesz neki, ágyat, komótot, politúros szekrényt meg száz forintot. Meg ha arravaló a vő, akkor beteszi maga mellé a vármegyére. Héj, nevettem. - Nem is tudtam, Lidi néném, hogy még vármegye hajdúja lesz belőlem. Lássa, hogy én csak élek, a hivatal meg titokba nő nekem, mint a búza télen.Ősszel elveti az ember, télen meg nő. De nagyon szeget ütött ez az én fejembe, nagyon tetszett nekem, hogy a kis Tatár Eszti nem felejtett el, hanemőrzi a kis bokrétámat.
Nyugodni se tudtam tőle, hanem szombaton kivettem a fizetésem, oszt azt mondtam, hogy isten áldja Budapestet, mán megint megyek haza. Pedig még vót vagy hat hét karácsonyig. Vasárnap reggel megvettem a jegyet a vasútra Nagyszőllősig, és elindultam. Igen, de a vonaton meg meggondoltam, hogy nem megyek el mégse úgy, hogy édesanyámmal ne beszéljek róla, meg osztán éppen nem is vót tiszta fejérgúnyám, azt is váltani kell.
Így én Tiszaújlakon leszállottam a vonatról, és hazagyalogoltam Ligetre.
- Hát téged mi a nyovoja hozott haza - azt mondja édesanyám, mikor meglátott.
Nagyon nem tetszett nekem, hogy ijen rossz kedvvel fogad, még arra is gondoltam, hogy tán megint van valami ügye, valamiféle Bimbó-história.
De édesanyám csak szidott, csak börhölt, hogy minek hattam ott a munkát, tán elcsaptak.
- Dehogy csaptak, még nem is akartak elereszteni.
- Akkor meg minek csavarogsz itthon. Itt nincsen most munkája senkinek, mert sok esők vótak, nem lehet dógozni, csak napot lopni jöttél haza. Elmondtam osztán neki, hogy házasodni akarok. No, lett erre rívás. Neki nem kell nagyszőllősi jány. Mán megmondta, hogy neki nem kell Nagyszőllősrül egy jány se. Nem tudom, mi baja vót a szőllősi jányokkal. Menjek vissza rögtön, meg se melegedjen a helyem. Nahát, így van az ember az anyjával. Egy se tetszett még neki, csak a Rettegi-jány jánya. Azt még most is siratta, hogy nem került rokonságba velek. Ha meg énnekem valami jót kommen- dálnak, vagy én választok magamnak, a nem tetszik. Váradi Piroska dógában iső vót a bűnös, mert azt se szívlelte, mindig ojan vót hozzá, mint az éles kés. Nagyon elment a kedvem az egésztől. Még akkor este felőtöztem szépen, elmentem Kőmívesékhez estézni. Kőmíves Erzsi meg igen megörült nekem, még nem is vót ojan szíves hozzám, mint akkor. Elmondom neki, mibe járok. Hogy csudára Berky Lidi néném éppen azt a kisjányt kommendálja, akitű.
- Na ugye - azt mondja -, akit én ajánlok, abba belenyugodhatol.
- Igen, de édesanyám nem akarja.
- Nem neki házasodol, hanem magadnak.
- Én nem fogok égi tüzet hozni a házba. Haű úgy kiteszi magát, akkor ebből úgyse lesz soha békesség, szeretet. Vigasztalt, hogy majd megszokja, megszereti. Az a fő, hogy mán a kisjány engem szeret, akkor én is szeretni fogom. - Ej - mondtam -, nem szeretem én ezt. Én azt a kisjányt nem ismerem, most még könnyebb szakítani vele. De ha meglátom, és meg tanálom szeretni, akkor édesanyámnak rontom el az életit. Én pedig azt akarom, hogy édesanyám békességbe élje le a hátralevő kis idejit. Így én másnap visszautaztam Budapestre. Hiába vót a nagy kőtség. Most mit csinálok. Ott szégyelltem munkára jelentkezni, ahonnan szombaton olyan nagy fittyel elbúcsúzkodtam, de nem vót baj, mer mikor leszállok a kerepesi pájaudvarrul, megyek ládámmal a Rákóczi útján befelé a városba, megy egy csapat munkás. Megkiált a munkavezető: - Jöjjön csak, fiatalember, akar-e dógozni?
- Akarok. - Akkor jöjjön velem. Elmentünk a Simor uccájába, építeni. Jó soká dógoztam én ott. Jött a karácsony, haza kellett menni. Házasodni. De a házasodásomról nem szólottam senkinek, csak szegény jó Erzsi nénémnek mondtam annyit:
- No, Erzsi néném, most hazamegyek, de vagy jövök többet Budapestre, vagy se.
