Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
szeretettel
  2011-11-25 11:25:18, péntek
 
  Bodor Ádám
Novellák



A Monbijou utca

A Monbijou utcában, ahol minden csupa kő, füstös tégla, rozsdás vaspánt, porladó cement, egy helyütt kissé megnyílt a fal, és egy nyúl lépett ki a járdára.

A zárkózott, lesütött szemû épület kormos falaival semmiben sem különbözött a többitől, csak egy alagsori helyiségében égett a villany. Rebbenő, sárga neonfény hullott újságpapírral letakart, összetolt bútorokra. Két szekrény között egy szék részletei látszottak, rajta kék köpeny ült, benne talán egy ember. Azért talán, mert az emberből nem látszott csak a székláb mellé kókadt hócipő, a köpeny fölött meg egy darab fej. Úgy állt rajta a haj, mint egy halom korpa, amibe beletúrtak. A kék köpenyes ember valószínûleg aludt.

Ha mondjuk, vasárnap délután, úgy hat óra tájt Berlinben ismerkedésre szottyan kedvünk, talán nincs is erre alkalmasabb hely, mint a Monbijou utca.

Aránylag rövid, egyenes utca ez, rárúg a Spree folyóra, a Monbijou hídra, véletlenségből a Monbijou parkot is érinti röviden, egy kovácsoltvas kerítés mentén. Itt egyébként tülkölni tilos, parkolni tilos, megállni tilos, behajtani tilos. Így aztán a Monbijou utca annyira üres, hogy amikor rágyújtunk, a füst útja messzire követhető, lassan kunkorodva elindul, s a kaputlan, porlepte falak mentén, párkányok, fekete telefondrótok alatt ellebeg az utcasarkok felé. Amarról most csak összegyûrt szürke villamosjegyek gurulnak a fényesre kopott kövezeten. Nem kóvályog fölöttük kevéske szegényes levesszag, így hízott legyek sem úsznak levesszagban, ezt az utcát még a fecskék is elkerülik.

Csak a nyúl jött a téglafal felől, még kissé porosan, remegő orral körülszimatolt és elindult a Monbijou híddal ellentétes irányba. Két füle a sok markolástól csupaszra kopott, piheszerû bundájában könnyû szél matatott, főleg egy száraz vöröses folt peremén. Oda volt pecséttel beleütve vörös festékkel egy nagy huszonhetes. Mindenki számára nyilvánvalóan a huszonhetes számú nyúl volt ő, aki most egymaga elindult délután a kihalt Monbijou utcán. Nem mondott se bût, se bát, eltotyogott.

A cigarettafüst mintha egy nyitott ablakon kicsapó meleg kapta volna föl, olykor hirtelen megemelkedett, ilyenkor az ereszig lehetett kísérni, ahol a kósza napfény rövid időre sárgára festette. Kicsi lángnyelvek buktak a tetőre.

Valamivel később egy kék köpenyes férfi termett az utca közepén, mint aki nagyon keres valamit, körülszimatolt, aztán ő is elsietett a Monbijou híddal ellentétes irányba. Mintha megriasztotta volna a távozó délután visszfénye, ami még ott tündökölt a messzi kupolák fölött. Ennek az embernek rettentő elálló füle volt, feje darab kő, haja szürke zuzmó. Ottmar Pfaffnak hívták, ez arról a táblácskáról derült ki, amelyet a mellén, a szíve fölött viselt: Ottmar Pfaff - Frauenklinik. Nr. 51. Hócipőt viselt, de fatalpút, erősen kopogó léptekkel távozott.

Most itt volt az alkalom. Ha ismerkedni szeretnénk, valakinek a közelébe férkőzni, akár ennek a Pfaffnak is, akkor sürgősen el kellene állni az útját. Igenis, láttuk őt, erre totyogott el a kis huszonhetes, bizonyára értékes szérumokkal és hormonokkal a fenekében. Kerítsük hát kézre mielőbb. És máris új ismerősre tettünk szert.

De ha valami azt súgja onnan belülről, hogy nem, nem az a nyúl volt az, akire vártunk, és nem is ez az Ottmar Pfaff numero 51, a zuzmóhajú laborszolga, ha továbbra is makacsul válogatunk leendő barátaink között, vessük hátunkat a falnak, és várakozzunk. Aztán vagy vetődik még errefelé valaki, vagy nem.



