Belépés
nagyuska.blog.xfree.hu
"Idegen nyelveket tudni szép, a hazait pedig lehetségig mívelni kötelesség. "- Kölcsey Ferenc Parainessis Kölcsey Kálmánhoz Juhászné Szunyogh Mária Marika
1947.09.09
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 18 
x
  2010-06-08 07:28:59, kedd
 
  Nógrádi Gábor

HALÁL KACÉRSÁGÁTÓL SZÉPEK SÁPADT

terveit jaj, ne rontsa meg az ország,

hol énekünket vasak zakatolják,

és törik törve síkját a határnak.

Ami bennünk van, bírják azt az árnyak,

ami belőlünk, a sejtelmek hordják,

méhek magányát vele sarabolják,

mint sebkötöző asszonyok a vásznat.

S hogy néhány lámpást felgyújtunk az úton?

Kényszerű léttel kényszerű jelentés.

Fejsze lennék, hol verset kell hazudnom,

s hol igék göncére nem jön teremtés.

Hátadra pokol és melledre menny dől:

kiűzettettél a történelemből.

1966.
 
 
0 komment , kategória:  Nógrádi Gábor  
x
  2010-04-19 08:06:51, hétfő
 
  Nógrádi Gábor
AVAR

Töredékek, vázlatok

Látom a szárnyak nélküli rút madarak repülését
látom a szárnyakat elkülönülve repülni
látom a golyóktól leütött tollakat
tollak vércsöppes lebegését
látom az űrt amint fészkelôdik a levegôben
és levegôt látok amint semmibe vész
látom a gyermeket
arcát hogy letakarja,
s lebukik belebukik
beledôl az avarba



KÖVEK

Elôttem víz, mögöttem kô.
Távolodom, közeledem.


BANKKÁRTYA-VERSEK

(Egy újszülöttre)
Hiteled korlátlan.
A PIN kód ismeretlen.
*
,,Mint a többi olyan" - mondják, de el ne hidd.
Nincs kártya, még egy, mint te,
bár legyen
fajtában, színben, korban ugyanaz.
S egyezzen bank, meg az aláírás,
vagy éppen a lejárat ideje.
Egyik se tévesszen meg, ne örülj!
A látszat csal.
Egyedül vagy örökre.
*
(A nagy kártyatartó)
Mindegyikünk egy másik fóliában,
szoros kötésbe bújva, összezártan,
fejtôl, lábtól testvéri testmelegben:
mi elválaszt,
az összetart.
*
Mikor számlád a legnagyobb a bankba',
bedug az úr az égi BANKOMAT-ba.
*
Testvér, tudd: kétszer tévedhetsz csupán,
harmadszor a sötét mélység beszív.
*
Miért, hogy hajt az olthatatlan vágy,
kívül-belül leselkedô halál elôl stb?!
A keskeny rés beszív és elfogad,
de nem maradhatsz óvó rejtekében,
hol minden ismerôs: szöglet, ciráda, kód;
semmi-gyönyört mindig kudarc követ:
kifoszt, s kilök a BANKOMAT - az Úr.


 
 
0 komment , kategória:  Nógrádi Gábor  
x
  2010-04-19 08:01:13, hétfő
 
  Nógrádi Gábor
MENEKÜLÉS

Kis gyönyörkapszulák
a fájdalmat feledni,
kilépni önmagadból,
s egy nôben benne lenni.
Ennyi.

Mellével bíbelôdni,
ajkával enyelegni,
a boldogító csapda
gyűrűjében remegni.
Ennyi?

Más droggal él, piával.
Én beérem a Ritával.
(Más rímre számítottál?)
A nyelve, mint a bársony,
szemérem(?)ajka számon.
Inkább, mint haldokoljál!


MÉG MENNYI?

Van még öt év? Vagy három? Kettô? Egy?
Az űr szólít, az Úr lassan kiszámol.
Jó voltál? Rossz? Az neki egyre megy.
Egy perc alatt lesz a közelbôl távol.
Mint ha ölelsz húsával összeforrva,
aztán ellök, s keresed, hol a torka.

Van még öt év? Öt nap? Öt pillanat?
Enni, hogy ez az utolsó falat?



HÚGOM HALÁLÁRA

Csak a szemét, csak azt tudnám feledni,
mikor ,,Ne nyúlj hozzá!" - azt sivította;
orrában a két műanyagcsövecske.

Az oxigénpalack csapjával volt a gond.
Nem bízott bennem. Soha senkiben.
Élet hol végzôdsz? Hol kezdôdsz halál?
◆
Még nem haltál meg, s már nem élsz.
Még nem gyászollak.
Visszatérsz reggelente
és újra félsz,
hogy nincs remény
és oxigén.
◆
Szavak, szavak, szavak, szavak.
Micsoda látvány! - szól a vak.
Meghalt!!!... Meghalt, az istenit!
Mit ér a vers, ha nem segít?
◆
Még megy az oxigén,
még dobog a szívünk.




ÖLELD

Minden idô tiéd és nem tiéd.
Fény, sötétség örök, te változol.
Öleld húgod, holnap már messze jár,
ha él.

Élsz. Ez ajándék. Jól fogadd!
Ha nem teszed, nyereményed halál.
Öleld fiad; holnap már nem fiad.
Megöl.

Végedet így is, úgy is megkapod.
Minden gyönyör lyukában megtalál.
Öleld magad, holnap már itt lesz
a sehol.



HULLASZONETT

Ha meghalok, ne égessetek el!
Szeretnék széjjelrohadni a földben,
s feltámadni az áprilisi zöldben.
A Messiás értetek jöjjön el.

Lelkem se gond: a mennyért nem perel.
Nem szabadultok tôle olyan könnyen,
ott leszek minden röhejben és könnyben,
amíg szövegem nektek szövegel.

Szétáradok lent és fent. Alig várom!
Hát nem gyönyörűbb, mint itt dögleni
- s gondot okozni másoknak - az ágyon,
míg fejem, s farkam kínokkal teli?




APÁNK LÁNCÁN

Még hogy testünk a börtön,
s lelkünk volna szabad?
Testem felszárnyal benned,
görcsös lelkem a rab.

.....Apánk láncán medve táncol,
.....sose törsz ki Judeából.

Van egy rettentô titkom,
de nem tudom, mi az.
Ez ám a krimi, nem a
Tíz kicsi néger, igaz?

.....Apánk láncán medve táncol,
.....sose törsz ki Judeából.

Adorno okos fószer:
az ember elveszett.
Auschwitz után nyugton
már baszni sem lehet.

.....Apánk láncán medve táncol,
.....sose törsz ki Judeából.




KEZEM KÖZÖTT

Kezem között hűltél ki, kishúgom.
Vagy Anna volt, kinek szemét lezártam?
Vagy anyám?
Vagy ô hagyott el tavaly,
és Anna halt meg ötven éve épp?!

Fejtôl, lábtól anyámmal forrtam össze?
Vagy húgommal?!...
Vagy ez a három: egy,
és én szakadtam szét háromfelé,
hogy háromszor gyászoljam ugyanazt?

A kéz hideg, a szem félig nyitott.
Mindhárman élnek. Én vagyok halott.
◆
Nincs már szavam,
elmondtam mindet.
Remény, ôrizd meg
lelkeinket.




HOMOKPOGÁCSÁK
K Ö T E T B E N E M S O R O L T V E R S E K




AZ ELRENDELTETÉSRÔL

Én csak úgy lettem költô,
mint magyar, magyar, zsidó, zsidó,
ideüldöztek, elhajtottak erre,
mint kôvé a lomb,
mint kurvává a lányod,
én csak úgy,
megnyomtak, összetörtek,
én csak úgy lettem érzékeny bolond,
hogy erre jöttek a lányok és a tankok,
és rám másztak a lányok és a tankok,
hogy üvöltöztem anyacsöcs után,
meg sors, meg hon, meg az isten után,
s kipusztultak, mire rájuk-találtam.
Én csak úgy leltem verset,
mint az ország szerdát,
hogy belevágta hétfô és a kedd,
begyömöszölte Duna-Tisza csontját,
s csüngô bordájú jobbágy-mellkasát
odavonta a pisztolyos vasárnap.

Mert engem is a vascsontvázak vártak,
meg apámnál az ajtók, ablakok.
S Berta, kocsmáját rám hagyhatta volna,
a sok pohárral, meg az asztalokkal.
Az ám az üzlet!
De iszós nagyapáim versre fogtak,
s jövô-józan-magam kell adni-venni
alkuszok és kufárok ricsajában,
e történelmi kiárusításon.
(1968)




A JÖVÔ MEGSEJTÉSE

Húsát eszem azoknak,
akik felindítottak.
Akikbôl ég mellére hágtam
megtépve, -törve testüket
a hétköznapi pusztulásban.

Beroggyant arcukat lenyúzom,
kehes mellükbe marok ujjal,
s összevigyorgunk kocsma mélyén,
kocsma mélyén és állomáson:
tudatlanságuk történelmi
csillaggá szikárult mezôin.