- Miért, György?
- Meg akarok házasodni.
- Van már választottad?
- Még nincs.
- Akkor hogy akarsz házasodni?
- Majd csak kerül valaki.
Jaj, szegény, úgy megijedt rajtam, hogy a nem úgy van, a házasság a legnagyobb dolog az ember életébe, csak ojant szabad elvenni, akit jól ismer az ember. Mer azt mondja, ha eccer a nyakadba vetted a kölöncöt, azt osztán viselni kell. - Mán én nem bánom, Erzsi néném: én megházasodok. Karácsony akkor valahogy úgy esett, hogy szerda-csütörtökre esett, én meg vasárnap mentem haza, hát vót két napom. Hétfőn leöltem a disznót, elkészítettem takarosan. Kedden reggel meg azt mondja édesanyám: - Égy mán, hozz egy kis szalmát, fűteni akarok, látod, hogy mán bedagasztottam a kalács- tésztát. Kimegyek, nézem, hát a sok esőbe a szalmakazal beázott kegyetlenül. Nézem elölről, nézem hátulról, sehol nincs abba száraz. Belenyúlok könyökig, csupa merő víz. Mán evvel nem lehet fűtőzni, most mit csinájjak. Mer kicsi a kazal, mind a négy ódalárul ázik. Bezzeg a nagy kazlak nem vizesek, mert nagyok, annak teteje megtartja a vizet, lejjebb lehet belőle húzni. Errül osztán eszembe jutott valami jó, nem szólok édesanyámnak, elmegyek. Vittem magam- mal egy jó kötelet. Mingyán lesz szalma. Kimentem a mezőre, kiválasztottam a legközelebbi szalmakazlat, mer minálunk kinn csépelnek még ma is, nem hordják szérűre a termést, ki-ki a maga fődjén csépel, osztán kinek több van, kinn hagyja a kazlat télire. Meghúzom az egyik kazlat, szépen megkötöm, veszem fel a vállamra. Igen, de a kerülő meg meglátott, utánam ered. Mán a faluho közel vótam, mikor elért. Megkiált, hogy ájjak meg.
Megfordulok, nekem szól? Minek ájjak?
Jön osztán, hogy hogy mertem én azt megtenni.
- Jóember - mondtam neki -, egy kis szalma, ezér nem kell olyan nagy lármát csinálni.
De neki a kötelessége. Menjek vele a bírónál.
Nem megyek én, inkább itt hagyom az egészet. Fogtam magam, lelöktem a fődre, leódtam a kötelet, mérgesen otthattaműket. A kerülőt a szalmával. Én meg elmentem, kerültem egyet, hát hogy visszanézek, egy kicsit vártam, hát a vén égetnivaló nem bekötötte az én jó húzott szalmámat, osztánű vitte haza. Szalmáér mentű is a mezőre. De hogy kerülő, nem hagyhatta szó nélkül, hogy más meg viszi a szalmát. - No megájj - mondom -, majd én lelek szalmát, míg odahaza jársz. Látok egy jó kazalt a másik ódalba, közel a faluhoz. Odamegyek, meghúzom, rakok egy jó rudast, kétolyat, mint e vót, megkötöm, felveszem, megyek haza vele a kerteken. Micsoda? Édesanyámnak három sütésre elég vót. No, mondom neki: no, édesanyám én se lopok többet, ha nem muszáj... vagy ha jó alkalom nem kínálkozik. Először loptam életembe, most is megfogott a kerülő, de kíváncsi vagyok, hogy megjelent-e. Mer ha meg, akkor én is megmondom, hogyű vitte haza az én lopomá- nyomat.
De nem lett belőle semmi, nem szólt az az ég világon senkinek.
Estefelé kiállok a kiskapuba, arra megy Kánya Zsigmondné:
- Mér nem nősülsz mán meg?
- Majd. Ráérek.
- Nősülj meg. Anyád itt marad halva. Sose vagy itthon. Azér nem akarsz - azt mondja -, mert Váradi Piroska nem megy hozzád.
Evvel elmegy, én meg csak nézek egy nagyot.
Nem jön hozzám?... Még nem is kértem... No ezt megtudom, hogy jön-e hát, vagy nem.
De mérges vótam kegyetlen, hogy minek avatkoznak bele az én dógomba.
