Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
szeretettel
  2011-11-25 11:19:07, péntek
 
 


EGY LAPÁT SZÉN NELLIKÉNEK



Egy kövér úr és egy kövér hölgy szorongott a telefonfülkében. Szűk volt a hely, mindkettejük seggét laposra nyomta az üveg. Ez muris volt. Lapos, ovális fennsík a hájas domborulaton.

Illés Ézsaiás számolt:

- száznegyvenkettő, száznegyvenhárom, száznegyvennégy... egyen meg benneteket a rosseb... száznegyvenöt...

A pasas beszélt, a nő csak egyetértett. Mindkettejük arcán sértett öntudat. Ezeket valami sérelem érte. Egyáltalán vesz ez a mandró levegőt?

Az orrát kívülről az üvegnek nyomta, így csak pár centi választotta el a telefonálótól. Nem vett levegőt! Kissé előrefittyedt alsó ajka megállás nélkül mozgott, a hang nem hatolt át az üvegen, de a fiú tudta: nyálkás takonyhangja van.

A nő belülről Illés Ézsaiásra nézett. Undorral. Meglökte a férjét, intett a szemével, a kövér úr is kinézett, és erőlködve fél fordulatot tett, a hátát akarta mutatni Illés Ézsaiásnak. Ettől a seggén kisebb lett a lapos fennsík.

Ellépett a fülkétől, remegett a gyomra. Még öt percet beszél ez a pasas, és vége mindennek. E miatt a két kövér állat miatt nem tudja fölhívni Nellit. Hacsak nem délutános vagy éjszakás. Sohasem tudja pontosan megjegyezni a kórházi műszakok rendjét.

Szórakozottan a füle mögé nyúlt, a középső ujjával dörzsölgette a haja tövét. Ujjhegye fekete lett a szénportól. A rosseb. Benyúlt a másik füle mögé, de ott tiszta volt.

Százkilencvenkilenc.

Az úron jól szabott ruha, a hölgy nett, de kardigánja kicsit rikító. Alapjában véve még kívánatos is lehet. Az előrefittyedt alsó ajkon elégedett mosoly és töltött káposzta zsírja fénylik, rácsap a felesége domború fenekére, bekapcsolják a tévét. Családi örömök. Ilyenek lehetnek.

Most sérelem érte őket.

Körüljárta a fülkét. Jól láthatta az arcukat. Borzasztó. Fennkölt sértettség. Mi a francért papol ez annyit? Tíz forintért. Anyuka igenis ránk hagyta a fotelokat. Mindent magatoknak akartok. Igazgató elvtárs, én mindig élen jártam a munkában, a szabadságomat is télen vettem ki. - Ilyen arccal az ember nem lehet bánatos, ilyen arccal nem lehet sértett sem. Ez az arc mindenféle pozitúrában mohó.

Kétszázhuszonhárom.

Szénpor.

Ebben a hónapban csak egy helyen volt meleg víz. A Bárány utcában. Kérem, ne fürödjék ki az állandó dolgozók elől a meleg vizet.

- Fogadjunk, itt se lesz meleg víz - mondta reggel az öreg.

- Ha te vizet emlegetsz, röhögőgörcsöt kapok - vigyorgott Illés Ézsaiás.

Átmásztak a kőfalon, hogy hamarabb a szénrakásokhoz érjenek.

- A szénlapátolást utálom - mondta az öreg. Úgy kellett őt áttolni a kerítésen.

- Tudjuk, az erdőgazdaság - mondta Kis, és elhúzta a száját.

- Igenis, az aranyélet volt - harciaskodott az öreg -, ti ehhez hülyék vagytok!

Lapátoltak.

Az öreg megállt, a nyélre támaszkodott.

- Akkora port keversz, mint egy tornádó. Sohase tanulod meg - mondta Ézsaiásnak.

Jött egy simléderes sapkás, kockás ingben, a füle mögött tintaceruza.

- Maguk hol jöttek be? A portán át kellett volna venni a cédulákat.

Nem szólt egyik sem.

A simléderes sapkás erősebb hangra kapcsolt.

- Hé, öreg!

Az öreg rá se hederített.

- Hé, öreg! - mondta még egyszer a simléderes sapkás.

- Ne strapálja magát - szólt le neki Kis -, ezerkilencszáztíz óta nem mosott fület.

Az öreg köpött.

- Magát nem kérdeztem - nézett undorral Kisre a művezető.

- Nocsak - tette csípőre a kezét Kis -, mint egy smasszer!

- A képére van írva a priusza - mondta a kockás inges.

Kis ripacskodva meghajolt, szögletes pofáján gyermeki vigyorral.

- Kocsmai verekedés, garázdaság, súlyos testi sértés. Nem lett volna baj, csak az illetőnek a fülébe ment a tintaceruzája.

- Ki kéne tiltani az ilyeneket a telepről.

- Talán kispapokkal akar szenet lapátoltatni.

A simléderes sapkás hunyorogva nézett fel. Szikkadt, mélyen árkolt arcán nyoma sem volt haragnak.

- Hogy hívják magát? - kérdezte Kistől.

- Parmerozpazepan Pozmerozpozipulnak - mondta egy szuszra Kis.

A művezető szája picikét megnyílt.

- Micsodának?

Kis még egyszer elfújta, hibátlanul. Illés Ézsaiás megpróbálta magában utánozni, de nem sikerült, pedig már legalább ezerszer hallotta ezt a parmerozpazepant.

- Aha - mondta a művezető -, szóval görög.

- Nem görög, hülye - mondta az öreg.

Illés Ézsaiás röhögött, a művezető meg csillogott lent.

- Naná - mondta -, meg márvány fürdőmedence kurtizánokkal és néger masszőrökkel. - Majd mély meggyőződéssel hozzátette: - Az istenit.

Elmenőben még megjegyezte: - Nem árt maguknak a hideg víz, legalább kijózanodnak.

Munka után az öreg húzta nekik a vizet a nyomós kúton. Prüszkölve mosakodtak.

- Akkora reumátok lesz, mint egy ház. Nézni is rossz.

Kis törülközött, közelebb ment az öreghez, vizsgálgatta a nyakát.

- Hát ezt dinamittal se lehetne lerobbantani. A fejed előbb lejönne a nyakadról, mint ez az évezredes kosz.

- A kosz egy darabig szaporodik, aztán csak kopik - mondta büszkén az öreg. - Húzzak még?

- Hagyd a francba - mondta Illés Ézsaiás.

Kis laposakat pislantott.

- Valld be, öreg, sohase dolgoztál erdőgazdaságban.

- Te hülye - dühöngött az öreg, a szénpor alatt kivörösödött az arca -, te hülye, tudod is te, mi az, hogy erdő! Te hülye börtöntöltelék!

- Háromszáztizenegy.

Na, most nyert a kövér. A szeme keskennyé szűkült, győztes, gunyoros mosoly terpeszkedett az arcán. A töltött káposzta diadala. A nő arca is csillogott. Egymásra néztek.

Ezt már nem bírta ki, odaállt a fülke mellé, szembe a férfival, és merően nézte. Nem intett, nem szólt, csak bámult, mint aki nem is a beszélgetés befejezését várja, hanem rátalált ősi ellenségére, s most elérkezett a leszámolás perce. A kövér elkomorult a merev tekintettől. Még néhány szót szólt, aztán visszaakasztotta a kagylót. Kipasszírozódtak az ajtón.

- Micsoda emberek vannak! - mondta undorral a nő, s nem lehetett tudni, Illés Ézsaiásnak címezte-e, vagy az iménti beszélgetőpartnernek.

A fiú mindenesetre dühös lett, egy pillanatra megállt, támadást várt, sóvárogta a támadást, istenem, csak összeverekedhetne ezzel a zsírpacnival!

De a férfi nem szólt, gyengéden megfogta a felesége könyökét, segített neki lelépni a járdaszegélyről, Illés Ézsaiás ettől a mozdulattól elszégyellte magát, villámgyorsan belépett a fülkébe, leemelte a kagylót. A bakeliton jól látszott még a kövér férfi izzadt ujjainak nedves nyoma, undorral törölte a kabátujjába, és önkéntelenül hátrafordult. A pár akkor ért a villamosmegállóhoz, egymásba karolva megálltak, s Illés Ézsaiás hirtelen úgy érezte, ez ellen a két kövér ellen mégiscsak összefoghatott a világ.

A tantuszt először kidobta a készülék, csak másodszorra kapott vonalat. Tárcsázta a számot; amilyen mázlim van - gondolta -, foglalt lesz. Éles, szaggatott búgás. Káromkodott, kezdte elölről. Most egy darabig semmit sem hallott, kétségbeesett vágya Nelli után ott tévelygett a drótok, kábelok labirintjában, rövid kattanások, túlvilági pendülések, zsongó, ritmustalan zaj között. Ezt máskor szerette hallgatni, olyan érzése támadt: egy ismeretlen világ áramkörébe jutott, de most megfeszült a teste a türelmetlenségtől... egy bőgőhúr szférákba zengő pattanása... és megszólalt egy izgatott, ideges szőke hang:

- Biztos, hogy feljön?

Ritmikusan halkuló, erősödő bariton:

- Bízd csak rám.

- És a Jaksának ki lesz?

- Hát ő.

- Hogyhogy ő? Azt hittem, nekem hívod.

- Jaksával megbeszéltük, ő akar ráhajtani. Te se maradsz le, ne félj. Mit vagy úgy oda!

- Akkor nekem ki lesz?

- Nem tudsz hozni senkit?

- Azt hittem, a Margitot nekem hívod.

- Zsót nem tudod elhozni?

- Pipa rám. Meg különben is hisztis... Akkor én oda se megyek...

- Ne légy hülye. Elhozom az Ibit.

- A mongol képűt?

- Azt.

- Nem komálom, akkorka a melle, mint egy pattanás.

- Apám, úgy töm, mint egy kisangyal...

