Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
szeretettel
  2011-11-23 19:12:25, szerda
 
 


SZILVÁSI LAJOS: KARÁCSONY



Fehér, frissen meszelt a mennyezet. Fehérek a falak is a mennyezettőllefelé embermagasságig, ahol ujjnyi széles okkersárga csíkfut körbe az egyik ajtófélfától az ablakmélyedésig és az ablak-mélyedéstől a másik ajtófélfáig. A csík alatt vízzöld csempe burkoljaa falat. Vízzöld a padló is, ragasztott linóleúm, sima és fényes.A másik két ágy üres. Feszes és makulátlanul fehér rajtuk alepedő. Vadonatúj, szinte kékesfehér a takaró és a vánkos huzatais, friss vászon, még nem sárgult meg a sok mosástól. Fehér éstiszta a mennyezeten a lámpa, egyetlen légypiszok se pettyezi.fehér az üvegajtós gyógyszeres szekrény, ragyog az oldalán alakkozás. Fehér a frissen festett ajtó, fehér az ablak kerete is,párkánya is, fehérek az ágyak mellé állított székek. Fehér asarokbana virágállvány, és fehér rajta a fordított csonka gúla, a növénytartó,amiből jól fejlett filodendron ágaskodik a magasba.Levélfüleinek zsíros zöldjével élő, üdítő, idegen szín a szobaélettelen fényû felületei között.Ez nem kórterem. Betegszoba. Olyan betegeknek fenntartva,akiket valamilyen okból különleges gondoskodásban akarnakrészesíteni, meg akarnak kímélni a zsúfolt kórtermek ártalmaitól,nehéz emberszagától, a többi beteg panaszaitól, nyöszörgésétől,horkolásától, krákogásától, csoszogásától, motozásától,saját fogalmazásban előadott részletes kórtörténetétől.Itt csak három ágy van, és a három közül is csak az egyik foglalt.Ide a folyosó neszei-zajai se hallatszanak be, mert az ajtó pontosan zár.Fehér az éjjeliszekrény is az ágy mellett. Tetején tisztán csilloga vizeskancsó, hasas üvegfalán egyetlen ujjlenyomat sincs, ésfriss benne a víz. Fehér az ágy másik oldalán az infúziós állvány,és áttetsző, csaknem fehér a cső, ami az alvadásgátló hígított,színtelen cseppjeit tóvábbítja a kis palackból. A fehér állványmellett a fehér széken fehér vászonnal letakart szögletes tárgylapul: a hordozható elektrokardiográf. Akármikor bekapcsolható.Mint a filodendronból a léggyökerek, úgy erednek belőle az elektródok vezetékei.Az ablakon kívül alacsony és szürke az ég, mintha esteledneodakint. Csal a homály : reggel van, nyolc óra 20 perc. Az ég afelhőitől álmos. Konokul, ólomszürkén, lomhán, dagadtan úsznaka felhők az ablak osztott képernyőjén. Alaktalan páranőstények, hóval vemhesek.Nyolc óra 22 perc. 1977. december 23. holnap este már karácsony,gyantás fenyőillattal, hajladozó lángú gyertyácskákkal,szikrázó csillagszórókkal, mennyből az angyallal. Egyeseknek infarktussal.Az ágy végén a lázlap. A beteg neve: dr. Pásztor Zoltán.Orvos. Diagnózis: akut miokardium-infarktus.A felhőkből már megeredt a hó. Nagyok a pelyhek, minthahirtelen megfagyott fehér lepkék hullanának alá súlytalanul amagasságból, ahol a hideg a vesztüket okozta.Itt lent, az ablak magasságában nincs hideg odakint: Ahányhópehely ráragad az ablakmélyedés vakolatára, mindegyik rögtönelolvad. Az utcáról, az emeletnyi mélységből fölhallatszik,az ablaküvegen át is, hogy a nyálkás úton sisteregve húz jobbra-balra a forgalom. A teherautók gumiabroncsai rekedten fröcskölikszét maguk alól a latyakot, a személyautók kerekeinekgumiköpenyei sziszegve surrannak a vizes aszfalton.Szívinfarktus karácsonyra. Ez az én formám. Feküdni súlytalanul,de tehetetlenül, mert ahhoz is alig van erőm, hogy a fejem mozdítsam. Fekszem fakón vagy fehéren, hogy mozdulatlanulbelemosódjak a szoba sápadt, élettelen színeinek együttesébe.Színtelen, lapos és talán végtelen volt a rét. A szalmakazal oldalábakapart lyukból nézve szédítően végtelen. Szédítő, mert kilométernyitávolban fehér köd hempergett rajta részegen. Lustán,alattomosan hullámzott a lapos terepen, mint a gyomromban az éhség.A szalmakazal dobásnyira volt a háztól. A ház meg csúzlilövésnyirea falu szélétől. Két rezgőnyár meg három satnya akác közöttbújt meg a ny-omorék épület. Ablakaival a falu felé sunyított,mint egy vén kutya, akit kivertek onnan, mert már ugatni se voltereje. Elöregedett, megfeketedett zsúptetejével, tapasztott falával,amiről tenyérnyi foltokban hullott-pergett a meszelés, igazánolyan szánalmas volt, mint egy fekete-fehér foltos, vedlő vén korcs.Az üregben, amit késő este fúrtam magamnak a szalmakazalba,altató meleg volt meg száraz, orrcsiklandozó por, amit a szalmaszitált magából, bele a borzas üstökömbe, be az ingem alá. Amígmélyen aludtam, nem viszkettem tőle, de mióta lassan derengenikezdett, amitől föl-fölébredtem, nem győztem eleget vakarózni.Jutott eszembe többször is, hogy kibújjak a vackomból, de odakint mégborzongatóan párás volt az imént lecsapódott harmattól a talajmenti levegő.Ahogy egyre vakaróztam, a mozgásomtól sûrûn zizegett aszalma. Nem hallottam a lépteket. Csak akkor vettem észre, hogyvalaki rám talált, amikor az árnyékától elsötétült a rejtekhelyem.Asszony volt, fekete fejkendős, a ruhája is fakult fekete, a kötényemeg színe vesztett kék. Nem volt kövér, és nem volt sovány.Öreg se, fiatal se. Barátságos se, haragos se.