Mingyán mentem arrafelé, amerre Váradi Piroskáék laktak, a felvégre. De nem hozzájuk mentem be, hanem a kocsmába. Az ott vót akkor közel hozzájuk. Kocsis Ambrus vót akkor a kocsmáros, azér is vállalta a falu kocsmáját, hogy ha úgyse lehet a feleségét egyébre használni, hát erre jó lesz, mert kikapós vót az asszony. Bemegyek, leülök. Rendelek egy liter bort. Mán fele bennem vót, mikor bejön Balog István. Az öreg. Aki első béres vót, mikor én Salánky Arvédnál ostorosgyerek vótam. E vót az, amékre nagyon haragudtam, mert fődhő vert, mikor szántottunk, hogy az ökröt nem jól vezettem, hanem kicsapott a borozdábul. Nekem jött, torkon fogott, és fődhöz vágott, hogy mér nem vezetek jól, mikor éppen úgy törekedtem, de mire elibefordultam a marhának, a fiatal tinók már ki is rángatták az ekét a borozdábul. Osztán e meg ahelyett, hogy helyre térítette vónaőköt, engem vert a fődhő. Nagyon haragudtam én akkor arra, megfogadtam is, hogy eccer megfizetek neki érte. Hát most ott ült velem szembe. Eltelt azóta tíz esztendő, én már jó magam-kőttes legényke vótam, e meg olyan kis öreg lett, mint egy csutka.
Mondom neki:
- No, István bácsi.
Azt mondja:- Ismerlek, öcsém.
- Ismer kend? Hát tudja kend, honnan dörög az ég?
Avval felállok, odamegyek hozzá.
- Emlékszik kend, hogy mikor a Salánky tagjába szántottunk, osztán kend tartotta az ekét, én meg vezettem a tinókat, osztán kicsaptak a borozdábul, míg fordultam vele, osztán kend megfogott, osztán fődhő vert. - Gyermek vótál még akkor, öcsém. - Éppen a, hogy gyermek vótam, semmit se tudtam, annyit tudtam, mint az a tinó. Hát meg kellett akkor engem fogni magának, osztán a fődhő? Avval megfogom a kis öreg embert, a mejjin, osztán úgy ahogy vót, felemeltem a levegőbe, megráztam. - Mit szólna kend ahhó, ha én most kendet a fődhő mázolom, hogy taknyán csúszik, vén kutya?
Avval letettem a fődre. Aligség alig tudott lábára állani.
No, mikor esszeszedi magát a nagy ijedtségbül, azt mondja:
- Igazad van, öcsém, mer most mán te vagy az ember, én meg mán semmi se vagyok.
- Jó van - mondom -, jöjjön ide közelebb, igyon meg egy pohár bort. Karácsony este van.
Odaült az asztalomhoz, megitattam vele egy liter bort, akkor azt mondtam neki:
- No jól van, István bácsi, most mán el van felejtve az egész, hanem mondja meg a béresgazdáknak, kocsisoknak, számadóknak, mindenféle fajta parancsoló embereknek, hogy máskor a gyermekkel ne úgy bánjanak, ahogy kend csinálta. Akkor nem lesz semmi baj.
Evvel elkergettem, én meg tovább búsultam.
Mondom a kocsmárosnak:
- Hogy van most a szokás? Mikor lesz tánc?
- Hónap este - azt mondja.
- Jó van, de jó cigányok legyenek.
- Lesznek - azt mondja -, mégpedig becsiek.
- Nagyon jó. Avval nem szóltam többet, hazamentem karácsony estét ünnepelni. Szép ünnep vót, disznótoros. Másnap karácsony. Mentem templomba. Nagyon körülvettek a legények, de az én cimboráim már házasok vótak. Orbán Gyurinak mán gyereke is vót. Files Gyurkának is hasas vót a felesége. Majd a lesz az enyém is, csak még nem tudom: mejik. Körülnéztem a templomba, mék jány várja az áldást tőlem. Ott vót Váradi Piroska is, sápadt vót egy kicsit. Ezt kéne mégis megpirosítani. Megyek este a kocsmára, mán vótak szépen. Még táncoltak is mán. Én nem táncoltam, csak leültem, és rendeltem egy litert. Vót a kocsmárosnak két kisfia, a nagyobbik mán jócskán megnőtt vót, jó értelmes gyerek, odaszólítom. De csak mikor mán bennem vót a liter.
- Gyere csak, te kis Ambrus... El tudnál-e menni Váradiékho?
- El - aszongya a gyerek.
- Hát akkor ugorj át, osztán mondd meg Piroska nénédnek, hogy gyüjjék táncolni. Én hívatom.
Elmegy a fiú. Jön vissza.
- No, mit mondtak?
- Aszonta Piroska néném, nem gyühet, beteg.
- Fekszik?
- Nem.