Visszaakasztotta a hallgatót, merev mozdulattal megfordult, kibotorkált a fülkéből. Kint jutott eszébe Nelli, gyorsan vissza akart lépni, de akkor már bent állt valaki, tárcsázott. Szerencsétlenül nézett maga elé, fémes, fölszívhatatlan közeg fogta körül, éles, fájdalmas nyilallások a mellében. Most már nem bánta, hogy nem sikerült Nellit fölhívnia, bement az árkádok alá, álomkórosan tülekedett a nyüzsgésben, szagok csapták meg, rég megélt esetek tompa, súlyos fájdalma nyomta. Mit is akar Nellitől? Istenem, mit is akar? Most már boldog volt, hogy nem hívta fel. Nem sikerült, így van rendjén - gondolta -, nagy szar lennék, ha fölhívnám.

De szerette Nellit. Illés Ézsaiás szerette Nellit. Csikorgatta a fogát.

A bár tervezői tökéletesen oldották meg a rejtett világítást, mintha nem is mesterséges fény, hanem a mennyezetig érő faburkolat áttetsző derengése világította volna meg a helyiséget. Így nem keletkeztek élesen elkülönülő, sötét zugok, a langyos, puha, sárgás fénytócsákkal meghintett félhomály nem adott lehetőséget az elkülönülésre. Ez bizonyára otthonossá tette, vagy legalábbis segített feloldódni. Illés Ézsaiás közvetlenül a falnál ült, tarkóját a faburkolatnak nyomta. Olyan volt ez a bár, mint egy bizalmasan közelítő, odvas fogú, rossz szagú száj. Arra várt - maga sem tudta, de nagyon jólesett volna -, hogy a lány megkérdezze: Mi bajod? De Nelli könnyedén lebegett a zavaros fények között, mint hal a vízben, ragyogott, mint aki hazatalált, csak magával törődött, a konyakkal, az emlékeivel.

- Itt egyszer jól berúgtam - mondta.

Látszott, büszke rá, jó érzéssel töltötte el ez az emlék.

A fiú előredöntötte a fejét, leengedte a vállát, most már csak meggörbedt háta éle érte a faburkolatot.

Ezt szívesen és sok helyen mondta Nelli: "Itt egyszer jól berúgtam." Annyiszor nem is rúghatott be, csak hősködik - gondolta a fiú. - Biztos csak hősködik, igazán talán még sohasem rúgott be.

Megint odaoldalazott a székek közt a kiszolgálónő - hatalmas termet, mint egy kiöregedett cirkuszi erőművész, pankrátor-amazon, különben arányos, minden nagy rajta, különösen a melle, de arányos volt, az kétségtelen. Nem úgy járkált a székek között, ahogy az alkalmazottak szoktak, sokkal inkább tulajdonosnak látszott, volt benne valami egy középkori nagyasszonyból, de valahogy a középkori nagyasszonyok melegsége nélkül. Lehet, aki gyakran járt ide, a törzsvendégek, biztonságban érezték magukat ettől a nőtől, de az idegeneket, a nem oda tartozókat - mint Illés Ézsaiás - riasztotta, még idegenebbé tette. Egy középkori nagyasszony az idegenekre is rámosolygott.

- Ritkán jön, Nellike - mondta toronymagasról a nő. Lehet, hogy Nellinek bizalmas közelségből hallatszott, a fiú mindenesetre toronymagasról hallotta.

A lány elmosolyodott, természetes, gyermeki egyszerűséggel, a fiú meg elszégyellte magát, tudta, ha ez a nő kedvesen ránézne, ő nem tudna ilyen egyszerűen visszamosolyogni, hála meg alázat lenne a tekintetében. Mint egy lapockán veregetett kutyának.

- Nem nagyon érek rá mostanában - mondta Nelli -, a régi szép időknek vége. Már egy éve dolgozom.

- Schneller úr gyakran emlegeti magát.

- Igen? - Fölcsillant a szeme, mint akinek nagyon fontos, hogy Schneller úr gyakran emlegesse őt. - Ma nem jön be?

- Nem, szerdán sohasem jön. Csak hét végén. Péntek, szombat, vasárnap. Akkor mindig.

A másik oldalról átzengett a fejek fölött egy diszkrét hang.

- Rózsika!

A nő a válla fölött visszaszólt:

- Máris. - A mozdulatai meggyorsultak. - Még valamit? - kérdezte.

Nelli Ézsaiás felé fordult.

- Igyunk még kettőt - mondta, s a fiú hangtalanul bólintott.

Hetven forintból biztos kijön négy konyak, gondolta, s újból elszégyellte magát, szeme végigfutott az arcokon. Csupa magabiztos arc. A pénztől magabiztos lesz az ember. Elnevette magát.

- Mit nevetsz? - kérdezte Nelli.

- Már én is a ti mértékegységeitekkel mérek - mondta a fiú. - Micsoda baromság.

- Mi az, hogy "ti", én meg kicsoda? - kérdezte Nelli ellenségesen.

- Te meg Schneller úr. Meg ezek.

A lány gyűlölködve elfordította a fejét. Összeszorított szájjal fordult vissza, most már fölényes volt.

- Azt hiszed, hogy az én brancsom csupa szar ember? (Azt - gondolta a fiú.) Azt hiszed, mert valaki ilyen helyekre jár, attól már nem lehet rendes!? (Nem, azt nem hiszem - gondolta a fiú.) Igenis, nagyon sok rendes ember forgott körülöttem. Csak irigykedsz. Mert neked ez kimaradt. A házibulik meg minden. (Tényleg, lehet, hogy irigykedek - gondolta a fiú.) Azt hiszed, csak az lehet rendes, aki tehénszart hordott fiatalkorában. Hülye vagy!

- Ne veszekedjünk - mondta a fiú.

A lány megint elfordította a fejét.

Rózsika odaegyensúlyozott a poharakkal.

- Fizetek is - mondta a fiú.

- Még ne fizess - szólt közbe Nelli -, maradjunk még.

Rózsika ide-oda jártatta rajtuk a szemét.

- Attól még maradhatunk - mondta Ézsaiás, s a személyi igazolványából elővette a hetven forintot, és a nő kezébe nyomta. Rózsika megolvasta, kezét a pénzes zsebbe dugta, csörgetni kezdte az aprót.

- Hagyja csak, köszönöm - mondta Ézsaiás, a nő bólintott, olyan arccal, mintha ő tett volna szívességet. Elment.

- Egy válogatott pólós volt az első férje - mondta Nelli -, klassz, kajakos srác. De aztán elváltak, és ahhoz a szivarhoz ment, látod, azzal a göndör krapekkal ül. Mindig megvárja. Zárásig itt van.

- Akkor vált el, amikor a pólós már kipottyant a válogatottból, mi!?

- Csak úgy fröcsköl belőled a rosszindulat. Nem gondoltam, hogy ilyen piszok rosszindulatú vagy!

A fiú arra gondolt, lehet, tényleg rosszindulatú, lehet, hogy igazságtalan. Nézte az öreg férj dülledt, táskás szemét, a hernyóujjakat, nyakkendője fölé omló lottyadt tokáját.

- Persze biztos szereti ezt a vén szivart.

Nelli hunyorgott, az alsó ajka megvonaglott.

- Schneller is öreg - mondta -, akkora lánya van, mint én. De ez csak az autóban derült ki.

- Abbahagyhatod - mondta Ézsaiás.

- Nem hagyom - sziszegte dühösen a lány -, azért se hagyom. Itt ittunk a branccsal, éppen senkinek se volt szabad kéglije, s akkor valaki azt mondta, menjünk fel a Snelihez. Fönt lakik a Gellérthegyen, majd nézd meg a házát. Nem volt otthon, de az egyik srác rájött, hogy a konyhaablak nyitva van, és ha fölkapaszkodunk az erkélyre, onnan be lehet mászni. És bemásztunk. Nagyon klassz volt, vedd tudomásul, és nem volt benne semmi rossz. Hepajoztunk, ennyi az egész. Aztán megjött Sneli - itt már emlékezővé bágyadt a hangja, mintha megfeledkezett volna róla, hogy azért kezdett a mesébe, mert fájdalmat akart okozni -, marhára leesett az álla, hogy ott vagyunk, de egy csöppet sem haragudott. - Szünetet tartott, mosolygott. - Irtó jó piái voltak. Mindjárt láttam, hogy engem komál...

- Úgy beszélsz, mint egy ringyó - mondta Illés Ézsaiás.

- Igenis, engem komált, és éjfél felé azt mondta, menjünk el egyet autózni. - Megrántotta a vállát. - Miért ne mentem volna? - Klassz volt, összejártuk Pestet, aztán beállt egy sötét utcába.

Illés Ézsaiás kiegyenesedett, a tarkóját megint a faburkolatnak nyomta.

- De nem lett semmi - folytatta Nelli -, mert szűk volt a hely. - Aztán mert látta, hogy ez túl erős, hozzátette: - Meg nem is akartam.

Csak ne lett volna ebben a lányban annyi gyermeki meg annyi jó. Illés Ézsaiás tudta, fel kellene ugrania és elmenni, de képtelen volt cselekedni, lelke legmélyén mindig úgy érezte, hogy Nelli jó és kedves. A szerelem vajon elvakítja vagy tisztánlátóvá teszi az embert?

- Lehet, hogy pipás volt, de nem mutatta - mondta Nelli -, szépen hazavitt, s útközben mondta, van egy akkora lánya, mint én, majd összehoz vele. De aztán nem jelentkezett.

Erre mégis felállt. - Isten veled - mondta Nellinek, és sietős léptekkel kiment a bárból.

Céltalanul kószált a tömegben, az elmaradt telefon nem hagyta nyugodni. Mégiscsak telefonálnom kellene - gondolta. Egy üres telefonfülke hívogatóan ugrott a látószögébe, észre sem vette, meggyorsította lépteit, nehogy valaki megelőzze. Amikor már fogta a kagylót, furcsa, kettészakító érzelem lepte meg, a forró kívánság, hogy pár pillanat múlva a vonal túlsó végéből meghallja Nelli hangját, s ugyanakkor felcsillant benne a remény, hogy valamilyen okból mégsem tud beszélni a lánnyal, olyan lesz a telefonhívás, mintha sohasem történt volna meg, a lány nem szerez tudomást róla. Míg a készülék kicsengő, búgó jeleit hallgatta, felnevetett, olyan ez - gondolta -, mint az életem, ilyen rohadt, kétfelé vágyakozó.