De jaj, ahogy széttépem ôket
tehetetlen fogaskerékként,
és ahogy vállon veregetnek,
elébem ételt, italt tesznek,
arcomban az arcukat látják
- hiszen a húsukból zabáltam! -,
jó dózsagyörgyök, mit se bánják.

Mígnem ülök majd asztaluknál,
dalolhatnék, s csak böffenek.
Összevillannak - hiába futnál -,
fölriadtak, fölmetszenek.
1968




A TETT

Esik. A könnyek súlya nô.
Ne menj! Még jöhet villamos.
Zümmög a víz - ez érthetô,
ô jó mosónô: másra mos.

Nincs lakásom és gyerekem.
Nincs asszony, aki kiterít,
ha elbúcsúzom hirtelen,
itt hagyva apám ingeit.

Magam élek már - senkinek;
nem állít meg rendôr, lotyó,
foszló anyám sem érti meg,
ez az április mire jó.

Várok veled. A síneken
a villamos is felvisít.
Belöklek. Ne sírj itt nekem!
Meghalsz. Már tettem valamit.
1967. április



VERSJÁTÉK J.A. HETVENEDIK
SZÜLETÉSNAPJÁRA

A költônek most úgy kéne
szólni, hogy ne legyen vége
énekének.

Oly szóval, aminek nincs sorsa,
s nem önnön súlyától fogva
dôl elôre.

Írni írként, szúrni szíjként
önmagából, mert ölekként
öldököltök.

Ámde költônk hazátlanul
hordva földjét lázat tanul
megremegve.

Talált szava oly hontalan,
mint amilyen haszontalan
írt Attila.

S így dúdol: dalolva hallgat,
míg lesik magos hatalmak:
hím e ríme?

Ám dalára láza rázza,
s dallamára kezd a páva
felfigyelni.

...... ...........


SZONETT KÉT AKROSZTICHONNAL

Dr. Süpek Ottó és Francois Villon nevére

Dalos!...... ........... Fütyköst lóbálni kár, tudod.
Ringyó...... ........... rothasztja romlott fütykösöd.
Síró...... ........... apád húsába öltözött
Ûzött...... ........... néped - nyakad körül hurok.
Pénzért...... ........... csahol, ki csak pénzhez jutott,
Ebed...... ........... ordít, kit nôd hanyatt lökött.
Káromlod...... ........... Istent, úgy hiszed, röhög,
Ország...... ........... szívén te vagy az elbukott.
Talán...... ........... világ lesz, azért van sötét,
Talán...... ........... istened, mert ostorozott.
Oldod,...... ........... láncolod, csakhogy megtaláld.
Napodnak...... ........... látod görcsölt köldökét.
Anyád...... ........... ostoba, hogy idehozott,
Kések...... ........... nélkül keresni a halált.
1975




SZERETET
Juhász Ferencnek

Halottaim elôl elzabálna,
ha nem szórná maga vérét szája,
ha nem szórná át magát a száján,
s magával halottat halott hátán.

Elrabolná én-megváltó-szómat,
mamából a föloldozó sókat,
a csókommá nyílódó magokat,
a csókomból nyíló virágokat.

Ám csak értem, általam lebeg fel
az űrbe csillagporos szelekkel,
s amit elvesz, csontjai megadják.

Úgy gyűlölöm, mint fiú az apját.
1968-69.



A FRANCIAORSZÁGI VÁLTOZÁSOKRA

Véletlenül nem,
a füvek sem,
arcomra a kezed sem,
nem mozdul el
véletlenül.
Szerveim marakodnak, vérem zuhog,
ó, mennyi kell, míg hozzád eljutok!

A Szajna és Loire partján nem jártunk sohasem,
a gyárak csöndesülnek,
de nem feledhetem,
bár nem voltunk sosem,
hol utcák felfakadnak,
s kibomlanak, mint benned én.

Az ott a harc,
ez meg a költemény.

Ám kelet-nyugat szelek zúgnak itt
és annyi hordalék,
kövek, zászlók, hitek
hullanak rád,
hogy nem járhatsz érintetlen tovább,
mert felhasít árnyéka a toronynak,
szeretôd szökik
és gyorsabban pusztulsz, és könnyebben,
de érthetetlenebbül.

Vigyázó szép szemed szerelmetes öcsém
magadra vesd!
(1968)



SEBTÁJ
A Böszörményi-Gyarmathy házaspárnak

Mély seb a hegy derekán.
Bár gyógyul, felszakad újra.
Varrat alól ki-kibuggyan a vér - ez a ballada földje.

Gondolod, út? Csak a heg fut a völgyben.
Sérült hexameter kanyarog.
Épségben már szikla sem áll,
csupa karc, hasadás, repedés.
Elvaduló körmökkel szántva a táj.

Hol van most a kenôcs, hol puha gyolcs rá?
És hol az orvosi bölcs tudomány?
Elfertôzve az év új évre heged,
lüktet a föld.
Seblázban ég a vidék
(1989)



ARCCAL A FÖLDNEK

Ezek a falak újra ledôlnek.
Töltött pisztollyal álltok az utcán
háttal a földnek.

Látod, a bölcsek újra bolondok,
hajt a fűrészelt jegenye lombot.
Kövön szegény foga vásik,
a gonosz mindig a másik,
de fellélegezhetsz a kifulladásig.

Éjszakáinkban gyermeket ölnek,
virág-virágok csonttá verôdnek,
rögökkel szádban fekszel az utcán
arccal a földnek.
(1972)



HOMOKPOGÁCSÁK

V. Ildikó
Itt fekszem Ildikón öt évesen.
Így látta szüleit öt évesen.
De nem történik semmi, semmisem.
Fázik a fenekem.

F. Zsuzsa
Gyönyörök kertje, Makarenko utca tíz;
karok közé repítô kiskapu.
Másban elégtél már, de az a tűz
gerincedben örökre ott lapul.

B. Ági
,,Megölöm apád!" - a kórház felé
gyilkos kedvemben megcsókoltalak.
Nagy szerencse! Gerincem nem bizsergett,
s így édesapád életben maradt.

1956
Kattogást hallunk. Grósz néni anyámmal
sírva rohan be, s ajtót, ablakot
zárnak, míg én mozit várok, de sajnos
Nyíregyházán csak egyszer kattogott.

B. Zsuzsa
A kádban itthon - emlékszel Zsuzsánna?
ki Ohioban, vagy a föld alatt
magyarul sem tudsz tán, pedig mi együtt
a mészhiánytól ettük a falat.

Átváltozás
Új házasság. Tövisek tálban, ágyban.
Derűsen néz álmukban Mengele.
,,Az anyád inkább egy borjút szült volna!"
Be-e-e-e, be-e-e, be-e-e

A hit
Szólj rám, ha vagy, te vén csirkefogó!
- reszketek föl a templomi sötétben.
Rabbink szobájából tánczene szól,
s tizenkét éve veszekszik a vérem.
Hallgat a Hang. A kôoroszlán ordít.
Szembevizel az aranyozott minta.
Magadra vess uram, a Gábor volt itt,
Hű szolgád, ki miattad ateista.
(1980)




ZSOLTÁR

Elszórod ôket
veszíted ôket
siratod ôket
Uram!

Asszonynak férfi
férfinek asszony
nem elég soha
Uram!

Zölded zabálja
zölded emészti
szaggatja ôket
Uram!

Mindenki árva
félelmed szárnya
érinti arcuk
Uram!

Jóságuk zaklat
én elhagyhatlak
segítsd meg lelkük
Uram!

Vélem ne fáradj
ôs az utálat
bennem irántad,
Uram.




SOUVENIR

Halál elôszobája, tenger,
sós íz és hullámzó magány.
A gáz illata este, reggel.

A parton Margaret. Talán.
Vagy valaki. Anyám. Egy asszonyember.
,,Kinyújtóztál a halál oldalán."

A gépek Nizza felé fényjelekkel
matatnak az éjszaka tomporán.
A gázóra ketyeg. Ne költsetek fel!

Antibes, 1983. szeptember
 
 
0 komment , kategória:  Nógrádi Gábor  
x
  2010-04-19 07:43:23, hétfő
 
  Nógrádi Gábor

A Z A S S Z O N Y V E R S E I
KÉPZELD EL MAGAD

három nagy gyerekkel
válás után,
halált épp elkerülve,
hüvelykujjnyi gödörrel testeden.
Kopott ruhában, ötvenhez közel
vársz a buszra, s hogy leszólítson bárki,
kinek szaga még elviselhetô.
S akkor (játszik a sors) jön egy levél,
valami reklámféle,
s rajta annak neve,
kit egykor úgy szerettél,
s ki elhagyott.
Nem hívnád fel, fuldokló?
*


MIT GONDOLT, MÉRT SÍROK A KÉJ UTÁN?

Az örömtôl? Bánat felhôzte szemmel?
Tudta okát, mert újra, s újrakezdte,
mintha ezer gyönyör felinná azt az egyet,
mit Vele éltem át, az én-felemmel
ugyanabban a hotelben, szobában.