- No, akkor eredj vissza, mondd meg, hogy azt izenem, gyógyujjon meg, én izenem. Hanem rögtön jöjjön.
Újra megy a gyermek. Megint jön.
- No, mi a szó?
- Azt mondta Váradiné, hogy mér nem ment maga, György bátyám? Úgy a tisztesség; ha híjja a jányt, eljön, de maga menjen érte.
- Jól van, elmehetek.
Felállottam, elmentem.
Bemegyek hozzájuk. Ott van apja, anyja megű, Piros.
- Jó estét.
- Jó estét.
- No, Piroska, mér gyüttem... Gyüssz-e táncolni?
Biztattak, hogyűjjek le.
Az apja meg feláll, kimegy.
Menjen. Ennek úgyis az a dóga, hogy kimenjen, ha komoj szó van a házba.
Beszélgetünk osztán. Hát bizony a Piroskának nagyon színtelen vót az arculata. De azér megpirosodott egypárszor, mikor egyet-egyet szóltam neki.
Hát a végín azt mondja:
- Hogy jutottam eszedbe?
- Nécsak, Piroska - mondom neki -, úgy jutottál eszembe, hogy mán nagyon régen benne vagy az eszembe. És most azér jöttem haza, hogy házasodni akarok. Hát most még lehet. Te vagy az első, felelj: eljössz-e hozzám?
A jány elhallgat. Nem néz rám, csak nézegeti a zsebkendőjét.
- Várjon még egy esztendeig - azt mondja -, egy esztendő múlva elmegyek.
- Egy esztendő múlva?
- Igen. Egy esztendő múlva.
- Hát, Piroska, megértettem szíved szándékát. Egy esztendeig nem várhatok. Isten áldjon.
No, az anyja megijedt, tartóztatott, de én úgy elmentem, mintha ott se lettem vóna. El.
- No megájj, az anyád istenit, majd lesz nekem táncosném. Avval végigmentem a falun, csak úgy kis ruhába, mer még a télikabátom se vót rajtam, mer csak úgy mentem át Piroskáér, legényesen. Kegyetlen hideg vót, a kezembe vót egy kis tengerinádpálca, avval mentem végig a falun. Suhogtattam a pálcát. A jegyző háza előtt meg is fenyegettem az ablakát. Ettől szenvedtem legtöbbet. A tanító háza előtt is suhintottam egy nagyot; itt szenvedtem a másik legtöbbet. Hej Piri Márta, hol vagy? Itt a házasodás ideje, még csak rád se gondolhatok. Elmentél, azóta kisasszony vagy, nem hallod a bagolykvékolást. Így végigmentem az egész falun, minden ház előtt suhintottam egyet, kire hogy emlékszem. Kovács Marinak is egyet, mér tanított meg cicázni, a gányójányok pajtája felé is egyet-kettőt, ezek tanítottak meg a szerelem mulatására... Végigmentem egészen az alvégre. Megállottam Kőmívesék háza előtt. Bemegyek. - Jó estét. - Isten hozta, György.
- No Erzsike, no kedves Erzsike, jössz-e táncolni?
- Táncolni?
- Bizony, táncolni. A nagy kocsmára. Szól a muzsika.
- Nem megyek, nincs kiér.
Ránéztem, suhintottam:
- Most gyere... most híjlak...
Erzsi rám néz, akkor elnéz valahova a sarokba. Hallgat.
De én úgy állottam, mintha most gyúlna ki a ház felettem. Magam se tudtam, miféle ház: az én egész életem háza... Ha ez most azt mondja, hogy nem jön, leég akkor az egész épület, akkor nem tom, mi lesz velem, nyomorult kódussal... Sokáig állottunk egymás mellett. Erzsi nem mozdult, csak nézett maga elé. Az ágy végébe megmozdult a gyereke, a kisjány. Mán a bőcsőt kitették, mán nem fért abba, az anyja ágyába hált. Erzsi meg a ház kisvégébe lakott a kicsijével. A szülei a nagyvégbe. Hát ott állunk, mondom, nézem a lámpát. Füstöl. Nagyon megharagudtam akkor arra a petró- leumlámpásra, fogom a suhogót, elkeseredésembe emelem, hogy rácsapok. Erzsi megérzi, megkapja a kezem. Erre elkezdünk birkózni. Átöleltem fél karral. De erős vót. Eldobom a pálcát, s a másik karom is a derekára. Ahogy fordulok véle, felkapom, a szoknyája repül, de olyat repül, hogy elfújja a lámpát. Setét lett.
Iszonyú düh jött belém. No, Kőmíves Erzsi, most véged.
Nem mer sikítani, én meg belecsókolok a nyakába, ahol érem.