Ezekben nagyon jó volt, hogy észrevették az emberben a szomorúságot. A harmadik vagonnál tartottak, amikor Kis abbahagyta a lapátolást, állát a nyél végén összekulcsolt kezére támasztotta.

- De nagy ökör vagy te, kisapám! - mondta.

Illés Ézsaiást meglepte a minden előzmény nélküli mondat, váratlanul érte a hang, majdnem kiejtette kezéből a lapátot.

- Mi? Micsoda? Mi bajod? - hebegett.

- Napok óta lógatod az orrod.

- Mint akinek nem jutott krumpliföld - tette hozzá az öreg.

- Semmi bajom sincs - mondta nyersen Ézsaiás, hirtelen megmagyarázhatatlan szégyenérzet lepte meg, mint akit lopáson kapnak.

Kis hangosan, ripacs módra röhögött, s a nevetés szaggatottan kifújt levegőjébe artikulálta: - Marha! - Az öreghez fordult, mindketten kicsit szánalmas, de azért mulattató paprikajancsi-pózba vágták magukat, igyekeztek, az arcukon kiütött a pír.

- Öreg, mi a baj? - ordított Kis.

- Nő! - vágta rá az öreg, lesújtó pofát igyekezett vágni, kinyújtott jobb kezével úgy mutatott Ézsaiásra, mint egy ítélkező arkangyal. Rongyos ingű, szénporos arkangyal.

- Nellike - énekelte szoprán hangon, finnyáskodva Kis.

- Fiúk, ne, hagyjátok abba! - kérte őket Ézsaiás.

- Sírni fog, kedves közönségünk, most sírni fog - szavalta Kis -, így sír egy szép, szénporos lélek.

- Méltóságos uram - rikkantott az öreg -, még nem sír!

Két szar, gyönyörű bohóc! Már szeretet meg derű oldódott benne, készülő mosollyal emelte fel arcát, de Kis akkor már odavágta a lapátot, leült a szénre, kivörösödött arccal, vak dühvel üvöltötte:

- Te hülye, pont egy rohadék nő miatt kell neked alvajárni, az egymilliárd közül kiválasztott magának egy büdös kurvát, te főbarom, hát nem érted, nem fontos ezeknek semmi, csak az alsó töltet! Bevágsz nekik, és menjenek a francba!...

Már nem figyelt oda, csak zuhogtak rá a szavak, tényleg, micsoda gyengeség, istenem, egy nő miatt... csak hát ezek annyi mindent nem tudhatnak, vagy talán nem is akarnak tudni.

Este a kocsmában kötöttek ki, a Makk Bikában, Kis hívta így ezt a lebujt, mert különben még neve sem volt, rozzantan terpeszkedett egy foghíjas, földszintes házakkal beépített külvárosi utcában. Kist ismerték, örömteli rikkantások fogadták, sőt a barna arcú, tetovált karú fiatal pincér hibátlan ejtéssel kívánt jó estét Parmerozpazepan Pozmerozpozipul úrnak. Kis rá se hederített az üdvözlésekre, helyette az öreg tett egy fáradt, leereszkedő mozdulatot, mint a király, ki köszönti népét.

Egy hosszú asztal végére telepedtek, az asztalfőn az öreg, jobbra Kis, balra Illés Ézsaiás. Konyakot ittak sörrel, csendben, szó nélkül, mintha minden beszéd fölösleges lenne, hiszen minden megoldódott, itt a végcél: a sör meg a konyak.

Az öreg hamar kikészült. Kivörösödött, beesett, ráncok szabdalta arcát verejtékcseppek csíkozták. Megszólalt, mereven maga elé bámulva, mintha csak magának mondaná:

- Még csak az hiányzott volna. Engem akart megfogni!

- Kicsoda? - kérdezte Kis.

- Katalin. Járt utánam. Tejben-vajban fürdetett volna.

- Az erdőgazdaságban, mi?

Az öreg arca nem változott, talán észre sem vette Kis hangjában a gúnyt. Sóvár fények gyulladtak a szemében.

- Ekkora melle volt - mondta, és előretartott két kezével mutatta, mekkora. Reszketett a keze. - Még negyvenöt se volt, isten bizony, nem lehetett több negyvenévesnél.

Kis röhögött, Illés Ézsaiás szánakozva nézte az öreg pálinkatartályt.

Ézsaiás felé fordulva mondta:

- Azt akarta, hogy költözzek hozzá... olyan lakása volt! De én a szabadságomat...

Megállt valaki az asztalnál.

- Ide ülhetünk?

Kis intett, hogy lehet, s hat vagy hét fiatalember telepedett az asztalhoz.

Különös társaság volt, megállapíthatatlan foglalkozású. Első percben észre lehetett venni rajtuk a régóta kialakult hierarchikus rendet. Egy bandzsa, sunyi tekintetű fiút övezte a legnagyobb tisztelet, szemmel láthatóan ő volt a menő. Kopott, kirojtosodott szegélyű kabátja ujjából hófehér, kifogástalan kézelő kandikált ki, fénylő, arany mandzsettagombokkal.

Kis mereven nézte ezt az alakot, mintha már találkozott volna vele, vagy elszámolnivalójuk lenne.

- Na, mi van? - kérdezte tőle a bandzsa.

- Egyszer téged láttalak snóblizni - mondta Kis.

Illés Ézsaiás azt hitte, a tegezés miatt a másik megsértődik. De nem sértődött meg, sőt egyszerre nagy nyugalom, magabiztosság ömlött el az arcán, s azt mondta: - Meglehet.

- Szeretnék veled játszani - mondta Kis.

- Párosban vagy kört?

- Mindegy - mondta Kis.

- Rendicsek - egyezett bele, belekotort a kabátja zsebébe, a pénzcsörgés után ítélve tele lehetett a zsebe aprópénzzel. - Milyen alapon? - kérdezte.

- Tökmindegy - mondta Kis -, én pénzre úgysem játszom.

- Madárnak nézel? - kérdezte gúnyosan a vagány, társai egyetértően elmosolyodtak.

- Már úgy értem - mondta Kis -, hogy nekem nem kell a pénzetek, ha vesztek, kifizetem, de a nyeremény nem kell.

Egy pillanatra csend támadt.

- Hülye vagy - mondta az öreg, de Kis válaszra sem méltatta.

Úgy döntöttek, mindenki beszáll, de Kis felemelte a kezét.

- Az a fekete srác - mondta - meg ez a krapek - és itt Illés Ézsaiásra mutatott - nem játszhat.

- Miért?

- Nem érdekli őket. Olyannal, akit nem érdekel, nem játszom.

Így kezdték kétforintos alapon. Az öklök az asztal fölött lebegtek. Elsőnek a bandzsa mondott. Kis arca meg se rezdült, eggyel kevesebbet mondott. A bandzsa nyert. Kis elővette a kétforintost, de a másik leintette.

- Hagyd. Nem a dohány a lényeg.

Ettől Kis szemmel láthatóan dühös lett, de a második kör után megnyugodott, mert akkor már ő nyert, és ő nyert ezután is mindig. Ézsaiást elkapta a játék mámora, szeretett volna beszállni, de nem mert szólni. Miért mondta ez a Kis, hogy őt nem érdekli?

- Hát így - mondta végül Kis, és mindenki azonnal megértette, hogy ez a játék végét jelzi.

A cigányképű, akit Ézsaiással együtt tiltott ki Kis a játékból, megszólalt:

- Háromszázhúsz forintot nyertél volna.

Kis legyintett, és vigyorogva a bandzsához fordult:

- Aztán ha Vácon találkozol a fiúkkal, mondd meg nekik, hogy egyszer Parmerozpazepan Pozmerozpozipullal is snóbliztál.

- Sok víz lefolyik addig a Dunán - mondta nagyképűen a bandzsa, és a konyakot, amit játék közben hozattak, mind ő fizette.

- Most pedig nőt szerzek neked - mondta atyáskodva Kis a viharvert, elcsendesedett asztalnál, és körülnézett, mintha egy regiment nőnek kellene készenlétben állnia az asztal körül, vajh Parmerozpazepan Pozmerozpozipul úr mikor kegyeskedik inteni.

Egy regiment nem volt, de kettő igen. Mikor megindultak az asztal felé, Kis odaszólt az öregnek:

- Az altesti örömök fenomenális fenoménjei. Öreg, imádkozz érettünk!

A nők megálltak az asztalnál. Ezek, ha milliókat érő új ruhába öltöznek, akkor is lomposnak tűnnek - gondolta Illés Ézsaiás. Egymás mögött álltak, az alacsonyabbik, csupa domborulatból összerakott lány állt elöl, kihívóan előrenyomta a csípőjét, borzas, fekete hajában egy tollpihe hintázott. Teste kerekségével fura ellentétben állt az arca; csupa szöglet volt, csupa kemény vonal, téglalap orra mellett hihetetlenül közel sötétlett két sündisznószeme. A másik fél fejjel magasabb lehetett, vékonyabb, lányos testű, az arcán nem volt semmi feltűnő, de a szeplői barátságossá tették.

- Mit akarsz? - kérdezte Kist, fennhéjázóan, mert a látszat látszatára ők is adnak.

- Angol nyelvleckét akarok venni - röhögött Kis -, vagy netalántán a magfizikáról tartanál egy könnyed kis előadást.

- Vén szaros - mondta a fekete, de ez az öregnek szólt, mert az öreg (keze ügyében állt a lány) vihogva fogdosta a fenekét.

- Kik ezek? - kérdezte a magasabbik, mire a fekete megvonta a vállát.

- Franc tudja.

Kis fölpattant.

- Ó, elnézést, látom, a hölgyek ismerik a spanyol etikettet, Parmerozpazepan Pozmerozpozipul görög trónkövetelő vagyok - könnyedén meghajolt -, az úr - intett Illés Ézsaiás felé - Big Dzson Ajlesz, az Egyesült Államok szénben utazó nagykövete, az ifjú pedig az asztalvégen - az öreg felvihogott - Timur Lenk erdészeti főfelügyelő és pápai prelátus.

