Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 3 
szeretettel
  2011-11-25 11:11:17, péntek
 
 


James Potter - Karácsonyi történetek írta: Tipca



Petra kimenője
Petra Morganstern karácsonyi története

Kedves olvasó!
Ez a történet egy kicsit szokatlan. A James Potter és a Kapuőr átkának (a James Potter és az Ősök udvara folytatásának) egy mellékszála, mely a második regény karácsonya alatt játszódik. Ha még nem olvastad azokat a könyveket, ez a sztori meglehetősen nagy és fontos spoilereket tartalmaz, ráadásul talán nem is lesz olyan élvezhető, mint reméled. Épp ezért, hadd javasoljam, hogy vess egy pillantást a fent említett történetekre, mielőtt tovább olvasol. Ha élvezted Ms. Rowling Harry Potter könyveit (és miért lennél itt, ha nem így volna?), akkor nagy esély van rá, hogy a fentiek is elnyerik a tetszésedet. Ha végeztél, térj vissza a Petra kimenőjére. Sokkal több értelme lesz, és elégedett leszel magaddal, hogy megfogadtad a tanácsot.
Másrészről viszont, ha már olvastad a két regényt, és ismered Petra eddigi történetét, remélem, élvezni fogod ezt a kis külön bepillantást az életébe.
Kezdjük hát...
***
- Ez nem küzdősport, Albus! - fakadt ki James, és lelökte magáról az öccsét, aki nagyot nyekkenve a földre huppant. - Majdnem eltörted a pálcámat, te eszement.
- Talán ha bekerültél volna a kviddicscsapatba, hozzá lennél szokva a durva játékhoz - felelte Albus mézesmázosan, miközben feltápászkodott. - Különben is, ha nem lennél ilyen nyámnyila, még mindig játszanánk, és már meg is szereztem volna a pontomat.
James felállt a fotelből, majd színpadiasan leporolta magát.
- Csak mérges vagy, mert én nyertem. Lilynek igaza volt; rossz vesztes vagy. Azt mondta, soha többé nem játszik veled Ágygömb és korlátot, mert a múltkor megvert benne, erre te kihajítottad a játékot az ablakon.
- Hazugság - morogta Albus. - Sosem vert meg abban a hülye játékban. Egyébként pedig anya egy egyszerű begyűjtő bűbájjal visszahozta a kertből a darabokat.
James körbenézett a szinte teljesen üres klubhelyiségben, és felemelte a pálcáját.
- Mi az állás, Rose?
Rose nagyot sóhajtott a tűz mellett.
- Hét-null - válaszolt anélkül, hogy lejjebb eresztette volna a könyvét.
- Na és ki a vesztes? - sandított az öccsére Albus.
- Én - felelte Rose. - Csendesebben, hagyjatok olvasni! Ha nem bánjátok, van fontosabb dolgom nálatok.
- Csak indítsuk már a csigát! - türelmetlenkedett Albus a közeli széken heverő, kissé már ütődött almát fixírozva. - Úgy lefúrózom, hogy hetekig almapürét vakarhattok a falakról.
James elvigyorodott, miközben a két fiú maguk közé lebegtette az almát.
Petra Morganstern némán figyelt a sarokból. A fiúk egymást túlharsogva igyekeztek felülkerekedni a másik bűbáján, amitől az alma nagy bukfenceket vetett a levegőben. Albus az ajkát beharapva ide-oda oldalazott a bútorok között, és felborított egy kisasztalt. Az alma egy kanapé fölé sodródott, és csaknem Petra ölébe pottyant. James előre szökkent, pálcájával vadul hadonászott, ahogy megállt közvetlen Petra előtt, és le sem vette a szemét bucskázó almáról. Petra nem mozdult. Egy pillanattal később a gyümölcs átevickélt a szoba túlsó végébe, a kandalló elé. James gyorsan utána ugrott, nehogy Albus bevigye a saját célkörébe.
Néhány másodperccel később Petra feláll, és habár nem igazán volt tudatában, hová megy, átvágott a helyiségen, pontosan James és Albus között. Egyik fiú sem nézett rá, noha olyan közel haladt el mellettük, hogy a köpenye végigsöpört James lábán. Petrát ez nem lepte meg. A köpönyeg az apja csomagjával érkezett, és figyelemreméltó hatalma volt. Nem mintha bujkálni akart volna, mindössze már hozzászokott, hogy rajta van. Egyrészt, mert melegen tartotta, de legfőképp, mert megadta neki azt a szabadságot, amire szüksége volt... a felfedezéshez.
A láthatatlanság nagy előny olyasvalaki számára, akinek ennyi titka van.
Petra némán bandukolt az üres folyosókon, jobb keze ujjait a hűvös kőfalakon húzva. A legtöbb fáklyát kioltották, de a számtalan ablakon beáradó kemény, téli napfény elűzte az árnyakat, és halott hüvellyé varázsolta a fal mentén strázsáló páncélokat. Bal markában egy apró tárgyat szorongatott. Nem nézett le arra a kezére, és ha mégis megtette volna, alighanem maga is meglepődött volna attól, amit benne lát, mintha a bal keze önálló életet élt volna. Petra azonban csak sétált, megállás nélkül, és csupán a jobb kezét használta ajtónyitásra és a lépcsőkorlátoknál való fogódzkodásra. Bal kezét szorosan az oldalához szorította, elfedve annak saját kis sötét titkait.
Merlin igazgató úr itt volt valahol. Petra nem tudta pontosan, a kastélyban hol, de érezte őt, noha már napok óta nem is látta. A mágus még mindig megszállottan kutatott valami után. De nem volt ezzel semmi gond. Petrának volt egy olyan gyanúja, hogy bármily hatalmas is a köpeny ereje, ha az igazgató egyszer csak felbukkanna előtte a folyosón, előle nem rejtené el. Pillanatnyilag Petra örült, hogy senki sem látja, legfőképp Merlinus. Halkan, nyugodt léptekkel tovább sétált.
Az egyik lépcső tetején jobbra fordult. Ahogy távolodott a lépcsőforduló hatalmas ablakától, lassan beleveszett a folyosó sötétjébe. A kastély ezen a táján sokkal hűvösebb volt, és ahova tartott, még hidegebbre számíthatott, de nem bánta. Alig érezte.
Tudatában volt, hogy valami nincs rendjén azzal, amit tesz, mégis, a jó és rossz közötti különbségtétel mostanában kevésbé volt fontos a számára, mint néhány hónappal korábban. Most mindent olyan zavarosnak talált. Nehéz volt bizonyos dolgokra gondolnia, mint az anyjára, az apjára, vagy a minisztériumból érkezett csomagra, sőt, még a köpenyre is, amit éppen viselt. Valami alapvetően rossz volt ezeknek a dolgoknak a megértésében, mégsem tudta rávenni magát, hogy szembenézzen az igazsággal. Túlságosan fájt. Petra átka épp az volt, hogy túl okos, így nem csaphatta be magát örökké. A hang a kamrában azt mondta, hamarosan minden megváltozik. Minden reménye és kívánsága valóra válik, az egyensúly helyreáll, aztán mindennek vége. Ezek közül többé egyik sem érdekelte. A bomlás képe elsorvad az egészen új valóság vakító fényében. Addig Petrának csak a saját szívét és eszét kell legyűrnie. Úgy vélte, képes rá. Remélte, hogy képes rá.
A lánymosdó ajtaja előtt megtorpant. Odabent volt a titkos lépcső, mely levezetett a kamrába, a furcsán szikrázó tóhoz. Halványan érzékelte, hogy a tó szívfájdító, kecsegtető titkainak megszállottja lett. Közben viszont azt is tudta, hogy semmi újat nem találna odalent. Most legalábbis még nem. Szívesen alászállt volna a sötétségbe, hogy láthassa szerettei arcát, de jól tudta, hogy az csak még inkább lehangolná és elszomorítaná. Még nem jött el az idő. Addig csak figyelhetett és reménykedhetett. És félhetett.
Tudtán kívül megszorította a baljában tartott tárgyat. Kicsiny, piszkos baba volt gombszemekkel és fekete fonálból készített rendetlen hajjal. Homlokára valaki suta villámot rajzolt zöld tintával.
(A Griffendél klubhelyiségében James a homlokához kapta kezét, ahogy múló fájdalom nyilallt bele. A hasogató érzés olyan hirtelen távozott, ahogy jött, de épp elég ideig maradt, hogy Albus megszerezhesse az első pontját. Albus diadaltáncot járt, James pedig a fejét csóválva, zavarodott, aggodalmas képpel figyelte. Rose homlokráncolva pillantott fel, tekintete találkozott Jamesével. A kezében lévő ősöreg könyv vörös szövetborítója kopott volt. Gerincén szürkés-arany betűkkel ott állt a címe: Párhuzamos történelmek könyve, harmadik kötet.)
A lánymosdó előtti folyosón Petra tökéletesen mozdulatlanul állt, jobb kezét előre nyújtva, de nem érintve meg vele a vastag faajtót. Végül pislantott egyet. Elfordult az ajtótól. Mostanában úgyis eleget járt a kamrában. Talán épp itt az ideje egy kis szünetnek. Lassan, önmagával küzdve, Petra megfordult, és ismét elindult. Nem érezte jobban magát, de úgy érezte, most ő irányít.
Az utóbbi időben ritkán volt benne része.

A hófedte domboldal szinte vakított a hideg, délutáni fényben. Petra hunyorogva távolodott a kastélytól, és a fagyott hó ropogását hallgatta a cipőtalpa alatt. Nem volt terve, sem konkrét úti célja, de Roxmorts első házainak tetői hamarosan feltűntek a dombok fölött. Boldog szíveket és frissen sült süteményeket idéző fehér füstpamacsok csíkozták az eget. Valahonnan a távolból karácsonyi dalt hozott a szél. Petra kissé elmosolyodott, és a hang irányába fordult.
Ahogy beért a faluba, Petrát elbűvölte a színes ruhákba, meleg gúnyákba burkolózó, nevetgélő és cseverésző járókelők látványa. Menet közben mosolya kiszélesedett, és mivel az egyik sarkon megállt, hogy eltegye az apja köpönyegét (és a titokzatos babát), többen visszamosolyogtak rá. Egy alacsony, ráncos varázsló mélyen meghajolt előtte, és még a kötött sipkáját is levette, megmutatva kopasz üstökét.
- Boldog karácsonyt, ifjú hölgy! - harsogta boldogan. - És hozzon sok örömöt az új esztendő!
Petra mindentudó mosolyt villantott a férfira, aztán továbbment.
A Weasley Varázsvicc Vállalat üzlete előtt hatalmas, tolongó tömeget talált, feltételezhetően a bejárat fölé kifüggesztett táblának köszönhetően, mely nagy betűkkel hirdette: ,,Csak most, csak Önöknek, az ötórás holdfény őrület! George tisztára begőzölt! Ünnepi, utolsó utáni végkiárusítás!" Petra az arcokat fürkészte, de egy ismerőst sem látott. Átsétált az utca túloldalára, megkerülte a kétemeletes újságosbódét, és egy mellékutcára kanyarodva a Három seprűt vette célba.
Odabent szörnyű hőség uralkodott, a kocsma zsúfolásig volt boszorkányokkal és varázslókkal. A fal mentén sorakozó asztaloknál nem volt hely, mindenki forró vajsört vagy borsmentás whiskyt kortyolgatott, a karattyoló kórus visszhangja madárraj énekére emlékeztetett. Petra a pulthoz furakodott, és sikeresen becsusszant két vaskos váll közé.
- Mit adhatok, kedveském? - kiabálta túl a hangzavart Madam Rosmerta. Petra elé lépett, arca csak úgy ragyogott, feltehetően a remeknek bizonyuló karácsonyi bevétel miatt.
- Igazából csak egy szobát kérnék egy-két éjszakára - felelte Petra egy galleont téve a csillogóra polírozott bárpultra.
Rosmerta gyors, hozzáértő pillantást vetett az érmére. Már öregedett, de káprázatos szeme és göndör tincsei, melyek évtizedeken keresztül Roxmorts elengedhetetlen tartozékainak számítottak, mit sem vesztettek bájukból.
- Tartasz egy amolyan lányos kimenőt? - hajolt közelebb Petrához. - Biztos, hogy ez jó ötlet, kedvesem? Most talán minden csupa móka és kacagás odakint, de napnyugta után történnek néha érdekes dolgok.
- Tudok vigyázni magamra - mosolyodott el Petra. Rosmerta megláthatott valamit a mosolyban, mert nagyra nyílt a szeme. Egy pillanatig még a lányt fixírozta, aztán eltüntette a galleont.
- Az ég tudja, a világ kedvez az olyan nőknek, akik tudják, mit akarnak - biccentett elismerően. - Thrimple segít felvinni a holmidat, ha van egyáltalán. Reggelit nem szolgálunk fel, de az ebéd kárpótol érte. Választhatsz az utolsó két szobából, kedveském, és ha szükséged van valamire, csak szólj!
Petra mosolyogva bólintott.
- És lenne még valami. - Rosmerta ismét áthajolt a pult fölött, és egyenesen Petra fülébe súgta: - Ha lemegy a nap, tartsd kéznél a pálcádat. Mostanában farkasokat láttak errefele, ha érted, hogy értem. Jobb az óvatosság.
Petra ismét bólintott, ám ez alkalommal nem mosolygott.