Egy szót se szólt, seő, se én. Birkózik, mar, liheg. Az ágyba akartam, de ott vót a gyerek.Ű is azt kímélte, hogy fel ne ébredjen... Letettem a fődre... Vastag pokróc vót az ágy előtt. Nem ütötte meg magát...
Szegényt csak elfutotta a forróság, és már nem bánta, akármi történik vele.
Megcsókoltam osztán.
- Hát jössz?
Kérdem tőle.
Azt mondja csendesen:
- Várj meg, mígőtözök.
Kimentem. A tornácon vártam. Felőtözött. Elmentünk.
Úgy mentünk végig a falun. Szép csendesen. Egymás mellett.
Mán e más vót, ez a menés, mint ahogy jöttem. Akkor olyan vótam én, mint a bús bika. Fel tudtam vóna robbantani az egész községet. Most? Bántam én mán az egész világot... Mán énnekem rendbe vót a szénám... Olyan örömem vót mán nekem az életbe, amilyet el se tudtam képzelni soha. Megvót mán a párom. Megvót a fészkem. Jövőm, minden. Hogy én ilyen csudát értem: itt vót kicsi kortul mellettem, aki nekem valónak született, és én arrul semmit, de semmit nem sejtettem. Csak most. De most osztán, mintha egy szippantásra be tudtam vóna inni az egész falut, az egész határt meg az eget, fődet, csillagokat. Ott libbengett énmellettem mán az egész életre való. Isten áldjon, Piri Márta, te csak egy kis buborék vótál; Kovács Mari, te meg csak egy kis szeplő az én életemben. Gányójányok? Csúfság, szégyenség... Váradi Piros?... Ennek még tartozok valamivel. Tűz égesse meg a boszorkány tojását. De mán evvel se törődtem. Csak oda-oda pillantgattam Erzsire. E mán nem Kőmíves Erzsi: ez má az én Erzsim. Slussz. Hát elérünk a kocsmába. Bemegyünk. Elöl én, utánam Erzsi. Úgy jött utánam, mint a kis- bornyú az anyja után. Vagy apja után? No, a szerető párja után az asszony, mondhatnám. Leültettem. Nemigen a főhelyre, mer a nem illett. Nem is kell, hogy nagyon kihíjja az ember a kíváncsiságot. Mert kíváncsiak a népek. Pedig aki a főhelyekre ül, annak fizetni kell; de én mán kezdtem azt számítgatni, hogy lakodalomra kell spórolni. Jön az Ambrus gyerek, mit hozzon? - Hozzál, fiam, egy féllitert abbul a mézes, forraltbul. Két kis poharat hozzá. Elhozza a gyerek. Tőtök. Koccintok Erzsivel. Fogja a poharat. Felemeli a világosság felé, nézi. Én meg ütet nézem. Hát látom én az arcán, hogy meg van színesedve. Mert olyan sápadt jány vót, hanem most valami jó kis pirosság vót a két orcája élin. De a szeme körül meg valami olyan szín, amit a jányok csók után kapnak. Olyan sárgás fejér izzadásos, mint a viasz színe. Elmosolyodok. De nem kacsintottam, csak néztem.Ő is komoly vót. - Igyál mán. Ivott egy kicsit. Cukor vót a borba, meg mazsolaszőlő.
- Gyere táncolni.
Jött. Mikor a cigány megállott, leültünk.
Ülünk, csak ülünk. Nem szóltunk. Mán nem kell szólani. Ha minden ilyen jó rendben van.
Eccer csak, magam se tudom, felállok. Megláttam az Ambrus gyereket, hozzáléptem:
- Égy csak, fiam, égy csak, Ambrus fiam, még eccer. Váradiékhó. Mondd meg Piroska nénédnek: azt izenem, ha látni akar, elgyühet...
Rám néz a gyerek. Ránéz Erzsire. Elszalad.
De ott álldogált mellettünk Somos Pál keresztapám. Hajja, mit akarok. Odaszól:
- Gyere csak, György... Ne küldj te Váradi Piroskáért. Megharagszik Kőmíves Erzsi.
- Ü dóga.
- Minek híjtad ide, ha más jányért küldesz?
- Én dógom.
Micsoda? Öt perc múlva ott vót Váradi Piros.
Azt mondja Erzsi:
- Minek híjtad ide Váradi Piroskát, ha engem hoztál?
Mondom neki:
- Mér ne híjtam vóna? Tartozok én avval neki... Hadd lássa.