Mért hagytam? - kérded -, és: miért csináltam?
,,A végsô szakadék szélén reszkettem egykor."
Ezt ô írta. Pontosabb válaszom nincs.
*
115
ARANYKALITKÁBAN LAKTÁL-E MÁR?
Sűrű mézitalon éltél-e már?
*


GYÛLÖL, PEDIG TUDTA, HOGY ELMEGYEK,

ha nem volt vak, süket hét éven át.
Enyém a bűn, ha becsapta magát?
Perc volt a kéj, s életünk kéjtelen.
*


HA NEM ÉREZTED, HOGY SEMMIT SEM ÉRZEL

néha, mikor ajkadhoz ér az ajka,
megérteni se próbálj!

Ha nem futottál volna el ezerszer,
és nem maradtál nyelve...! S nyílva, nyalva!
Megérteni se próbálj!

Ha nem nevettél, könnyeid legyűrve,
és nem lihegtél döfölését tűrve,
megérteni se próbálj!

Ha nem hagytad, hogy élvezzen el benned,
s tegyen akármit, ez nem a te tested,
megérteni se próbálj!
*



HÁLÁRA VÁRSZ?

Amit adtál, nem azért adtad, mert szeretsz?
S ha így van, nem te tartozol,
mert hagytam szárba szökni álmodat,
míg önzésem, fájdalmam, bánatom
mosoly-ruhába bújt,
s Annát száműztem a sehol-jövôbe?

Gyermektôl, nôtôl, férfitól
hálát ne várj!
Ha adsz,
magadnak adsz.
*


KÖLTÔ? ÉN NEM VAGYOK.

Szégyen és fájdalom írja a verset.
Kifakad a kelés, hogy meg ne öljön.
A költôknél nem így van?
Ha nem, az mesterség, tudás,
nem vers.



S O S E M V O L T E N Y É M
JÖN, MEGY

Ülsz, alszol, iszol, üzletelsz -
ô jön és megy, és jön és megy.

Felejteni nagy útra kelsz -
ô jön és megy, és jön és megy.

Más nôt ölelsz, ha lyukra lelsz -
ô jön és megy, és jön és megy.

,,Ne lássalak! Nem érdekelsz!"
Ô jön és megy, és jön és megy.

Megfojtod, de percet se nyersz:
ô jön, és megy, és jön, és megy.

Tégy bármit, nézz bárkit, ôt látod örökké?
Nélküle ,,nélküle" nincs soha többé?



NINCS VÉG

Viszket levágott lábad,
a boncolt béka ráng,
dúdol halott anyánk,
mag önti el az ágyat.

Nincs vég. Véget nem ér,
mi elmúlt, elveszett;
megölni nem lehet,
mi volt, mi van, mi él.

Versben égetlek porrá,
s nézem, míg tép a tűz,
mint változol mosollyá,
mi nincs-öledbe űz.

Mi volt: álomhajó.
Mi nincs: az a való.



SOSEM VOLT ENYÉM?

Sosem volt enyém a kis kutya,
a kis gumi, amiért úgy sírtam ötévesen?

Sosem volt enyém a kis duda
- tűtű! tűtű! -,
mikor eltűnt anyám
(elôbb a melle, aztán ô) hatévesen?

Sosem voltál enyém te sem?
Kétezer nap, négyszáz szeretkezés...
Ami enyém volt, sosem volt enyém?
No, de mégis, akkor mi volt, mi volt?




SZERELEM 1

Lófasz volt ez, nem szerelem.
Csak megszokás és kényelem,
csak nyugalom, és félelem
a magánytól. (Az életem.)

Lófasz volt ez, nem szerelem,
és ha momentán szétesem,
míg zokogok, hogy: légy velem!
- csak a vasalót nem lelem.

Lófasz volt ez, nem szerelem.
S ha a feneked keresem
reggel, míg kilóg a belem,
ez csak az én történetem.

Lófasz volt ez, nem szerelem
- magyarázza az értelem. -
Mit akarsz hatvan évesen?
Mindent. S még többet! Mért? Te nem?



SZERELEM 2

Ferenczi szerint téboly. Tán igaz.
Hisz vágyott teste hússá változott,
mióta áldott öle átkozott!...
(Mégsincs vagina más, amely vigasz.)

Bíztatsz: ,,Valaki vár még rád!" Ki az?
Hadd tépem szét, amíg meg nem lopott,
míg hüvelyébe nem csal a kokott,
s nem fitymál le utána a pimasz...

Hülye szonett! Rímek és szóvirágok
mit képzeltek? Hogy tudtok valamit?
Formába rázni szétesô világot?
Ki ebben hisz, az mindig rábaszik.
Ugyanaz a dal évezredek óta!...
Ó, hogy unom! Mért nincs egy másik kotta?


HALLELUJA!

A vágy halott, az emlék pernye.
Látni közöny, és hús a teste.
Érint? Nem ajz fel. Bújik? Már semmi.
Viagrával, ha be tudnám venni.

Ennyi volt? Rómeó, vén fasz, el, balra?
Felidézed, és nincsen arca!
Túlélted!... Szabad vagy. Az élet vár!
Ó, halleluja!...
(De akkor mi fáj?)



AMI SOSE VOLT

Nem, már nem ôt,
csak az édent,
azt vágyod vissza,
ami sose volt,
csak a képzeletedben.

Már nem a nôt
látod a fényben,
csak a tiszta
reményt (ami holt),
hogy boldog lehetsz - szeretetlen.

Már nem a hôt
érzed a kéjben.
Csak szemed issza,
ahogy lehajolt.
Sose volt meztelenebben.

A vég elôtt
csak a szégyent
felednéd, mint a
patak, ami folyt,
s most száraz a föld a mederben.



M E G Ü T Ö M A M A M Á T
TÉVEDTÉL

Tévedtél, nem anyád.
Virágot várj a földtôl,
s hagyd élni a halált.

Mikor a vágy elôtör,
álom lesz a való,
s vizet fakaszt a kôbôl.

Higgyél benne, ha jó,
hisz végsô kikötôd,
hova visz a hajó.



GYEREKVERS

Ugrálok a mamán,
fiú vagyok, ô lány,
de csak egy melle van.
Én gyűlölöm magam.

Megütöm a mamát,
a melle helye fájt.
Már hat éves vagyok.
Apa pofont adott.

Azóta keresem,
az utcán is lesem,
mindenütt ott lohol,
de nem látom sehol.




ANYA

Mi lett belôled ötven év után?
Mennyi maradt meg ötven év után?
Nem ismer fel más, csak a tudomány.

Március van, ötvennégy, délután.
A kín szaggat, s én csak állok bután
hét évesen. Az ágyban anyukám.
,,Gyere ide! Menj el! No, mi lesz mán?..."
Veríték csurran végig a haján.

Két hét múlva, halála hajnalán,
egy felvonuló ország dallamán
gerincét törték. Ezt keresztanyám
mondta. ,,Mer' nem vót morfium! Azám!"

Halálomig sem értem meg talán,
mért mosolygott koporsódnál a szám.
Ez az örökségem? Ezt hagytad rám?

Csak azt a mosolyt,
azt tudnám feledni,
mikor apám ingébe belevágtak
a zsidó vallás rítusa szerint.
Azt a mosolyt
a ravatalozóban.

Keresztanyám
(kereszt? nebah!)
kivitt az udvarra,
s nem tudtam, mit csináltam.

A gyerek ötven éve mosolyog.
Valaki meg, folyton hallom: sír.



ÖTVEN ÉVE

Ma ötven éve. Ötven éve ma.
Éjjel nem aludtál, nem alszom én sem.
Készültél? Tudtad, vártad. Épp elég
okod volt rá, hogy vége legyen. Vége.
S nekem? Nekem nem? Nem szabad?
Mi tart, mama, ha minden elszakad?
2004. április 4.
*
Világot kap a gyermek
széttörve darabokra,
s egy életen át görcsös
rémületével fogja.

Így jön, megy. Kínja látszik,
tagadná - sorsa ennyi.
Karjában törmelékkel
ki tud ölelni, tenni?



Ö L E L D H Ú G O D
TÖREDÉKEK

Ne gyere vissza, Anna! Nem te fájsz.
A seb szakadt fel. Azt hittem behegedt.
Miattad, de nem érted szól a gyász.
S nem rólad, csak rólam szólnak a versek.
◆
Mint leterített állatot,
a Trabant hátsó ülésére vetve,
úgy hoztalak fel Budapestre...
◆
Fülön, szájon, vaginán áthatolva
úgy áradok el benned, mint a rák.
Mintha csak benned lennék az, ki volna,
ha átengedné magának magát.
◆
Obszcén, kegyetlen, nyers a versem?
Mondhattam volna szelíden, szebben?
Megbotránkoztat? Haragszol rám?
Nem a valóság, a vers a botrány?
◆
A körte vagy. A halványbarna stóla.
A kis cipôk. Tökfôzelék, menóra.
És Vilnius. A csehországi várak.
S foltos, foszló bugyi. A rúdon szárad.
A titok vagy, mert nem akarom tudni,
hogy nincs vágyad, nagyobb, mint messze futni.
◆
Aztán a semmi jön, mi volt, csak jól takarva,
mint koponyát borít a gyermek bájos arca.
Elfödte a remény - valami lett a semmi,
hisz élsz, ha van kivel kefélni, enni, lenni.
S ha hinni van hited, egy Isten vagy egy álom,
a férgekig kitart. Nekem az sincs. Sajnálom.
◆
S most ki felé?
Már kifelé.
◆
Álmomban asszony voltam, a mellem két halom,
barátaim öleltek; jó volt a nyugalom.
Nem volt csók, és a fütykös sem böködött. Csupán
feküdtünk békés csendben, s talán kicsit sután.
◆
Próbálom mással.
(Csalódás, undor.)
Csörte az elmúlással.
◆
Mit meg nem adsz egy kis harmóniáért
pucér féreg! Büszkeséged romokban.
Fejeddel mind mélyebben a homokban...
◆
Mi vagy: csak gondolod.
S mit gondolnak se vagy.
A semmibôl a semmibe
hala(n)dó porszem, s az agy.