Petra apjának földi javai a következők voltak: egy váltás ruha, egy kalap, egy pár bőrcsizma, ami olyan viseltes volt, hogy alig állt meg magától, egy olcsó varázspálca, egy borotva, valamint hét galleon, két sarló és egy befőttesüvegnyi knút, aminek a megszámolásával Petra nem vesződött. Nem sok, de láthatóan ez volt minden vagyona a letartóztatásakor. Petrának eddig fogalma sem volt, mihez kezdjen a pénzzel, de ahogy a Három seprű-beli bérelt szobájának ablakában állt, és az alatta elterülő Guddymutter sugárútra lassanként belopakodó éjszakát figyelte, úgy döntött, hogy a Madam Rosmerta által említett ,,lányos kimenő" nem is rossz ötlet. Valószínűleg az apjának sem lenne ellenére. Volt még valami a minisztériumból kapott csomag legalján. Petra zsebkendőbe bugyolálva egy kis opálbrosst talált, csodaszép aranyfoglalatban. Kizárt volt, hogy valaha is látta, mégis, ahogy a kezébe fogta a brosst és gyönyörködött benne, két nagy könnycsepp gördült le az arcán. Úgy vélte, karácsonyi ajándék lehetett az édesanyjának, amit az apja néhány nappal a letartóztatása előtt vásárolt. Sosem volt lehetősége átadni. Még Petra is látta, hogy a bross nem kimondottan drága, de az ékszer egyszerű szépsége meglepte. Habár szerény ajándék, Petra biztosra vette, hogy az apja többhavi fizetése ráment. A kő sápadt, gyöngyházszínű felszínét nézve Petra tisztán látta a jelenetet. Az apja az ékszerüzletben álldogált (valahogy azt is tudta, hogy a bolt nem más, mint az Abszol út és a Zsebpiszok köz sarkán lévő Ichabod családi ékszerek és ritkaságok) legjobb ingjében és nyakkendőjében, a gallérját igazgatva, igyekezvén úgy festeni, mint aki tudja, mit csinál, miközben a tulajdonos, maga Mr. Ichabod egyre csak sóhajtozott és fagyosan mosolygott. Petra látta, ahogy az apja szeme felcsillant, mikor észrevette az üveges pultban az opálbrosst, közelebb lépett hozzá, teljesen megigézve annak szépségétől. Az ékszer mellett heverő kis álcédulára írt összeg valamivel több volt, mint amivel számolt, de eltökélte magában, hogy akárhogy is, de az övé lesz. Petra apja újabb havi fizetését tette félre, ami alatt Mr. Ichabod nem volt hajlandó félretenni a melltűt, sem alkudni rá, mivel (ezt Petra tisztán látta lelki szemeivel) egyszerűen nem hitt benne, hogy a foltozott kabátot és munkáskalapot viselő férfi ki tudja fizetni. Végül azonban meglett a pénz, és Mr. Ichabod boldogan csomagolta be a brosst, és írta meg a nyugtát cikornyás betűivel. Az apja távozott, zsebében a kis dobozzal, és arcán olyan mosoly ült, mely csak olyanok sajátja, akik tudatában vannak, hogy valami csodásat tettek olyasvalakivel, akit mindennél jobban szerettek.
Petra vakon meredt ki az ablakon a hófedte utcára, kezében a melltűvel. Talán az egész történet csak a fejében létezett Mr. Ichabodról, az apjáról és a kiállított brossról, de nem így gondolta. Az emlék mintha bele lett volna ágyazódva az opálba, mint egy apró kincs. És most, hogy Petra már azt is tudta, hogy nézett ki az apja, hiszen látta az arcát a kamra titokzatos, zöld tavában, az emlékkép csak még tisztább lett. A látomás keserű volt, hiszen az apja sosem adhatta oda a brosst a nőnek, akinek vette, de közben édes is, mert boldognak láthatta az apját. Nem tudta, mi fog vele történni. A jövője egyszerűnek és világosnak ígérkezett, de boldognak.
Petra gondolkodás nélkül a pelerinjére tűzte a brosst. Mikor végzett, szemügyre vette tükörképét az ablaküvegen. Az ékszer ragyogni látszott az esti félhomályban, összegyűjtötte azt a kevés fényt, amit még talált, és varázslatossá tette. Petra felsóhajtott.
Egy pillanattal később elhagyta a szobát, és gondosan bezárta maga után az ajtót. Sétálni indult.

A főutca kiürült, mikor a nap narancs és lila színekbe öltözve lebukott a látóhatár alá. Keletről hideg szellő fújdogált, homokként sodorba magával a havat. Petra meg-megállt az üzletek kirakata előtt, és lustán megszemlélte a portékákat: a dekoratív koboldkardokat, a Wravenbrick fémműves üzlet serlegeit, bőrtáskákat, a Calamus Pennabolt kínálatát, és az Aranytalár Varázslódivat színes ruháit. Végül Petra letért a főutcáról, és elhaladt a régi Szellemszállás előtt, melynek kerítése erőteljesen düledezett, mióta a ház többé már nem volt szellemjárta. A hűvös szél feltámadt, Petra összehúzta magán a pelerint. Mire úgy döntött, hogy visszatér a Három seprűbe, és ha lehet, kér egy kis ennivalót Madam Rosmertától, már nem tudta pontosan, merre jár. A keskeny utca mentén apró, különböző szinten rozoga házikók sorakoztak. Valahol mögöttük azonban Petra még mindig látta a főutca lámpáinak vigasztaló, sárgás fényét. Mivel a járdán néhány rosszarcú varázslóval találkozott, inkább befordult egy mellékutcába, hogy minél hamarabb valami forgalmasabb helyet találhasson.
A sikátor nagyon szűk volt, tele elszórt hókupacokkal. Petra lassan, vigyázva vágott át a szeméthalmok között. A kacskaringós utca a falu romlottabb környékén vezetett keresztül. Petrának eddig fogalma sem volt, hogy Roxmortsban ilyen helyek is léteznek. Keményre fagyott, foszlott ruhadarabok lógtak az épületek közé kifeszített köteleken. Egy helyen csaknem eltorlaszolta az utat néhány szemetes konténer, és egy félig beomlott tornác. Ahogy terjeszkedett a sötétség, a sarkokban fenyegető árnyak gyülekeztek, mintha ezt a helyet sosem hagyná el az éjszaka, csupán visszavonulna kissé, amíg odakint világos van.
A sikátor következő kanyarulata mögött halvány fény pislákolt. Petra befordult a sarkon, átevickélt egy különösen nagy hótorlaszon, és egy csapat mocskos, ösztövér alak között találta magát. Annyi réteg piszkos ruha volt rajtuk, hogy Petrának beletelt néhány pillanatba, mire felfogta, hogy koboldok. Az apró lények egy lyukas üstben lobogó, ragyogó fényű koboldtüzet ültek körül. A lángok ide-oda táncoltak, és vadul nyaldosták - a semmit. A koboldok kiolvashatatlan, fekete gombszemükkel meredtek a lányra.
- Bocsánat - szólt Petra. Lehelete fehér pamacsként szűrődött ki a száján. - Csak vissza szeretnék jutni a főutcára. Meg tudnák, kérem, mutatni az utat?
A koboldok merev képpel bámulták őt, nagy, bütykös kezük a térdükön nyugodott. Petrának egy pillanatra eszébe jutott, hogy talán hajléktalanok, de aztán elvetette az ötletet. A koboldok rendkívül találékony és önálló népség voltak. Egy gyors pillantás a környezetükre aztán megválaszolta magának a kérdést: a közelben nyílt a Wravenbrick fémműves üzlet hátsó bejárata, tehát a koboldok feltehetően fémművesek voltak, akik pihentek egyet az egész napos robot után. A látvány akár még érdekes is lehetett volna, ha nincs az a keménység a Petrára meredő apró szemekben.
- Mindegy - szólt Petra, és lassan oldalazva próbálta kikerülni a társaságot. - Látom már, majdnem elértem az utcát. Magam is megtalálom.
Alig jutott el Petra fülébe, mikor az egyik kobold megszólalt. Hangja mély volt, és csendes, fenyegető, mégis udvarias.
- Lehetséges volna, barátaim, hogy az ifjú boszorkány nincs tudatában, hogy kobold területen halad át?
Petra vére megfagyott az ereiben. Megtorpant.
- Ja, nagyon úgy tűnik - felelte a másik kobold, le sem véve szemét a lányról. - És teszi ezt a tisztelet legkisebb jele nélkül. Felvilágosítsuk?
- Sajnálom - szólt Petra, igyekezvén nyugodtnak hangozni. - Azt hittem, ez a sikátor közterület. Nem akartam birtokot háborítani.
- Figyelmen kívül hagyta a táblát - mondta a harmadik kobold szelíden. Ő sem nyíltan Petrához beszélt, holott fagyos tekintetével nem eresztette őt. - Nem törődik a törvénnyel. Elnézésre számít, semmi kétség. Mint minden boszorkány.
Petrát bekerítette a három kobold, hátát a hideg téglafalnak vetette. Gondolatai száguldottak, eszébe jutott, hogy a zsebében ott a pálcája, de végül úgy döntött, nem húzza elő, mivel attól félt, ez csak olaj volna a tűzre. A többi kobold is lassan felállt, és közelebb lépkedett.
- Mi a... mi a törvény? - kérdezte. Fogai vacogni kezdtek a hidegtől. - Nem számítok elnézésre. Csak nem tudtam. Örömmel... ööö...
- Sarcot kell fizetnie - mondta az első kobold. Szemében szikrázni látszott a varázstűz fénye.
Petra megtapogatta a zsebét.
- Nincs sok nálam. Talán ha hat galleon.
- Nem varázslópénzt, édes lányom - dorombolt a második kobold. - Ez nem a Gringotts. A pénzed itt értéktelen.
Az egyik kobold felvonta busa szemöldökét, és közelebb lépett.
- Nézzétek csak, barátaim, kobold tulajdont visel magán - szólalt meg most először. - Holdkönny, szép aranyfoglalatban. Ott van, a válla alatt.
Az első kobold megnézte, aztán lassan bólintott.
- Ja, az megteszi. Ha volna olyan kedves, szép boszorkány... - nyújtotta tenyerét Petra felé.
- Nem - mondta Petra olyan határozottan, ahogy csak tőle telt. - Nem az enyém, hogy továbbadjam. Az apámé volt. Én nem...
- Egyáltalán nem a tiéd, édes lányom - szólt a kobold hűvösen, és újabb lépést tett feléje. - A koboldoké. Ugye nem tagadod, hogy a mi kezünk munkája?
- Nem - hebegte Petra. - Dehogy. Én csak...
- Sérteget minket, barátaim - mondta a harmadik kobold, félelmetesen szikrázó szemekkel. - Tiszteletlen velünk, és nem hajlandó kifizetni a sarcot, ráadásul a saját tulajdonunkkal.
Petra a falhoz szorította a hátát.
- Nem. Én csak... kell lennie valami más módnak!
- Nem kérésnek szántuk, édes lányom - emelte fel a hangját az első kobold. - Add át a sarcot, különben erővel vesszük el. A boszorkánymágia semmiség a koboldoknak. Vagy szeretnéd ezt a keményebb úton megtanulni?
A kobold előre nyújtotta göcsörtös kezét. Mikor a fekete árnyék rávetült a brossra, Petra kétségbeesve próbált hátrálni, ám nem volt hová. A kobold villámgyorsan, már-már tapintatosan kapta le a melltűt a pelerinről, majd szinte azonnal elfordult, és a lányról elfelejtkezve a szerzeményét kezdte vizsgálgatni a tűz fényében. Petra kissé előrébb hajolt.
- Mit tesz vele? - kérdezte elhalón.
- Még mindig itt van - jegyezte meg az egyik kobold.
- Hamarosan elmegy, barátaim - felelte egy másik, visszatelepedve a tűzhöz.
Petra összeszedte magát, felegyenesedett, és kissé a hangját is megemelte.
- Mondom: mit akar tenni a brossal?
- Mi közöd hozzá, boszorkány? - szólt az első kobold oda sem nézve. - Kobold tulajdon. Épp elég ideig mocskoltad be a kezeddel. Sosem volt a tiéd.
- Az apám keményen megdolgozott azért a brossért - mondta Petra növekvő dühvel. - Tisztességes úton vásárolta. Ne merészelje azt állítani, hogy lopta!
Az első kobold bosszúsan hátralesett púpos válla fölött.
- Ti emberek, és a ,,fizetségetek". Ha ez a tárgy tényleg az apádnál volt, akkor ő egy hazug tolvaj. Sosem volt az övé, és vagy egy évbe is beletelik majd, míg megtisztítjuk a keze mocskától. Most eredj, mielőtt feldühítesz, boszorkány, és örülj, hogy eltévedtél ma este, és a sors visszajuttatta ezt a tárgyat jogos tulajdonosához.
- Az a bross az apámé volt - ismételte Petra, előhúzva a pálcáját.
A kobold megfordult, és fekete bogárszemével a lányra sandított.
- Ezt vehetem úgy, szép boszorkány, hogy az öreged halott?
Gombóc gyülekezett Petra torkában. Nagyot nyelt, szemébe könnyek szöktek. Képtelen volt megszólalni, helyette nehézkesen biccentett.
A kobold kiolvashatatlan tekintettel meredt rá egy pillanatig, aztán ismét elfordult.
- Jó hírek, barátaim - mondta, ügyet sem vetve Petrára. - Az a mocskos tolvaj meghalt. Így csak feleannyi időbe telik majd megpucolni az ékszert.
Petra felemelte a pálcáját, és a könnyek fátyolán keresztül rámeredt. A koboldok varázstüze váratlanul kialudt, áthatolhatatlan sötétségbe borítva a sikátort.
- Ez nagy hiba volt, édes lányom - mordult fel az első kobold.
- Nem vagyok a lánya - felelte Petra halott, fagyos hangon.
Az éjszaka sötétjét éles sikoly tépte szét, majd hátborzongató recsegés és tompa puffanások sora hallatszott. A zajok belevesztek a hirtelen feltámadó, és a mellékutcán végigszáguldó hideg szél süvítésébe. A szél hókupacokat tett arrébb, bömbölve tépte, szaggatta a csatornacsöveket. Az egész alig tizenöt másodpercig tartott.
Nem messze onnan, ahol a sikátor a főutcába torkollott, egy fiatalember megtorpant. Fülét hegyezve, elkerekedő szemekkel hallgatta a kiáltások és csontropogtató puffanások visszhangját. Megmarkolta a pálcáját, és torkában dobogó szívvel bevetette magát a sikátorba.
- Petra! - kiáltotta, miután a sötétben megállt. - Petra, te vagy az? Már kerestelek! Jól vagy?
Egy árnyék bukkant fel a mellékutca kanyarulata mögül, és lassan közeledett az örvénylő hóban. A fiú pálcáját készenlétben tartva figyelt. Valami mintha felragyogni látszott volna a sötétben, valami gyöngyházszínű fény az alak talárjának mellrészén.
- Petra? - kérdezte a fiú tétován.
- Ted - szól az alak, végre kilépve a legközelebbi utcalámpa sárgás fényére. - Az időzítésed, mint mindig, kifogástalan.
- Petra - lehelte Ted megkönnyebbülten, és átölelte a lányt. - Jól vagy? Nemrég láttalak elhaladni a bolt előtt. Kijöttem, hogy megkeresselek. Mit kerestél a sikátorban?
Petra erőtlenül megrázta a fejét, tekintete furcsán üresnek hatott.
- Csak sétáltam.
- Nem a legjobb helyet választottad rá, Petra - felelte Ted, kivezetve a lányt a főutcára. - Főleg sötétedés után. Találkoztál valakivel?
- Menjünk vissza, Ted. Fázom - mondta Petra, eleresztve füle mellett a kérdést. Ahogy a fiú mellett sétált, hagyta, hogy az köré fonja karjait, de alig érezte. - Olyan hideg van, Ted. Mindjárt megfagyom.