Avval hátat fordítottam Váradi Piroskának. Félbehattam ütet. Egyet se néztem felé. Erzsivel táncoltam reggelig. - No, Zsiga bátyám - végezte beszédét Joó György -, e vót az én életem. A többirül nem érdemes egy szót se szólani... Újesztendőbe megkértem az Erzsi kezét. Februárba... Augusz- tusba kitört a háború. Vége vót a boldog életnek.

UTOLSÓ BESZÉLGETÉS
arról, hogy minden hibának van korrektúrája, csak annak az egynek nincs, hogy az ember megszületett és él. Vagy talán annak is van? Ma 1935. április 1. Április 1., az valami tréfanap a magyar népszokásban. Én a szedést korrigáltam: a nyomda fürge ördögével verekedtem: a betűhibákra egerésztem s a tréfacsináló naptól indíttatva, végiggondoltam ezen a három éven, ami eltelt, mióta ez a regény először megjelent aPesti Naplóban. Három év: elmúlt a hivatalom is. Az is három évig tartott, s éppen elég volt. Ma megint független író vagyok, ahogy Csontos bácsi, a napszámosból lett országos képviselő kérdezte: - Osztán, uramöcsém, maga kezére dógozik? vagy más műhelyébe?... Önálló iparos? Osztán van-i elég megrendelése?... Hála istennek, ha van. Szóval korrigáltam a ,,megrendelést". Nagy figyelemmel, mert a legutolsó munkámért a püspöki áldást is megkaptam, avval az exceptióval, hogy ,,sok benne a sajtóhiba". Vigyáztam azért, mert akkor ez a megfigyelés nagyon ártott életem főművének: az emberek észre se vették, hogy azon a regényen tizenhét évig dolgoztam, csak azt visszhangozták, hogy sok benne a sajtóhiba. El is határoztam, hogy ebben nem hagyok egyet sem, írmagnak sem. Csak úgy ne járjak vele, mint Döbrentei Gábor, aki azzal vitte el az új könyvét Virág Benedekhez, hogy: ,,No, urambátyám, itt az első magyar könyv, amiben nincs sajtóhiba." Ránéz Virág Benedek a könyvre; s azt mondja: ,,Látom, úröcsém,ordította Döbrentei Gábor." Ahogy vaklálok a betűk felett, nyílik az ajtó, és ki lép be rajta?... Joó György. - Hű, fiam, de jókor jöttél. Mi szél hord már megint Budapesten? - Rossz világ van odahaza, Zsiga bátyám, egyre rosszabb. Megint arra vetettem magam, hogy feljövök már egy kis pénzt keresni. Nehezen élünk otthon a falun. - Nehezen, fiam?... Csak ennivaló legyen. - Iszeng, ha vóna. De a nincs éppen. Olyan rossz termés volt, hogy a vetőmagot se kapta meg egy gazda se. Aki hatvan mázsa búzát elvetett, negyvennégy mázsát aratott belőle... Hagytam a családnak húsz kiló kukoricalisztet, még van egy kis bab. Disznót bizony nem is öltünk. Tehenünk nincs, csak az az egy, akit most három esztendeje otthattak, adótehénnek, a meg má semmit se ad, igaz, én se igen tudok adni neki semmit, meddő, mégis tartani kell... Hát eljöttem... de má két hete itt téblábok, egy pár csizmát eltalpaltam, de úgy higgye meg, bátyám, egynapi munkát nem tudtam szerezni két hetek alatt... Nagy kedvtelenség csapott rám: ezen a Joó Györgyön nem lehet segíteni. Nézem az embert. Az utolsó három esztendő alatt megöregedett. Már az arca élén csak a bőr feszül. Barna bogár szemei nyugtalanul repkednek. Bajusza lóg s ajka lila.
Ebéd után összeültem vele. Odaadtam neki a könyvnek kiszedett első íveit, elolvasta.
- Úgy vót, György? Igazán írtam?