EMBER ÉRTHETI?

Írtam én is homályos verseket:
,,Kéthátú életünkben átkarollak..."
Találtam hozzá titkos nyelveket,
mik rejtélyekrôl rejtélyesen szóltak.

Húsz éves voltam, titkokkal tele.
Mind megírtam, hogy ne haljak bele.
Ma már nincs titkom. Ötvenhat vagyok.
Mindent megírhatok, hisz meghalok.
◆
Lávából tudni, hogy lent mi mozog?
Utat a magma, mikor s hol talál?
Futok hozzád, ütnélek, zokogok.
Ember értheti, mit, miért csinál?

De minek ok? Mért indok, magyarázat?
Akkor fityiszt mutathatsz a halálnak?
 
 
0 komment , kategória:  Nógrádi Gábor  
x
  2010-04-19 07:12:43, hétfő
 
  Nógrádi Gábor

M I L Y E N V O L T ...
GYÖNGYVERS

,,A kagylóban vágyaidnak homokját
ötven év kínja gyönggyé érleli,
de gyöngyházfényű perselyed kinyitva
a drágaságot szemed nem leli."

Ódon dalocskánk igazságot bújtat:
a csúcson semmi sincs, csak tüdôd fújtat.
De messzebb látsz. S ha nem hazudsz, megérted:
életed volt a gyöngy.
...... ........... ........... .......(Ezt elkefélted.)



MINT A KAMASZ

Mint a kamasz, mindent felrúgva tombolsz,
Sámson-asszony, tartóoszlopot rombolsz.
Mit számít, hogy nem éled túl te sem?
Mítosz-földön rólad szól a mese.
*
Kint is török, bent is török,
kitörésünk ezért örök.




HORMONOK LÁZADÁSA

Ötvenöt éves kis nô hormonális
gondjaival az orvoshoz rohan:
,,Maradjak nô, megoldás, hogy ha van!"
És van! A test feltámad. (Mily banális!)

Egy sorsszerű és misztikus sugallat
hatására hôsnônk lovat vált, s messze ballag.
Nézôi suttognak: ,,szent intuíció!"
Hölgyünk sikolt: Áldott injekció!



EZO-DAL

Az én babám Ezo Teri, fejit a felhôbe veri.
Kö'dökig sprituális, bo'dogítja a halál is.
Élt már eccer ezer éve,
mégsincs a lelkibe' béke:
mert van három uncia
izgatója - ihaj, csuhaj! -, puncija.



AZ ÉLÔSDI

Az élôsdi nem akar semmi rosszat,
csak élni akar. Élni! És ki nem?
No, hiszen!...

Az élôsdi nem örül, hogy kifoszthat,
de nem tehet mást, édes istenem!...
No, hiszen!...

Az élôsdi, ha életed kiszívja,
el kell, hogy hagyjon. Ez törvény, igen.
No, hiszen!...

Az élôsdinek nincsen semmi titka,
te hagytad túlélni a szíveden.
No, hiszen!...



TUDTAD

Tudtad, hogy nem szeret,
csupán a teste gyúlt fel.
Nem mondta: kedvesem.
Csupán a hangja fúlt el.
Mindenki dugni vágy',
egy orgazmus a kozmosz,
nem téged, csak egy falloszt
kíván a kis bozontos.
A többi balga játék:
illúzió és szcéna.
Minden férfi egy kangörcs,
és minden nô hetéra.
S hogy akkor mért a kín, mert
fenekét odébb rakta?
Mért nem húzol egy másik
sárló kancát magadra?
(Nincs válasz. Ami válasz,
az hamis és tünékeny.
Szeretted? És még hányat?
Értük nem mar a szégyen?)



ANNA ÖRÖK?
I.
Milyen volt...
Hogy milyen volt? Nem tudom már.
Csak azt tudom, hogy nem volt és ma van.
Mécsessel feldíszítve, mint egy oltár,
s a feszületen én vagyok magam.
II.
Milyen volt szürkesége, nem tudom már,
csak azt tudom, hogy szürkék a mezôk,
ha kiégett az alföldi papírgyár,
s e kiégésben újra érzem ôt.
Milyen volt szeme (barna) sem tudom már,
de éjfél után, ha felhôs az ég,
a sötétségben Anna szeme néz rám
egy tegnapból, mely közel, mint a vég.


M É R T É P P E N Ô ?
MIFÉLE SZARKALÁBAK?


Nekem nem lóg a melle,
arcán sincsenek árkok,
bôre nem ráncos, renyhe,
combján redôt sem látok.

Lába a régi márvány...
Miféle szarkalábak?
Képzelôdsz, drága bátyám!
A fény teszi, s az árnyak.

Öle tűz. Harminc éve
egyforma lánggal éget...
Égetett. Kihunyt. Vége.
Fázom. Megfagyok, félek.



MINT MILLIÁRD

Két mell, mint másik milliárd.
Két comb, mint másik milliárd.
Köztük, mi űzi a halált:
síkos kagyló, mint milliárd.
Elnyíló száj, hogy megkívánd.
Homályló szem, mint milliárd.
Ráng a hüvely, ledôl a gát,
mint milliárdszor milliárd.

Mért más, ha mindig ugyanaz?
Mért hazugság ez, ha igaz?
Gyötrô kérdés - no, bújj elô!
Mért éppen ô? Mért éppen ô?



MÉRT ÉPPEN Ô?

Mért éppen ô? A lába rövid, a háta görbe.
Mért éppen ô? Nyerge alá csiklója tör be.
Mért éppen ô? Életszíne szürkében szürke.
Mért éppen ô, ki farát riszálni sose fürge?
Mért éppen ô? Puszta véletlen, mint a létem?
Százmillió spermából célba értem?
Jó volna hinni, hogy elrendelés.
végzet, sors, fátum, s nem menekülés.



BÁNTSALAK?

Bántsalak, mert a puszta érdeked
hajtott hozzám: az éhség és a kéjvágy?
Engem nem az vezet?
Biztonság, s élvezet.

S hogy nem szerettél?...
Én szerettelek?
Vagy élvezetem élveztem veled
kívül-belôl leselkedô halál elôl,
mint lukba megriadt satöbbi?

Elhagytál. Jogod. S hogy ez megöl?...

Bűnöd, ha van:
engedted megalázni
magam
magam.




VISELKEDEM

Beszélgetek? Mosolygok? Élcelôdöm?
Így van. Illetlenség üvölteni,
s hajunk tépve fetrengeni a földön,
míg arcunk nyállal, takonnyal teli.

Viselkedem. Ha kérdik, elmesélem
haldoklásom, s hallom a véleményt.
Pontos, tömör, s egy kalap szart sem ér, nem!
(Ennyit a nyelvrôl!) ,,Elhagyták szegényt."

Elhagytak?! Kifosztottak, megaláztak!
Megöltek, aztán köptek a halottra.
Úgy szűkölök, remegek, mint az állat,
s mint milliónyi nô s férfi naponta.




MÁR CSAK EGY...

Már csak egy fasz vagyok.
Mindkét értelme tény.
Bénán is bagzana
a hôzöngô legény.

Lehet, hogy más se volt.
Dárdarázó Vili
képében tetszelgô
élete csak dili.

Sírba hajló farok,
mindenre csak legyint...
Nicsak! Ágaskodik!
Rád gondoltam megint?



SELF-MADE MAN

Most bezzeg egy gyilkos sincs, hogy ledöfjön!
Hol vagytok, édes nácik? Hol vagy ávó?
Aktatáskával mászkál minden kápó,
hogy hitellel húsz év alatt megöljön.

Gyorskezű rém éjszaka merre járkálsz?
Kis terroristák, ma hol halhatok?
Infarktus, stroke, karambol - itt vagyok!...

Micsoda szörnyű kor!
Hát ez is rám vár?




IGAZA VAN

Naponta hatszor átkozom,
pedig igaza van:
ha én volnék a szeretôm,
tán elhagynám magam.

A semmi köszörűkövén
ugrándozó majom
távolról élmény, de közel:
könny, vér és fájdalom.

Kép, vers, zene gyönyör lehet,
s lenyűgöz a szobor,
de élj az alkotóval és
tudod, mi a pokol.