- Most nem mondhatok el mindent - mondta Petra szomorúan a tűzbe meredve. - Talán hamarosan beavatlak, de most még túl nagy. Egyelőre épp elég, hogy a minisztériumból kapott csomagról meséltem. Apám holmijáról.
Ő és Ted egy-egy karosszékben ültek a Három seprű kandallója mellett. Nem messze tőlük soványka karácsonyfa álldogált, rajta színváltós gyertyák pislákoltak. Későre járt, a kocsma csaknem kiürült. Thrimple, a manó az asztalok között sétálgatott, és csettintésekkel irányította az önműködő seprűt és lapátot.
- Noahnak elmondtad, igaz? - kérdezte Ted a majdnem teljesen üres vajsörös korsóján keresztül bámulva a lángokat.
- Kérlek, most ne féltékenykedj, Ted - sóhajtotta Petra, és halványan elmosolyodott. - Noah és én csak barátok vagyunk, legalábbis pillanatnyilag. Különben is, neked ott van Victoire. Azt rebesgetik, egy párt alkottok.
Ted rejtélyesen biccentett, száját összeszorította.
- Szóval még Noaht sem avattad be a többibe, ugye?
- Senkinek sem mondtam el. Ez nem afféle titok.
- De aggódsz miatta - jegyezte meg Ted. - Sőt, meg vagy rémülve.
Petra kissé megrázta a fejét.
- Sosem ismertem a szüleimet, Ted. Úgy nőttem fel, hogy még csak nem is hallottam róluk. Miért most? Miért kellene érdekelnie? Hogyan hiányozhat valaki, akit nem ismersz?
Ted nem felelt. Vagy egy percig néma csendben ültek, és a lassan a végét járó tűzbe meredtek. Végül Ted szólalt meg.
- Szerintem nem kell a szüleiddel élned, hogy ismerd őket. Szerintem épp annyira ismered őket, mint az űrt, amit a hiányuk hagy benned. Az üresség formáján keresztül ismered őket. Nálam legalábbis így van.
Petra bólintott.
- Csak azt tudom, hogy szükségem van rájuk. Szükségem van az útmutatásukra. Össze vagyok zavarodva.
- Gondolod, hogy ők tudnák, mit kell tenned? - érdeklődött Ted.
Petra ezen eltöprengett, majd megvonta a vállát.
- Minél idősebb vagyok - folytatta Ted -, egyre inkább rádöbbenek, milyen keveset tudnak az emberek. Úgy nőttem fel, hogy azt hittem, a nagyanyám az égvilágon mindent tud. Aztán, pár évvel ezelőtt észrevettem, hogy szinte minden információját a Hírverőből szerzi. Mármint semmi bajom a Hírverővel, de az élet dolgai, és a száraz tényközlés két különböző dolog. Szeretem a nagyanyámat, de mikor erre rájöttem, teljesen ledöbbentett, hogy egész élete során ő is csak ugyanazokat a kitalált és kiszínezett dolgokat ismételgette, mint mindenki más. Ez a tudat rémisztő volt, másrészről viszont megnyugtató. Azt jelentette, hogy hozzá hasonlóan én is a magam formájára alakíthatom az életemet.
Petra Tedre sandított.
- És mit jelent neked most a nagymamád?
Ted elvigyorodott.
- Amit mindig is. Hogy mindig ott lesz valaki, aki azt mondja, szeret, és minden rendbe jön. Azt hiszem, igazából ezért vannak azok, akik szeretnek minket. Talán nem tudják, miről beszélnek, az is lehet, hogy nagyobb hülyeséget nem is mondhatnának, de ettől még ugyanolyan szívesen halljuk néha tőlük.
- Ez nem túl megnyugtató - szólt Petra laposan, és visszafordult a tűz felé.
- Csak mert túl sokat gondolkozol - felelte Ted határozottan. - Túl sokat látsz bele. Az a te bajod, hogy túlságosan okos vagy, Petra. Mindent túlbonyolítasz.
- Jobb, mintha az ellenkezőjét tenném.
- Dehogy is - mosolygott Ted. - Néha olyan biztosak vagyunk abban, amit látni fogunk, hogy becsapjuk magunkat, és tényleg azt látjuk, holott egyáltalán nem az a valóság. Nem azért hiányoznak a szüleid, mert útmutatásra van szükséged az élethez, Petra. Azért hiányoznak, mert szükséged van valakire, aki leül melléd, és biztosít, bármerre vezessen is az utad, nagy kaland lesz, mert ők ott lesznek veled, és szeretni fognak, akármit teszel is.
Petra mosolytalanul pillantott Ted felé.
- Mitől lettél ilyen szakértő?
Ted vállat vont.
- A kor, tapasztalat, meg négy vajsör. Adj hozzá egy lángnyelv whiskyt, és még papírt is szerzek róla, hogy zseni vagyok.
Petra akaratlanul is elmosolyodott.
- Látod? - lökte meg Ted egy kicsit a lány vállát. - Megnevettettelek. Erre jók azok, akik szeretnek téged. Képesek vagyunk megnevettetni, még ha ramatyul fest is a világ.
Petra biccentett, majd nagyot sóhajtott.
- Egyébként tetszik hosszún a hajad.
- Igen, az utóbbi időben több stílust is kipróbáltam - felelte Ted élénken. - Megvolt a tüsi - beszéd közben a haja katonai hosszúságúra zsugorodott, amiről Petrának a Sötét Varázslatok Kivédése tanáruk, Kendrick Debellows jutott az eszébe. - És kísérleteztem a rock-sztár hosszúsággal is - folytatta Ted, mire a hajszálai őrült iramban nőni kezdtek, és csakhamar váll alá érő, fekete hajzuhatag takarta el az arcát. - Sőt, kipróbáltam a George Weasley speciált is - mondta végül, és a hajszíne hirtelen égővörösre váltott. Petra a szája elé kapta a tenyerét, és hangosan felkacagott.
- Még az arcod is megváltozott - nevetett. - Egy pillanatra tényleg úgy néztél ki, mint George.
- Kicsit nehéz irányítani - ismerte be Ted feltápászkodva. - Évek óta nem használtam a metamorfmágus képességemet. Még csak most tanulom újra.
Petra hátradőlt a székén, és némán figyelte, amint Ted leakasztja kabátját a kandalló melletti kampóról.
- Elmész.
- El - bólintott a fiú. - George rám osztotta a holnapi nyitást. Az a fickó egyáltalán nem tartja tiszteletben, hogy nem vagyok korán kelő típus.
Petra arcán még akkor is ott játszott a mosoly, mikor Ted felvette a kabátját.
- Köszönöm, Ted. Jó volt beszélgetni.
- Beszélgetésben vagyok a legjobb - felelte Ted. - Bocs, hogy nem hoztam neked semmit karácsonyra.
- Ez alkalommal nem rovom fel neked.
Ted az ajtó felé fordult, aztán megdermedt. Arcán félmosollyal visszanézett Petrára, majd közelebb hajolt.
- Minden rendbe jön - súgta neki. - Az egész egy nagy kaland. Az olyan emberek, akik szeretnek - mint én is -, végig ott lesznek veled, tégy bármit is.
Petra elmosolyodott, ezúttal őszinte mosollyal. Ted viszonozta. Hosszú, kínos csend állt be, ahogy egymás szemébe néztek, aztán végül Ted lesütötte a tekintetét.
- Jó éjt, Petra - mondta. - Boldog karácsonyt.
- Neked is boldog karácsonyt, Ted - felelte a lány.
Ted keresztülvágott az asztalok között, átlépett Thrimple lebegő lapátja fölött, majd csupán egy hűvös, téli szellőt hagyva maga után, távozott.
Petra belenézett a tűzbe.
Egy perccel később előre nyúlt, felvette a pelerinjét, és az ölébe terítve megkereste rajta a rátűzött brosst. Óvatosan levette, és a tenyerébe helyezte.
- Ó, papa - súgta. - Mondd, hogy minden rendbe jön! Mondd, hogy szeretni fogsz, bárhová vezet is az utam!
Mint korábban, az opálkő érintése most is az apja képét idézte meg. Petra látta, amint megveszi a melltűt az undok Mr. Ichabodtól, hogy felveszi az ékszert, és az utcára viszi, ahol lágyan szállingózott a hó. Az apja boldog volt. Valami csodálatosat tett olyasvalakivel, akit szeretett.
Petra tüdejében hirtelen bennrekedt a levegő. Ujjai lassan összezáródtak az opálbross körül. Tévedett volna? Lehetséges ez? Néha olyan biztosak vagyunk abban, amit látni fogunk, mondta Ted néhány perccel korábban, hogy becsapjuk magunkat, és tényleg azt látjuk, holott egyáltalán nem az a valóság...
Látomásában az apja boldogan lépkedett a hófedte macskaköveken, és boldogan dudorászva kerülgette a vásárló járókelőket. Aztán halkan, kissé hamisan, énekelni kezdett:

,,Ó, a kislányom, a leggyönyörűbb leányka kerek e világon,
Hollóhajú lánykámnak e szépséges gyémántkövet ádom,
Aztán táncra perdülünk, a szamóca hold alatt keringünk,
A hercegnőm és én, mint két galamb, oly boldogak leszünk,
Mint két galamb, oly boldogak leszünk..."

Petra nagyot nyelt. Az apja nem a feleségének vásárolta a brosst. A kislányának vette, aki még csak az anyja pocakjában növekedett. Akkor persze még nem tudhatta, hogy lánya lesz, de úgy tűnt, mégis tudta, vagy legalábbis olyan erősen remélte, hogy az számára felért a tudással. Vásárolni akart a lányának egy családi ékszert. Már akkor is szerette őt, mikor még meg sem született, mikor még nem is ismerte. Csak a szívében érzett remény formájában.
Boldog karácsonyt, Petra drágám, hercegnőm... Boldog karácsonyt...
Petra egyedül ült az üres kocsmában, és elvesztett apját siratta. De még a könnyein át is mosolygott. Kezében ott szorította a brosst, a karácsonyi ajándékát. Szorosan fogta, s hozzá lágyan ringatózott a tűz fényében, mintha ismét gyermek volna, aki erős, megnyugtató karok ölelnek... ringatózott...

VÉGE
 
 
0 komment , kategória:  James Potter - Karácsonyi tört  
szeretettel
  2011-11-25 11:07:29, péntek
 
 