- Gyere ki, gyerek . . .nem várta meg,teszem-e,amit mondott, csámpásan elcsoszogott, vissza a ház felé.Kimásztam négykézláb a szalmából, talpra álltam, ráztam magamróla töreket, hajamból a port. Aztán kihúztam az odú mélyébőla fûzőszíjukkal összekötött két bakancsomat, átdobtamőket a vállamon, hogy eltûnjek a tetthelyről, de előbb lestem egylaposat a ház felé is, hogy lássam, békességben indulhatok-e tovább,vagy vegyem futásra a dolgot, mert a fekete asszony megkergettet valakivel.De az csak egyedül volt. Állt a ház ajtajában, két keze a hasán,az ujjai összekulcsolva, ahogy kövér papok nyugtatják kezüketa pocakjukon. Várta, mire szánom magam, de hogy nem mozdultam,intett a fejével, hogy menjek utána a tornácra.Megegyeztem magammal, hogy nincs mit tartanom tőle.elindultam a ház felé, lassan, ráérősen, mint akinek semmi se sietős.Legalábbis az asszony higgye így. Mert közben járt a szemem,meg füleltem is, hogy az első gyanús moccanásra vagyneszre egy ugrással forduljak és iramodjak, neki a pusztának.A tornácon kecskelábú, repedezett asztal állt. Mellette szútólszitás lóca. A fekete asszonY csak a hegyes állával mutatott az asztalra.- Egyél, gyerek.Festetlen cserépcsuporban aludttej, fehérre sikált vágódeszkánnagy karéj parasztkenyér, a likacsos kenyéren arasznyi hoszszú, ujjnyivastag szikkadt szalonna várt. Két kis fej vöröshagyma is volt az asztalon.- Van-e késed?- Nincs.- Hány esztendős vagy?- Kilenc.- Ekkora legénynek már van kése itt minálunk. Még a kisebbnek is.Hallgattam. A bicskám előző nap vesztettem el. A vándorlásban,ahogy csak mentem-mentem, kikoptatta a nadrágom zsebét.A dûlőutakon, ahol baktattam, vastag volt a por. Nem hallottammeg, mikor hagyott el a bicskám, porba esett, nem kőre.Az asszony öreg, elköszörült kést tett elém a kenyér mellé.EgYél.Vigyázatosan, lúdtalpasok módjára tapogatózott le a lába atornác lépcsőin. Nem láttam, merre megy. Háttal ültem az udvarnak,ami ugYan nem is volt udvar, sehol se állt kerítés a házkörül. Hallottam, hogY mindenfelől fut az asszony után a baromfi.A szalonna kemény volt, késsel vágni se könnyû, megrágnimég nehezebb. Dolgoztattam a fogaimat, fárasztottam az állkapcsomat,szolgáljanak meg a szíjas falatokért. AmúgY ízre jó szalonnavolt. Amikor már kezdett megmelegedni tőle a gyomrom,bele mertem kanalazni a hideg aludttejbe is. Sûrûn rezgett, mint a kocsonya.Mögöttem a templomtoronY, talán a falu közepén, hat óráraharangozott. Mellettem kövér szürke veréb ugrált a tornác párkányán.A kony hából csenevész macska lopakodott elő. A veréblátta, de nem tartott tőle. A macska leült a lábamhoz. Lustánmosakodott a rózsaszín nyelvével. Ejtettem neki egY falat szalonnát.Gyanakvóan fölnézett rám. Csak lassan mert nyújtóznia szalonnáért. HegYes foga közé csípte, és eliramodott vele, megse állt az első akácfa tövéig. Fejét rázva kínlódott a rágós falattal.A harangszó elhallgatott. A szalonnával már végeztem. A csuporaljában volt még egy ujjnyi aludttej. Kikapartam a kanállal.A veréb lökött magán egyet, elém ugrott az asztalra, fölcsippentettegy morzsát, és már el is hussant vele. Néztem utána, kegyesen, jóllakottan.Valahol, talán a fekete asszony istállójában tehén bődült. Éhesenvagy szomjasan. Fölkeltem a kecskelábú asztaltól, kiálltamatornáclépcső tetejére, és körüljártattam a szemem, merre lehetaz asszony. Sehol se láttam.A kocsiszín, jobbra, túl az akácokon, roskatag volt. Csüggedten,beletörődve állt a helyén, mintha már csak egy erősebbrevárt volna, hogy engedelmesen összerogyjon tőle.Valahol, talán túl a falun, vonat sippantott. Összerezzentem,mert jelt hallottam a mozdonyfüttyben. Elkésett riasztás volt a füttye.Biciklis ember fordult elő a kocsiszín mögül. Aztán előbukkanta másik is. Rendőrök voltak. Egy őrmester meg egy tizedes.A tornác előtt szálltak le a biciklijükről.Az őrmester nagy ember volt, apámkorú vagy öregebb, csontosképû, lelógó tatárbajusszal a hegYes orra alatt: A tizedes fiatalvolt, de kalácsképû, tokás-pofás, alig fért a szürke zubbonYában.Összetámasztották a két kerékpárt. A zsíros tizedes mellettükmaradt. Az őrmester föllépkedett hozzám a tornácra. Letekintetthozzám a magasból. Oldalra törülte a bajuszát.Akkor megláttam a fekete asszonyt is. Visszafelé igyekezettmár a faluból. Szaporán kapkodta csámpás lábát a porban. Két karja úgylötyögött a teste mellett, mint egy madárijesztő kabátján az üres ujjak.Az őrmester előtt nyomtatott jegyzőtömb feküdt a kecskelábúasztalon. Ki volt nyitva, mint a Tartozik-Követel könyv otthona Gyertyán fûszeresnél a vaslábú cukrosláda tetején.JEGYZÖKÖNYV. Felvétetett 1947. szeptember 23-án.- No, halljam, legény, mi a rossebnek mentél világgá.A csenevész macska szürkén sündörgött a bokám körül. Hálásandorombolt a szalonnáért, hozzám is törleszkedett.- Ö adott föl? - Nem néztem hátra, ahol a fekete asszony állt.- Ö hát, tudom.Az őrmester megint félretörülte a bajuszát. - Hogy ki adott föl,fiam, az teneked mindegy. Köröznek tegnap óta. Az egész országban.- Engem?- Mit álmodott, főorvos úr?- Aludtam volna, nővér?- Ugy látszott. Figyelem már vagy öt perce. Olyan békés voltaz arca, mint egy kisgyereké. Szépet álmodott?- Nem. Egy gyerekről álmodtam.- Fiúról? Lányról?- Fiúról. Világgá ment.