Vártam, hogy megnyilatkozik, hogy magára ismer-e, s nincs-e kifogása, hogy az életét ilyen őszintén elmesélem az egész világnak,- Hát bizony így van e most is. Nem lesz az idén se semmi termés. A tél száraz vót, az egerek kirágták a búzát. Jöttem a mezőkön, csak néztem, mi lesz ebből, jóisten? Mint a száraz malom zuborgása, zörgött és zakatolt belőle a panasz. Elgondolkoztam a sorsán. - Nézd, György - mondom neki. - Azért a te faludból senki se megy el. Mindenki csak megél. Csak te nem tudsz élni? - Dehogy él. Dehogy nem megy. Elmenne a mind, csak tudna hova menni. De minek menjen el a szegény nyomorult nép, ha másutt se kapja meg a napérő kenyeret. - De hát, az istenért, csak van valaki nálatok is, akinek jól folyik a dolga. Mondd csak el, kinek megy jól nálatok? Lehajtotta fejét, és maga elé meredt: - Jól megy a jegyző úrnak, van hivatala, rendes fizetése, amit az államtul kap... Jó a tiszteletes úrnak is, a felesége is nyugdíjas. Neki is befolyik a fizetése. A fődjéért kap tíz mázsa tengerit, négy mázsa búzát. Fát is kap. Meg államsegélyt is. - Meg stólát, ugye? Keresztelésért, temetésért? - Azt nem sokat, mert minálunk már nem sokan születnek, nem sokan halnak meg. Tavaly vót két születés, három haláleset. A keresztelésért kapott két pengőjével négy pengőt, a teme- tésért, darabjáért nyolc pengőt, az huszonnégy. - A bizony nem sok... Még kinek megy jól? - Jól megy a vámőröknek, vannak hatan. Hogy most a mi falunk éppen a határon van, benne van a trianoni szerződésben is, Magosliget... Szóval a besorozott katonáknak is jó. Vannak a kaszárnyában tizennégyen. Még a szakácsnéjuknak is jó. Egyszóval azoknak jó, akiket az állam tart el. Vagy a község. Mert jó a kisbírónak is, a levélhordónak meg az éjjeliőrnek... Még a cselédeknek is elég jó, de mán a faluban csak három cseléd van, egy férfi ember, kocsis és két szógáló jány. Ezelőtt a gazdák mind tartottak cselédet, nem tartanak már. - Hát a gazdáknak? Hozzáfogott számolni a gazdákat, egyenként, végigment az égész falun: - Tizenkét házban van élet, a többi mind nyomorban van. Tizenegy ház megszűnt, harminc- nyolc házban csak nélkülözés van. Nincs mán minálunk csak ötven ház. A többit lerontották, elhordták, csak a puszta hely van... Én is úgy vagyok: nem vagyok képes lepadlásolni a házam hátulsó szobáját. Pedig nem vótam részeges soha, dógozni szeretek. Megőszültem ebbe a három esztendőbe... Itt a kezem, eben e: egészen meg van szépülve. Nem töri fel a munka... Ez az egy szerencse, hogy gumitalp van a csizmámon, lejártam volna egy pár bőrtalpat, mióta itt vagyok Pesten... Sehol semmiféle munkát nem lehet találni. Odamegyek akárhova: ,,Kérem szépen, nem lenne szíves valami munkára, napszámos munkát..." ,,Kérem, azt feleli, csak a párkányok lesznek javítva, semmi más..." Azért építenek négyemeletes állványokat. Dehogy is vesznek fel munkást, inkább azt is elküldik, aki má ott van... Gép keveri a betont. Két talicska kell hozzá, egy meg eligazítja. Ahol harminc, harmincöt ember dolgozott, ma három elég. Bólogat, tűnődik. - Má nem bánnám, csak azt az időt még megérném, mikor újra szükség lesz az emberre... De itt vannak a gyerekeim... Mi a mai fiatalok élete?... Nem isznak ezek... Má nincs kocsma... öt- hat liter pálinka a zsidónál eltart három hétig. Vámőrök isznak csak titokba, meg a csempé- szek. Jönnek át a másik félről, odaátrul, azok igen: de a mieink soha... Az én időmbe?... Ha én a kocsmába mentem tizennyóc éves koromba, a pitarban állottunk meg, mert odabe tele vót legényekkel a nagykocsma. Két sorba ültek... Ma?... Ma már nincs gyerek. Egy ha van. A legtöbbnél egy se. Ha így megy, akkor a mi falunk nemhogy szaporodna, de elfogy... És aki van is, fiúgyerek? Úgy meglátszik rajtuk a nélkülözés. Nem tud adni nekik az anyjuk tíz fillért. Úgy megtanulja a gyerek a nincsent. Azt mondja a tizenkét éves fiam: ,,Édesapám, ne tessék annyit adni az aprómarhának, mert elfogy. Nem lesz" - azt mondja. Még ennek a kisfiúnak egy vásáriőtözet ruhát nem tudtam venni, mióta él... Csak hallgatom, hallgatom, lesújtva és tehetetlenül. Az ország gazdasági állapota leromlott, különösen a keleti végeké. Joó