James Potter - Karácsonyi történetek írta: Tipca



Harry első karácsonya
A Tekergők karácsonyi története

- El kell ismerned - mondta a fiatalember, és miközben végignézett a forgalmas utcán, helyeslőleg megemelte állát -, hogy a város nagyon szép az ünnepek idején.
- Felőlem te elismerhetsz, amit akarsz - szipogott mellette egy vörösesbarna hajú nő, és átlépett egy olajasan csillogó tócsát a járda közepén -, de attól még nem lesz igaz. A berkshire-i dombvidéken töltött karácsonyt semmi sem múlhatja felül. Attól, hogy látok egy műanyag hóembert egy taxi antennájára tűzve, még nem lesz ünnepi hangulatom.
- A fények szépek - jegyezte meg a férfi zavartalanul. - És ez a nagy sürgés-forgás... Mintha az Északi-sarkon lennénk, ezek az emberek pedig a Télapó manói volnának.
- Túl sok manót ismerek ahhoz, hogy ezt ünnepinek fogjam fel, James. - A nő lejjebb húzta gyapjúsapkáját, és összerezzent. - Különben is, hogy lehet ilyen hideg havazás nélkül?
A férfi játékosan meglökte őt a csípőjével, és elmosolyodott.
- Ugyan már, Lil. Hónapok óta most először jöttünk ki a házból egyedül. Jó, nem egy elvarázsolt szánon ülünk a téli csodaországban, de attól még karácsony van. És valaki, akit ismerek, nagyon fog örülni ennek itt. - A férfi kissé megemelt egy kis, fehér táskát, rajta csupa sötétvörös színű betűkkel a Shugarwhim's, Abszol út felirat. A nő kajánul elvigyorodott, és kikapta a zacskót a férfi kezéből.
- Még túl fiatal, hogy tudja, mi az a rugdalózó. Csak annyit fog észrevenni, hogy melegen tartja a lábacskáját éjszaka.
- Nem róla beszéltem - felelte James halkan, majd karját átvetette Lily derekán, és séta közben szorosan magához húzta. A nő nagyot sóhajtva kényelmes helyzetbe fészkelődte magát.
- Bármit viselhet, akkor is imádom. De a zöld akkor is kiemeli a szeme színét, nem gondolod?
James színpadiasan az égre emelte tekintetét.
- Így gondoltam az utolsó három alkalommal, mikor a boltban kérdezted. Azóta nem változott a véleményem, bár ha még egyszer rákérdezel, talán fog.
- Nem halsz bele, ha egy kicsit kényeztetsz, legalábbis amíg csak egy van. Csak várj, míg tele lesz velük a ház.
- Mint annál a családnál a Shugarwhim's kiárusító standjánál? - vonta fel a szemöldökét James ravaszkásan. - Ilyesmivel ne is viccelj! Életemben nem láttam még ilyen sok vörös hajút egy helyen. Ráadásul szinte biztosra veszem, hogy az egyik ,,elbűvölő gyermekük" megpróbált becsempészni egy Zonkó bűzbombát a kabátzsebembe. A kis mihaszna nem lehetett több nyolcévesnél.
- Ó, de láttad az ikreket? Annál nincs is imádni valóbb.
- Ugye most csak cukkolsz? Először tanuljunk bele egy babával, majd aztán jöhet a kviddicscsapat. Ez így elég igazságos?
Lily nem felelt. Távolba révedő szemekkel, a kis táskát lóbálva lépkedett tovább. James rásandított.
- Ugye már nem aggódsz? - kérdezte halkan.
Lily kissé megrázta a fejét, majd felvonta a vállát, s végül mélyet sóhajtott.
- Már hogyne aggódnék?
James nagy levegőt vett, és megtorpant egy forgalmas kereszteződésnél. Egy piszkos busz fehér füstfelhőt eregetve húzott el mellettük, de a férfi ügyet sem vetett rá, csak a felesége felé fordult.
- Te is hallottad az igazgatót, Lil. Még ha a jóslat igaz is, mi tökéletes biztonságban vagyunk. Ha szükséges, elrejtőzünk a házban, választunk egy titokgazdát, és meghúzzuk magunkat, amíg el nem múlik a vész. Ha nem bízol Dumbledore-ban, hogy tudja, mit beszél, hát...
Lily a homlokát ráncolva kereste James szemét, ám néhány pillanattal később lesütötte a tekintetét.
- Gyere! - szólt, majd kézen fogta a férfit, és lelépett a járdáról.
Átvágtak az úttesten, és egy darabig néma csendben sétáltak. A mugli tömeg úgy hömpölygött körülöttük, mint megáradt folyó teszi az útjába kerülő sziklákkal. Volt, aki bőröndöt cibált maga után, mások az egyre-másra felbukkanó taxikat intették le. Lily a zsúfolt utca fölé hajoló házak ablakaira pillantott. A város iránti ellenszenve ellenére viszonylag jól ismerte ezt a környéket. Az iskolai legjobb barátja, Anastacia Troika most itt élt, az utca túloldalán magasodó épület harmadik emeletén. Lily végigpillantott a homlokzaton, és könnyedén megtalálta Stacia lakásának ablakát; a csipkefüggöny mögött színes fények villóztak. A mugli járókelők azt feltételezhették, egy tévé fényét látják, ám Lily jól tudta, hogy nem így van. Stacia előszeretettel díszítette karácsonyfáját élő orosz szikramadarakkal, melyek az örökzöld ágaira építették apró fészkeiket, hogy aztán pislákoló szárnyaikkal világítsák meg az egész fát. Lily egészen a harmadéves korukig minden karácsonykor segített felállítani egy ilyen fát a griffendéles lányok hálótermében, mígnem Dumbledore professzor azt mondta, hogy a szikramadarak színpompásan villogó szárnya és csivitelése zavaróan hathat a közelben aludni próbáló lányokra. Lily mindig is gyanította, hogy Christiana Corsica panaszkodott Dumbledore-nak, és egyáltalán nem azért, mert nem tudott aludni az apró madaraktól. Christiana egész egyszerűen egy öntelt liba volt, aki hajlamos gyűlölni mindent, amit akár egy kicsit is szebbnek tartottak nála. De persze ez csak Lily különbejáratú sejtése volt, mely sosem nyert bizonyítást. A sors fintoraként Christina alig egy saroknyira osztozott egy tetőlakáson hátborzongató ikertestvérével, Chrystophannel. Egyikük sem dolgozott, már amennyire a Lily barátaiból álló véndiák kör tudta, de a Corsica család a vagyonosabbak közé tartozott, így elég valószínűnek tűnt, hogy a lakást a világtól elvonult apjuk fizette az ikreknek.
Miközben James mellett lépkedett, Lily elmerengett azon, mennyi ablak tartozhat még varázslócsaládokhoz, vagy a nyüzsgő utca megannyi üzlete közül mennyit vezethetnek boszorkányok és varázslók. Az Abszol út titkos területe meglehetősen messzire nyúlt, de Lilynek tudomása volt róla, hogy az ottani boltok többsége tart fent egy eldugott kis helyiséget a környéken megforduló több ezer varázstudó számára; ezek voltak az ,,Abszol út mócsingjai", ahogy az apja szokta hívni őket. Némelyik titkos varázsüzlet pocsék minőségű mágikus konyhafelszereléseket és bizsukat árult, mint amilyen az a szörnyű kakukkos óra is volt, amit James előző évben vásárolt, máshol viszont sötétebb üzelmek folytak. Lilynek - minden ok nélkül - ismét Corsicáék jutottak az eszébe, és a titokzatos tetőlakás. Lehetséges volna, hogy nekik is megvan a maguk kis üzlete, és a közelben lévő otthonuk szolgál találkozóhelyül? Lily kissé elmosolyodott, és megrázta a fejét. Csak mert nem kedveled, feddte meg magát, az még nem jogosít fel rá, hogy valami sötét összeesküvés fejeként gondolj rá.
Úgy döntött, még csak meg sem említi Jamesnek, min morfondírozott az imént. A férfi bevallottan gyűlölte Christiana hugrabugos testvérét, Chrystophant, és gondolatban valószínűleg még az előtt elítélte és Azkabanba vetette volna őt, hogy visszatértek volna a Godric's Hollow-i házukba.
A pár tovább sétált a következő sarok felé, ahol egy kissé sovány, bágyadt képű Mikulás elszántan rázta a csengőjét, és nagy hangon dicsőítette a mögötte lévő bolt lélegzetelállító ajánlatait. Ahogy elhaladtak mellette, James megmarkolta Lily könyökét, és váratlanul behúzta őt egy szűk mellékutcába.
- Mit művelsz? - meredt Lily a férjére a homlokát ráncolva.
- Nem akarlak megrémíteni, szívem, de kapkodd egy kicsit magad, és tartsd nyitva a szemed!
- Mégis miről beszélsz?
- Nem vagyok benne biztos, de már elég ideje lopakodom, hogy felismerjem, ha valaki más is lopakodik. Azt hiszem, követnek.
Lily mély levegőt vett, de James még azelőtt belefojtotta a szót, hogy a nő hangot adhatott volna félelmének.
- Nyugi, Lil, bárki is az, nem lehet idősebb nálunk, és közel sem olyan jó a követésben, mint én és Tapmancs. Akkor szúrtam ki, mikor egy tömbbel odébb megálltunk a sarkon. Elfordult, és olyan képpel meredt egy cipőbolt kirakatára, mintha egyenként meg akarna számolni minden egyes csukát.
- Akkor egyszerűen csak hoppanáljunk haza! - súgta Lily sürgetőn. - Miért vezetjük be egy sötét sikátorba?
James a szeme sarkából az egyik üzlet ablakára pillantott, és megvizsgálta a tükörképüket, csak azután válaszolt.
- Mert tudni akarom, ki az.
- James, ne! - meredt rá Lily. - Ez ostobaság!
- Maradj mögöttem - szólt James, és Lily bosszúsan vette észre, hogy a férje élvezi a helyzetet. James ismét elfordította, és bevezette őt egy rettentő szűk zsákutcába, majd szinte rögtön felsietett vele egy lépcsőn, és betolta egy sötét kapualjba. Eléje lépett, és előre szegezett pálcáját fürgén forgatta az ujjai között. Sirius és ő majdnem egy teljes évig gyakorolták ezt ötödévesként abban a reményben, hogy ettől lendületesebbnek és fenyegetőbbnek tűnik a pálcakezelésük. Lily az égre emelte tekintetét.
Léptek koppantak a sikátor bejárata felől, és egy árny bukkant elő. Egy pillanattal később az alak sebesen beszaladt az utcába. Vékony volt, és hosszú, fekete köpenyt viselt, melynek hátracsúszott kámzsája, láthatóvá téve a fekete hajat és egy kampós orrot. Lily azonnal felismerte az alakot, és éppen kiáltani akart, ám James gyorsabb volt. Leszökkent a lépcsőről, kiugrott a zsákutca közepére, és felemelte pálcáját.
- Levicorpus! - kiáltotta, de hangját elnyomta a jövevényé, aki egy hajszálnyival korábban mondta ki a lefegyverző bűbáj varázsigéjét. Fény villant, James pálcája kiröppent a kezéből, és zörögve bebucskázott a sikátor végén álló számtalan szemetes konténer közé.
- Most komolyan, Potter - mordult fel az alak. - Tanulnod kéne pár új bűbájt.
- Perselus! - kiáltotta Lily, és a férjét megkerülve a két férfi közé állt. - Mit keresel itt?
- Nem azt, amire valószínűleg gondolsz, Evans. Az a hajó elment. Másrészről pedig, nem kell magyarázkodnom.
- Követtél minket - lépett a felesége mellé James. - Az ember nem pont ezt várná a bájitalok új, roxforti mesterétől.
- Az ember nem pont azt várná egy bujdosva élő párocskától, hogy egy védelemmentes, zsúfolt utcán sétálgatnak, ahol bárki rájuk támadhat.
James összeszűkítette szemét.
- Honnan tudsz te erről?
Piton színpadiasan felsóhajtott.
- Rém gyanakvó vagy griffendéles létedre, Potter. Ahogy mondtad, én vagyok a bájitalok új mestere, és mint ilyen, bejárásom van egyes bizalmi körökbe. Maradjunk ennyiben.
Lily mélyen Piton szemébe nézett.
- Miért követtél bennünket, Perselus?
Piton néhány másodpercig állta Lily tekintetét, de aztán elfordult, és leeresztette a pálcát. Úgy tűnt, komoly harcok dúlnak a bensőjében, végül James felé intett, és rámeredt.
- Azért, Evans, mert ez a férfi, akihez az életedet kötötted, túl arrogáns és ostoba, hogy felfogja, ő sem sérthetetlen. Nem tud megvédeni téged. És ha ő nem képes rá, valakinek muszáj.
- Elég - mondta James halkan. - Eleget hallottam. Gyere, Lil...
- Perselus - lépett közelebb Lily a sötét alakhoz. - Mit tudsz minderről? Többet, mint amit elárulsz, igaz? Látom rajtad.
- Lil, nem bízhatsz meg benne - fogta meg a nő könyökét James, és próbálta elhúzni őt. - Amennyire tudjuk, puszipajtások azokkal, akik ránk vadásznak.
Piton ismét elfordította a tekintetét.
- Menjetek - mondta komoran. - Minél tovább ácsorogtok itt, annál veszélyesebb.
James Lilyre pillantott.
- Várj itt! Mindjárt visszajövök.
A nő szemöldökét ráncolva aprót biccentett. James Piton felé nézett, de a sötéthajú férfi még mindig kerülte a pillantását. James viszolyogva megrázta a fejét, majd szó nélkül elsétált egykori évfolyamtársa mellett. Miközben a szemetes konténerek között a pálcáját kereste, hallotta, hogy Lily és Piton fojtott hangon beszélgetnek. Piton egy zsíros hajú szemétláda volt, de James biztosra vette, hogy mindent figyelembe véve, teljességgel ártalmatlan. Szitkozódva turkálta ide-oda a rozsdás konténerekből kicsordult szemetet. Végül egy penészes újság alatt találta meg a pálcát. Felvette, s míg visszafelé tartott a sikátor szájához, beletörölte azt a farmerja szárába. Hirtelen megtorpant, és alaposabban is szemügyre vette a két oldalon föléje magasodó épületeket. Lassan hátrafordult, és a zsákutca végére pillantott. Mosoly ült ki az arcára.
- Tudtam, hogy ismerős valahonnan - mondta magának. Ezt el kell mesélnie Siriusnak, amint hazaértek. Mennyi idő is telt el azóta az este óta? Négy év, öt? Lehetetlen. Sirius nevetni fog, és valószínűleg még azt is megkérdi majd, hogy a motorja keréknyoma még mindig bele van-e égve az aszfaltba. Remus viszont nem lesz elragadtatva. Babonás fajta volt; vélhetően az ,,átka" miatt. Azt, hogy egyszer régen a mugli zsarukkal, és most Pipogyusszal is ugyanabban a mellékutcában néztek egymás szeme közé olyasféle kozmikus véletlen, amit Remus ,,ómennek" tartana. James úgy döntött, így is, úgy is elmondja neki.
- Gyerünk, Lil - sétált oda a nejéhez, ügyelve rá, hogy Piton mindig csak a hátát lássa. - A többiek már várnak. Mikor legutóbb egyedül hagytuk a babát Remusszal és Pettigrew-val, egy tál Mindenízű Drazsé-péppel akarták megetetni.
- James - szólt Lily halkan, szemét még mindig nem véve le Pitonról. - Perselusnak nincs hol karácsonyoznia.
James megdermedt, és a nőre bámult.
- Ugye csak viccelsz? - motyogta. - Ezt nem gondolhatod komolyan.
- Igenis komolyan gondolom. És tudom, hogy helyesen fogsz cselekedni.
James mélyet sóhajtott, majd hátrapillantott a válla fölött. Piton már elrakta a maga varázspálcáját, és éppen a köpeny csuklyájának megigazításával foglalatoskodott. Mikor végzett, szó nélkül elindult az utca felé.
- Hé, Perselus - kiáltott utána James. Csak nagy nehézséges árán tudta egyenletes szinten tartani a hangját. - Ööö, bocs az előbbi rontásért. Talán tényleg csak segíteni akartál. Egy vacsorameghívással jóvá tehetném? Lil sütött kacsát, és ott lesz Sirius, Remus meg Peter is. Mint a régi szép időkben.
- A régi szép idők - horkantott fel Piton, de nem fordult hátra. Felsóhajtott. - Te tényleg nem fogod fel, ki van a nyomodban, ugye? Meghívsz magatokhoz, megmutatod a házat, ahol éltek, dacára mindannak, amit az igazgató mondott. Így van?
- Nos - felelte James elkomorodó képpel -, ha ezzel azt akarod mondani, hogy mégsem vagy olyan megbízható...
- Azt akarom mondani, hogy senki sem megbízható, Potter. Most nem. Ott van Dumbledore, meg a te kis baráti köröd. Reméljük, hogy jól választottál barátokat, bár ami engem illet, kétlem. Meg kell értened, hogy akik titeket keresnek, azokat semmi nem állítja meg. Nem fognak visszakozni, ha gyilkolásra vagy kínzásra kerülne sor. Amíg fel nem fogod, milyen veszélyben vagytok, csak megkönnyíted azok dolgát, akik az életetekre törnek. Talán ez az utolsó figyelmeztetés.
- Honnan tudsz ennyit? - kérdezte James. Ő is kilépett az utcára, hogy Piton szemébe nézhessen. - Dumbledore nem említett semmiféle gyilkosságot. Ő csak egy jóslatról mesélt, ami miatt Őt, Akit Nem Nevezünk Nevén és a csatlósait esetleg érdekelheti a fiunk, és figyelmeztetett, hogy legyünk óvatosak. Biztos többet is mondott volna, ha tényleg ilyen komoly az ügy. Miért kéne hinnünk neked?
- Mégis mit gondolsz, Dumbledore honnan szedte azt a kicsit, amit tud, Potter? - sziszegte Piton, és váratlanul olyan közel hajolt Jameshez, hogy az orruk szinte összeért. - Szörnyű időket élünk, amelyek olyan fokú kockázatot és áldozatot követelnek, amit a magadfajták el sem tudnak képzelni. Valakinek le kell merészkedni a sötétbe, ha ti hálátlan korcsok nem teszitek. Valakinek vállalnia kell a felelősséget, ami alól mások kibújnak. S hogy miért tesszük? Nos...
Piton elhallgatott, majd a szeme sarkából Lilyre pillantott, aki tágra nyílt szemmel hallgatta őt. Tett egy lépést hátra, aztán elfordult.
- Nem igazán számít. A lényeg, hogy ne vedd fél vállról a figyelmeztetéseket, ha már kapod őket. A lényeg, hogy értsd meg végre, mivel állsz szemben. Azután a sorsod a te kezedben van.
James résnyire szűkült szemekkel meredt a másik férfira, végül maga is visszalépett, és belekarolt Lilybe.
- Neked is boldog karácsonyt, Perselus - mondta.
Egy pillanattal később fülsértő csattanás visszhangzott végig a kihalt mellékutcán. Piton felpillantott, és látta, hogy Potter és Lily elmentek; dehoppanáltak az otthonukba. Laza és óvatlan módszert választottak, noha ez nemigen lepte meg Pitont. Nagyon lassan megcsóválta a fejét, és átadta magát a dühnek és zavarodottságnak, melyet egészen idáig elfojtott. Hatalmas kockázatot vállalt azzal, hogy követte és figyelte őket, de képtelen volt ellenállni. Talán itt az ideje egy újabb beszélgetésre a professzorral. Nem azonnal, de hamarosan. Nem mondana el mindent Dumbledore-nak; de épp eleget, hogy megvédje Lilyt. James hadd legyen a halálfalóké, de Lily ne. Kockázatos játék volt, ám Piton ehhez rég hozzászokott. Mi a legrosszabb, ami történhet? Ha kiderül, a Sötét Nagyúr legfeljebb végez vele. Valamilyen szinten Piton ettől inkább megkönnyebbült volna.
Erre a gondolatra sarkon fordult, és céltalanul elindult.


