Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
szeretettel
  2011-11-25 12:20:06, péntek
 
 


ÉMILE ZOLA
Tisztes úriház



1

Octave a Lyoni pályaudvaron bérkocsiba ült három utazókosarával, befelé hajtatott a városba. A Neuve-Saint-Augustin utcában kocsitorlódás állította meg, és a fiatalember leeresztette az egyik ablakot, bár csípős hideg volt ezen a sötét novemberi délutánon. Meglepte, hogy milyen hirtelen beesteledett a nyüzsgő tömegtől hangos, szűk utcák között. A prüszkölő lovakat ütlegelő kocsisok káromkodása, a járdán tülekedő emberek, az eladókkal és vevőkkel tömött üzletek sűrű sora valósággal elkábította. Úgy képzelte, hogy Párizs tisztább, nem gondolta, hogy az élet irama itt ilyen kérlelhetetlen és mohó, úgy érezte, mintha a város elszánt fickók szabad prédája volna.

A kocsis hátrafordult.

- Ugye, a Choiseul közbe megyünk?

- Dehogy! A Choiseul utcába... azt hiszem, egy új ház.

A kocsi csak befordult, és máris odaért a nagy, négyemeletes ház elé, amelynek alig sárguló fala szinte sápadtnak rémlett a környező régi házak megbarnult gipszhomlokzatai között. Octave kiszállt a kocsiból, megállt a gyalogjárón, és szórakozottan vizsgálgatta a házat, a földszinten és félemeleten berendezett selyemüzlettől kezdve egészen a negyedik emeletig, ahol a beugró ablakok keskeny erkélyre nyíltak. Az első emeleti balkon cifra mintájú öntöttvas rácsozatát női fejek tartották. Az ablakbevágásokat bonyolult mintájú gipszöntvények keretezték, a kocsibejáró feletti, még díszesebb falrészen két Ámor-szobor tartotta a számtáblát, amit este belülről gázláng világított meg.

Jól megtermett szőke férfi lépett ki a kapu alól, és mikor Octave-ot meglátta, hirtelen megállt.

- No lám, maga az? Csak holnapra vártuk! - kiáltotta.

- Egy nappal előbb jöttem el Plassans-ból - válaszolt Octave. - Talán még nincs rendben a szobám?

- Dehogynem!... Már két héttel ezelőtt kivettem, mindjárt be is rendeztem, ahogy kérte. Jöjjön csak, máris felviszem.

Octave hiába tiltakozott, visszament vele. A kocsis leemelte az útitáskákat. A házmesterfülkében egy méltóságos, diplomataképű, simára borotvált férfi állt, úgy látszott, egészen elmerült a Moniteur olvasásában. Majd mégis figyelemre méltatta a portásfülke ajtaja elé rakott útitáskákat, és megkérdezte a lakót, akit magában csak úgy nevezett, "az építész a harmadikról":

- Kérem, Campardon úr, ezt az urat vártuk?

- Igen, Octave Mouret úr érkezett meg. Neki vettem ki a negyedik emeleti szobát, ott fog lakni és nálunk étkezik... Mouret úr a feleségem rokonainak a barátja, kérem, legyen vele figyelmes.

Octave a műmárvány lapokkal burkolt kapualjat nézegette, melynek bolthajtását mennyezetrózsák díszítették. A kövezett nagy udvar kínosan tiszta volt és kihalt, csak a kocsiszín előtt szöszmötölt valaki, bőrdarabbal fényesített egy zablát. Az udvart soha nem érte napsütés.

Gourd közben az útitáskákat vette szemügyre. Lábával odább mozdította őket, és súlyuk olyan tisztelettel töltötte el, hogy azt mondta: jó lenne egy hordár, aki a hátsó lépcsőn majd mindezt felviszi az emeletre.

- Gourd-né! Elmegyek! - kiáltott a házmesterfülke felé.

A házmesterfülke világos ablakú kisebb szoba volt, benne piros virágos szőnyeg és paliszander bútorok. A félig nyitott ajtón át be lehetett látni a hálószoba egyik sarkába, itt egy bordó ripsszel letakart ágy állt. Az elhízott Gourd-né ölbe tett kézzel lustálkodott egy karosszékben, haját sárga szalagok fogták össze.

- Akkor hát menjünk fel! - szólt az építész.

Látta, hogy mennyire hatott Octave-ra a házmester bársony házisapkája és világoskék házicipője, ezért, mikor az előcsarnok ajtaját kinyitotta, még megjegyezte:

- Tudja, a házmester valamikor Vaugelade herceg inasa volt.

- Vagy úgy!

- Bizony! Feleségül vette egy mort-la-ville-i hivatalsegéd özvegyét. Házuk is van ott. Odaköltöznek majd, már csak arra várnak, hogy háromezer frank évjáradékuk legyen... Nagyon rendes emberek!

Az előcsarnok és a lépcsőház tolakodóan fényűző volt. Lent egy aranyozott szobor, valami nápolyi stílusú lányfigura tartott a fején egy amforát, amelyben homályos üvegburában három gázláng égett. A lépcsőház falait végig rózsaszínnel keretezett műmárvány lapok borították, az aranylevelekkel díszített öntöttvas korlát ódon ezüstöt utánzott, a karfa mahagóniból készült. A lépcsőket sárgaréz rúddal rögzített piros szőnyeg borította. Octave-ot mégis az lepte meg leginkább, hogy szinte üvegházi meleg fogadta, mikor beléptek. Mintha csak langyos lehelet csapott volna az arcába.

- Nicsak! Fűtik a lépcsőházat?

- De fűtik ám! Ezt a költséget már nem sajnálja a háziúr, hacsak valamit is ad magára... Márpedig ez a ház igazán úri... igazán...

Körülnézett, mintha csak építészszemmel vizsgálná a falakat.

- Majd meglátja, milyen rendes ház ez... és csak igazi úriemberek laknak itt...

És amint fölfelé lépdeltek, sorra megnevezte a lakókat. Mindegyik emeleten két lakás volt, egyik az utcára, másik az udvarra nézett. A fényezett mahagóni ajtók egymással szemben nyíltak. Az építész először Auguste Vabre-ról, a háztulajdonos idősebbik fiáról beszélt, aki tavasszal vásárolta meg a földszinti selyemüzletet. Ő lakja az egész félemeletet is. A háziúr másik fia, Théophile Vabre és a felesége az első emeleti udvari lakásban lakik, az utcaiban meg maga a tulajdonos, aki valamikor Versailles-ban volt közjegyző. Most itt él a vejénél, Duveyrier tanácselnöknél, aki a fellebbviteli bíróságon dolgozik.

- Negyvenöt éves az egész ember! Ez aztán valami, nem? - mondta Campardon és megállt. Két lépést tett felfelé, majd hirtelen visszafordult és megjegyezte:

- Mindegyik emeleten folyóvíz és gáz van.

A lépcsőházat magas, arabeszkkel díszített ablakokon át beszűrődő sápadt fény világította meg. Mindegyik lépcsőfordulóban keskeny, bársonnyal bevont ülőke volt az ablak alatt. Az építész megjegyezte, hogy az idősebb emberek megpihenhetnek itt. A második emeleten túljutottak már, de az építész nem beszélt arról, hogy ott kik laknak.

- Na és ott? - kérdezte Octave és a nagy lakás ajtajára mutatott.

- Hja, ott... azok ott nemigen mutatkoznak... senki nem ismeri őket... Igazán meglennénk nélkülük. Na de semmi sem lehet tökéletes...

Apró sóhajjal fejezte ki lenézését.

- A férfi alighanem könyveket ír.

De a harmadik emeleten megint csak elégülten mosolygott. Az udvari lakásban itt ketten is laktak: az a szomorú sorsú kis Juzeurné, meg egy nagyon finom úr, aki kibérelt egy szobát, és hetenként egyszer itt intézi az ügyeit. Campardon, miután minderről beszámolt, kinyitotta a lakás ajtaját.

- Itt az én lakásom - mondta. - Várjon egy kicsit, hozom a maga kulcsát... Először megnézzük a szobáját, a feleségemmel majd azután találkozik.

Octave csak két percre maradt egyedül, mégis úgy érezte, hogy a lépcsőház méltóságteljes csendje valósággal átjárja. Amikor a korláton áthajolt, megint érezte az előcsarnokból áradó meleget. Azután felfelé figyelt, hátha onnan hall valamit. De az egész házban a gondosan bezárt polgári otthonok élettelen csendje uralkodott, melyet semmi kívülről jövő zaj nem zavar meg. A hibátlanul csillogó mahagóni ajtók mintha csak a polgári tisztesség kifürkészhetetlen mélységeit takarnák.

- Kiváló szomszédai lesznek - mondta Campardon, mikor kihozta a kulcsot. - Az utcai részen a Josserand család lakik. A férj a Saint-Joseph üveggyár pénztárosa, két eladó lánya van. Itt meg, közvetlen maga mellett egy kistisztviselő-család lakik, Pichonék. Nem valami jómódúak, de kifogástalan, finom emberek... Elvégre minden lakásba kell bérlő, ugye? Még az ilyen házban is, mint a miénk.

A harmadik emelettől kezdve már nem piros szőnyeg, hanem csak nyersvászon borította a lépcsőket. Ez némileg bántotta Octave hiúságát. A lépcsőház egyre nagyobb tisztelettel töltötte el, meghatódott, hogy - mint az építész mondotta - ilyen úri házban lakhat. Amikor Campardon mögött megindult a szobájához vezető folyosón, az egyik félig nyitott ajtón át fiatal nőt pillantott meg. A léptek zajára a bölcső fölé hajló nő felkapta a fejét. Szőke volt, és Octave csak világos szemének riadt pillantását fogta el, mert a fiatal nő, mintha csak valamin rajtakapták volna, elpirult és restelkedve becsukta az ajtót.

Campardon visszafordult és megismételte:

- Folyó víz és gáz minden emeleten.

Azután rámutatott egy ajtóra, amely a hátsó lépcsőre nyílt. A folyosó végén megállt:

- Ez itt a maga szobája.

A meglehetősen tágas, négyszögletes szoba falait kékvirágos szürke papírkárpit borította. A bútorzat nagyon egyszerű volt. A hálófülke melletti mosdó olyan kicsi, hogy alig lehetett benne megfordulni. Octave egyenesen az ablakhoz ment, amelyen át zöldes fény szűrődött be. Innen a tiszta, rideg udvart látta, a szabályos cementlapokat, meg a kutat a fényes rézcsappal; az udvar most is csendes és kihalt volt. A fehér függönyös ablakok sorának egyhangúságát nem enyhítette egyetlen madárkalitka, egyetlen virágcserép sem. Az udvar bal oldalán a szomszédos ház tűzfala meredezett, és hogy ne legyen olyan sivár, vakablakok sorát vágták belé, és a soha ki nem táruló ablakok festett redőnyei mögött mintha csak a szemközti lakások fülledt élete folytatódnék.

- Itt igazán nagyszerűen megleszek! - kiáltott fel Octave örömmel.

- Ugye? Hát, istenem... mindent úgy intéztem, mintha csak magamnak csinálnám, különben meg ahhoz tartottam magamat, amit levelében kért... Tetszik a berendezés? Egy fiatalembernek nincs másra szüksége. A többivel még ráér.

Mikor Octave a kezét szorongatva köszöngette, és mentegetőzött, hogy ennyit bajlódott miatta, elkomolyodott és hozzátette:

- De aztán semmi hangoskodás, kedves barátom. És főleg semmi nő!... Becsületszavamra mondom, az egész ház fellázadna, ha nőt hozna ide.

- Efelől nyugodt lehet! - mondta Octave halkan és kicsit zavartan.

- Higgye el, engem hozna kellemetlen helyzetbe... Látta, milyen ház ez. Csupa úriember, és milyen erkölcsösek! Magunk között szólva kicsit túl erkölcsösek is... A ház mindig ilyen csendes, mint most; soha egy hangos szó, soha semmi lárma... Gourd mindjárt szaladna Vabre úrhoz, aztán jól néznénk ki mind a ketten. Hát ezért kérem magát, már csak az én békességem kedvéért is tartsa tiszteletben ezt a házat.

Octave-ot megnyerte ez a nagy tisztesség, és esküdözött, hogy minden rendben lesz.

Campardon szeme felvillant, gyanakvóan körülnézett, és suttogva, mintha csak attól tartott volna, hogy más is meghallja, hozzátette:

- Ami a házon kívül történik, az nem tartozik senkire. Igaz? Párizs nagy, jut hely mindenre... Alapjában véve én művészember vagyok és fütyülök rá!

A hordár felhozta az útitáskákat. Mikor Octave elrendezte a holmiját, átöltözött, az építész meg atyai gonddal figyelte. Azután felállt.

- Most menjünk le a feleségemhez - mondta.

A harmadik emeleten a karcsú, csinos, barna szobalány azzal fogadta őket, hogy asszonya most el van foglalva. Campardon, hogy fiatal barátja otthonosabban érezze magát, megmutatta neki a lakást, és minthogy már az előbb belelendült a magyarázgatásba, most is folytatta. Először a kis zöld szalon és a hálószoba közötti fogadószobát mutatta meg, itt minden fehér és aranyszínű volt, falait párkánydíszek borították sűrűn. Azután következett a dolgozószobának átalakított kisszalon, majd a hálószoba. Ide most nem mehettek be, de az építész elmagyarázta, hogy az egyik sarkánál elkeskenyedik, meg hogy mályvaszínű a tapétája. Ezután az ebédlőbe vezette be. Az olcsó faburkolatot párkánylécek és bonyolult rajzú minták díszítették, Octave-ból ámult kiáltás tört ki:

- Ez igazán nagyszerű!

A mennyezetrózsákat két nagy repedés szelte át, az egyik sarokban meg lemállott a festés, és látszott a meztelen vakolat.

- Hát igen, így szemre nagyon szép - mondta az építész, és hosszan nézte a mennyezetet. - Tudja, ezeket a házakat úgy építették, hogy jó benyomást keltsenek... Csak hát ne nézzük nagyon a falakat. Alig tizenkét éve épült, s máris baj van vele... A homlokzathoz jó köveket használnak, mindenféle figurákat raknak rá, a lépcsőházat háromszor is átfestik, mázolják, aranyozzák a lakásokat, ez persze tetszetős, bizalmat ébreszt... No de ez még megjárja, kitart, amíg élünk!

Megint az előszobába értek, ahová tejüveg ablakokon szűrődött be a világosság. Balra, az udvar felé, még egy szoba nyílt, itt aludt Angèle, Campardon leánya. Ezen a novemberi délutánon a hófehér szoba szinte temetői hangulatot árasztott. A folyosó végéről nyílt a konyha. Az építész ragaszkodott ahhoz, hogy Octave ezt is megnézze, kijelentette, meg kell ismernie az egész lakást.

- Jöjjön csak be - biztatta, és kinyitotta a konyhaajtót.

Elképesztő lárma fogadta őket. Az ablak tárva, mintha csak nyár volna. A barna szobalány és a hájas szakácsnő - egy terebélyes vénasszony - az ablakpárkányra könyökölve hajolt ki a szűk világítóudvarra, ahová valamennyi konyhaablak nyílt. Mindketten torkuk szakadtából kiabáltak, alulról meg röhögéssel, káromkodással cifrázott rikácsolás hallatszott. Mintha csak szennycsatornává változott volna a világítóudvar, ahol az egész ház cselédsége kedvére elengedi magát. Octave-nak eszébe jutott a főlépcső polgári méltósága.

A két nő ösztönösen hátrafordult, és döbbenten meredt az úrra és vendégére. Most halk füttyentés hangzott fel, az ablakok becsukódtak, megint síri csend lett.

- Mi van itt, Lisa? - kérdezte Campardon.

- Kérem, már megint ez a piszkos Adèle - sietett a válasszal az izgatott szobalány. - Az ablakon dobta ki a nyúlbelet... A nagyságos úr már igazán szólhatna Josserand úrnak.

Campardon komoly maradt, nem akart beleavatkozni a dologba. Miközben visszamentek a dolgozószobába, az építész így szólt Octave-hoz:

- Mindent látott. Mindegyik emeleten ugyanilyenek a lakások. Kétezer-ötszáz frank bért fizetek, pedig a harmadik emeleten lakom! A lakbérek állandóan emelkednek... Vabre úrnak legalább huszonkétezer frankot hoz ez a ház. De ez még több is lesz, mert arról van szó, hogy egy új utat nyitnak, amely a tőzsdepalotától egészen az Operáig vezetne. Pedig a telekhez majdnem ingyen jutott tizenkét évvel ezelőtt, a nagy tűzvész után, amelyet egy illatszerész cselédje okozott!

Mikor beléptek a dolgozószobába, Octave észrevette, hogy a rajzasztal felett, a fal legjobban megvilágított részén egy szentkép függ. A díszesen keretezett kép Szűz Máriát ábrázolta, amint kitárt keblében lángoló nagy szívére mutat. Octave szemmel láthatóan meglepődött. Campardonra nézett, akiről úgy tudta, cseppet sem szenteskedő, legalábbis Plassans-ban annak idején nem ilyennek ismerte.

- Még nem is mondtam magának, hogy kineveztek az évreux-i egyházmegye építészének - mondta, és kicsit elpirult. - Persze pénzben semmi az egész, alig nyomorúságos kétezer frank évenként. De nincs vele munkám, egyszer-egyszer odautazom, a többit elintézi egy munkavezető. De tudja, mégiscsak nagy dolog az, ha az ember a névjegyére odaírhatja: állami építész. Nem is gondolná, hogy így mennyi munkához jutok jobb körökben.

Miközben beszélt, az égő szívű Szűz Máriát nézte.

- Végül is, fütyülök a hókuszpókuszaikra! - tette hozzá kitörő őszinteséggel.

De mikor Octave felnevetett, az építész megijedt. Miért is bíznék meg ebben a fiatalemberben?

Rásandított, ünnepélyes képet vágott, és megpróbálta visszaszívni, amit mondott.

- Fütyülök rá, meg nem is... Istenem, hát így volnék. Majd meglátja maga is, majd meglátja... ha már lesz egy kis élettapasztalata, maga is csak úgy csinálja, mint mindenki.

Azután arról beszélt, hogy negyvenkét éves, hogy az életnek nincs értelme, de harsogó egészsége alaposan rácáfolt mélabús szavaira. Hiába viselt művészfrizurát és IV. Henrik-szakállat, lapos homloka, szögletes álla elárulta a szűk látókörű, kapzsi polgárt. Fiatalember korában zajosan jókedvű természete volt.

Octave pillantása most a tervrajzok között heverő Gazette de France-on akadt meg. Campardon, aki egyre kényelmetlenebbül érezte magát, becsengette a szobalányt, és megkérdezte tőle, hogy mikor jön már a felesége. Igen, az orvos már elment, őnagysága máris jön.

- Talán beteg a felesége? - kérdezte Octave.

- Nem, csak úgy van, mint mindig - válaszolta az építész, és hangja bosszúságot árult el.

- Igen? De hát mi baj van?

Campardon nem felelt egyenesen, megint zavarban volt.

- Tudja, hogy az asszonyoknál mindig van valami bibi... így megy ez már tizenhárom éve, amióta szült... Különben ragyogóan van. Majd meglátja, még meg is hízott.

Octave nem kérdezősködött tovább. A szobalány éppen visszajött, egy névjegyet hozott be. Az építész elnézést kért, azt mondta Octave-nak, beszélgessen el közben a feleségével, majd a szalonba sietett. A fiatalember az ajtónyíláson át egy pillanatig látta, hogy a fehér és aranyszínű szoba közepén fekete reverendás alak várakozik.

Campardonné éppen most lépett be az előszobából. Octave alig ismerte meg. Még gyermekkorából emlékezett rá, amikor a csúnyácska, sovány lány a szüleivel együtt Plassans-ban élt. Domergue, az apja, akkoriban az Út- és Hídépítő Hivatal felügyelője volt. Campardonné még húszéves korában is fejletlennek látszott, mintha még akkor is a serdülés zavaraival küzdött volna. Most gömbölyded asszonyt látott viszont, akinek sima bőre, nyugodt, gödröcskés apácaarca, lágy tekintetű szeme leginkább torkos cicára emlékeztetett. Harmincadik éve felé járt, és ha nem is lett szép, üde volt és illatos, mint a friss, őszi gyümölcs. Octave mégis úgy látta, mintha fárasztaná a járás, mintha a hosszú, rezedaszín pongyolába öltözött asszony nagyon lankadtan mozogna.

- Hiszen maga már kész férfi! - kiáltott vidáman, és Octave felé nyújtotta kezét. - Milyen nagyot nőtt, mióta nem jártam Plassans-ban!

Elnézte a jóképű, magas fiatalembert, ápolt fekete bajuszát, szakállát, és mikor meghallotta, hogy huszonkét éves, csodálkozva mondta, hogy legalább huszonötnek látszik. Octave, akit valósággal elbűvölt a nők társasága, még ha csak egy cselédkével beszélt is, most aprókat nevetett, és melegbarna szemének bársonyos pillantásával valósággal cirógatta az asszonyt.

- Hát bizony megnőttem, megnőttem! - ismételte kedveskedőn. - Emlékszik, mikor Gasparine, az unokanővére golyókat vásárolt nekem?

Azután elmesélte, mi újság az asszony szüleinél. Domergue és felesége most is abban a házban élnek, ahová még akkor költöztek, mikor nyugdíjba mentek. Csak amiatt panaszkodnak, hogy nagyon magányosak. Haragszanak is Campardonra, amiért elvitte tőlük az ő kis Rose-ukat, mikor egyszer kis időre Plassans-ba ment, valami építkezés miatt. Octave azután megpróbálta ismét Rose unokatestvérére, Gasparine-ra terelni a beszélgetést, hiszen már régen, koraérett kamasz kora óta szerette volna megtudni, hogy tulajdonképp mi volt az az érthetetlen história... Campardon első látásra beleszeretett a szép, de szegény Gasparine-ba, azután hirtelen a soványka Rose-t vette feleségül, akivel harmincezer frank hozományt adtak. Utána nagy, könnyes jelenet következett, összevesztek, majd az elhagyott lány Párizsba szökött egyik nagynéniéhez, aki varrónő volt. De Campardonné arca továbbra is rózsaszínű és nyugodt maradt, mintha meg sem értette volna a fiatalembert, és Octave semmit nem tudott meg.

- És a szülei? - érdeklődött a fiatalasszony. - Hogy van Mouret úr? És édesanyja?

- Jól vannak, köszönöm. Az anyám már ki sem mozdul a kertjéből. Ha még egyszer Plassans-ba menne, látná, hogy a Banne utcai ház most is olyan, mint volt.

Campardonné, akit szemmel láthatólag fárasztott az álldogálás, egy magas rajzolószékre ült, lábát kinyújtotta pongyolája alatt. Octave meg odahúzott egy alacsony zsámolyt, arra telepedett, és a nála megszokássá vált rajongással nézett fel az asszonyra, úgy beszélt hozzá. A férfias külsejű Octave-ban volt valami nőies, értett a nők nyelvén, könnyen szívükhöz férkőzött. Tíz perc múlva már olyan bizalmas hangon beszéltek, mint két régi barátnő.

- Így hát a maga kosztosa volnék - mondta, és jó formájú, ápolt kezével szakállát simogatta. - Majd meglátja, milyen jól megleszünk... Igazán kedves, hogy nem felejtette el a plassans-i kisfiút, és már az első levélre így törődött vele!

Az asszony tiltakozott.

- Ne nekem köszönje! Én már ahhoz is lusta vagyok, hogy megmozduljak. Achille intézett mindent... De különben is, mikor az anyám azt írta, hogy maga családnál szeretne ellátást kapni, mindjárt arra gondoltunk, hogy magunkhoz fogadjuk. Legalább nem kerül idegenek közé, nekünk meg egy kis változatosságot hoz.

Octave ezután beszámolt a dolgairól. Megszerezte az érettségi bizonyítványt, azután szülei kívánságára Marseille-ben töltött három évet, egy nagy cégnél dolgozott, mintás kartonnal foglalkoztak, a gyára Plassans környékén van. A kereskedői pályát szenvedélyesen szereti, főként mikor női luxuscikkek eladásáról van szó. Ilyenkor van szükség a rábeszélőképességre, a behízelgő szavakra, hódoló pillantásokra. Diadalmasan nevetve mesélte el, hogyan keresett meg ötezer frankot. Ha nincs a zsebében ez a pénz, nem is mert volna Párizsba jönni, mert kedves szeleburdisága csak látszat volt, valójában mindent úgy meggondolt, mint egy óvatos kalmár.

- Képzelje csak, a cégnek volt egy régies mintájú virágos kartonja, valami mesés... A kutyának sem kellett, raktáron hevert már két éve... Egyszer, mikor Var és Basses-Alpes megyében utaztam, az az ötletem támadt, hogy megvásárolom az egész tételt, és saját számlára eladom. Hű, micsoda siker volt! A nők egymást ölték érte, és azon a vidéken most minden nő az én kartonomat viseli... Igaz, hogy jól megfőztem őket! Mind esküdött rám, elértem volna náluk mindent.

Még akkor is nevetett, mikor az elbűvölt Campardonné is kíváncsian kérdezősködött a virágmintás karton felől. Vajszínű alapon apró virágcsokrok, ugye, erről van szó? Mindenhol keresett ilyen kartont, ő is ebből akart magának nyári pongyolát.

- Két éven át utaztam, de ebből elég - folytatta Octave. - Különben is meg kell hódítanom Párizst! Hamarosan állás után nézek.

- Hát Achille még nem szólt? - vágott közbe az asszony. - Hiszen már szerzett magának állást, itt a közelben!

Octave ámultan köszöngette, meseországban érezte magát, és tréfálkozva kérdezte, vajon nem várja-e a szobájában feleség és százezer frankos évjáradék? Még be sem fejezte, mikor csúnya, nyurga, tizennégy év körüli, fakószőke gyereklány nyitott be és riadtan felkiáltott.

- Gyere csak be, ne félj - szólt hozzá Campardonné.

- Octave Mouret úr van itt, hiszen már emlegettük előtted.

Azután Octave-hoz:

- Angèle, a lányom... A legutóbb nem vittük magunkkal Plassans-ba. Olyan vékonyka volt! De most már lassan összeszedi magát.

Angèle félszegen ült anyja mögé, igazi barátságtalan süldő lány módjára viselkedett. Lopva nézegette a mosolygó fiatal férfit. Nyomban bejött Campardon is, arca csak úgy sugárzott, nem bírta megállni, és pár szaggatott mondatban elmesélte feleségének, milyen szerencse érte. Mauduit abbé, a Saint-Roch vikáriusa bízott rá valami munkát; csak javítás, az igaz, de később ez nagyobb munkát is hozhat. Azután megbánta, hogy Octave előtt beszélt, izgatottan összecsapta a kezét, és megkérdezte a fiatalembert:

- Na és most mit csinálunk?

- Maga éppen indult hazulról, igazán nem szeretném zavarni - felelt Octave.

- Achille - súgta férjének Campardonné -, tudod, az az állás, Hédouinéknál...

- Igaz is! - kapott észbe az építész. - Kedves barátom, volna magának egy állás, az egyik divatárucég első segédet keres. Ismerek ott valakit, aki beajánlotta magát... Várják is. Még nincs négy óra, ha akarja, bemutatom.

Octave bizonytalankodott, félt, hogy nyakkendőcsokra nem kifogástalan már, pedig ő sokat adott a külsejére. De mert Campardonné buzgón erősítgette, hogy a nyakkendő teljesen megfelelő, úgy döntött, hogy mégis megy. Az asszony bágyadtan nyújtotta homlokát, férje túláradó gyengédséggel csókolta meg:

- Viszontlátásra, angyalkám, édes nyuszikám...

- Ne felejtsék el, hét órakor vacsorázunk - mondta Campardonné a két férfinak, mikor átment velük a szalonon, ahol a kalapjukat hagyták.

Angèle unottan ment utánuk. De a zongoratanára várta, és a lány merev ujjai máris a billentyűket verték. Octave az előszobában ismét köszönetet mondott a háziaknak, de szavát alig lehetett hallani a zongorától, melynek hangja még a lépcsőházban is elkísérte őket. Juzeurnétől, Vabre-éktól és Duveyrier-éktől is zongoraszó hallatszott, mindegyik lakásból más-más dallam; a zárt ajtók mögül mintha csak távoli litániázás ájtatos hangjai válaszolgatnának egymásnak.

Campardon befordult a Neuve-Saint-Augustin utcába. Hallgatott, és mintha azon töprengett volna, hogyan kezdjen bele mondanivalójába.

- Emlékszik még Gasparine kisasszonyra? - kérdezte végül. - Első eladónő Hédouinéknál... Most majd találkozik vele.

Octave azt hitte, hogy végre kielégítheti kíváncsiságát.

- Hogyne emlékeznék! Maguknál lakik?

- Nem! Dehogy! - felelt az építész izgatottan, mintha megbántották volna.

Mikor látta, hogy hirtelensége mennyire meglepi Octave-ot, zavartan, csendesebben folytatta:

- Gasparine és a feleségem nem jönnek össze... Tudja, hogy van az ilyesmi egy családban... De én találkozom Gasparine-nal, és ugye nem fordíthatok neki hátat, már csak azért sem, mert szegény lányt igazán nem veti fel a pénz. Feleségem meg ő csak rajtam keresztül tudnak egymásról... Csupán az idő simíthatja el az ilyen régi históriákat.

Octave éppen arra gondolt, hogy kertelés nélkül megkérdezi az építészt, hogyan is volt a házasságával, de Campardon elébe vágott:

- Itt volnánk! - mondta.

A Neuve-Saint-Augustin és a Michodière utca sarkán volt a divatáru-kereskedés, bejárata a szűk, háromszög alakú Gaillon térre nyílt. A félemelet két ablakát eltakarta a cégtábla, rajta kopott aranyozású nagy betűkkel a felirat: Hölgyek Öröme. - Alapíttatott 1822-ben. A foncsor nélküli tükörüvegen meg piros betűk hirdették a cég nevét: Déleuze, Hédouin és Tsa.

- Nem az a felkapott, de tisztességes, megbízható cég - magyarázta hirtelenében Campardon. - Hédouin, aki mint segéd dolgozott az üzletben, feleségül vette az idősebbik Déleuze lányát. Apósa két évvel ezelőtt meghalt, a céget most a fiatalok vezetik, az öreg Déleuze nagybácsi meg a másik üzlettárs nem sok vizet zavar... Majd találkozik Hédouinnéval. Nagyszerű üzletasszony!... No, menjünk be.

Hédouin éppen Lille-ben volt, vásznat vásárolt, így a felesége fogadta őket. A polcoknál állt, és éppen utasításokat adott a két boltiszolgának, akik rekeszekbe rakták a végeket. Hédouinné sima gallérú fekete ruhát viselt, férfinyakkendővel, tollszár volt a füle mögé dugva, és Octave olyan nagyszerűnek, olyan csodálatos szépnek látta a szabályos arcú, nyugodt mosolyú asszonyt, hogy dadogott zavarában, bár igazán nem volt félénk természetű. Néhány szóval mindent elintéztek.

- Amíg nincs dolga, nézzen meg itt mindent - mondta Hédouinné az üzletasszony barátságos hangján.

Octave mellé szólított egy segédet, azután Campardon kérdésére udvariasan azt válaszolta, hogy Gasparine most éppen távol van, és máris otthagyta őket, folytatta munkáját. Szelíd, de határozott hangon irányította a két boltiszolgát.

- Ne oda, Alexandre... A selymeket rakja magasabbra. Vigyázat, ez nem ugyanaz a gyártmány!

Campardon tétovázott kicsit, majd azt mondta Octave-nak, hogy visszajön érte vacsora előtt. A fiatalember két órán át nézelődött az üzletben, és megállapította, hogy a világítás rossz, az üzlet túlzsúfolt, ami nem fért be az alagsorba, azt a sarkokban halmozták fel, és a magasra rakott göngyölegek sorai között alig lehet mozogni. Közben többször is találkozott a sürgölődő Hédouinnéval, aki úgy siklott végig a szűk átjárókon, hogy a szoknyája sem akadt bele semmibe. Úgy látszott, hogy ő az egész üzlet józan szelleme, a személyzet serényen követte fehér keze legkisebb intését is. Octave-ot bántotta, hogy őrá többé ügyet sem vetett.

Mikor a fiatalember utoljára feljött az alagsorból, háromnegyed hét lehetett. Szóltak neki, hogy Campardon Gasparine kisasszonnyal az első emeleten van. Itt árusították a fehérneműket, az üzletnek ez a része Gasparine birodalma volt. Amint felért a csigalépcsőn, hirtelen megállt, mert meghallotta, hogy egy szabályosan felrakott kalikóhalom mögött Campardon tegeződve beszél Gasparine-nak.

- Igazán nem! Esküszöm neked! - kiáltotta önfeledten.

- És most hogy érzi magát? - kérdezte pillanatnyi csend után Gasparine.

- Hát, istenem, csak egyformán. Hol jobban, hol rosszabbul... Most már tudja, hogy ennek befellegzett. Sose jön rendbe.

Gasparine szánakozva mondta:

- Te szegény, téged kell sajnálni. Viszont mégiscsak tudsz magadon segíteni, másképpen... Mondd meg neki, hogy nagyon sajnálom, hogy még mindig betegeskedik...

Campardon nem is hagyta, hogy végigmondja, vállánál fogva magához húzta és szájon csókolta. Az alacsony mennyezet alatt megsűrűsödött körülöttük a gázlángtól áthevült levegő. Gasparine viszonozta a csókot és suttogott:

- Ha lehet, gyere holnap reggel hatkor... Ágyban maradok. Háromszor kopogj.

Az ámult Octave lassan mindent megértett. Köhécselt és előbbre lépett. Újabb meglepetés érte: Gasparine lefogyott, kiszáradt, valósággal szögletes volt, kiugró állkapcsa, durva szálú haja meg éppen nem szépítette megfakult arcát. Csak a csodálatos szempár maradt a régi. Ez a keserű arc, ez a szenvedélyes és makacs száj legalább annyira megriasztotta Octave-ot, amennyire elbűvölte Rose szőke lágyságának váratlan kivirágzása.

Gasparine udvariasan fogadta Octave-ot, de nem lelkendezett, Plassans-ról meg a régi napokról beszélt. Campardonnal is, Octave-val is kezet szorított, mikor lefelé indultak. A földszinten Hédouinné odaszólt az új segédnek:

- Viszontlátásra holnap!

Az utcán a kocsik zaja, a járókelők tülekedése valósággal elkábította a fiatalembert, aki rövid habozás után kibökte, hogy Hédouinné nagyon szép hölgy, de cseppet sem látszik barátságosnak. A frissen mázolt üzletek gázzal megvilágított kirakatai világos négyszögeket rajzoltak az utca megfeketedett, sáros kövezetére, míg a régi üzletek mint sivár odúk tátongtak, mert a kirakatokat itt csak belülről világította meg egy füstölgő lámpás, mely távoli csillagként pislákolt. A Neuve-Saint-Augustin utcában, még mielőtt befordultak volna a Choiseul utcába, az építész odaköszönt valakinek az egyik üzlet előtt.

Elegáns fiatalasszony állt az üzletajtóban, karcsú alakján selyemköpeny, és éppen egy hároméves fiúcskát húzott magához, nehogy kocsi alá kerüljön. Egy idős hölggyel beszélgetett, aki hajadonfővel állt ott, nyilván a tulajdonosnő volt. A két nő tegeződött. Az ajtónyílás sötét keretében a közeli gázlámpák bizonytalan fénye táncolt csak, és Octave nem látta jól a fiatal nő arcvonásait, de úgy tetszett neki, hogy szép. Az égő szempár egy pillanatra Octave-ra villant. Az ajtónyíláson át enyhe salétromszag áradt a sötét, nedves, pinceszerű boltból.

- Valérie asszonynak köszöntem - mondta az építész, mikor pár lépéssel odább értek. - Ő a háztulajdonos kisebbik fiának, Théophile Vabre-nak a felesége; tudja, akik az első emeleten laknak. Elragadó asszony!... Itt született, ebben a kis boltban. Ez különben a környék legjobb forgalmú rövidáruüzlete, és Valérie asszony szülei, az öreg Louhette-ék vezetik még mindig, hogy legyen valami elfoglaltságuk. Meg kell adni, jól megszedték magukat!

Octave-nak azonban nem sok érzéke volt az olyanfajta kereskedelem iránt, amely beérte az öreg párizsi ház levegőtlen üzlethelyiségével, ahol valaha egy vég szövet elegendő cégér volt. Egyre azt hajtogatta, hogy a világ minden kincséért sem lenne hajlandó efféle sötét lyukban élni. Egész biztos, hogy mindenféle nyavalyát össze lehet szedni az ilyen helyen.

Beszélgetve mentek felfelé a lépcsőházban. Már vártak rájuk. Campardonné felvette szürke selyemruháját, csinosan megfésülködött, egész mivoltában nagyon ápolt volt. Campardon a jó férj gyengédségével csókolta meg az asszony nyakát.

- Jó estét, angyalkám, édes nyuszikám...

Átmentek az ebédlőbe. A vacsora kellemes volt. Campardonné először a Déleuze és Hédouin családokról beszélt, akiket az egész környék tisztelt. Mindkét név jól ismert errefelé, az egyik unokaöcsnek papírüzlete van a Gaillon utcában, valamelyik nagybácsi meg esernyőkereskedő, a Choiseul közben van a boltja, de a környéken csaknem mindenütt akad egy-egy Déleuze-Hédouin unokaöcs vagy unokahúg. Azután Angèle-re fordult a szó, aki mereven ült köztük és suta mozdulatokkal evett. Anyja a háznál nevelte, mert ami biztos, az biztos, és minden bővebb magyarázat helyett csak a szemével jelezte, hogy a lányok nagyon csúnya dolgokat tanulnak a nevelőintézetekben. Közben Angèle alattomban a tányérja alá csúsztatta kését, és mikor Lisa tálalt neki a teríték majdnem lebillent.

- A kisasszony hibája! - kiáltott fel a szobalány. Angèle arcán látszott, hogy alig tudja visszafojtani a kipuffanó nevetést. Campardonné csak a fejét csóválta, és mikor Lisa kiment az édességért, valóságos dicshimnuszt zengett róla, hogy milyen értelmes, szorgalmas, igazi párizsi lány, aki mindig feltalálja magát. Victoire-t, a szakácsnőt akár el is küldhetnék, hiszen nagyon öreg, és ezért nem is nagyon tiszta; de már akkor a családot szolgálta, mikor a ház ura született, öreg bútor a háznál, és mindenki tiszteli. A szobalány visszajött, sült almát tálalt fel.

- Kifogástalan teremtés - suttogta Campardonné Octave-hoz fordulva. - A legcsekélyebbet sem vettem nála észre... Havonta egyszer van kimenője, akkor is csak egy nagyon messze lakó nagynénjéhez megy pár órácskára.

Octave Lisát nézte. A lapos mellű, ideges lány szemhéja feltűnően duzzadt volt, és Octave arra gondolt, hogy Lisa meglehetősen viharos órácskákat tölthet az öreg nagynéninél. A későbbiekben még odaadóbban helyeselt Campardonnénak, aki folytatta a nevelésről vallott felfogásának ismertetését: egy fiatal lány nevelése rendkívül nagy felelősséggel jár, óvni kell mindentől, ami közönséges, ami csúnya. Közben Angèle bele-belecsípett Lisa combjába, ahányszor csak a szobalány melléje lépett, hogy tányért váltson. De mindketten változatlanul illedelmes képet vágtak, bizalmas viszonyukat még csak egy szemrebbenéssel sem árulták el.