A télapó felesége

Dato Maharadze, agronómus egy Kutaiszi közeli teaültetvényen, útban tapasztalatcserére a harasztosi kollektív gazdaság hagymatermesztő részlege felé, fagyos téli estén szállt le a kocsárdi állomáson. Mivel senki nem várta, a leszállók többségét követve ő is betért az állomási restibe. Babfőzelék, sör, pálinka és pörkölt csicseriborsóból főzött kávé illata keveredett a közeli illemhely szagával. Dato Maharadze nem is a szimatának engedve indult: az önkiszolgáló pult végében ugyanis megpillantotta a fehér kávéscsészéket. Beállt a sorba, a hatalmas, ragacsos pléhtálcát végigcsúsztatta a tálaló sínen, és amikor a kávé elé ért, leemelt egy csészével, majd helyet foglalt egy asztalnál.

A peron felőli ajtó nemsokára kinyílt, majd az előtér lengőajtaja is: a télapó lépett a terembe. Szerényen törte át magát az asztalok között, nem volt nála batyu, nem hozott magával semmit, mint ahogy ez elvárható lett volna tőle, hanem beállt az italmérés ablaka elé a sorba. Néhány perc múlva két teli vizespohárral fordult a terem felé. Megpillantotta asztalánál magányosan ülő Dato Maharadzét, odabólintott neki és mellé telepedett.

A két pohárban áttetsző ital volt, egyik telve apró légbuborékkal, a másik nem. A télapó hol egyikből, hol másikból fölváltva kortyolgatott. Gyönge vászonból fércelt csuklyás köpenyét nem vetette le, bajuszát, szakállát sem, ezért miközben ivott, a vatta is megszívta magát a kétféle folyadékkal. Csak egy drótkarikát csapott az asztalra, amelyen borítékolt sorsjegyek fityegtek. Öltözékét nem kímélve könyökölt a szennyes, lyukas abroszon, morzsába, elhullott rizsszemek, ragacsos, nedves foltok között. Egy szomszédos asztalnál káposztás palacsintát ettek, csámcsogásuk odahallatszott, közben a többi asztalokról kazettofonokból más és más zene szólt. Valahol Barry White énekelt.

Mire Dato Maharadze kihörpintette kávéját, és a csicseriborsó üledékét bámulva forgatta üres csészéjét maga előtt, már hárman ültek az asztalnál. A harmadik egy egyszerû ruházatú asszony, kicsit drappos, lapos arcú asszony volt, ravaszkás orra talán kissé hosszabb a kelleténél. De a Dato Maharadzéé sem volt rövid. Az asszony is két pohárral telepedett melléjük, a télapó könyökét érintve könyökölt az asztalra, a drótkarika közepébe. A télapó közben bal kezét az asztal alatt, az abrosz függönyétől félig takarva az asszony ölébe ejtett. Ott is hagyta.

Az asszony halkan beszélt. Elmondta, nagyon, nagyon jó hírei vannak. A délelőtt folyamán sikerült még kilenc darab szenesvasalót szereznie, méghozzá potom semmiségért. Kettőt Alvincen, nem kevesebb mint hetet pedig Miriszlón. Ezzel most már összesen tizenhétre emelkedett a tulajdonukban lévő szenesvasalók száma, sőt, az Aranyosgyéresről beígért példányokat is beleszámítva, huszonkilencre. Akkor most már nincs más hátra, mint e tárgyak mielőbbi értékesítése, természetesen olyan területen, ahol már igen régóta villanyvasalót használnak, ezért e modern háztartási eszköz kivénhedt, hasznavehetetlen ősét pénzt nem kímélve vásárolják. Gondot esetleg a szállítás jelenthet, ezek az ócska szenesvasalók ugyanis rettenetesen nehezek.

A bizalmas beszélgetésből, a könyökök, kezek, térdek érintéséből bárki joggal gyaníthatta, harmadikként a télapó élettársa ült az asztalhoz. Télanyó. De Dato Maharadze kartvél anyanyelvén kívül csak oroszul értett, ezért a szenesvasaló-piac élénkülése tekintetében tájékozatlan maradt. Annyit azért ő is megsejtett, hogy egy ilyen megközelíthetetlennek vélt földöntúli férfiú, ha fölhajt egy jó vizespohárnyi erőset, elgémberedett mancsát ott melegíti, ahol a legjobban esik.