Godric's Hollowban sem esett hó.
Mikor a konyhában megszólalt az óra, Peter Pettigrew nagyot ugrott, és kis híján elejtette a kezében tartott könyvet.
- Te jössz, Féregfark - szólt Remus. - Legutóbb én locsoltam meg azt a micsodát. És jobb, ha sietsz, különben az óra felveri a gyereket.
- Megyek már - zúgolódott Pettigrew. Feltápászkodott, és átvágott a nappalin. Túlságosan meleg volt a házban, amitől harapós lett a kedve. Mióta tökélyre fejlesztette az animágus képességeit, minden háztartást túlontúl fülledtnek talált. Patkányalakban mindig a falak közti hűvös járatokat, a pince dohos sarkait, illetve a huzatos padlás mámorító szabadságát kereste. Bár soha, senkinek be nem vallotta volna, Pettigrew úgy érezte, patkány lénye egyre inkább beszivárgott a hétköznapiba is. Néha elmélázott azon, milyen volna egyszerűen csak patkánnyá változni, és úgy maradni. A patkányok élete könnyű. Nyoma sincs az emberek világát egyre inkább maga alá gyűrő versengésnek és féltékenykedésnek. Csak aludni kell, enni, mászkálni és cincogni.
A konyhában lenyitotta a sütő ajtaját, és szemügyre vette az aranybarnára sült madarat. Neki már késznek tűnt, de mit ért ő ehhez? Próbált visszaemlékezni arra, amit Lily mondott, mielőtt elmentek, de annyi mindent zúdított rájuk egyszerre, hogy egyszerűbb volt nem odafigyelni rá. Hogy is volt? Megfordítani a kacsát és tisztába tenni a kicsit, vagy fordítva?
A sütő felett lógó kakukkos óra hirtelen megremegett, és ismét felhangzott az a harsány hang, ami az előbb kis híján a frászt hozta Pettigrew-ra. A kakukk kirontott apró ajtaján, csaknem telibe találva a férfi arcát. Kitárta szárnyait, fejét felszegte, majd nagyra tátotta csőrét.
- Narancsos kacsa! - dalolta. - Húsz perc, és kész. Itt az idő a meglocsolásnak! Locsold meg zsírral! Senki sem szereti a száraz baromfit!
- Na és mi a helyzet az angolos kakukkal? - mordult fel Pettigrew, és előhúzta pálcáját.
A kakukk Pettigrew felé fordult.
- Nem kell megsértődni - vágta oda neki, aztán visszahúzódott a házába, és becsapta az ajtót, mielőtt Pettigrew egy szót is szólhatott volna.
Pettigrew csak amolyan tessék-lássék módon locsolta meg a kacsát, mivel nem igazán volt benne biztos, hogyan kell használni azt a fura csövet, gumilabdával a végén. Átkozott mugli konyha. James megfogadta, hogy egy kicsit korszerűsíti a helyet, amint ő és Lily belakják a házat, de teljesen lefoglalta a baba, Lily, meg a pofás kis élete, amit a semmi közepén berendezett maguknak. Pettigrew gyűlölte a vidéket. Világéletében Londonban lakott, és minden apró részét imádta. Viszonylag jómódban nőhetett fel. Nem voltak persze gazdagok, legalábbis Sirius családjához képest, de legalább volt egy normális varázslókonyhájuk. A sütőajtó nagyot csattant.
- Mi van, ellenáll a kacsa? - szólt Remus a nappaliból.
- Bocs - felelte Pettigrew. - Kicsúszott a kezemből. Csupa zsír vagyok.
- Kicsit halkabban. Ha felébred a baba, pelust kell cserélni.
- Jól van, Remus.
A konyha közepén állva Pettigrew szinte felrobbant a méregtől. Mostanság sokszor volt dühös, habár hogy miért, azt nem tudta volna megmondani. Remus, Sirius és James a legjobb barátai voltak, mégis, az esetek többségében inkább felképelte volna őket, mintsem velük nevessen. Persze sosem emelt rájuk kezet igazán, de ettől csak még rosszabb lett a helyzet. A saját hangjából csöpögő nyájas behízelgéstől felfordult a gyomra. Pofa be, Remus, ordította volna legszívesebben. Nekem te ne parancsolgass! Mit tudsz te? Csak üldögélsz álszent, önelégült képpel. Ki a vérfarkas a szobában? Én? Nem, én éveket töltöttem azzal, hogy megtanuljam az animágiát, és veled rohangásszak, mikor átváltozol, hogy megóvjalak téged a világtól, és a világot tőled. Ez neked a hála? Ugráltatsz, mint egy gyépés házimanót?
Pettigrew az ablakhoz lépett, és önnön tükörképén keresztül a hórihorgas fák mögött bujkáló holdra bámult. Nagyot sóhajtott, hogy lenyugtassa magát. Hát persze, hogy Remus nem így gondolta. Remus sokszor mutatta ki, milyen hálás. Hiszen legtöbbször mind jól bántak Pettigrew-val, nem igaz? Tükörképe lassan bólintott. De Pettigrew tudta az igazat. Senki sem mondta ki, de mindannyian tudták, hogy ő kilóg a csapatból. Ő sosem volt olyan magabiztos és független, mint a többiek. Próbált lépést tartani velük, úgy élni az életet, mint ők, szemben az árral, magasról ejtve a világra, és soha vissza nem nézve. De a szíve mélyén Pettigrew tudta, hogy ami bennük bátorság volt, benne csupán színlelés. James, Remus és Sirius hűségesek voltak, ő viszont gyáva. És ennek a tudásnak a birtokában Pettigrew legnagyobb félelme az volt, hogy egy nap a többiek is annak látják majd, ami: egy ember formájú patkánynak, nem pedig fordítva.
Előző héten Sirius félrevonta Pettigrew-t. A nevetséges motorbiciklije nyergében ült, és felajánlotta Pettigrew-nak, hogy elviszi egy körre, addig négyszemközt beszélhetnek. Pettigrew félt a motortól, és ebből fakadóan gyűlölte azt. Motyogott valamit arról, hogy haza kellene mennie, de Sirius csak nemtörődöm könnyedséggel legyintett egyet, mintha ezzel az egyetlen kézmozdulattal az egész világot megállásra bírhatná. Pettigrew gyomra összeszorult az irigységtől, mikor arra gondolt, hogy talán így is van.
- Úgy néz ki, Jamesnek és Lilynek szüksége lesz egy titokgazdára - mondta halkan Sirius, és végignézett az utcán. - Azon töprengtem, ki volna a legjobb erre a melóra, Féregfark. Arra gondoltam, téged javasollak. Mit gondolsz?
Pettigrew tudta, hogy a legtöbb embernek hízelgő volna az ajánlat. Micsoda megtiszteltetés, hát nem? Ám Pettigrew egyáltalán nem érezte megtisztelve magát. Dühöt érzett és szégyent. Sirius nem azért akarja őt, mert ő a legmegbízhatóbb és a legtisztességesebb. Nevetséges. Sirius azért javasolja majd Féregfarkot, mert mindenki tudja róla, hogy ártalmatlan. A többiekben megvan az erő, az elszántság vagy a merészség, hogy elárulja a titkot, de Pettiggrew-ban nincs. Egy patkány volt, ami, ha lecsupaszítjuk, nem más, mint egy nagy, kövér egér. Pettigrew-ból nem azért lenne jó titokgazda, mert ő volt a legjobb, hanem épp azért, mert gyenge volt, és félénk. Sosem árulná el a Potter családot abból az egyszerű okból kifolyólag, hogy nem lett volna hozzá mersze.
Előző héten telihold volt. Szokás szerint a négyes együtt változott át, és a hátsókerten át a közeli erdőbe szaladtak: Remus, a Farkas; James, a Szarvas; Sirius, a Kutya; és leghátul, mint mindig, Pettigrew, a patkány. Mire beértek a fák közé, Féregfark még a szokottnál is jobban lemaradt. Talán a többiek futottak gyorsabban, nem érdekelte őket, hogy a patkány bírja-e a tempót, de az is lehet, hogy maga Féregfark tett le a hajszáról. Talán - habár ez volt az igazság, Féregfark ennek alig volt tudatában - egyszerűen csak azért maradt hátra, hogy lássa, a többiek vajon észreveszik-e a hiányát. Ha ez vezérelte, hát nagyot kellett csalódnia; néhány másodpercen belül a barátai csörtéje beleveszett az éjszaka zajaiba.
De Féregfark nem maradt teljesen egyedül. Valaki rátalált.
A konyhában állva, a saját tükörképére meredve Pettigrew alig tudta visszaidézni a történteket. Gyakran előfordult, hogy a patkány alakban átélt élmények összezavarodtak, de ezt a konkrét emléket mintha szánt szándékkal ködösítették volna el, amolyan felemás emléktörléssel. A képek pimasz szúnyograjként kavarogtak a fejében, sosem nyugodtak. Volt ott pár férfi, talpig feketében, amint valami után kutatva vágtak át az erdőn. Az egyikük felfedezte Féregfarkot, és felismerte az animágus formát, így a csapat a nyomába eredt. Féregfark megrémült; megölik, méghozzá patkány alakjában. De aztán az egyik alak bársonyos, lágy hangon beszélni kezdett hozzá. Patkányként Féregfarknak erősen koncentrálnia kellett, hogy felfogja a szavak jelentését, de eleget megértett, hogy egyben biztos legyen: a férfi gonosz volt, talán az elképzelhető leggonoszabb fajta. És mégis, bármennyire is fájt, ez a férfi meglátott valami értékeset Féregfarkban.
- Nem becsülnek meg téged, igaz? - búgta a bársonyos hang. - Látom, érzem. A ,,barátaid" nem értékelik a benned rejlő lehetőségeket. Ó, de én annál inkább. Igen, látom benned azt, aki igazán vagy, barátom. Hasznát tudnám venni egy magadfajta varázslónak. Ha felkeresel, naggyá tehetlek. Kedves patkány-barátom, bizonyíthatod, hogy sokkal fontosabb vagy annál, mintsem a ,,barátaid" képzelték volna. Erre vágysz, ugye? Igen... igen, erre bizony... mindennél jobban... mindennél jobban...
- Kínozd meg - javasolta egy másik alak. - Vedd rá, hogy mutassa meg most, ma éjszaka. Tudjuk, hogy valahol errefelé laknak.
- Oly szeles vagy - mosolygott a bársonyos hang. - Oly lelkes, Lucius, mégis oly tudatlan. Tanulj egy kis türelmet! Ez itt talán hasznosabb, mint hinnéd. Egyelőre csak figyelünk... és várunk.
A szavak az őrületbe kergették Féregfarkot, mintha tű fúródott volna az agya közepébe. Rettegett, még mindig attól tartott, hogy megölik. De aztán az idegenek egyszer csak eltűntek, és csak örvénylő fekete füst maradt utánuk; felhagytak a kereséssel.
Pettigrew úgy vélte, tudja, kik voltak az alakok az erdőben. Azt is tudta, mit kerestek. De természetesen sosem kereste fel a bársonyos hang gazdáját. Soha. Minden ellenére Pettigrew sosem lett volna képes elárulni a barátait.
Másrészről viszont Féregfark...
Ebben a pillanatban kicsapódott a bejárati ajtó, fagyos levegő száguldott végig a kis házon, s vele együtt Lily hangja.
- Egyszerűen csak nem értik meg, James - mondta. - És talán igaza van veled kapcsolatban. Szörnyen gyanakvó vagy.
- Kit nem értenek meg? - nézett fel Remus, és becsukta a könyvét.
- Összefutottunk Pipogyusszal az Abszol út előtt. Majd elmesélem, ha Tapmancs is itt lesz. Mindenki arcát látni akarom, mikor elmondom, amit tőle hallottunk. Egyébként hol van?
- Azt mondta, tesz egy kört a szomszédok kertjében - felelte Remus a szemét forgatva. - Nem igazán van oda az olvasásért. Kábé egy órával azután kezdett viszketni a talpa, hogy elmentetek, de valószínűleg bármelyik pillanatban itt lehet.
- Hogy áll a kacsám? - kérdezte Lily, és Pettigrew mellett besietett a konyhába.
- Kérdezd a kakukkot, ha biztosra akarsz menni - felelte a férfi. - De szerintem akár ehetnénk is.
- O-ó - állt fel Remus. - Valaki tudja, hogy itthon vagytok.
- Biztos hallotta az ajtót - pillantott James a lépcsőre, mely felől hangos sírás hallatszott.
- Majd én felveszem - bukkant fel ismét Lily a konyhaajtóban.
- Dehogy veszed - ugrott a lépcsőhöz James. - Úgyis pelenkát kell cserélni, az pedig papaidőt jelent. Vedd ki a madarat a sütőből, aztán a tied lehet.
Remus elmosolyodott.
- Apák gyöngye.
- Ó, ha muglik lennénk, előbb ülne végig egy operát, mint hogy tisztába tegye a gyereket - emelte a plafonra tekintetét Lily, majd előhúzta pálcáját. - Hagridtól kaptunk egy olyan új, oktogátor alakú pelenkatisztítót, és a fiúk minden egyes alkalommal úgy nevetnek, mint valami eszement, mikor a pelus tisztán és melegen kiröppen a szájából.
- Jó mókának hangzik - jegyezte meg Pettigrew, és lehuppant a kanapéra.
- Segítsek? - kérdezte Remus a konyhaajtóból.
- Azt hiszem, még ki tudok lebegtetni egy kacsát a... ne, várj!
Ajtó csapódott, majd járólapon rohanó mancsok hangja hallatszott. Remus gyakorlott mozdulattal lépett el az ágyúgolyóként száguldó fekete test elől, amely végigcsörtetett a nappalin, majd felrohant az emeletre. Pár másodpercen belül csak az utána maradt hűvös szellő emlékeztetett rá, hogy egyáltalán ott járt.
- Sirius! - kiáltotta Lily dühösen. - Majdnem elejtettem miattad a... nézd meg, milyen mocskot hagytál a konyhapadlón!
- Majd én elintézem - szólt Remus elnyomva egy mosolyt. Előhúzta varázspálcáját, és belépett a konyhába.
Pettigrew a szófán ülve hallgatta a ház zajait; Remus és Lily a konyhában beszélgettek, Sirius és James pedig az emeleten nevetgéltek. Úgy egy perc múlva a két férfi lebaktatott a lépcsőn. Sirius jött elöl fekete nadrágban és egy szintén fekete pólóban, amelynek mellrészére hatalmas, fehér betűket a STYX feliratot nyomtatták, mögötte James lépkedett, karjában a babával.
- Apropó, ajándékok - mondta éppen Sirius. - Hagytam egy kis meglepit a szomszéd néni kertjében.
- Sirius! - harsant fel újra Lily hangja a konyhából.
- Most mi van? Csak egy kerti törpét! Persze nem igazit, hanem egy olyan szobrot. Azt hittem, szereti az olyanokat.
- Még egy ilyen húzás, és azt sem fogom hagyni, hogy egy váltás ruhát hagyj a házunkban - mondta Lily kissé megenyhülve.
- Pofás kis kerti törpe - súgta Sirius Jamesnek. - Az ellenszenves ipse kertjéből szereztem, az utca végén.
- Az úrfi tiszta és boldog - mondta James. Óvatosan átadta a babát Pettigrew-nak, aztán leroskadt az egyik fotelbe. Pettigrew félszegen tartotta karjában a gyereket, és megpróbált lemosolyogni rá. A baba fészkelődött egy kicsit a suta ölelésben, aztán beszívta ajkait, és apró markába fogta Pettigrew kisujját.
- Hát itt vagy - gügyögte Lily, aki a kezét törölgetve bukkant fel a konyhaajtóban. - Itt az én kis Harrym. Jól bántak veled a bácsikáid?
- Már amennyire egy ilyen jóképű, alvó legényke igényelte - mondta Remus. Csatlakozott Lilyhez, és most már ketten néztek le a Pettigrew karjában lévő csomagra. Pettigrew szégyenlős mosollyal pislogott rájuk.
- Mindenki azt mondja, hogy Lil szemét örökölte - jegyezte meg James a fiára mosolyogva -, de a tökéletes külső színtiszta Potter.
- Nem is tudom - ült le Sirius a kanapéra, Pettigrew mellé, és a baba fölé hajolt. - Túl csupasz. Valami hiányzik. Mondjuk egy anyajegy, vagy egy olyan tetkó, mint amilyen Sirius keresztapjának is van. Valami egyedi.
- Te csak hallgass! - Lily átvette a kicsit, és szeretetteljesen ringatni kezdte. - Tetőtől talpig tökéletes. Nem igaz? Hát hogyne lennél az. Én kis tökéletes Harrym. Nem vagy éhes? Hmm?
Harry boldogan felvisított, majd kinyújtózott anyja karjában. Túl fiatal volt még, hogy felfogja, de elégedett volt. Minden rendben volt a világban. Körülötte csupa megnyugtató arc és szerető hang. Világa, a kis ház meleg és csodálatos hely volt, és hamarosan a pocakja is tele lesz. Egy ilyen kisbabának az idő nem jelentett semmit, és ez így is volt jó. Csak a most számított, és a pillanat, amíg tartott, mielőtt megváltozott volna a világ, tökéletes volt. A kis Harry számára a pillanat akár örökké is tarthatott volna.
Amíg a kacsa a tűzhelyen hűlt, a hagyomány szerint Remusra várva, hogy felkezdje, Lily megetette a fiát, és visszagondolt az estére. Igazán nehezére esett nem aggódni. Bármilyen nehéz is volt elképzelni, úgy tűnt, valóban vannak odakint olyanok, akik a Sötét Nagyúr vezetésével csak arra ácsingóznak, hogy ártsanak az ő tökéletes kisbabájának. A Rend segítségével kiábrándító bűbájt vontak a ház köré, de ez közel sem volt elegendő. Drasztikusabb lépéseket kell tenniük a védelmük érdekében, mielőtt nem késő, különben egy szemhunyást sem fog tudni aludni, míg vége nem lesz ennek az egésznek. James bármennyire is megvetette szegény Perselust, Lily a szíve mélyén örült, hogy ő vigyáz rájuk. Perselus boldogtalan, összezavarodott ember volt, és Lily nagyon sajnálta, ami köztük történt - vagy éppen nem történt -, de habozás nélkül megbízott benne. Nem számít, mibe keveredett, s az igazat megvallva Lily tudni sem akart az ügyeiről, azonban tudta, hogy Perselus sosem hagyná, hogy neki vagy a fiának bármi baja essen.
- Ha tényleg fontos vagyok neked - súgta neki a sikátorban, mikor James elment megkeresni a pálcáját -, akkor emlékezz erre.
Kinyitotta a fehér szatyrot, és egy kis pizsamát vett elő belőle. Perselus felé nyújtotta, mintha azt akarná, a férfi érintse meg. Az nem tette.
- Emlékezz rá, hogy számomra ez a legfontosabb a világon - folytatta, miközben a férfi arcát és fekete szemét fürkészte. - Gyűlölheted a döntéseket, amiket meghoztam, de ne gyűlöld azt, amit én szeretek. Tegyél meg minden tőled telhetőt, hogy megvédd! Nem tartozol nekem semmivel, de ha valaha is fontos voltam a számodra, törődj vele is. Neki talán több szüksége lesz rá, mint nekem. Kérlek, Perselus!
Perselus nem felelt, de nem is kellett neki. Mikor James elindult feléjük, Lily visszadugta a pizsamát a táskába. Perselus kifürkészhetetlen szemekkel meredt rá. Nem volt tökéletes ember, de volt szíve, még ha gyűlölte is magát emiatt.
Perselus megteszi, amit tud. Kis vigasz, de egyelőre elég.
Harry baba sugárzóan boldog, elégedett mosolyt villantott az anyjára. Ez volt élete első karácsonya, és kívánni sem tudott volna jobbat.
Odakint némán és szépségesen havazni kezdett.