- Fiúkkal megesik. Megbukott az iskolában?- Nem. Megnősült az apja.- Verte a mostohája?- Nem verte. Csak sohase nevetett. Otthon sohase.- Máshol igen?- A postán igen. A tolóablak mögött. Ott nevetett. Mindenkire,aki bélyeget kért vagy levelet adott be. Ott jókedvû volt. - Otthon mégjókedvü se . . . - Otthon csak ideges. Öregebb is. A postán,a pult mögött, ott fiatal volt.- Mint aki két életet él . . .- Valahogy úgy. Két élete volt. Az egyik a postán, mint aszínésznőnek a színpadon. Ahol elemében érzi magát, átváltozik . . .Otthon meg a másik élete. Otthon savanyú volt, mindigideges. Utálta a lakást, hogy szûk. A bútorokat, hogy kopottak.A konyhaszagot. Azt már nem lehetett kiszellőztetni. Beleivódott a falakba.- És . . . a mostohafiát? -- Azt? Talán nem is utálta. De nem állhatta. Annak a másikasszonynak a gyereke volt, akinek a sírjához minden vasárnapkijárt a temetőbe . . . az ura. Kijárt? Kiszökdösött. Csaknem mindenvasárnap. Igen ... . Mit hozott, nővér?- Tejet. Nem ette meg a reggelijét. Egy falatot se evett belőle.Legalább egy kis tejet igyon.- Nem kívánom.- Az este se evett. Ellenőriztem. Igy nem leszünk jóba, főorvosúr. Pedig ha én valakire megharagszom . . .- Akkor?- Akkor hét rossz.Értem. Engedjek az erőszaknak. Hát legyen . . .- Ez már helyes beszéd. Maradjon így, ebben a helyzetben,ahogy van, majd én szépen megitatom. Igy... Na látja. Rendes,szofogadó ember maga. Igy, így . . . Apró kortyokban elfogy azegész, csak idő kell hozzá.- Tartsunk szünetet.Ahogy óhajtja. Közben megtörlöm a homlokát. Azért kelltisztességesen enni, hogy el ne gyengüljön.Annál gyöngébb már nem lehetek, mint amilyen vagyok.Ahhoz is erőtlen, hogy humorosan fogjam föl a helyzetemet.Magának csak ne legyen egy szó panasza se a helyzetére.Jobb helyen nem lehetne. Mi nem tetszik a helyzetében?A helyzetem. Fekszem itt, vagyis félig ülök, félig fekszem, ytatnak,mint egy csecsemőt . . .- Itatom, bizony. Sőt, akár tetszik, akár nem, mindjárt megis pisiltetem. Ne vágjon képeket, főorvos úr, vitának nincs helye . . .Még két-három korty van itt a csésze alján. Magának,ugye, nincs valami nagy gyakorlata a betegeskedésben? Látnácsak, hogyan csinálják más férfiak! Ahogy azok tûrik, a sokeszemadta, ahogy imádják, ha dajkálja őket az ember ! Majdhogy-nem kéjesen szuszognak, mint a kutya, ha a hasán vakarják.- Egy pillanat, nővér, köhögni fogok . . .- Köhögjön csak. Katonás torokgyulladása van, hallom.Gégész látta már?- Tegnap. Még másnapos voltam a morfiumtól.- Mit adott?- Kodeint.- Bevette ? Nem tegnap, hanem amit most reggel kellett.Nem.Gondoltam.- Elfelejtettem.- Ezzel az utolsó korty tejjel most bevesszük. Tessék, nyelje le . . . Jó. Most aztán pisilünk még, és már békén is hagyom.- Nővérke, inkább magam . . .- Ugyan már főorvos úr, azt hiszi, a magáé az első, amit látok?Meg ne mozduljon ! . . . Tavaly volt egy esetünk . . . Na látja, márjön is, mint a parancsolat. Az az ember is infarktussal feküdt itt.Hát nem kiment a vécére a hülye eszével! Az őrzőszobából! Ottszedték össze a vécén, már nem lehetett mit kezdeni vele. A nővérekellen vizsgálat meg minden hercehurca... Fázik? Már beis takartam. Látja, milyen gyenge. De a tejet, azt úgy kell bele-diktálni . . . Jól van, nem molesztálom tovább, pihenjen csak.Ahogy látom, rögtön elalszik megint. Fárasztó fehérnép vagyok,tudom én; mondják elegen. De ha nem lennék erőszakos, milenne magukból? Jól be van takarva? Pár percre kinyitom azablakot, jöjjön be az a kis friss hideg. Nemrég havazott egy keveset,ilyenkor frissebb,tisztább a levegő. Aludjon el nyugodtan,csendben maradok, csendben megyek ki, vigyázok, be ne csapódjon az ajtó...Bevágtam magam mögött a párnázott ajtót. Tompán puffant,mint egy bokszkesztyû egy izmos állkapcson.A tágas, teremnyi helyiség enyhén illatos levegőjében ideiglenesenmegszûnt a molekulák mozgása. A korosabbik titkárnőmájfoltos keze megállt az írógép fölött. Két-három ujja ráragadta billentyûkre. A fiatalabbik hölgy kék szeme duplájára tágult.Tüdeje felfüggesztette a lélegzést, és mintha a torka is megbénultvolna, nem nyelte le a kávékortyot.Ha a sliccem kezdtem volna kigombolni, akkor se bámulhattakvolna dermedtebben rám. A teremben, ahol hosszú évek óta legalábbnyolc órát töltöttek minden hétköznapon, a szentély előcsarnokában,a Horka megyei Tanács Végrehajtó Bizottsága másodikelnökhelyettesének titkárságán példátlan, az adott pillanatigmindkettejük számára elképzelhetetlen, de még az eseményészlelése után is hihetetlen szentségtörés zajlott le: egy közönségeshalandó, jelentéktelen alárendelt, harmincadrendû senki- egy szürke orvos a megyei kórházból - rácsapta az ajtót Sermányelvtársra! És a lélegzetelállító tett után nem vágottbeléa villám, szívszélhûdés se terítette a padlóra. Ellenkezőleg: határozottléptekkel kifelé indult, oda is ért az ajtóhoz, kezét a kilincsretette, majd visszafordult, rájuk nézett, és természetes hangon,világosan érthető szavakkal, tagadhatatlanul udvariasan köszönt is :- Kézcsókom a hölgyeknek.Amikor lenyomtam a kilincset, a nehéz tölgyajtó hangtalanulnyílt ki. Nem vágtam be magam után.A megyeháza boltíves körfolyosója