- Az ember önmagáért legyen erkölcsös - mondta az építész, mintha ki nem mondott gondolatsor végső következtetését fogalmazná meg. - Én fütyülök a mások véleményére, művészember vagyok!

Vacsora után átmentek a szalonba, és Octave megérkezésének tiszteletére kivételesen éjfélig maradtak fenn. Campardonné nagyon fáradtnak látszott, egyre jobban kimerült, végül ledőlt egy heverőre.

- Rosszul érzed magad, nyuszikám? - kérdezte a férje.

- Nem különösebben, csak úgy, mint máskor - felelte az asszony halkan.

A férjére nézett és kedvesen megkérdezte:

- Láttad őt Hédouinéknál?

- Igen... Megkérdezte, hogy vagy.

Rose szeme könnybe lábadt.

- Ő persze jól van!

- Ejnye, ejnye - csitította az építész, és megfeledkezve arról, hogy nincsenek egyedül, felesége haját csókolgatta. - Megint kínzod magad... Hát nem tudod, hogy azért én szeretlek, szegény cicuskám?!

Octave először tapintatosan az ablakhoz ment, mintha az utcát nézegetné, de most megint Campardonné arcát figyelte, kíváncsi volt, vajon mit tudhat az asszony. De a kedves és szenvedő arc semmit sem árult el. Összegömbölyödött a heverőn, és kéjesen tűrte az esténként kijáró simogatásokat.

Octave végül elköszönt tőlük. Gyertyát fogott és ment felfelé a lépcsőházban, mikor arra lett figyelmes, hogy a lépcsőfokokat suhogó selyem súrolja. Udvariasan félrehúzódott. Nyilván a negyedik emeleten lakó hölgyek, Josserand-né és két lánya érkezett haza valami estélyről. Mikor elmentek Octave előtt, Josserand-né, ez a nagydarab asszony, gőgösen végigmérte, az idősebbik lány meg ridegen elsietett mellette. A fiatalabb Josserand lány viszont gyermetegül ránevetett, és a csillogó gyertyafényben nagyon vonzónak tetszett ez a fehér bőrű, szabálytalan, de mégis bájos arc, meg a szőkébe játszó gesztenyebarna hajkorona. Fesztelen könnyedséggel lépegetett, járásában semmi fiatal lányos merevség, szalagokkal, csipkével díszített ruhája sem volt olyan egyszerű, mint amilyet eladó lányok szoktak viselni. A selyemruhák elsuhogtak a lépcsőkorlát mentén, majd becsukódott egy ajtó. Octave egészen felfrissült a lány pillantásának vidámságától.

Ő is felfelé indult. Mintha a lépcsőház is szenderegne a fülledt melegben, csak egyetlen gázláng világította meg.

Octave most még előkelőbbnek érezte, hiszen a lépcsőház drága mahagóniból készült ajtói mind tisztes hálószobákat rejtenek. Mindenütt csend, az illedelmes emberek csendje, akik még a sóhajtást is visszafojtják. Octave most mégis valami halk neszre lett figyelmes, áthajolt a lépcsőkorláton, és meglátta Gourd-t, a házfelügyelőt, papucsban, fején hálósapkával, amint éppen az utolsó gázlángot oltja el. Ezután az egész ház méltóságos és illedelmes álomba merült a ráboruló ünnepélyes sötétségben.

Octave azonban nagyon nehezen aludt el. Nyugtalanul forgolódott, agyát szünet nélkül foglalkoztatták az új emberek, akikkel találkozott. Vajon mi a csodáért oly kedvesek hozzá Campardonék? Talán arra gondolnak, hogy idővel feleségül veszi a lányukat? A férj talán azért fogadta be, hogy lekösse és szórakoztassa a feleségét? És ez a szegény asszony - vajon milyen fura betegsége lehet? Gondolatai egyre inkább összekavarodtak, már csak árnyékok suhantak: szomszédnője, a kis Pichonné, akinek pillantása olyan tiszta és semmitmondó, a szép Hédouinné, aki fekete ruhájában olyan kifogástalan, olyan komoly, azután Valérie asszony tüzes szeme villant, majd a Josserand lány vidám mosolyát látta. Még csak pár órája tapossa Párizs köveit, és máris mennyi élmény! Mindig így álmodta: hölgyek vezetik majd kézen fogva, és előresegítik az életben. De ezek a nők most zűrzavaros és fárasztó táncban kavarogtak szeme előtt. Gyengéd hangon szólongatta, lágy mozdulatokkal hívogatta őket, pedig nem tudta, melyiket választaná. Azután hirtelen belefáradt ebbe, nekikeseredett, felülkerekedett benne a lénye mélyén lappangó durvaság és az a kíméletlen megvetés, melyet a nők iránt érzett akkor is, mikor rajongó szerelemmel nézett rájuk.

- Csak hagynának már nyugton! - tört ki hangosan, és dühösen a hátára fordult. - Jöhet, amelyik akar, fütyülök rá! Vagy akár sorra mind, ha éppen ezt akarják!... Na, aludjunk, holnap is nap lesz.
2

Josserand-né dühösen vágta be a kaput, mikor leányai mögött elvonult a Rivoli és az Oratoire utca sarkán álló ház negyedik emeleti lakásáról, Dambreville-né estélyéről. Két órán át visszafojtott dühe robbant most ki. Berthe, a kisebbik leánya, már megint elszalasztott egy házassági lehetőséget.

- Szeretném tudni, meddig ácsorogtok még itt? - szólt rá dühösen a két lányra, mert azok megálltak az árkádok alatt, és az elrobogó bérkocsikat figyelték. - Gyerünk már! Vagy talán azt képzelitek, hogy kocsiba ülünk? Hogy majd újabb két frankot költünk? Mi?

Hortense, az idősebbik lány, dünnyögve megjegyezte:

- Kellemes lesz ebben a sárban! A cipő is lemarad a lábamról...

- Indulás! - förmedt rájuk Josserand-né. - Ha nem lesz cipőtök, ágyban maradtok, és kész. Hiába viszlek benneteket akárhová, nem használ az semmit.

Berthe és Hortense lehajtott fejjel fordult be az Oratoire utcába. Krinolinjukat felemelték, amilyen magasra csak lehetett, vállukat összehúzva dideregtek a vékony belépő alatt. Josserand-né mögöttük ment, silány mókusprém bundába burkolózva, amely kopott szőrű macskára emlékeztetett. Mindhárom nő csak csipkesálat viselt a fején. A kései járókelők csodálkozva nézték a házak mentén egymás mögött görnyedten surranó három nőt. Óvatosan kerülgették a pocsolyákat, és Josserand-né egyre jobban nekikeseredett, amint eszébe jutott, hogy három télen át hány meg hány pimasz megjegyzést kellett hallaniok, mikor uszályaikban meg-megbotolva hazafelé bukdácsoltak a fekete sárban. Igazán torkig van már azzal, hogy Párizs egyik végéből a másikba cipelje a lányait, s közben még arra sem futja, hogy kocsiba üljön, mert ezt a fényűzést már a másnapi ebédpénz bánná meg.

- Még hogy ez... ez a Dambreville-né közvetít házasságokat! - mondta ki hangosan, hogy könnyítsen magán, miközben befordultak a Saint-Honoré utcába. - Gyönyörű házasságok ezek! Összeszed egy csomó szemtelen libát, az ember azt sem tudja, melyiket honnan szalasztottak. Csak férjhez menni ne kellene... Azt a fiatalasszonyt meg mutogatta, mintha bizonygatni akarná, hogy néha mégiscsak sikerül egy párt összehoznia. Na, szép kis bizonyíték, mondhatom... Hat hónapra kellett zárdába rakni azt a szerencsétlen, megtévedt lányt, hogy a ballépését elfelejtessék a világgal.

A lányok éppen a Palais-Royal téren mentek át, mikor hirtelen zápor érte el őket. Egészen elvesztették a fejüket, meg-megálltak, hol csúszkáltak, hol tocsogtak, és csak nézték a mellettük üresen elgördülő kocsikat.

- Gyerünk! - kiáltott rájuk az anyjuk könyörtelenül. - Már majdnem otthon vagyunk, ezért a pár lépésért igazán nem dobunk ki két frankot... Léon, a drágalátos bátyátok úgyis azért nem volt hajlandó velünk jönni, mert félt, hogy majd neki kerül pénzébe! Üsse kő, csak legalább ezzel a nővel megcsinálná a szerencséjét!... De nem valami gyönyörű az egész história. Micsoda egy nő! Elmúlt ötvenéves, és mindig fiatalemberek ülnek nála... Kiszolgált nőszemély ez, nem más... de valaki, akinek, úgy látszik, messze ér a keze, elvetette ezzel a hülye Dambreville-lel, akit jutalmul előléptettek irodafőnöknek.

Hortense és Berthe egymás mögött igyekeztek előre a zuhogó esőben, és mintha semmit nem hallottak volna abból, amit az anyjuk beszél. Mikor Josserand-né így könnyített mérgén, egyszeriben megfeledkezett szigorú nevelési elveiről, olyan szabadszájú volt, mintha csak elhinné, hogy leányai úgysem értenek meg semmit. Mikor a sötét és kihalt Échelle utcába értek, Berthe kitört:

- Na, még ez kellett! Tessék, levált a cipőm sarka... Nem tudok továbbmenni...

Josserand-nét elöntötte a düh:

- Igenis megyünk!... Én talán panaszkodom? Nekem talán jó, hogy késő éjjel, ilyen időben az utcán mászkálok?... Ha legalább az apátok olyan ember volna, mint kellene! De nem, a nagyságos úr ilyenkor otthon uraskodik. Mindig az én dolgom, hogy társaságba vigyelek benneteket. Ő aztán nem fárasztaná magát! Hát vegyétek tudomásul, hogy én már torkig vagyok. Vigyen benneteket az apátok, ha akar, de én az istennek sem mászkálok veletek többet olyan társaságba, ahol csak feldühítenek!... Micsoda ember... elhitette velem, hogy majd viszi valamire, de még ennyi örömöm sem volt belőle! Irgalmas Isten! Ha még egyszer elölről kezdhetném, hát ilyen emberhez nem mennék, az biztos!

Leányai egy hanggal sem tiltakoztak. Milliószor hallották már az anyjuk meghiúsult reményeiről szóló sirámokat. Cipőjük átázott, a csipkesál arcukhoz tapadt, mikor a Sainte-Anne utcában igyekeztek gyorsan előre. A Choiseul utcában, a ház kapuja előtt azonban még egy megaláztatás várt Josserand-néra: az éppen hazatérő Duveyrier-ék kocsija sarat freccsentett rá.

A lépcsőházban a nekidühödött anya és holtfáradt leányai megint a legbájosabb arcukat mutatták, amikor Octave mellett kellett elmenniök. Csak akkor engedték el magukat, mikor becsukták maguk mögött az ajtót, és a sötét lakásban, a bútorokba ütközve, berontottak az ebédlőbe, ahol Josserand egy kis lámpa szegényes világánál dolgozgatott.

- Felsültünk! - tört ki Josserand-né és egy székre rogyott.

Dühösen lerántotta fejéről a csipkesálat, bundáját a szék támlájára dobta. Fekete selyemmel szegett, mélyen kivágott vörös ruhát viselt, még mindig szép, erős válla olyan feszes volt, mint egy jól tartott kanca combja. Szögletes, petyhüdt arca, éles vonásai és még túl nagy orra is egy királynő tragikus haragját fejezte ki, aki fékezi magát, nehogy úgy beszéljen, mint egy piaci kofa.

- Hogyhogy? - rémült meg Josserand, mikor így váratlanul berontottak.

Rosszat sejtve, szaporán pislogott. Szinte megsemmisült, úgy érezte, hogy agyonlapítják ezek a hatalmas, rengő keblek. Öreg, kopott redingotját viselte, ez már igazán csak otthonra volt jó, és a harmincöt évi irodai szolgálat mintha csak kilúgozta volna az arcát: nagy, kék szeme üres pillantással meredt feleségére. Szürkülő haját zavartan igazította füle mögé, nem tudta, mit mondjon, megpróbálta folytatni a munkáját.

- Nem érti, mit beszélek? - kezdte rá újból Josserand-né élesen. - Hát nem érti, hogy megint füstbe ment egy házassági terv... már a negyedik?!

- Igen, persze, értem, a negyedik - mormolta. - Kellemetlen, igazán kellemetlen...

S hogy ne kelljen látnia felesége rémítő csupasz keblét, vállát, barátságos mosollyal a leányaira nézett. Már Berthe és Hortense is levette csipkesálját és belépőjét. Az idősebbik lány kék, a fiatalabb meg rózsaszín, nagyon díszes, merész szabású, kihívó ruhát viselt. Hortense huszonharmadik évét töltötte be, de legalább huszonnyolcnak látszott, mert bőre sárgás volt, anyja nagy orrát örökölte, vonásai gőgös önfejűségről árulkodtak. A két évvel fiatalabb Berthe arcán még mindig volt valami gyermeki báj. Nővéréhez hasonlított, vonásai mégis finomabbak, bőre vakítóan fehér volt, de azért látszott rajta, hogy ötvenedik éve felé nála is kiütköznek majd a durva családi vonások.

- Csak bámul itt bennünket! - rivallt rá Josserand-né. - Az istenért, hagyja már abba ezt a firkálást. Az idegeimre megy.

- De, kedvesem, hiszen címszalagokat írok - felelt békésen a férj.

- No persze, ezret három frankért, mi? Na, ha azt képzeli, hogy ezekből a három frankokból házasítja ki a leányait!...

A kis lámpa szegényes fénye megvilágította az asztalon szétszórt széles, szürke címszalagokat, ezeket töltötte ki Josserand egy nagy cég számára, amely több időszaki kiadvánnyal foglalkozott. Pénztárosi fizetéséből nem tudtak megélni, ezért éjszakákat töltött ezzel a rosszul díjazott munkával, amit gondosan titkolt, nehogy valaki is megtudja, hogy idáig jutott.

- Három frank mégiscsak három frank - mondta lassan, fáradtan. - Ezekből a három frankokból tudtok szalagot rakni a ruhátokra, meg süteményt adni minden kedden a vendégeiteknek.

Alig fejezte be, máris megbánta, amit mondott, mert érezte, hogy a feleségét valósággal szíven találta, legérzékenyebb pontján, a gőgjében sebezte meg. Az asszonyt elöntötte a méreg, még a válla is belepirult, már-már dühösen kitört, de azután méltóságot erőltetett magára, és csak ennyit dadogott:

- Ó, istenem... istenem!

Lenézően végigmérte férjét, rándított egyet roppant vállán, majd lányai felé fordult, és tekintete mintha azt mondta volna: "Hát most látjátok, micsoda hülye fráter ez!" A két lány csak ingatta a fejét, apjuk meg kénytelen-kelletlen letette a tollat, kinyitotta a Temps-t; ezt az újságot mindennap hazahozta az irodájából.

- Saturnin alszik? - érdeklődött Josserand-né hidegen kisebbik fia után.

- Igen, már régen - felelte a férj. - Adèle-nak is mondtam, hogy mehet aludni... És Léon? Ő is ott volt Dambreville-éknél?

- Hogy ott volt-e? De hisz ott hál! - tört ki Josserand-néból a düh.

- Ugyan... Gondolod? - kérdezte jámborul a meglepődött férj.

Hortense és Berthe úgy tettek, mintha siralmasan tönkrement cipőjükkel bíbelődnének, és semmit nem hallanának abból, amit anyjuk mond, de mindketten elmosolyodtak. Josserand-né, hogy elterelje figyelmüket, most másért kötött bele férjébe és ráripakodott: ezután minden reggel vigye vissza az újságot, ne hagyja egész nap a lakásban hányódni, mint tegnap is, méghozzá azt a számot, ami egy csúnya pert ismertetett, az ő lányainak igazán nem kell az ilyesmiről tudni. Ez a hanyagság is arra vall, hogy férje erkölcsi érzéke milyen fogyatékos.

- Már lefekszünk? - kérdezte Hortense. - Pedig én olyan éhes vagyok.

- Hát még én! - tette hozzá Berthe. - Kopog a szemem az éhségtől!

- Micsoda? Hogy éhesek vagytok? - kiabált felháborodva az anyjuk. - Hát nem ettetek Dambreville-éknél? Micsoda buta libák!... Bezzeg én ettem.

De a két lány makacskodott. Azt mondták, olyan éhesek, hogy belebetegszenek. Az anyjuk végül is kiment velük a konyhába, hogy megnézze, van-e valami maradék. Josserand meg lopva újra csak nekilátott a címszalagoknak. Tudta, hogy ha feladná ezt a munkát, vége lenne minden fényűzésnek, és ezért nem törődött azzal, hogy fitymálják, hogy veszekszenek vele; titokban végzett munkája felett virrasztott, boldog volt, mert azt képzelte, hasznos munkájával egy darab csipkével többet juttathat a leányainak, és azok így könnyebben köthetnek előnyös házasságot. Bár az ennivalóval már nagyon takarékoskodtak, mégsem jutott elég a ruhákra, a keddi zsúrokra, ezért vállalta ezt a rabszolgamunkát; ő maga rongyokban járt, míg felesége és lányai egyik vendégségből a másikba mentek, és drága virágot tűztek a hajukba.

- Micsoda dögletes levegő! Képtelen vagyok rávenni azt a koszos Adèle-t, hogy az ablakot legalább egy kissé hagyja nyitva éjszakára! Mindig azt feleseli, hogy akkor reggelre jéghideg a konyha.

Kinyitotta az ablakot, és a szűk világítóudvarról nedves hideg meg dohos pinceszag áradt be. Berthe gyertyát gyújtott, és a libegő fényben a három nő mezítelen válla roppant árnyékot vetett a falra.

- És micsoda rendetlenséget hagy itt! - folytatta Josserand-né, aki most körülszaglászta a konyha minden piszkos zugát. - Legalább egy hete nem mosta le az asztalt... Tessék, itt vannak a tegnapelőtti tányérok mosatlanul. Hát ez már undorító!... És nézzétek ezt a lefolyót! Na, szagoljatok csak bele!

Egyre jobban belelovalta magát. Rizsporos karját, arany karpereces csuklóját beleverte az edényekbe, és a verejtékes fáradozással szerzett piros ruha végigseperte a konyha piszkos kövét, és szegélye beleakadt az asztal alá dobott edényekbe, bemocskolódott a szétszórt hulladékoktól. Egy kicsorbult kés láttán végül kitört:

- Még holnap kilököm ezt a lányt!

- Ugyan, mit érsz vele? - mondta nyugodtan Hortense. - Egy cseléd sem marad meg nálunk. Ez az első, aki már három hónapja itt van... Amelyik egy kicsit is rendszerető, meg ért valamicskét a főzéshez, az mindjárt faképnél hagy bennünket.

Josserand-né összeszorította a száját. Nagyon jól tudta, hogy csak Adèle marad meg ebben a cifra nyomorúságban, hogy csak ez a bretagne-i szülőfalujából idecsöppent buta és piszkos lány engedi kihasználni magát nyomorúságos éhbérért. Annyiszor mondták már, hogy elküldik, hol azért, mert a fésűjét rádobta a kenyérre, hol meg azért, mert olyan kotyvalékot tálalt fel, hogy belebetegedték, de mégsem szánták rá magukat, hogy más leány után nézzenek, mert még a tolvajfajta sem lett volna hajlandó szolgálni ebben a vircsaftban, ahol még a kockacukrot is megszámolták.

- Itt sincs semmi! - dünnyögte Berthe, aki az egyik konyhaszekrényben keresgélt.

Ebben a fenn az ernyő, nincsen kas háztartásban bizony sivárak, üresek voltak a polcok, hiszen inkább mócsingos húscafatokat vásároltak, csak hogy virág jusson az asztalra. A szekrény polcain nem volt egyéb, mint néhány teljesen üres aranyozott porcelán tányér, egy kopott ezüstözésű morzsakefe, beszáradt ecet- és olajtartó, de már ezen is alig látszott, hogy valamikor volt benne valami, sehol egy ottfelejtett kenyérhéj, egy morzsányi tészta, gyümölcs, valami kis édesség vagy sajtdarabka. Adèle soha nem lakhatott jól, és ha az urak hagytak valamit a tányérok aljában, azt úgy kitörölgette, hogy az aranyozásuk is majd lekopott.

- Az egész nyulat megette ez a lány?! - szörnyülködött Josserand-né.

- Pedig maradt egy darabka ebédről... - mondta Hortense. - Hopp! Megvan. Már csodálkoztam, hogy ilyen merész lenne... Hát én ezt most megeszem. Hideg, az igaz, de sebaj!

Berthe viszont hiába keresgélt. Végül felkapott egy palackot, amelyben az anyja beszáradt lekvárt áztatott, hogy ribizliszörpöt készítsen a vendégeknek. Berthe töltött magának egy fél pohárral:

- Várj csak! Kenyeret mártogatok bele!... Jobb híján ez is megteszi!

De Josserand-né idegesen és csípősen rászólt:

- Jó, csak edd meg, ne zavartasd magad! Holnap majd aztán vízzel kínálom a vendégeket, ugye?

Szerencsére abbamaradt a prédikáció, mert rájött, hogy Adèle újabb disznóságot csinált. Addig forgolódott, keresgélt, míg megpillantott egy könyvet a konyhaasztalon, dühét most már semmi nem fékezte.

- Ó, ez a piszok! Már megint kihozta a Lamartine-kötetemet a konyhába!

A Jocelyn volt ez a könyv. Josserand-né felkapta, dörzsölgette, mintha fényesítené, közben állandóan fortyogott, hogy százszor is megparancsolta Adèle-nek, ne a könyv tábláján írja össze a kiadásokat, aztán csak így elhagyja. Berthe és Hortense közben megosztoztak a maradék kenyérdarabkán, majd kifelé indultak vacsorájukkal; azt mondták, előbb le akarják vetni a ruhájukat. Anyjuk még egy utolsó pillantást vetett a kihűlt tűzhelyre, aztán a Lamartine-kötetet rengő húsú karjába szorítva, visszament az ebédlőbe.

Josserand most is írt. Abban reménykedett, hogy felesége csak megvető pillantással sújtja, mikor az ebédlőn átmegy, hogy aludni térjen. De az asszony megint csak leroskadt egy székbe, szemben a férjével, és hangtalanul, merően nézett rá. Férje érezte ezt a tekintetet, és olyan idegesség fogta el, hogy tolla beszakította a címszalag vékony papírját.

- Szóval maga tiltotta meg Adèle-nak, hogy elkészítse a holnap esti krémet? - szólalt meg végül.

Josserand elképedten nézett fel:

- Hogy én? De kedvesem!

- Persze, mint máskor, most is azt mondja, hogy nem... De hát akkor miért nem csinálta meg Adèle, amit parancsoltam?... Maga is nagyon jól tudja, hogy holnap, mielőtt jönnének a vendégek, nálunk vacsorázik Bachelard bácsi. Éppen elég baj, hogy pont a fogadónapunkon van a névnapja. Ha nincs krém, akkor fagylaltot kell adnunk, öt frankot megint kidobhatunk az ablakon.

Josserand nem is próbált mentegetőzni. Munkáját sem merte folytatni, a tollával játszott. Csend volt.

- Holnap délelőtt - kezdte rá újból Josserand-né - majd lesz olyan szíves és bemegy Campardonékhoz, nagyon udvariasan - persze ha egyáltalában képes erre - emlékezteti őket, hogy estére elvárjuk őket... Ma délután megérkezett az a fiatalember, akit vártak. Szóljon nekik, hogy őt is hozzák el. Azt akarom, hogy az is eljöjjön.

- Milyen fiatalember?

- Hát egy fiatalember. Minek magyarázgassak most magának?... Tudom, mit beszélek. Úgyis csak nekem kell törni magamat a lányok miatt, úgyis az én nyakamon hagyta az egész gondot, maga tehetetlen fráter... A saját lányai boldogságával annyit törődik, mintha csak a dalai lámáról lenne szó.

Már megint nekitüzesedett.

- Elnézi, hogy én csak nyelek, nyelek... de most már aztán torkig vagyok! Ne is mondjon semmit! Hallgasson, mert elvesztem a türelmemet...

Josserand egy hangot sem szólt, a felesége mégis kitört.

- Elvégre ez mégis kibírhatatlan! Hát vegye tudomásul, hogy egyszer úgy itthagyom a két buta leányával együtt... Talán azt képzeli, hogy én ilyen nyomorúságra születtem? Mindig csak filléreskedni, az ember még egy cipőt sem vehet magának, nem fogadhatja a barátait sem úgy, ahogy kellene! Mindennek maga az oka!... Ne csóválgassa a fejét, ne dühítsen fel még jobban! Igenis, a maga hibája!... Becsapott engem, aljasul becsapott. Minek nősül meg az olyan ember, aki előre tudja, hogy nem tartja el rendesen a feleségét? Telekürtölte a fél világot, hogy micsoda jövője lesz, hogy a főnökének a fiai a barátai... na, a Bernheim fivérek azóta is fütyülnek magára... Hogyan? Azt meri mondani, hogy nem? Akkor már régen üzlettársuk lenne! Magának köszönhetik, hogy az üveggyáruk ma az, ami, Párizs egyik legnagyobb vállalata, maga meg közben pénztáros maradt, alárendelt kis senki... Csak hallgasson, nincs magában egy csepp jó érzés sem!

- Nyolcezer frank a fizetésem. Jó állás ez - mormolta Josserand.

- Gyönyörű! Több mint harminc évi szolgálat után! - folytatta a mondókáját Josserand-né. - Csak kihasználják magát, maga meg elégedett... Tudja, mit csináltam volna én a maga helyében? Már réges-régen zsebre vágtam volna az egész céget. Igazán nem lett volna nehéz, én már akkor tudtam, mikor feleségül mentem magához, és azóta folyton biztattam is erre. No de ehhez mozgékonyság, értelem kellett volna, nem az, hogy élhetetlen senki módjára bepenészedjen egy ilyen kis állásban.

- Ejnye már - szólt közbe Josserand -, hát csak nem veted a szememre, hogy becsületes voltam?

Az asszony felpattant, fenyegetően rázta a Lamartine-kötetet:

- Becsületes? Hogy érti ezt? Lett volna becsületes először is velem szemben! Remélem, tudja, hogy először velem kell becsületesnek lennie, mások csak utánam következhetnek. Még egyszer mondom, nem tisztességes dolog falhoz állítani egy fiatal lányt azzal, hogy egyszer majd gazdag ember felesége lesz, a végén meg belehülyül abba, hogy mások pénzére vigyáz. Hát engem aztán szépen rászedett!... Ó, ha még egyszer újra kezdhetném, vagy ha legalább idejében kiismertem volna a maga családját!

Josserand-né dühösen járt fel-alá. Férje lassan kijött a sodrából, pedig már nagyon szerette volna, ha békén maradhat.

- Feküdj már le, Éléonore - szólt feleségéhez. - Egy óra elmúlt már, és hidd el, engem sürget ez a munka... A családom meg nem bántott téged, hagyd őket.

- Micsoda? Miért hagynám őket? Azt hiszem, nem szentek és angyalok... Clermont-ban mindenki tudja, hogy a maga apja egy cselédlány kedvéért ment tönkre, amikor eladta az ügyvédi irodáját. Maga meg már rég férjhez adhatta volna a két lányát, ha az apja nem a nőket hajkurássza még hetvenéves kora után is. Ő is rászedett engem!

Josserand elsápadt. Reszkető, emeltebb hangon válaszolt:

- Nekünk aztán nincs mit egymás szemére vetnünk a családunk miatt... A maga apja máig sem adta meg nekem a maga beígért harmincezer frank hozományát.

- Hogy? Mit? Harmincezer frank!

- Igen, igen, csak ne játssza a tudatlant... Az lehet, hogy az én apám körül voltak bajok, de a maga apja sem viselkedett tisztességesen velünk szemben. Sose ismertem ki magam az egész örökösödési ügyben, mindenféle piszkos üzletezés volt itt, csak hogy a sógoráé legyen a Fossés-Saint-Victor utcai nevelőintézet... és ez a nyamvadt tanaracska azóta meg sem lát bennünket az utcán... Mint a haramiák... úgy loptak meg bennünket.

Josserand-né valósággal elzöldült, hápogott, egész váratlanul érte férje kifakadása.

- Ne merjen rosszat mondani az apámra! Az oktatásügy büszkesége volt negyven éven át! Kérdezzen meg bárkit a Panthéon-negyedben, milyen volt a Bachelard-intézet!... A nővérem és a sógorom meg olyanok, amilyenek, tisztában vagyok azzal, hogy megloptak, de ez nem tartozik magára, nem tűröm, hogy erről beszéljen, érti?... Talán én beszélek a maga andelysi nővéréről, aki megszökött egy katonatiszttel?! Na, a maga családja aztán egyszerűen csodálatos!

- Az a katonatiszt feleségül vette a nővéremet... De itt van Bachelard nagybácsi, ugye? A maga bátyja, akibe egy csepp tisztesség se szorult...

- Maga megőrült! A bátyám gazdag ember, amennyit csak akar, annyit keres az üzleten, hozományt ígért Berthe-nek... Hát maga már semmit sem tisztel?

- Ó, persze, hozományt Berthe-nek! Hát fogadjunk, hogy egy vasat sem fog adni, és teljesen hiábavaló, hogy eltűrjük az undorító viselkedését! Szégyellem magam, mikor idejön. Hazug, kéjenc, élősdi, látja, hogy már tizenöt év óta hajlongunk a pénze előtt, kihasználja ezt, minden szombaton elcipel az irodájába, és ott két órán át görnyedhetek, míg átnézem a könyvelését! Az én bőrömön takarít meg hetenként öt frankot... Még csak színét sem láttuk az ajándékainak.

Josserand-nénak elállt a lélegzete. Időbe telt, míg összeszedte magát, de akkor kivágta a legnagyobbat, amit tudott:

- Magának meg olyan unokaöccse is van, aki a rendőrségnél dolgozik!

Megint csend lett. A kis lámpa sápadó fényében meg-meglebbentek a címszalagok, mikor Josserand izgatottan hadonászott. Ránézett a feleségére, elszántan, hogy most mindent megmond ennek az asszonynak, aki szemben állt vele kivágott piros ruhájában. Jómaga is megreszketett saját merészségétől.

- Nyolcezer frankból sok mindenre telik. De maga örökösen csak panaszkodik. Pedig nem kellene mást tenni, mint addig nyújtózkodni, ameddig a takaró ér. Magának már valóságos mániája, hogy vendégeket fogadjon, vendégségbe menjen, hogy ma másnál uzsonnázzon, holnap meg ide hívjon vendégeket...

Felesége közbevágott.

- Szóval ez a baja? Talán zárjon be mindjárt egy ládába! Vagy vesse szememre, hogy nem járok meztelenül... És azt szeretném tudni, hogyan adja férjhez a leányait, ha soha senkit nem látnak? Úgysem tolonganak olyan nagyon ide a fiatalemberek... Az ember csak feláldozza magát, és ilyen aljas módon ítélik meg!

- Mindnyájan feláldozzuk magunkat. Léonnak mindenről le kellett mondania a nővérei miatt, most már az otthonát is elhagyta, és egészen önmagára van utalva. A szegény Saturnin még csak olvasni sem tanulhatott meg... Én mindentől megfosztom magam, éjszakázom, hogy...

- Hát ki tehet arról, hogy magának két leánya van?... Talán bizony szemükre veti, hogy pénzbe került a nevelésük? A maga helyében más ember büszke volna arra, hogy Hortense-nak diplomája van, Berthe meg olyan tehetséges, hogy mindenki bámulja, ma este is olyan sikere volt, amikor Az Oise partjain keringőt játszotta, holnap meg a festményét csodálják majd a vendégeink... Bezzeg maga! Maga nem is igazi apa! Ha magán múlik, hát nem nevelőintézetbe küldi őket, hanem falura, teheneket őrizni!

- Ugyan, ugyan! Biztosítást is kötöttem Berthe javára. Talán nem maga volt az, aki a negyedik részletet nem fizette be, hanem a pénzből újrakárpitoztatta a szalon bútorait? Azóta meg már az eddig kifizetett kötvényrészeket is eladta.

- Mit csinálhattam volna egyebet, ha egyszer maga azzal sem törődik, ha éhen halunk... Csak magára vethet, ha Hortense és Berthe vénlány marad.

- Magamra vethetek?!... De a kutyafáját, maga riasztja el innen a házasulandókat a nevetséges ruháival meg estélyeivel!

Josserand még soha nem merészkedett ennyire. Felesége a dühtől fuldokolva dadogta: "Hogy én? Én nevetséges vagyok?" - amikor Hortense és Berthe lépett be, mindketten alsószoknyában, hálókabátban és papucsban voltak, a hajukat is lebontották.

- Jaj, a mi szobánk olyan hideg! - mondta Berthe vacogva. - Az embernek megfagy a falat a szájában... Itt legalább be volt fűtve.

Mindketten széket húztak a langyos kályha mellé és letelepedtek. Hortense a nyúlcsontot fogta ujjai között, és nagy szakértelemmel rágta le róla a húst. Berthe meg kenyérszeletkéket mártogatott a szirupba. Feldühödött szüleik mintha csak észre sem vették volna, hogy a két lány bejött. Tovább veszekedtek.

- Nevetséges? Én vagyok nevetséges?!... Hát majd ezután nem leszek nevetséges! Akasszanak fel, ha ezután is töröm magam, hogy férjhez adhassam őket! Most magán a sor! De jól vigyázzon, nehogy nevetségesebb legyen, mint én.

- Nahát! Most beszél így, mikor már mindenhova elhurcolta, lehetetlenné tette őket? Adja őket férjhez, vagy ne adja, bánom is én!

- Én meg még annyira sem bánom, tisztelt uram! Annyira nem bánom, hogy kihajítom őket az utcára, ha még tovább dühít. Ha kedve tartja, akár utánuk is mehet, tessék, ott az ajtó!... Úristen, de jó is volna!

A lányok hozzászoktak már ezekhez a heves jelenetekhez, most is nyugodtan hallgatták. Folytatták az evést, ingválluk lecsúszott, mezítelen karjukat óvatosan dörzsölgették a kályha langyos cserepéjéhez. Fiatalok voltak, bájosak és fesztelenek, mohón ettek, és alig láttak már az álmosságtól.

- Mire jó ez a vitatkozás? - szólalt meg végül Hortense, tele szájjal. - Mama csak dühbe jön, papa meg még holnap az irodájában is beteg lesz... Azt hiszem, eléggé felnőttünk már, és férjhez tudunk menni akkor is, ha senki nem segít.

Hortense közbeszólása viharszünetet teremtett. Az apa összeszedte maradék erejét, úgy tett, mintha folytatná a címszalagírást, de csak nézte a papirost, képtelen volt írni, úgy reszketett a keze. Az anya azonban, aki fel-alá járt a szobában, mint egy nekivadult oroszlán, most Hortense elé állt.

- Na, ha ezt képzeled, akkor jó nagy liba vagy!... Arra ugyan várhatsz, hogy a Verdier-d feleségül vegyen!

- Ezt bízzák rám - felelte kurtán a lány. Hortense megvetéssel utasított már vissza öt vagy hat kérőt, egy kistisztviselőt, akinek az apja szabó volt, meg más olyan fiatalembert, aki előtt nem állt valami fényes jövő. Dambreville-éknél találkozott össze Verdier-vel, és kiszemelte magának a negyvenéves ügyvédet. Nagyon tehetséges embernek tartotta, úgy gondolta, hogy előbb-utóbb nagy vagyont szerez. A baj csak az volt, hogy Verdier már tizenöt év óta élt együtt a szeretőjével, sőt a környéken mindenki azt hitte, hogy a felesége. Hortense különben tudta az egészet, de szemmel láthatóan nem nyugtalanította a dolog.

- Gyermekem - nézett rá az apja -, már hányszor kértelek, mondj le a gondolatról, hogy ebből házasság lesz. Tudod, mi a helyzet.

A lány, aki eddig a csontot szopogatta, most türelmetlenül válaszolt:

- Na és?... Verdier megígérte nekem, hogy szélnek ereszti azt a libát.

- Hortense, nem szabad így beszélned... És ha ez az ember egyszer téged hagyna faképnél, és visszamenne ahhoz, akit miattad dobott el?

- Ezt bízzák rám - felelte a lány kurtán.

Berthe hallgatott. Pontosan ismerte az egész ügyet, hiszen a fejleményeket naponta megbeszélte a nővérével. Különben meg, akárcsak az apja, ő is szánta a szegény nőt, aki tizenöt évi együttélés után most esetleg az utcára kerül. Josserand-né azonban közbeszólt:

- Hagyják csak! Az ilyen nyomorult teremtések végül mindig visszaesnek a sárba. Csakhogy Verdier sose bírja elhagyni azt a nőt... Csak hiteget, kedvesem! A helyedben egy percet sem várnék rá, inkább keresnék valaki mást.

Hortense arca egyre sápadtabb, hangja élesebb lett, mikor válaszolt:

- Mama, nagyon jól tudod, milyen vagyok... Akarom ezt az embert, és az enyém is lesz! Még akkor sem lennék másnak a felesége, ha száz évig kellene várnom.

Az anya vállat vont.

- És még te mondod másra, hogy liba!

A lány reszketve állt fel.

- Mi az, most meg velem kezdesz? - kiáltotta. - Ettem már, és most jobb lesz, ha lefekszem... Te úgysem tudsz bennünket férjhez adni, legalább hagyd, hogy a magunk fejével gondolkozzunk.

Kiment, az ajtót bevágta maga mögött. Josserand-né királynői mozdulattal férje felé fordult, és kenetesen így szólt:

- Íme, így nevelte őket!

Josserand nem tiltakozott, tollával kis tintafoltokat pettyegetett a körmére, várta, hogy újra kezdhesse az írást. Berthe-nek elfogyott a kenyere, most ujjával törölgette poharából a szirupot. Kellemesen érezte magát, átmelegedett, nem sietett vissza a szobájukba, egy csepp kedve sem volt ahhoz, hogy nénje őrajta töltse ki veszekedő kedvét.

- Ó, hát ez a hála - folytatta Josserand-né, és megint fel-alá járkált az ebédlőben. - Az ember húsz éven át töri magát a kisasszonyokért, valósággal nyomorog, csak hogy igazi hölgyet faragjon belőlük, és még annyi öröme sincs az egészből, hogy úgy mennének férjhez, ahogy a szüleik akarják... Ha csak valaha is megtagadtam volna tőlük valamit! De nem, magamtól vontam meg a garast, én lemondtam az öltözködésről, őket meg úgy járattam, mintha ötvenezer frankos járadékunk lenne... Ez a dühítő! Ezek a ravasz perszónák, mikor már megkaptak mindent, amit megkíván a jó nevelés meg az a kis vallás, mikor már egészen olyanok, mint az igazi gazdag lányok, akkor cserbenhagyják az embert, kijelentik, hogy hozzámennek valami ügyvédhez, egy kalandorhoz, aki fertőben él!

Berthe elé állt, és ujjával fenyegette:

- Ha te is úgy viselkedsz, mint a nővéred, akkor majd velem gyűlik meg a bajod!

Azután megint fel-alá topogott, csak úgy magának beszélt, egyik témáról a másikra csapott át, ellentmondott önmagának, de akkor is úgy beszélt, mint akinek mindig igaza van.