A mesterség arca

A színes sátorponyvával elkerített, fedetlen nézőteret sietve kiürítették. Két gyermekarcú, pribéktermetû, tornainges rendész terelte kifelé a vásárosokat. Többen vissza-visszapillantottak a magányos deszkapalánkra, amelyen hat fényes penge remegett. Barbara de Anatoliát közben kiterítették a tyúkpiszoktól tarka porondra, és mivel a felcser még távol volt kötszereivel, szikéivel, varrótûivel, a mutatványosok főnöke Doktor Mauzi hajolt fölébe, markolászta a nyakát, mintha fojtogatná, közben csak így próbálta elszorítani a nyaki ütőeret. Miután eltalálta, Titi Bock, a késdobáló hóna alól csörömpölve hullottak ki a kések.

A kiterelt vásárosok odakünn bosszankodtak: még huszonhat kés lett volna hátra, amire befizettek. Kész botrány, de hát mit vártunk ezektől! Néhány összemadzagolt színes sátorlap, közötte letaposott nyirkos fû, koszló spárgával elkerített tyúkpiszkos porond, a deszkapalánkkal, lelógó mosatlan függönyökkel. Ez a Titi Bock áll a bejáratnál és unzsenírt előre bezsebeli a pénzt, úgy néz ki mint valami gyenge kis bennfentes, valami kivénhedt, csontra fogyott, szeszbe pácolt segédmutatványos, akit foltozott kockás ingével, viseltes cúgoscipőjével merő szánalomból megtartottak a sátor körül. És ott áll Barbara de Anatolia is, színes foltoktól tarka selyempizsamában, ő is zsebeli be a pénzt pofátlanul, nyakán ugráló inakkal, vénséges barázdált arca olyan, mint a pulyka tokája.

Arra még a leggyanakvóbbak sem számítottak, hogy odabenn majd ugyanaz a Titi Bock lép elő a függöny mögül, petyhüdt karjával, bütykös ujjaival, hóna alatt egy halom késsel, szám szerint harminckettővel, a nyugalmazott pojáca. Arra sem számított senki, hogy Barbara de Anatolia, a szánalomra méltó öreg cseléd áll majd ki ráncos, remegő pulykatoka arcával a palánk elé, és várja, hogy repüljenek feléje Titi Bock kifent kései.

Aki kicsit is odafigyelt, észrevehette, hogy Barbara de Anatolia arca már akkor megrándult, amikor az első kés lecsapott fél centire bal füle mellett. Lehet, ez volt az a baljóslatú jel, amivel Barbara de Anatolia félelmét elárulta, egyszersmind az egyébként még mindig biztos kezû Titi Bockot oly végzetes módon zavarba hozta. De az sem kizárt, hogy Titi Bock tévedésének okai önmagában rejlettek, az egész nem volt egyéb, mint az elkerülhetetlen véletlen, és Barbara de Anatolia számára e mesterség kezdetétől fogva minden feléje repülő kés azt ígérte, ami ezen a délutánon bekövetkezett: Titi Bock odaszögezte a deszkapalánkhoz.

Azért így is szép munka volt, Barbara, azt meg kell adni. Számoljunk csak egy kicsit utána: egyszeri előadás, ráadás nélkül az harminckét kés, napi három föllépéssel számolva, az már kilencvenhat kés, plusz napi négyszázötven kés kötelező edzés, az napi ötszáznegyvenhat kés, az heti háromezer- nyolcszáz-huszonkét kés, havi száztizennégyezer hatszázhatvan kés, évi egymillió háromszázhetven- ötezer kilencszázhúsz kés, a balsejtelem egymillió háromszázezer fintora, hogy a kerek számoknál maradjunk. Akkor meg mit kell úgy csodálkozni, hogy Barbara de Anatolia arcán már olyan a bőr, mint a pulyka tokája?
 
 
0 komment , kategória:  Bodor ÁdámNovellák  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 4675
  • e Hét: 34242
  • e Hónap: 79314
  • e Év: 2020594
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.