Mégis van, ki vállalja. Mért?
Érteni nem lehet.
Él, tűr. Múzsa és kurva ô,
ha kell. (Talán szeret?)



HAJLÉKTALAN VAGYOK

Hajléktalan vagyok.
Hajlékom elhagyott.
Hajlékony teste köd,
körülkerít, beföd.

S bár ott van mindenütt,
hiánya szíven üt.

Nincskeze simogat,
nincsöle látogat,
nincsajka számhoz ér,
orromból dôl a vér.

Ti édes hajlatok
mik fölém hajlotok,
se el ne hagyjatok,
se fel ne faljatok.

........

ENGEDJEM EL?

Engedjem el?........ Sárkányt repít a gyermek.
Engedjem el?........ Emlékre fűzve percek.
Engedjem el?........ Anya keze avarban.
Engedjem el?........ Kormány ráng a kanyarban.
Engedjem el?........ Húgomnak haja hullik.
Engedjem el?........ Ami késik, az múlik?
Engedjem el?........ Apám a lépcsôn megdôl.
Engedjem el .........azt a fiút a kilencedikrôl?
Engedjem el?
Engedd el! Engedd! Vége.
Elengedett.
........Zuhanok, de megérte.
 
 
0 komment , kategória:  Nógrádi Gábor  
x
  2010-04-19 07:01:51, hétfő
 
  KI ÉRTI EZT?
V E R S E K
2003-2004

T E V A G Y A J E L

HOGY VISSZATÉRJ

Hogy visszatérj, ígérni mit tudok?
Mi lehet szebb a vágytévé-adásnál:
a megálmodott szappanoperánál?

Mi lehet szebb a nemvolt-nál, a hitnél?
Világ soha az elképzelt világnál,
életed sem annál, amire vártál.

Történet, mi nem történt meg: varázsos;
egy öl vágya megöl, olyan parázsos.
Messzebb lát, ki nem lát, és a farok
vastag és nagy, míg el nem csábulok.

De - ki tudja? - neked tán sikerül
fényre szülni, mi nem volt, csak belül.
S ha nem? Legalább szép lesz a mese:
,,Lángba repült a fény szerelmese."



A MENEKÜLÔ

Elvágyódni, igen!
Ahol vagy, mindig onnan.
Életre szóló program.

Mikor vagy, akkor nem vagy,
s ha nem vagy, létezel.
Élsz, s azt hiszed: leszel.

Pesten vagy Indiában,
vegát eszel és misztikát kajolsz,
míg lelked rákos habján áthatolsz.

De néha a szeretkezés hevében
magához ránt a megvetett való,
s életre kelsz, az orgazmus, ha jó.



TE NEM

Minden megsimogat,
egy hang (egy idegen),
cirogató a csend,
mely itt maradt velem;
vad kölyök pillantása simít végig az utcán...
(Megérzi tán a szenvedést?
Vagy látja hátamban a kést?)

Minden megsimogat.
A lódító idô,
egy álom Vilniusból...
(Emlékszel? Az esô...)

Még ez a vers,
ez a szenvelgô és magakelletô
felesleges kacat
is simogat.

Meg-megérint anyám,
ki ötven éve nem,
a meghívott kaszás is cicázik velem...
Te nem.



A JEL

Folyton egy jelre várni?
Egy hangra, telefonra?
Ismerôs arcra harminc év után?
Egy tea illatára? Keksz ízére?
Ó, madeleine! Eltűnt órák...
(Ne nézz olyan bután!)
Folyton üzenetet
várni valami jelben?
Hát élet ez vagy csak várakozás?
,,Veled élek, de mindig ôt szerettem."
Ezt hallgatva élvezet a baszás.

Hét évig várt, a feje fájt, s a háta.
(Régen is fájt, de még nem magyarázta.)
Mily misztikus!... Mint vár, hogy menni kell!...
Ne várj jelet! Ne várj!
Te vagy a jel.



LÉLEKVÁNDORLÁS

Rovátka, ránc, redô
- az idô dörzspapírja
a tartozásait
testére mind felírja.
Sok elvetélt öröm,
gyávaságölte álom...
Summa? Új életet remél
túl a halálon.



KÖLTÖZÉS

Minden zacskómat elvitted, kicsim.
A térképest Korfuról és a vásznat,
a frankfurtit, mit prosival tele
hazacipeltünk. (Ó, mennyi hazugság,
hogy könyveket adjunk ki, s évrôl évre
fejlôdjünk végre lassan révbe érve!)

És elvitted a reklámosokat,
mit pénzért adnak szemét boltosok
az árujukhoz: hordozzuk az utcán
reklámemberként! Itt nem is maradt
csak néhány vékony, kicsi és szakadt.

(S elvitted azt is, mi élet volt régen:
gyakorlatilag nincs merevedésem.)



KI ÉRTI EZT?

Ki érti ezt? A tested benne rángott,
s most elhárítja a simogatásod.
Kezeddel combja között, úgy aludtál,
s most intimitás, ha kezéig jutnál.

Megszokhatatlan magány a ,,nélküled".
Nem hívlak. Hallgatok. Nincs rá füled?



V I S S Z A V Á G Y O M A K É J T
ÖRÖKRE



Nyolc éve? Igen. Karácsony körül.
Éppen elôtte (vagy utána tán?),
mert megsejtette, milyen a magány.
(Most már nem tudja, mert éppen örül.) -
Szóval nyolc éve... Az ember fölül
egy telefonnak sivár délután,
pláne három szívtelen év után,
ha diós tésztát eszik egyedül.
Szóval nyolc éve. Sok ez vagy kevés?
(Közhely, de tény: egy év egy perc lehet...)
Be kéne fejezni a versemet...
Ne még! Utána rossz az ébredés.
Míg róla írok, ô telefonál,
s örökre a Szerb ajtajában áll.



NYOLC ÉVE

A lábujjával is szeretkezem,
szopogatom, mint kakasos cukorkát,
bokáját, térdét, hasát, ajkát, orrát
végigcsókolja a gerjedelem.

Ôrült kamasz ôrjöng a kincseken:
mellét harapjam? fenekét? a combját?
Áldott idô, mikor nincs semmi korlát,
meggondolás, szorongás, félelem.

Vagy talán mégis...? Túl az ötvenen
a rettegés vetette el a zablát?
S míg arccal lába között nyelvelem
húsom éhes kis férgek nyalogatják?
Mit bánom én! Drága nedvét nyelem!
Innen jöttem, ide temetkezem.



AMI UTÁNA JÖTT

Jó volt ajkad között.
Tudom, ez fizika:
a szád mozgékonyabb,
mint képzett vagina.
Igyekvô tisztesség:
hosszabb az élvezet;
de miért tagadtad,
hogy te is élvezed?

Visszavágyom a kéjt,
fôleg, hogy élvezed:
,,Drága! Drága!..." ugráló
tű az emlékezet.
Nem is a kéj, s a hüvely
rángása... (Hát mi a
fene akkor?) A csend
és a harmónia.
Igen, a béke az,
az a tökéletes,
ami utána jött.
A többi nem érdekes.

ÁLMODTALAK?

Álmodtalak?
Egy biztos, nem az voltál,
kinek hittelek és szerettelek.
Emlékbôl és vágyból képzetté gyúrva
éltem veled. De valóban veled?
S ha nem veled, mit számít az, hogy elhagysz?
Az én Annám majd velem él!
Soha!
Fekszel, remegsz, beléd hatol a másik...
Ez is képzet. És ez is ostoba.



AZ ELHAGYOTT SZERETÔ ÁLMA

Ha rákos lenne!... Igen, az egy megoldás.
Áldozatkészebb nálam nem lehetne,
ágyánál virrasztanék éjjelente,
s bohóckodnék, hogy tűnjön a szorongás.

Minden kívánság rögtön teljesülne,
tekintetébôl hála sütne rám,
s ahogy szerelem sosem tud talán:
félelem, s halál minket összefűzne.

Ágytálaznám, fürdetném, ölbe fognám,
csak az enyém volna, csak az enyém!
Vele zokognék átkozódva sorsán,
kívánnám, rákja másszon át belém!
S csókolnám, ha kihullna a haja!...

De mit tegyek, ha nincs semmi baja?





Ó, BÖLCSESSÉGEK!

,,A fájdalom megérlel." Érett almát?
Ezt rothadásnak hívják Tyukodon.
S ha engem érlel, a férgek is érnek,
mik bennem élnek sunyin, vastagon.

(A kis falu Krakkó mellett, s két bajszos,
kik összerágták az életemet.
Féreg anyám halála, meg száz vétkem,
mikért megúsztam büntetésemet.)

Hány bölcsességet hallottam a héten!
,,Kit seggbe rúgnak, az elôre lép."
Mily mély igazság ez! Köszönöm szépen!
Csak van egy gond: elôttem szakadék

 
 
0 komment , kategória:  Nógrádi Gábor  
x
  2010-04-19 06:51:50, hétfő
 
  Nógrádi Gábor - Anna Moll álnéven írt versei

DOG, A VAKVEZETÔ

Izgatott futkosókkal ne törôdj!
Szolgálj, szeress!
Legyen benned alázat!
Naponta járd ugyanazon utat,
se csont, se macska ne mozdítson el
attól, ki hozzád méri lépteit.