csöndes volt, mint egykolostor kerengője ebédidőben, amikora kövér szerzetesek zsíroscsülökpörköltet falnak a refektóriumban. Nesztelen léptekkelhaladtam a főlépcső felé : lábam alatt ruganyos, tömött bordószőnyeg borította a körfolyosó csiszolt kőlapjait.A megyeháza zárt udvarának mélyéről frissen nyírott fû üdeIllata párázott föl hozzám. Kihajoltam a kőkorláton. Lent a pázsitonmotoros fûnyíró sárgállott. Szalmakalapos kertész kuporgottmellette törökülésben. Komótosan szalonnázott. Bokájamellett sörösüveg állt. A látványtól észlelnem kellett, hogy szomjas vagyok.A főlépcső mennyezetének freskójáról fehér pendelyes ősmagyarszûz lányok tekintettek le rám. Közömbös szemük keresztülnézettrajtam. Ök még nem tudták, mit követtem el. Azősmagyar férfialak, akit körülvettek, pillantásra se méltatott. Ötörök időkre törzsfői tartásba merevítette a festő: tatáros metszésûszeme valahová messze, a vérzivataros jövőbe kémlelt.Bizonyára viszonylag békés esztendők után kutatott az utódairaleselkedő évszázadokban.Amint az emeleti körfolyosó, a főlépcső is üres volt. Aljában,a megyeházalenyûgöző méretû aulájában is csak egy magányoslény képviselte az épületben székelő adminisztrációt: a portás.Sötétszürke zakója feszes volt, mintha kinőtte volna. Kitérdesedettsötétkék nadrágja harmonikázva csuklott rá ragyogórakefélt, már repedező bőrû fekete cipőjére. De fekete tányérsapkájána kétujjnyi széles, vadónatúj aranyszalag csillogása tekintélytkölcsönzött személyének.- Jó napot - mondtam neki, amikor elléptem előtte.Nem méltatott válaszra. Évtizedek alatt felhalmozott tapasztalataibólbizonyára levonta már a következtetést, hogy aki nekielőre köszön, csakis az alattvalók silányabbjainak egyike lehet,észrevételezésre érdemtelen ügyfél, akinek létezésére csak akkorkell fölfigyelni, ha valami szembeszökő illetlenséget követ el itt,a megyei tanács ős falai között.Kiléptem a vasveretes kapun. A megyeháza árkádja alatt gorombánoldalba taszított a csípős őszi szél. Megőriztem egyensúlyomat.Átvágtam az úttesten a túloldalra. Talpam alatt nyirkosvolt a zebra. Megcsúsztam. Egy tekintélyes fekete személy-gépkocsinak sisteregve kellett fékeznie miattam. A szélvédő mögötta labdaképû sofőrnek mozgott a szája. Barátságosan intettemneki, és rá is mosolyogtam. Szájmozgásából arra következtettem,hogy udvariatlan a szövege.A járdán megálltam a Delfin étterem bejárata előtt. Ittam volnavalamit, de még csak tíz óra volt. A Delfin csak ebéd előtt szokottkinyitni. Megfordultam, hogy fölnézzek a megyeháza elsőemeletére. A méltóságos sárga palota ablakai üresek voltak.Azok az ablakok is, amelyek mögül Sármány, a megye egészség-ügyét gondviselésként kormányzó elnökhelyettes nézhetett volna le rám.- Felébresztettem?- Dehogy doktornő. Ébren voltam.- Be volt hunyva a szeme.- Sok itt a fény.- Orvoskollégának a legjobb szobát... Hogy érzi magát?- Köszönöm, doktornő, szabályszerûen.- Ez mit jelent közelebbről?- Kitûnően, mert maga itt van. Ha magát látom, derûvel telikmeg a szívem, még az a seb is, amit az infarktus ütött rajta.Látom, reggel fodrásznál volt. Miért vágatta rövidebbre a haját?- Mert a kelleténél hosszabb volt már. Mutassa a torkát. Szedirendesen a kodeint?- Utasítása szerint. Muszáj kitátanom a számat?-Attól tartok, igen. Fáj a torka, ha nagyra nyitja a száját?- Nem. Az zavar, hogy maga néz be a számba. Szabálytalanoka fogaim, négy zápfogamban tömés van, a nyelvem pedig aszáyos,mint a Szahel övezet.- Eleve nem számítottam rá, hogy fogpasztareklámot találoka szájában. Nos, mondja szépen, hogy ááá . . . Még egyszer, legyenszíves. Ugy. Végeztünk. A kodeint foly tatjuk. Ami a fogaitilleti, tényleg elég szabálytalanok,de legalább egy se hiányzik.Pihenjen tovább.Pihenek, de még ne menjen el. Tudom, hogy most is sok a dolga, mégis . . .Kiegyezünk három percben?Az én helyzetemben az ember gyorsan hozzászokik, hogyminduntalan kiegyezzen. Ha egy percet mondott volna, azért is hálás lennék.A maga szövegéből sohase lehet kihámozni, hogy mikor beszélkomolyan, és mikor viccelődik. Szívesen diskurálnék ittmagával akár órák hosszat is, de tényleg sok a dolgom. Ma ambulánsvagyok, és lent az ambulancián végig a folyosón feketélleneka betegek. Egyébként tegnap ebéd közben magáról beszélgettünk.- A torokgyulladásomról vagy az infarktusomról?- Az infarktusának az okáról.- Semmi szakmai ritkaság sincs az anamnézisben. Típusos kórtörténet.- Már megint a humora . . . Mondja, amikor már kezdte észre-venni, hogy végzetesen rájár a rúd magára, miért nem adta fel?Senki egy árva szóval nem vádolhatta volna. Miért nem állt félre ?- Mondjam, hogy lustaságból? Nem tudom. Azt hiszem, bizonyosértelemben kíváncsi voltam. Néha még élveztem is, hogy kívülről figyelemmagamat. A fejleményeket pedig bizonyos objektivitással, mint egy idegen.- Tegyük fel, hogy elhiszem. De amikor már tudomásul kellettvennie, hogy ha nem áll félre, tönkre fogják tenni . . .