VÉGE
 
 
0 komment , kategória:  James Potter - Karácsonyi tört  
szeretettel
  2011-11-25 11:04:18, péntek
 
 


James Potter - Karácsonyi történetek
írta: Tipca



Merlin ajándéka
Az Alapítók karácsonyi története

A négy alak - két férfi és két nő - megállás nélkül vágott át a nagytermen, a hosszú asztaloknál zsibongó diáksereg között.
- Olybá tűnik, hogy ez az időszak évről évre hamarabb érkezik, nem? - jegyezte meg a magas férfi, aki gondosan nyírt körszakállat viselt. - Az ember fejében még az is megfordul, hogy egy bizonyos, az idővel kísérletezgető boszorkány a ludas benne.
- Az idők végezetéig ezt akarod emlegetni, Godrik? - sóhajtotta a kék ruhás, sötét hajú nő hamiskás mosollyal. - Egy nap tökéletesíteni fogom azt a szerkezetet. S ha így lesz, te leszel az első, aki megköszöni nekem.
A szoborszerű, fonott, vörös hajú nő a másikra pillantott.
- Hogy is akarod hívni, Hedvig? Mindig elfelejtem.
- Azt hiszem, ,,időnyerő"-ként emlegette - szólt a kimért, kopasz varázsló halvány, gúnyos mosollyal. - Ami már eleve abszurd; nem lehet időt ,,nyerni".
A sötét hajú boszorkány, Hollóháti Hedvig elhúzta a száját.
- Nem szó szerint kell érteni, Malazár. A lényeg az, hogy időt teremthetsz, nyerhetsz magadnak olyasmire, amit először nem tudtál megtenni. A szerkezet elfordításával működésbe lépnek a benne összegyűjtött mágikus elemek...
- Ha nem tévedek - vágott közbe Griffendél Godrik szelíden, és miközben fellépdeltek az emelvényre, saját gazdagon terített asztalukhoz, kezét Hollóháti vállára tette -, van egy hagyomány, aminek meg kell felelnünk.
- Valóban - bólintott a fonott hajú, magas nő, Hugrabug, és helyet foglalt. - Artifex?
Egy nagy szemű és szájú, vékony fiatalember pattant fel az asztal végén, ahol eddig a négyest várta. Combja az asztallapnak ütődött, és ő a vészesen megingó vizespohara után kapott.
- Igenis! Itt vagyok, Madam Hugrabug.
- Legyél oly kedves, és idézd fel legutóbbi ünnepi hőstetteinket!
Artifex előhúzott egy pergamentekercset, és kihúzva magát, az asztalra ejtette az alját. Közelebb kellett hajolnia, hogy kibogarászhassa az írást.
- A tíz évvel ez előttivel kezdem - mondta, majd olvasni kezdett. - Mikor még csak ifjoncok voltunk, az alapítók, nagylelkűségük jeleként, betértek egy jobbágy lakába, és vele, a családjával és szomszédjaival boldog dalok éneklésébe fogtak. Mardekár ellenezte. A következő télen az alapítók felajánlották az egyévi sarcot a mugli piac felépítésére. Mardekár ellenezte...
- Igen, igen - legyintett Griffendél nagy sóhajjal. - De mit tegyünk idén? Ami azt illeti, én szeretnék most valami egészen mást tenni. Mindig inkább a vagyonunkból adtunk, mintsem a képességeinkkel szolgáltunk volna nekik. Nem épp ez ellen oktatjuk a nebulókat?
- Ti valóban ez ellen tanítjátok őket - jegyezte meg Mardekár.
Hollóháti határozottan biccentett, és letette boros serlegét.
- Godriknak igaza van. Régóta nem használtuk okkal a képességeinket. Hiszen nem azt hirdetjük, hogy aki tud, tegyen, aki meg nem...
- Kérlek, ki ne mondd! - mordult fel Hugrabug. - De akkor mit tegyünk?
Ebben a pillanatban a nagyterem hátsó ajtaja visszhangos csattanás és hideg fuvallat kíséretében kivágódott, és a kavargó hópelyhek felhőjén át egy alak sétált be rajta.
Az emelvényen Mardekár az égre emelte tekintetét.
- Vannak, akik nem tudnak leszokni a drámai belépőkről. - Végignézett az emelvényre felhágó magas férfin, aki vastag bundát és nehéz csuklyát viselt, aranyszín szakálla beterítette mellkasát.
- Merlinus - szólt Griffendél, és kissé felemelkedett ültében, hogy üdvözölje a jövevényt. - Nem is tudtuk, hogy a birodalomban vagy. Üdvözlünk!
A férfi mosolytalanul odabiccentett neki.
- Köszönöm, alapítók, de nem azért jöttem ide ma este, hogy részt vegyek az ünnepi lakomán. Nagyon fontos híreket hoztam magától a királytól.
- Trufflebaumtól? - biggyesztette le az ajkát Hollóháti. - Miért érdekelne bennünket bármi is attól a névleges vezetőtől? Nem ő a varázsvilág igazi királya, és ő is nagyon jól tudja, hogy a Roxfort iskola önálló területként működik.
- Az én forrásom nem Trufflebaum - felelte Merlin mély, morgó hangján. - A királytól jöttem.
Hosszú csend állt be, amíg az asztalnál minden szem rá szegeződött. Végül Hugrabug törte meg a némaságot.
- Kreagle-től?
- Nevetséges - emelte fel a kupáját Mardekár. - Gyermekmese. Kreagle király, a varázsvilág első királya rég halott, mint azt mindenki tudja.
- Azért nem mindenki - javította ki Hugrabug szelíden. - És nem csupán a gyermekek hisznek ebben a mesében, mint azt tudod.
Griffendél alaposan végigmérte a jövevényt.
- Egészen biztos vagy ebben, Merlinus? Gondolom, nem fog megdöbbenteni, ha elárulom, a hűséged és megbízhatóságod kérdése sokszor beszédtéma e falak között. Elég hihetetlennek tűnik az állításod.
Merlinnek a szeme sem rebbent.
- Nem találkozom vele túl gyakran, de felismerem, ha meglátom. Elég nehéz lenne összetéveszteni valakivel. Tud a hagyományotokról, és szeretne megbízni titeket egy küldetéssel, mely méltó a hatalmatokhoz és nagyságotokhoz, legalábbis nagyrészt. - Tekintete Mardekárra siklott, aki összeszűkült szemekkel meredt rá.
Az asztal végén Artifex óvatosan megköszörülte a torkát.
- Ööö, próbálom tartani a lépést, uraim és úrnőim, de egy kissé összezavarodtam. Mi ez a legenda az első királyról, Kreagle-ről? Be kell ismernem, a szüleim nem jeleskedtek igazán a mesemondásban.
Griffendél nem vette le tekintetét Merlinről, úgy kezdett a magyarázatba.
- Kreagle király nyélbe ütött egy megállapodást, mely véget vetett a több évtizede húzódó háborúskodásnak a manók és koboldok között. A szóbeszéd szerint a manók halhatatlansággal jutalmazták.
- A házimanók? - pillantott fel Artifex a tekercséből. - De hát még ők maguk sem halhatatlanok.
- Nem a házimanók - felelte Hollóháti. - A házimanók a koboldok és manók közös leszármazottaik. Az őseik a maradás mellett döntöttek.
Artifex összevonta a szemöldökét.
- Hol... maradtak?
- Sztorizgatásra később is lesz idő - vágott közbe Mardekár, és Merlinushoz fordult. - Vagy csaló, vagy bolond vagy. Kreagle sírja talán feltérképezhetetlen helyen van, és a történelem során a feledés homályába borult, de ugyanolyan valóságos, mint ez az asztal. Mondd azt, hogy ezt a titokzatos küldetést te adod, nem kell a történethez ünnepi díszkörítés, köszönjük szépen.
Merlin egy pillanatig Mardekár arcát tanulmányozta, aztán halványan elmosolyodott, majd biccentett.
- Egy fiatal, Gabriella nevű boszorkány ma éjjel áldozatául esik egy nagyon okos vérfarkasnak. Ezt minden áron meg kell akadályozni, mivel a boszorkány vérvonala nagy fontosságú lesz az eljövendő korokban. A kunyhója itt van, a közeli erdőben, habár a pontos helyét nem ismerem. Azonban könnyedén felismerjük a kémény melletti törött szélkakasról.
- Ez volna a küldetés? - vigyorodott el Mardekár. - Megkeresni egy jobbágy házát a téli éjszakában? - Felnevetett, mintha már maga az ötlet is nevetséges volna.
- Nem igazán a mi módszerünk - ismerte el Hugrabug. - De ha Merlinus információi helytállók...
Mardekár elutasítóan legyintett.
- Eggyel több vagy kevesebb jobbágylány, mit számít? Még a vérfarkasok is megérdemlik a karácsonyi lakomát, nem?
- Kételkedni kételkedhetsz, Malazár - jegyezte meg Hollóháti fagyosan. - De nem viccelődhetsz az emberélettel, főleg karácsonykor nem. A szíved ugyanolyan hideg, mint az éjszaka, melybe úgy ódzkodsz kilépni.
- Egyet árulj el, Merlinus - hajolt közelebb Griffendél az asztal túloldalán álló hatalmas emberhez. - Ha ez a küldetés olyan fontos, miért nem téged küldtek a végrehajtására?
Merlin nem válaszolt azonnal. Mikor mégis, nem nézett a másik szemébe.
- Megesküdtem, hogy nem veszek részt az ügyben. A király a szavamat vette.
- És vajon miért? - kérdezte Godrik csevegő hangnemben, és kissé felvonta szemöldökét.
- Ezt talán kérdezd magától, a királytól, Godrik - felelte Merlin.
Griffendél elégedetten biccentett.
- Elfogadom a küldetést, Merlinus, feltéve, ha te is csatlakozol hozzánk, még ha nem is tehetsz semmit. Talán Malazárnak lesz igaza, és csak egy sétát teszünk a hóban, de miért lenne ez baj? Hiszen éppen arról beszéltünk az imént, hogy kamatoztatni szeretnénk a képességeinket. Ki tart velem?
Hollóháti mosolyogva előhúzta pálcáját.
- Én igen. Rég kalandoztunk utoljára egyesített erőkkel.
- Az én támogatásomra is számíthatsz - állt fel Hugrabug.
Az asztal végén Artifex pennája halkan sercegett, ahogy a férfi motyogva írt.
- Mardekár... ellenezte... - Alighogy leírta az utolsó szót, a tollszár kiugrott ujjai közül, és lebegni kezdett az asztal fölött.
- Ezt húzd ki - szólt Mardekár könnyedén. A pennára szegezett pálcájával pöccintett egyet, mire az visszahullott a pergamenre, és átsatírozta az utolsó sort. - Azt hiszem, én is csatlakozom ehhez a küldetéshez. A saját szememmel akarom látni, mi sül ki ebből.
- Remek, remek - mondta Artifex, miközben sikertelenül próbálta elkapni az ide-oda táncoló tollszárat. - A visszatérésükkor mindent lejegyzek a kalandjukról.
Mardekár, még mindig az izgő-mozgó pennával játszadozva, maga is talpra állt.
- Ami azt illeti, kedves bárd, úgy hiszem, te is csatlakozol hozzánk. Csak hogy a saját szemeddel láthasd, amit lejegyzel.
A csoport lelépdelt az emelvényről, leghátul Artifexszel, aki még mindig a csintalan penna után kapkodott.
- Igen, nagyon jó - szólt nem sok lelkesedéssel.
Az ajtóban Hollóháti megtorpant, és hátra fordult. A legközelebbi hosszú, diákok részére fenntartott asztalhoz lépett, és végigfuttatta rajta a tekintetét. Mikor meglátta, amit keresett, előre nyúlt, és felemelte azt.
- Hát ezzel meg mihez akarsz kezdeni? - pislogott Griffendél a Hollóháti kezében lévő méretes tökre.
- Már régóta ki akarok valamit próbálni - felelte élénken a boszorkány, és felszegte állát, ahogy elhaladt a férfi mellett.
A csoport ezután átvágott a rotundán, egyenesen a hatalmas kapuk felé tartva, s azon túl a téli éjszakába.