Ha egyetlen lény bizalmát bírod,
felelôs vagy a létezô világért,
oly óvatos légy!
Egy rossz mozdulat
s feltartóztatni nincs mód a halált.

Ötezer napon át Ed Cowley-t,
ötezerszer
vittem a klubjába és kísértem haza.
Sem anyjával, sem nôvel, sem baráttal,
s Istennel sem töltött annyi idôt.
Mért csodálkoztok hát,
hogy nem ugrottam el
(bár ösztöneim súgták!),
mikor Pat Barett részegen
elütött mindkettônket?




END

A világban, hol éltünk,
gyermek apját felejti.
Ki emlékszik ránk?
Senki.
Kô sincs sírunk felett.
Elporlad majd e könyv is,
a végsô üzenet,
a végsô bizonyság, hogy
itt éltünk köztetek.



Nógrádi Gábor Itt éltünk köztetek című, Anna Moll álnéven megjelent
verseskötete 1990 és 2005 között két kiadásban, és több utánnyomásban
jelent meg. A könyv második kiadása kétnyelvű kötetként, magyarul
és angolul, Cakó Ferenc homokrajz-illusztrációival látott napvilágot.
A verseket Tóthfalusi István fordította angolra. Anna Moll, a magyar
származású költônô nem létezô személy. Nevét az angol animal (állat)
szóból alkotta a szerzô.
 
 
0 komment , kategória:  Nógrádi Gábor  
x
  2010-04-19 06:48:33, hétfő
 
  Nógrádi Gábor - Anna Moll álnéven írt versei:

WILL' SILVER NAGY HALA

Ha nem vagyok, holtan halsz meg fiú!
Hisz nem élet megalázottan élni,
lelencként, kit bolti polcon találtak
cukrok között.
(Kaptál is érte a jó Silveréktôl,
kik magukhoz vettek Isten nevében.)

De kifogtál!
Nyolcvan kilós halat egy ôszi nap.
S a sikerhajhász willistoniak
leborultak eléd egy pillanatra.

Húsz éves voltál.
Éltél hatvannyolcat,
s többé a sors, Will' Silver, nem kegyelt.
De az évek alatt
másról sem szóltál,
csak, hogy a halat
hogy, s mint fogtad ki egykor
ifjúságod tavából.

Király, elnök és van sok Isten is,
kik nem tettek boldoggá senki embert.

Én, a nagy hal,
én nem éltem hiába.


CLARA, AZ ARANYHÖRCSÖG

Boldogtalan mikor vagy, nem tudod.

Kölyöktelen, akváriumban élsz,
üvegfalat kaparsz két éven át,
és jó, ha élni három adatott...

Boldogtalan mikor vagy, nem tudod.

Aztán Ben God összeereszt egy hímmel,
marjába marsz, mert élelmedre tör,
s visítsz, visítsz. Nem tudod a gyönyört.
Végül engedsz a vágynak,
és vemhed boldogít.
Forgács közé szülöd
nyolc kis jószágodat,
mind meztelen, ártatlan, vak világ.
Sürögsz, forogsz, rettegve rejted ôket,
s alig múlik hét nap,
ledöf egy semmi kór,
elvisz a gyors halál.
Boldogtalan mikor vagy, nem tudod.

Epilógus

Sír a kis Ben,
mikor a kölykökre
az állatkórházban
ecetet öntenek.
S most vagy boldog,
hogy meg nem érted ezt.




A BIKA, BLACK SHADOW

Emlékeztek, ugye?
Én voltam Black Shadow,
kit nem lovagolt meg soha Kid Wyler!
Ki húszszor dobtam le a bajnokot
Willistonban a nyári rodeón!

Én mondom: nincs igazság!
Nincsen Isten!

Ledobtam volna még százszor, ezerszer,
de megvásárolt féktelen dühében,
s az udvarán, titokban, éjszaka
hidegvérrel megölt.

Bôröm díszíti szobája falát.

Bolond Wyler!
Kedvenc íród idézzem?
Elpusztíthattál,
de nem gyôztél le soha!



PATRICIA SILVER LEPKÉJE

Felszúrva egy kemény kartonpapírra,
rozsdás edény, gyűrött füzet között
a lomtár sarkában porosodom.
Én, ki a szépség, s könnyedség jele
lehettem egykor!

Nem végzed másképp Patricia Silver,
ki hálóba zártad a repülésem,
te szöszke, nevetôs.

Aszott bôrrel és nedvedzô szemekkel
ott reszketsz majd az élet lomtárában,
mígnem a földbe szúrnak a kereszttel.

Így játszik velünk a Nagy Lepkegyűjtô.




AMARILLA, A KÓBOR EB

Az erdôkerülôt szidjátok, Richie Rose-t,
csepülitek, mert Bill' legszebb ebét
- úgymond - megölte.
Ha vétke van, nem ez.
A dolgát tette csak.
Kérdezzétek inkább Simont, a gazdám!
Mért csatangoltam lucskos egyedül
a téli erdôn?
Én, kit úgy óvott még a széltôl is!
Kit úgy cipelt a szépségversenyekre,
mint lányait bálba Rebecca Smith.

,,Eltűntem"? Igen? ,,Elloptak bizonnyal"?
Ezt mondta? És hogy mennyit keresett?
S arról nem szólt,
hogy Patricia Silver mit rikácsolt
az esküvô után?
,,Vagy ô, vagy én!"

Szegény Simon, szegény!
Nem bírt megölni
és eladni szégyellt.
Föl, a Missouri mentén így vitt el messzire.

De visszatértem tépetten, soványan,
kóbor kutya...

A többi nem titok.



AZ UTOLSÓ BÖLÉNY

Nincs üzenet. Bámulhattok, hiába.
A milliónyi holttetem felett
semmi titok, rejtély nem lengedez.

Ben God is elhagyott, ki szeretett,
s azóta gyűlik alattam a trágya.

Hobbiból öltök, s haltok emberek.



SARAH WOOD KÍGYÓJA

Nem én kívánkoztam Sarah Wood otthonába;
pénzt adott értem.
S hogy dicsekedett Liza Gordimeréknek!
Milyen merészen!
,,Egy férjnél biztos biztonságosabb!
S nem kell ápolni úgy, mint egy lovat!"

De éjjel egyre többet hánykolódott,
verítékben riadt fel reggelente,
és új pántot rakott a ketrecemre.
,,Te átkozott! - morogta. - Még megölsz!"
Bámult merôn, s ivott az álma ellen.

Állattestvér! Ne bízz az emberedben!
Tesz, vesz, beszél, s nem tudja, mit cselekszik.

Szétlôtt fejjel a föld alatt,
csak azt mondhatom ismét Sarah Wood:
én nem akartalak!




KID WYLER VADÁSZSÓLYMA

Hogy csodálkoztál mindig Sarah Wood,
mert visszaszállok gazdám kesztyűjére.
,,A szabadság madara?"
Buta némber!
Te mért maradtál holtig Willistonban
a függetlenség hirdetôjeként?

A szabadság megszeretett szokás.
A függetlenség: önként vállalt függés.
Én elszállok, mert visszatérhetek,
és visszatérek, mert elszállhatok.

Mindezt persze ésszel fel nem veszem.
Ez így természetes.
De hogy te sem?!...


MILLIE, A MÓKUS

Ki ne ismerné Nathan Rosenberget,
a fürgelábú, harsány textilest,
kinek fia megszökött Annival,
a kvéker Hall lányával egy napon!
(Odense-ben élnek, a dán partokon.)

A Szabadság sugárút elején
volt szövetboltja,
hol ketrecben én
futkároztam
ezer mérföldön át - pörgô kerékben -
lombos fák közé,
örökké úton lombos fák közé.

Ismertétek.
De ismertétek-e?
Ki tudta, hogy zárás után a pultnál
egy székbe rogy nézni futásomat?
Nézi, nézi és úgy bôg, mint egy gyermek:
,,Ó, Isaac, Isaac, mért hagytál el engem?"



BARNABÁS, AZ EB

Elhagytak lányaid te rideg öregember
William Coleman. Elsorvadt asszonyod.
Kihalt házadat az Északi úton
híven ôriztem. Rám fogtál botot?

Azt hitted, romlásod tanúja voltam?
Ugyan vén Will!
A kutya, az kutya!
Alszik, eszik, ugat, és nem becsülik holtan.

Csak az embernek van története.
Abba hal bele.




A CSÖRGÔKÍGYÓ

Élted vackán ne légy boldogtalan!
Unt perced nem lehet, eldobható, fölös.
Házadon mindig van egy csöppnyi rés.

Besurrantam Fred Freeman otthonába
harminckilenc szeptember elsején.
Azóta nincs Nancy Freeman-nek lába.

Élted vackán ne légy boldogtalan!