- Hülye - mondta a fekete, s még be sem fejezte a szót, már leült. A másik még egy darabig tétován állt mögötte, mire idegesen fölnézett rá.

- Na, mire vársz!

Erre a szeplős is leült.

A lányok is konyakot ittak, többnyire a fekete meg Kis beszélt, néha az öreg is közbenyökögött valamit. Illés Ézsaiás a fekete lány hajába akadt tollpihét nézte, koncentráltan, minden erejét beleadva.

- Neked ecetgyáros volt a faterod? - kérdezte a szeplős Ézsaiást.

- Mi az, hogy ecetgyáros - röhögött Kis -, ecetkonszernje volt! Ez a legsikerültebb gyártmánya - ütött barátságosan Ézsaiás vállára, aztán mindjárt fel is állt. - Na menjünk - mondta.

A fekete meg sem mozdult.

- Utcán nem izélek - mondta eltökélten.

- Utcán? - biggyesztette a száját Kis. - Felséges asszonyom, egy egész méntelep a rendelkezésére áll.

A méntelep az öreg érdeme volt. Már amennyire érdemnek lehet nevezni, hogy puszipajtása valakinek egy részeges éjjeliőr. S már amennyire méntelepnek lehet nevezni egy pesti szállítási vállalat istállóját, amelynek félhomályában néhány fáradt, kasztrált muraközi lézeng. De hát kit érdekelt ez!

Lejtős kocsiúton mentek, sátortetős családi házak között, elöl Kis a feketével, utánuk jó ötven lépésre Ézsaiás meg a szeplős. Ézsaiás a lábával érezte a kövezetlen út növényzetét, a puha, rugalmas porcsinszőnyeget, s a cipőjét érő száraz, apró koppanásokból tudta, hogy lándzsás levelű útifű ágaskodó buzogányai között jár. Lehajolt, letépett egy szálat, s ahogy gyerekkorában tanulta: a szárvég meghajlított csipeszébe szorította a buzogány nyakát, kicsit rántott rajta, s az alig hallható pattanással leszakadó fej szelíd ívvel tűnt el a homályban.

- Mi ez? - kérdezte a lány.

- Lándzsás levelű útifű - mondta Ézsaiás.

- Hogy csináltad?

A fiú megint leszakított egy buzogányt, szakszerűen mutatta, hogyan kell a buzogány nyakát a szár csipeszébe illeszteni. Halk pattanás, szép ívben röppent el a fej. A lány felnevetett, ártatlan nevetéssel, gyermekkora rég elfelejtett világából törhetett elő ez a hang.

- Én is - mondta.

Ézsaiás szolgálatkészen a kezébe nyomott egy buzogányt, a lány ügyesen összehajtogatta, de talán Kiséket akarta hátba lőni, mert óriásit rántott a száron, így nem pattant el a nyak, az apró részecskékből tömörült buzogányt lenyúzta a szárról.

A fiú szeretettel felnevetett, könnyű öröm szállta meg, olyan lett neki ez a semmiség ezzel az útifűvel, mintha élete mély titkaiba avatna be egy barátságos idegent. Mutatta, hogy a csipeszt nem kell végigfuttatni a száron, hanem szorosan odailleszteni a buzogány nyakához, s csak egészen aprót rántani, de most neki sem sikerült, ő is lenyúzta a bugát a szárról, mintha macska farkát kopasztana.

A lány kárörvendően vihogott, nyoma sem volt már benne az előbbi gyermeki játékkedvnek. Megállt, a nyakát nyújtogatta.

- Hol vannak?

Illés Ézsaiás is előrefigyelt, látta, Kisék már ott állnak a BELSPED-telep rozzant léckapuja előtt, felugatott a kutya, majd meghallották Kis dörmögő hangját, a kutya elhallgatott.

- Ott vannak.

- Oda megyünk? - kérdezte a lány.

- Oda - mondta Illés Ézsaiás, és maga sem tudta, miért, gyomrára szorított kézzel röhögni kezdett.

A lány ellenségesen nézett rá, menekülésre készen, azt hitte, rászedték. Kis közben integetett a kapuból, sürgette őket.

- Mi bajod? Megvesztél? - suttogott a lány, s a fiú azonnal megindult a kapu felé, a hirtelen jött inger meghökkentő gyorsan párolgott el belőle, de hogy előbbi nevetése rosszfajtaságát palástolja, kínlódva-keservesen nevetést mímelt a kapuig, mintha egy jópofa emléktől támadt volna az iménti nevethetnékje.

Kis meg a fekete lány egykettőre eltűnt a homályból alig-alig kirajzolódó kazlak és pajták között, ők még ott álltak az őrbódé előtt erőlködő húszas égő fényében. Ézsaiás most nézte meg először figyelmesen a lányt. Barna pöttyökkel meghintett szürke íriszén tompa fényfolt, mintha nem is a vacak lámpától eredne, hanem belülről, a szemgolyó belsejéből. A homlokát összeráncolta - talán a szemét érő lámpafénytől -, s ettől szánnivalóan védtelennek tűnt, riadt, vibráló fényű szem, ráncolt homlok, alatta a szeplővel meghintett félénk nyúlarc. Ézsaiás önkéntelenül megsimogatta. A lányon a mozdulat elején még átvillant egy menekülésre kész rezzenés, de amikor megérezte arcán a fiú meleg, érdes kezét, elmosolyodott. Ekkor látszott, hogy jobb metszőfogának sarka lepattant, a parányi szabálytalanságtól rendkívülivé vált a lány mosolya, Illés Ézsaiást jóleső reménykedés töltötte el, úgy állt ott, mintha régen várt volna erre a pillanatra.

Megnyílt a bódé ajtaja, az éjjeliőr, az öreg haverja - az imént húzódott csak be vackába Kis pálinkájával - kisziszegett:

- A rossebet ácsorogtok a lámpa alatt!

Mintha vezényszóra tették volna, kézen fogták egymást, s boldog cinkosság futtatta őket a telep homályos zugokkal teli ismeretlenje felé. A kutya ott futkosott körülöttük, mintha belekerült volna hirtelen támadt jókedvük áramkörébe, a lábukra ugrált, eléjük szaladt, s egy-egy gyors megállás után fölpúpozott feneke ormán lengetve muris, loboncos farkát, előrenyújtott két első lábára fektette játékra ingerlően oldalt döntött fejét.

Egymásba kapaszkodva hangosan nevettek, mint két igazi szerelmes, mintha a tenger felé igyekeztek volna, egy csodálatos utazáson. Hogy először megnézzék a tengert. Alkalmankint talán egy időtől megfeketült szalmával fedett szénapajta is lehet olyan, mint a tenger. Már a szénán álltak, bokáig belesüppedve, amikor Illés Ézsaiás elkapta a lányt, magához szorította, és kétségbeesett erővel, mintha meg akarta volna váltani, szájon csókolta. A felső ajkán érezte a törött metszőfog érdes élét. A lány meghökkent a csóktól, visszahúzta a karját a fiú nyakáról, a mellének támasztotta, és megfeszítette izmait. Nem lökte el, nem is akarta, csak ebből a csókból valami számára szokatlan sugárzott, valami ismeretlen erő, megriadt hát, s ez a riadalom rántotta össze az izmait.

- Na! - mondta halkan, talán még barátságosan is, ahogy az ember vigasztalóan megsimogat egy számára nem túl fontos beteget.

Nincs borzasztóbb, mint szerelem nélkül szeretkezni. A szakszerű, hideg mozdulat, ahogy kikapcsolja az ember egy nő harisnyatartóját, már megérezteti a másnapi hánytatóan nyomasztó hangulatot, a kínt, a nyomorúságot, ahogy a romlottnak, bűzlőnek érzett húst szeretnénk az arcunkról lekaparni.

Illés Ézsaiás leült a szénára, hanyatt dőlt, két alsó karját a tarkója alá tette. Ilyenkor, amikor az ember ivott, szerencsére minden egyszerűbb. Bár az alkohol fura jószág, nem egyformán tompít minden érzéket - hogy minden rózsaszín, az hazugság -, legalábbis Illés Ézsaiásban ilyenkor iszonyú fájdalmak támadtak, egy-egy érzelem fölerősödött benne, kivált az érzéketlenség szürke masszájából, az egész ember nem állt egyébből, mint ebből a szinte reálissá, megmarkolhatóvá váló érzelemből - ilyenkor még a testi fájdalmakat sem érezte. Ezekben a pillanatokban úgy gondolta, szokatlan élességgel látja jelleme egy-egy darabját, s logikusan, reálisan tudja mérni ilyen vagy olyan lehetőségeit. Meglehet, ez így volt igaz, mert Illés Ézsaiás józanul sem tudott megszabadulni részegsége e téren szerzett nyomasztó tapasztalataitól.

A lány egy darabig nézte a fekvő fiút, aztán leült melléje, könyökére támaszkodott.

- Mi az, bezsongtál?

Mosolygós volt a hangja, olyan, mint az előbbi "na", úgy tűnt, ez a hang magában rejti az emberség összes lehetőségeit. Illés Ézsaiás felnyúlt, beletúrt a lány vékony szálú, piszkos hajába, s odahúzta maga mellé. Arccal egymás felé hevertek a szénán, a félhomályhoz szokott szemek is csak körvonalakat tudtak érzékelni. Látta a lány arcát, még a szeplőket is látni vélte rajta, s úgy hitte, látja a kinyílt ajkak résén a törött metszőfogat is. Bizsergés indult a forgóiból, szétáradt a testében, érezte a hátán a zsibbadás apró tűszúrásait, egy lány feküdt mellette, közvetlen közel, egy ember, úgy érezte, már évezredeken keresztül, liános dzsungeleken, krokodiloktól hemzsegő folyókon, üveghegyeken küzdötte át magát, hogy végre végcélhoz érjen, ebbe a rozzant pajtába, a zizegő széna közé, egy lányhoz, akinek éppen ilyen szép kerek folt az arca a sötétben, s akit átölelve védetté válik mindenki ellen. Talán a részegség miatt. Nem is vette észre, hogy már átölelve tartja a kis kurvát, "az altesti örömök fenoménjét", arcát szorosan az arcához szorítja, s ha azt kívánnák tőle, most azonnal haljon meg ezért a nőért, gondolkozás nélkül vállalkozik rá. Halk, szűkölő hang tört fel a torkán, egyre elviselhetetlenebbül szorította a lányt, nem érezte a recsegő ízületek fájdalmát, a lány védekező mozdulatait se vette észre. A lány minden erejét beleadva igyekezett megszabadulni; mikor kissé el tudott távolodni, hirtelen felrántott térddel hasba rúgta Ézsaiást. Azonnal elengedte, felült. A lány felpattant, az ingatag, lejtős szénán nehezen nyerte vissza egyensúlyát. Kinyújtott tenyérrel söpörte magáról a szénaszálakat, és undorral sziszegte:

- Te hülye! Te hülye buzi!