Kérlek, Artifex, jegyezd fel - fészkelődött Mardekár -, hogy határozottan elleneztem az utazás ezen módját.
- Csend legyen, Malazár - kiabálta túl Hugrabug a szelet. - Nagyon is ide illő, ahogy már Hedvig is elmagyarázta.
- Valóban, mivel nem tudjuk a lány kunyhójának pontos helyét, nem hoppanálhatunk - mondta Griffendél. - A seprűk pedig túl nagy feltűnést keltenének a mugli területeken. Ezt pedig manapság próbáljuk inkább elkerülni. Ez a mód lehetővé teszi a számunkra, hogy tökéletes inkognitóban fésüljük át a rengeteget.
- Ez egy tök - szögezte le Mardekár óvatosan.
- Ez egy szán - helyesbített Hollóháti. - Habár kinézetre még mindig hasonlít egy kicsit a tökre...
- A szagát nem is említve - vágott közbe Mardekár.
- De tökéletesen megfelel a céljainkra. És ha engem kérdeztek, a rénszarvasok különös bájt adnak neki.
- Én továbbra is egerekként gondolok rájuk - morogta Mardekár. - Szeretném, ha a bárd is így hivatkozna rájuk, hiszen mind ők, mint a szán visszanyerik eredeti formájukat... ööö, mikor is?
Hollóháti felsóhajtott.
- Éjfélkor. Nézd, nem tehetek róla. Az efféle mágiának megvannak a maga korlátai. Ez nem egy átlagos átváltoztatás. Azt sosem tudnám egész este fenntartani. Ez tündérvarázslat, amit a keresztanyámtól tanultam. Mindig is ki akartam próbálni.
- Igazán nagy öröm, hogy mi is részt vehetünk a kísérletben - jegyezte meg Mardekár.
- Mennyi időnk van, Merlinus? - kérdezte Griffendél, aki a szán bakján ült, és a rénszarvasokat hajtotta.
- A vérfarkas akkor támadja meg az ifjú Gabriellát, mikor az visszatér a kunyhójába, pontosan öt perccel tizenegy után - felelte Merlin. - A farkas lesben áll, így még az előtt elzavarhatjátok, hogy a lány megérkezne, így ő sosem tudna a közbeavatkozásunkról. Az csak... bonyolítaná a dolgokat.
Hugrabug töprengve a mágus felé fordult.
- Korábban azt mondtad, a vérfarkas okos. Mit értettél ez alatt?
- Drága hölgyem, úgysem hinnéd el, ha elárulnám. Legyen elég annyi, hogy ez a vérfarkas, emberformájában egy kisebb mugli nagyúr, aki történeteket ír. Állítólag nem is túlságosan jókat.
- Ez percről percre egyre érdekesebb lesz - mosolygott Mardekár.
A szán halkan siklott az erdőben, fel a dombokon, át a fák között. A hófedte táj kékesen derengett a telihold fényében. A csupasz ágakról szikrázó jégcsapok csilingeltek, ahogy a rénszarvasok keresztülvágtáztak közöttük.
- Későre jár - szólt egy idő után Hollóháti. - Ilyen tempóban nem fogjuk időben megtalálni a kunyhót. Több szemre lesz szükségünk. Különváljunk?
- Nem javaslom, hacsak nem dugdosol még valahol pár tököt - felelte Griffendél.
- Én talán segíthetek - húzta ki magát ültében Hugrabug. - Artifex, van még nálad azokból a mézeskalács süteményekből?
- Nálam, ööö, nincsen mézeskalács - hebegte a fiatalember. - Attól tartok, nem tudom, miről beszél, úrnőm.
- Ne feledd, Artifex, boszorkányok és varázslók vagyunk - szólt Griffendél. - Sokkal többre lesz szükséged, mint pár fürge ujj, hogy elrejtsd előlünk a süteményt. Ott vannak a jobb mellzsebedben. Ugye megosztanád velünk?
Artifex színpadiasan megtapogatta a zsebét.
- Ja, hogy ezek?! Hehe... Hát persze. Egészen kimentek a fejemből. Tessék, madam Hugrabug.
Hugrabug elvette Artifextől a nagy mézeskalácsot, magasra emelte, majd cinkosul a társaira sandított.
- Ezt mindig ki szerettem volna próbálni - mondta. Miközben a szán továbbra is lágyan ringatózott, pálcája hegyét a homlokához érintette. Egy pillanattal később, mikor elvette, a varázspálca végén hosszú, ezüstös szál lengett a hűvös szélben.
- Mint mikor a merengőt használod - jegyezte meg Hollóháti. - De mihez kezdesz vele?
Válasz helyett Hugrabug felemelte a mézeskalácsot, és köréje tekerte az ezüstös szálat. Mikor végzett, pálcája hegyét elrántotta a süteménytől, mire a fonál elszakadt, egészen rásimult a mézeskalácsra, aztán beleivódott.
- És egészen pontosan mit... - kezdte volna Mardekár, ám a folytatás a torkára fagyott, ahogy a sütemény ugrott egyet Hugrabug tenyerén. Alakja változni kezdett, apró lábakat, zömök karokat és nagy, lapos fejet növesztett. A süteményt díszítő cukorkákból lett a szeme, egy vékony mélyedés pedig mosolygó szájat formált.
- Nagyon ügyes - jegyezte meg Merlin elismerően. - Egy mézeskalácsember, hogy segítsen a kutatásban. Meg is van neki a legszükségesebb szerve hozzá: a szeme.
Hugrabug büszkén bólintott.
- És sietni fog, nehogy összetalálkozzon egy éhes jobbággyal út közben - mondta, aztán a mézeskalácsemberhez fordult. - Egy kis kunyhót keresünk, melynek tetején, a kémény mellett törött szélkakas van. Ha megtaláltad, siess vissza, és vezess oda minket!
- Sebes leszek, akár a szél - bizonygatta a mézeskalácsember vékony kis hangján, s hozzá fel-le szökdécselt Hugrabug kezében. - Nem fognak elkapni!
Egy pillanattal később az emberke leszánkázott a szán elülső oldalán, majd beviharzott a holdfényben úszó fák közé. Útját vékony ösvény mutatta a hóban.
- Ez rendkívül nevetséges terv - szólt Mardekár. - Ezt nyugodtan feljegyezheted.
- Ööö, erről jut eszembe - pillantott fel Artifax a pergamenjéből -, most már kérdezhetek Kreagle király felől? Bárdként és krónikásként úgy vélem, tudnom kellene az ilyesfajta dolgokról.
- Miért is ne? Elvégre ráérünk - válaszolta Griffendél, miközben ide-oda járatta tekintetét a szán mellett elsuhanó fasorok között. - Helga, azt hiszem, te ismered legjobban a legendát.
Hugrabug biccentett.
- Igazából nagyon egyszerű kis történet. Mikor Kreagle király elfoglalta a trónt, mint a varázsvilág első uralkodója, háború tört ki két varázslényfajta között. Az egyik felet a koboldkirály vezette, akit mindenki jól ismer, a másikat pedig a manókirály, akit viszont nem, mivel az ő faja már hosszú ideje itt hagyta ezt a világot. Hogy mi váltotta ki az ellenségeskedést, már rég homályba veszett, de egy biztos: túlságosan egyformák voltak, hogy elfogadják a másik másságát, ám ahhoz meg túl különbözők, hogy értékeljék hasonlóságukat. A manók nagyon bölcs teremtmények voltak, aprók, dörzsöltek, ám ami a legfontosabb: képesek voltak manipulálni az időt, egyenként kis mértékben, de ha összefogtak, akár nagyban is. Ezen a képességen alapult Kreagle király terve. A manó vezetők nagytanácsának segítségével választottak egy távoli helyet a földön, ahol létrehozták a világ legnagyobb feltérképezhetetlen területét. Ott aztán megalapították a manók új nemzetségét, mely nem csak a térben, de az időben is jól el volt rejtve; egy időbuborékban, melybe csak a manók képesek behatolni. Minden manó átköltözött az új nemzetségbe, kivéve, akiket házimanóként ismerünk, és akik saját szabad akaratukból döntöttek a maradás mellett.
Artifex gyorsan lekörmölte a hallottakat, aztán felkapta a fejét.
- De miért?
- A manók büszke, arrogáns népség - felelte Merlin. - Azok, akik keveredtek a koboldokkal, önvádban dagonyáztak, és szolgalelkűekké váltak. Rabszolgává alacsonyították magukat, azt remélve, így egyszer képesek lesznek a bűnbánatra kevert vérük miatt, és egy nap bejárást nyernek a rejtett manó birodalomba.
- Megkapták a szolgaságot, mi pedig az olcsó munkaerőt. Azt mondanám, ezzel az alkuval mindenki jól járt - jegyezte meg Mardekár.
- A koboldok örültek, hogy a manók eltűntek az általuk ismert világból - folytatta Hugrabug -, azonban szüntelen gyanakvással tekintettek a varázslókirályra, aki távozásukkor összejátszott a manókkal. A manók részéről, a legenda úgy szól, a vezetőik megígérték Kreagle királynak, hogy visszafizetik a bölcsességet és az erőfeszítést. Megesküdtek, hogy halálakor magukhoz idézik a szellemét, a saját világukba. Ígéretükhöz híven, a történetek szerint, több évtizeddel később a manó vezetők ismét felbukkantak nálunk, csupán néhány pillanattal a király halálát megelőzően, és magukkal vitték őt az időtlen birodalmukba, ahol feltehetően még most is él, gyógyultan, és állítólag figyel minket, akik ebben a világban maradtunk.
- Elismerem - mondta Artifex, mikor az utolsó szavakat is leírta -, tényleg tündérmesének hangzik. Nem rossz, de ettől függetlenül mese habbal.
- Ígéretes a legény - vélekedett Mardekár.
- Nézzétek! - mutatott előre Griffendél. - A kis barátunk visszatért.
Valóban, ahogy a szán utasai előrébb hajoltak, és szemüket a távoli sötétségbe meregették, már látták is, amint apró hófelhők szállnak a magasba a fák között, s csakhamar felbukkant a mézeskalácsember is. Mikor a szán közelébe ért, a levegőbe szökkent, és könnyedén landolt Hugrabug kinyújtott kezén.
- Van jelentenivalód? - kérdezte a boszorkány, miközben Griffendél megállította a szánt.
- Van bizony - csiripelte az emberke. - Megkergetett három mugli, két varázsló, egy róka, tizenöt malac és egy roppant kitartó holló.
- Úgy értettem - sandított a többiekre Hugrabug -, hogy megtaláltad-e a kunyhót.
A mézeskalácsember mélyen meghajolt.
- De meg ám! Kövessétek a sarkcsillagot, le azon a domboldalon! A kunyhó ott áll a fák között, alig öt percre innen.
Griffendél csettintett a rénszarvasoknak, és abba az irányba fordította a szánt, amerre a mézeskalács ember mutatott.
- Nincs sok időnk - kiáltotta, ahogy a szán egyre gyorsult, le a lejtőn, be a fák közé. - Már majdnem tizenegy óra. A farkas hamarosan támadni fog, ha nem érünk oda néhány percen belül.
A szán utasai erősen megkapaszkodtak, miközben a szarvasok havat rúgva a levegőbe egyre gyorsabb iramra kapcsoltak. Az erdő ritkulni kezdett, és a fák helyét hirtelen tar bokrok és fagyott cserjék vették át. A szán nagyot zökkent, hó csapott fel körülötte, egy pillanatra elvakítva a benne ülőket. Mikor ismét kitisztult a levegő, Griffendél hirtelen nagyot rántott a kantáron, ezzel megállásra kényszerítve a rénszarvasokat. A szán inogva fékezett le.
- Miért álltunk meg? - kiáltotta Hollóháti, és előre hajolt. - A kunyhó ott van, ennek a hófedte rétnek a túloldalán! Gyalog is csak öt perc volna!
- Ez nem egy hófedte rét - mutatott előre Griffendél komor arccal, mire a többiek nagy szemeket meresztettek rá.
- Á, igen, igaza van - dőlt hátra Mardekár. - Egy befagyott tó. Micsoda csalódás. Nem bírná ki a súlyunkat.
- Engem gond nélkül elbírt - csicseregte a mézeskalácsember Hugrabug markában.
Hollóháti izgatottan fészkelődött.
- Van időnk megkerülni?
- Nem hinném - felelte Griffendél komolyan. - Nézzetek kelet felé. Látjátok?
- A fiatal boszorkány mindjárt hazaér - szólt Merlin a holdfényben hunyorogva. És valóban, a fehéren ragyogó hóban könnyedén kiszúrható volt az apró, vörös köpenyt viselő alak, aki a tavat körbeölelő erdő fái között sietett a kunyhó irányába. Oldalán lámpás lengedezett.
- Mit tegyünk, barátaim? - kérdezte gyorsan Hugrabug. - Képtelen vagyok elfogadni, hogy csak azért jutottunk eddig, és derítettük ki Merlin küldetésének igazát, hogy az utolsó pillanatban bukjunk el.
Griffendél lassan előre fordult a bakon, és elmosolyodott körszakálla fölött.
- Van valami - szólt lassan -, amit már régóta ki szerettem volna próbálni.