- Egyszer, amikor éppen ráértem, voltak ilyen gondolataim.De akkor már nem volt érdemes abbahagyni. Egyik reggel,borotválkozás közben megbeszéltem a tükörképemmel, hogyúgy kell viselkednem, mintha sivatagi vándor lennék, és márnem lenne erőm továbbvánszorogni. Mi a teendő ilyenkor? Azember elnyúlik a homokon, és tudományosan figyelni kezdi, melyiktesttájékába marnak belé legelőször a sakálok. Ha már abszolútreménytelen a helyzet, legalább annyi haszon legyen belőle,hogy az áldozat néhány egzakt megfigyeléssel gazdagabban fejezi be pályafutását.- Hátborzongató alak. Akik pedig magához tartoznak, törvényszerûenáldozatai lesznek a neurózisnak. Végignézni, ahogyan maga a vesztébe rohan . . .- Kire gondol?- A feleségére. Például.- Tartalékolja más feleségek javára a részvétét. A bajok közepetteabban a szerencsében volt részem, hogy feleség nélkül döcöghettemvégig a pályafutásom legutóbbi szakaszát. Ugyanis, mint köztudott,öt éve elváltam. Vagyis a feleségem vált el tőlem. . .- Hátnem nősült meg újra?- Nem. De már lejárt a három perc, doktornő.- Persze. A legjobbkor. A kórelőzmények olyan pontjáhozjutottunk el, ha jól ítélem meg, amiről már nem óhajt nyilatkozni a beteg.- Szó sincs róla, doktornő. Nincsenek titkaim. Elfáradtam,ennyi az egész. Amióta itt fekszem maguknál, összevéve nembeszéltem annyit, mint most három perc alatt. Magát türelmetlenülvárják az ambulancián, én pedig, megint elbódulok egy időre . . .- Rendben van, Zoltán. Aludjon egy sort. De a párnáját meg-igazítom, ha megengedi.Juli . . . Dr. Juhász Júlia. Juhász doktornő. Egykori szép szeretőm.Ezt a három szót, így együtt, versben olvashattam. SiposGyuszi valamelyik versében. A ritmusból gyanítom.Hogy megtudjam, férjhez ment-e időközben, meg kellene kérdeznemvalamelyik nővért vagy valamelyik kollégát, kérdezősködnipedig nincs kedvem. Miért ne ment volna férjhez?Ez is az én formám. Összeszednek valahol az országút szélén,félholtan vakarnak ki a kocsimból, mentőautóba raknak, behoznakebbe a kórházba, belefektetnek ebbe az ágyba, nyomják beléma morfiumot, hogy visszarángassanak a nihilből, ahová féllábbal már belelógtam, és közben azt is észreveszik, hogy ocsmányulugatok a begyulladt torkommal.Reggel lássa gégész is a kollégát.Amikor a nővér felébresztett, Juli állt itt az ágyam mellett. Három év után.Mint akit leütöttek, és órák múlva lassan magához tér, de mégfélig béna a feje, és csak bámul bele hülyén a világba, ilyen kábalehettem én is, amikor kinyitottam a szemem, és azt hittem, képzelemcsak, hogy Juli áll mellettem, rövidre szabott fehér vászonköpenyben,szőkén, homlokán a gégetükörrel. Néztem rá valahonnan mélyről,fektemben is imbolyogva, fejemben a két köbcentidólorgán-pipolphen-hibernál koktéllal. Juli nyúlánk alakjalátomásosan lebegett valahol messze a magasban, és mégis mellettem,elmosódottan hullámzott bizonytalan távolságban, de előttem, mint részeg ember előtt a saját delíriumos délibábjai. Három év után.Akkor is aludtam, három éve, amikor Juli hangtalanul eltûnt mellőlem.Nesztelenül csúszott ki a takaró alól, ahogy egy vékony hal azügyetlen horgász síkos kezéből. Súlytalanul állt talpra. Se a széleságy nem moccant, se a padló nem roppant.Még aludt az erdei szálloda. Hajnal volt, őszi hajnal, későnderengő. Mozdulatlanul figyeltem a mozgását.A fürdőszoba ajtaja hangtalanul csukódott. Ö ott bent hosszúpillanatokig várt, hallgatózott, fölébredtem-e, s csak amikormegbizonyosodott, hogy én nem vettem észre semmit, gyújtottaföl a villanyt. Az üres csendben a kapcsoló élesen kattant az ajtó mögött.Alig-alig nyitotta meg a vízcsapot. Susogása se volt a csap sugarának.Behunyt szemmel láttam, időarányosan képzeltem magam eléa mozdulatait. Végigtörli arcát, nyakát, vállát a kék szivaccsal,kölnit vesz a tenyerébe, rádörzsöli a bőrére a tarkóján. Ideges.A-visszafogott, vigyázó mozdulataitól, amelyek ugyanolyan hamisak,mint máskor a jókedvû, dallamgyilkos fürdőszobai fütyülése,amivel a bőven ömlő víz csobogásába szokott színes szalagokat fûzni.Nem mozdultam a takaróm alatt. Megfordult a fejemben aszándék, hogy kikászálódjak a vastag pléd alól, odatapogatózzaka fürdőszoba ajtajához, kinyissam, nekitámaszkodjak az ajtó félfájának,és szembenézzek vele. Szó nélkül, egyetlen kérdés nélkül.Mit is kérdezhetnék tőle? Éjfél után kettőig, amikorra görcsbemerevedett az agyam, mindent elmondott. Amikor elhallgatott;egy mondat közepén, aminek már az elejét se értettem, máraludt is. Agyonkínzottan. Elhasználta minden erejét.Nem hallottam, csak éreztem, hogy kisurran a fürdőszobából.Lélegzetét visszafojtva állt hosszú másodpercekig. Gyanú vibrálta néma levegőben. Talán gyûlölet is. Szakadásig feszült acsend, mint a gumi, amit kétfelöl húznak. Félt, hogy fölébredek,és megakadályozom a szökését. Talán ébren is vagyok. De hafölébredtem, miért nem rúgom ki magam a takaró alól s miértnem ragadom meg, miért nem vágom rá a széles ágyra, miértnem bénítom tehetetlenné, miért nem tartom vissza erőszakosan a szökéstől?Feküdtem a takaró alatt, már zsibbadtan, kevés levegővel atüdőmben, és nem akartam visszatartani. Aki szökik, nem szabadmegfogni, nem szabad elvenni tőle a szabadulást. Én is szöktemegyszer, én is szabadulni akartam, nekem is kellett volna,hogy visszatartsanak, de közben tele voltam rettegő gyûlölettelis; elszánt dühvel, hogy megmarom, aki visszatartani