- Mindig megtettem a magamét, és ha elölről lehetne kezdeni, hát megint csak ezt tenném... Ilyen az élet... szemérmes koldusnak üres a tarisznyája. A pénz beszél, és ha valakinek nincs pénze, hát legokosabb, ha felfordul. Ha volt egy frankom, másoknak mindig azt mondtam, hogy kettő van, mert ez a dolog nyitja, az ember inkább irigyeltesse, mint sajnáltassa magát... Hiába tanult valaki, ha egyszer nem jól öltözött, az emberek lenézik. Igazságos vagy nem, de ez így van... Inkább piszkos alsószoknyában járnék, de nem vennék magamra kartonruhát. Az ember inkább egyen mindig krumplit, de a vendégeit kínálja szárnyassal... Hülye, aki nem látja be!

Merően férjére bámult, neki szóltak ezek az utolsó szavak. Josserand elcsigázva hátrált meg az újabb összecsapás elől, és gyáván mondta:

- Bizony igaz, manapság csak a pénz számít.

Josserand-né Berthe-hez fordult:

- Érts a szóból, ehhez tartsd magad. Arra igyekezz, hogy örömünk legyen benned... Mit csináltál megint, hogy ezt a partit is elszalasztottad?

Berthe tudta, hogy most ő van soron.

- Nem tudom, mama - mormolta.

- Helyettes irodafőnök - folytatta az anya -, még nincs harmincéves, ragyogó jövő áll előtte. Az ilyen ember minden hónapban hazahozza a pénzt, az ilyen emberre lehet építeni, csak az ilyen megbízható... Valami butaságot csináltál ezzel is, mint a többiekkel?

- Nem, mama, igazán mondom, hogy nem. Biztosan érdeklődött, és megtudta, hogy nincs egy fityingem sem.

Josserand-né ráripakodott:

- És amit a nagybátyádtól kapsz? Mindenki tudja, hogy a nagybátyádtól kapsz hozományt... Nem, nem, itt valami másról van szó, nagyon is hirtelen szakított... Tánc közben átmentetek a kisszalonba.

Berthe zavarba jött.

- Igen, mama... És amikor egyedül voltunk, mindenféle undokságot akart csinálni, megcsókolt és úgy belém markolt. Én meg féltem, és nekilöktem valami bútornak...

Josserand-nét megint elöntötte a düh, közbevágott:

- Nekilökted valami bútornak, ó, te kétbalkezes! Nekilöki egy bútornak...

- De mama, mikor úgy megfogott...

- Na és?... Megfogott! De nagy dolog! Hát ezért adja az ember az ilyen libákat nevelőintézetbe! Mit tanultatok ott, mondd?!

A lány arcát, vállát pír borította. A megsértett szemérem felháborodása könnyeket csalt a szemébe.

- Nem tehettem mást, olyan rémesen nézett rám. Igazán nem tudom, mit kell ilyenkor csinálni.

- Nem tudod, mit kell csinálni? Még azt mondja, hogy nem tudja, mit kell csinálni... Legalább százszor mondtam már, milyen nevetséges az ilyen húzódozás. Elvégre ebben a világban kell élnetek. Amikor egy férfi erőszakos, akkor már szerelmes, és kedvesen is meg lehet fékezni... Mert mi történt? Egy titkos csók. És mit tartozik ez a szüleidre? Ezért kell férfiakat bútorokhoz taszítani? Ezért kell elszalasztani a kérőket?

Nagyképűen folytatta:

- Ez már sok! Elkeserítő a butaságod, leányom... Mindent a szádba kellene rágni, de hát ezt mégsem lehet. Vagyonod nincs, tehát mással kell megfognod a férfiakat. Légy velük szeretetre méltó, vess rájuk gyengéd pillantásokat, felejtsd kezükben a kezedet, engedj meg nekik apróbb bizalmaskodásokat, úgy, mintha észre sem vennéd; a végén fogsz egy férjet magadnak... Talán azt képzeled, hogy jót tesz a szemednek, ha bőgsz, mint egy hülye!

Berthe már zokogott.

- Ne bosszants! Hagyd abba a sírást... Josserand maga meg szóljon már rá a leányára, hogy ne tegye tönkre az arcát a sírással. Még csak az hiányzik, hogy megcsúnyuljon!

- Gyermekem - szólt Josserand -, légy okos, hallgass anyádra, aki jót akar neked. Ne csúfítsd el magad, szívem.

- Hisz az bosszant, hogy egész csinos, ha akarja - kezdte rá újból Josserand-né. - Gyerünk, töröld meg a szemedet, most nézz rám úgy, mintha férfi volnék, aki éppen udvarol neked... Mosolyogsz, szépen elejted a legyeződet, hogy az udvarló hozzáérhessen a kezedhez, mikor felveszi... Nem, nem így! Merev vagy, és olyan képet vágsz, hogy az embernek egy beteg tyúk jut az eszébe... Hajtsd hátra a fejed, hadd lássék jól a nyakad, mutogathatod, elég fiatal vagy még.

- Így, mama?

- Igen, így már jobb... És ne légy merev, legyen hajlékony a derekad. A férfiak nem szeretik, ha a nő olyan, mintha pálcát nyelt volna... És ha valamelyik a kelleténél többre merészkedik, hát ne légy mulya! Az ilyen férfi már tüzet fogott, édesem.

Az ingaóra kettőt ütött a szalonban. Josserand-nét egészen kihozta a sodrából a hosszúra nyúló éjszakázás, meg dühödt türelmetlensége, hogy leányát azonnal férjhez adhassa, magafeledten, hangosan gondolkozott, úgy forgatta Berthe-et ide-oda, mintha csak próbababa lenne. A lány bágyadtan, ellenszegülés nélkül hagyta magát, de szíve nehéz volt, szégyen és félelem szorongatta. Az anyja éppen arra kényszerítette, hogy vidáman kacagjon, mikor nevetés közben egyszerre csak zokogás tört ki belőle, és feldúltan dadogta:

- Nem, nem bírom tovább!

Josserand-né egy pillanatig sértődötten, döbbenten bámult. Viszketett a tenyere, mióta Dambreville-éktól távoztak, azóta szinte a levegőben lógott egy pofon. Most aztán nekilendült a keze, és arcul csapta Berthe-et.

- Tessék, sikerült jól felbosszantanod!... Micsoda liba! Isten bizony, igazuk van a férfiaknak! - A Lamartine-kötet, melyet eddig hóna alatt szorongatott, most leesett. Felemelte, megtörölgette, és szótlanul, királynői fenséggel indult a hálószobába, estélyi ruhájának uszálya a földet seperte.

- Nem végződhetett másként - mormolta Josserand. Nem merte tartóztatni a leányát, aki tenyerét arcára szorítva még jobban sírt, és kiment az ebédlőből.

Amikor Berthe a sötét előszobába ért, ott találta bátyját, Saturnint, aki mezítláb állt és hallgatózott. Saturnin nagyra nőtt, huszonöt éves, zavaros tekintetű fiú volt, szellemi fejlődése valamiképpen megbicsaklott egy agyhártyagyulladás következtében. Nem volt őrült, mégis rettegett tőle az egész ház, ha féktelen dühvel ordítozott, mikor felbosszantották. Csak Berthe tudta lecsillapítani. Elég volt, ha ránézett. Mikor még Berthe kislány volt, Saturnin ápolta egy hosszú betegség idején, hűséges kutya módjára engedett a beteg kislány minden szeszélyének, és mióta a segítségével felépült, valósággal rajongott érte, és e rajongásba öntötte szíve minden érzését.

- Megint megütött? - kérdezte fojtott, szenvedélyes hangon.

Berthe-et nyugtalanította, hogy bátyját itt találta, megpróbálta a szobájába küldeni.

- Menj aludni, semmi közöd hozzá.

- De bizony van közöm! Nem tűröm, hogy üssön téged, azt már nem!... Felébredtem, úgy kiabált... Ezt meg ne próbálja még egyszer, mert nekimegyek!

Berthe megfogta a fiú kezét, csitította, mint egy nekibőszült állatot. Saturnin mindjárt meg is juhászodott, síró gyerek módjára dadogott:- Mondd, nagyon fáj?... Hol fáj? Hadd csókoljam meg!

A sötét előszobában vaktában hajolt húga arcához, megcsókolta, könnyeivel bemaszatolta.

- Most már nem fáj, meggyógyult - hajtogatta.

Josserand-nak, mikor magára maradt, kihullott a toll a kezéből, szíve majd megszakadt a szomorúságtól. Pár perc múlva felállt, lopva az ajtókhoz ment, hallgatózott. Josserand-né horkolt. A lányok szobájából nem hallott zokogást. A lakás sötét volt és nyugodt. Rendbe hozta a füstölgő lámpát, és gépiesen megint írni kezdett. Az alvó ház ünnepélyes csendjében két nehéz könnycsepp koppant a címszalagokra. Észre sem vette.
3

Bachelard nagybácsi Hortense és Berthe között ült a vacsoránál. A kétbalkezes Adèle túlságosan sok ecetet öntött a barna vajban feltálalt gyanús halra, és a két lány már az első falatnál itatta Bachelard bácsit, egyik poharat a másik után üríttették vele.

- Névnapja van, igyék hát! Egészségére, bácsikánk!

A lányok összebeszéltek, hogy kihúznak húsz frankot a nagybátyjukból. Előrelátó anyjuk minden évben úgy intézte, hogy a névnapi vacsora alatt a két lány zavartalanul közrefogja a nagybácsit. De Hortense-nak és Berthe-nek ugyancsak keservesen meg kellett dolgoznia azért, hogy megszerezhessék a rokokó cipőt és a hosszú szárú kesztyűt, amiről álmodoztak. A nagybácsit teljesen be kellett rúgatni ahhoz, hogy húsz frankot kipréselhessenek belőle. Mindig utálatosan fogához verte a garast, ha a rokonairól volt szó, de azt a nyolcvanezer frankot, amit az üzletein keresett, drága vacsorákra meg szennyes tivornyákra költötte. Ma este szerencsére becsípve érkezett, mert a délutánt a Montmartre-on egy kékfestőnőnél töltötte, mindig az hozatta neki Marseille-ből az ürmöst.

- Egészségetekre, kiscicáim! - ismételgette nehezen forgó nyelvvel, valahányszor felemelte poharát.

Ez a puffadt képű, nyers ember most is a főhelyen ült, felcicomázva, és rózsa virított a gomblyukában. Minden mozdulata elárulta hangoskodó, szoknyavadász, kalmár mivoltát, aki alaposan kivette részét mindenféle kicsapongásból. Arca elnyűtt volt, műfogai vakítóan csillogtak, rövidre nyírt ősz haja fehér sapkaként borította a koponyáját, így még feltűnőbb volt, hogy hatalmas orra milyen vörös. Seszínű, zavaros szemét időnként eltakarta le-lecsukódó szempillája. Gueulin, felesége egyik nővérének a fia, azt állította, hogy Bachelard, mióta özvegy lett - pedig ennek már tíz éve - egyszer sem józanodott ki.

- Egyél még egy kis halat, Narcisse - szólt oda Josserand-né, aki titokban undorodott ugyan bátyja részegségétől, mégis mosolygott rajta.

Szemben ült Bachelard-ral, balján a kis Gueulin, jobbról meg Hector Trublot, akinek már tartozott ezzel a meghívással. Az ilyen családi vacsorákat rendszerint felhasználta arra, hogy eleget tegyen néhány halaszthatatlan háziasszonyi kötelezettségének, így került a vacsoravendégek közé a velük egy házban lakó Juzeurné is, aki Josserand asztalszomszédja volt. Bachelard bácsi olyan illetlenül viselkedett, hogy csak a nagy hozomány reményében tudták elviselni, és Josserand-né csupán néhány barátot hívott meg, ha ő jelen volt, meg olyan ismerősöket, akiket már nem volt érdemes elkápráztatni. Ezek közé tartozott a fiatal Trublot is. Volt idő, mikor arra gondolt, hogy ez a tőzsdeügynökségi tisztviselő elveszi egyik lányát, és arra számított, hogy a fiatalembert gazdag apja majd önállósítja. Trublot azonban nyíltan beszélt arról, hogy megrögzött házasságellenes, így aztán Josserand-né nem feszélyezte magát előtte, sőt a vacsoránál Saturnin mellé ültette, aki pedig soha nem evett rendesen. Berthe-nek mindig bátyja közelében kellett ülnie, az ő feladata volt, hogy szemmel tartsa és rendre intse, mikor kezével belepancsolt a mártásba.

A hal után húspástétom került az asztalra, és a két lány úgy érezte, elérkezett a pillanat, amikor támadást kell kezdeniök.

- Igyék már, bácsi! - mondta Hortense. - Elvégre a névnapját ünnepeljük... Mit ad nekünk ezen a szép napon?

- Bizony ám! - csatlakozott Berthe ártatlan képpel. - Névnapon ajándékot szokás adni... Ugye, ad nekünk húsz frankot?

Bachelard, amikor meghallotta, hogy pénzt emlegetnek, egyszeriben túlozta ittasságát. Ez volt megszokott fogása: szempillái lecsukódtak, úgy tett, mintha az egészből semmit sem értene.

- Hogy? Mit? - dadogta.

- Húsz frankot! Csak tudja, hogy mi az a húsz frank, ne tettesse magát - mondta Berthe. - No, adjon nekünk szépen húsz frankot, és akkor úgy, de úgy szeretjük majd!

Mindkét lány Bachelard nyakába borult, becenevekkel halmozták el, csókolgatták kivörösödött arcát, leheletének undorító, tivornyás szaga sem riasztotta őket vissza. Josserand, akit már az is zavart, hogy a nagybácsiból örökösen átható abszint-, dohány- és pézsmaszag-keverék árad, nagyon nekikeseredett, mikor látta, hogy két leánya szűzi bájaival ehhez a minden szennyben meghempergett szégyentelenhez dörgölőzik.

- Hagyjátok már abba! - kiáltott rájuk.

- Ugyan miért - csattant fel Josserand-né, és gyilkos pillantást vetett a férjére. - Hadd szórakozzanak... Ha Narcisse akar nekik egy húszast adni, az ő dolga, teheti.

- Milyen jó is hozzájuk Bachelard úr! - suttogta képmutatóan a kis Juzeurné.

A nagybácsi azonban védekezett, még ernyedtebbnek mutatta magát, és nyáladzó szájjal hajtogatta:

- Furcsákat beszéltek... Nem is értem, becsszavamra nem...

Hortense és Berthe most elengedték a nagybácsit, egymásra néztek. Nyilván nem elég részeg még. Megint töltöttek neki és úgy nevettek hozzá, mint azok az utcalányok szoktak, akik meg akarnak lopni egy férfit. Elragadóan üde, meztelen karjuk állandóan a nagybácsi hatalmas, vörös orra alatt táncolt.

Közben Trublot, mint afféle csendes természetű fiatalember, magában szórakozott, tekintetét le nem vette a vendégek körül nehézkesen sürgölődő Adèle-ról. Rövidlátó volt, így csinosnak találta a parasztos, piszkosszőke breton lányt. Amikor Adèle az egybensült borjút szolgálta fel, valósággal rátehénkedett a fiatalember vállára, hogy az asztal közepére nyúlhasson, Trublot meg úgy tett, mintha leesett asztalkendőjét akarná felemelni, közben alaposan belecsípett a lány lábikrájába. Adèle mit sem értett az egészből, úgy nézett Trublot-ra, mintha az csak kenyeret kért volna.

- Mi történt? - szólt Josserand-né. - Meglökte magát?... Jaj, ez a lány csupa ügyetlenség! De hát mit várhatnánk tőle? Egészen kezdő, tanulnia kell.

- Természetesen, nem történt semmi - válaszolt Trublot, és rendíthetetlen nyugalommal simogatta dús, fekete szakállát.

A beszélgetés megélénkült, és a jéghideg ebédlő is barátságosabb lett a meleg húsok illatától. Juzeurné megint csak elsírta Josserand-nak, hogy milyen szomorú az, hogy harmincéves korában ilyen magányosan él. Beérte azzal, hogy égnek emelt pillantással finoman célzott élete tragédiájára: a férje tíznapi házasélet után elhagyta, senki nem érti, miért. Többet nem mondott erről. Most egyedül él puha fészkében, ami mindenki előtt zárva van, legfeljebb egy-egy pap látogatja meg.

- Az én koromban ez olyan szomorú! - suttogta bágyadtan, és finomkodva ette tovább a borjúsültet.

Josserand-né arcán mély rokonszenv tükröződött, mikor Trublot-hoz hajolva suttogta:

- Szegény kis asszonyka!

Trublot azonban hidegen nézett a világos szemű, szenteskedő asszonyra, akinek tekintete, tartózkodó viselkedése rejtett célzásokkal volt tele. Nem tetszettek neki az ilyen nők.

A jó hangulatot hirtelen támadt zavar rontotta el. Berthe-et most csak nagybátyja foglalkoztatta, nem ügyelt eléggé Saturninra, aki azzal szórakozott, hogy felaprította a tányérjára rakott húst, és különböző mintákat rakott ki a darabkákból. Ez a szerencsétlen teljesen kétségbe ejtette az anyját, aki szégyellte, de egyben félt is tőle. Nem tudta, hogyan szabaduljon meg a fiútól, feláldozta a nővéreiért, mikor kivette az intézetből, ahol értelme alig-alig ébredezett. Csupa hiúságból nem engedte meg, hogy mesterséget tanuljon, így már évek óta haszontalanul és révetegen ténfergett a házban. Josserand-né számára állandó lidércnyomást jelentett, valahányszor Saturnint a vendégek közé kellett vinnie. Hiúsága valósággal vérzett ilyenkor.

- Saturnin! - kiáltott most rá.

Saturnin csak vigyorgott, örült, hogy olyan szépen összemaszatolta a tányérját. Mit sem adott anyja szavára, a hangosan gondolkodó bolondok meglepő éleslátásával megállapította róla, hogy nem más, mint egy nagy hazug, komisz perszóna - és ezt kertelés nélkül ki is mondta. A helyzet rosszra is fordulhatott volna, esetleg anyja fejéhez vágja a tányért, ha Berthe nem kap észbe, és nem néz erősen rá. Saturnin ellenkezni próbált, de azután szemében elhalt a tűz, komoran, magába roskadtan ülte végig a vacsorát, mintha félálomban volna.

- Remélem, Gueulin, elhozta a fuvoláját - szólalt meg Josserand-né, aki valahogy el akarta oszlatni a rossz hangulatot.

Gueulin ugyanis szívesen játszott fuvolán, de csak olyanok előtt, akik között jól érezte magát.

- Természetesen elhoztam - mondta. Szórakozott volt, vörös haja és pofaszakálla a szokottnál is kócosabb, nagyon érdekelte a két lány ügyeskedése a nagybácsi körül. Gueulin egy biztosító társaság alkalmazottja volt. Amikor kijött az irodájából, mindig megkereste Bachelard-t, kísérte egyik kávéházból a másikba, egyik lebujból a másikba. Ha valaki meglátta a nagydarab, lompos Bachelard-t, biztosra vehette, hogy előbb-utóbb megpillantja Gueulin apró, színtelen alakját is.

- Rajta! Ne engedjék! - kiáltott, mintha birkózást nézne.

A nagybácsi lassanként megadta magát. Amikor Adèle a vízben úszó zöldbab után a társaság nagy örömére váratlanul feltálalta a vanília- és ribizlifagylaltot, a két lány megragadta az alkalmat, és megitatott a nagybácsival fél üveg pezsgőt, amelyet Josserand-né palackonként három frankért vásárolt a szomszédos fűszeresnél. A nagybácsi erre ellágyult, nem játszotta tovább az értetlent.

- Hogy húsz frankot!... Minek kell húsz frank?... Vagy úgy, ti akartok húsz frankot! De ha egyszer nincs húsz frankom, igazán nincs. Kérdezzétek csak meg Gueulint. Ugye, Gueulin, hogy otthon felejtettem az erszényemet, és a kávéházban is neked kellett fizetni... Kiscicáim, ha volna nálam pénz, igazán adnék nektek, hiszen olyan édesek vagytok.

Gueulinnak a szeme sem rebbent, csikorogva nevetett.

- Vén betyár! - dünnyögte.

Majd hirtelen magafeledten rikoltotta:

- Kutassák ki!

Hortense és Berthe erre fékevesztetten újra nekiestek a nagybátyjuknak. Annyira áhítoztak a húsz frank után, hogy teljesen megfeledkeztek a beléjük vert illemről, amely eddig mégiscsak fékezte őket. Egyikőjük két kézzel kutatta át a mellényzsebeket, a másik lány meg a kabátzseb mélyén kotorászott. A nagybácsi hátravetette magát a székben, nem adta fel a küzdelmet, de elfogta a részegek csukló nevetése.

- Becsületszavamra, nincs egy fillérem sem... Engedjetek, ne csiklandozzatok!

- A nadrágzsebeket is! - kiáltotta parancsolóan Gueulin, akit felizgatott ez a látvány.

Berthe elszántan matatott az egyik nadrágzsebben. Mindkét lány nekidurvult, kezük reszketett, legszívesebben megpofozták volna a nagybácsit. Berthe diadalmasan felkiáltott, a nadrágzseb mélyéről pénzt halászott ki, és egy tányérra szórta. A tízcentime-osok és az ezüstök között akadt egy húszfrankos is.

- Megvan! - kiáltotta kipirultan, borzasan. A húszfrankost feldobta, és a levegőben elkapta.

Az asztal körül mindenki tapsolt, mindnyájan nagyon mulatságosnak tartották az egészet. Jóízűen nevettek, ez volt az est fénypontja. Josserand-né gyengéd anyai mosollyal nézte leányait. A nagybácsi összeszedte a tányérról az aprópénzt, és bölcselkedve jegyezte meg, hogy ha valaki húsz frankot akar, hát meg kell érte dolgoznia. A lányok fáradtan és elégedetten lihegtek mellette jobbról és balról, ajkuk még most is reszketett, elcsigázta őket a nagy kívánkozás a pénz után.

Kint valaki csengetett. A vacsora elhúzódott, és a későbbre hívott vendégek is szállingóztak már. Josserand, aki elhatározta, hogy feleségéhez hasonlóan nevet a történteken, szívesen elénekelt volna az asztalnál egy Béranger-dalt, de az asszony leintette, nem szerette az effajta verseket. Josserand-né siettette Adèle-t, szolgálja fel mielőbb az édességeket, már csak azért is, mert látta, hogy Bachelard kedve ugyancsak kötekedőre fordult, mióta kierőszakolták belőle a húsz frankot. Most éppen Léonra, az unokaöccsére panaszkodott, aki arra sem méltatta, hogy boldog névnapot kívánjon neki. Mikor végre felálltak az asztaltól, Adèle jelentette, hogy a házban lakó építész és egy fiatalember már a szalonban vannak.

- Igen, igen, az a fiatalember - suttogta Juzeurné, és Josserand-ba karolt. - Őt is meghívták?... Láttam ma már, lent a házmesternél. Nagyon csinos.

Josserand-né éppen Trublot-ba karolt, mikor az asztalnál magára maradt Saturnin, akit révedezéséből a húsz frank körüli csetepaté sem rázott fel, felborította a széket, és hirtelen dührohamában üvöltözni kezdett:

- Nem engedem! A kutya istenit! Nem engedem!

Az anyja éppen ettől rettegett örökösen. Intett férjének, hogy menjen ki Juzeurnével, majd elengedte Trublot karját, aki rögtön felfogta a helyzetet, és eltűnt, de nyilván nem ismerte a járást, mert a konyha felé indult, Adèle után. Bachelard és Gueulin ügyet sem vetettek a hibbantra - így nevezték Saturnint -, egymás vállát csapkodva röhögtek a sarokban.

- Egész furcsán viselkedett, éreztem, hogy valami baj lesz ma este - mormolta Josserand-né nyugtalanul. - Berthe, gyere gyorsan!

Berthe azonban éppen a húszfrankost mutogatta Hortense-nak. Saturnin felkapott egy kést.

- A kutya istenit! Nem engedem, kidöntöm a belüket! - hajtogatta.

- Berthe! - kiáltotta Josserand-né elkeseredetten. Mire a fiatal lány odaugrott, már éppen csak annyi ideje volt, hogy csuklójánál megragadja bátyját, nehogy belépjen a szalonba. Berthe dühösen megrázta, Saturnin meg az őrültek logikájával magyarázkodott:

- Eressz, most megkapják a magukét!... Jobb lesz így, én mondom. Torkig vagyok a mocsok ügyeikkel. Mindenkit eladnak.

- Hát ez már sok! - kiáltott rá Berthe. - Mit dudálsz itt összevissza?

Saturnin feldúltan nézett nővérére, komor haragjában reszketve dadogta:

- Már megint férjhez akarnak adni téged... Soha, érted?!... Soha nem engedem meg, hogy bántsanak téged.

Berthe akaratlanul is elnevette magát. Honnan szedi Saturnin, hogy őt férjhez adják? De ez csak bólogatott: igenis, ő ezt tudja, érzi. Mikor anyja megpróbálta csitítani, olyan erővel markolta meg a kést, hogy Josserand-né meghátrált. Reszketett, nehogy bárki is meghalljon valamit a jelenetből, gyorsan odasúgta Berthe-nek, hogy Saturnint kísérje a szobájába és zárja be, de a fiú felindult volt, egyre hangosabban beszélt:

- Nem akarom, hogy férjhez adjanak, nem akarom, hogy bántsanak téged!... Ha férjhez adnak, kidöntöm a belüket.

Berthe Saturnin vállára tette a kezét, erősen a szemébe nézett:

- Ide figyelj! Maradj nyugton, mert különben nem szeretlek.

Saturnin megtántorodott, mondhatatlan bánat lágyította meg arckifejezését, szemébe könnyek szöktek.

- Nem szeretsz... nem szeretsz... Jaj, ne mondd ezt! Kérlek, mondd, hogy szeretsz még, hogy mindig szeretni fogsz, hogy soha mást nem fogsz szeretni.

Berthe a csuklójánál fogva magával vitte. A fiú engedelmes gyermekként követte.

A szalonban Josserand-né a vendégeit üdvözölte. Campardont túlzott szívélyességgel fogadta, kedves szomszédjának nevezte. Ugyan miért nem szerezték meg neki az örömöt, hogy Campardonnét is üdvözölhetné? Amikor az építész azt felelte, hogy felesége állandóan gyengélkedik, Josserand-né lelkesen kitört, hogy pongyolában, papucsban is szívesen fogadta volna! Közben folyton Octave-ra mosolygott, aki Josserand-nal beszélgetett. Octave-nak szólt minden kedves szava, amit az építészhez intézett. Amikor férje bemutatta neki a fiatalembert, olyan áradozva fogadta, hogy Octave valósággal zavarba jött.

Közben más vendégek is érkeztek: kövér anyák sovány leányaikkal, az iroda álmosító levegőjétől bóbiskoló apák és nagybácsik terelték maguk előtt a férjhez adandó lányokat. Két rózsaszínű, papírernyős lámpa kellemes fényt árasztott a szalonban, így nem látszott, hogy az öreg bútorok sárga kárpitja megkopott, hogy a zongora fényét vesztette, az sem tűnt fel, hogy mennyire füstös már a két svájci tájkép, amely sötét foltként vált ki az aranyozott fallécek közötti fehér rész hideg sivárságából. És a szegényes világítás mellett a vendégek is - csupa szánalmas, elnyűtt figura - nyugtalanul imbolyogtak a kényelmetlen toalettekben. Josserand-nén az előző esti vörös ruha volt, de nehogy valaki is észrevegye, hogy ugyanazt a ruhát viseli, egész nap dolgozott: ujjakat varrt a felső részbe, széles csipkegallért készített, ez most elfedte a vállát. A leányai vad buzgalommal dolgoztak vele együtt, piszkos hálókabátban varrogattak új díszítéseket egyetlen ruhájukra, melyet így apránként alakítgattak át tavaly tél óta.

Minden csengetés után suttogás hallatszott az előszobából. A gyászos hangulatú szalonban halkan beszélgettek a vendégek, és ha egyik lányból kitört a nevetés, szinte hamisan, nem odaillően hangzott. Bachelard és Gueulin könyökkel lökdösték egymást a kis Juzeurné mögött, malacságokat suttogtak, Josserand-né meg nyugtalanul figyelte őket, félt bátyja modortalanságától. De Juzeurné előtt bármit lehetett mondani, legfeljebb megremegett a szája, és a dévaj tréfák hallatára is angyali szelídséggel mosolygott. Bachelard bácsi veszélyes férfi hírében állott unokaöccsét viszont tartózkodó természetűnek ismerték. Gueulin, bármilyen nagyszerű alkalom nyílott is előtte, elvből menekült a nőktől; nem mintha megvetette volna őket, de azt mondogatta, hogy az ilyen örömöket mindig kellemetlenségek követik.

Végre megjelent Berthe. Az anyjához sietett.

- Kemény dió volt! - súgta. - Sehogy sem akart lefeküdni, kétszer is ráfordítottam a kulcsot... De félek, hogy mindent összetört a szobájában.

Josserand-né hirtelen megrántotta a leánya szoknyáját. Octave a közelükben állt, és éppen feléjük fordult.

- Berthe lányom, Mouret úr - mutatta be őket egymásnak a lehető legkedélyesebb hangon.

Ránézett a leányára. Berthe jól ismerte ezt a hadparanccsal felérő tekintetet, mely egyúttal figyelmeztette az előző éjszakai oktatásra. Engedelmeskedett is azonnal, könnyedén és közömbösen, mint azok a lányok, akik nem nagyon finnyásak, ha házasulandó férfiról van szó. Könnyed volt és bájos, az igazi párizsi lány jól értesült és kissé fölényes módján adta elő kis szerepét, majd hirtelen lelkesedéssel Dél-Franciaországról beszélt, ahol egyébként soha nem járt. A szende vidéki lányok merevségéhez szokott Octave-ot valósággal elbűvölte ez a kis csacsogó nőszemély, aki úgy beszélt hozzá, mintha a pajtása lenne.

Most azonban Trublot sompolygott be az ebédlő felől, a vacsora óta nem látta senki, és Berthe szeleburdin megkérdezte tőle, ugyan honnan jön. Trublot hallgatott, Berthe zavarba jött, és hogy enyhítsen a kínos helyzeten, bemutatta egymásnak a két fiatalembert. Az anyja le nem vette róla a szemét, mint egy vezénylő tábornok ült a karosszékében, onnan irányított. Amikor látta, hogy az első találkozás pompásan sikerült, magához intette a lányát és odasúgta:

- Csak akkor kezdj el zongorázni, amikor már Vabre-ék is itt lesznek. És jó hangosan játssz!

Octave megpróbálta kikérdezni Trublot-t, mikor egyedül maradt vele.

- Bájos teremtés.

- Megjárja!

- Az a kékruhás lány meg a nővére, ugye? Ő már nem olyan vonzó.

- Bizony nem! Soványabb is!

A rövidlátó Trublot révetegen és unottan nézett körül, az olyan férfi biztonságával, aki nem sokat teketóriázik a nőkkel, hanem makacsul követi ösztöneit. Elégedetten tért vissza a vendégek közé, valami feketeséget ropogtatott a fogai között, Octave meglepetéssel állapította meg, hogy pörkölt kávét rágcsál.

- Mondja - szólt váratlanul Octave-hoz -, Dél-Franciaországban kövérek a nők?

Octave mosolygott, és máris kitűnően értették egymást Trublot-val. A közös gondolatok közelebb hozták őket egymáshoz. Egy félreeső kanapén bizalmasan beszélgettek, az egyik a Hölgyek Öröme főnöknőjéről, Hédouinnéról beszélt, aki átkozottul szép, de nagyon hideg természetű asszony, a másik pedig arról számolt be, hogy a Desmarquay-féle tőzsdeügynökségnél dolgozik, mindennap kilenctől ötig, a levelezést intézi, meg hogy a főnöke cselédlánya milyen remek nő. Közben kinyílt a szalon ajtaja, három új vendég érkezett.

- Vabre-ék jöttek - suttogta Trublot új barátjához fordulva. - Az a hosszú alak, akinek olyan képe van, mint egy beteg kosnak, az Auguste, a háztulajdonos idősebbik fia. Most harminchárom éves, örökké a feje fáj, azért olyan beesett a szeme, ezért is nem végezte el az iskoláit, belecsöppent a kereskedelembe, mogorva egy fickó... A másik, Théophile, ez a sárga hajú, gyér szakállú trottli, még csak huszonnyolc éves, de hol a méregtől, hol a köhögéstől reszket a kisöreg, megpróbált már egy tucat mesterséget, végül aztán feleségül vette Valérie-t, azt a fiatalasszonyt, aki előtte jött be.

- Őt már láttam egyszer - szólt közbe Octave. - Ugye, valamelyik környékbeli kereskedő lánya? Érdekes, én azt gondoltam, hogy szép. Milyen csalókák ezek a fátylak!... Nem is szép, legfeljebb különös ez a feszült és halottsápadt arc.

- Hát ez is olyan nő, akiről nem álmodoznék - mondta megint fontoskodva Trublot. - A szeme ugyan szép, vannak férfiak, akiknek már ez is elég... De olyan sovány!

Josserand-né a vendégek elé sietett, zajosan üdvözölte Valérie-t.

- Ejnye! Hát Vabre úr nem tartott magukkal? No és Duveyrier úr meg a felesége sem szerencséltetnek bennünket? Pedig hogy megígérték! Igazán sajnálom!

A fiatalasszony azzal mentette ki apósát, hogy kora miatt nehezen mozdul már ki hazulról, de különben is, esténként szívesebben dolgozik. A sógora és a sógornője ugyancsak megkérték, hogy mentse ki őket, mert egy hivatalos meghívásnak kellett eleget tenniük, amit semmiképpen sem mondhattak le. Josserand-né elhúzta a száját. Ő bezzeg sohasem marad el ennek az első emeleti affektáló népségnek egyetlen szombati fogadónapjáról sem. Mit képzelnek ezek? Talán leesik a koronájuk, ha valamelyik kedden feljönnek ide, a negyedik emeletre? Persze, az ő szerény teaestélyei nem érnek fel a nagyzenekari hangversenyekkel. De csak nyugalom! Ha már férjhez ment a két leánya, ha már két veje lesz, és szalonja tele rokonsággal, akkor majd ő is rendez zeneestéket.

- Készülj! - súgta oda Berthe-nek.

Mintegy harmincan gyűltek össze, elég szorosan voltak, mert az ajtót nem nyithatták ki a kisszalon felé, ez volt ugyanis a két lány hálószobája. Az újonnan érkezettek üdvözölték a többieket. Valérie Juzeurné mellé ült, közben Bachelard és Gueulin hangosan csípős megjegyzéseket tett Théophile Vabre-ra, úgy képzelték, nagyon szellemesek, mikor "fajankónak" nevezik. Josserand az egyik sarokban ült, annyira meghúzódott a saját otthonában, hogy akár vendégnek gondolhatták volna, mindenki átnézett rajta. Most éppen egy régi barátja mesélt neki valamit, ő meg rémüldözve hallgatta. Bonnaud, igen, ismeri Bonnaud-t, a Nord megyei vasútfőnökség főkönyvelője volt, ugye az, akinek a leánya tavaly tavasszal ment férjhez? Szóval, ez a Bonnaud rájött, hogy a veje, aki nagyon jó külsejű ember, valamikor bohóc volt, és tíz éven át egy műlovarnő tartotta ki.

- Csendet kérünk! - hangzott fel néhány kedveskedő hang.

Berthe felnyitotta a pianínót.

- Hát istenem - magyarázta Josserand-né -, nem valami nagyigényű darab, egyszerű kis ábránd... Mouret úr, úgy gondolom, maga szereti a zenét. Jöjjön csak közelebb... A lányom meglehetősen jól játszik, no persze nem úgy, mint egy hivatásos zongorista, de érzéssel, igen, határozottan sok érzéssel.

- Befonják! - mondta Trublot halkan. - A szonáta a csalétek.

Octave - mit tehetett egyebet - felállt és a pianínó mellett maradt. Josserand-né annyira figyelmes, kedves volt hozzá, hogy úgy érezte, Berthe-et kizárólag az ő kedvéért ültette a pianínóhoz.

- Az Oise partjain - kezdte rá újból Josserand-né. - Igazán bájos darab... Rajta, kezdd el, édesem, ne izgulj. Elnéző hallgatód van.

Berthe minden lámpaláz nélkül kezdett játszani. Az anyja rászegezte a szemét, úgy állt ott, mint egy őrmester, aki tüstént pofonnal büntet minden hibát. Rettegett attól, hogy a tizenöt évi skálázástól fáradt pianínó hangja korántsem lesz olyan, mint Duveyrier-ék nagy zongorájának zengése, de különben is, a leánya - szerinte - soha nem játszik elég hangosan.

Octave a nehezebb részeknél áhítatosan bólintott, de az első tíz ütem után oda sem figyelt. Nézte a hallgatóságot, látta, hogy a férfiak udvariasan, de szórakozottan figyelik a játékot, a nők meg elragadtatást színlelnek. A vendégek most elernyedtek, nem kellett másokkal foglalkozniok, a mindennap gondja ülte meg lelküket, ez vetett árnyékot fáradt arcukra. Az anyák nyilván leányaik férjhez adásáról szövögettek mohó álmokat, már nem fegyelmezték magukat, valósággal vicsorogtak, csak a férjfogás vágya emésztette őket a kehes pianínó hallgatása közben is. A kifáradt lányok meg elszundítottak, fejük előrebicsaklott... Hol volt a rájuk parancsolt egyenes tartás?! Octave, aki nem kedvelte a nagyon fiatal nőket, most is inkább Valérie után érdeklődött, bár ez cseppet sem volt szép, furcsa, feketével szegélyezett sárga ruhájában. A fiatalember zavart, sőt elbűvölt tekintete mégis mindig visszatért az asszonyra, aki az éles hangoktól elcsigázottan, révedező tekintettel, bizonytalanul mosolygott, mint a betegek szoktak.

Hirtelen zavar támadt. Csengettek, majd új vendég lépett be, ügyet sem vetett az ájtatos hangulatra.

- De doktor úr! - szólalt meg Josserand-né szemrehányóan.

Juillerat doktor egy kézmozdulattal kért elnézést és megállt. Berthe éppen halkabban játszott, ujjmozgása lassult, a hangok elhaltak, a hallgatóság csendes tetszésnyilvánítása kísérte játékát. Ah! Elragadó! Bűbájos! Juzeurné aléltan pihegett, mintha simogatnák. Hortense a pianínó mellett állt és lapozott. A csapkodó hangzáporban is morcos maradt, egyre a csengőt figyelte, és mikor az orvos érkezett, olyan dühös csalódást érzett, hogy mérgében beszakította a kottalapot. A pianínó most valósággal megremegett, Berthe vékony ujjai kalapácsként verték a billentyűket: az ábránd dühödt, süketítő akkordokkal ért véget.

A hallgatóság nemigen értette, hol is tartanak. A szunyókálók felriadtak. Vége volna a darabnak? Most aztán megindult a bókok áradata. Csodálatos! Ragyogó tehetség!

- A kisasszony igazán kiváló művész - mondta a megfigyeléseiből kizökkentett Octave. - Még soha senkinek a játékát nem élveztem így!

- Ugye?! - kiáltott Josserand-né elbűvölten. - Nem csinálja rosszul, azt meg kell hagyni... Hát, istenem, mindent megadtunk ennek a gyermeknek, ő a mi kincsünk! Mindent, amit csak tanulni akart... és mi mindenhez van tehetsége... Ó, ha igazából ismerné!