KITTY ROSE CICÁJA

Nem ismertétek fel a húscsomót,
mely pajkos kölykök csínytevése végén
Lawrence Sheridan kerítése mellett
egy nyári reggel
zöldfejű legyekkel
volt tele?
És Kitty Rose-ra emlékeztek-e?
Az ezüsthajú, kedves nénire,
ki néhány éve elment Omahába
a nôvéréhez.
És a kiscicára,
mit vékony pórázon vezetgetett
és úgy hívott, Cili Cecília...?

Most bölcsességet kéne mondani,
amint a többiek.
Minek?
Élôk közül ki érti meg?



MARIE KÓBOR KUTYÁJA

Féltetek tôlem Willistone lakói.
Veszett kutya! - csak így neveztetek.
Mert felbukkantam éjjel, mint kísértet,
hol itt, hol ott, ijesztôn és fehéren,
s úgy hittétek, hogy csak rátok lesek.
Fogakról szóltatok, mint a mesében,
s ajtók mellett függtek a fegyverek.

Nem tudta más, csak a kis Marie Moll,
ki a menhelyre maga vezetett,
hogy vágyam hajszol éjjel körbe-körbe,
vágyam: megnyalni egy emberkezet.



DIANA GALAMBJA

Hogy lélek voltam - jóanyád szerint -
és égbe szálltam,
hidd azt Diana Walker!
S míg élsz, leszek legszebb történeted:
erkélyre ülô,
kézhez szelídült,
emberi szóra hallgató galamb.

Mesélj! Mesélj!
Így marad fenn az eszme:
jóság és hit, barátság, szeretet.
S mit tudja azt
a mítoszt dédelgetô jövô,
hogy betegségtôl rettegô anyád
megmérgezett.




TONIO G. LIBÁJA

Nem haragszom Williston városa.
Elég bánat viselni múltadat,
kínos halálaink történetét.

Kacagtatok rajtunk,
hogy Tonioval végigbattyogtunk a kocsma felé,
a kis olasz, s mögötte a libája, testvére, társa: én,
a kedvetekre idomított totyogó, hű kutya.
Ó, szeretetre vágyó, könnyű préda!

Csúfoltátok - törôdtetek vele.
,,Hibbant olasz!" - Ez volt az élete.

De jött a nap, hogy nem talált sehol.
Járta a várost reszketô inakkal,
míg cimborái nem vitték magukkal:
,,Ne búsulj pajtás!" Várta már a bor,
s néhány falat a vidám Pat Barettnél.

A többi köztudott.
Akkor este megettek,
s aztán kacagva fedték fel a tréfát.
Ne éld át!

Ó, Tonio! Még tudtál mosolyogni a kedvükért!
S csak távozás elôtt döfted a kést
a szíved közepébe: Jó napot!

Willistoniak, most kacagjatok!
 
 
0 komment , kategória:  Nógrádi Gábor  
x
  2010-04-19 06:36:38, hétfő
 
  Nógrádi Gábor - Anna Moll álnéven írt versei:

CARRY SÜNIJE

Éltem, mint más, a magam uraként:
egyszer hopp, másszor kopp,
fent a Missourinál.
Míg a kis Carry Brown
nem bukkant rám egy reggel
lüktetô napsütésben,
(ki tudja, mely sugár leszen utolsó?)
s nem zokogta apjának, hogy szejet.
Isten védelmül adott fegyvere,
tüském hiába szúrt.
Egy ronggyal könnyedén
elhelyeztek kocsijuk belsejében,
hogy nekem jó legyen!
Ó, bárgyú emberek!
Veszélyekkel teli szabadság helyett
csak bolond választ békés szolgaságot!

Elmásztam, bújtam két lemez közé,
a karosszéria egy titkos rejtekében,
s ott megszorultam.
Nem leltek soha.
Azt hitték tán kiestem,
Carry Brown sírhatott.

És azóta velük
egy sorsba
összezárva
utazom,
utazom.



GEORGE BROWN POSTAGALAMBJA

Fagyot, napot, horgas csôrű halált semmibe véve
repülnétek-e ötezer mérföldet, hogy hazatérjetek?
S bárhová visznek el, tudnátok-e,
hogy hol van a haza,
s ott a férfi, ki üzenetre vár?

Hússzor tettem meg a hosszú utat
Cedar Rapids és Williston között,
s élô áruként a vasúton vissza,
mielôtt Jimmy Green lecsúzlizott.
Húszszor vittem a szép Jill, s gyermeke
üzenetét a kis Carry apjának,
mit nem bíztak levélre, telefonra,
vittem a hírt, de mindig ugyanazt:
,,Cordélia hallgat, s szeret."
Nem értem.


HÚSVÉTI BÁRÁNY

A békétekhez mindig áldozat kell?
Cedar Rapidsból jött George Brown haza,
s egy ládikában - bégetô csomag -
hozott magával, épp Húsvét elôtt,
bôrében még a szép Jill illatával.
Carry ölelt,
Missis Brown hallgatott.
Az asztalon sorakoztak a kések.
Én is feltámadok?


CIRKUSZ

AZ ELEFÁNT

Hitvány életedért asztalra ülsz, egy lábra állsz,
s ormányoddal ecsetet markolászol,
mit jószántadból nem tennél soha.
Száz év után mért hazudnék magamnak?
Szénát, répát, zabot azért kapok,
hogy estrôl estre a rivaldafényben
ne legyek önmagam.

Azt mondják, a legnagyobb, legerôsebb emlôs
e földi tájon én vagyok.
Na és?! Mit vártok bamba bámulók?
Hisz enni: kell!


A MEDVE

Azt mondják: táncolok
- ó, bamba nép! -,
ha billegek lábaimon,
s fejemet ingatom jobbra-balra.
A duda szól,
Liuból száll az ének,
ingok le-föl.
Ôk művészetnek vélik,
pedig csak enni kérek.


A FÓKA

Élôk, a kólás dobozoktól tartsatok!
Éveken át a száraz és poros porondon
hajszolt egy borszagú Isten,
hallal, s éhséggel kínálva elégszer,
hogy óriás testem körbetekerve
égô fáklyát hordozzak orromon,
s uszonyaimon ugráljak a lépcsôn.

,,Szenzációs mutatvány!" - ennyi voltam.
De legalább kifizetett a taps:
a dicsôség, hogy nem élek hiába.

Mint ujjongott Williston kandi népe,
hogy lánggal bukdácsoltam felfelé!
,,Hogy volt! Hogy volt!"

S éjjel valaki játékból bedobta
azt a dobozt a kocsi rácsain...

Bádogból van és éles a halál.



A MAJOM

Csak még egyszer azt a pusztító napfényt!
Csak még egyszer éhséget, szomjúságot,
olyan kegyetlent, olyan otthonit!
Csak még egyszer félni sunyi haláltól,
mely ott rejtôzik minden ág mögött!
Csak egyszer látni a baobabfát!
Csak egyszer látni a baobabfát!

Azután újra szólhat a zene,
ugrálni fogsz a vékony bôrszíjon
tetszés szerint
e hideg, s tompa tájon.



PAT BARETT FOGOLYMADARA

Levágta szárnyaim:
csak az övé legyek!
Inkább célt ér volna,
hogyha megsüt, s megesz!



ABRAM TIGRISE

Balgák, kik hisztek minden változásban,
s egyenlôségrôl, békérôl papoltok,
meg arról, hogy a szív, s a türelem
megszelídíti az erôszakot,
fejtsétek meg Abram Lévi halálát.

Ifjan tanár volt München városában,
Goethe és Heine nyelvén oktatott,
s kiket szeretett, mind megölték azok,
akiket szeretett.

Évekig élt a magány templomában,
s megzavarhatta az emlékezés,
mert életét tette rá, hogy egy tigrist
felnevel és békében él vele.

Magához vett a rácsok árnyékából,
cumival táplált és dédelgetett,
s pórázon vont a Lincoln tér körül,
hogy Willistonnak leessen az álla.
- Nézd a zsidót! - bámult a kandi nép.
- Kezes bárány vele az a vadállat.
S mi szép e gyöngéd kapcsolat közöttük!

Múlt az idô, nôttem, s egy reggelen,
hogy Abram hajlongva imádkozott,
egy mozdulat felforralta a vérem:
a Természetnek órája ütött.

Isten megóvta ôt.
A taleszát dobta fejemre,
és átmenekült a szomszéd szobába.

Én én vagyok, jegyezd meg mindörökre!

Napok múlva,
ordításom miatt
a szomszédok szóltak a rendôrségen,
így találtak meg engem
éhségtôl elvadultan,
s Ábrámot a kötélen.



SENKI, A KÖLYÖKMACSKA

Két napig élni...
No, de élet az?
Vaksin vergôdni a meleg után,
mely eleresztett,
s a világból nem tudni mást, csak azt,
hogy puha és kemény,
hogy langyos és hideg...
Testvéreket taposni, míg taposnak,
s nem érteni: miért e szenvedés?
Mi cél hajt és hova, ha egyetlen öröm
kínban keresni a lét kapuját,
a nyílást, mely némi nyugalmat ad,
és szívni, szívni, szívni, szívni, szívni?!...

Ám legszörnyűbb percek között a perc,
mikor gazdád, Tom Rice,
bedob egy vödör vízbe,
s rádöbbensz hirtelen,
hogy élni gyönyörű!


