|
2018-01-13 09:01:25, szombat
|
| |
| |
Bárdos Artúr:
Két ösvény.
Szememről csókold fel az éjnek könyjét -
Ó, hogyha álmomat is eltörölnéd!
Riadjon el lidérc, bús látomány
Szomorú szódnak édes dallamán.
Ó, mondd, hogy itt a tiszta reggel,
Az éjnek vége, - már nem álmodam.
Simítsd meg égő, lázas homlokom,
Nyugasztaló, fehér kezeddel.
Ott vitt utam, virágos rétek mellett . . .
A messzeség halvány ködben derengett,
Még csupa sejtés, csupa ébren-álom -
De napfény tánczolt már a vadvirágon.
Bimbó feselt, rügy pattant halk sóhajjal,
A nap habfelhőket csókolt ágyon . . .
Még csupa vérző, ifjú fájdalom, -
De csupa nagy reménység volt a hajnal.
S a túlsó oldalon, vak ösvény-szélen,
Lassan . . . csendben . . . te jöttél szembe vélem.
Lassan . . . csendben . . . lépésed csüggeteg,
S a földre borult bús tekinteted.
Feléd! . . . feléd . . . a két karom kitártam -
S erőtlenül csüggedt le két karom,
Lenyűgözött egy sajgó fájdalom,
S tovább vergődtem lázasan, ziháltan . . .
>. . . Az én anyám ő - hadd siessek hozzá!
Csókom, erős karom hogy feloldozná!
Szegény ruhája, jaj, énértem tépett,
Gyilkos kereszten, jaj, énértem vérzett . . .
Bánat fia vagyok, és ő anyám !
Nagy bánatunktól terhes éjjeken,
A szive vérét adta énnekem, -
Szívem vérével meg hadd váltanám -<
És elsimult szavam egy pajkos szellőn,
S eltűnt egy virágkelyhen, épp fesselőn.
Imbolygó lábam új ösvényre vágott,
S szemembe kaczagtak a vadvirágok.
- Sugárral küzködő felhők alatt,
Éreztem, mint haladsz tovább . . . tovább . . .
Lépésed egyre lassúbb, tétovább . . .
S a túlsó égen félbukott a nap.
Tolnavármegye, 1903. márc. 21.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Bárdos Artúr |
|
|
|
|
|
xMagazin
Offline