A szalont újból megtöltötte a beszélgetés zaja. Berthe nyugodtan fogadta a dicshimnuszokat, a pianínónál maradt, várta, míg anyja felmenti ettől a robottól. Josserand-né viszont már arról beszélt Octave-nak, hogy a leánya milyen könnyedén játssza az Aratók című remek galoppot. Most hirtelen mindnyájan felfigyeltek valami tompa, kívülről hangzó zajra. Már néhány pillanattal előbb hallották az egyre erősödő zajt, olyan volt, mintha valaki egy ajtót feszegetne. A vendégek kérdően néztek egymásra.

- Mi lehet ez? - kockáztatta meg Valérie a kérdést. - Már a darab vége felé is hallottam.

Josserand-né elsápadt. Rögtön tudta, hogy Saturnin döngeti a vállával szobájának ajtaját. Ó, ez a nyomorult hülye! Máris maga előtt látta, amint beront a vendégek közé. Ha ez még folytatódik, akkor megint fuccs egy házasságnak!

- Biztos a konyhaajtó csapódott be - mondta és kényszeredetten mosolygott. - Adèle soha nem hajlandó becsukni... Menj, Berthe, nézz utána!

Berthe is tudta, miről van szó. Felállt a pianínótól és kiment. A zaj szinte azonnal megszűnt. De a lány nem jött mindjárt vissza. Bachelard bácsi, aki már Az Oise partjain-t is zavarta hangos megjegyzéseivel, most végleg felbosszantotta a nővérét, amikor odakiáltotta Gueulinnak, hogy torkig van a cécóval, és megy, iszik egy grogot. Mindketten átmentek az ebédlőbe, az ajtót zajosan bevágták maguk mögött.

Josserand-né Juzeurné és Valérie közé ült.

- Ez a derék Narcisse mindig olyan mulatságos - mondta. - Nagyon lefoglalják az üzletei. Idén például majdnem százezer frankot keresett.

Octave, aki végre magára maradt, a kanapén bóbiskoló Trublot-hoz sietett. Mellettük több úr álldogált Juillerat doktor körül, aki a kerület régi orvosa volt, és bár középszerű ember, de a nagy gyakorlat végül is jó orvost faragott belőle. Ő vezette le a környékbeli asszonyok szülését, ő kezelte a lányokat. Elsősorban nőgyógyászattal foglalkozott, esténként a társaságban mindig körülfogták a férjek, egy kis ingyenes orvosi tanácsot reméltek tőle. Théophile éppen azt panaszolta neki, hogy az előző napon Valérie-nek megint rohama volt, mindig fullad, azt mondja, mintha csak gombóc volna a torkában; jómaga sem érzi magát kifogástalanul, de hát ez más természetű dolog. Ezután már csak önmagáról beszélt, a kellemetlenségeiről, arról, hogy először jogot tanult, azután az öntőiparban próbálkozott, hivatalnokoskodott is, éspedig a zálogház irodáiban, majd fényképezéssel foglalkozott, később, mint mondta, feltalálta a lovak nélkül közlekedő kocsikat, közben csak úgy, szívességből elhelyezte egyik barátjának találmányát, a zongorafuvolát. Ezek után megint a feleségét szidta, igazán csak az asszony hibája, ha náluk semmi nem megy simán, Valérie megöli őt az örökös bolondériáival.

- Írjon fel már neki valamit, doktor úr! - könyörgött az orvosnak, és szemében gyűlölet izzott, tehetetlensége feletti siralmas dühében köhögött, nyögdécselt.

Trublot megvetően figyelte, magában nevetett rajta, és Octave-ra nézett. Juillerat doktor közben megnyugtató frázisokat mondott a férjnek: feltétlenül segít majd ezen a kedves hölgyön. Már tizennégy éves korában, a Neuve-Saint-Augustin utcában is voltak fulladási rohamai, ő kezelte akkor is, mikor olyan gyakran elszédült, és végül mindig eleredt az orra vére. Théophile elkeseredetten beszélt arról, hogy a felesége fiatal lány korában milyen kellemesen szelíd természetű volt, most meg hogyan gyötri őt, milyen szeszélyes, meg hogy minden pillanatban más kedvében van. Az orvos csak bólogatott. Bizony nem minden asszonynak tesz jót a házasság.

- Hát hogy az istenbe ne! - mormolta Trublot. - Az apja belehülyült abba, hogy harminc éven át mást sem csinált, mint cérnát és tűt árult, az anyja meg mindig tele volt pattanással, ki sem moccantak abból a szűk lyukból, most megnézhetik, milyen lett a lányuk!

Octave-ot mindez nagyon meglepte. Most már kevésbé tisztelte ezt a társaságot, pedig jó vidéki módján egészen elfogódott, mikor közibük került. Amikor észrevette, hogy most Campardon beszélget az orvossal, ugyancsak kíváncsi lett, de Campardon egész halkan, meggondolt ember módján beszélt, mint aki nem akarja, hogy mások is tudomást szerezzenek házaséletének bajairól.

- Ejnye, maga olyan jól értesült - fordult Octave Trublot-hoz -, mondja hát, mi baja van tulajdonképpen Campardonnénak?... Mindenki olyan szánakozó képet vág, ha szóba kerül...

- Ó, kedves barátom, ennek az asszonynak a... - Octave fülébe súgott valamit. A fiatalember először mosolygott, majd megnyúlt a képe, ugyancsak megrökönyödött arcot vágott.

- Ne mondja! - szólalt meg végre.

Trublot becsületszavát adta, hogy igazat mondott. Egyébként ismer még egy hölgyet, akinek ugyanez a baja.

- Tudja, az a helyzet - tette hozzá -, hogy szülés után bizony előfordul néha, hogy...

Megint suttogva beszélt. Octave már nem kételkedett Trublot szavaiban, és elkedvetlenedett. Egyszer ugyanis átvillant az agyán az a regényes elképzelés, hogy az építész, aki más nőnél van lekötve, cseppet sem bánja, ha a feleségét majd ő szórakoztatja. Hát ezek szerint az építésznek nem kell féltenie a feleségét. A két fiatal férfi izgalmában egymáshoz bújt, miközben női alsószoknyák titkait szellőztették, és eszükbe sem jutott, hogy valaki meghallhatja őket.

Juzeurné közben éppen Octave-ról beszélt Josserand-nénak. Kétségkívül nagyon jó külsejű, de azért ő mégis előnyben részesítené Auguste Vabre-t. Ez a jelentéktelen ember csendesen álldogált egy sarokban; mint minden este, most is fejfájás gyötörte.

- Csak azon csodálkozom, hogy Berthe-tel kapcsolatban még nem gondolt Auguste Vabre-ra. Pedig igazán megállapodott, józan fiatalember. Feleség kellene már neki, tudom, hogy házasodni akar.

Josserand-né meglepődve hallgatta. Ejnye, bizony eszébe sem jutott, hogy ez a divatáru-kereskedő is elvehetné Berthe-et. De Juzeurné tovább erősködött, mert balsorsában szenvedélyesen munkálkodott más nők szerencséjén, ezért törődött annyit a ház szívügyeivel. Most azt mondogatta, hogy Auguste Vabre egész este Berthe-et nézte. Végül arra hivatkozott, hogy ismeri ő a férfiakat: Octave Mouret nem hagyja magát megfogni, míg ez a derék Vabre könnyen, szívesen horogra kerülne. Josserand-né tekintetével mintegy felbecsülte Vabre-t, majd úgy vélekedett, hogy egy ilyen vő igazán nem válnék a szalonja díszére.

- A leányom nem szereti - mondta -, márpedig a szíve ellenére nem adnám férjhez.

Egy hosszú, sovány lány éppen valami fantáziát játszott a Fehér hölgy-ből, Gueulin meg, mihelyt Bachelard bácsi elaludt az ebédlőben, azonnal megjelent, és fuvolájával a fülemüle hangját utánozta. De senki nem figyelt rájuk, Bonnaud esete kötötte le az egész társaságot. Josserand alig tudott magához térni, a papák szörnyülködtek, a mamák szóhoz se jutottak a megbotránkozástól. Szinte hihetetlen! Bonnaud veje bohóc volt! Hát kiben bízhatik meg az ember? És a leányaikat mindenáron férjhez adni akaró szülők lelki szeme előtt ijesztő képek táncoltak: mindenütt frakkba bújt, jó modorú fegyenceket véltek látni. Ami igaz, az igaz, Bonnaud boldog volt, hogy valakire rásózhatja a lányát, ezért nem nézett alaposabban utána, ki is a jövendőbeli veje, pedig mint főkönyvelő az aprólékosságig körültekintő ember volt.

- Anyám, behoztuk a teát - szólalt meg Berthe, aki Adèle-lal kinyitotta az ajtó mindkét szárnyát.

És miközben a társaság lassan átment az ebédlőbe, anyjához lépett, és suttogva mondta...

- Már elegem van belőle... azt akarja, hogy vele maradjak, meséljek neki, fenyegetőzik, hogy különben mindent összetör!

Vásott, nagyon keskeny abroszon álltak a kínos gonddal elrendezett teáscsészék, a szomszédos péknél vásárolt kalácsot aprósüteményekkel meg szendvicsekkel rakták körül. Az asztal két végén fényűző virágdísz: gyönyörű és költséges rózsák próbálták elfeledtetni, hogy a vaj nem kifogástalan minőségű, a kétszersült meg már porlepte. A vendégekből kitört a csodálkozás, az irigység: ezek a Josserand-ék valóban tönkreteszik magukat, hogy férjhez adhassák a leányaikat. És miközben ferde pillantásokat vetettek a virágokra, nyelték a fanyar teát, gondolkodás nélkül nekiestek a szikkadt süteményeknek, a keletlen kalácsnak, keveset ettek a vacsoránál, és most már csak azzal törődtek, hogy telerakják a gyomrukat, mire lefekszenek. Adèle ribizliszörpöt szolgált fel azoknak, akik nem kértek teát. Erre is azt mondták, hogy pompás.

A nagybácsi közben az egyik sarokban szunyókált. Nem ébresztették fel, sőt udvariasságból úgy tettek, mintha nem is vennék észre. Egyik hölgy az üzleti élet fáradalmairól beszélt. Berthe sürgölődött, szendvicsekkel kínálta a vendégeket, körülhordta a teát, az urakat megkérdezte, nem kívánnak-e még cukrot bele. De ő egyedül mégsem bírta ellátni a sok vendéget, és Josserand-né körülnézett, hol van Hortense. Észrevette, hogy az elnéptelenedett szalon közepén egy férfival beszélget, de nem tudta mindjárt, hogy kivel, mert a vendéget csak hátulról látta.

- Na persze - csúszott ki a száján hirtelen haragjában. - Csakhogy itt van.

A vendégek összesúgtak. Hortense Verdier-vel beszélgetett, azzal a Verdier-vel, aki már tizenöt éve él együtt egy nővel, és most úgy mondják, hogy Hortense-t veszi feleségül. Mindenki tudott az ügyről, a vendég lányok egymásra néztek, de illendőségből nem beszéltek erről, elhúzták a szájukat. Octave, akit már ugyancsak tájékoztattak, érdeklődve nézegette a férfi hátát. Trublot ismerte Verdier szeretőjét, mint mondta, derék lány, valamikor szajha volt ugyan, de ma tisztességesebb a legtisztességesebb polgárasszonynál, ellátja az emberét, rendben tartja a fehérneműjét, és Verdier úgyszólván testvéri szeretettel ragaszkodik hozzá. Miközben Octave az ebédlőből figyelte a beszélgető párt, Hortense a jól nevelt szűz morcosságával tett szemrehányásokat Verdier-nek késése miatt.

- Nicsak! Ribizliszörp! - mondta Trublot, mikor maga előtt látta Adèle-t a tálcával.

Beleszagolt az egyik pohárba, nem, ebből bizony nem kér, mondta. De mikor a lány megfordult, és az egyik kövér vendég hölgy a könyökével véletlenül Trublot-hoz lökte, jó alaposan belecsípett Adèle fenekébe. Adèle mosolygott, és újra megkínálta Trublot-t a szörppel.

- Köszönöm, nem kérek - mondta a férfi. - Majd később.

A nők az asztal köré ültek, a férfiak mögöttük állva ettek. Tele szájjal lelkesültek, dicsérgettek. Most felhívták valamire az urak figyelmét. Josserand-né felkiáltott:

- Igaz is! Csaknem elfelejtettem... Nézze csak, Mouret úr, hiszen ön úgy szereti a művészetet!

- Vigyázzon! A festmény is csalétek - súgta Trublot, aki jól ismerte Josserand-ékat.

De mégsem festményt mutattak be. Mintha csak véletlenül történt volna, egy porcelán serleg került az asztalra, a talapzata fényezett bronzba volt foglalva, közepére a világoslilától a halványkékig egymásba olvadó színekkel festették az ismert képet: A lány az eltört korsóval. Berthe mosolyogva fogadta a dicshimnuszokat.

- A kisasszony igazán sokoldalú tehetség - mondta Octave kedvesen. - Ó, micsoda finom árnyalatok! És milyen nagyszerű a rajz! Milyen pontos!

- Hát az már biztos! - mondta Josserand-né diadalmasan. - A lányalak a megszólalásig olyan, mint az eredetin... Berthe itthon másolta egy metszetről. A Louvre-ban túl sok meztelenséget lát az ember, és olyan vegyes népség jár oda!

Ezt a megállapítását halkan közölte Octave-val. Fontosnak tartotta, hogy a fiatalember tudja: az ő leányának ugyan művészi hajlamai vannak, de igazán nem szemérmetlen. Egyébként úgy látta, hogy Octave nem nagyon lelkesedik, úgy érezte, hogy a serleg nem hatott rá eléggé, nyugtalanul fürkészte a fiatalembert, miközben Valérie és Juzeurné, aki már a negyedik csésze teát itta, a festményt nézegették, és apró felkiáltásokkal fejezték ki bámulatukat.

- Már megint őt nézi - szólt Trublot Octave-hoz fordulva, mikor látta, hogy folyton Valérie-t nézi.

- Hát igen - felelte Octave, és kicsit zavarba jött. Érdekes, most megint milyen szép... Tüzes teremtés, az látszik rajta... Mit gondol, próbálkozzam nála?

Trublot elhúzta a száját.

- Hát hogy tüzes-e, azt az ember nem tudhatja... Különös ízlése van magának! Az azonban biztos, hogy jobb ötlet, mint feleségül venni a kicsikét.

- Miféle kicsikét? - tört ki Octave-ból. - Hát csak nem képzeli, hogy hagyom magam befonni!... Azt már nem! Mi, marseille-iek, nem ugrunk fejest a házasságba!

Josserand-né éppen közelükbe ért, és ez a mondat valósággal szíven találta. Már megint egy vesztett csata! Megint egy elpocsékolt estély! A csapás olyan váratlanul érte, hogy egy széknek támaszkodott, és elkeseredetten nézte az üres asztalt, ahol a kalács égett csücskén kívül semmi nem maradt. Már nem is számolgatta, mennyi vereséget szenvedett, de hogy ez az utolsó, az már szent! Esküdözött magában, nem eteti többé a vendégeket, hiszen csak azért járnak ide, hogy teletömjék magukat. Feldúltan, elkeseredetten nézett körül az ebédlőben, vizsgálódott, vajon melyik férfi karjaiba lökhetné a leányát, amikor észrevette a fal mellett közömbösen álldogáló Auguste-öt, aki nem is evett semmit.

A mosolygó Berthe éppen Octave felé tartott egy csésze teával a kezében. Anyjának engedelmeskedett, folytatta a férjszerző hadjáratot. Josserand-né azonban megragadta a karját, és fojtott hangon semmirekellő hülyének nevezte.

- Vidd ezt a csésze teát Vabre úrnak, aki már egy órája várakozik - mondta hangosan, kedveskedőn.

Aztán gyilkos pillantást vetett a lányra:

- Légy hozzá kedves, vagy velem gyűlik meg a bajod! - súgta.

Berthe egy pillanatra zavarba jött, de rögtön összeszedte magát. Gyakran előfordult már, hogy egy este háromszor is változtatnia kellett kedvességének célpontját. Octave helyett most Auguste-re mosolygott, neki kínálta a csésze teát, kedves volt hozzá, a lyoni selymekről beszélt vele, mindenképpen igyekezett úgy viselkedni, hogy a férfi észrevegye: kellemes modorú teremtés, aki nagyon jól megállná a helyét a pult mögött. Auguste-nek kissé reszketett a keze, ma este nagyon fájt a feje.

Néhányan csupa udvariasságból még visszajöttek, és pár percre leültek a szalonban. Ettek már, akár el is mehetnének. Verdier-t hiába keresték, távozott már, és a lányok hiába pukkadtak, ma este legfeljebb a háta körvonalait látták. Campardon nem várt Octave-ra, elment az orvossal együtt, akit a lépcsőházban még visszatartott, hogy megkérdezze tőle, valóban fel kell-e adni minden reményt. Teázás közben az egyik lámpa kialudt, orrfacsaró petróleumszagot árasztott, a másik lámpában meg elüszkösödött a bél, és a világítás olyan gyászos volt, hogy még Vabre-ék is szedelőzködtek, noha Josserand-né kedveskedve marasztalta őket. Octave még előttük kiért az előszobába, és itt - nem kis meglepetésére - Trublot fogta a kalapját és eltűnt. Legfeljebb a konyhai folyosón át juthatott ki.

- Még ilyent! Merre lehet? Talán a cselédlépcsőn menne le? - mormolta magában Octave.

De nem töprengett tovább. Valérie az előszobában volt, és selyemsálját kereste. A fivérek: Théophile és Auguste az asszonnyal mit sem törődve indultak lefelé. Octave megtalálta a sálat, és olyan átszellemülten nyújtotta át, mint ahogyan a Hölgyek Örömében vásárló csinos nőket szolgálta ki. Valérie ránézett, és Octave biztosra vette, hogy az asszonynak tűz gyúlt a szemében, mikor pillantásuk találkozott.

- Maga valóban kedves, Mouret úr - mondta.

Juzeurné, aki utolsóként távozott, gyengéden és tapintatosan mosolygott rájuk. És mikor a felhevült Octave a hideg szobájába ért, egy ideig nézegette magát a tükörben: akármi legyek, ha nem próbálkozom ennél az asszonynál!

Josserand-né közben némán járkált fel-alá az elcsendesedett lakásban, mintha csak kergetné valami. Dühösen csattantotta le a pianínó tetejét, eloltotta az utolsó lámpát, átment az ebédlőbe, és olyan dühödten fújta el a gyertyákat, hogy a függőlámpa is belereszketett. A letarolt asztal, az összevissza dobált üres tányérok és csészék látványa még inkább felbőszítette, forgolódott, gyilkos pillantásokat vetett Hortense-ra, aki nyugodtan ült, és a kalács égett csücskét eszegette.

- Már megint felmérgesíted magad, mama - szólt Hortense. - Hát nem sikerült?... Nekem annál inkább! Verdier felruházza a nőt, hogy aztán békén maradhasson.

Az anya megrándította a vállát.

- No persze, szerinted ez semmit sem jelent. Na jó, te csak csináld a magad feje szerint, én meg csinálom úgy, ahogyan én látom jónak... Nahát! Ez a kalács sem valami parádés! Nem nagyon kényes emberek, akik az ilyen szemetet is megeszik.

Josserand, akit a felesége estélyei mindig elcsigáztak, most fáradtan ült egy széken, de félt a csetepatétól, attól tartott, hogy az asszony még fellöki dühös rohangálása közben, ezért Bachelard és Gueulin közelében telepedett le, akik Hortense-szal szemben ültek. A nagybácsi, mikor felébredt, talált egy üveg rumot, kiitta, és keserűen emlegette a húsz frankját.

- Nem a pénz miatt mondom - hajtogatta unokaöccsének -, a mód bosszant, ahogy csinálták... Tudod, milyen vagyok én a nőkkel: az utolsó ingemet is nekik adom, de nem bírom, ha kérnek tőlem... Bosszant, ha kérnek... és akkor nem adok nekik egy vasat sem!

Amikor nővére az ígéretére emlékeztette, rászólt:

- Te csak hallgass, Éléonore! Tudom, mivel tartozom a kicsinek... De értsd meg, mindent lenyelek, csak ezt nem! Nem bírom az olyan nőket, akik kérnek tőlem, az ilyent hamarosan meneszteni. Ugye, Gueulin?... És ami azt illeti, nem nagyon törődtök ti velem! Léon még csak arra sem méltatott, hogy boldog névnapot kívánjon.

Josserand-né megint fel-alá járkált, keze ökölbe szorult. Ez igaz, Léon megígérte, hogy eljön, és cserbenhagyta, akár a többiek. Na, ez sem áldozná fel még egy estéjét sem, hogy a nővérei férjhez mehessenek! Most észrevette, hogy egy sütemény az egyik váza mögé csúszott. Felvette, és éppen be akarta tenni egy fiókba, amikor Berthe lépett be Saturninnel, akit végre kiengedett a szobájából. A leány nyugtatgatta bátyját, miközben a fiú izgatottan, mint egy sokáig zárt helyen tartott kutya, vadul és bizalmatlanul fürkészte a sarkokat.

- Milyen buta! - mondta Berthe. - Azt képzeli, hogy férjhez adtak! Most a férjet keresi! Szegény Saturnin, azt ugyan keresheted... Mondtam, hogy megint fuccsba ment az egész. Tudhatod, hogy mindig elhibázzuk!

Josserand-né most kirobbant:

- Hát esküszöm neked, hogy mától kezdve vége a felsülésnek, vége bizony! Még akkor is, ha a lábánál fogva kell idekötni egy vőlegényt! Majd ez az egy fizet az összes többiért... Igen, igen, tisztelt férjuram, hiába bámul rám ilyen értetlen képpel, mégis lesz esküvő, és ha magának nem tetszik, hát majd meglesz maga nélkül!... Érted, Berthe?! Csak a kezedet kell kinyújtani érte!

Saturnin mindebből semmit nem fogott fel. Az asztal alatt nézelődött.

Berthe feléje mutatott, de az anyja röviden leintette, mintha azt akarná mondani, hogy majd elteszik az útból. Berthe halkan csak ennyit dünnyögött:

- Szóval Vabre lesz? Na, nekem aztán mindegy... De legalább tettek volna félre egy szendvicset!
4

Octave már a következő napon megpróbált Valérie közelébe férkőzni. Kifürkészte az asszony szokásait, és megtudta, hogy a nap melyik órájában remélheti leginkább, hogy összetalálkozik vele a lépcsőházban; úgy intézte, hogy minél gyakrabban hazaszaladhasson. Amikor csak tehette, távozott a divatáru-üzletből, hol azzal, hogy ebédelni megy Campardonékhoz, hol meg valami ürügyet keresett. Hamarosan rájött, hogy a fiatalasszony két óra tájt mindennap átmegy a Gaillon utcán, ilyenkor viszi kisfiát a Tuilériák kertjébe. Octave ebben az időpontban mindig kiállt az üzletajtóba, és a jóképű divatárus-segéd gáláns mosolyával üdvözölte Valérie-t. A fiatalasszony udvarias bólintással köszönt, soha nem állt meg, de Octave észrevette, hogy sötét szeme szenvedélytől izzik. Biztatást vélt kiolvasni a fiatalasszony élveteg arcvonásaiból és lágyan ringó járásából is.

Úgy gondolta, hogy a kiszolgálónők erénye ellen viselt hadjáratok tapasztalatai hasznára lesznek majd az asszony elcsábításánál is. Csak az a fontos, hogy valahogyan becsalogassa Valérie-t negyedik emeleti szobájába. A kihalt és ünnepélyes lépcsőház megőrzi majd titkukat. Szívből derült, mikor az építész erkölcsi intelmeire gondolt: nem kell kívülről behozni valakit, akad a házban is nő.

Egy dolog mégis nyugtalanította Octave-ot. Pichonék konyháját a folyosó elválasztotta az ebédlőtől, és ezért igen gyakran nyitva hagyták az ajtót. A férj már kilenc órakor irodába ment, csak délután öt óra tájt ért haza, és minden másnap, vacsora után nyolctól éjfélig még könyvelt valahol. Különben a tartózkodó, sőt vadóc fiatalasszony, mihelyt meghallotta Octave lépteit, betette az ajtót. A fiatalember legfeljebb a szinte menekülve távozó asszony hátát vagy csenevész kontyba csavart, színtelen haját pillanthatta meg. Az ajtónyíláson át csak a lakás egy-egy részét látta, a vigasztalan és tiszta bútorokat, meg az ablakon át beszűrődő sápadt fényben a kétes fehérségű ágyneműket. Hogy az ablak merre van, azt Octave már nem is tudta megállapítani. A belső szobából látszott még egy gyerekágy sarka. Nagyon sivár volt mindez; a hivatalnok-háztartás mindig egyforma gondjai között magányosan sürgölődő asszony sem tette derűsebbé a képet. Pichonék lakása mindig csendes volt. Anya és gyermeke egyformán szótlannak, kedvetlennek tűntek. Octave csak nagy ritkán hallotta, hogy az asszony vékonyka hangon valami dalt zümmög, órákon át mindig ugyanazt. Mégis dühös volt erre a libára, ahogy magában nevezte. Talán még leselkedik is utána... Valérie persze semmiképpen nem jöhet fel ide, ha Pichonék örökösen ki-be járkálnak.

Octave már azt hitte, hogy legjobb úton van a sikerhez. Egy vasárnap, mikor a férj éppen nem volt otthon, úgy intézte, hogy az első emeleti lépcsőházban tartózkodott, mikor a fiatalasszony kijött a sógornőjétől és a saját lakása felé tartott. Csak pongyola volt rajta, pár percre mégis megállt beszélgetni Octave-val, aki azt remélte, hogy Valérie legközelebb be is hívja őt a lakásába. Egy ilyen forróvérű asszonnyal a többi már megy, mint a karikacsapás.

Aznap este, vacsora közben, Campardonéknál szóba került Valérie. Octave igyekezett ráterelni a beszélgetést. A házaspár először csupa szépet, jót mondott a fiatalasszonyról, hiszen Angèle minden szót hallott, és beszélgetés közben alattomban Lisára pislogott, aki éppen ürücombot szolgált fel nagy komolyan. Az építész egyébként is mindig a ház "tisztessége" mellett kardoskodott, mint afféle rátarti lakó, aki úgy érzi, az ő számára is dicsőség, hogy ilyen házban lakik.

- Ó, kedves barátom, csupa úriember... Láthatta Josserand-éknál. A férj egyáltalában nem buta: nagyon érdekes elgondolásai vannak, végül majd valami szenzációsat fog feltalálni. Az asszonyban meg határozottan van stílus, ahogy ezt mi, művészemberek, mondani szoktuk.

Campardonné már előző nap rosszabbul érezte magát. Most hátradőlve evett, de a betegség nyilván nem ártott az étvágyának, mert jókora szeleteket fogyasztott az angolosan sütött húsból. Bágyadtan suttogott:

- Ó, az a szegény Vabre, úgy van ő is, mint én, csak sínylődik... Bizony, Valérie-nek alaposan kijutott. Nem valami kellemes olyan emberrel élni, akit állandóan láz gyötör, aki a betegsége miatt sokszor zsörtölődő és igazságtalan.

Octave, aki az építész és felesége között ült, a vacsora végére többet tudott meg, mint amennyit kérdezni akart. Campardonék megfeledkeztek Angèle-ről, jelentős pillantásokkal hangsúlyozták a félbehagyott mondatok kétértelműségét, és ha hirtelenében nem találtak eléggé burkolt kifejezést, egymáshoz hajoltak és suttogva, szépítgetés nélkül fejezték be mondókájukat. Egyszóval Théophile hülye és impotens, rászolgált arra, amit a feleségétől kap. Valérie sem ér sokkal többet, nem érné be a férjével, még akkor sem, ha Théophile eleget tenne férji kötelezettségeinek. Olyan a vére. Végtére is nem titok, hogy házassága után két hónappal, amikor már teljesen kétségbeesett, hogy Théophile-tól nem lehet gyereke, az öreg Vabre örökrészétől is elesik, ha Théophile meghal, fogta magát és összeállt egy Sainte-Anne utcai mészárossegéddel, így született a kis Camille.

Campardon még egyszer Octave füléhez hajolt:

- Szóval, barátom, ez a nő egy hisztérika!

Szavaiban benne volt a nyárspolgár minden sikamlós gondolata, minden szemérmetlensége, látszott rajta, hogy egyszeriben elszabadult a zsíros mosolyú családapa fantáziája, orgiákat képzel maga elé, azon kérődzik. Angèle lesütötte a szemét, tányérjába nézett, kerülte Lisa tekintetét, nehogy elnevesse magát, és így elárulja, hogy mindent megértett. De a társaság már másról beszélt, Pichonékról volt szó, és ki nem fogytak a dicséretből.

- Ó, micsoda derék emberek! - hajtogatta Campardonné. - Mikor Marie sétálni viszi Lilitte-et, a kislányát, egyszer-egyszer megengedem neki, hogy magával vigye Angèle-t is. Márpedig mondhatom magának, én nem bízom a kislányomat akárkire, először feltétlenül meg kell győződnöm az illető erkölcseiről... Ugye, Angèle, te valóban szereted Marie-t?

- Igen, mama - felelte Angèle.

Még több apróságot mondtak el Pichonékról. Alig akad még egy olyan asszony, akit olyan jól, olyan szigorú erkölcsök szerint neveltek volna, mint Pichonnét. Csak meg kell nézni, milyen boldog a férje! Olyan kedves kis házaspár! Olyan rendesek, úgy imádják egymást, sohasem esik náluk hangos szó!

- Ha nem ilyenek volnának, hát nem is maradhatnának meg a házban - mondta komolyan az építész, aki, úgy látszik, teljesen elfelejtette, miket mondott az előbb Valérie-ről. - Itt csak igazán tisztességes emberek maradhatnak meg... Becsületszavamra, rögtön felmondanék, ha a lányom annak lenne kitéve, hogy a lépcsőházban valami céda nőszeméllyel találkozzon.

Campardon aznap este titokban a Vígoperába vitte Gasparine-t, felesége unokanővérét. Vacsora után rögtön vette is kalapját, és azt mondta, üzleti ügy miatt csak késő éjszaka jöhet haza. Rose azonban nyilván tudta, miről van szó, mert mikor férje a szokott túláradó kedveskedések közben csókkal búcsúzott el tőle, Octave hallotta, hogy az asszony lemondó, anyai hangon suttogja:

- Mulass jól és vigyázz, meg ne fázz hazajövet.

Octave-nak másnap az az ötlete támadt, hogy apró jószomszédi szívességek segítségével barátságot köthetne Pichonnéval, aki majd úgy tesz, mintha semmit sem látna, ha véletlenül rajtakapja Valérie-t. Még aznap alkalma volt rá, hogy összeismerkedjék Pichonnéval. A fiatalasszony egy kis vesszőből font kocsiban sétáltatta Lilitte-et, másféléves kislányát. Ez a kocsi mindig szálka volt Gourd szemében; nem tűrte, hogy a főlépcsőn át vigyék: a lakásnak a cselédlépcsőre nyíló bejárata meg olyan szűk volt, hogy a kocsiról minden alkalommal le kellett szerelni a kerekeket és a rudat, hogy beférjen a lakásba, márpedig ez nem kis munka volt. Octave éppen hazaért, amikor szomszédnője a csavarokkal bajlódott: ügyetlenkedett, mert kesztyű volt a kezén. Teljesen elvesztette a fejét, a keze is reszketett, amikor észrevette, hogy Octave mögötte áll, várja, hogy a kocsi ne legyen útban, és végre bejuthasson szobájába.

- De, asszonyom, miért fáradozik ennyit? - kérdezte végül a fiatalember. - Sokkal egyszerűbb volna, ha a gyerekkocsit a folyosó végén tartaná, a szobám ajtaja mellett.

Pichonné nem felelt, annyira félénk volt, hogy ott maradt guggolva, még felemelkedni sem mert, és fátyola mögül is látszott, hogy még tarkója és füle is elpirul zavarában. A férfi biztatgatta:

- Komolyan mondom, asszonyom, hogy egy cseppet sem zavarna engem.

Nem is beszélt tovább, felkapta a kocsit, és mintha csak magától értetődő volna, vitte tovább a folyosón. Pichonné meg ment utána. Eseménytelen, szürke életében olyan nagy valami történt, hogy nem is tudta, mitévő legyen, zavarában összevissza dadogott.

- Jaj, istenem, kérem, ne fáradjon... igazán nem is tudom... nagyon útban lesz magának... az uram igazán örülni fog...

Azután bement a lakásba, gondosan bezárkózott, mintha szégyenkezne valamiért. Octave úgy gondolta, hogy Pichonné nagyon ostobácska. A gyerekkocsi persze zavarta, nem tudta rendesen kinyitni az ajtót, szinte oldalvást kellett mindig kibújnia a szobájából. De szomszédnőjét lekötelezte, annál is inkább, mert Campardonék rábeszélésének engedve, Gourd kegyesen hozzájárult, hogy a gyerekkocsi ezentúl ott maradhasson a folyosó végében.

Vuillaume-ék, Marie szülei, a vasárnapokat mindig leányuk otthonában töltötték. Mikor Octave a következő vasárnap kijött szobájából, észrevette, hogy az egész család asztalnál ül, éppen kávéznak. Tapintatból meggyorsította lépteit, a fiatalasszony ugyanakkor gyorsan férjéhez hajolt, súgott neki valamit. Pichon azonnal felállt, és odaszólt Octave-nak:

- Bocsásson meg, kérem, olyan keveset vagyok itthon, még nem is mondtam önnek köszönetet. Pedig szeretném megmondani, milyen örömmel hallottam, hogy...

Octave először tiltakozott, végül engedett, bement Pichonékhoz. Noha már kávézott, rábeszélték, hogy igyék még egy csészével. A háziak Vuillaume és a felesége közé ültették a vendéget, hogy ezzel is kimutassák megbecsülésüket. Octave-val szemben Marie ült a kerek asztalnál, és minden különösebb ok nélkül állandóan elpirult. Octave most kedvére megnézhette. De mint Trublot mondta volna: ez az asszony nem az ő esete, igénytelennek, színtelennek látta, az arca semmitmondó, a haja ritkás, az arcvonásai mégis finomak, kedvesek. Mikor már kicsit magához tért, fel-felnevetett, nem győzött eleget beszélni a gyerekkocsi körül történtekről.

- Jules, ha láttad volna, hogyan kapta fel Mouret úr, és hogy vitte tovább... Egy pillanat alatt elintézte!

Pichon még egyszer köszönetet mondott. Hosszú, sovány, beteges arcú férfi volt, akit az irodai élet sivársága már megtört, fénytelen tekintete az idomított lovak kábult beletörődésére emlékeztetett.

- Könyörgöm, ne is beszéljünk erről - mondta végül Octave. - Igazán szót sem érdemel... Asszonyom, a kávéja nagyszerű, ilyen jót még nem ittam.

Pichonné megint csak elpirult, úgyhogy még a keze feje is rózsaszínű lett.

- Kérem, ne kényeztesse el - szólalt meg komolyan Vuillaume. - A lányom jó kávét főz, de van jobb is. És, látja, máris milyen beképzelt lett!

- A beképzeltség mit sem ér - jelentette ki Vuillaumené. - Mi mindig szerénységre neveltük a lányunkat.

Vuillaume meg a felesége szürke, töpörödött, nagyon öreg házaspár volt, az asszony szigorúan szabott fekete ruhát, a férj meg kopott szalonkabátot viselt, szinte kihívóan hatott rajta a kitüntetés széles vörös szalagja.

- Tudja, uram - kezdte Vuillaume -, hatvanéves koromban kaptam a kitüntetést, amikor nyugdíjba mentem. Harminckilenc éven át mint előadó dolgoztam a közoktatásügyi minisztériumban. Kérem, mi azon a napon sem hejehujáztunk, nem büszkélkedtünk. Ez után is csak úgy éltünk, mint addig... A kitüntetést megérdemeltem, tudtam, hogy megkapom. Csak hálát éreztem, nem büszkeséget.

Életének folyása egészen egyszerű volt, és jó néven vette, ha erről mások is tudomást szereznek. Huszonöt évi szolgálata során elérte a négyezer frankos fizetést, így évi kétezer frank nyugdíjat kapott. De amikor Marie lányuk megszületett - pedig már nem is gondoltak arra, hogy gyerekük lehet -, megint csak szolgálatba lépett, és mint irodatiszt, ezerötszáz frankot keresett. Mióta a lányukat férjhez adták, Vuillaume-ék a nyugdíjból élnek, meghúzzák magukat a Montmartre-on, a Duranti utcában, ott olcsóbb az élet.

- Hetvenhat éves vagyok. Bizony, így van ez, kedves vőm - mondta Vuillaume, mintha csak beszámolójának tanulságát vonná le.

Pichon hallgatagon, fáradtan nézte apósát és az érdemrendjét. Igen, ha a jó sors is úgy akarja, így folyik majd az ő élete is. Jómaga egy gyümölcsárus asszony legkisebb gyermeke volt, és az egész üzlet ráment arra, hogy a fiú elvégezhesse iskoláit, hiszen a közeli meg a távolabbi szomszédok mind azt mondogatták, hogy a fiú nagyon értelmes. Az üzlet csődbe jutott, az anya meghalt, éppen egy héttel azelőtt, hogy fia a Sorbonne-on sikeresen levizsgázott. Pichon ezután három teljes évig nyomorgott egy nagybátyjánál, majd váratlan szerencse érte: bekerült a minisztériumba, most már nyitva állt előtte az út, és már meg is házasodott.

- Az ember elvégzi a kötelességét, a kormány is megteszi a magáét - mormolta, és közben arra gondolt, hogy még harminchat évig dolgozhat, míg megkapja a kitüntetést, és rászolgál a kétezer frankos nyugdíjra.

Octave-hoz fordult:

- Tudja, uram, a gyerekek... az nehezíti meg az életet.

- Bizony, így van - mondta Vuillaume-né. - Ha még egy gyerekünk születik, hát nemigen boldogultunk volna... Gondoljon csak vissza, Jules, mit mondtam, mikor Marie-t magához adtam: egy gyerek, és nem több, mert különben haragban leszünk!... Csak a munkásnép olyan szapora, mint a nyúl, náluk sorra születnek a gyerekek, eszükbe sem jut, hogy ez milyen költséget jelent. Igaz, aztán hagyják a gyerekeiket kint csatangolni, valósággal undorodom, mikor az utcán ilyen gyerekcsordát látok.

Octave Marie-t figyelte, azt hitte, hogy a kényes téma fejtegetésére megint elpirul majd. De a fiatalasszony arca most nem váltott színt, gyermeki nyugalommal helyeselte mindazt, amit az anyja mondott. Octave halálra unta magát, nem tudta, hogyan meneküljön innen, így töltötték ezek az emberek a délutánjukat a jéghideg kis ebédlőben: ritkán szóltak, nagy nehezen, egy-egy szót, és akkor is csak saját ügyeikről beszéltek. Még egy dominójátszmára sem voltak hajlandók.

Nagyokat hallgattak; a háziakat azonban ez egy cseppet sem feszélyezte, sőt mintha szükségük lett volna arra, hogy jól megrágják gondolataikat. Vuillaume-né most kifejtette elveit:

- Önnek még nincs gyermeke? No, majd ennek is eljön az ideje... Ó, a gyermek nagy felelősség, főként az anyának! Már negyvenkilenc éves voltam, mikor a lányom megszületett, szerencsére ebben a korban az ember már tudja, mihez tartsa magát. Egy fiúgyermek még hagyján, felnő az, ha nem is törődnek vele, de egy lány! Én szerencsére nyugodt vagyok, hogy megtettem a kötelességemet... bizony megtettem!