próbál.Később, egyre távolodva, megmarkolja a gégét, présbe fogja atüdőt a hirtelen kattanó fölismerés, hogy otthagytam mindent,ami otthonos volt és megszokott, másfél napja cipelt keménykolonc a szorongás, hogy messze van már minden, ami ismerősvolt, és őrző is a maga módján. Mégis, amikor elveszett-egyedülbaktattam azon a végtelen mezőn, ami legelő volt, de a jöttömreeltüntek róla a csordák vagy a nyájak, ropogni kezdett a fejembenés remegni kezdett a bőröm alatt a villamos érzés hogy szabadvagyok és boldog is, éppen ettől a félelmes szabadságtól,amI azért igazi, mert szorongással keveredik, ismeretlen váratlanságokatrejteget magában. Fázott a meztelen lábam, mert agyepfû még nedves volt a kora délutáni szeles, hideg záportól,fázott a nyakam is, és lúdbörösen fázott a Hátam az ingem alatt,az alattomos ősz borzongott már a levegőben, de én hetykénboldog voltam, a hideglelős szorongásommal is szabad, és nemselytettem, hogy már országosan köröznek, és másnap kora reggelfölad a rendőröknek a fekete asszony . .LIlIputi csörrenést hallottam. Tudtam, hogy Juli kezébenadott hangot a kulcscsomó, amire én a kocsi tartalékkulcsát fûztem.Másodpercekig megint csönd volt, Juli dermedten várt -fülelt, fölneszelek-e. Nem mozdultam. Aki elmegy, aki szökik,nem szabad megfogni, nem szabad elvenni tőle a szabaduláslehetőségét. Tőlem elvették, amikor föladott a fekete asszony,hazatoloncoltak oda, ahol az otthonom nem volt nekem otthon,és ha a rendőrök nem vertek is meg, goromba szóval se bántottak,csak félig emberségesen, félig közömbösen teljesítették akötelességüket, én máig az akkori tehetetlenségem keserû gyûlöletévellátom őket magam előtt.Az ajtó, amire kívül a 41-es számot szögezték, hangtalanul fordulta tengelyén, és a kilincs nyelve se kattant, amikor Júli lehelet-lassanbecsukta maga után. Nem tudtam, csak éreztem, hogykint, az ajtó előtt is vár még kis ideig. A lépteit se hallottam,amikor elindult a folyosón.Az ablakredőny résein már becsurgott a derengés. Nem nyitottamki a szemem. Nem akartam látni, amit tudtam, hogy egyedülvagyok, nemcsak abban a szállodaszobában, de az életemfolytatásához is egyedül. Elveszetten magányos, mint egy sokatfutott autó a ködös autópályán karácsony éjszaka.Hallottam, hogy a szálloda parkolóján indítómotor morran.Biztos voltam benne, hogy Juli nem nyomja ki rendesen a kuplungot,amikor sebességbe kapcsol. Ezer mozdulatát ismertem;belém ivódtak a pontos mozdulatai is, a hanyag mozdulatai ismint a filmlemezbe a tónusok. Két embernek egy közös év isadhat annyit, mint egy egész közös élet.Fölkeltem. A szálloda előtt reccsent egy keményet a kocsimsebességváltója. Panaszosan pörgött föl a motor a rögtön következőnagy gázfröccstől. Juli széles ívben kanyarodott ki a parkolóbetonjáról. A gumiabroncsok hosszút nyivákoltak, mint agyerekek sípos hasú babái, ha felnőtt ember cipője alá kerülnek.Kinéztem a redöny résén. Láttama kocsi sárgásvörös hátsólámpáit, majd amikor fordult, a reflektorok éles fehér pásztájátis, ahogy a kanyarban a fény végigvágott az úton, mint egy menekülőlovas nádpálcája az állat véknyán. Az út második kanyarjávalegyütt a kocsit is elnyelte az erdő.Odabotorkáltam a szállodaszoba ajtajához. Fehér foltot láttama szőnyegen. Juli névjegye volt. Az ajtó alatt csúsztatta be.A folyosón firkálta rá nyugtalan betûivel a szöveget.Elvittem a kocsit, hogy elérjem a vonatot. A jankavölgyiállomáson megtalálod. A kulcsot a kesztyûtartóban hagyom.Én mást akartam. Magadra vess. Ne haragudj. Juli.Hangtalanul tûnt el három éve, és hangtalanul került elő tegnap, három év után.Itt senki se gyanítja, hogy mi ismerjük egymást. Mi pedig szerepetjátszunk. Nemcsak akkor, ha valamelyik nővér is jelen van.Akkor is, amikor - ahogyan az imént - kettesben vagyunk. Majárt nálam harmadszor. Ma először úgy, hogy senki se volt ittkettőnkön kívül. De mi még négyszemközt is úgy viselkedtünk,mintha tegnap reggelig sohase láttuk volna egymást. Pedig mostnem kellett volna szerepet játszanunk. De ő ma se változtatotta stíluson. Csak a végén, egy pillanatig feledkezett meg a szerepéről:amikor véletlenül, önkéntelenül a nevemen szólított.Hamarosan jön a nagyvizit. Rohadt állapot ez a tehetetlengyöngeség..Aludnék, mindig csak aludnék. Alúdni és továbbaludni. Három éve is, az erdei szállodában, a 41-es szobában istehetetlen voltam. Visszabotorkáltam a széles ágyhoz, elterültemrajta és elaludtam. Mintha három évig aludtam volna, tegnapreggelig, amikor arra ébredtem, hogy Juli áll itt az ágyam mellett.Másik ágy mellett másik Juli.Leült ide az ágy szélére, a makulátlanul tiszta, szinte kékes-fehér lepedőre a makulátlanul tiszta, frissen vasalt fehér köpenyében,lehajtotta homlokáról a gégetükröt, és a kis kerek nyíláson át láttam, hogy inkább szürke, mint zöld a szeme, és tágult,fekete kút a nagy pupilla a keskeny irisz közepén. Fürkészve nézett,ahogy gyanakvó katonák kémlelik a terepet fedezék mögül, a bunker lörésén át.