Bármily élvezetes is - kiabálta túl Hugrabug a süvöltő szelet -, a rénszarvasok valószínűleg halálra rémülnek tőle!
- Ugyan mitől? - kérdezte Griffendél vigyorogva, és még szorosabbra fogta a gyeplőt.
- Nos, mondjuk attól - vélekedett Hollóháti -, hogy már hozzászoktak, a patáik érik a földet.
Griffendél vállat vont.
- Ugyan már! Elvégre ezek egerek, mint arra Malazár volt olyan szíves emlékeztetni minket, s mint olyanok, nincs elég nagy agyuk, hogy ilyesmi feltűnjön nekik. Nem lesz semmi bajuk, és mi is hamarost odaérünk végcélunkhoz!
- Távol álljon tőlem, hogy kötekedjek - sandított le a szán oldala mentén Mardekár -, de úgy hiszem, épp most repültünk el a kunyhó teteje fölött.
Griffendél ismét megrántotta a kantárt.
- Ó! Ne aggódjatok! A kunyhó mögött landolunk, így az ifjú Gabriella nem neszeli meg a jelenlétünket. Már-már tökéletes terv.
Szél fütyült az egyre ereszkedő szán körül. A rénszarvasok játékosan kapálták a levegőt patáikkal. A kunyhó kéménye vidám füstpamacsokat eregetett a fagyos éjszakába, s mellette - épp, ahogy Merlin mondta - csálén dülöngélt a törött szélkakas.
A szán tompa puffanással ért földet a kis kunyhó kertjében, még csúszott előre fél métert, aztán megállt.
- Siessünk! - lihegte Hollóháti. - Intézzük el azt a farkast! Feltehetően még szívességet is teszünk neki, ha a másvilágra küldjük.
- Várj, Hedvig - tette boszorkánytársa vállára a kezét Hugrabug. - Nem ronthatunk be mind a kunyhóba. Jussanak eszedbe a küldetés feltételei! Nem láthatnak meg minket. Lopakodás és ravaszság, ez legyen a jelmondatunk! Egy egyszerű mugli vérfarkas elintézése minden bizonnyal nem igényli mind a négyünk jelenlétét.
Egy pillanatig néma csendben meredt egymásra a társaság, aztán minden szem Mardekár Malazár felé fordult.
- Lopakodás és ravaszság - szólt Griffendél. Szeme szikrázni látszott a hold fényében. - Úgy tudom, ezek a te specialitásaid, Malazár.
Mardekár az égre emelte tekintetét.
- Jól van, megteszem - sóhajtotta. - De élvezni nem fogom. Ez mindenképp szerepeljen a krónikákban.
Mardekár méltóságteljesen felemelkedett, és kihúzta magát a szán hátuljában. Lesimította vastag köpenyét, megigazította a gallért és a csuklyát, aztán egy hideg fuvallat kíséretében átalakult. Artifex már hallott ilyesmiről, de látni még sosem látta. Mikor megtörtént, halkan felkiáltott, és magához szorította pergamenjeit. Mardekár visítva, vékony bőrszárnyaival hevesen verdesve röppent ki a szánból.
- Nem túl szép - jegyezte meg Hollóháti viszolygástól lefelé görbülő szájjal -, de el kell ismernem, hogy néha hasznos lehet, ha denevérré tudsz változni.
A denevér odarepült a kunyhóhoz, felmászott a falon, és csakhamar eltűnt az eresz alatt. Hosszú, néma percek következtek. Végül Hugrabug egyik szemöldökét felvonva hátrafordult Merlin felé.
- Honnan értesültél erről a ma esti küldetésről, Merlinus? - kérdezte.
- Ahogy mondtam - felelte a mágus. - A király küldött.
Hugrabug felsóhajtott.
Ebben a pillanatban robbanásféle hang hallatszott a házikó felől. Fojtott vonyítás hasított az éjszakába, majd dulakodás zaja hallatszott, végül pedig szörnyű, öklendezésre emlékeztető torokhang. Öt másodperccel később szó szerint kirobban a kunyhó hátsó ajtaja, és a szerterepülő faszilánkok között egy hatalmas, nagyjából emberi formájú farkas zuhant a hóba, mintha valami szokatlan erő penderítette volna ki a házból. A lény a havat kaparva feltápászkodott, aztán átsuhant a kerten, és nyüszítve bevetette magát az erdőbe.
A szán utasai megrökönyödve meredtek a fára, amely mögött a farkasnak végleg nyoma veszett.
- Rosszul láttam - szólt szelíden Hollóháti -, vagy az a vérfarkas tényleg női fehérneműt viselt?
- Szerintem inkább egy hálóing lehetett - javította ki Griffendél. - És főkötő. A főkötőben határozottan biztos vagyok.
Hugrabug ismét Merlinhez fordult, szemöldöke cinikusan a homlokára kúszott.
- Megtudhatnánk - kérdezte szárazan -, hogy a vérfarkas miért öltözött a fiatal lány nagyanyjának?
Merlin nagyon lassan, szinte alig láthatóan megvonta a vállát.
- Már megmondtam. Ez egy nagyon okos vérfarkas volt.
Az udvar túloldalán egy árnyék mozdult. Mardekár, kezében pálcájával, kilépett a kunyhó ajtaján, és határozott léptekkel megindult a szán irányába. Félúton megtorpant, mintha eszébe jutott volna valami, félig hátra fordult, és pálcájával az ajtó romjai felé intett.
- Reparo! - mondta lustán. A deszkák, szegek és faszilánkok a levegőbe emelkedtek, egyesültek, és visszaröppentek az ajtórésbe.
- Szép munka, Malazár - dicsérte meg Hugrabug, mikor a kopasz varázsló ismét helyet foglalt közöttük. Nem szívesen bár, de megkérdezem: mi lett a lány nagyanyjával?
- Hogy vele? - pillantott rá Mardekár, miután újra megigazgatta a gallérját. - Semmi baja. Szinte hihetetlen, de a vérfarkas egészben nyelte le. Egyszerűen rávettem, hogy, ööö, adja ki. Kissé módosítottam az emlékeit, amitől meg lesz győződve, hogy egész este aludt.
- Ne vedd sértésnek, Malazár - szólt Malazá, miközben Griffendél egy csettintéssel indulásra bírta a rénszarvasokat. - De úgy hiszem, végül mégiscsak élvezted a küldetést.
- A karácsonyi csodáknak sosem lesz vége - motyogta Mardekár, ám kerülte Merlin tekintetét.
A szán csendesen besiklott a fák közé, és visszaindult a kastélyba.


Egy órával később Merlin gyalog hagyta el a kastélyt. Rendkívüli módon élvezte a körülötte örvénylő hópelyheket, és mögötte egyetlen lábnyom sem csúfította el a frissen hullott hó csillogását. Ahogy maga mögött hagyta a kastély fényeit, és belépett az erdő sötétjébe, hirtelen megérezte, hogy valaki figyeli.
- Ismét csak üdvözletem, felség - mondta. Megállt, de nem fordult hátra,
- Már mondtam, hogy ne szólíts így - hangzott fel egy öblös nevetés. - Már rég nem viseltem koronát. Most csak ez a sipkám van, és ha őszinte akarok lenni, nekem jobban is tetszik így. Sokkal melegebb, főleg ott, ahonnan jövök. Felteszem, minden jól sikerült.
- Mint azt te is jól tudod - mondta Merlin, és a hóból előtűnő alakra nézett. Kreagle pufók volt, szakállas, és egy csillogó szán bakján ült, mely sokkal nagyobb és díszesebb volt, mint amit Hollóháti a tökből varázsolt. A szán előtt hatalmas, fejedelmi és jobban képzett rénszarvasok sorakoztak két oszlopban, egyáltalán nem olyanok, mint az átváltoztatott egerek. - Az idő számodra csupán játékszer, felség - folytatta Merlin. - Ha nem tudtad volna előre, hogy sikerrel járunk, nem küldtél volna.
- Jaj, ne zsémbeskedj! - csóválta a fejét Kreagle. - Te is tudod, hogy nem hagyhattalak magad végezni a küldetéssel. Nem csak a siker volt a lényeg, hanem hogy hagyd, hogy a többiek tegyék meg, amit kell.
- Az én tetteim nem érnek eleget?
- Számodra az a legnagyobb tett, Merlinus, ha hagyod, hogy mások segítsenek. Így tehát, a tett ajándéka igenis sokat ér. És megbecsülendő.
- Legendák kezdenek terjedni rólad, felség - jegyezte meg Merlin, felnézve a közeli fák lombjára. - Az emberek saját történeteket találnak ki egy kedves öregről, aki ajándékokat ad, és segít, ahol kell. Úgy hallottam, páran még süteményt is hagynak kint, hátha meglátogatod őket. Ha titokban akarod tartani a létezésedet, jobban is elrejthetnéd a nyomaidat.
- Úgy beszélsz, mint a manóim, Merlinus - nevetett a pufók ember. Hangjának vidám csengése volt. - Mindig azt mondják, nem kéne kísérletezgetnem az idővel. De hát ez csak egy nap egy évben. Mit árthatnék vele?
- Néhányan azt is gyanítják, hogy a titokzatos ajándékozó te vagy, felség - mondta Merlin, és mélyen a férfi csillogó, fekete szemébe nézett. - Legalábbis a jobbágyok közül. Szentnek hívnak. Még a muglik között is terjedni kezdett a szóbeszéd egy boldog, pufók emberről, aki odafent lakik, a sarkkörön, az örök tél birodalmában, ahol a manók titokba felépítették városaikat. Igaz, a nevedet rosszul ejtik. ,,Kringle"-nek hívnak.
- Kringle - mondta a pufók férfi, mintha csak a szó hangzását ízlelgetné. - Tetszik. Talán használni is fogom. Jobb, mint a Kreagle. Én már egyébként sem ő vagyok. Egyetértesz?
Drága barátom, nincs sok dolog veled kapcsolatban, amivel egyetértenék, de egy biztos: lenyűgözöl. Végtelenül mulattatsz.
A pufók ember ismét felnevetett, és barátságosan Merlin vállára csapott.
- Legyen hát az a karácsonyi ajándékod, Merlinus. Állandóan komoly vagy, barátom, túlságosan is.
Merlin kissé hátrébb lépett; tudta, hogy Kreagle - Kringle, javította ki magát gondolatban - távozni készül. Sosem maradt túl sokáig egy helyen.
- Mondd csak, felség - szólt Merlin. - Miért volt olyan fontos az a lány?
- Azért volt fontos, mert minden ember fontos, Merlinus - nevetett a pufók férfi. - De hiszen ezt te is tudod.
Merlin széles mosolyra húzta száját, és felvonta egyik szemöldökét.
- És ezen kívül - folytatta Kringle, megragadva a gyeplőt -, lesz egy nagyon fontos leszármazottja innen sok-sok holdnyira. Egy utód, aki nagyon sok embernek menti meg az életét. Egy Potter.
- Mint a helyi fazekas? - kérdezte Merlin. - Mióta mentenek embereket az edénykészítők?
- Mióta érdekel téged, miért érdemes megmenteni az embereket? - felelte Kringle mosolyogva. Arca kipirult, szakálla fehéren ragyogni látszott a holdfényben. - Egyébként tetszett, amit a társad, Griffendél tett a szánnal. Repülő rénszarvasok, hát nem csodálatos? Azt hiszem, beszélek is a manóimmal, amint visszaérek a sarkra.
Merlin csupán a fejét rázta, miközben a pufók férfi megrázta a gyeplőt. A rénszarvasok olyan hirtelen indultak meg, hogy Kringle belepréselődött az ülésbe, és meg kellett fognia a sipkáját, nehogy levigye a szél.
- Ho, ho, hó! Boldog karácsonyt, Merlin! Boldog karácsonyt mindenkinek!
A szán besiklott a fák közé, és meglepően gyorsan nyoma veszett. Merlin némán állt a hóesésben, mosolyogva meredt a szán után, és a fejét rázta.
Nincs ki mind a négy kereke, gondolta Merlin, de ahhoz igazán ért, hogyan adjon jó ajándékokat.

VÉGE
 
 
0 komment , kategória:  James Potter - Karácsonyi tört  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 3 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 370
  • e Hét: 12572
  • e Hónap: 57644
  • e Év: 1998924
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.