Ezután kurta mondatokban ismertette nevelési elveit. Fő a becsület. Szó sem lehet arról, hogy egy lánygyermek a lépcsőházban hancúrozzék, mindig szem előtt kell tartani, mert a kislányok folyton rosszban törik a fejüket. Ajtók, ablakok szorosan zárva legyenek, nehogy az élet csúnya dolgai beférkőzzenek a lányos házba. Az utcán soha nem szabad elengedni a leánygyermek kezét, rá kell szoktatni arra, hogy lesüsse a szemét, nehogy csúnya dolgokat lásson. Ami meg a vallást illeti, hát ebből éppen annyit, amennyit az erkölcs megkíván. Aztán ha felnő a lány, tanítónőt kell fogadni melléje, nem szabad intézetbe adni, mert az ártatlanokat ott megrontják, de még otthon is ügyelni kell, hogy mit tanul, titkolni kell előtte mindazt, amiről nem szabad tudnia, el kell rejteni előle az újságokat, ez ugye természetes, kulcsra kell zárni a könyvszekrényt.

- Egy lány sohasem tudhat elég keveset - jelentette ki befejezésül az anya.

Marie, míg az anyja beszélt, révetegen bámult a semmibe. Maga előtt látta a Duranti utcai szigorú otthont, a szűk szobákat, ahol még azt sem engedték meg neki, hogy kikönyököljön az ablakba. Felnőtt lány korában is gyermekként kezelték, tilalmakkal vették körül, melyekből alig értett valamit, az anyja néha egész sorokat betintázott a divatlapban, és Marie mindig elpirult, ha egy-egy ilyen feketéllő sor ötlött a szemébe. A tankönyveiből sem tanulhatott meg akármit, és a tanítónők is zavarba jöttek, mikor olyasmit kérdezett, amire a kihagyott részből kaphatott volna feleletet. Egyébként nyugalmas gyermekkora volt, úgy nőtt fel, mint üvegházi növény, akárha éber álomban élne, melyben a mindennapi szavak és cselekedetek valami naiv és csacska értelmezést kapnak. És még most is, mikor semmibe vesző pillantással emlékezett, gyermetegen mosolygott; a házasságtól sem lett okosabb.

- Akár hiszi, akár nem - mondta Vuillaume -, a lányom tizennyolc éves korában még nem olvasott egyetlenegy regényt sem... Ugye, Marie?

- Igen, papa.

- Van nekem egy nagyon szép kötésű George Sand-regényem - folytatta Vuillaume. - Marie férjhezmenetele előtt pár hónappal elhatároztam, megengedem neki, hogy elolvassa, bár az anyja nemigen akarta. Az André igazán nem ártalmas könyv, csupa idealizmus, igazán lélekemelő... Én igazán a liberális nevelés híve vagyok. Az irodalomnak is megvan a maga haszna... Ez a könyv rendkívüli hatást tett a lányomra. Éjszaka álmában sírt, ez bizonyítja, hogy a múzsát csak a romlatlan lélek érti meg igazán.

- Hiszen olyan szép könyv! - susogta a fiatalasszony csillogó szemmel.

De mikor Pichon közelebbről is kifejtette elméletét: hogy a lányoknak nem szabad regényt adni a kezükbe, csak akkor olvashatnak, ha már férjhez mentek, Vuillaume-né ingatta a fejét, ő maga sohasem olvasott, és nagyon jól megvolt nélküle. Ezután Marie beszélt arról, hogy milyen magányos.

- Istenem, néha kezembe fogok egy könyvet. Mindig Jules választja ki a Choiseul közi kölcsönkönyvtárban... Ha legalább zongorázni tudnék!

Octave már jó ideje úgy érezte, hogy neki is mondania kell valamit.

- Hogyan lehetséges ez, asszonyom? Nem zongorázik? - csodálkozott.

Egy pillanatra zavar támadt. Vuillaume-ék szerencsétlen véletlenek sorozatáról beszéltek, nem akarták bevallani, hogy sajnálták a pénzt lányuk zenetanítására. A végén aztán Vuillaume-né azt erősítgette, hogy Marie már egészen kicsiny korában jól énekelt, nagyon sok szép dalt tudott, mihelyt hallott egyet, máris megjegyezte. Azután egy spanyol dalt emlegetett, ami arról szólt, hogy egy rabnő hogyan siratja a kedvesét. Marie ezt a dalt kislány korában olyan érzéssel adta elő, hogy még a legkeményebb szívű embernek is könny szökött a szemébe. De Marie-t ez nem vigasztalta meg. A szomszéd szoba felé fordult, ahol a kislánya aludt, és kiszaladt a száján:

- Esküszöm, hogy Lilitte megtanul zongorázni, még ha rámegy az utolsó fillérem is!

Vuillaume-né szigorúan rászólt:

- Előbb azon törd a fejedet, hogy úgy neveld, ahogyan mi neveltünk téged. Én sem ellenzem a zenét, hiszen kifejleszti a finom érzéseket. De mindennél fontosabb, hogy szemmel tartsd a lányod, ne engedd, hogy bármi is megrontsa, arra törekedj, hogy megőrizze tudatlanságát...

Vuillaume-né ismét rákezdte. Még jobban hangsúlyozta a vallás fontosságát, megmondta, hogy havonta hányszor kell gyónni, mely napokon kell feltétlenül misét hallgatni, már csak az illendőség miatt is. Octave már nem bírta tovább, azt mondta, találkozója van valakivel, ezért is indult el hazulról. A feje kábult az unalomtól, látta, hogy a beszélgetés így folytatódna akár estig. Menekülésszerűen távozott, Vuillaume-ék és Pichonék tömjék csak egymás fejét azzal, amit - egy csésze kávét szürcsölgetve - minden vasárnap újra meg újra elmondanak. Amikor elköszönt a háziaktól, Marie, nem tudni, miért, megint csak elpirult.

Octave ezentúl vasárnaponként mindig meggyorsította lépteit, ha Pichonék ajtaja előtt ment el, főként ha meghallotta Vuillaume-ék kimért hangját. Egyébként minden gondolatát lekötötte Valérie meghódításának terve. Úgy érezte, hogy Valérie kacérkodik vele, hiszen lángoló pillantásokat vet rá, bár ugyanakkor érthetetlenül tartózkodó. Octave egyszer úgy rendezte, hogy összetalálkozzék az asszonnyal a Tuilériák kertjében. Valérie akkor is egészen közömbös maradt, az előző napi viharról beszélt, és Octave most már végleg azt hitte, hogy az asszony szenvtelensége ördöngös ravaszságot takar. Tovább leselkedett rá a lépcsőházban, leste a pillanatot, mikor juthat be végre Valérie lakásába. Elhatározta, ha egyszer már bent lesz, hát nem sokat teketóriázik.

Mostanában, ha Marie-val találkozott, a fiatalasszony mindig elpirult és rámosolygott, jó szomszédként üdvözölték egymást. Egyik délelőtt Gourd megkérte Octave-ot, hogy vigyen fel Pichonéknak egy levelet, ne kelljen neki megjárni a négy emeletet. A fiatalember bement Pichonnéhoz, aki javában bajlódott a kis Lilitte-tel. A kislányon csak egy ing volt, és Marie éppen a kerek asztalra akarta ültetni, hogy felöltöztesse.

- No, mi baj van? - kérdezte Octave.

- Nem bírok a kicsivel! - felelte Marie. - Nyűgös volt, én meg elkövettem azt a butaságot, hogy levetkőztettem. Most meg képtelen vagyok felöltöztetni!

Octave csodálkozva nézte. Az asszony kifordított meg újra visszafordított egy szoknyácskát, kapcsokat keresgélt, magyarázkodott:

- A férjem mindig segít felöltöztetni a kicsit, mielőtt elmegy hazulról... így egyedül nem igazodom ki ezeken a holmikon. Úgy idegesít, úgy bosszant...

A gyermek közben nyilván elunta a várakozást, félt Octave-tól, kapálózott, hanyatt vágta magát az asztalon.

- Vigyázzon - kiáltott fel Octave -, még leesik!

Marie teljesen elvesztette a fejét. Rémült volt, mintha csak félne hozzányúlni a kicsi mezítelen testéhez. Olyan szűzies ámulattal nézett rá, mintha maga sem hinné, hogy ő szülte ezt a gyermeket. Attól is félt, hogy ügyetlenül nyúl hozzá, kicsit borzongott is a mezítelen test érintésétől. Octave nyugtatgatta, segített neki, végül aztán együtt öltöztették fel a kislányt.

- Ugyan mit csinál majd, ha egy tucat gyereke lesz? - kérdezte nevetve Marie-t.

- De hát nekünk egyáltalában nem lesz több gyerekünk! - felelt az asszony riadtan.

Octave tréfálkozott: ne nagyon fogadkozzék, egykettőre megtörténhet ám, hogy megint csak gyereket vár!

- Nem, nem - erősítgette Marie. - Hiszen hallotta, mit mondott a mama a múltkor. Megtiltotta Jules-nek... Ó, maga nem ismeri a mamát, vége-hossza nem volna a perlekedésnek, ha még egy gyerekünk születne.

Octave-ot mulattatta, hogy fiatalasszony ilyen fesztelenül beszélget erről a kérdésről. Tovább kérdezgetett, de Marie egyáltalán nem jött zavarba. Ő végül is azt teszi, amit a férje kíván. Természetesen szereti a gyerekeket, és ha a férje azt akarná, hogy több gyerekük legyen, ő igazán nem ellenkezne. Anyja parancsait mégis készségesen fogadta, látszott rajta, hogy szunnyadó nőiességét még nem rázta fel az anyai érzés. A kis Lilitte-tel úgy foglalkozott, mint a háztartásával: kötelességből. Amikor már elmosogatott, és hazahozta a kicsit a levegőről, a nap hátralevő részét bágyasztó semmittevéssel töltötte, mint lány korában, vérszegény ábrándokat szőtt az örömről, ami egyre késett. Meglepődött, mikor Octave azt mondotta, hogy nyilván sokat unatkozik, hiszen mindig egyedül van. Nem, sohasem unatkozik, a nap valahogyan mindig elmúlik; mikor lefekszik, nem is tudja, mit csinált egész nap. Vasárnap meg néha elmegy valahova a férjével, idejönnek a szülei, vagy olvasgat. Reggeltől estig olvasna, ha nem fájdulna meg tőle a feje, hiszen most már mindent szabad olvasnia.

- Csak az a kár - mondta -, hogy a Choiseul közi kölcsönkönyvtárban nincs meg semmi, amit szeretnék... Jó volna újra elolvasni az André-t, hiszen először is úgy meghatott. De hát éppen ezt a kötetet lopta el valaki... A papa meg nem hajlandó a sajátját kölcsönadni, fél, hogy Lilitte kitépi belőle a képeket.

- Ezen segíthetünk - mondta Octave. - Campardonéknál minden George Sand-kötet megvan... Elkérem magának az André-t.

Marie elpirult, szeme csillogott. Octave igazán nagyon kedves. És mikor a fiatalember távozott, Marie úgy maradt ott Lilitte mellett, mint más délutánokon, ölbe tett kézzel, gondolatok nélkül. Varrni nem szeretett, inkább horgolt, de ezzel sem készült el soha, kézimunkája hol itt, hol ott hevert.

Octave már másnap elhozta Marie-nak a könyvet. Bár vasárnap volt, Pichon mégsem volt otthon, egyik felettesénél tett udvariassági látogatást. Marie-n most nem háziruha volt, mert előzőleg valahol a szomszédban járt, és Octave, miután azt hitte, hogy vallásos, kíváncsiságból megkérdezte, talán bizony miséről jön? Marie nemmel felelt, és elmondta, hogy mielőtt férjhez ment, anyja rendszeresen vitte misét hallgatni. A misehallgatás szokássá vált nála, és férjhezmenetele után még fél évig járt templomba, de örökösen félt, hogy elkési a misét. Azután, maga sem tudta, miért, néhány elmulasztott mise után egészen elmaradt a templomból. A férje gyűlöli a papokat, az anyja meg most egy szót sem szól neki a templomba járásról. Octave kérdése azonban mégis megmozgatott valamit a fiatalasszonyban, mintha mindennapjainak kába közönye alatt ébredezni kezdene valami.

- Tulajdonképpen el kellene mennem a Saint-Roch kápolnába valamelyik délelőtt - mondta. - Mégiscsak hiányzik, ha az ember abbahagy valami megszokott dolgot.

És a nagyon öreg szülők kései gyermekének színtelen arcán fájdalmas sajnálkozás tükröződött, mintha vágyódva gondolna egy másfajta életre, hajdani ábrándjainak világára. Semmit nem tudott titkolni, finom vonású, betegesen áttetsző arca minden gondolatát elárulta. Elérzékenyült, őszinte közvetlenséggel szorította meg Octave kezét.

- Nagyon boldog vagyok, hogy elhozta nekem ezt a könyvet! Jöjjön át holnap vacsora után, akkor visszaadom, és elmondom majd, hogy most hogyan hatott rám... Mulatságos lesz, ugye?

Octave, mikor elment, azt gondolta magában, hogy mégsem érdektelen teremtés ez a kis asszony. Szól majd Pichonnak, kioktatja kicsit, hogy foglalkozzék többet a feleségével, egész biztosan erre van szüksége az asszonykának. Másnap össze is találkozott Pichonnal, aki éppen indult hazulról. Octave elkísérte, nem bánta, hogy negyedórás késéssel érkezik majd a Hölgyek Örömébe. Pichon azonban még a feleségénél is álmosabb természetűnek látszott, apró rögeszméi voltak, most is csak azzal törődött, hogy a cipője be ne piszkolódjék a locspocsban. Lábujjhegyen járt, szakadatlanul a főnök-helyettesről beszélt. Octave, akit ebben a dologban igazán baráti szándékok vezettek, végül is otthagyta Pichont a Saint-Honoré utca sarkán, de előbb azt tanácsolta neki, hogy Marie-t vigye gyakran színházba.

- Ugyan miért? - kérdezte Pichon elképedten.

- Jót tesz az az asszonyoknak. Utána kedvesebbek.

- Komolyan gondolja?

Megígérte Octave-nak, hogy gondolkozik a dolgon, átment az utca túlsó oldalára, rémüldözve figyelte a kocsikat, mintha élete legnagyobb félelme az volna, hogy valamelyik sarat freccsent rá.

Ebéd után Octave bekopogott Pichonékhoz, hogy visszakérje a könyvet. Marie az asztalra könyökölve olvasott, közben két keze fésületlen hajával játszott. Éppen megebédelt, csak egy tojást sütött, meg sem terített magának; a pléh rántottasütő oda volt lökve az asztalon összevissza dobált evőeszközök közé. Lilitte-re nem is gondolt az anyja, a gyerek elaludt a padlón, arca körül egy összetört tányér cserepei hevertek.

- Nos, hogy tetszik? - kérdezte Octave.

Marie nem válaszolt azonnal. Mintha csak most kelt volna fel, még rendbe sem hozta magát, pongyolájáról hiányoztak a felső gombok, nyaka fedetlen volt.

- Alig száz oldalt olvastam - mondta végül. - Tegnap itt voltak a szüleim, nem jutott időm.

A hangja fáradt volt és keserű. Kislány korában arról álmodozott, hogy egy erdő mélyén él majd. Ábrándjaiban szerepelt egy vadász, aki kürtjét fújva közeledik, odaér, letérdel előtte. Mindez valahol messze, messze történik, egy erdei tisztáson, ahol nemes rózsák virítanak. A vadász meg ő összeházasodnak, ott maradnak az erdőben, mást sem tesznek, csak sétálnak a virágok között; nagyon boldog lesz, minden vágya teljesedik. Férje mindig gyengéd lesz, mindig a lábai előtt hever.

- Ma délelőtt beszélgettem a férjével - mondta Octave. - Maga, asszonyom, nem jár el eleget hazulról, és ezért rábeszéltem őt, hogy vigye magát színházba.

De Marie sápadtan borzongott és fejét rázta. Hallgattak. Az asszony mintha csak most ébredt volna rá, hogy nem az erdei tisztáson, hanem lakásának levegőtlen, barátságtalan ebédlőjében van. Jules mogorva képe hirtelen árnyékot vetett a vadászra, a románcok hősére, pedig a távoli kürtszó még mindig a fülében csengett. Néha felfigyelt: hátha most érkezik. A férje sohasem fogta tenyere közé a lábát, hogy megcsókolja, és soha-soha nem mondta neki térden állva, hogy imádja. Pedig Marie szerette a férjét, csak magában csodálkozott, hogy a szerelemben nem talál több örömet. Most a könyvről beszélt:

- Tudja, szinte eláll a lélegzetem, mikor egy regényben olyan részhez érek, ahol a szereplők szerelmet vallanak.

Octave leült. Nevethetnékje támadt, semmi érzéke sem volt az érzelmeskedéshez.

- Én bizony nem törődöm a szavakkal - mondta. - Ha az ember szerelmes valakibe, legjobb, ha mindjárt be is bizonyítja.

Marie azonban, úgy látszik, nem értette meg, csak nézett. Octave most a könyv felé nyúlt, úgyhogy a keze az asszony kezét érintette, előrehajolt, hogy a lapok közé nézzen: meleg lehelete a pongyola kivágásán át az asszony vállát érte, de Marie hideg maradt. Octave felállt, lenézte az asszonyt, ugyanakkor szánakozott is rajta. Amikor kifelé ment, Marie még odaszólt neki:

- Nagyon lassan olvasok, csak holnapra fejezem be... Csoda érdekes lesz! Este nézzen majd be!

Octave-nak semmi terve nem volt az asszonnyal, most mégis dühös volt. Valami szokatlan rokonszenvet érzett a fiatal házaspár iránt, és szinte elkeserítette, hogy olyan bután élnek. Határozottan kedve támadt, hogy segítsen rajtuk, ha nem is akarják: elvihetné vacsorázni, itatná mindkettőjüket, milyen mulatságos lenne egymás karjaiba taszítani őket! Octave nem adott volna kölcsön senkinek még tíz frankot sem, de amikor így rájött a jóságroham, boldogan szórta a pénzt, hogy két szerelmest összehozzon, hogy boldoggá tehesse őket.

A kis Pichonné hűvössége Valérie tüzes lényét juttatta Octave eszébe. Valérie-nek biztosan nem kellene másodszor is a nyakába lehelnie... Egyébként úgy érezte, hogy Valérie lassan kegyeibe fogadja: egyik nap, mikor az asszony előtte ment a lépcsőn, Octave a lábát nézte, és megkockáztatott egy bókot. Valérie nem haragudott meg. Végre elérkezett a rég várt alkalom, éppen azon az estén, mikor Marie-hoz igyekezett, hogy majd kettesben beszélgetnek a regényről, mert a férj csak egész későn jön haza. Octave nem ment be Marie-hoz, inkább járkált egyet, cseppet sem vágyódott erre az irodalmi élvezetre. Tíz óra tájt mégis rászánta magát, hogy hazamegy. Az első emeleti lépcsőházban Valérie cselédlányával találkozott, aki rémüldözve szólt neki:

- Az asszonyom idegrohamot kapott, az úr nincs itthon, a szemközti lakók meg színházban vannak... Nagyon kérem, jöjjön be velem. Egyedül vagyok, nem is tudom, mihez kapjak.

Bementek Valérie szobájába. Az asszony mereven hevert egy karosszékben. A cselédlány felbontotta a fűzőjét, nyitott blúzából kilátszott a melle. A roham egyébként hamarosan megszűnt. Valérie felnézett, meglepődött, hogy Octave-ot látja, de nem jött zavarba, úgy viselkedett, mintha az orvos lenne ott.

- Kérem, ne haragudjék - suttogta elfúló hangon. - A lány csak tegnap jött hozzánk, azért vesztette így el a fejét.

Octave-ot feszélyezte, hogy Valérie teljes nyugalommal veszi le előtte a fűzőjét, és zavartalanul igazgatja a ruháját. Állva maradt, magában fogadkozott, hogy nem távozik innen, csak így, minden további nélkül, leülni mégsem mert. Valérie kiküldte a cselédlányt, aki szemmel láthatóan idegesítette, majd a nyitott ablakhoz ment, tele tüdővel szívta magába a beáradó hideg levegőt, és idegességében nagyokat ásított. Pár pillanat múlt el így, majd beszélgetni kezdtek. Az asszony elmondta, hogy tizennégy éves lehetett, mikor először kapott ilyen görcsöket. Most hol a karját, hol a csípőjét fogja el, Juillerat doktor belefáradt, annyiféle gyógyszerrel próbálkozott. Ő már beletörődött, ez vagy más, egyre megy; úgy látszik, teljesen egészséges ember nincs is. És miközben bágyadtan beszélt, Octave egyre jobban felizgatta magát azzal, hogy nézte a rendetlen ruháiban ördögien ingerlő asszonyt, akinek sápadt, feldúlt arca mintha csak egy átszerelmeskedett éjszakáról árulkodna. Kibomlott fürtjei szétterültek a vállán, és Octave az asszony fekete hajának zuhataga mögött látni vélte a férj szánalmas, szakálltalan képét. Hirtelen mozdulattal az asszony felé kapott, mintha egy utcalányt akarna magához rántani.

- Mit képzel? - tört ki Valérie-ből a meglepetés.

Most ő nézte Octave-ot, de olyan hűvös, olyan nyugodt tekintettel, hogy a fiatalember valósággal megdermedt, kínos-sután húzta vissza a kezét, érezte, milyen nevetséges. Az asszony egy elfojtott, görcsös ásítás közben még hozzátette:

- Ó, kérem, ha tudná!

Vállat vont, de nem haragosan, csak úgy, mint aki már nem képes egyébre a férfival szemben, akit úgy megvet, úgy un. Octave, mikor látta, hogy az asszony hevenyében megköti szoknyáját, és a csengő zsinórja felé nyúl, azt hitte, hogy ki akarja dobatni. Pedig csak teát kért, forró, gyenge teát. Octave teljesen elvesztette a fejét, dadogott, elnézést kért, az ajtó felé tartott. Valérie közben ismét elnyúlt karosszékében, fázósan fészkelődött, mint aki nagyon szeretne végre aludni.

Octave a lépcsőházban minden emeleten megállt. Hát Valérie mégsem az, akinek képzelte. Úgy látszik, hogy hűvös természetű, vágytalan, nem lázong a sorsa ellen; nehéz eset, akárcsak Hédouinné, a főnöknője. Vajon miért mondta róla Campardon, hogy hisztérikus? Micsoda butaság volt, hogy az építész ezzel az idétlen tréfával félrevezette őt, enélkül soha még csak eszébe sem jutott volna, hogy ilyesmire merészkedjék Valérie-vel szemben. Egészen megkábult ettől a históriától. Hát voltaképpen mi is az a hisztéria, amiről annyi szó esik? Eszébe jutott, amit Trublot mondott: az ember soha nem tudja, hányadán áll ezekkel a hóbortos nőkkel, akiknek úgy izzik a tekintete, mint a parázs.

Octave igyekezett észrevétlenül elsomfordálni Marie ajtaja előtt, dühös volt most minden nőre. De Pichonék ajtaja kinyílt, és Octave megadta magát. A kormos lámpa fénye csak gyéren világította meg a keskeny szobát és Marie-t, aki ott állt, várta Octave-ot. Lilitte bölcsőjét az asztal mellé húzta, a sárgás fény az alvó gyermekre világított. Az asztalon, amelyet ma még nyilván egyszer sem szedtek le, ott hányódtak az ebéd és a vacsora maradványai: egy tányéron retekvégek, mellette a becsukott könyv hevert.

- Elolvasta már? - kérdezte Octave, aki nem értette, hogy az asszony miért nem szólal meg.

Marie arca duzzadt volt, mintha mély álomból ébredt volna, kábultan, tétován mondta:

- Igen, igen! Ó, egész nap a könyvet bújtam, a fejemet sem emeltem fel... Mikor ez rám jön, azt is elfelejtem, hogy hol vagyok... A nyakam szinte belemerevedett.

Nem is mondott többet a könyvről, kimerült volt, hangja elfulladt a felindulástól. Még a csontjai is fájtak, gondolatai összevissza kavarogtak az olvasmány hatására. Fülében távoli kürtszó csengett, érzelmes szerelmi ábrándjainak, a románcok hősének kürtje hívogatta. Azután átmenet nélkül közölte, hogy reggel a Saint-Roch templomban volt a kilencórás misén. Sokat sírt, úgy érezte, a vallás minden sebre írt ad.

- Most jobban érzem magam - mondta mély sóhajjal, és megállt Octave előtt.

Mindketten hallgattak. Az asszony ártatlanul mosolygott a férfira. Octave elnézte kifejezéstelen arcát, ritkás haját, még soha nem látta ennyire jelentéktelennek Marie-t. Az asszony csak nem vette le tekintetét Octave-ról; egyszerre elsápadt, megingott, Octave utánakapott, hogy estében felfogja.

- Jaj, istenem, jaj, istenem - zokogta Marie. Octave zavarban volt, továbbra is átkarolva tartotta az asszonyt.

- Jó lenne, ha inna egy kis hársfateát... a sok olvasástól van az egész.

- Igen, úgy fájt a szívem, olyan egyedül éreztem magam, mikor végeztem a könyvvel... Milyen jó maga, Mouret úr! Ha nincs mellettem, jól megütöttem volna magam.

Octave körülnézett, hogy hova ültethetné le Marie-t.

- Ne rakjak tüzet?

- Ó, nem, köszönöm, bepiszkolódna a keze... Észrevettem ám, hogy mindig kesztyűt hord.

És mintha csak elakadna a szívverése ettől a kedves gondolattól, mintha álmodna, ügyetlen csókot lehelt Octave felé, ajka a fiatalember fülét érintette.

Octave-ot megdöbbentette ez a csók. A fiatalasszony ajka jéghideg volt. De amikor Marie teljesen elernyedve borult a vállára, Octave-ban hirtelen vágy lobbant fel, és be akarta vinni a hálószobába. Ez a nyers közeledés azonban rádöbbentette a fiatalasszonyt, hogy mit is tett, szemérme fellázadt az erőszak ellen, védekezett, az anyját szólongatta, de eszébe sem jutott a férje, aki bármelyik pillanatban hazatérhet, vagy a kislánya, aki ott aludt mellette.

- Ne! Igazán ne! Ne!... Ezt nem szabad...

Octave meg türelmetlenül hajtogatta:

- Nem tudják meg! Nem mondom el senkinek!

- Jaj, nem!... Ezzel elrontja az egészet, pedig olyan boldog voltam, hogy magára rátaláltam... higgye el, magának sem lenne jó, igazán nem... és én mindig úgy képzeltem...

Octave nem okoskodott tovább, sértett férfihiúsága elégtételre vágyott, és csak magában mormolta: "Elbánok én veled!" És minthogy Marie nem engedte magát beljebb vonszolni, durván leszorította az asztal sarkára; az asszony megadta magát. Octave magáévá tette az ottfelejtett tányér és a könyv között, amely egy mozdulatuktól a padlóra esett. Az ajtó még csak be sem volt téve, a lépcsőházban most is ünnepélyes csend uralkodott. Lilitte békésen aludt a bölcső kispárnáján.

Nem volt egymás számára semmi mondanivalójuk, mikor felálltak, és rendetlen ruháikat igazgatták. Az asszony gépiesen a bölcsőhöz ment, megnézte a kislányt, majd felemelte az asztalról a tányért, azután megint csak letette. Octave hallgatott, jómaga is kényelmetlenül érezte magát, ez a kaland igazán váratlan volt. Eszébe jutott, hogy csupa barátságból közelebb akarta egymáshoz hozni Marie-t és a férjét. Végül is, mikor már a hallgatás valóban tűrhetetlen volt, mikor már mégiscsak kellett valamit mondania, dünnyögve szólalt meg:

- Hát még az ajtót sem csukta be?

Marie a lépcsőház felé pillantott, és zavartan mondta:

- Csakugyan, nyitva volt.

Vontatottan mozgott, arckifejezése undorról beszélt. Octave most úgy érezte, hogy nem volt valami nagy hőstett megszerezni ezt az asszonyt, aki magányosságában olyan védtelen volt, és méghozzá buta is. Neki sem telhetett nagy öröme az egészben.

- Ó, a könyv meg leesett - mondta Marie, és lehajolt érte.

A könyvtábla egyik sarka begörbült. Ez most valóságos megkönnyebbülés volt számukra, mert volt miről beszélniök. Marie-t szemmel láthatólag nagyon bántotta a dolog.

- Nem tehetek róla... látja, hogy még be is kötöttem, nehogy bepiszkolódjék... Úgy látszik, lelöktük... igazán nem akarattal csináltuk.

- Hát itt volt? - kérdezte Octave. - Észre sem vettem... Én persze nem törődnék vele, de Campardon úgy vigyáz a könyveire!

Egymásnak adogatták, megpróbálták kiegyenesíteni a begörbült sarkot. Kezük egymáshoz ért, de nem éreztek semmit. Azután a szép George Sand-kötetet ért baleseten töprengve, egészen nekikeseredtek.

- Ennek csak rossz vége lehetett - jelentette ki Marie könnyezve.

Octave kötelességszerűen vigasztalgatta. Majd kitalál valamit, és Campardon csak nem harapja le a fejét. Most, hogy el kellett egymástól köszönniök, megint csak zavarba jöttek. Legalább pár kedves szót szerettek volna váltani, de a tegeződésre csak nem járt rá a nyelvük. Szerencsére léptek hangja közeledett, a férj jött felfelé. Octave nem szólt, átkarolta az asszonyt és szájon csókolta. Marie készségesen nyújtotta az ajkát, ami, akárcsak az előbb, most is jéghideg volt. Amikor Octave óvatos léptekkel a szobájába ment, és levetette felöltőjét, magában megállapította, hogy úgy látszik, Marie sem szereti az ilyesmit. De hát akkor mit akart? Miért esett csak úgy, akárkinek a karjába? Hát igen, a nők egészen érthetetlenek.

Másnap Marie éppen akkor lépett be Campardonékhoz, mikor Octave ebéd után, már ki tudja hányadszor, magyarázgatta, hogy milyen ügyetlenül bánt a Sand-kötettel. A fiatalasszony Lilitte-et vitte a Tuilériákba, és megkérdezte, nem bíznák-e rá Angèle-t is. Nyugodtan mosolygott Octave-ra, ártatlanul nézegette az egyik széken heverő Sand-kötetet.

- De még milyen szívesen! Igazán hálás vagyok érte! - mondta Campardonné. - Angèle, tegyél kalapot... Ha magával van a leányom, akkor igazán nem féltem.

Marie-n most egyszerű, sötét gyapjúruha volt, és nagyon szerényen viselkedett. A férjéről beszélt, elmondotta, hogy előző nap náthásan érkezett haza, azután a hús árát hozta elő, ami már-már megfizethetetlen. Mikor Angèle-lel együtt elvonult, az ablakból mindnyájan utánanéztek. Marie kesztyűs kezével vigyázva tolta Lilitte kocsiját, Angèle meg, aki tudta, hogy figyelik, lesütött szemmel lépkedett mellette.

- Igazán olyan finom teremtés! - lelkesedett Campardonné. - És olyan kedves, olyan tisztességes!

Az építész Octave vállára csapott, és kijelentette:

- Hát, barátom, most láthatja, csak a családi nevelés ér valamit.
5
Aznap fogadóest és házihangverseny volt Duveyrier-éknél. Octave, aki először volt hivatalos, tíz óra tájt készült el az öltözködéssel. Nem volt jó hangulatban, elégedetlenkedett önmagával. Miért is rontotta el a dolgát Valérie-nél, akinek olyan nagyszerű rokoni kapcsolatai vannak? És talán komolyabban kellett volna megfontolnia azt is, hogy okos-e, ha távol tartja magát Berthe Josserand-tól. Miközben fehér nyakkendőjét megkötötte, szinte elviselhetetlennek érezte, hogy Marie Pichon most is eszébe jut: már öt hónapja él Párizsban, és csak ez az egyetlen, szánalmas kalandja akadt. Kínos volt ez a gondolat, valósággal szégyenkezett, érezte az ilyenfajta viszony ürességét, céltalanságát. Miközben kesztyűjét húzogatta, magában fogadkozott, hogy többé nem vesztegeti ilyesmivel az idejét. Elhatározta, hogy most, miután végre bejutott a társaságba, nem szalasztja el a bizonyára bőven kínálkozó alkalmakat.

A folyosó végén azonban már leselkedett rá Marie. A férje nem volt otthon, és Octave kénytelen volt pár pillanatra bemenni.

Őt még sohasem hívták meg Duveyrier-ékhez, így még nagyobb tisztelettel gondolt az első emeleti lakók estélyeire. De egyébként sem volt irigy természetű, sem becsvágy, sem akarat nem fűtötte.

- Várok magára! - mondta, és csókra nyújtotta a homlokát. - Ugye, nem jön későn, és, ugye, elmondja, hogyan szórakozott?

Octave kénytelen-kelletlen csókolta meg az asszony haját. Még most sem tegeződtek, bár viszonyuk folytatódott, és Octave be-bejárt az asszonyhoz, mikor éppen megkívánta, vagy nem volt más dolga. A csók után végre indulhatott lefelé, az asszony áthajolt a korláton, úgy kísérte tekintetével.

Josserand-éknál közben valóságos dráma játszódott le. Josserand-né abban reménykedett, hogy Duveyrier-ék estélye - ahova ők is hivatalosak - döntő fordulatot hoz Berthe és Auguste Vabre házasságának ügyében. Vabre, akit már két hete ugyancsak ostromoltak, még mindig nem határozta el magát, nyilván kétségek gyötörték a hozomány miatt. Josserand-né, hogy dűlőre vigye a dolgot, írt a bátyjának, bejelentette neki a házassági tervet, és emlékeztette az ígéreteire. Azt remélte, hogy így kicsikarhat Bachelard bácsiból egy-két olyan mondatot, ami hasznára válhat az ügynek. Kilenc óra tájt az egész család készenlétben állt az ebédlőben, a kályha körül. Éppen indulni akartak, mikor Gourd felhozta Bachelard levelét, ami az utolsó kézbesítés óta ottfelejtődött Gourd-né tubákos szelencéje alatt.

- Na végre! - mondta Josserand-né, és feltépte a borítékot.

Az apa és a két lány szorongva figyelték, míg a levelet olvasta.

Adèle, aki segített úrnőinek az öltözködésnél, most is körülöttük csetlett-botlott, az asztalt szedte le, amelyen még ott hányódtak a vacsoraedények. Josserand-né egészen belesápadt, mire a levél végére ért.

- Semmi, megint semmi. Egyetlen határozott szót sem ír - hebegte. - Csak annyit, hogy majd meglátja... később, mikor már házasságra kerül a sor... És még van képe azt írni, hogy azért nagyon szeret bennünket... Micsoda utolsó fráter!

A frakkba öltözött Josserand leroskadt a székre. A két lány elhűlve szintén leült. Mint mindig, az egyik most is az unalomig viselt kék, a másik meg a rózsaszín ruhában, amit megint csak átalakítottak kicsit.

- Hányszor megmondtam már, hogy Bachelard csak kihasznál bennünket... soha nem kapunk tőle egyetlen garast sem... - mormolta az apjuk.

A vörös estélyi ruháját viselő Josserand-né állva maradt, újból elolvasta a levelet, azután kitört:

- Ezek a férfiak!... Az ember azt hihetne, hogy ez már belehülyült a kicsapongásokba. Szó sincs róla! Soha nincs józan eszénél, de mindjárt résen áll, ha pénzről beszélnek neki... Ezek a férfiak!

A lányai felé fordult, nekik szánta a szónoklatot.

- Hát ezért nem értem, hogy miért vagytok úgy megveszve a férjhez menésért... Majd ha úgy torkig lennétek, mint én vagyok!... Még véletlenül sem akad olyan férfi a világon, aki csak magatokért szeretne benneteket, és alkudozás nélkül nyitná ki a pénztárcáját. A milliomos nagybácsi húsz éven át tömeti magát nálunk, de hozományt... azt már nem adna az unokahúgának! A férjek meg élhetetlenek! Igen, igen, hiába is bámul! Élhetetlenek!

Josserand megadóan hajtotta le a fejét. Adèle közben összeszedte az edényeket, mintha nem is hallana semmit. Josserand-né haragja egyszeriben rázúdult.

- Mit lábatlankodik itt? Mit hallgatózik?... Jobb lesz, ha megy a konyhába, vagy velem gyűlik meg a baja!

Azután levonta a tanulságot:

- Minden ezekért a rongy férfiakért történik. Nekünk meg mi jut? Legfeljebb megszorongatnak bennünket, ha rákerül a sor... Jegyezzétek meg alaposan... nem érdemelnek ezek mást, mint hogy az ember jól kihasználja őket!...

Hortense és Berthe bólogattak, mint akik alaposan megszívlelik a tanácsokat. Az anyjuk már régen meggyőzte őket, hogy a férfiak alacsonyabb rendű lények, csak arra jók, hogy házasodjanak és fizessenek. Egy ideig csend volt. Az ebédlő füstös levegőjét állott ételszag járta át, Adèle még nem szedte le egészen az asztalt. Josserand-ék estélyi ruhában, ziláltan és csüggetegen üldögéltek; megfeledkeztek Duveyrier-ék hangversenyéről, sorozatos kudarcaikon rágódtak. A szomszédos szobából áthallatszott Saturnin horkolása. A fiút ma este korán ágyba kényszerítették.

Berthe törte meg a csendet:

- Hát akkor ennek már fuccs... Levetkőzzünk?

De Josserand-nét egyszeriben ismét megszállta a tettvágy. Hogyhogy? Levetkőzni? Ugyan miért? Hát talán nem gáncstalan emberek ők? Talán bizony egy Josserand lányt eljegyezni nem éppen akkora tisztesség, mint bárki mást eljegyezni? Még ha belepusztul, akkor is meglesz ez a házasság! És máris közölte, hogy kinek mi lesz a szerepe: a két lánynak meghagyta, hogy nagyon kedvesek legyenek Auguste-höz, ne tágítsanak, míg ki nem mondja a döntő szót. Josserand-nak jutott a feladat, hogy meghódítsa az öreg Vabre-t és Duveyrier-t. Ráparancsolt, hogy beszéljen mindig az ő szájuk íze szerint, még ha nem is képes felfogni, hogy voltaképpen miről van szó... Jómaga majd mindenen rajta tartja a szemét, magára vállalja a nőket, jól ért ő ehhez, egykettőre az ő kezére játszik majd mindegyik. Azután kicsit elgondolkodott, még egyszer körülnézett az ebédlőben, mintha csak attól tartana, hogy ottfelejt egy fontos fegyvert. Marcona képet vágott, mintha gyilkos csatába vezetné a lányait, és szilárd hangon adta ki a parancsot:

- Induljunk!

Indultak. Amint lefelé lépdeltek az ünnepélyes lépcsőházban, Josserand-t balsejtelmek kínozták, úgy érezte, hogy a tisztességes ember szigorú lelkiismeretével nehezen összeegyeztethető dolgokra készül.

Mire leértek Duveyrier-ékhez, ott már annyian voltak, hogy mozogni is alig lehetett. A hatalmas zongora egészen elfoglalta a fogadószoba egyik falát, vele szemben, sorba rakott székeken ültek a hölgyvendégek, mintha csak színházban volnának; az ebédlő és a kisszalon nyitott ajtajában meg a fekete frakkos urak csoportosultak. A csillár és a falikarok, meg a konzolokra helyezett hat lámpa vakító nappali fényt árasztott. A falak fehér-arany csillogását a bútor- és függönykárpitok selymének vörös színe még jobban hangsúlyozta. Meleg volt, a legyezők ütemes mozgása meg-meglibbentette a mezítelen vállak nehéz szagát.