György továbbdongja a gyászigéket. - Édesanyám még nulláslisztből sütötte a kenyeret, azt mondta: annak van szaporája. De ócsó vót: vett tíz-tizenkét kiló lisztet akármikor, nem vót gond. Most egy mázsa búza 18,50. Én egész télen egy kilót se vettem... Húst karácsonyra vettünk. Harminc fillér egy kila liszt, két pengő negyven egy kila zsír... Egy kis habarást csinál a feleségem tej nélkül. Beletesz a lisztbe kis hagymaszárat, rántást csinál, zsír nélkül. Én meg ott heverek; egész télen egy pengőt nem tudok keresni... Hol vannak a régi jó túrósbélesek? Néha eszembe jut, még álmomból is arra ébredtem, hogy azt ettem. Mondtam édesanyámnak: ,,Jaj, de szeretem a túróstésztát, édes- anyám, főzzön mán." Megfőztük mink azt akkor hétköznap is... A só? Csak öten vagyunk, hozunk egy kila sót, má vége... Akkor tíz krajcár vót a finom kősó, amit Szlatináról hoztak, kétszer olyan jó: ma hatvan fillér ez a semmi főtt só... A rizskása tizenkét krajcár vót, ma nyolcvan fillér... Cukor? Nem is tudom, milyen drága. Karácsonyra vettek, egy kocka két fillér vót. Tíz fillérért öt kockát hozott a gyerek, sírt a feleségem... A gyufát má úgy veszik minálunk, hogy három asszony adja össze a paklira a hat fillért, osztán szálanként szétszá- molják maguk közt... A zsidók is mind elmentek a faluból, nincs mán, csak az egy kocsmáros, pedig tizenkilenc vót nálunk valamikor... Csak tessék kihirdetni, jó bátyám, az én régi boldog életemet. Ha azt meglátják az emberek, meg a kormány, hogy milyen élete vót ebben az országban a szegény magyar embernek valaha, akkor talántán gondolnak egyet; és azt mondják: csináljunk még eccer ilyet nekik. - Nézd, György fiam, én ezt a te életedet megírtam, most újra meg újra elolvastam, s meg is fog jelenni könyvben... De ahogy nézem, úgy láttam, az olvasók azt fogják mondani: ez az ember, amilyen derék, ügyes fiú, élelmes, okos, erős, eszes volt gyerekkorában meg legény korában, mégis semmire se tudta vinni... azt fogják mondani: ez az ember mégse volt hős... Az embereknek csak az imponál, ha a szegény ember gyermeke elindul a mese útján, és eljut odáig, hogy feleségül veszi a király legkisebbik leányát, és aztán boldogan él, ha meg nem halt... Mondd meg, hova jutottál te? Joó György rám nézett komoly szemeivel: - Hova jutottam?... Ha én nem lettem volna ilyen ember, amilyen vótam, azóta meghaltam vóna az árokparton. Iszen én tizennégy esztendős koromban semmi nélkül maradtam. Engem úgy megüldöztek a fiskálisok meg a többiek, azt akarták, pusztuljak el a faluból... De én ottmaradtam. Nekem ma ott nyolc hold földem van. Öt gyereket felneveltem. Két jányt férhez adtam, Egy fiamat szabómesterhez iktattam be inasnak. A többi is, ahhoz képest, egészséges, és olyan jó gyerek, hogy párját kell keresni. Én egy olyan nőt vettem el feleségül, aki ennyi idő óta egy rossz órát nem szerzett nekem. Inkább a legnagyobb bajokban is csak vigasztalásomra vót, és a verejtékemet letörülte... Én azt elmondhatom, hogy Isten segítségével jól házasodtam. Annyi sok fejércseléd közül a legjobbat választottam ki. Hálát adhatok az Istennek, hogy ebbe a szerencsébe részeltetett, hogy lelki boldogságot adott... Mert Kőmíves Erzsi vót... Mert huszonöt év nagy idő, de huszonöt év alatt egyszer felleg nem jött az én homlokomra ümiatta... Ezt nem tudom, melyik királynak milyen lánya adta vóna meg aző urának...
Joó György lelke nagy bánatában, szívének nagy boldogságában rám emelte tekintetét, s a szemében könnycsepp égett, s fehér homlokán büszke öröm ragyogott. Nem bántom tovább: így van ez, Joó György. A te életed mintaszerű emberi élet. A szegény magyar földműves ember együgyű élete. Nem futottál hiábavaló földi javak után: mennyei kincset szereztél ezen az igazán siralmas földi téreken. Arról nem tehetsz, hogy az ember az ország szolgálatában elég, mint a kicsiny gyertyaszál. Ebben mindnyájan osztályos társaid vagyunk e megtöretett hazában.

 
 
0 komment , kategória:  HUSZONNYOLCADIK BESZÉLGETÉS  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1784
  • e Hét: 7076
  • e Hónap: 86634
  • e Év: 2027914
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.