Illés Ézsaiás agyát elöntötte a vér, felugrott, és még az ugrás lendületével pofon vágta a lányt. Megtántorodott, még a kezét sem emelte maga elé, elfutni se próbált, csak nézte a fiút, az arckifejezését a homályban nem lehetett látni. Illés Ézsaiás a jobb öklével megint az arcába vágott, a lány felsikoltott, megfordult, menekülni akart, a másik ütés már így érte, hátulról a füle táját, átrohantak a széna ingatag, süppedős halmán, de csak pár métert futottak, mert a lány megbotlott, végigvágódott a földön. Illés Ézsaiás rugdosni kezdte, az arcába akart rúgni, de a lány félájultan is az arca elé emelte a kezét, így inkább a mellét rúgta, s ahogy idejövet cipője bőrén megérezte az útifű bugáit, úgy érezte most a lány apró mellét, még a meleg, sima tapintású bőrt is érezni vélte. A lány most már nem sikoltozott, csak nyögött, minden rúgásra egy nyögés préselődött ki a torkán, mintha Illés Ézsaiás rúgása szorította volna ki a tüdejéből a levegőt.

Lábak dobogtak. Kis rohant feléjük.

- Mit csinálsz?! Te világ barma, mit csinálsz?! - susogva ordított, leszegett fejjel rohant Illés Ézsaiásnak, és ököllel belevágott az arcába. Ézsaiás azonnal visszaütött, legyőzhetetlen erősnek érezte magát, diadalmas, gurgulázó, állati hangot hallatott. Érezte, hogy Kis második ütésétől az orra tövétől a halántékáig végigfut egy mély szikranyilallás, s még arra is tudott gondolni, hogy az ilyen ütések nem veszedelmesek, amelyik ütés fáj, az nem veszélyes, az a rossz, amelytől tompa nyomást érez az ember az agyában, mintha részeg lenne... mintha ré... fel akarta emelni a kezét, mert úgy érezte, rádől a pajta, emelkedett meg süllyedt a háta alatt a föld, hirtelen nagyon élesen és világosan látta maga előtt a szeplős lány törött metszőfogát, megrémült.

- A foga... a foga - motyogta.

Kilométer magasan megjelent felette Kis, a feje aránytalanul nagynak látszott, eltakarta az egész világot.

- Te barom! Te baromállat! - mondta neki Kis.


A kórházi telefonközpontos fölvette a kagylót, befejezett egy másnak szóló, korábban elkezdett mondatot, aztán beleszólt: Halló. - Illés Ézsaiás megmondta Nelli nevét.

- Beteg? - kérdezte a hang.

- Dehogy - türelmetlenkedett Ézsaiás, s a másik ott a drót végén kapcsolt.

- Ja - mondta. - Tudom már, B épület, azonnal adom.

Illés Ézsaiás hallotta a rövid, szapora búgásokat, a központos kapcsolta a B épületet. Most kellene letennem - gondolta, de olyan bágyadt, erőtlen gondolat volt, hogy tulajdonképpen el sem jutott a tudatáig.

Sötét, nyirkos pincében dolgoztak, milliméteres, tocsogó talajvízben. Az ilyen víz a legundokabb, amelyik még az ember cipője talpát sem lepi el, észre se venni, s a nyirkosság már a combcsontokban s a forgók táján alattomoskodik. A viharvert, lepattogzott élű ablakban megjelent egy emberfej - hátulról kapta a fényt, csak a körvonalait látták, az arcot nem -, és lerikácsolt:

- Van itt valami próféta?

- Mindannyian azok vagyunk, atyuska - mondta neki kenetteljesen Kis -, próféták meg arkangyalok. Mi a lópikulát akarsz?

- Tegezd a jó nagynénikédet - mondta az önérzetes hírnök -, az Illés nevűt egy spiné várja a kapunál.

- A spiné előállt - mondta Kis, s még abban a pillanatban egy-egy lapát szenet hajított a hírnök ablakban imbolygó feje felé.

Felrohant a lépcsőn, még hallotta Kis kiáltását: "Át ne lyukaszd a falat!", átmászott egy salakdombon, hogy kerülő nélkül a kapuhoz érjen, s közben, mintegy ünnepélyes tisztálkodva, a nadrágjába dörzsölte szénporos kezét.

- Hova? - kiáltott rá a portás.

Illés Ézsaiás dühösen a zsebére ütött.

- Itt lopom ki a gyárkéményt.

Abban a pillanatban jutott eszébe, esetleg nem is Nelli. Léptei lelassultak, óvakodva kémlelt körül a szürke, téglakerítésekkel övezett, sivatag utcán, s azon nyomban meglátta Nellit, ahogy hanyagul, a piszkos kerítésnek támaszkodva áll pár méterre a kaputól. Ebből a hanyag tartásból semmire sem lehetett következtetni - különben is Nelli mozdulataiból mire lehetett következtetni? - lehet, azt fogja mondani: "Nálad maradt két zsebkendőm, nem tudnád visszaadni?" vagy: "Nagyon megkérlek, ne ólálkodj a házunk körül, semmi szükség rá." Illés Ézsaiásnak mindez egy pillanat alatt átfutott a fején, meg persze az is, hogy Nelli visszajött hozzá, rájött, hogy csak őt szereti mégis, s ezzel a tartással csak kiszolgáltatottságának és megalázkodásának fokát akarja tompítani. Mindenesetre futni kezdett a lány felé, akaratától függetlenül vitték a lábai - olyan régóta vágyta már, hogy Nelli felé fusson.

Álltak egymással szemközt, a lány arca olyan volt, mint aki öt perce szabadult egy internálótáborból, ahol végtelen sok szenvedést kellett ártatlanul elviselnie. Aztán kicsit színésziesen megrándult az arca, és azt mondta:

- Itt vagyok!

Illés Ézsaiásnak már a tekintete is lélegzetszorító ölelés volt, s a valóságos ölelése is lélegzetszorítóra sikerült, de Nelli is úgy kapaszkodott a nyakába, mint a fuldokló, utolsó lemerülés előtt.

- Vigyázz, bepiszkollak - mondta Ézsaiás, de a szorítása egy jottányit sem lazult, s mintha a bepiszkolódás lehetősége szerelme bizonyítéka lenne, Nelli még jobban hozzásimult.

- Veled akarok élni. Csak veled tudok élni - mondta Nelli. - Te olyan tiszta vagy... nem is hiszed. Minden jó, ami bennem van, belőled fakad. Nem akarom elveszteni! Vigyázz rám!

A fiú szelíden simogatta az arcát, boldognak érezte magát, csak éppen legbelül olyan maga is alig tudja módra éktelenkedett valami finom kis karc ezen a boldogságon.

- Várj, azonnal jövök - mondta.

- Már végeztél? - kérdezte a lány, de akkor Illés Ézsaiás már futott a kapu felé, ugyan, kit érdekel a munkaidő vége, most csak Nelli van.

Meg-megcsúszó lábbal átszaladt a salakdombon, azon tűnődött, honnan eredhet ez a parányi homály, ujjongó boldogsága kis hege. Kínos, ha az ember nem tud földeríteni egy sötét pontot. Ha tudja az okát, könnyebben harcba szállhat ellene. Végigvillantak benne az elmúlt napok dolgai - amikor elrontotta a gyomrát, akkor is végigsorolta magában, mit evett, s ha egy bizonyos ételre gondolva megundorodott, már tudta is a baj okozóját - a törött metszőfogú lány is eszébe villant, de mint nyílvessző a páncélról, pattant le róla a gondolat, s már a fürdőben dörzsölte magát, amikor váratlanul, nagyon élesen és valósághűen - körülnézett, a szeme Nellit kereste - felhangzott benne a két szó: Vigyázz rám! Hát ettől van! A mozdulatai meglassultak, szórakozottan fel-le húzogatta a szappant felső karján. Vigyázz rám!

Vaskos félelem telepedett rá, ilyen volt Nelli mindig, mint egy gyerek, aki nevetve gyújtja föl a házat, mi van abban, hiszen a tűz olyan szép, olyan jó gyufával játszani, honnan tudnám, hogy nem szabad. Vigyázz rám! Idegesen rángatta a fejét, már nem figyelt a mosdásra, törülközni kezdett, a kendő megcsúszott szappanos nyakán, de észre se vette. - És ha nekem kell kapaszkodni, akkor mi van? - kérdezte hangosan a szürkéskék beton miatt bunkerszerű fürdő nyálkás, nedves kőpadlójától.

Visszafelé már nem futott, bár sietett, az öltözködés utolsó simításait útközben végezte - a salakdomb tetején eszébe jutott, milyen eszeveszett boldogság fogta el, amikor tavasszal Nelli bejelentette: terhes. Fölragyogott az arca, tenyere közé fogta a lány arcát, s már-már attól félt, előtörnek a könnyei.

Nelli darázskergető mozdulattal lesöpörte arcáról a kezét - a hökkentő pillanatban úgy érezte, gyűlölködő a szeme -, és érdes, a szokásosnál mélyebb, bájavesztett hangon mondta:

- Mit hülyéskedsz! Inkább azon gondolkozz, mit csináljunk! Épp az kéne még, egy srác!