Duveyrier-né éppen most ült zongorához. Josserand-né egy kézmozdulattal, mosolygósan kérte, hogy ne zavartassa magát. Leányait a férfiak között hagyta, ő maga meg elfogadta a Valérie és Juzeurné között felkínált helyet. Josserand a kisszalonba ment. Itt szundikált megszokott helyén, az egyik pamlag sarkában, az öreg Vabre, a háztulajdonos. A kisszalonban csoportba verődve állt Campardon meg Théophile és Auguste Vabre, Juillerat doktor és Mauduit abbé: az ebédlő túlsó végén Trublot és Octave ácsorgott, a zene elől menekülve megint egymásra találtak. Közel hozzájuk a magas, sovány Duveyrier álldogált. A frakkos vállak felett nézett be a fogadószobába, és le nem vette tekintetét a feleségéről, aki már csak arra várt, hogy végre csend legyen. Duveyrier frakkja gomblyukában a becsületrend apró, gondosan megkötött szalagját viselte.

- Pszt! Pszt! Csendet kérünk - buzgólkodtak néhányan.

Duveyrier-né rázendített Chopin egyik rendkívül nehéz nocturnójára. Magas, szép asszony volt, pompás vörös hajkoronával, hosszúkás arca mindig sápadt és hűvös. Szürke szemének tekintete csak a zenétől lobbant lángra, csak ez keltett benne határtalan szenvedélyt, csak a zenének élt, teste-lelke beérte vele. Duveyrier kitartóan nézte, de már az első ütemek után idegesen összeszorította száját, és hátrább húzódott az ebédlőbe, hegyes állán és ferde vágású szemében is békétlenség, keserűség tükröződött. Borotvált arcára nagy, vörös foltokat festett a beteg vér és a féktelen kéjvágy.

Trublot, aki egész idő alatt figyelte, most közömbösen megjegyezte:

- Nem szereti a zenét.

- Hát bizony én sem - válaszolt Octave.

- Ó!... Magánál ez nem olyan nagy baj... Tudja, barátom, ennek a Duveyrier-nek minden lépését szerencse kísérte. Nem volt tehetségesebb az átlagnál, de mindenki tolta a szekerét. Régi polgári családból származik, az apja törvényszéki elnök volt. Ahogy elvégezte a jogot, mindjárt az ügyészségre került. Utána kinevezték helyettes bírónak Reimsbe, majd a párizsi első fokú bírósághoz került, kitüntetést kapott, és még nem volt negyvenöt éves, amikor a fellebbviteli bíróság tagja lett. Ez aztán valami, ugye? De a zenét, azt nem szereti. Életének átka a zongora. Hja, mindenben nem lehet szerencsés.

Clotilde közben játszott, és rendkívül könnyen oldotta meg a darab technikai nehézségeit. Olyan biztonságban érezte magát a zongorájánál, mint jó lovas a lován... Octave-ot csak az asszony két kezének ördöngös mozgása érdekelte.

- Nézze már az ujjait - mondta -, egyszerűen elképesztő!... Biztos, hogy egy negyedóra múlva megfájdul a keze.

Trublot és Octave ezután már csak a nőkről beszéltek, ügyet sem vetettek arra, hogy a háziasszony mit játszik. Octave zavarba jött, mikor észrevette Valérie-t; hogyan viselkedjék most? Szóljon hozzá, vagy tegyen úgy, mintha észre sem venné az asszonyt? Trublot ma ugyancsak fanyalgott: nincs itt egyetlen nő sem, aki kedvére való volna. Octave tiltakozott, kutatóan nézett a vendég hölgyek felé, és kijelentette: egészen bizonyos, hogy van köztük olyan, akit az ember szívesen elfogadna. De Trublot fölényeskedve kijelentette:

- No, rajta! Csak válasszon közülük! Majd azután, ha közelebbről megnézi, meglátja, hogy igazából milyen... Hát talán kellene magának az ott?... Az, amelyik tolldíszt visel a fején? Én bizony nem ajánlanám! De még azt a szőkét sem, ott, azt a lilaruhást; sem azt az öregecskét, pedig azon legalább van mit fogni... Mondhatom, butaság a társaságbeli nők között keresgélni! Sok a teketória, kevés az öröm.

Octave csak mosolygott. Könnyű Trublot-nak a gazdag apjával! Neki mindenekelőtt a jövőjét kell biztosítania, nem követheti szabadon a vágyait. Tűnődve nézegette a nőket, és arra gondolt, vajon melyiket választaná a pénzéért és a bájaiért, feltéve persze, ha módjában állna a választás. Egyiket a másik után vette szemügyre, majd hirtelen elcsodálkozott:

- No lám! A főnöknőm! Hát jár ide?

- Nem is tudta? Hédouinné és Duveyrier-né nem egykorúak ugyan, de intézetbeli barátnők. Elválaszthatatlanok voltak egymástól, jegesmedvéknek csúfolták őket, mert legalább húszfokos hideget árasztottak maguk körül. Ezek is nagyon kellemes nők, mondhatom. Na, ha Duveyrier-nek nem volna más ágymelegítője, hát megfagyhatna!

Octave azonban elkomolyodott. Először látta Hédouinnét estélyi ruhában. Koszorúba font hajjal, meztelen karral, fedetlen vállal állt a vakító fényárban, és Octave vágyainak megtestesülését látta a nyugodt szépségű, ragyogó és egészséges nőben; úgy érezte, ennél különbet férfi nem kívánhat. Máris bonyolult tervezgetésekbe merült, és csak a hirtelen lárma zökkentette ki álmodozásaiból.

- Na, csakhogy végre! - lélegzett fel Trublot.

A vendégek gratuláltak Clotilde-nak. Josserand-né is odasietett, szorongatta a háziasszony kezét, a férfiak meg felszabadultan újra beszédbe elegyedtek, a hölgyek is szaporábban legyezgették magukat. Duveyrier is elszánta magát, visszament a kisszalonba, Trublot és Octave is követte. Kavarogtak a szoknyák, és Trublot Octave fülébe súgta:

- Nézzen csak jobbra... Megkezdődött ám a férjfogás!

Josserand-néra célzott, aki Berthe-et Auguste-re szabadította. Auguste ugyanis elég könnyelműen a hölgyekhez lépett, hogy üdvözölje őket. Ma este nem kínozta annyira a fejfájás, csak a bal szemében érzett valami fájdalmat, de félt az estély végétől, amikor énekszámokat adnak elő, márpedig ettől mindig alaposan megfájdult a feje.

- Berthe - mondta Josserand-né -, mutasd csak meg Vabre úrnak azt a receptet, amit kimásoltál neki abból a könyvből... Ez tökéletesen megszüntet minden fejfájást!

És miután így elindította közöttük a beszélgetést, otthagyta őket az egyik ablakmélyedés mellett.

- A kutyafáját! Ha már egyszer a gyógyszereknél tartanak! - suttogta Trublot.

Josserand, aki mindenképpen eleget akart tenni felesége óhajának, ott maradt a kisszalonban az idősebb Vabre mellett. Nem tudta, mihez kezdjen, mert az öregúr tovább szunyókált, ő meg csupa tapintatból nem merte felébreszteni. De mikor elhallgatott a zene, Vabre felpillantott. Kicsi, kövér, teljesen kopasz ember volt, dülledt, kerek szemmel, mindkét füle felett egy-egy fehér hajtincs árválkodott; az arca vörös, ajka meg vastag volt. Josserand először udvariasan az egészsége iránt érdeklődött, így kezdtek el beszélgetni. A hajdani közjegyző, aki négy-öt beszédtémáját mindig változatlan sorrendben szedte elő, most bevezetőül Versailles-ról beszélt, ugyanis negyven éven át ott működött; azután a fiait említette, sajnálkozott, hogy sem az idősebbik, sem a fiatalabbik nem volt elég tehetséges ahhoz, hogy átvegye az irodáját. Ez bírta rá arra, hogy eladja a közjegyzőséget, és csak ezután költözött Párizsba. Azt is elmondta, hogyan szerezte a házát: életének nagy eseménye volt ez az építkezés.

- Háromszázezer frankot öltem bele, kérem! Az építészem azt mondta, ragyogó befektetés lesz. És mi lett belőle? Csak kínos-keservesen jutok a pénzemhez... hát persze, hiszen mindegyik gyermekem ideköltözködött, gondolták magukban, hogy nekem úgysem kell lakbért fizetniök. Nem is kapnék tőlük soha egy garast sem, ha nem mennék érte mindig személyesen... Még szerencse, hogy a munkámban vigasztalást találok.

- Még mindig sokat dolgozik? - érdeklődött Josserand.

- Szüntelenül, uram! Szüntelenül! - válaszolt az öreg szinte nekikeseredett lendülettel. - A munka az én életem!

Meg is magyarázta, mi az ő nagy munkája. Tíz év óta szakadatlanul a képtárlatok katalógusait bújja, és kartotékrendszerbe gyűjti a kiállító festők nevét. Aggodalmaskodva, szinte kimerülten beszélt, elmondta, hogy egy év alatt alig tudja feldolgozni az új anyagot. Gyakran úgy felhalmozódik a munka, hogy szinte összeroskad a súlya alatt. Képzelje csak el, milyen nehezen ismeri ki magát, ha például egy festőnő férjhez megy, és ettől kezdve a férje nevén állít ki!

- Soha nem lesz az én munkám befejezett egész, ez öl meg engem - dünnyögte.

- Ugye, ön kedveli a művészetet? - folytatta Josserand a kedveskedést.

Vabre csodálkozva bámult rá.

- Már hogy kedvelném?! Semmi szükség nincs arra, hogy lássam is a képeket. Statisztikai munkáról van szó... No de gyerünk, jobb lesz, ha megyek aludni, legalább holnap tisztább lesz a fejem. Jó éjszakát!

Botjára támaszkodott, amit a lakásban is a keze ügyében tartott, kínosan vánszorogva indult kifelé, mert már a csípőjét is elérte a bénulás. Josserand magára maradt, kellemetlenül érezte magát, nem sokat értett meg abból, amit az öregúr mondott, attól tartott, hogy nem lelkesedett eléggé a kartotékokért sem.

A fogadószobában a vendégek egyszeriben hangosabbak lettek. Trublot és Octave az ajtóhoz mentek, hogy megnézzék, mi történt. Egy ötven év körüli, termetes és még mindig szép asszony érkezett fiatal, jó megjelenésű, komoly magatartású fiatalember kíséretében.

- Nocsak! Már együtt érkeznek! - suttogta Trublot. - Hát csak rajta! Ne is zavartassátok magatokat!

Dambreville-né és Léon Josserand volt a két új vendég. Az asszony vállalta, hogy megházasítja Léont, de addig is maga mellett tartotta, saját örömére. Most éppen mézesheteiket élték, és ezt cseppet sem titkolták a társaság előtt. A lányos mamák összesúgtak. Duveyrier-né azonban máris Dambreville-né elé sietett, szívélyes volt hozzá, mert ő toborozta énekkarába a fiatalembereket.

Csakhogy Josserand-né hamarosan megfosztotta tőle a háziasszonyt, Dambreville-nét pedig elhalmozta a barátság minden jelével, mert úgy gondolta, még szüksége lehet rá. Léon néhány hűvös szót váltott az anyjával, pedig Josserand-né, mióta ez a viszony tartott, már-már hitt abban, hogy a fia mégiscsak viszi valamire.

- Berthe nem látta meg magát - mondta Dambreville-nének. - Ne vegye rossz néven, éppen egy gyógyszer receptjét magyarázza Vabre úrnak.

- Ne is zavarjuk őket, hiszen olyan jól megvannak együtt - felelte Dambreville-né, aki csak odanézett, és máris értette, miről van szó.

Mindketten anyai tekintettel figyelték Berthe-et, aki Auguste-öt ügyesen az ablakmélyedésbe terelte, és kecses mozdulatokkal elzárta előtte az utat. Auguste-nek már-már tetszett a dolog, még azt sem bánta, ha újból előveszi a fejfájás.

A kisszalonban néhány komoly férfiú politizálni kezdett. Az előző napon a római ügyekkel kapcsolatban viharos felirati vita volt a szenátusban. Juillerat doktor, mint meggyőződéses ateista és forradalmár, kitartott amellett, hogy Róma igenis kerüljön az olasz király uralma alá, Mauduit abbé, az ultramontán párt egyik vezéralakja meg azt hangoztatta, hogy a leggyászosabb eseményekre kell felkészülni, ha Franciaország nem védelmezi akár utolsó csepp véréig is a pápaság világi hatalmát.

- Talán elképzelhető egy mindkét fél számára elfogadható modus vivendi - szólt közbe Léon Josserand, aki a vitatkozókhoz csatlakozott.

Léon ekkoriban egy híres ügyvéd mellett titkárkodott, aki különben az egyik baloldali párt képviselője volt. Léont felbőszítette szülei alacsonyrendűsége, anyagi támogatást sem remélt tőlük, ezért a Diáknegyedben két évig féktelen demagóg jelszavakat harsogott. Mióta bejáratossá vált Dambreville-ékhez, ahol valamennyire kielégítette étvágyát, lehiggadt, és inkább a köztársaságpárti elvek felé hajlott.

- Nem, a megegyezés egyszerűen lehetetlenség - mondta a pap. - Az egyház nem alkudhat meg.

- Márpedig akkor el kell tűnnie! - heveskedett a doktor.

A sovány, ideges orvos meg a kövér, sima modorú pap engesztelhetetlen ellenfeleknek látszottak, bár nagyon szoros volt a kapcsolat közöttük, hiszen mindig összetalálkoztak a Saint-Roch negyed lakóinak halálos ágya mellett. A pap udvariasan mosolygott még akkor is, amikor ellentmondást nem tűrve állított valamit. Társaságbeli ember volt, tehát elnéző az élet gyarlóságaival szemben, de katolikus, aki jottányit sem enged a dogmából.

- Hogy az egyháznak vége lesz? Ugyan kérem! - méltatlankodott Campardon, hogy hízelegjen a papnak, akitől megbízatást remélt.

Egyébként így vélekedett a vita többi résztvevője is: az egyház nem tűnhet el, nem szenvedhet vereséget. Csak Théophile Vabre hangoztatta továbbra is, hogy az egyház talán mégis átalakul valamiképpen. Ez a köhécselő, krákogó ember hideglelései közben arról ábrándozott, hogy egy humanitárius köztársaság megalakulása majd az emberiség boldogulásának útját nyitja meg.

A pap kenetesen folytatta:

- A császárság vesztébe rohan. Ez mindenki előtt világossá válik a jövő évben, a választások során.

- Na, ami a császárságot illeti, ettől aztán szívesen megszabadulunk - jelentette ki kertelés nélkül az orvos. - Ennek csak örülnénk.

Duveyrier, aki eddig elmélyülten figyelt és hallgatott, most megcsóválta a fejét. Orleanista család sarja volt ugyan, de minthogy mindent a császárságnak köszönhetett, úgy érezte, illő, ha védelmébe veszi.

- Higgyék el nekem - jelentette ki szilárd hangon -, ha megingatják a társadalom alapjait, minden összeomlik... A romok pedig végzetszerűen minket temetnének el.

- Ez bizony így van! - mondta Josserand, akinek ugyan nem volt semmiféle politikai meggyőződése, de betartotta felesége előírásait.

Mindnyájan egyszerre beszéltek. A császárságot egyikük sem szerette. Juillerat doktor elhibázott lépésnek tartotta a mexikói expedíciót, Mauduit abbé pedig az olasz királyság elismerését kárhoztatta. Théophile Vabre és Léon Josserand mégis nyugtalannak látszottak, mikor Duveyrier az 1793. évi események megismétlődésének veszélyére hívta fel a figyelmüket. Mire vezethetnek az örökös forradalmak? Hiszen a szabadságjogokat kivívták már! A jóllakott polgárok szabadelvűsége egyszeriben megszelídült, mert mindnyájan gyűlölték az új eszméket és rettegtek a jogait követelő néptől. Mégis mindnyájan kijelentették, hogy a császár ellen szavaznának, mert megérett már arra, hogy megleckéztessék.

- A fenébe, csak untatnak! - jelentette ki Trublot, aki próbálgatta megérteni, miről is van szó.

Octave rábeszélte, hogy menjenek a hölgyekhez. Auguste az ablakmélyedésben már egészen elkábult Berthe kacagásától. Ez a lassú vérű, nyurga ember most egészen megfeledkezett arról, hogy voltaképpen fél a nőktől. Nekivörösödve élvezte a szép fiatal lány incselkedését, az arcába csapódó meleg leheletét. Josserand-né azonban félt, hogy ez a játék túl sokáig tart és unalomba fullad. Figyelmeztető tekintettel nézett Hortense-ra, és a lány engedelmesen sietett húga segítségére.

- Teljesen jól érzi magát, asszonyom? - kockáztatta meg a kérdést Octave Valérie-hez fordulva.

- Köszönöm, igazán jól vagyok - felelt az asszony nyugodtan, mintha máris elfelejtette volna a történteket.

Juzeurné valami régi csipkéről beszélt Octave-nak, azt mondta, szeretné neki megmutatni, kíváncsi volna a véleményére. Meg is ígértette vele, hogy másnap benéz hozzá pár percre. De mikor Mauduit abbé visszajött a fogadószobába, Juzeurné elbűvölt arccal szólította meg és kérte, hogy foglaljon köztük helyet.

A társalgás újból megindult. Az asszonyok a cselédekről beszélgettek.

- Hát istenem - fűzte tovább a szót Duveyrier-né -, Clémence igazán kedvemre való, nagyon tiszta lány és gyors is.

- No és Hippolyte? - kérdezte Josserand-né. - Nem akarja elbocsátani?

Hippolyte, az inas, éppen fagylaltot szolgált fel. Mikor az erős, magas, jóképű fiú továbbment, a háziasszony kicsit zavartan válaszolt.

- Nem, nem küldjük el! Olyan kellemetlen, ha személyzetet kell cserélni! Tudja, hogy van az ilyesmi, a cselédek megszokják egymást, és én nagyon ragaszkodom Clémence-hoz...

Josserand-né sietve helyeselt, érezte, hogy kényes témát érint. Duveyrier-ék ugyanis úgy gondolták, hogy a két cselédet egyszer majd összeházasítják, és Mauduit abbé - mert Duveyrier-ék az ő felfogását akarták hallani ebben az ügyben - elnézően bólogatott, mintegy jóváhagyva az adott helyzetet, amiről egyébként az egész ház tudott, csak éppen nem beszéltek róla. A hölgyek azután sorra elmondották nehézségeiket: Valérie ma délelőtt megint felmondott a cselédlánynak, egy hét alatt a harmadiknak, Juzeurné meg beszámolt új elhatározásáról, hogy az árvaházból vesz magához egy tizenöt éves leánykát, azt legalább be lehet majd tanítani; Josserand-né meg ki nem fogyott a panaszból, elképesztő dolgokat mesélt Adèle-ról, erről a haszontalan koszfészekről. A libegő gyertyafényben, a virágillattól bágyadozva szellőztették a cselédszobák meg a zsírpecsétes bevásárlókönyvek titkait, szenvedélyes érdeklődéssel szimatoltak a kocsisok meg a mosogatólányok pimaszságai után.

- Látta már Julie-t? - kérdezte Trublot hirtelen, és jelentősen nézett Octave-ra, aki elképedten hallgatott.

- Hát, barátom, remek nő... érdemes megnézni. Tegyen úgy, mintha ki kellene mennie valahová, és sompolyogjon be a konyhába... Egyszerűen remek!

Duveyrier-ék szakácsnőjéről beszélt. A hölgyek közben témát változtattak, Josserand-né áradozva lelkesedett a háziak Villeneuve-Saint-Georges melletti szerény kis birtokáért, amit eddig csak vonatból látott, Fontainebleau-ba menet. De Clotilde nem szerette a vidéki életet, a lehető legkevesebbet tartózkodott a birtokon, legfeljebb a nyári szünet idején a fiával, Gustave-val, aki a Bonaparte-líceum utolsó előtti osztályát végezte.

- Caroline-nak teljesen igaza van, hogy nem akar gyereket - jelentette ki a háziasszony, és Hédouinné felé fordult, aki két székkel odább ült. - Ha az embernek gyerekei vannak, vége a megszokott életmódnak, mindent a gyerekhez kell igazítani.

Hédouinné erre azt felelte, hogy ő azért nagyon szereti a gyerekeket, csakhogy túlságosan elfoglalt, a férje örökké összevissza utazgat Franciaországban, így az egész cég gondja-baja az ő vállán van.

Octave Hédouinné széke mögött állt, és lopva nézegette az asszony tarkóján göndörödő fekete fürtöcskéket, a mély kivágás dús csipkéi közül kivillanó hófehér keblét. Teljesen tanácstalan volt ezzel az asszonnyal szemben, aki mindig olyan nyugodt, olyan szűkszavú, olyan egyenletesen és vonzóan derűs volt. Hozzá hasonló nőt soha nem látott, még Marseille-ban sem. Ki kell ismernie ezt az asszonyt, még akkor is, ha hosszú időn át ott kell maradnia a divatáru-üzletben.

- A gyerekek olyan könnyen tönkreteszik a nőket! - mondta az asszonyhoz hajolva. Mindenáron mondani akart valamit, és semmi egyéb nem jutott az eszébe.

Hédouinné felnézett Octave-ra. Szép szemében nem volt semmi érdeklődés.

- Ó, félreértett, nem erről van szó... Egyszerűen csak nincs időm rá - mondta közömbösen és hivatalosan, mintha csak az üzletben volnának.

Duveyrier-né közbeszólt. Csak fejbiccentéssel fogadta a fiatalembert, mikor Campardon bemutatta, de most hirtelen támadt, leplezetlen érdeklődéssel nézett rá. Mikor hallotta Octave-ot Hédouinnéval beszélgetni, nem állhatta meg, hogy meg ne kérdezze:

- Mondja, kérem... milyen hangja van magának?

Octave nem értette meg azonnal, miről is van szó, majd közölte, hogy tenor hangja van. Clotilde lelkesedett: valóban tenor? Nahát, micsoda szerencse! Olyan ritkán akad tenor hang! Itt van például A tőrök megáldatnak című kórus, amit pár perc múlva előadnak... Legalább öt tenorra volna szükség, és eddig csak hármat talált az egész társaságban. Egyszeriben izgatott lett, szeme csillogott, alig bírta megállni, hogy az új tenort nyomban ki ne próbálja a zongoránál. Megígértette Octave-val, hogy egyik este meglátogatja. Trublot meglökte könyökével, közömbös képet vágott, de pokolian élvezte a jelenetet.

- Na, magát megfogták! - suttogta, mikor háziasszonyuk továbbment. - Az én hangomról először megállapította, hogy bariton, mikor látta, hogy csak nem megy a dolog, akkor kipróbált, mint tenort, így sem ment velem sokra, hát elhatározta, hogy ma este basszust kell énekelnem... Az egyik szerzetes szerepét bízta rám.

De el kellett válnia Octave-tól, mert Duveyrier-né éppen őt szólította. Következett az estély fénypontja, nagy sürgés-forgással csoportosultak a kórus tagjai, mintegy tizenöt műkedvelő, Duveyrier-né a házhoz bejáratos urak közül toborozta őket. Az énekesek átfurakodtak a vendég hölgyek csoportján, hogy a zongora körül gyülekezzenek. Közben meg-megálltak, mentegetőztek, hangjuk azonban elveszett a beszélgetés zajában. A levegő felmelegedett, és a legyezők egyre szaporábban mozogtak. Duveyrier-né megszámolta a kórus tagjait, megállapította, hogy nem hiányzik senki, szétosztotta közöttük a kottákat, amiket ő maga másolt le. Campardon énekelte Saint-Bris szerepét, az államtanács egyik fiatal ülnökének jutott Nevers kurta szerepe, a nyolc főúr, négy városbíró és három szerzetes szerepét meg ügyvédek, tisztviselők és háziurak személyesítették meg. A háziasszony zongorán kísérte a kórust, ezenkívül ő énekelte Valentiné szerepét, erélyesen leütött akkordokkal festette alá szenvedélyes jajkiáltásait. Nem akart nőkkel bajlódni a kórusában, a férfiak már beletörődtek abba, hogy nyersen, igazi karmester módjára bánik velük.

A vendégek közben tovább beszélgettek, különösen a kisszalonból hallatszott be erősen az élesedő politikai vita hangja. Clotilde kulcsot vett elő a zsebéből, könnyedén a zongora fedeléhez ütögette. A vendégek suttogva figyelmeztették egymást, a beszélgetők elcsendesedtek, a fekete frakkok újból az ajtók köré csoportosultak, és a fejek felett egy pillanatra feltűnt Duveyrier vörös foltos, aggodalmaskodó arca. Octave továbbra is Hédouinné mögött állt, szempillái alól az asszony mellének csipkékbe vesző árnyékát leste. Mikor már mindenki elcsendesedett, váratlan kacagás csendült meg, és Octave felkapta a fejét. Berthe nevetett, Auguste tréfálkozásán derült, még huncutságokat is mondott, úgy feltüzelte a lány. Az egész társaság odanézett, a mamák elkomolyodtak, a rokonok jelentős pillantásokat váltottak.

- Milyen csacsi! - suttogta Josserand-né gyengéden, de úgy, hogy lehetőleg minél többen hallják.

Hortense készségesen, önzetlenül segített a húgának, vele együtt kacagott, egyszer-egyszer a fiatalemberhez lökte. A félig nyitott ablakon át beáramló szellő meg-meglibbentette a nagy vörös selyemfüggönyöket.

Most azonban síri hang zendült, és minden tekintet a zongora felé fordult. Campardon kerekre nyitotta száját, olyan lírai hévvel énekelte a dalmű első sorát, hogy még a szakálla is rezgett belé.

Ide szólított bennünket királynőnk parancsa...

Clotilde keze végigszaladt a billentyűkön, emelkedő, majd ereszkedő skála következett, aztán ég felé emelte tekintetét, hangja valóban fájdalomkiáltás volt:

Jaj, rettegek!

Így kezdődött a dalmű. A nyolc ügyvéd, a tisztviselők és a háziurak úgy álltak a zongora körül, mintha görögleckéjüket betűzgető iskolás fiúk volnának. A kottába mélyedve tettek esküt, hogy készen állnak Franciaország felszabadítására. A bevezető kórus ugyancsak váratlanul hatott. A hangok zűrzavarosan verődtek vissza az alacsony mennyezetről, olyan volt az egész, mintha kövekkel megrakott szekerek dübörögnének, úgyhogy a zajtól az ablaktáblák is megremegtek. A vendég hölgyek azonban mégis ráismertek a zeneműre, és hozzáértően bólogattak, mikor Saint-Bris dalában felcsendült a főtéma. "Vérünket e szent ügyért..." A hangulat lelkesebbé vált, a főurak torkuk szakadtából harsogták: "Esküszünk!... Követjük lépteidet!..." Az esküszöveget többször megismételték, mindig olyan robbanásszerűen tört ki belőlük a hang, mintha minden hallgatót egyenesen mellbe akarna vágni.

- Túl erősen énekelnek - suttogta Octave Hédouinnénak.

Az asszony egy mozdulattal sem válaszolt. Octave-ot untatta Nevers és Valentine kettőse, mert az államtanács ülnökének baritonja ugyancsak hamis volt. Inkább Trublot-ra figyelt, aki kacsintva mutogatta neki, hogy Berthe még most sem engedte szabadulni Auguste-öt az ablakmélyedésből, ahol kettesben maradtak. Kívülről szabadon áramlott be a friss levegő a függöny mögé, melynek zsinórját Hortense szórakozottan sodorgatta, és közben feszülten figyelt, mi történik mögötte. Senki nem nézett feléjük, Josserand-né és Dambreville-né megértően egymásra pillantottak, majd ők is elfordították a fejüket.

Clotilde közben önfeledten zongorázott, a hangszer mellől akkor sem moccanhatott, mikor énekelt, így csak a kottatartó felé nyújtogatta a nyakát, mikor Neversnek esküdözött:

Ó, e perctől kezdve egész valóm öné!

Rázendítettek a városbírák is: egy helyettes ügyész, két ügyvéd meg egy közjegyző. A négyes vad buzgalommal harsogott: "E szent ügyért, e szent ügyért..." Hozzájuk csatlakozott és egyre erőteljesebb hangon énekelt most már a kórus fele. Campardon egyre kerekebbre tátotta a száját, és dörgő hangon adta ki a parancsot a harcra. A szerzetesek kórusa is megszólalt: Trublot szinte a gyomrából zsolozsmázott, hogy hangja elég mély legyen.

Octave kíváncsi volt, hogy milyen lehet Trublot így éneklés közben. Az ablak felé nézett, de ugyancsak meglepődött attól, amit látott. Hortense nagyon elmerülhetett a zene hallgatásában, talán nem is tudta, mit csinál, mikor gépies mozdulattal kioldotta a függöny zsinórját. A nagy vörös selyemszárnyak összecsapódtak, teljesen elrejtették Auguste-öt és Berthe-et, akik az ablakpárkányra könyököltek, és egyetlen mozdulat sem árulta el jelenlétüket. Octave-ot most már egyáltalán nem érdekelte Trublot, aki éppen a tőröket áldotta meg: "Szent tőrök, ó, áldott tőrök!" Ugyan mit csinálhatnak azok ketten ott a függöny mögött? Most megkezdődött a sztretta, a szerzetesek zúgó énekére a kórus felelt: "Halál reá! Halál reá! Halál reá!" A függöny mögül semmi mozgás, talán csak elbágyasztotta őket a meleg, és az ablakon kihajolva nézegetik az utcán elrobogó hintókat. Ismét felhangzott Saint-Bris dala, egyre erősödő hangon, majd teli torokból énekelt, befejezésül meg éppenséggel harsogott a kórus minden tagja. Mintha csak szélvihar seperne végig a szűk lakáson, a gyertyalángok meglebbentek, a vendégek meg sápadoztak, fülük zúgott. Clotilde nekivadultan verte a zongorát, tekintetével buzdította az énekeseket; aztán a hangok elcsendesedtek, a kórus zümmögött: "Éjfélkor, majd ha üt az óra..." Már csak Clotilde játszott, hárfahangokkal jelezte az elvonuló őrjárat távolodó lépteit.

A lármás zenebona a befejezés előtt egészen lehalkult. Annál tisztábban hangzott a függöny mögül felcsattanó kiáltás:

- Jaj, ez fáj!

Minden tekintet egyszeriben odafordult. Dambreville-né nyilván hasznosítani akarta magát: odalépett és széthúzta a függönyszárnyakat. A vendégek kedvükre bámulhatták az ablakpárkányhoz támaszkodó Auguste-öt, aki ugyancsak zavarban volt, meg a piruló Berthe-et.

- Mi történt, édesem? - buzgólkodott Josserand-né.

- Nem fontos, mama... Auguste véletlenül a könyökömhöz lökte az ablakot... Olyan melegem volt!

Még jobban elpirult. A vendégek arcán gúnyos mosoly, botránkozó fintorok. Duveyrier-né egészen belesápadt. Hiszen egy hónapon át óvta a bátyját Berthe-től, és ez a jelenet most ráadásul még kórusa sikerét is elrontotta. De mikor a vendégek felocsúdtak első meglepetésükből, mégiscsak tapsoltak, gratuláltak Clotilde-nak, és köszönetet mondtak az uraknak. Milyen kitűnően énekeltek! Milyen sokat fáradozhatott a háziasszony a dalmű betanításával! Hivatásos művészek sem nyújthattak volna jobb teljesítményt. De bármilyen hangosak voltak a dicshimnuszok, Clotilde mégiscsak meghallotta azt is, hogy a vendégek összesúgnak: Berthe kompromittálta magát, biztos a házasság!

- Na, ez jól beugrott! - mondta Trublot Octave-nak. - Micsoda tökfilkó! Legalább annyi esze lett volna, hogy akkor markol bele, mikor mi ordítoztunk!... Azt hittem, hogy kihasználja az alkalmat, hiszen mindenki tudja, hogy azokon az estélyeken, ahol énekszámokat adnak elő, az ember nyugodtan belecsíphet egy nőbe, a kutya sem hallja meg, ha sikít.

Berthe már teljesen megnyugodott, megint nevetett, Hortense pedig gúnyosan, fensőbbségesen nézett Auguste-re; magatartásukon látszott, hogy fogott rajtuk az anyjuk nevelése: a férfi alacsonyabb rendű lény. Az ebédlőből és a kisszalonból is bejöttek az urak, a hölgyekhez csatlakoztak, és a beszélgetés megélénkült.

Josserand, akit nagyon bántott Berthe kalandja, felesége felé tartott. Rosszkedve csak fokozódott, mikor meghallotta, hogy a felesége javában köszöngeti Dambreville-nének, hogy olyan jó a fiához, meg hogy mellette Léon igazán előnyére változott meg. De még ennél is kínosabban érintette, mikor a leányairól beszélt. Josserand-né úgy tett, mintha csak Juzeurnénak beszélne, de minden szava a közelükben álló Valérie-nek és Clotilde-nak szólt.

- Hát igen! A nagybátyjától éppen ma kaptunk egy levelet, azt írja, hogy Berthe ötvenezer frank hozományt kap. Ez bizony nem sok, de készpénz, és ami biztos, az biztos!

Josserand-t felbőszítette a hazugság. Nem bírta megállni, hogy ne figyelmeztesse feleségét, és lopva megérintette a vállát. De az asszony olyan elszántan nézett rá, hogy lehajtotta a fejét. A vendégei között sürgölődő Duveyrier-né most éppen melléjük lépett, és Josserand-né menten szívélyesebbé vált, melegen érdeklődött a háziasszony apjának egészsége iránt. Clotilde-nak nagyon jólesett az érdeklődés.

- Ó, az apám már biztosan aludni ment, hiszen olyan sokat dolgozik.

Josserand megerősítette: Vabre úr valóban elment már, azt mondta, hogy reggel tiszta fejjel akar ébredni. Azután még ügyetlenül, hebegve hozzátette, hogy a háziasszony apja igazán nagyon okos, rendkívüli képességekkel megáldott ember. Míg beszélt, szüntelenül arra gondolt, honnan tudna ő ekkora hozományt előteremteni, hogyan legyen képe aláírni a házassági szerződést.

A fogadószobában nagy zajjal lökdösték a székeket. A hölgyek az ebédlőbe mentek, itt szolgálták fel a teát. Josserand-né, leányai és a Vabre család tagjai között, diadalmas arccal indult teázni. Az összevissza tologatott székek között hamarosan csak néhány komoly úr álldogált. Campardon Mauduit abbéra csapott le: a Saint-Roch kálvárián volna valami restaurálási munka, arról beszélgettek. Az építész azt mondta, hogy boldogan vállalja, hiszen az évreux-i egyházkerületben kevés munkája akad. Ott most csak egy szószék készül, meg fűtőberendezés és új tűzhely őexcellenciája konyhájába... Ezeket a munkákat nyugodtan rábízhatja a pallérra. Az abbé megígérte, hogy végleg elintézi az ügyet az egyházgondnokság legközelebbi ülésén. Ezután az építész és az abbé is azokhoz csatlakozott, akik éppen Duveyrier-t ünnepelték egy bizonyos rendelet megszövegezése miatt. A bíróság elnöke a barátja volt, és könnyű, mutatós munkákat bízott rá, hogy előtérbe tolja.

- Olvasták ezt az új regényt? - kérdezte Léon. A Revue des Deux Mondes példányát lapozgatta, ami ott hevert az egyik asztalon. - Nem rossz írás, de megint csak a házasságtörésről szól. Kezd már unalmassá válni.

Így került szó az erkölcsökre. Vannak nagyon tisztességes asszonyok, mondta Campardon. Ebben mindnyájan egyetértettek. De egyébként is - tette még hozzá -, ha a házastársak megértik egymást, mindent el lehet rendezni. Théophile Vabre megjegyezte, hogy ez az asszonyon múlik, de nem magyarázta meg bővebben, hogyan érti. Juillerat doktor véleményére is kíváncsiak voltak, de az orvos mosolygott, nemigen tud hozzászólni, mert őszerinte az egészség az igazi erény.

Duveyrier elgondolkozott.

- Hát, istenem - mondta végül csendesen -, a regényírók túloznak, a jól nevelt emberek ritkán követnek el házasságtörést... A jó családból való asszony lelkében olyan virág nyílik...

Duveyrier a nagy érzelmek embere volt. Tekintete elfátyolosodott, megrendült, ha ezt a szót mondta ki: ideál. Igazat adott Mauduit abbénak, amikor a pap arról beszélt, mennyire fontos, hogy hivő legyen a hitves, az anya. A beszélgetés így újból a vallásra és a politikára terelődött, és az urak folytatták, ahol az előbb abbahagyták. Az egyház nem szűnhet meg, mert az egyház a család alapja és minden kormány természetes támasza.

- Hát igen, rendőri minőségben - dünnyögte az orvos. Duveyrier egyáltalában nem szerette, ha a házában politizálnak. Az ebédlő felé nézett, ahol Berthe és Hortense szendvicsekkel tömték Auguste-öt. A házigazda ellentmondást nem tűrően fejezte be a vitát:

- A vallás erkölcsi tartalommal tölti meg a házasságot: ez vitathatatlan tény és egyszersmind felelet a problémára.

Trublot, aki Octave mellett ült egy kanapén, most hozzáhajolt, és odasúgta neki:

- Mit szólna ahhoz, ha meghívást kapna egy hölgyhöz, ahol kedvére szórakozhat?

Octave kíváncsiskodott, hogy miféle hölgyről van szó. Trublot a tanácselnök felé intett:

- Az ő szeretője.

- Ugyan! - képedt el Octave.

Trublot unottan pislogott. Ez bizony így van. Ha valaki olyan nőt vesz feleségül, aki nem nagyon elnéző természetű, ráadásul utálkozik a gondolattól, hogy valami kis nyavalyát is kaphat, mást sem tesz, csak napszámban veri a zongorát, úgy, hogy a környék minden kutyája vonít már - hát bizony az ilyen nő mellett házon kívül segít magán a férj.

- Erkölcsi tartalommal kell megtölteni a házasságot, uraim - ismételgette Duveyrier határozottan, és Octave a kivörösödött arcon a titkos bűnöktől beteg vér áruló nyomait látta.

Az urakat az ebédlőbe hívták. Mauduit abbé rövid időre egyedül maradt az elcsendesedett fogadószobában, és innen nézegette a vendégsereget. Kövérkés, finom vonású arca most szomorú volt. Ezeket a lányokat és asszonyokat ő gyóntatta, egész valójukban ismerte őket, akárcsak Juillerat doktor. Már beérte azzal is, ha legalább a látszatra ügyelnek. Ceremóniamesterként terítette a vallás takargató köpenyegét a romlott polgári társaságra, közben rettegve gondolt az elkerülhetetlen összeomlásra, amikor napvilágra kerül az eddig takargatott rákfene. Ilyenkor megszólalt lelkiismeretében a hivő és a pap lázongó tiltakozása. De újra csak mosolygott, elfogadta a teát, amivel Berthe kínálta, váltott vele néhány szót, hogy papi mivoltával bizonyítsa: nem történt az ablakmélyedésben semmi botrányos dolog. Az abbé ismét társaságbeli ember volt, aki csak a tisztességes viselkedést követeli meg lelki gyermekeitől, hogy legalább a vallásra ne vessenek rossz fényt, tudja, hogy többet nem érhet el náluk.