- Láthatnám a torkát, kérem?Olyan gyönge vagyok, hogy fektemben is úgy érzem, mindjártösszeesek. Hagynom kellene, hogy elaludjak. Időbe telik,amíg a nagyvizit ideér. Ha alva találnak, majd fölébresztenek.csak el kell engednem magam, hagyni, hogy lecsússzak a sûrûsemmibe ezen a sima lepedőn, ahogy gyerekek siklanak le acsúszdán a játszótér puha homokjába. Most sikerül, ha hagyom.Ott az országúton hiába akartam belehullani a semmibe, ott nemsikerült. Nem vagyok típusos eset: nem volt halálfélelmem. Csakazt akartam, hogy ne tudjak magamról, azt akartam, hogy elveszítsemaz eszméletemet, de ha nem, hát legalább aludjak el,hogy ne érezzem azt a repesztő, markóló prést a szívem körülvagy benne a szívemben. Világosan emlékszem, hogy azt hittem,víz és vatta vesz körül, vizes vatta ragad mindenütt a testemre,hideg verejtéktől volt lucskos az ingem alatt a bőröm, hideg verejtéktőlfájt a homlokom, a tarkóm, tapadó lepedék fojtogattaminden pórusomat, nedves hártya tapadt rá a szám nyálkahártyájára is,enyves dugó tömte el az orromat, attól fuldokoltam, mint akitvákuumba zártak. A hangokat is csak a ragacsos, légzáró hártyán át hallom . . .- Infarktus ez, higgye el nekem, tisztelettel, akkora infarktus,mint egy szakadék. Nem az első, amit látok, higgye el nekem. Tavalyaz unokabratyeszom, tisztelettel, annak is, ahogy a nagykönyvben meg van írva . . .- Megmarad a krapek, amíg ideér a mentő?- Nem vagyok én jós, uram . . .- El kell ismerni, volt lélekjelenléte az ürgének. Én mindigúgy hallottam, hogy amikor köszön az infarktus, akkor egyszerûenlefordul az áldozat onnan, ahol éppen ül, aztán snitt. Ezmeg, le a kalappal, ez meg először precízen lehozza a kocsit idea padkára, szabályosan lekormányozza a betonról, de ez nemelég, még le is horgonyoz vele.- Frankón így csinálta ! Nemcsak megállította a kocsit, hanemmég ahhoz is volt reflexe, hogy bekapcsolja az elakadásjelzőt.- Ki is kéne kapcsolni, mielőtt ez a négy vészvillogó leszopja az akkut.- Lehet szállítani ilyen állapotban?- Lehet vagy nem lehet, el fogják szállítani, mese nincs.- Gondolják, tisztelettel, hogy kitart benne a szufla, amíg megjön a mentő?- Az ilyen mázlibajnokban kitart a levegő, uram.- Igaza van, kolléga úr, mázlibajnok a szerencsétlen.- Hát kérem, hogy szerencsés-e vagy szerencsétlen, az majdcsak a kórházban derül ki. De hogy optimista alak a barátunk,az nem vitás. Mert csak egy optimista káder kapcsolja be a vész-villogókat. Ugy éljek, hogy csak egy optimista hisz benne, hogymajd meg is áll neki valaki.- Na ne szövegeljen már félre, apuskám, maga is megállt, énis megálltam. Emberek vagyunk, mégiscsak meg kell nézni, mivan egy kocsival, ha villog a vészjelzője, de nem áll mellette kint senki.- De azért igaza van az úrnak, mert én például csak azért álltammeg, mert maguk már csődületet csináltak itten.- Nem azért mondom, de jöhetne már a mentő.- Tényleg, már jó tíz perce szobrozok itt, a fúvaromat megtoporogva várják a nagycsarnokban. Na, szolong, emberek, aztánmajd értesítsenek, mi lett a fejlemény.- Tudják kérem, az az igazság, hogy a krapek össze is törhetteø volna magát ripityára, mert ugye, hát nézzék, elég féloldalasanhuzódott le ide a padkára. Nem kellett volna több, csakmég tíz centi, így jobbra, aztán bukfenc, beszaltózik a kocsi az árokba.Nem azért mondom, kolléga urak, nem vagyok én egy halálmadár,de az a sanda gyanúm, hogy tulajdonképpen már bővenmindegy ennek a magyarnak.De az előbb éppen maga mondta róla, hogy mázlibajnok!- Most hangsúlyoztam éppen, hogy nem vagyok halálmadár.Pedig bőven úgy néz ki!- Marhára szellemes, kolléga úr. Legyen erős, én ennek aazembernek ingyen megszavazom, hogy megmaradjon. Én mégrosszat soha senkinek . . . .-Félre, emberek, táguljunk, itt a mentő!- Maga csak maradjon a színen, magát láttam itt elsőnek!- Na és, ha én álltam meg elsőnek, mi van abban?- Maga nyitotta ki a kocsit is. Hát csak az van, hogy ,jönnekmár a jardok is, hátha akarnak kérdezni magától egyet-mást.Szeretnek eldiskurálni az ilyen szép fekete emberekkel.- Cigány ám az anyád, akibe elmégy Hogy van pofád nekedengem gyanúsítgatni! Rohassza meg az isten az ilyen patkányt!Hát nem szemét az ilyen? Még tán azzal is megrágalmaz, hogykiraboltam a krapekot!- Hagyja a francba, ember, ismerni kell az ilyen söpredék alakokat.Maga egy rendes pilóta, maga állt meg elsőnek, le a kalappal . . .- Ezek a szirénák, a rossebbe, ezektől mennek gajra az ember idegei.- A kocsival, a pasas kocsijával, azzal meg mi lesz, az itt marad az árokszélen?- Bízza a jardokra, fájjon az ő fejük.-Csináljunk helyet, kérem, engedjék oda a doktort! Szaporán, szaporán . . .Még mindig nem ért ide a nagyvizit. Tompán zúg a fejem, ésnehéz is meg forró, mert belesüpped a vánkosba, ebbe a puhasatuba, ami nem szorít, csak melegít, elzsongít, elaltat minduntalan,ide-oda csúszkálok a kábulat és az ébrenlét között, mint egyelhagyott hátizsák a hullámverésben imbolygó komp fedélzetén,valahol a La Manchc-csatorna közepén, de talán már inkábbDoverhez közelebb, mint a francia partokhoz. Valamelyik svédvagy norvég diákturista felejtette kint a fedélzeten a hátizsákját,amikor egyszerre a nyakunkba szakadt a hideg vízözön, és mindenkibemenekült az átkelő komp fedett zugaiba.