Nelli türelmetlenkedhetett, már az utca túlsó oldalán állt, de amikor meglátta a fiút, nagy lendülettel átszaladt az úttesten, és a nyakába ugrott. Szorosan, ahogy csak szerelmesek tudnak, egymásba karoltak, és nekivágtak a szürke, porlepte, sivár utcának, amely azonban ebben a pillanatban bizonyára szebb volt, mint egy varázslatos Bali szigeti táj.

Sokáig nem szóltak semmit, két egymásba fonódó karjukra bízták magukat, aztán a lány énekelni kezdett - kedves, jól artikulált, tiszta énekhangja volt -, elénekelte a dalt, amelyet Ézsaiás tanított meg neki első nap, amikor találkozott vele, hazafelé menet egy seggriszálástól, hülye viccektől és táncdaloktól harsogó összejövetelről.

Kötöttem lovamat piros almafához,
Magamat kötöttem gyenge violához,

Lovamat eloldom, amikor a hold kel,
De tőled violám csak a halál old el.

Az utolsó sort megismételte, közben a szemük is összekapaszkodott, azután a fiú vállához nyomta az arcát, Illés Ézsaiás boldogságát akkor már nem csúfította semmiféle karc.


A rövid búgások után egy halk kattanás, Ézsaiás szíve a torkába ugrott, csengő, idegen lányhangot hallott. Ettől megnyugodott.

- Nelli? Átment a büfébe, várjon, szólok neki. Mit mondjak, ki keresi?

- Parmerozpazepan Pozmerozpozipul.

- Kicsoda?

A fiú elismételte a nevet, most tudta helyesen kimondani életében először. A lány a vonal túlsó végén nem szólt semmit, koppant a kagyló, ahogy a készülék mellé tette.


Az a dal úgy elolvadt, mint a tavaszi hó, pár nap múlva már semmi sem maradt belőle.

- Lesz nálunk egy kis buli. Hogy megismerd végre a barátaimat - mondta Nelli.

- Jó - mondta Ézsaiás, és elszomorodott, azonnal tudta, az a "buli" nem őmiatta lesz. Föltört a torkán a gúnyos kérdés: "Sneli is ott lesz?" - de még idejében észbe kapott, vissza tudta gyűrni. Elvégre az is eredmény, hogy egyáltalán beengedik a lakásba. Délután segített Nellinek bevásárolni. Francia konyakot vettek, Cinzanót és rengeteg bort.

- A francból van ennyi pénzed? - kérdezte a fiú nem titkolt dühvel, amikor már a tizedik vagy tizenegyedik százas röppent ki Nelli kacatokkal teli, rendetlen táskájából.

A lány nem értette a dühöt, értetlenül nézett Ézsaiásra.

- Papi adta - mondta bizonytalanul, de nem tudta, dühös legyen-e, ellenséges vagy megértő.

Mint egy málhás szamár, úgy baktatott a széles lépcsőn a század eleji belvárosi ház első emeletére.

- Egy ötemeletes modern házban már a padláson lennénk - állapította meg félúton.

Nelli kuncogott, de csak éppen válaszképpen, hogy valamivel nyugtázza a megjegyzést, különben látszott, máson jár az esze.

- Mami úgyis beszélni akar veled - mondta az ajtó előtt, s ettől Ézsaiásnak egyszerre mehetnékje támadt, nevetségesnek érezte magát a csomagok terhe alatt. Most belépek, gondolta, itt áll az anyja, lerakom a csomagokat, kezembe nyom egy tízforintost, és kituszkol az ajtón.

Kínjában vigyorgott.

- Mit röhögsz? - kérdezte Nelli.

- Semmi, az örömtől van - mondta a fiú.

Nelli lebiggyesztette a száját.

Az előszobában a fényről belépő számára tökéletes sötétség uralkodott, de már ebben a sötétségben is ott nyomasztott a lompos zsúfoltság érzete. Ez egyszerre érintette kellemesen meg kellemetlenül is. Kellemetlenül, mert szerette volna, ha Nelli körül csupa fény, csupa tisztaság van, s kellemesen, mert tudta, harcra kerül a sor, s ez a lompos zsúfoltság máris hétköznapivá tette ellenfeleit.

A konyhában rakodtak le - akkora volt, mint egy táncterem, és ragyogott a tisztaságtól -, a tűzhely előtt egy középkorú, terebélyes nő állt, már a tartásán látszott, ő az a fajta cseléd, aki családtagnak számít, tegezi a gyerekeket, és bátran kioktathatja a nagyságos asszonyt, ha ugyan nem ő egymaga tartja össze az egész családot, amelyet immár három évtizede vagy még régebben szolgál, annak idején szükségből, most meg megszokásból, amelybe némi szűzmáriás nyaklánccal dokumentált ellenzékiség, a mai világgal szembeni dac is vegyül. A nő fitymálva nézett Ézsaiásra, rápislantott a sarokba rakott üvegekre.

- Na, lesz itt nekem ramazúri!

- Majd segítek, Erzsike, ne félj! - mondta Nelli nevetve, a nevetése őszintének tűnt.

- Na éppen! A te segítséged! - morcoskodott Erzsike, mire Nelli odarepült hozzá, és egy csattanós csókot cuppantott az arcára. Erzsike ettől felvillanyozódott, átszellemült mosoly jelent meg az arcán, s félhangosan maga elé dünnyögte:

- Aranyvirág.

Egyúttal Illés Ézsaiás felé nézett, arcáról lefagyott a mosoly, hát ez az, aki be akarja mocskolni a mi kis aranyvirágunkat.

Nelli kézen fogta a fiút - már csak azért is, mert újra a sötét előszobán kellett átbotorkálniuk -, kinyitott előtte egy égig érő szárnyas ajtót, és egy szobába tuszkolta.

Illés Ézsaiás egy darabig szerencsétlenül állt a szárnyas ajtó előtt, még annyi méltóság se lehetett benne, mint egy utasításra váró lakájban. Nelli akkor már a bárszekrény üvegei között matatott, bal keze ujjai közé csíptetve három talpas pohár szárát, jobbjában egy konyakosüveg. Megérezhette a fiú tétovaságát, mert még dolgavégezetlen arra fordította a fejét, szemöldöke a homlokára gömbölyödött, kis gúnyos, csodálkozó mosolyt szusszantott ki az orrán.

- Na, mit állsz ott, mint Bálám szamara? Nem harapja le az orrod senki. Ülj le!

Ez a szoba nagyon előkelő volt, tényleg minden hivalkodás nélkül előkelő, nem viselte a verítékes igyekezet szembetűnő jegyeit, de azért mégis áporodott volt, kicsit rendetlen, mintha ide már nem jutott volna semmi a konyhában trónoló Erzsike mindent tisztára suvickoló buzgalmából. Két falat könyvespolc borított, a könyvek rendetlensége és formáik változatossága arra engedett következtetni, nemcsak falidíszül szolgálnak, úgy tűnt, a könyvek tulajdonosa nemcsak a nyomdafestéket és a papírt, szellemiségüket is birtokolja. Mindazonáltal a mozdonynehéz, faragott mahagóni íróasztalon látszott, rég nem használják, nemcsak azért, mert szemmel láthatóan ujjnyi por lepte, de a tárgyak elrendezése sem arra vallott, hogy ezt a szobával szembeállított íróasztalt meghitt zugának tekinti valaki. A bőrbevonatú mély fotelok és a kerek, barokk asztal nem zavarták a helyiség dolgozószoba jellegét, de a két modern, egymás mellé állított zöld, ágyneműtartós heverő annál inkább, nem beszélve egy láthatóan teljesen céltalanul beállított, kovácsoltvas keretű rafiaparavánról.

- Na, előlegbe igyunk egyet - mondta Nelli, és megtörölte a poharakat -, kommersz konyak. Papi ezt szereti legjobban.

Nelli mozdulataiban volt valami magától értetődő kedvesség. Illés Ézsaiás azt hitte, az ő jelenléte miatt, pedig Nelli ilyen volt mindenkivel, csak hát Illés Ézsaiás ritkán volt többedmagával Nelli társaságában.

A szomszéd szoba felől léptek kopogása hallott, megmozdult a paraván melletti ajtó kilincse.

- Mami - suttogta Nelli -, okos légy!

Az asszony sötétzöld bársonyruhát viselt, a szegélyeken barna csíkokkal. Kifogástalan - feketére festett - frizurája alatt jól konzervált, diszkréten festett babaarc virult, de bármennyire is élénken fénylett a szeme, bármily tökéletes volt is az orra vonala s az ajkak íve, arca rögtön mintegy összességében sugározta a hervadás szomorúságát, anélkül hogy az ember külön figyelmet szentelt volna a száj és a szem szögletében megbúvó szarkalábaknak, a fáradt, minden pillanatban petyhüdésre kész, finom kis tokának s a nyak alattomos ránckaristjainak.

- Szóval maga az - mondta, feleslegesen és távolról, nyújtott könyökkel adott kezet.

Illés Ézsaiás zavara pillanatok alatt elpárolgott, kuncogott magában - most csőben van, gondolta, szegény nő, bele kell rázódnia a gondos, erényes mama szerepébe. Nyilván a fiatalasszony-szerep jobban mehet neki, meg a lánya társaságában a bohém, belevaló mamaszerep is, de most itt szemtől szemben egy szeneslegénnyel, aki mahagóniasztalos családjára tör! Úristen, mit tudhat ez a lányáról? Körülbelül annyit, mint a Délisark madárvilágáról.

A nő azonban pillanatok alatt beletalált szerepébe - ha egyáltalán szerepnek fogta fel -, és Nelliről is jóval többet tudott, mint amennyit Illés Ézsaiás valaha is kinézett belőle. Olyanná vált, mint egy század eleji nemesi kúria társadalmi rangját féltve őrző nagyasszonya. Talán azért, mert Illés Ézsaiáson első pillantásra fölfedezte a paraszti eredet jeleit, s gondolta, ez az a fajta társadalmi magaslat, amit gyerekkora belerögződései folytán legjobban tisztel. Mint ahogy így is volt.

- Szeretem a rassz embereket - mondta -, magának szép magyar feje van.

Mosoly nélkül beszélt, a fejét kicsit hátrabiccentve.