- Szép, mondhatom! - dünnyögte Octave, aki egyre kevesebb tiszteletet érzett a ház iránt.

Amikor észrevette, hogy Hédouinné az előszoba felé tart, elébe akart kerülni, és a távozó Trublot-val együtt kisietett. Azt tervezte, hogy hazakíséri az asszonyt. Hédouinné azonban visszautasította, még éjfél is alig múlt, és ő különben is egészen közel lakik. Egy rózsa hullott ki az asszony mellcsokrából, Octave felvette, mintha emlékbe akarná eltenni, nem akart beletörődni a kudarcba. A fiatalasszony összeráncolta szép ívű szemöldökét, majd hűvösen mondta:

- Nyisson, kérem, ajtót... Köszönöm.

Amikor Hédouinné elment, Octave rosszkedvűen kereste Trublot-t, aki most is eltűnt, akárcsak Josserand-éknál. Megint csak a konyhához vezető folyosón át tűnhetett el.

Octave borús hangulatban indult a szobája felé, kezében még ott volt Hédouinné rózsája. Fent meglátta Marie-t, aki a korláton áthajolva most éppen úgy nézett lefelé, mint mikor Octave az estélyre indult. Leste a férfi lépteit, és kiszaladt, hogy láthassa, amint feljön. Behívta magához.

- Jules még nincs itthon... Jól érezte magát? Látott szép estélyi ruhákat?

De nem várt a férfi válaszára. Megpillantotta a rózsát, és úgy megörült neki, mint egy kislány.

- Virágot hozott nekem!... Hát gondolt rám... milyen kedves maga... milyen nagyon kedves!

Elpirult, szeme megtelt könnyel, azt sem tudta, mit csináljon. Octave hirtelen meghatódott, és gyengéden megcsókolta.

Egy óra tájt Josserand-ék is hazamentek. Adèle gyertyát és gyufát készített ki az egyik székre. A lépcsőn felfelé egy szót sem szóltak egymáshoz, de mikor az ebédlőbe értek, ahonnan pár órával ezelőtt olyan kétségbeesett hangulatban indultak el, mindnyájan féktelen örömujjongásban törtek ki. Egymás kezét fogva diadaltáncot jártak az asztal körül. Jókedvük még Josserand-ra is átragadt. Josserand-né ugrándozott, mint a bakkecske, a két lány összevissza sikongott, az asztal közepén égő gyertya libegő fénye fantasztikus, táncoló árnyakat vetett a falra.

- Csakhogy! Végre-valahára! - mondta Josserand-né, mikor kifulladtan egy székre rogyott.

De máris felpattant, és az anyai gyengédség jeleként két hatalmas csókot cuppantott Berthe arcára.

- Igazán elégedett, nagyon elégedett vagyok veled, édesem. Minden fáradozásomért kárpótoltál... Édes, édes kislányom. Most aztán igazán férjhez mégy!

Hangja elfulladt, igazán szívéből beszélt. Most, amikor három báli szezon rettenetes erőfeszítései után elérkezett a győzelem órája, a vörös ruhás asszonyt olyan mély, olyan őszinte felindulás fogta el, hogy szinte összeroskadt. Megeskette Berthe-et, hogy nincs semmi baja. Sápadtnak találta, elhalmozta apró figyelmességekkel, mindenáron hársfateát akart neki készíteni. Mikor Berthe lefeküdt, mezítláb ment betakargatni, mint valamikor régen, gyermekkorában.

Josserand közben az ágyában virrasztott, várta a feleségét. Az asszony bejött, elfújta a gyertyát, átkecmergett a férjén, hogy a fal mellé kerüljön. Josserand tovább gondolkozott, tisztességérzete kínlódott az ötvenezer frankos hozomány ígérete miatt. Végül odáig merészkedett, hogy aggályait hangosan is kimondta. Mire jó ígérgetni, ha az ember úgyis tudja, hogy nem tud helytállni? Ez nem tisztességes dolog.

- Nem tisztességes? - csattant fel a sötétben Josserand-né ijesztő hangja. - Az nem tisztességes, ha az ember hagyja, hogy a leányai pártában vénüljenek meg. Maga alighanem ezt szerette volna... Hát még mit nem! Majd beszélünk még arról a hozományról, van időnk még, majd kiszorítjuk a nagybácsiból... Egyébként meg vegye tudomásul, hogy az én családom mindig tisztességes volt!
6

Másnap, minthogy vasárnap volt, Octave nem sietett a felkeléssel, egy órát még elheverészett a meleg takarók között. Jókedvűen ébredt, pihenten, tiszta fejjel gondolkozott. Ugyan minek sietne? Szívesen dolgozott a Hölgyek Öröme divatáru-kereskedésben, a vidékiesség lassan lekopott róla, és szentül hitt abban, hogy eljön a nap, mikor övé lesz Hédouinné, és vele megcsinálja majd a szerencséjét. De ez nem könnyű ügy, kitartóan és óvatosan kell udvarolnia. Amikor erre gondolt, már előre élvezte a széptevés gyönyörűségét. Terveinek megvalósításához hat hónapra van szüksége - számítgatta, és újra elszundított. Majd félálomban Marie Pichonra gondolt, és arra, hogy nincs oka türelmetlenségre. Ezzel az asszonnyal igazán nem kell sokat bajlódnia, csak a kezét kell kinyújtania, ha éppen megkívánja, és egy fillérjébe sem kerül. Nem is kívánhatna jobbat, míg meg nem kapja a másikat. Az álom kábultságában végül egészen elérzékenyedett arra a gondolatra, hogy ilyen olcsó és kényelmes szeretője van. Most úgy érezte, hogy Marie voltaképpen nagyon bájos a maga odaadó kedvességével. Fogadkozott, hogy ezentúl jobb lesz hozzá.

- Nocsak! Már kilenc óra! - riadt fel hirtelen az ingaóra ütésére, - Mégiscsak fel kell kelnem!

Kint szemerkélt az eső. Elhatározta, hogy egész nap ki sem mozdul a házból. Elfogadja Pichonék vacsorameghívását, amit már annyiszor visszautasított, mert utálta Vuillaume-ékat. Marie nagyon boldog lesz, majd igyekszik úgy intézni, hogy az ajtó mögött megcsókolhassa. Ezenkívül meglepetést is tartogat az asszony számára, mindig könyveket kér, hát most majd visz neki egy egész csomót, a padláson az egyik bőröndjében van éppen elég. Felöltözködött és lement Gourd-hoz, hogy elkérje a közös padlás kulcsát, ahol a lakók az alkalmatlan meg a kimustrált holmikat tartották.

Ezen a ködös délelőttön a lépcsőházban olyan fullasztó volt a meleg, hogy pára lepte be a műmárvány burkolatot, a nagy ablaktáblákat és a mahagóni ajtókat. A kapualjban egy rongyos asszony, Pérou anyó, az udvarról becsapódó jeges szélben görnyedezve a kövezetét súrolta. Gourd-ék óránként négy sou-t fizettek Pérou anyónak, aki a ház körüli durva munkákat végezte helyettük.

- Ide hallgasson! Tisztességesen csinálja ám, nehogy egy folt is maradjon valahol! - kiáltott rá Gourd, aki jó melegen felöltözve állt a portásfülke küszöbén.

És amikor Octave odament hozzá, olyan dölyfös hangon beszélt neki az öregasszonyról, ahogyan azok a hajdani szolgák szokták, akik végül saját szolgáikon töltik ki dühüket.

- Lusta vénség! Alig veszem hasznát! Ugyan, mit csinált volna ez a hercegúrnál? Ott aztán kordában tartották az ilyeneket! Én bizony kirakom a szűrét, ha nem dolgozik meg a pénzemért! Engem csak az érdekel... Bocsánat. Mouret úr, mit is óhajt?

Octave a kulcsot kérte, de a házfelügyelő nem nagyon igyekezett odaadni. Most azt magyarázgatta, hogy ő meg a felesége igazán kényelmesen élhetnének mort-la-ville-i házukban, csakhogy az asszony imádja Párizst, pedig nem sokat élvezhet belőle, mert a dagadt lába miatt még a ház elé sem mehet. Most csak arra várnak, hogy tőkéjük kerekebb summa legyen. De százszor is megfontolják még az egészet, mert vérzik a szívük, ha arra gondolnak, hogy feléljék garasonként összerakosgatott vagyonkájukat.

- Velem aztán nem beszélhetnek akárhogy!... De ha egyszer felbosszantanak... - fejezte be, és kihúzta deli termetét. - Nem azért dolgozom, hogy legyen mit ennem... A padláskulcsot tetszik, ugye? Hova is tettük a padláskulcsot?

Gourd-né a kályha előtt ült, a lobogó tűz barátságos hangulatot árasztott a nagy, világos szobában. Az asszony kényelmesen elfészkelődött karosszékében, a reggeli kávéját itta ezüstpohárból. Ő sem tudta, hol van a kulcs, talán a fiókos szekrény aljában. Pirított kenyeret mártogatott kávéjába, de közben egy pillanatra sem vette le tekintetét az udvar túlsó végéről, amely ezen a borús délelőttön még sivárabbnak, még barátságtalanabbnak tűnt. A cselédlépcső ajtaját figyelte.

- Oda nézz! Most jön! - mondta gyorsan, mikor meglátta, hogy egy asszony lép ki az ajtón.

Gourd azonnal kiállt a portásfülke elé, hogy elzárja az asszony útját, aki erre meglassította lépteit, és nyugtalannak látszott.

- Tetszik tudni, már reggeltől lesünk rá! - mondta halkan Octave-nak. - Megláttuk tegnap este, mikor felment... Az asztalostól jön, aki ott fent lakik. Hála istennek, ez az egyetlen munkás a házban. De ha a háziúr énrám hallgatna, inkább üresen hagyná azt a kis szobát. Tetszik tudni, olyan kis cselédszobaféle, de nem tartozik egyik lakáshoz sem. Százharminc frankot hoz évente, és igazán nem éri meg, hogy az ilyen szemét népség...

Az asszony most Gourd mellé ért, aki durván ráripakodott:

- Honnan jön?

- Hát fentről - felelt, és igyekezett tovább.

Gourd kitört:

- Nem tűrjük, hogy nők járkáljanak ide! Megmondtuk már annak az embernek is, aki magát idehozta... Ha még egyszer itt éjszakázik, rendőrt hívok, és akkor majd meglátjuk, hogy egy ilyen rosszféle bejárhat-e egy ilyen úri házba!

- Ugyan, hagyjon békén! - válaszolt az asszony. - Akkor jövök ide, amikor akarok, elvégre itthon vagyok!

És már ment is kifelé, hiába méltatlankodott Gourd, hiába fenyegetőzött, hogy szól a háziúrnak. Ki látott már ilyent? Még hogy egy ilyen perszóna járkálhasson ebben a házban, ahol csupa úriember lakik, ahol soha a legkisebb erkölcstelenséget nem tűrik! Úgy beszélt, mintha a munkás lakószobája a ház szennygödre volna, finomságát sérti, éjszakáit rontja meg a tudat, hogy egy ilyen örömtanya is az ő felügyelete alá tartozik.

- Akkor hát a kulcs? - kockáztatta meg Octave.

A házmestert azonban nagyon felbőszítette, hogy egyik lakó szeme láttára esett csorba a tekintélyén. Dühe Pérou anyó ellen fordult, be akarta bizonyítani, hogy igenis tud ő parancsolni. Semmibe veszi őt ez a vénasszony? Már megint összefröcskölte a seprűjével a portásfülke ajtaját. Azért fizeti a saját zsebéből, hogy ne kelljen bepiszkítania a kezét, és még örökösen neki kell utána tisztogatnia. Vigye el az ördög, ha még egyszer megkönyörül rajta! Tőle ugyan felfordulhat. Az öregasszony nem felelt, súrolt tovább, ahogyan csak sovány karja bírta, holtfáradt volt a nehéz munkától, félt, hogy elsírja magát, úgy tisztelte és rettegte ezt a széles vállú urat, aki házisapkában és papucsban mennydörgött rá.

- Most jut eszembe, édesem! - kiáltott ki Gourd-né karosszéke mélyéből, ahol naphosszat melengette hájas testét. - Én dugtam a kulcsot az ingek alá, hogy a cselédek ne mászkálhassanak örökké a padlásra... Add csak oda Mouret úrnak!

- Ezek is finom alakok, ezek a cselédlányok! - dünnyögte Gourd, aki cselédkedésének idején egyet megtanult: a szolgák iránti gyűlöletet. - Parancsoljon, uram, itt a kulcs, de kérem, hozza vissza nekem, nem lehet egy zugot sem nyitva hagyni, mert a cselédek rögtön disznólkodnak.

Octave, hogy ne kelljen a nedves udvaron átmennie, a főlépcsőn indult felfelé. Csak a negyedik emeleten ment át a cselédlépcsőre, az összekötő ajtó éppen a szobája mellett volt. Fent hosszú, két helyen derékszögben beforduló, világossárgára meszelt folyosó vezetett. A fal lábazata okkersárgára volt mázolva, és mintha kórházi folyosó volna, a cselédszobák ugyancsak sárgára festett egyforma ajtajai szabályos távolságban nyíltak egymástól. A bádogtető jeges hideget árasztott a tiszta, rideg, szegényszagú folyosóra.

A padlás az épület udvari részén, a jobbszárny legvégében volt. Octave csak egyszer járt itt, akkor, amikor ideköltözött. Nem emlékezett pontosan, hogy merre kell mennie, és a balszárny felé indult, de az egyik szoba nyitott ajtaján át olyan meglepő látványban volt része, hogy elképedten megállt. Egy úr állt a cselédszoba kis tükre előtt, még ingujjban, és éppen fehér nyakkendőjét kötötte.

- Hogyan kerül ide maga? - kérdezte Octave Trublot-t, aki először maga is megdöbbent, hiszen ilyenkor senki sem szokott feljönni ide.

Octave belépett, körülnézett a szobában, és mikor meglátta a kötények között lógó fekete frakkot, a keskeny vaságyat, a mosdót, ahol hajcsomók úszkáltak a szappanos vízen, önkéntelenül is felkiáltott:

- A szakácsnővel van viszonya?!

- Ugyan, dehogy! - válaszolt Trublot ijedten.

De azután maga is érezte, hogy mennyire ostoba ez a hazugság. Elégedetten és fölényesen nevetni kezdett.

- Nem rossz, mi?... Mondhatom magának, barátom, nagyszerű nő!

Ha valahova meghívták ebédre, kisurrant a társaságból, hogy megfogdossa a szakácsnőket a tűzhely körül, és ha valamelyikük hajlandó volt odaadni a kulcsát, éjfél előtt elsompolygott a vendégek közül, és úgy, ahogy volt, frakkban, fehér nyakkendősen leült a cselédszobában egy bőröndre, és türelmesen várakozott. Másnap tíz óra tájt a főlépcsőn át távozott, mindig úgy ment el a házmester előtt, mintha korai látogatóban járt volna valamelyik lakónál. Ha csak valamennyire is pontos volt a váltóügynökség irodájában, az apja elégedett volt vele. Egyébként most a tőzsdére járt, ott dolgozott tizenkét órától délután háromig. Az is előfordult, hogy az egész vasárnapot egy cselédágyban töltötte, boldogan, önfeledten heverészett a párnákon.

- De hát mégis... maga, akire olyan nagy vagyon vár! - mondta Octave kissé undorodva.

Trublot bölcselkedve jelentette ki:

- Barátom, nem ért maga ehhez, hát ne is beszéljen róla!

Azután Julie előnyeit ismertette. Mintegy negyvenéves lehet ez a nagydarab burgundi lány, igaz, hogy az arca himlőhelyes, de milyen remek teste van! Ha levetkőztetnék a ház hölgyeit, hát láthatnák, hogy Julie mellett mindegyik csak seprűnyél! De ettől függetlenül is nagyon rendes lány, és hogy bebizonyítsa, sorra nyitogatta a fiókokat, megmutatott egy kalapot, csecsebecséket, csipkés ingeket - amiket a lány valószínűleg Duveyrier-nétől lopott. Octave most vette észre, hogy a szobában valóban van valami csín, a fiókos szekrényen szép rendben aranyozott kartondobozok sorakoztak, a ruhák előtt keleti mintás vászonfüggöny lógott, úrinőt játszó szakácsnő elképzelése szerint volt mindez elrendezve.

- Szó, ami szó, ez ellen a lány ellen igazán nem lehet kifogása az embernek... Bárcsak mindegyik ilyen lenne! - hajtogatta Trublot.

Ebben a pillanatban lépteket hallottak a cselédlépcső felől. Adèle jött fel, hogy megmossa a fülét, mert Josserand-né dühösen ráparancsolt, ne merjen a húshoz nyúlni, míg szappannal meg nem tisztálkodott. Trublot feszülten figyelt, ráismert Adèle lépteire.

- Gyorsan csukja be az ajtót - mondta idegesen. - Pszt! Ne beszéljen!

Fülelt, és hallotta, amint Adèle nehézkesen elhalad a folyosón.

- Szóval ezzel is viszonya van? - kérdezte Octave, aki látta, hogy Trublot mennyire elsápadt, nyilván félt, hogy valami jelenetre kerül sor.

De Trublot ezúttal gyáván tiltakozott.

- Még mit nem! Ezzel a szutykossal!... Minek tart maga engem?

Abbahagyta az öltözködést, leült az ágy szélére, és könyörgött Octave-nak, hogy ne moccanjon. Mindketten mozdulatlanul várakoztak jó tíz percig, amíg ez a piszkos Adèle mosakodott. Még az is áthallatszott, ahogyan a víz csobbant a mosdótálban.

- Pedig van még egy szoba Julie szobája és az övé között - suttogta Trublot. - Ezt a közbülsőt egy munkás bérli, aki az örökös hagymalevesével bebüdösíti az egész folyosót. Ma reggel is felfordult tőle a gyomrom... Manapság minden házban papírvékony falak vannak a cselédszobák között. Nem is értem a háziurakat. Ez már szinte erkölcstelenség. Az ember alig mer megmozdulni az ágyban... mondhatom, kellemetlen.

Mikor Adèle végre lement, Trublot megint nekibátorodott, befejezte az öltözködést, Julie hajolaját és fésűjét használta. Mikor Octave a padlás felől kérdezte, kijelentette, hogy odakíséri, hiszen ő ismeri az emelet minden zegét-zugát. És amint elhaladtak az ajtók előtt, sorra elmondta, hogy melyik szobában melyik lány lakik, családiasan a keresztnevükön említette őket: itt, a folyosó végén, Adèle szobája után van Lisának, Campardonék szobalányának az ajtaja. Lisa kikapós lány, de inkább csak házon kívül. Mellette lakik Victoire, a szakácsnő, egy hetvenéves kiszolgált vénasszony, ez az egyetlen cseléd a házban, akinek erényeit tiszteletben tartja. Itt meg Françoise lakik, aki tegnap lépett be Valérie asszonyhoz, a bőröndje talán huszonnégy órán át lesz csak a keskeny ágy mögött, melyben olyan gyors tempóban váltják egymást a lányok, hogy az ember jól teszi, ha kérdezősködik, mielőtt ennek az ágynak a takarói között akar melegedni. Ez itt a második emeleti lakóknál szolgáló házaspár szobája, mellettük meg a kocsisuk, egy igen jóképű, dévaj legény lakik, akiről Trublot szinte a féltékenység hangján beszélt, mert azt gyanította, hogy mindegyik lányhoz bejár, és mindegyik szívesen fogadja. Végül a folyosó másik végén nyílik Clémence-nak, Duveyrier-né szobalányának ajtaja. Clémence-hoz úgy jár be minden este Hippolyte, az inas, mintha legalábbis a férje volna. Itt még a kis Louise lakik, az az árvaházi lányka, akit Juzeurné próbaidőre vett magához. Na, ha könnyű álma van, hát cifrákat fog hallani éjszakánként ez a tizenöt éves gyereklány.

- Kérem, barátom, ne zárja be a padlásajtót, tegye meg nekem ezt a szívességet - kérte Trublot Octave-ot, mikor kiszedték a könyveket a bőröndből. - Tudja, ha a padlásajtó nyitva van, itt elbújhat az ember, és nyugodtan várakozhat.

Octave készségesen belement abba, hogy kijátsszák a házmester bizalmát. Ezután mindketten visszamentek Julie szobájába, mert Trublot ottfelejtette a felöltőjét. Mikor a felöltő már megvolt, a kesztyűjét keresgélte, a szoknyákat rázogatta, feltúrta az ágyat, és a szűk szoba egyszeriben úgy tele lett porral meg a kétes tisztaságú fehérnemű szagával, hogy Octave szinte fuldokolva nyitotta ki az ablakot. Ez is a világítóudvarra nyílt, éppúgy, mint a konyhaablakok. Ahogy kihajolt, nyirkos, mosogatólé-szagú levegő csapott az arcába. Hirtelen visszahúzódott, mert valamelyik ablakból hangokat hallott.

- Csak a szokásos reggeli terefere - nyugtatta meg Trublot, aki éppen négykézláb keresgélt az ágy alatt. - Figyelje csak!

Lisa hajolt ki Campardonék konyhájának ablakán, és a két emelettel lejjebb kikönyöklő Julie-t vallatta.

- Na, sikerült végre?

- Alighanem - válaszolta Julie, és felnézett Lisa felé. - Hát mondhatom, mindent megcsinált az a lány, éppen csak a nadrágot nem húzta le róla... Hippolyte olyan utálkozva jött ki a fogadószobából, mintha gyomorrontása lenne.

- Na, ha mi csinálnánk csak feleannyi disznóságot! - jegyezte meg Lisa.

Pillanatra eltűnt az ablakból, mert Victoire egy csésze húslevest hozott neki. Ők ketten jól értették egymást, mindegyik takargatta a másik gyengéjét. A szobalány leplezte a szakácsnő részegeskedését, a szakácsnő meg hozzásegítette a szobalányt azokhoz a kirándulásokhoz, ahonnan félholtan, összetört tagokkal, karikás szemmel érkezett vissza.

- Haj, gyerekeim - szólt a szakácsnő, aki most Lisával együtt kihajolt az ablakon -, ti még fiatalok vagytok. Ha majd annyit tudtok már, mint én tudok... Volt az öreg Campardon papánál egy kitűnően nevelt unokahúgocska, aki a kulcslyukon át leste a férfiakat!

- Na, az gyönyörű lehetett! - mondta Julie a megbotránkozott úrihölgy hangján. - A negyedik emeleti lány helyében én lekentem volna Auguste úrnak, ha társaságban fogdos!... Szép kis pasas, mondhatom!

Erre a kinyilatkoztatásra éles nevetés válaszolt Juzeurné konyhájából. Lisa a szemközti ablakból fürkészően nézett oda, hogy vajon ki nevetett. Most is Louise leskelődött, ez a koraérett gyereklány, aki egész nap azzal szórakozott, hogy a cselédek pletykáira figyelt.

- Reggeltől estig utánunk szaglász ez a taknyos - dühöngött Lisa. - Mondhatom, nagy hülyeség volt a nyakunkba sózni ezt a kölyköt! Az ember soha nem tud nyugton beszélgetni...

Nem fejezte be a mondókáját, megijedt egy hirtelen kicsapódó ablak zajától. Egyszeriben mindnyájan elhallgattak. Mi volt ez? Mi történt? Attól tartottak, hogy Valérie asszony vagy Josserand-né csap le rájuk.

- Tiszta a levegő! - állapította meg Lisa kisvártatva. - Mindegyik a mosdótálban áztatja most magát, a bőrüket ápolgatják, nem érnek rá minket bosszantani... Úgy sincs tőlük nyugta az embernek egész nap, legfeljebb ilyenkor reggel.

- Na és maguknál még a régiben van minden? - kérdezte tőle Julie, és közben egy sárgarépát tisztított.

- A régiben ám! - válaszolt Victoire. - Ennek az asszonynak már befellegzett. Annyi, mintha berozsdásodott volna neki.

A másik két lány felröhögött. Tetszett nekik ez a kifejezés, ami ugyancsak nyersen leplezte le az egyik úrhölgy titkát.

- Na és az a tökfilkó építész, az most mit csinál?

- Hogy mit? Hát az unokanővért rozsdamentesíti.

Most még féktelenebbül nevettek. Egyszerre csak észrevették Françoise-t, Valérie új cselédlányát. Ő nyitotta ki az előbb olyan nagy zajjal az ablakot, hogy megijedtek tőle. Üdvözölték, mielőtt beszélgetni kezdtek vele:

- Jé, maga az?

- Hát igen! Próbálok valahogyan berendezkedni, de olyan gusztustalan ez a konyha.

Egyéb sem kellett a többieknek, máris riasztó felvilágosításokat kapott a háziakról.

- Hát jó türelme lesz, ha itt kibírja! Az elődjének a karját alaposan összekarmolta a gyerek, az asszony meg úgy dolgoztatta, mint a barmot, még ide is áthallatszott, úgy sírt!

- Úgy? Na, velem aztán nem lehet így bánni! - jelentette ki Françoise. - Mindenesetre köszönöm, hogy szóltak.

- Hol van most az asszonya? - kíváncsiskodott Victoire.

- Éppen most ment el egy barátnőjéhez. Ott ebédel majd.

Lisa és Julie még jobban kihajoltak, hogy összenézhessenek. Ismerték ők Valérie-t! Furcsa kis ebéd lesz az! Közben hanyatt fekve kalimpál! Nahát, hogy valaki ilyeneket merjen hazudni! A férjét nem sajnálták, az még rosszabbat is érdemelne, de az ember már szégyelli, hogy asszony létére nem tud különbül viselkedni.

- Na, itt a szutykos! - szólt közbe Lisa, aki észrevette, hogy felülről Adèle nézeget kifelé.

Erre aztán utálatos szóáradat zúdult a bűzös levegőjű szűk és sötét udvarra. Mindegyik cselédlány felfelé kiabált, mindegyik Adèle-ra zúdította most a szitkait. Ezt a lányt mindnyájan gyűlölték, a ház minden lakója belekötött, mindenki rajta töltötte ki a mérgét.

- Na nézd, hiszen ez ma megmosakodott!

- Csak még egyszer próbáld az udvarra dobni a halbelet, lemegyek érte, és a pofádba vágom!

- Papkurva!... Menj ostyát zabálni! Olyan ám ez, hogy egyik vasárnaptól a másikig szájában tartja az ostyát, abból él egész héten.

Adèle csípőig kihajolt az ablakon, úgy nézett le rájuk rémüldözve. Végül ő is kitört.

- Hagyjatok már békén, vagy nyakon öntelek benneteket!

A többiek még hangosabban kiabáltak és nevettek.

- Na, férjhez adtad a kisasszonyodat tegnap este? Talán te tanítod cicázni?

- Eh, ez a vízfejű! Olyan helyen szolgál, ahol még enni sem kap! Ezért vagyok rá a legdühösebb!... Te ütődött, hát nem tudsz kibabrálni velük?

Adèle már majdnem elsírta magát.

- Mindig csak hülyeségeket beszélnek - dadogta sírva. - Talán én tehetek arról, hogy nem adnak enni?

Egyre hangosabban kiabáltak, Lisa és Françoise is összeszólalkoztak, mert az új cselédlány Adèle pártjára állt. Adèle különben mégiscsak húzott sorstársaihoz, mert mit sem törődve azzal, hogy az előbb hogyan bántak vele, most figyelmeztetően felkiáltott:

- Vigyázat! Itt a nagysága!

Egy pillanat alatt elhallgattak, és valamennyien visszahúzódtak a konyhába. Az aknaszerű szűk udvar elcsendesedett, csak a piszkos lefolyók bűze áramlott felfelé, mintha csak a családok titkolt szennyesének szagát kavarta volna fel a cselédek gyűlölködése. Ez az udvar volt a ház szennycsatornája, amelyen áthömpölygött minden gyalázat, miközben az uraságok még papucsban ténferegtek, az ünnepélyes lépcsőházat meg lassan elárasztotta a bágyasztó meleg. Octave-nak eszébe jutott, hogy megérkezése napján Campardonéknál mennyire megdöbbentette a cselédek lármás veszekedése.

- Ezek aztán kedves teremtések - jegyezte meg. Most ő hajolt ki az ablakon, úgy vizsgálódott, mintha bosszantaná, hogy nem látta meg azonnal, mit is rejtegetnek a műmárvány lapokkal meg az aranyozott tapétával burkolt falak.

- Hát hova az ördögbe dugta el? - türelmetlenkedett Trublot, aki még az éjjeliszekrény fiókját is kikutatta, hogy megtalálja a fehér kesztyűjét.

Végül is a derékalj alatt akadt rá az összelapított és átmelegedett kesztyűre. Még egyszer megnézte magát a tükörben, a szoba kulcsát eldugta a megbeszélt helyre, egy ócska szekrény alá, amelyet valamelyik lakó hagyott ott a folyosó végében, majd Octave-val együtt elindult lefelé. Felöltőjét magasan felgombolta, nehogy meglássák, hogy még estélyi öltözetben van. Mikor Josserand-ék ajtaja előtt haladtak el, hangját felemelve, teljes nyugalommal mondta:

- Viszontlátásra, barátom! Igazán örülök, hogy a hölgyek jól vannak... remekül kipihenték magukat... Viszontlátásra.

Octave mosolyogva nézett utána. Azután, minthogy közeledett az ebédidő, úgy gondolta, hogy a padláskulcsot csak később adja vissza. Campardonéknál ebéd közben főként Lisát figyelte, aki az asztal körül sürgölődött. A lány most is tiszta volt és szemrevaló. Octave mégis hallani vélte rekedt hangú durvaságait. Nőismerete hát nem hagyta cserben ennél a lapos mellű lánynál. Campardonné most is áradozva beszélt Lisáról, lelkendezve mondta, hogy nem lop, ami történetesen igaz lehetett, mert a lánynak más gyengéje volt. Ráadásul úgy látszott, hogy nagyon jó Angèle-hez, Campardonné teljesen megbízott benne.

Angèle az utolsó fogásnál már el is tűnt az asztaltól, a konyhából hallatszott be a nevetése.

- Talán nem helyes, hogy Angèle-t ennyire szabadjára engedik a cselédekkel - kockáztatta meg Octave.

- Ó, nincs abban semmi rossz - válaszolt Campardonné szokott bágyatagságával. - Victoire a családban szolgált már akkor is, mikor a férjem született, Lisa felől meg egészen nyugodt vagyok... De különben is, a kislány idegesítene, ha örökösen körülöttem ugrálna.

Az építész elmerülten rágta szivarjának végét.

- Én megkövetelem Angèle-től, hogy minden délután két órán át a konyhában foglalatoskodjék. Azt akarom, hogy házias legyen. Csak így tanul bele... Mindig maga felett érzi az otthon védő szárnyait. Majd meglátja, micsoda gyöngyszemet nevelünk belőle!

Octave nem vitatkozott. Időnként teljesen ostobának tartotta Campardont, és mikor az építész megpróbálta rábeszélni, hogy hallgasson meg a Saint-Roch kápolnában egy híres prédikátort, kereken nemet mondott, elhatározta, hogy ma ki sem mozdul a házból. Bejelentette Campardonnénak, hogy este nem jön le vacsorázni, majd felment a szobájába. Csak ott vette észre, hogy a padláskulcs még mindig a zsebében van. Úgy gondolta, okosabb, ha most rögtön visszaviszi a házfelügyelőnek. Lefelé indult, de a lépcsőházban érdekes látványra lett figyelmes. Nyitva állt annak a szobának az ajtaja, amelyet az a bizonyos előkelő úr bérelt, akinek a nevét nem említették Octave előtt. Szinte eseménynek számított ez, mert az ajtót egyébként mindig szigorúan zárva tartották, és előtte mintha még a csend is mélyebb lett volna. Octave még inkább meglepődött, amikor hatalmas ágyat pillantott meg azon a helyen, ahol betévedő tekintete önkéntelenül is az íróasztalt kereste. Ebben a pillanatban feketébe öltözött, sűrűn lefátyolozott, karcsú hölgy surrant ki a szobából. Az ajtó azonnal bezárult.

Octave nagyon kíváncsi lett, és a lépcsőkön lefelé siető hölgy sarkába szegődött, hogy megnézze, vajon szép-e. De az ismeretlen riadt könnyedséggel surrant lefelé, apró cipői alig érintették a szőnyeget, nem maradt utána más nyom a házban, csak valami könnyű verbénaillat. El is tűnt, mire Octave az előcsarnokba ért. A kapualjban csak Gourd állt, aki sapkáját levéve, mély meghajlással köszönt a lefátyolozott hölgynek.

Octave átadta a házfelügyelőnek a kulcsot, és megpróbálta szóra bírni.

- Nagyon finom hölgynek látszott. Ugyan ki lehet?

- Egy úrihölgy - válaszolt kurtán Gourd.

Nem volt hajlandó többet mondani, de sokkal közlékenyebbnek bizonyult, amikor a harmadik emeleti úr került szóba. Ó, igazán a legelőkelőbb körökből való, azért bérelte ki ezt a szobát, hogy hetenként egy éjszakán át nyugodtan dolgozhasson.

- Szóval dolgozik? - kérdezte Octave. - Ugyan mit?

Gourd mintha nem is hallotta volna a kérdést, folytatta:

- És szíveskedett rám bízni a szoba rendben tartását. Tessék elhinni, nagyon gavallérosan fizet... Hát, kérem, ha az ember takarít valaki után, hamarosan rájön, hogy kivel van dolga. Ennél az úrnál kiválóbbat el sem lehet képzelni: ez már a fehérneműjén is látszik.

Most azonban kénytelen volt a küszöbről beljebb lépni, és egy pillanatra Octave is behúzódott a portásfülkébe, hogy utat engedjen a hintónak, amelyben a második emeleti lakók sétakocsizásra indultak a Bois-ba. A kocsis szorosra fogta a magasra emelt gyeplőt, a lovak kapálóztak, és amikor a nagy négyüléses elgördült a kapualjban, Octave a kocsi ablakán át két szép, mosolygó gyermekarcot pillantott meg, a szülőkből már alig látott valamit. Gourd udvariasan, de hűvösen köszöntötte őket, nem hajolt meg.

- No, ezek sem nagyon zavarják a ház csendjét - jegyezte meg Octave.

- A ház csendjét senki sem zavarja - mondta barátságtalanul a házfelügyelő. - Mindenki úgy él, ahogyan akar, csakhogy egyesek tudják, mi illik, mások meg nem, ennyi az egész.

A második emeleti lakókat a háziak nagyon rossz szemmel nézték, mert nem jártak össze senkivel. Pedig szemmel láthatóan jómódban éltek, de a férj könyveket írt, és Gourd fintorogva jegyezte meg, hogy ez egyáltalában nem valami bizalomgerjesztő, hiszen az ember még csak el sem tudja képzelni, hogy mit művelhetnek úgy egymagukban, mintha nem is volnának senkire rászorulva, mintha mindig hiánytalanul boldogok lennének. Nagyon gyanús az egész!

Valérie tért most haza, és Octave kinyitotta előtte az előcsarnok ajtaját, majd udvariasan visszalépett, hogy előreengedje.

- Jól érzi magát, asszonyom?

- Köszönöm, igen.

Az asszony fáradt volt, és Octave azt is látta, hogy a cipője csupa sár. Önkéntelenül is eszébe jutott, amit a cselédek mondtak a furcsa ebédről, meg az asszonyról, aki hanyatt fekve kalimpál. Gyalog jöhetett haza, nyilván nem talált kocsit. Nedves ruháiból áporodott, kesernyés szag áradt. Az asszony titkolni próbálta fáradtságát, de minden porcikája olyan bágyadt volt, hogy időnként megkapaszkodott a karfában.

- Milyen csúnya idő van ma, ugye, asszonyom?

- Utálatos... és a levegő is olyan nyomott.

Felértek az első emeletre, elköszöntek egymástól. Octave csak egy pillantást vetett rá, ennyi is elég volt, hogy lássa, milyen gyűrött az asszony arca, milyen bágyadt a szeme, és hogy sebtében feltűzött haját kócosan gyűrte a kalap alá. Ment tovább felfelé, gondolkozott, bosszankodni kezdett, majd valósággal dühbejött. Miért éppen vele nem hajlandó? Hiszen ő sem butább, ő sem csúnyább, mint akárki más.

A harmadik emeleten, Juzeurné ajtaja előtt eszébe jutott az előző napon tett ígérete. Hirtelen kíváncsi lett, vajon milyen lehet közelebbről ez a szürkéskék szemű, finom kis teremtés. Becsengetett. Juzeurné maga nyitott ajtót:

- Ó, Mouret úr, milyen kedves magától!... Kerüljön beljebb.

A barátságos lakás kicsit fülledt volt: mindenütt szőnyegek, függönyök, puha heverők és székek, a levegő langyos és mozdulatlan; halványlila, öreg selyemmel bélelt ékszerládikóra emlékeztetett az egész. A háziasszony alacsony, széles pamlagra ültette le Octave-ot a fogadószobában, ahol a kettős függönyök szinte templomi hangulatot árasztottak.

- Erről a csipkéről beszéltem - mondta Juzeurné, aki egy szantálfából készült, különböző csipkékkel-szalagokkal teli dobozt hozott be. - Ajándékba szeretném adni valakinek, és kíváncsi vagyok, hogy mennyit ér.

Egy darabka régi, nagyon szép angol csipkét mutatott. Octave a szakértő szemével vizsgálta meg, és végül háromszáz frankra becsülte. És miután mindkettőjük keze a csipkét simogatta, Octave szó nélkül az asszony kezére hajolt, és sorra csókolgatta apró ujjait.

- No de, Mouret úr, az én koromban!... Igazán mi is jut eszébe? - gügyögte Juzeurné cseppet sem haragosan. Harminckét éves volt, de öregasszonynak mondta magát. Mint mindig, most is célzást tett élete tragédiájára: - Istenem, istenem, tíznapi házasság után elment az a szívtelen, azóta sem jött vissza, és senki nem érti, miért is történt így.

- Elképzelheti - folytatta, szemét az égre emelve -, hogy ilyen csapás után egy asszony nem tudja újra kezdeni.

Octave nem engedte el a tenyerébe simuló langyos kis kezet, tovább csókolgatta az ujjacskákat. Az asszony álmatag és gyengéd pillantással nézett rá, majd anyai hangon csak ennyit mondott:

- Gyermek.

Octave ezt bátorításnak vélte, át akarta fogni a derekát, hogy magához húzza a pamlagra, de az asszony ügyesen kibontakozott a férfi karjaiból, nevetett, mintha csak tréfára venné az egészet.

- Ne, ne bántson, ha azt akarja, hogy jó barátok maradjunk!

- Szóval nem? - kérdezte Octave fojtott hangon.

- Mit nem? Hogy érti ezt?... Ó, a kezemet, ameddig csak tetszik!

Octave ismét megfogta a kezét, de most kisimította, és a tenyerét csókolgatta, az asszony meg leeresztette szempilláit, megint csak tréfára fogta az egészet, szétnyitotta ujjait, a cica ereszti így ki a karmait, ha azt akarja, hogy talpacskáját simogassák. De azt már nem engedte meg, hogy Octave szája a csuklója fölé is eljusson. Az első napon még a csukló a sérthetetlen határvonal, ezen túl kezdődik a bűn.

- Jön a plébános úr! - rontott be Louise, aki most érkezett haza.