Álltam az ablaknál, az üvegen szeszélyesen csurogtak alá azesőcseppek vékony patakjai, vízkígyók kerülgettékegymást, és egymásba kanyarogtak, ahogy a vihar lökött egyet-egyet a kompon.A hátizsák degeszre volt tömve. Lomhán hengergett-csúszkálta fedélzet deszkáin, mint egy puffadt, kékre vált hulla. Talána látásától kezdett kerülgetni a tengeri betegség, ébredezett agyomromban a hányinger. Alattam a komp imbolygó teste, afedélzeten az ide-oda csusszanó hátizsák, ocsmány szürke, cafatokraszaggatott lópokróc az alacsony ég az ökrendező víz fölött,habos hullámköpéseket sercint a fedélzetre a La Manche, minthaszürcsögő hörgői tisztulnának így a fojtogató nedvektől.Angliába utazom, Londonba, idegen közegbe, semleges vagyközömbös idegenek közé. London az egyetlen főváros Európában,ahol a legtöbb az esélyem arra, hogy ne találkozzak ismerőssel.Ezért választottam Londont. Három hetem van, háromhétig nem akarok olyan emberbe botlani, akit már láttam valamikor,három hétig idegen akarok lenni idegenek között, háromhétig senki se törődjön velem, senki se közeledjen hozzám emberi módra,pincéren vagy csaposon, hotelportáson vagy hotel-szolgán kívül senki se kérdezzen tőlem semmit, amint én se fogoksenkihez embermódra közeledni. Agymosást akarok végeznia fejemben, ha egyáltalán lehet kitisztogatni a memóriábólszerves lerakódásokat, amelyek már vegyi kötésben vannak araktározó agysejtekkel. Van-e hatásosabb módja az agymosásnak,mint kiemelni magam a prés alól, ami már-már agyon-nyomott, eltûnni Uporvárról, Horka megye mélységes vidékiszékhelyéről, és elveszni egy időre, hetekre a világvárosok közüllegvilágvárosibb London idegenségében, egy metropolis keveréktömegében, ami öt világrész hordalékából rakódott le? Bele-veszem a kavargásba a legvilágvárosibb világvárosban, ahol mégsohase jártam, de ahová előbb a gyerekfejjel mohón magambahabzsolt olvasmányok narkózisában és később is szinte gyerekesen,megmagyarázhatatlan erejû romantikus nosztalgiával vágyakoztam.felnőtt fejjel persze már egy csüggedt hátsó gondolatnyomása alatt, ami azt sugallta csúfolódva, hogy Londonbaúigyse jutsz el sose . . .De eljutok!.A La Manche fölött rongyos és szennyes az ég,de én Dover láthatatlan fehér sziklafala felé imbolygok, és odafogok érni Londonba is, mert egy halott hagyatékán hajózok,sose remélt pénzen, egy örökségből utazom, amire sose számítottam,hiszen a hosszan haldokló rákbetegek nem a tehetetlenkezelőorvosuk javára szoktak végrendelkezni. Londonba utazomegy zsugori öregúr hagyatékából, akit mindenki tüskés vén-embernek tartott, és akiről senki se föltételezte volna, hogyhuszonkétezer forintja van a takarékban. Három esztendőn átegyetlenegyszer se kaptam tőle egy fillért se, még a gyógyszerekés az injekciók árát se fizette, és talán azon se lepődtem volnameg, ha a kezelés mellé még ő követel pénzt tőlem, ellenszolgáltatásulaz idejéért, amit rám kell vesztegetnie, valahányszor alátogatásomat fogadja, vagy fájdalomdíjul a számtalan szúrásértés végül kártérítésül a hányingeres morfiummámorért, amivelélete utolsó heteiben kábítottam.Három nappal a temetés után, amikor értesített az ügyvéd,hogy jelenjek meg a hagyatéki tárgyaláson, végig se olvastama fiskálishangú szöveget. Papírkosárba pöccintettem az össze-gyûrt levelet, és eszembe se jutott, hogy elmenjek a hagyatékitárgyalásra. Ujabb két hét múlva a második fiskálishangú levélmár kész tényként közölte velem, hogy egyetlen törvényes örökösevagyok az elhunytnak, és a végrendelet értelmében huszonkétezerforint illet meg, amely összeget csak az örökösödési illetékterheli . . . A végrendelet több mint egy évvel az elhalálozásnapja előtt kelt. Örökség agymosásra, válás után, szoruló hurokban,ami már fojtogatta a torkom, mint a megfeszülő pányva a menekvő ló nyakát.Majoros lustán ingatta busa fejét:- Nem kapsz útlevelet. Ezek, mihelyt megtudják, egy telefonnalelintézik, hogy ne kapj útlevelet.Korpádi is rázta a kopasz fejét, de optimistán vigyorgott hozzá:- Pont ellenkezőleg. Megadják az útlevelet. Gondolkozzatokaz ő rothadt eszükkel! Pásztor főorvos úr benn van a kutya-szorítóban. Utlevelet kér, mégpedig nem Ulan-Batorba, hanemAngliába. Nyilvánvaló, sőt kétségtelen, hogy nem jön vissza.Ergo : feltétlenül meg kell neki adni az útlevelet. Ennél egyszerûbbennem is lehetne megszabadulni tőle, ettől a kezelhetetlen,javíthatatlan, izgága bajkeverőtől . . . Pillanatok alatt meg fogodkapni az útlevelet, Zoltán.Alattomosan rángatózott alattam a komp. Savanyú hányingergőzölgött föl a gyomromból a torkomba. Már verejtékes volta hajam töve. Egy nő nyöszörögve hányt mögöttem. Nekifeszítettema homlokom a hûvös-nyirkos üvegtáblának. Ki akartamvédeni a tengeri betegséget. Misire akartam gondolni, de csakFlóra mozdult meg a memóriámban. Talán azért, mert eszeveszetten,vijjogva verte a szél az arcom előtt az esőpatakos ablakot.Szirénázva kanyargott a ház körül a szél, mint egy eltévedt-elkésett mentőautó. Ahogy fordult a ház sarkánál, mindig maréknyidarás havat csapott az ablaküvegre.
 
 
0 komment , kategória:   SZILVÁSI LAJOS: KARÁCSONY  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1622
  • e Hét: 6914
  • e Hónap: 86472
  • e Év: 2027752
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.