"Érthetem úgy is - gondolta Ézsaiás -, hogy mit akar itt ez a bunkó paraszt."

- Nem csoda, falusi vagyok - mondta hangosan.

- Nellike sok szépet mondott magáról - folytatta a nő társalgási modorban.

- Hát nem tudom - dadogott a fiú, de a nő nem is hagyta végigmondani, keresztbe vetette a lábát, váltott a hangszínén, mint aki most csak mint felnőtt a felnőttel tárgyal.

- Tudja, hogy vannak ezek a szerelmes kislányok.

- Nem mindig tűnik úgy, hogy szerelmes - mondta Ézsaiás, és keserű iróniáját megpróbálta egy lenge mosolyba fojtani.

- Húszéves - mondta a mama -, még gyerek. S Nellike különben is eléggé állhatatlan. Nehezen kezelhető, finom, érzékeny gyerek. Nekem elhiheti, húsz éve ismerem.

- Megismertem a rossz tulajdonságait - nevetett Ézsaiás -, de tudom, hogy sokkal több jó van benne.

A nő élesen, kurtán rápillantott.

- Azt hiszi, segíteni tudná magát élni?

Illés Ézsaiás fölkapta a fejét, nem ilyen beszélgetésre számított, azt hitte, a nő majd bornírt kérdéseket szegez neki.

- Igen, azt hiszem - mondta halkan -, azt hiszem, csak ő tudna segíteni.

- Pedig nem tud - mondta határozottan a nő. - Én nagyon kívánom, ha valaha összekerülnek, legyenek boldogok, de a lányom, ezt fixre mondhatom, nem tudja segíteni. Se magát, se mást. Alkalmatlan ilyen szerepre.

- Hogy mondhatsz ilyet, mami - szólt közbe Nelli, a haragtól kivörösödött a füle -, én nagyon szeretem Ézsaiást! Vele akarok élni, és kész!

- Hallgass, téged senki sem kérdezett - intette le az anyja olyan hangnemben, mintha egy taknyos kamasz lánnyal beszélne. - Hagyj bennünket kibeszélni.

- Gondoljon bele, mi lenne, ha most összeházasodnának? - folytatta.

Illés Ézsaiás hallgatott - tényleg, mi lenne?

- Biztos sikerülne összekaparni egy lakást... mindent az elején kell kezdeni...

- Lenne lakásunk is, autónk is - kottyantott közbe hevesen Nelli.

- Hát, autónk az nehezen - mondta Ézsaiás.

- És a gyerekek. Úgy hallottam, maga nagyon szeretne gyerekeket.

- Igen - mondta egy árnyalatnyi bűnbánattal Ézsaiás -, nemcsak azért tetszik ellenezni ezt a - tétován elhallgatott - szóval a mi ügyünket, mert én egy senki vagyok, tulajdonképpen csak egy nincstelen széntróger?

A nő zavartan rágyújtott, húzta az időt, de oly gyorsan tette túl magát pillanatnyi megingásán, hogy az ember azt hihette, nem is jött zavarba egy pillanatra sem.

- Nézze - mondta -, én tudom, hogy maga művelt, értelmes fiatalember, akármi is a foglalkozása, az viszont biztos, hogy egy anyának sohasem mindegy, milyen anyagi körülmények közé kerül a gyereke. Ért engem? Nellike itthon mindent megkapott, semmiben sem szenvedett szükséget. Nem próbálta még soha, mi az a nincs. Ki tudja, hogy reagál rá.

- Ajaj - sóhajtott a fiú.

- Parancsol?

- Semmi - mondta Ézsaiás -, mindig elfelejtem, hogy a futballpályán be kell tartani a futball szabályait.

- Mindenütt be kell tartani a szabályokat - mondta diadalmasan a nő.

- Csakhogy én nem játszani akarok - mondta a fiú -, nem keresztlabdákkal operálni meg lyukra futtatni, védelmet szervezni. Én élni szeretnék.

- Nagy szavak - mondta a nő -, intellektuális köd. Igenis, az élet futballpálya!

- Bocsánat - mondta a fiú -, lehet, hogy nincs igazam.

- Különben is, ha már az őszinteségnél tartunk - kapott erőre a nő -, tudom, hogy maga házaséletet él a lányommal. Vegye tudomásul, tisztességtelennek tartom! Maga a komolyabb, maga az érettebb, tudhatja, tönkreteszi a lányomat. Ne haragudjon, hogy erős kifejezéseket használok. De kit izgasson a lánya sorsa, ha az anyját nem!

Illés Ézsaiás elvörösödött, megint segélykérően Nellire nézett: az istenért, mondj már valamit! Hát nem tudja ez a szörnyeteg asszony, hogy nélküle ez a lány már régen büdös kurva lenne, vagy az nem izgatja, a Snelik, a jól fésült vagányok meg a vitorlás jampecek nem számítanak? Csak éppen én, a szeneslegény, aki úgy fogta meg ennek a lánynak a sokat tudó testét, mint a szentségtartót, úristen, hát ez a nő nem tud semmit?! Csak addig volt ez a lány tisztességes, amíg velem volt, s csak akkor lesz tisztességes, ha velem marad, ki a franc vállalna érte ennyi szenvedést, csak én, én, az ökörcsorda, a százszarvú főbarom...

Nelli nézte maga előtt a földet, Ézsaiás nem szólt semmit, a barokk asztal lábán tapogatta a dudoros díszeket.

- Nem akarom elrontani a kedvét - mondta a nő, és felállt. Karcsúbbnak tűnt, mint amikor bejött, talán a diadal tette királynőibbé. - Mulassanak jól.

Ahogy kezet nyújtott, abban már volt valami a győztes sajnálkozásából is.

Egy darabig csendben ültek, azt várta, hogy Nelli tesz majd egy kedves felszabadító mozdulatot, vagy mond valamit, amitől megszabadul ezektől a súlyoktól. De Nelli csak gubbasztott, maga elé nézve, mintha a beszélgetésben elhangzott érveket és ellenérveket latolgatná, aztán hirtelen mozdulattal elkapta az üveget, s mindkettőjük poharát csordultig töltötte.

- Addig is igyunk! - mondta.

- Meddig? - kérdezte Ézsaiás.

- A világ végéig! - kiáltott a lány, és egy hajtásra kiitta a konyakot.

- Nellike, ne igyál sokat - mondta könyörgően a fiú.

- Ma muszáj innom.

- Muszáj?! Micsoda hülyeség! Hova ment az anyád?

- Ilyenkor, ha buli van, el szoktak menni. Majd reggel felé visszajönnek. Jól nevelt szülők!

Nevetett, de nem jókedvűen, olyan volt, mint aki az imént határozta el, hogy egy hónapig nem dohányzik, de máris kifáradt, köp az elhatározására, és rágyújt egy vesés cigarettára.

- Na, mit meresztgeted a szemed, Assisi Szent Ferenc! - kiabálta vidáman, és Ézsaiás ölébe pattant. - Te medve!

Átkulcsolta a nyakát, és jól megjátszott műlihegés közepette csókolgatni kezdte az arcát. Persze csak amolyan műlihegésnek szánt műlihegés volt, nem is akarta, hogy komolyan vegye a fiú. Játszott. Azért a fiúnak rosszul esett. Ilyesmivel ne játsszon!

- Ezt a kurvákra hagyhatnád - morogta.

- Hát az vagyok, nem hallottad, egy kis kurva... hihi... gyere.

Megfogta a kezét, a zöld heverő felé kezdte rángatni.

- Gyere. Kívánlak!

- Ne hülyéskedj - mondta Ézsaiás, de akkor a lány már maga mellé rántotta, eszeveszetten csókolgatni kezdte, a karja a fiú nyakára fonódott.

Azt akarta mondani, olyan vagy, mint a pióca, de akkor már úgy érezte, hogy a lány nem színészkedik, becézgetve magához húzta, a szoba elsüllyedt valami porszerű, száraz ködben, a hónaljáról lesiklott a tenyere a derékon s a csípőn át Nelli combjára, szorította, csontjaiban érezte szeretkezéseik semmivel össze nem hasonlítható mámorát... és akkor csöngettek.

Nelli fölpattant, az arca átmenet nélkül rendeződött közönyössé, a fiút ez mellbe vágta, nincs az az igaz arc, amelyik ilyen kaméleon módra változik, gondolta, dühös lett, elkapta a haját rendezgető Nelli kezét, maga mellé rántotta, át akarta ölelni.

- Na, hülye - mondta a lány, és egyszeriben haragos lett az arca -, nem hallod, a vendégek.

Fáradtan elengedte a kezét, s míg a lány szaladt ajtót nyitni, odabotorkált az asztalhoz, s nagyot húzott a konyakosüvegből.

Az első vendégpár fiú tagja olyan sikkes volt, mint egy előkelő olasz szálloda londinerje, szenvtelen biztonsággal mozgott és beszélt, mintha egész életében ezt gyakorolta volna. A lány - egy szándékosan ócska ruhákba öltözött művészlélek - egyre azon igyekezett, hogy legelőnyösebb kiállításban bűvölje el a nézőt vastag harisnyás, tényleg kitűnő lábaival.

Illés Ézsaiásba már nem lehetett jókedvet verni, pedig jöttek rokonszenvesebb emberek is. Igaz, nem is nagyon törődött vele senki.

Megszólalt a magnó, a kissé tintás párok rázni kezdtek, ehhez Illés Ézsaiásnak fogalma sem volt, meg sem próbált táncolni. Eleinte örült, hogy Nelli boldog, aztán egyre nagyobb félelem vett erőt rajta, figyelte, ahogy egy elálló barkójú, kifogástalanul öltözött, magas fiú egyre közelebb húzza magához Nellit, Nelli karja fölkúszott a fiú nyakába, szinte egymásba bújtak, és akkor Nelli fölnyújtotta a száját, egymásba mélyedtek, mint a hülye, szívdöglesztő filmeken, s abba se hagyták, amíg a szám véget nem ért.

Mint egy alvajáró kelt fel - akkor már megkezdődött a következő gyors, kéz- és seggrázós szám -, odafurakodott Nellihez, elkapta a kezét.