A TALÁLT EB, HONEY

A végsô szakadék szélén reszkettem egykor,
éhség, kór, bűn prédájaként
egy ismeretlen udvar végiben,
kivert kutya.
S akkor két gyermek jött az ételmaradékkal:
Ann és Gregory Hall.

Azóta évek teltek.
Hűségem törhetetlen,
védem életük, házuk, álmukat,
s égethet fagy, verhet esô, bot, bánat,
vagy kölykeim tűnhetnek el örökre,
csak azt mondom megbölcsült nyugalommal:
sose feledd a tegnap horizontját!
És ne feledd Ann és Gregory Hallt!

 
 
0 komment , kategória:  Nógrádi Gábor  
x
  2010-04-19 06:28:28, hétfő
 
  Nógrádi Gábor - Anna Moll álnéven írt versei:

BILL, A FARKASKUTYA

Egy karóhoz volt kimérve a sorsom
a Green család aprócska udvarában.
De nem bántam. A lánc megszokható,
s így kis örömnek is lehet örülni.
Ha labdázni jöttek a Green fiúk,
én boldog voltam, csak hogy látom ôket.
S már nyolc elôtt a tálkáimhoz ültem,
mert Liza asszony jött az ételemmel.

Ó, szép és szent létezés, köszönöm!

Örültem, éltem, ôriztem a házat,
s mikor egy nap Jeremy, a csavargó,
ki Smithékhez akart éppen betörni,
eltévesztve a lépést,
mellém ugrott le a kôkerítésrôl,
tudtam a dolgom, elkaptam a lábát,
s nem engedtem, bár oldalamba szúrt.
,,Hálás vagyok Billnek - mondta Smith úr -,
a kis Harry mellé szeretném eltemetni."

Így fekszünk egymás mellett, békességben.
Ô, ki Liza miatt pusztult el nyomorultul,
s én, ki gazdáiért adtam az életem.
Ki van immár egyenlítve a számla.



MARILYN, A KORCS

Az én gazdám Jeremy White volt,
a börtöntöltelék.

Január hidegében, egy szemétrakás mellett
találtunk egymásra Jeremyvel.
Részegen alva, ott fagyott volna meg,
ha érdes nyelvemmel nem nyalom az arcát,
míg felneszel.

Lopásból élt, lopásból éltem én is,
de együtt, s boldogan.
Ó, szép idôk tündér világa hol vagy?

Egy éjszaka,
amint Smithékhez indult egy kis zabáért,
Greenékhez ugrott be,
s valami dög kutya
- ó, fajtám átkozottja! -,
elkapta ôt.
Sírva keringtem ott a ház körül,
míg gazdám el nem vitte Buck, a rendôr.

Kóborrá lettem újra,
legyöngített a bánat,
s a sintér elkapott.
Így végeztem egy orvosi laborban,
mint kísérleti állat.
Az emberiségért pusztultam el tehát,
pedig én csak Jeremyért akartam.


HENRY, AZ ARAPAPAGÁJ

Mindent tudtam, ami Greenéknél történt.
A vén Adams drugstore-jában, hol éltem,
reggeltôl-estig jöttek a vevôk,
s mondták, mondták, mi zajlik a világban.
Vagyis, hogy Greenéknél, Smithéknél,
Silveréknél;
meg másoknál, a Lincoln tér körül.
Ez így mondta, az úgy, amaz meg másképp,
tudásuk és szájuk íze szerint.
Egyedül én tudtam, mi a való,
mert kihámoztam a sok szóbeszédbôl.
Elárulom, Smithék ölték meg Harryt,
és Bill, Greenék miatt vérzett el láncra kötve.

De nekik nem mondom, nem értenék.
Csak ismételgetem, ha pletykáznak,
mire a vén Adams egykor megtanított:
,,Bolond beszéd, bolond beszéd, bolond!"


JEFFREY GREEN MADARA

A szíved összetört kis Jeffrey Green,
mert egy napig sem éltem ketrecedben?
Te nem sírtál, hogy anyád ott hagyott
az iskolában elsô alkalommal?
Nem káromoltad Miss Mathewst, s az Istent?
S nem rettegtél, hogy nem látod viszont
az öreg Billt és testvéreidet,
az aklot, a hazát,
ami TE VAGY?

Majd meghaltál fiú, kis gyilkosom!
S mi vagyok hozzád képest én?
Emberszívnél kisebb,
toll, dallam, fájdalom.


A LINCOLN TÉRI PATKÁNY

Nehéz úgy élni, hogy mindenki gyűlöl.
Bujkálsz a fény elôl sötét zugokban holtig.
Mocsokban élsz, mert oda nem követnek,
s ha fázol, csak fajtád melege gyógyít.

Mert a világ utál, utálod a világot,
benne magad, testvéred, minden ôsöd.
Így élsz.
S ha egyszer fellázadsz az ellen,
amit a rettegôk sorsnak neveznek,
s egy nyári napnak reggelén kifekszel
a sugarak alá -
ó, lázadásnak szent pillanata!
- biztos arra jön Buck a szolgálatból,
s egy lövéssel szétfreccsent a kövön.


A VERÉB

Ember, s ember között én tudom a határt.

Hogy Steve Bradley egy kôvel eltalált,
törött lábamat Jan Drozska, a lengyel,
hetekig gyógyítgatta türelemmel,
s beszélt, beszélt
a messzi madarakról
Lengyelország felett.

Mit tudtok róla willistoniak?
Hogy lázadó, vörös és idegen?
Én ismerem.
Csak én,
ki láttam sírni, s gyertyát gyújtani
augusztus elsején.

Meghaltunk, Varsó, jó anyánk -
de élünk, amíg él a láng!




LARRY, A RENDÔRKUTYA

A Törvény voltam én, hű és fegyelmezett.
Buck törvénye: igaz, könyörtelen.
Étkem, s fekhelyemet mindig kiérdemeltem.

Jan Drozskát, a lengyelt, ki sztrájkot szervezett,
és nem fért a bôrébe semmiképpen,
a lap szerint, hogy gombászott az erdôn,
hajnalban széttépték a farkasok.
Tudjátok meg:
én voltam az a farkas,
kit Buck a szôke polákra uszított!

Láthatjátok, mi egyek voltunk ketten.
S mégis, mikor Tom Rice után rohantam,
ki megint pénzt lopott a vén Adamstól,
s egy átkozott kocsi lábamra hajtott,
Buck hátravitt az udvar szegletébe,
s fejembe lôtt.
Ki mondja meg: miért? miért? miért?


MRS. BUCK PINTYE

Próbálj egy meggyötört, égôszemű asszonynak
vígan dalolni!
S tudod sorsomat.
Mit asszonynak?
Egy nôroncsnak csupán,
kit szíjjal vernek
a belsô szobában,
s míg ütik, vinnyognia sem szabad.

Mit tudtatok jó willistoniak
a szelíden mosolygó Doris Buckról?
,,Hogy van? Hogy van?"

Ablaktáblák mögött a félhomályban
pintyegésem volt az emberi hang.

Lebeg a sötét ház a puszta űrben.



A LÉGY

Véletlen volt vagy végzet? Döntsd el élô!
Betévedtem Benjamin Buck perére,
kit Pryce bíró asszonykínzással vádolt,
s hévvel védett meg George Brown, a védô.
,,Esküdt urak! Azt feszítjük keresztre,
ki megóvta a bűntôl városunkat?
Ki életét - éjt, s napot összemosva -
életünk védelmébe állította?
A foltocskák Doris Buck tetemén
nem ütések! Csak elesett szegény."

Bólogattak a willistoniak,
s hiába zümmögtem dühösen körbe-körbe
(ki tudtam Pryce, Brown és Buck történetét),
hogy megvakul, hamisságból ki vak.
Egy kéz villant, testemet összetörte.
Csak én bűnhôdtem meg.
De én miért?



PRYCE HATTYÚJA
Mi irányítja dicsô sorsodat emberiség?
Dolgok, szükségletek?
Csak régi hattyúk a víz tükörén.

Tapsot kapott Samuel Pryce, a bíró,
ki a tanácsülés egyik vitáján
azt mondta, hogy a városi tavon
tartsanak hattyút a köz érdekében.
,,Helyi polgárt és turistát bizonnyal
vonz és megejt a földöntúli szépség!"

Úgy lett. S a helyi újság megdicsérte
a komor bíró kedves ötletét.

Bezzeg azt már csak én tartottam számon,
hogy a vénember, ki sztentori hangján
sok ezer évet, s hatvan halált osztott ki,
mint a Törvény,
a tó partjáról minden délután
nedvedzô szemmel
nézett, s azt motyogta:
,,Ó, hol vagy Juliette?
Én hattyúm, édesem!"

Ím a bölcs férfiú!
 
 
0 komment , kategória:  Nógrádi Gábor  
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 18 
2019.01 2019. Február 2019.03
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123
45678910
11121314151617
18192021222324
25262728 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 68305 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 90
  • e Hét: 1735
  • e Hónap: 17374
  • e Év: 50770
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2019 TVN.HU Kft.