- Hagyj békén, táncolok - mondta Nelli, s úgy nézett rá, mintha sohasem látta volna.

Kilépett a hűvös előszobába. Úgy érte, mint az északi fény látványa, hogy a sötétnek hitt előszoba most egy százas égő fényében ragyog, el sem hitte volna, hogy ebben az odúban villanyt is lehet gyújtani.

Egy pillanatig állt a dohos szagokat eregető poros, piszkosfehér szekrények között, hallgatta a kiszűrődő zenét.

Aztán kilépett az undorító, letört faldarabokkal éktelenkedő lépcsőházba. Amikor lent a házmesternek csengetett, már olyan volt, mint a kicsavart rongy. Csoszogó léptekkel jött a házmester, egy rongyos fürdőköpenyt terített a vállára, bütykös térde kivillant a köpeny résén. Amíg a kaput kinyitotta, Ézsaiás falfehér, élettelen arcát bámulta.

- Na, maga jól betintázott - mondta -, jó lesz, ha hány egyet.


Egy évszázadnak tűnt már, hogy a lány elment Nelliért a büfébe, erőlködve hallgatott a kagylóba, időnként megütötték a fülét a kórházfolyosó lehalkult neszei, aztán egy recsegő női hang:

- Halló, várnak valakire?

- Igen, már elmentek érte - mondta idegesen, s úgy érezte, most már egy pillanatig sem bírja tovább, vagy azonnal megszólal Nelli a vonal túlsó végén, vagy most azonnal levágja a kagylót. De nem vágta le.

Egy nagy ablakos szerelőcsarnok fala tövében álltak, irdatlan nagyságú szénrakás mellett.

- Ne haragudj rám - mondta Kis -, olyan voltál, mint egy seggbe lőtt vaddisznó. Nem akartalak nagyon megütni. De muszáj volt. Aztán, mikor a szemembe vágtál, pipa lettem. Ne haragudj, nem kellett volna annyira begerjedned amiatt a büdös kurva miatt.

- Te ne haragudj - mondta Ézsaiás -, nagyon be voltam rúgva. Mi lett a lánnyal?

- Semmi, kapott már nagyobb ruhákat is.

Barátságosan megveregette Ézsaiás felső karját.

- Na, fel a fejjel, öregfiú!

Órák hosszat dolgoztak szótlanul, az öreg riadt volt, mint egy kéthetes mezei nyúl, mintha bizony ő követte volna el előtte való nap a legnagyobb disznóságokat. Olyanok voltak, mint egy csődbe jutott temetkezési vállalat, aztán délfelé Kis artikulátlan hangot hallatott, mintha nyúznák, vad erővel vágta a lapátját a szénbe, vigyorgó arccal Ézsaiás felé fordult.

- Egy lapát szén Nellikének - üvöltötte, és bevágta a szenet a szerelőcsarnok ablakába. Az ablak ripityomra tört, s belülről egyszerre gáttalanul, felszabadultan áradt ki a gépek boldog zakatolása.


- Halló! Tessék - egy tömegben, kopatlanul érkezett a hang, sértetlenül csúszott át a drót szorító gyűrűjén, s a hallgatóban kiteljesedett, megcsengette meleg felhangjait.

- Ézsaiás vagyok.

Süket csend ült a drótban, még a szokásos pattogások és percegések is elhallgattak, egyedül csak a drót fémes üressége süvített.

- Mit akarsz? - jött nagy sokára a hangja, de az már nem olyan volt mint az előbbi "Halló, tessék", a felhangok most bennmaradtak a drót kígyójában, szomorú, majdhogynem sírós lett Nelli hangja.

- Beszélni szeretnék veled!

- Délutános vagyok, tudhatod.

- Tízkor megvárlak.

- Programom van. - Kis szünet után még bizonytalanul hozzátette: - Ma nem érek rá.

- Parmerozpazepan Pozmerozpozipul - mondta a fiú.

- Mi? Nem értem. Halló...

Nem válaszolt, csak a fülére szorította a kagylót. Egy darabig még érezte a vonalban Nelli hallgatását, aztán a készülék aprót csöndített, letették a telefont.

Kilépett a fülkéből. Nyálkás őszi este volt, egyhangúan permetezett az eső. Gumitalpú cipője meg-megcsúszott a nedves aszfalton. Nem bánta volna, ha hasra vágódik. Céltalanul ácsorgott, szürke lett, mint körülötte minden, a higanygőzlámpák teljes erőbedobással küszködtek, de ez a szürkeség számukra is legyőzhetetlen volt. Egy tiszta, mélysötét éjszakában könnyen ugrálnak. Most bezzeg!

Valakit elő kell keresnem, beszélgetnem kell valakivel - motyogta, és máris a letört metszőfogú lány képe úszott elébe, dühödten bámult a sietős, szembejövő nők arcába, hátha valami isteni csoda folytán előtűnik valahonnan az a szőke lány. "Akinek szétrugdostad a tüdejét, te barom" - mondta hangosan. Egy lódenkabátos férfi hosszasan, kíváncsi tekintettel nézett utána.

A téren jutott eszébe a mérnök, már meg is indult, futott fel a sötét bérház lépcsőin, nagyokat rántott a korláton, hogy minél előbb odafönt legyen.

A csengő éleset, idegtépőt berregett, összehúzta magát, a hang egyszeriben elvitte a reménységét, úgy érezte magát, mintha részeg, profán ricsajozásba kezdett volna egy áhítatos gyerekekkel meg öregekkel teli templomban. De akkor már nem lehetett elmenni.

A kémlelőablakban megjelent a lefelé keskenyedő, okos, félénk, fehér hajjal keretezett egérarc, s ezzel egy időben már nyílt is az ajtó, az öregember arcán igazi öröm fénylett.

- Egyedül vagyok - mondta mentegetőzve -, a család bridzspartin van. Tudod, péntek van.

- Nem baj, csak fölugrottam. Erre jártam, gondoltam, fölnézek.

Szótlanul ültek egymással szemben, a férfi Ézsaiás arcát nézte, mindent látott, de nem vált szánakozóvá az arca, bölcsen mosolygott, a szeme tele volt szeretettel. A fiú azt kívánta, most ez az ember, itt velem szemben, egyszerre nyíljon meg, mondja el nekem az életét, mondja el, hogy milyen szakadékokon, milyen dzsungeleken vágott át, mondja el, mennyi pofont kapott, mondjon el mindent. Fogadjon a bizalmába. Szeressen!

Erről a lakásról nem mondta volna meg senki, hogy egy Kossuth-díjas mérnöké, puritán, egyszerű s kicsit kopott volt benne minden, egy kis erőlködéssel azt is mondhatta volna az ember, hogy bántóan kopott, de Illés Ézsaiásnak most nagyon jólesett, hogy kopott.

- A régi helyeden vagy még?

Ézsaiás bólintott.

- Valami nem sikerült?

- Nagy szar az egész - mondta a fiú, aztán már meg is bánta, mert valahogy ennek az embernek a környezetében nem lehetett durva szavakat használni.

De a férfi csak elmosolyodott.

- Iszol? - kérdezte.

A fiú ránézett, olyan kérdve-beleegyezés formán megrántotta vállát.

Egy üveg rummal és egy pohárral tért vissza az öreg, Ézsaiás elé tette, és színültig megtöltötte a poharat. Az egy pohár láttán oktalannak tűnő rémület kúszott fel a fiú hátgerincén. Megrázta a fejét.

- Egyedül nem.

- Tudod, hogy sohasem iszom.

- Akkor inkább én se.

- Na, várj - mondta, elnevette magát, és hozott magának egy poharat. - Egészségedre.

Koccintottak. Már a koccintástól jóleső béke fogta körül. Baromi erős rum volt.

- Brr - rázkódott az öreg -, ez még a csontot is átmarja.

- Jó rum - mondta a fiú.

- Még eggyel?

- De egyedül nem!

Mosolygott, teletöltötte mind a két poharat.

- Ferkó egyszer azt mondta, hozzam be őt az egyetemre - Ferkó a fia volt -, mert hogy annyi nagyfejűt ismerek. Tudod, hogy van ez, Kossuth-díj meg mifene. De nem szóltam senkinek. Nem is lett egyetemista! Egészségedre!

Ittak. A mérnök megint megborzongott.

- Rossz apa vagyok?

- Nem... nem hiszem - motyogta Ézsaiás.

- Egy szavamba került volna! - mondta szinte ingerkedően. - Rossz apa vagyok?

- Nem. Nem rossz - mondta határozottan Ézsaiás.

Az öreg megveregette a fiú karját.

- Maradj itt, nekem egy kis dolgom van. Olvasgass, egy óra-másfél óra múlva megjönnek Ferkóék. Én is megjövök hamar.

- Nem, köszönöm, inkább én is megyek. Jobb lesz most menni.

Az eső elállt, a lámpák alatt fénylett a tócsák arca. A rumtól kimelegedett, kigombolta a felöltőjét. Ballagtak egymás mellett. Az öreg Ézsaiás válláig ért.

- Ez fontos, az esti séta - mondta.

Megkopasztott platánsorba értek, az ázott fák szaga élesen vágott a tüdejükbe. Egy utcasarkon az öreg megállt.

- Ide bemegyek - mondta.

Egy templom előtt álltak, a kitárt ajtón át látszott a ragyogó főhajó, Illés Ézsaiás tömjénszagot érzett.

- Bejössz?

- Á, nem, nem megyek - mondta sietve.

- Isten veled - mondta az öreg -, föl a fejjel! - s nekivágott a lépcsőknek.

Ézsaiás állt egy darabig a templomból kilöttyenő fáradt fénytócsában, aztán megfordult, lassan, görnyedten, a lábait húzva, mintha nagyon fáradt lenne, vánszorgott vissza a platánsoron, aztán megpróbálta kimondani Parmerozpazepan Pozmerozpozipul nevét. De sehogy sem sikerült.
 
 
0 komment , kategória:  Lázár Ervin:EGY LAPÁT SZÉN NEL  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 0
  • e Hét: 12202
  • e Hónap: 57274
  • e Év: 1998554
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.