Louise-t csecsemőkorában kapu alól szedték fel, ez meg is látszott beteges színén, meggyötört arcvonásain. Hülyén felnevetett, amikor észrevette, hogy a vendég úrnőjének a tenyeréből eszik. De Juzeurné csak egy pillantást vetett rá, máris elhallgatott és kitakarodott a fogadószobából.

- Attól tartok, hogy nem megyek vele sokra - mondta Juzeurné -, de hát mindent meg kell próbálni, hogy az ember a jó útra terelje ezeket a veszendő lelkeket... Tessék, Mouret úr, erre menjen...

Átkísérte az ebédlőbe, a fogadószobába meg Louise beengedte a papot. Juzeurné hívta Octave-ot, jöjjön el mielőbb, legalább ő is elbeszélgethet valakivel, hiszen olyan magányos, olyan szomorú. Még jó, hogy a vallásban vigaszt talál.

Délután öt óra tájt Octave már Pichonéknál volt, és nagyon élvezte a vacsora előtti nyugalmat. Valami döbbenetfélét érzett a házzal szemben. Eleinte, mikor ideköltözött, még igazi vidéki volt, a lépcsőház fényűző komolysága tisztelettel töltötte el, azután mikor azt hitte, hogy pontosan tudja, mi folyik a nagy mahagóni ajtók mögött, akkor már inkább hajlamos volt arra, hogy mélységesen lenézzen itt mindent. Nem tudta, mihez tartsa magát: először olyan erényesnek látta ezeket a polgárasszonyokat, hogy szinte megdermedt a közelükben, azután meg azt hitte, hogy mindegyik könnyű préda, csak inteni kell nekik, és meglepte, sőt dühbe hozta, ha valamelyik mégsem volt kapható. Marie elpirult örömében, mikor Octave az ebédlőszekrényre tette a könyveket, amiket neki szedett össze délelőtt a padláson. Nem győzte elégszer elmondani:

- Milyen kedves maga, Mouret úr, nagyon, nagyon köszönöm!... És milyen jó, hogy már itt van! Iszik egy kis cukros vizet konyakkal? Étvágyat csinál!

Octave Marie kedvéért elfogadta az italt. Most mindent olyan kellemesnek talált itt, még Pichont is, meg Vuillaume-ékat, akik körülülték az asztalt, és a szokott vasárnapi beszédtémákat kérődzték. Marie párszor kiszaladt a konyhába, hogy meglocsolja a göngyölt birkaszegyet, Octave meg, mintha csak tréfából tenné, egyszer utánament, a tűzhely előtt derékon kapta, és megcsókolta a nyakát. Marie egy hangot sem szólt, megfordult és szájon csókolta Octave-ot, aki most nagyon kellemesnek érezte a mindig hűvös ajkak érintését.

- Mit szól az új miniszterükhöz? - kérdezte Pichontól, mikor visszajött a konyhából.

Pichon nagyon meglepődött. Hát új minisztert neveznek ki a közoktatásügyben? Ő erről mit sem tud, az irodában nem beszélgetnek ilyesmiről.

- Milyen rossz idő van! - folytatta minden átmenet nélkül. - Az ember nem képes vigyázni a nadrágjára.

Vuillaume-né egy batignolles-i lányról beszélt, aki rossz útra tért.

- El sem hinné, uram - magyarázta Octave-nak -, milyen jó nevelést kapott ez a lány, de úgy unatkozott a szülői házban, hogy kétszer is ki akart ugrani az ablakon... Az ember igazán nem érti!

- Vasrácsot kell szereltetni az ablakokra - jelentette ki Vuillaume.

A vacsora nagyon kellemes volt. Kicsiny lámpa világította meg a szerényen terített asztalt, és körülötte a vacsora végéig így folyt a beszélgetés. Pichon meg az apósa, miután már egyszer a minisztériumi emberek kerültek szóba, ki nem fogytak az osztályvezetőkből meg a helyetteseikből: az após folyton azokról beszélt, akik az ő idejében szolgáltak, csak később jutott eszébe, hogy ezek már mind meghaltak, a veje meg egyre az új embereket emlegette, így aztán szépen belekeveredtek az egészbe, alig győzték kimagyarázni, hogy ki kiről beszélt. A két férfi és az anyós azonban egyben mégis megegyeztek: a kövér Chavignat-nak, akinek olyan csúnya felesége van, túl sok gyereke lett. Az ő anyagi helyzetében ez kész bolondság. Octave mosolygott, pihent, boldog volt, hosszú idő óta nem volt ilyen kellemes estéje, a végén még ő is meggyőződéssel szidta a kövér Chavignat-t. Marie tiszta, ártatlan tekintete megnyugtatóan hatott rá. Az asszonyt az sem izgatta, hogy Octave a férje mellett ül, szokott bágyadt odaadásával igyekezett mindkettőjük kedvében járni.

Pontosan tíz óra volt, mikor Vuillaume-ék asztalt bontottak. Pichon is vette a kalapját, mert minden vasárnap elkísérte az öregeket az omnibuszig. Már az esküvőjüket követő napon is így volt, és Vuillaume-ék nagyon megsértődtek volna, ha Pichonnak eszébe jut feladni ezt a tiszteletteljes szokását. Hármasban mentek le a rue Richelieu-re, azután lassan elindultak a körút felé, lesték a batignolles-i omnibuszt, amely ide már mindig zsúfolva érkezett, úgyhogy Pichon gyakran kísérte el őket egészen a Montmartre-ig, nem vetemedett volna arra, hogy otthagyja az apósát meg az anyósát, mielőtt fel nem segíti őket a kocsira. Minthogy nagyon lassan jártak, csaknem két órába telt, míg Pichon hazatért.

Barátságos kézfogással váltak el a lépcsőházban. Octave Marie-val együtt visszament a lakásba, és nyugodtan mondta:

- Esik. Jules legfeljebb éjfélre ér haza.

Lilitte sem zavarta őket, a kicsit már korán lefektették, és Octave ölébe ültette Marie-t, egy csészéből itták meg a maradék kávét. A fiatalember úgy érezte magát, mint egy férj, akit felélénkített egy kis családi ünnepség, de most örül, hogy a vendégek elmentek, a csukott ajtó mögött végre kettesben maradtak, és kedvére ölelheti a feleségét. A szűk szoba zsongító melegét a madártej vaníliaillata járta át. Apró csókokkal borította Marie állat, mikor valaki kopogott az ajtón. Marie még csak meg sem rezzent. A hibbant Josserand fiú alkalmatlankodott. Amikor csak tehette, kiszökött a lakásból, és átjött Marie-hoz beszélgetni. Vonzotta a fiatalasszony szelídsége, ők ketten jól megértették egymást, akár tíz percen át is elüldögéltek úgy, hogy csak egy-egy összefüggéstelen mondatot váltottak.

Octave hallgatott, nagyon bosszús volt.

- Vendégek vannak - dadogott Saturnin. - Törődöm is én azzal, hogy nem ültetnek az asztalhoz!... Felfeszítettem a zárat és kiszöktem. Úgy kell nekik!

- Megijednek, ha nem látják magát sehol, menjen szépen haza - mondta neki Marie, aki látta, hogy Octave milyen türelmetlen.

De a bolond csak boldogan nevetett. Zavaros szavakkal mesélt arról, hogy mi történik otthon, mintha csak azért járna Marie-hoz, hogy elmondjon neki mindent, amin töpreng.

- Papa megint egész éjjel dolgozott... Mama megpofozta Berthe-et... Mondja, fáj az a férjhez menés?

És minthogy Marie nem válaszolt, egyre izgatottabban folytatta:

- Nem akarok vidékre menni, azt már nem... Ha csak hozzám nyúlnak, megfojtom őket, könnyen elbánok velük éjszaka, mikor alusznak... A tenyere olyan selymes, mint a levélpapír, de az a másik, hát az egy undok lány...

Elölről kezdte, belezavarodott, képtelen volt megmondani, hogy miért is jött. Marie rábeszélésére végül hazament, még azt sem vette észre, hogy Marie-nál vendég van.

Octave nem akarta, hogy megint megzavarják őket, és a saját szobájába akarta átvinni a fiatalasszonyt. De Marie ellenkezett, elpirult. Octave nem értette, miért ez a hirtelen támadt szemérmesség, próbálta megnyugtatni, hogy az ő szobájában is meghallják, ha Jules felfelé jön, Marie-nak lesz annyi ideje, hogy hazasurranjon. De a fiatalasszony megharagudott, sőt mikor Octave tovább erősködött, hát felháborodott, mintha erőszakoskodni akarnának vele.

- Nem, nem! A maga szobájában soha! Az olyan csúnya dolog lenne... Maradjunk itt!

Ezzel beszaladt, megbújt a szobája sarkában. Octave-ot nagyon meglepte ez a váratlan ellenszegülés, tanácstalanul állt a lépcsőházban, mikor egyszerre lármás veszekedés hallatszott fel az udvarról. Úgy látszik, ma minden ellene fordul, legokosabb, ha aludni megy. De ebben a késői órában olyan szokatlan volt ez a nagy lárma, hogy kinyitotta az egyik ablakot, hallani akarta, mi történik ott lent. Éppen Gourd kiáltozott:

- Értse meg, hogy ide be nem jöhet!... Szóltam már a háziúrnak, mindjárt lejön, és majd ő hajítja ki magát.

- Mit? Hogy kihajítani? - válaszolt egy öblös hang. Talán nem fizettem ki a lakbért?... Gyere csak nyugodtan, Amélie, és ha ez az ember hozzád nyúl, ő húzza a rövidebbet!

A padlásszoba bérlője volt, az asztalos, most ért haza a feleségével, akit délelőtt Gourd kikergetett. Octave kihajolt az ablakon, de az udvar sötét volt, és csak az előcsarnokból kiszűrődő gázláng gyér világánál imbolygó alakokat látott.

- Vabre úr! Vabre úr! - kiáltozott sürgetően a házfelügyelő, akit az asztalos odább taszított. - Gyorsan, gyorsan, ez a perszóna megint be akar jönni!

Gourd-né dagadt lábával maga ment fel a háziúrért, aki éppen nagy művén dolgozott. Vabre lejött, Octave hallotta, amint dühösen hajtogatja:

- Ez már botrány! Gyalázat!... Ilyesmit nem tűrök meg a házamban!

Most a munkáshoz fordult, akit először megjuhászított a háziúr beavatkozása.

- Azonnal küldje el ezt a nőt, érti?! Azonnal... Nem tűrünk ilyen nőket a házban!

- De hiszen a feleségem! - mondta döbbenten a munkás. - Szolgál, és csak havonta egyszer jön, mikor szabadságot kap... Ebből csinálnak ilyen hűhót?! Azt talán mégsem tilthatják meg, hogy a feleségemmel háljak?!

A házfelügyelő meg a háziúr most már teljesen magukon kívül voltak.

- Vegye tudomásul, hogy felmondok magának! - hebegte Vabre. - De a felmondási időben sem tűröm, hogy a házamat lebujnak nézze... Gourd, hajítsa ki ezt a nőszemélyt az utcára... Maga meg vegye tudomásul, hogy ilyen rossz vicceket nem tűrök. Mondta volna meg, ha házas... Fogja be a száját, ne szemtelenkedjék tovább.

Az asztalos, aki jókedélyű ember volt, meg nyilván ivott is pár kortyot, most elnevette magát:

- Fura dolog... Na de ha az úr így akarja, hát menj csak vissza, Amélie, a helyedre. Majd máskor csinálunk gyereket. Merthogy most éppen egy fiút akartunk... A felmondást meg szívesen elfogadom! Nem is maradnék egy ilyen piszok házban! Cifra dolgok vannak itt, akár egy trágyadombon! Nem engednek be egy asszonyt a saját férjéhez? Azt bezzeg elnézik, hogy az emeleti lakásokban azok a szép ruhás szemetek úgy élnek, mint a szukák!... Piszok banda! Úri csürhe!

Amélie elment, nehogy a férjének még több kellemetlensége legyen, az asztalos meg tovább zsörtölődött, de nem volt dühös, inkább csak csúfolódott. Gourd közben visszakísérte Vabre urat, és még megjegyzéseket is tett. Milyen aljas a nép! Egy munkás már elég ahhoz, hogy tönkretegye az egész ház békességét.

Octave becsukta az ablakot, de amint vissza akart menni Marie-hoz, a folyosón összeütközött egy nesztelenül surranó alakkal.

- Nocsak! Hát maga megint itt jár? - mondta, mikor felismerte Trublot-t, aki egy pillanatig ijedten hallgatott, majd magyarázkodni kezdett.

- Igen, én vagyok... Josserand-éknál vacsoráztam, és felmegyek...

Octave felháborodott:

- Ó, azzal a szutykos Adèle-lal!... Hiszen azt bizonygatta, hogy vele nem!

De Trublot ismét feltalálta magát, és hencegve mondta:

- Higgye el, kedves barátom, jó nő... Nem is gondolná, micsoda bőre van!

Azután szidta a munkást meg a piszkos nőügyeit, csaknem rajtakapták miatta a hátsó lépcsőn. Miatta kellett átjönnie a főlépcsőre.

Mielőtt továbbment volna, még emlékeztette Octave-ot:

- Ne feledkezzék meg arról, hogy jövő pénteken elviszem Duveyrier barátnőjéhez... Együtt ebédelünk.

A házra ismét nyugalom borult, mintha csak a szűzies tisztaságú hálószobákból áradna ki az áhítatos csend. Marie éppen a párnákat igazgatta a hálószobában, mikor Octave visszament hozzá; most ott ölelkeztek a hitvesi ágyon. Fent meg, a padlásszobában, minthogy Adèle a széken hagyta a mosdótálat meg egy öreg papucsot is, Trublot frakkban, fehér nyakkendősen ült a lány keskeny ágyán, és türelmesen várakozott.

Mikor meghallotta, hogy Julie felfelé jön, még a lélegzetét is visszafojtotta, nagyon félt a nők veszekedésétől. Végre megjelent Adèle is. Rosszkedve volt, nyomban belekötött Trublot-ba:

- Ide hallgass! Különbül is viselkedhetnél velem, mikor felszolgálok az asztalnál!

- Hogyhogy különbül?

- Hiszen még csak rám sem nézel; ha kenyeret kérsz, világért sem mondanád, hogy "legyen szíves". Ma este is, mikor kínáltam a húst, hát úgy néztél, mintha meg sem látnál... Vedd tudomásul, hogy torkig vagyok! Az egész ház rajtam köszörüli a nyelvét. Már csak az hiányzott, hogy te is úgy bánj velem, mint a többiek!

Dühösen levetkőzött, ledobta magát a recsegő, öreg ágyra, és hátat fordított Trublot-nak, aki végül könyörgőre fogta a dolgot.

A szomszéd szobában az asztalos, akiben még volt egy kis borgőz, magában beszélgetett, de olyan hangosan, hogy az egész folyosó visszhangzott tőle:

- Na, ez mégiscsak furcsa! Megtiltják az embernek, hogy a saját feleségével háljon!... Nem tűrsz meg nőt a házadban, te vén rothadt?! Néznél most csak egy kicsit a takarók alá, majd meglátnád, mi folyik itt!
7

Josserand-ék, bár maguk is undorodtak tőle, két hét óta mindennap meghívták Bachelard bácsit, hogy kicsikarják belőle Berthe hozományát.

Amikor bejelentették neki a házasság tervét, csak ráveregetett Berthe arcára:

- No hát férjhez megyünk?! Jól van, kislány!

Süket maradt minden célzásra, ha pénzről kezdtek előtte beszélni, rögtön ütődött lumpnak mutatta magát, akit az italokon kívül semmi egyéb nem érdekel.

Josserand-nénak az az ötlete támadt, hogy egyik este Berthe jövendőbelijével együtt hívja meg. Talán mégiscsak elhatározza magát, ha látja Auguste-öt. Nagy elszántság kellett ehhez, hiszen a család nem szívesen mutogatta a nagybácsit, mindnyájan rettegtek, hogy nagyon rossz benyomást kelt. Ez alkalommal azonban tűrhető volt, csak a mellényén éktelenkedett egy nagy pecsét, nyilván az egyik kávéházban freccsent rá valami cukros ital. De amikor Auguste távozása után nővére megkérdezte, hogy mi a véleménye a férjjelöltről, nagyon óvatosan csak ennyit mondott:

- Hát kedves, kedves...

De a hozomány kérdésénél mégiscsak végére kellett járni, hiszen már a körmükre égett. Josserand-né elhatározta, hogy dűlőre viszi a dolgot.

- Ha már egymás között vagyunk, használjuk fel az alkalmat... Kedveskéim, hagyjatok bennünket magunkra, hadd beszélgessünk kicsit a nagybátyátokkal... Berthe, te nézz utána, mit csinál Saturnin, nehogy megint felfeszítse a zárat!

Saturnin, mióta nagy titokban a nővére házasságának tervével foglalkoztak, szobáról szobára őgyelgett, nyugtalanul szaglászott, megérzett valamit, pokoli ötleteivel állandóan rémületben tartotta az egész családot.

- Mindent megtudakoltam Vabre-ék felől - kezdte Josserand-né, mikor férjével és bátyjával maradt. - Nos hát, a helyzet a következő.

Hosszan és számadatokkal együtt ismertette Vabre-ék anyagi helyzetét. Az öreg Vabre félmillió frank tőkével költözött Versailles-ból Párizsba. Tegyük fel, hogy háromszázezer frankot befektetett a házba, akkor maradt kétszázezer frankja, és ez már tizenkét év óta kamatozik. Ezenfelül évenként kétezer frankot jövedelmez a ház, és minthogy az öreg Vabre Duveyrier-éknél él, és úgyszólván egy garast sem költ, mintegy öt-hatszázezer frankra rúgó tőkéje lehet, no és ezenfelül itt van a ház. Ami az ügynek ezt a részét illeti, a kilátások nagyon biztatóak.

- Szóval nincs semmi költséges kedvtelése? - kérdezte a nagybácsi. - Azt hittem, hogy tőzsdézik.

Josserand-né tiltakozott. Olyan józan ember az öreg Vabre, és úgy elmerül az ő nagy munkájában.

- Ez a pasas legalább elég élelmes volt, vagyont gyűjtött - mondta, és férjére pillantva keserűen mosolygott. Josserand lehajtotta a fejét.

Mind a három Vabre gyerek - Auguste, Clotilde és Théophile - százezer frankot kapott anyja halálakor. Théophile belebukott a vállalkozásaiba, most öröksége roncsaiból él valahogy. Clotilde nyilván befektette az örökrészét, hiszen a zenén kívül nincs más szenvedélye. Auguste most vásárolta meg a földszinti üzletet, és a hosszú időn át tartalékolt százezer frankján selyemkereskedéssel próbálkozik.

- Az öreg, persze, nem ad semmit a gyerekeinek, amikor megházasítja őket - jegyezte meg a nagybácsi.

- Hát, istenem, nem nagyon szeret adni, ez, sajnos, körülbelül biztosra vehető. Amikor Clotilde-ot férjhez adta, nyolcvanezer frankos hozományt ígért, de Duveyrier ebből mindössze tízezer frankot látott, nem is követelőzött a többi miatt, sőt még el is tartja az apósát, dédelgeti fukarságát, minden bizonnyal azt reméli, hogy egyszer majd csak kezére kerül az öreg vagyona. Théophile-nak meg ötvenezer frankot ígért, amikor feleségül vette Valérie-t, eleinte legalább a kamatokat kifizette, de később már egy garast sem adott, sőt most már azt is megköveteli, hogy lakbért fizessenek. Théophile-ék nem mernek ellenkezni vele, fizetnek, mert félnek, hogy az öreg kihagyja őket a végrendeletből, így hát nem szabad arra számítani, hogy Auguste megkapja az ötvenezer frankot, ami a házassági szerződés aláírása napján járna neki, már az is nagyon jó lenne, ha az apja néhány évig elengedné neki az üzletbért.

- Hát persze! - mondta Bachelard. - A szülőknek mindig nehéz... A hozományt soha senki nem fizeti ki.

- De térjünk vissza Auguste-re - folytatta Josserand-né. - Elmondtam most, hogy mire számíthat. Csak Duveyrier-ék részéről fenyeget veszély, de Berthe majd szemmel tartja őket, ha már egyszer bekerül a családba. Auguste, minthogy hatvanezer frankért vásárolta meg az üzletet, negyvenezer frankkal indult, mikor megnyitotta. Csakhogy egyrészt tőkére van szüksége, másrészt meg egyedül van, asszony kell neki, hát ezért akar házasodni... Berthe csinos, Auguste már szinte látja a pult mögött; ami meg a hozományt illeti, ötvenezer frank igazán nem csekélység, ez aztán döntésre bírta.

A nagybácsinak a szempillája sem rezdült. Végül ellágyultan csak annyit mondott, hogy jobbat képzelt volna Berthe számára. Csepülni kezdte a jövendőbeli vőt: kedves fiú, ez tagadhatatlan, de hát idős, túlságosan idős, már elmúlt harminchárom éves, mindig betegeskedik, arckifejezésén látszik, hogy örökké fáj a feje, mindig savanyú, márpedig egy üzletben vidám képet kell vágni.

- Van talán egy másik jelölted? - kérdezte Josserand-né, aki már türelmetlenkedett. - Egész Párizst megmozgattam, mire rátaláltam.

Egyébként ő sem volt túlságosan elbűvölve a jelölttől. Sorra vette a hibáit:

- Nem valami lángész, sőt azt hiszem, meglehetősen buta is... Aztán meg nem szeretem az olyan férfiakat, akik fiatal korukban sem rúgnak ki a hámból, akik nem vágnak neki bátran az életnek, évekig gondolkoznak, míg rászánják magukat valamire. Ez az Auguste is, mikor otthagyta az iskolát - mert hiszen nem tudta befejezni az örökös fejfájása miatt -, tizenöt éven át kis fizetésért gürcölt, kereskedelmi tisztviselő volt, és csak aztán mert hozzányúlni a százezer frankjához, amelynek kamatait alighanem az apja vágta zsebre... Hát nem valami kiválóság, az biztos.

Josserand eddig mélységesen hallgatott, de most megkockáztatta a kérdést:

- De, kedvesem, ha így áll a dolog, minek ragaszkodnánk ehhez a házassághoz. Ha ez a fiatalember nem egészséges...

De Bachelard közbevágott:

- Nem az egészségről van szó, ez még nem volna akadály... Berthe-nek igazán nem lenne nehéz azután még egyszer férjhez menni.

- De ha egyszer olyan tehetetlen - próbálkozott újból Josserand -, ha egyszer boldogtalanná tenné a lányunkat...

- Boldogtalanná?! - csattant fel Josserand-né. - Miért nem mindjárt azzal áll elő, hogy odadobom a lányomat az első jöttmentnek!... Magunk között vagyunk, megtárgyalhatjuk a dolgokat: ezzel így állunk, emezzel meg emígy, nem fiatal, nem jóképű, nem okos... de hát csak úgy beszélgetünk! Na, nem igaz? Hát ez csak természetes... De végül is nagyon megfelelő, jobbat nem találhatunk, és akár tetszik, akár nem, én bizony kimondom: Berthe nem is remélhetett ekkora szerencsét. Hát szavamra, én már azt hittem, beleőszülök, mire férjhez adom.

Ezzel felpattant, a letorkolt Josserand meg hátrább tolta a székét.

- Csak attól félek - folytatta a felesége, és harciasan Bachelard elé állt -, hogy a fiatal Vabre visszalép, ha a házassági szerződés megkötése napján nem kapja meg készpénzben a hozományt... Ez érthető lenne, hiszen szüksége van a pénzre...

Ebben a pillanatban sarkon fordult, mert dühös zihálást hallott maga mögött. Saturnin állt a félig nyitott ajtóban, a szeme parázslott. A konyhából lopott nyárssal fenyegetőzött, egyre csak azt hajtogatta, hogy felnyársalja a libákat. Bachelard nagybácsi, akit már amúgy is nagyon idegesített a beszélgetés újabb fordulata, most kihasználta a riadalmat:

- Ne zavartassátok magatokat - kiáltotta vissza az előszobából. - Megyek, mert éjfélkor találkoznom kell egyik ügyfelemmel, aki egyenesen Brazíliából jön.

Mikor végre sikerült lefektetni Saturnint, Josserand-né elkeseredetten jelentette ki, hogy a fiút most már igazán képtelenség otthon tartani. Bolondokházába kell záratni, mert még valami szerencsétlenséget csinál. Nem élet ez így, hogy folyton az őrültet kell dugdosni. A nővérei nem mehetnek férjhez, amíg ez itt szem előtt lesz, hiszen mindenki utálkozik és fél tőle.

- Várjunk még ezzel - próbálkozott Josserand, akinek vérzett a szíve, ha arra gondolt, hogy fiát el kell távolítani a háztól.

- Nem! Nem! - jelentette ki az asszony. - Semmi kedvem ahhoz, hogy végül felnyársaljon!... Már a legjobb úton voltam, hogy a bátyámat sarokba szorítsam... De sebaj! Holnap elmegyünk hozzá Berthe-tel együtt. Majd meglátjuk, lesz-e képe kibújni az ígéretei alól... Berthe-nek különben is meg kell látogatnia a keresztapját. Ez úgy illik.

Másnap az anya, az apa és a leány ünnepélyes látogatást tettek a nagybácsi üzlethelyiségében. A d'Enghien utca egyik nagy bérházának egész földszintjét elfoglalták az irodák és raktárak. A kapuk előtt társzekerek sorakoztak, az üvegtetős udvaron csomagolómunkások dolgoztak, ládákat szögeztek le, és a nyitott ajtókon át be lehetett látni az áruval telt raktárakba. Itt tárolták a vevők rendeléseire felvásárolt szárazfőzeléket, selyembálákat, papírárukat, faggyút, meg a spekulációra felhalmozott árukat is. Itt találtak rá Bachelard-ra, akinek vörös orrán, gyulladt szemén látszott az előző napi dorbézolás, de a feje tiszta volt, üzleti szimata most sem hagyta cserben, így volt ez mindig, ha üzleti könyvei között ült.

- Eljöttetek - mondta kelletlenül.

Kis szobába vezette be vendégeit, ennek az ablakából tartotta szemmel a munkásokat.

- Berthe-et kísértem el hozzád - magyarázgatta Josserand-né. - Tisztában van azzal, hogy mivel tartozik neked.

A fiatal lány megcsókolta a nagybátyját, azután anyja szemének egy intésére hirtelen érdeklődés támadt benne az udvaron folyó munka iránt, kiment, hogy közelebbről lássa. Josserand-né rögtön a tárgyra tért.

- Ide figyelj, Narcisse, hallgasd meg, hogyan is állunk... A te ígéreteidben bízva bejelentettem, hogy Berthe-tel ötvenezer frank hozományt adunk. Ha nincs pénz, a házasság füstbe megy... Márpedig az ügy odáig fejlődött, hogy a szakítás nagy szégyen volna. Nem hagyhatsz bennünket ekkora csávában.

Bachelard szeme egyszeriben zavarossá vált, és mintha részeg lenne, úgy dadogta:

- Hogyan? Mit? Hogy te ígértél... nem kell ígérni... abból csak baj van...

Azután siránkozni kezdett, hogy milyen anyagi gondjai vannak, lószőrt vásárolt, egy egész tételt, arra számított, hogy a lószőr ára emelkedik, szó sincs róla, lementek az árak, és kénytelen volt veszteséggel túladni az egészen. Sietve szedte elő az üzleti könyveit, mindenáron meg akarta mutatni a számlákat. Kész csőd volt ez az üzlet.

- Ugyan, hagyjuk - mondta végül Josserand türelmetlenül. - Ismerem a maga üzletmenetét, annyit keres, amennyit akar, és tele lenne pénzzel, ha nem szórná ki az ablakon... Én nem kérek magától semmit. Éléonore ragaszkodott ahhoz, hogy magához forduljunk. De annyit mondhatok, hogy bolondot csinált belőlünk. Tizenöt év óta tartom rendben a könyvelését, és azóta minden istenáldott szombaton azt ígérgeti...

A nagybácsi mellét verdesve szakította félbe:

- Mármint hogy én ígértem?! Ugyan!... Nem, nem, bízzák csak rám, nem járnak rosszul. Nem szeretem, ha kérnek tőlem, ez bosszant, beteggé tesz... Majd meglátják annak idején.

Josserand-né sem ment vele többre. Bachelard a kezüket szorongatta, a szívéről beszélt, meg arról, hogy mennyire szereti a rokonait, könyörgött nekik, ne kínozzák tovább, égre-földre esküdözött, hogy nem bánják meg. Mindig tudta, mi a kötelessége, mindenkor teljesíti is. Berthe később majd megtudja, hogy milyen szíve van az ő nagybátyjának.

- Na és a hozománybiztosítás? - kérdezte egyszeriben józan hangon. - Mi van az ötvenezer frankos biztosítással, amit a kislány javára kötöttek?

Josserand-né vállat vont.

- Ennek már tizennégy éve fuccs! Százszor is hallhattad már, hogy a negyedik részletnél nem tudtuk kifizetni a kétezer frankot.

- Nem tesz semmit - mormolta szemhunyorítva Bachelard. - Beszélni kell a Vabre családnak erről a biztosításról, így halogatni lehet a hozomány kifizetését... A hozományt úgysem fizeti ki soha senki.

Josserand felháborodottan állt fel.

- Hogyan? Különb tanácsot nem tud adni nekünk?

De a nagybácsi nem értette meg, egyre csak azt hangoztatta, hogy ezt mindenki így csinálja, soha senki nem fizet.

- Soha! Érti? Soha! Kifizetnek egy részletet meg a kamatokat. Az öreg Vabre maga is... Talán bizony Bachelard papa kifizette Éléonore hozományát? Na, ugye nem? Mindenki ragaszkodik a pénzhez, a kutyafáját!

- De hiszen maga aljasságra akar bennünket rábeszélni! - méltatlankodott Josserand. - Hazudnom kellene, okiratot hamisítani, ha be akarnám mutatni a biztosítási kötvényt...

De a felesége félbeszakította. A bátyja ötlete gondolkozóba ejtette. Csodálkozott, hogy ez neki magának nem jutott eszébe.

- Istenem, de könnyen tűzbe jössz, kedvesem... - szólt rá férjére. - Narcisse egy szóval sem mondta neked, hogy hamisítsál.

- Persze hogy nem - dünnyögte a nagybácsi. - A papírokat nem kell felmutatni.

- Egyszerűen csak időnyerésről van szó - folytatta az asszony. - ígérd csak meg a hozományt, majd később meg is adhatjuk.

De a derék ember lelkiismerete végül fellázadt. Nem! Szó sem lehet róla, ebbe nem mehet bele, nem hajlandó erre a lejtőre lépni. Mindig kihasználták az engedékenységét, apránként vették rá olyan dolgokra, amik később úgy megfeküdték a gyomrát, hogy valósággal belebetegedett. Ha nem tud adni hozományt, nem is hajlandó ígérgetni.

Bachelard az ablakon dobolt, egy takaródót fütyörészett, így akarta kimutatni, hogy kutyába sem veszi az ilyenfajta aggályokat. Josserand-né már halálsápadt volt, gyűlt benne a méreg, majd hirtelen kitört:

- Hát vegye tudomásul, ha már idáig eljutottunk, a házasság meg is lesz... A leányomnak ez az utolsó lehetősége. Inkább tőből vágatom le a kezemet, de nem szalasztja el! Mit törődöm én másokkal! Elvégre, ha az embert a végsőkig hajtják, hát mindenre képes.

- Szóval, akár gyilkolna is, csak hogy férjhez adja a lányát?

Josserand-né kihúzta magát, és dühösen mondta:

- De úgy ám!

Azután elmosolyodott. A nagybácsi csitította a vihart. Mire jó civódni? Egyetértéssel többre mennek. Végül Josserand, a felháborodástól még mindig reszketve, fejét vesztve, beleegyezett, hogy tárgyal a dologról Duveyrier-vel, Josserand-né szerint ugyanis minden tőle függ. Csakhogy jókedvében kell elfogni a tanácselnököt, ha el akarnak nála érni valamit. A nagybácsi felajánlotta sógorának, hogy összehozza őket egy bizonyos helyen, ahol a tanácselnök nem tud semmit megtagadni.

- Csak megbeszélésről lehet szó - jelentette ki Josserand, aki még mindig nem adta fel egészen a harcot. - Esküszöm, hogy nem vállalok kötelezettséget.

- No persze, persze - mondta Bachelard. - Éléonore nem kér magától semmi olyant, ami a becsületbe ütközik.

Berthe is bejött. Cukrozott gyümölccsel teli dobozokat látott meg, és alaposan körülhízelegte a nagybátyját, hogy kaphasson egyet. De a nagybácsi megint csak siránkozni kezdett: képtelenség, meg vannak számolva a dobozok, még ma este Szentpétervárra indul az egész szállítmány. Lassan kifelé tuszkolta vendégeit, de a nővére meg-megállt a hatalmas raktárak előtt, amelyek a mennyezetgerendáig zsúfolva voltak mindenféle elképzelhető áruval. Josserand-né valósággal szenvedett most, hogy látta ezt a vagyont, amit olyan ember szerzett, aki nem válogatós az eszközökben, és még jobban nekikeseredett, mikor férjének élhetetlen becsületességére gondolt.

- Akkor hát holnap este kilenc óra tájt a Mulhouse Kávéházban találkozunk - mondta Bachelard, mikor búcsúzóul kezet szorított Josserand-nal.

Másnap Octave és Trublot, miután együtt megvacsoráztak, ugyancsak bementek a Mulhouse Kávéházba, nehogy túl korán érkezzenek Clarisse-hoz, Duveyrier barátnőjéhez, aki ugyan jó messze, a Cerisaie utcában lakott. Nyolc óra tájt, mikor a kávéházba értek, arra lettek figyelmesek, hogy az egyik különszobában hangos veszekedés folyik. Benéztek és Bachelard-t pillantották meg, amint részegen, kivörösödött, puffadt arccal vitatkozik egy sápadt és harapós emberkével.

- Már megint beleköpött a sörömbe! - ordította. - Vegye tudomásul, hogy ezt nem hagyom annyiban.

- Hallja-e! Hagyjon már békén, mert pofon vágom! - mondta az alacsony, és felágaskodott.

De Bachelard sem engedett.

- Na, majd meglátjuk!... Azt próbálja meg! - ordította még hangosabban, még kihívóbban.

Erre a másik ököllel verte be a félrevágott kalapját, amit Bachelard még a kávéházban sem tett le.

- Na, majd meglátjuk!... Azt próbálja meg! - ismételgette Bachelard elszántan. Azután megigazította a kalapját, méltóságteljesen leült, és odaszólt a pincérnek:

- Alfréd, hozzon egy másik sört!

Az elképedten figyelő Octave és Trublot most vették észre, hogy Gueulin is ott ül a nagybácsi asztalánál. Kényelmesen hátradőlt, és rendíthetetlen nyugalommal pöfékelt. Amikor megkérdezték tőle, hogy miért ez a veszekedés, szivarja felszálló füstjébe bámult:

- Mit tudom én... Mindig valami hülyeség... Addig hősködik, míg fel nem képelik. A világért sem engedne!

Bachelard kezet fogott velük. Boldog volt, ha fiatalokat látott maga körül. Ujjongott, mikor megtudta, hogy Clarisse-hoz készülődnek, mert Gueulinnel együtt ő is oda akar menni, csakhogy meg kell várnia Josserand-t, a sógorát, itt van találkája vele. Hangoskodása betöltötte a különszobát, az asztalt telerakatta ételekkel, italokkal, hogy ő most megvendégeli fiatal barátait. Megveszekedetten szórta a pénzt, mint azok az emberek, akik nem számolgatnak, ha kirúgnak a hámból. Lompos volt, műfogai vakító fehéren, orra meg tűzvörösen csillogott, deres haja kefeként meredezett, letegezte a pincéreket, hajszolta őket, tolakodó volt a szomszédaival, úgyhogy a tulajdonos kétszer is rászólt, hogy távozzék, ha nem tud különbül viselkedni. Előző nap a Madrid Kávéházból dobták ki.

Egy utcalány járta most végig a kávéházat, majd unottan kiment, mire Octave a nőkről kezdett beszélni. Bachelard köpött egyet, Trublot-t találta el, de még csak nem is mentegetőzött. A nők sok pénzébe kerültek, hiúságának hízelgett, hogy a legszebbeket is megvehette magának. Az ilyen üzletnél nem alkuszik a jó kereskedő: ilyenkor megmutathatja, hogy nem kicsinyes. De most már rendbe hozza az életét, azt akarja, hogy önmagáért szeressék. Octave-nak nem ment a fejébe, hogy a korhely, aki tele marokkal szórja a pénzt, és a nagybácsi, aki az elhülyült részeget játssza, nehogy a családján segíteni kelljen, egy és ugyanaz a személy.

- Ugyan, ne tettesse magát, bátyám - mondta Gueulin. - Mindig több nő akad, mint amennyi kell!

- És akkor neked miért nincs soha egy sem, te ütődött?

Gueulin megvetően vont vállat.

- Hogy miért?... Hát ide hallgasson! Éppen tegnap volt, hogy együtt vacsoráztam egy barátommal meg a szeretőjével. A nő menten elkezdte nyomkodni a lábamat az asztal alatt. Ezt mégiscsak kínálkozásnak mondhatjuk. Na, nem? Azután megkért, hogy kísérjem haza. Hát én bizony megfutamodtam, és még most is futok... Nem mondom, akkor éppenséggel nem lett volna kellemetlen. De azután, bátyám! Azután! Az embernek a nyakán maradhat a nő, úgyhogy soha nem szabadul meg tőle... Hát olyan hülye nem vagyok!

Trublot helyeslően biccentett. Ő sem foglalkozott úrinőkkel, mert félt a következményektől. És Gueulin nekibuzdulva további példákat sorolt. Egyszer a vonatban egy remek barna nő, akit akkor látott először, a vállára hajtotta a fejét, úgy aludt el, de ő jól meggondolta: mihez kezdjen vele, mikor majd a pályaudvarra érnek? Más alkalommal meg lumpolás után az egyik szomszédja feleségét találta az ágyában, ez aztán már valami, és ő el is vesztette volna a fejét, ha idejében eszébe nem jut, hogy utána a nő esetleg azt akarja, hogy vásároljon neki egy pár cipőt.

- Ha csak az alkalomról volna szó, bátyám! - mondta befejezésül. - Alkalma senkinek sincs több, mint nekem! De én fékezem magam... Meg különben is, mindenki így tesz, mindenki fél a következményektől. A kutyafáját, enélkül nagyon is kellemes volna. Jó napot, jó estét, és ezzel kész.

Bachelard elrévedezett, nem figyelt a beszélgetésre. Kidühöngte magát, és most ellágyulva nézett a többiekre.

- Mutatnék valamit, de csak úgy, ha igazán jól viselik magukat - szólalt meg váratlanul.

Fizetett, és magával vitte a társaságot. Octave figyelmeztette, hogy az öreg Josserand hamarosan ideérkezik. Nem tesz semmit, mondta Bachelard, majd visszajönnek érte. Mielőtt kimentek volna, lopva körülnézett, hogy nem látja-e valaki, és gyorsan zsebre vágta a cukrot, amit egy vendég hagyott a szomszédos asztalon.

- Jöjjenek velem - mondta az utcán. - Innen csak pár lépésnyire van.

Komolyan, elgondolkozva ment, nem beszélt többet. A Saint-Marc utca egyik háza előtt állt meg. A három fiatalember nem maradt el mellőle, de Bachelard most szemmel láthatóan meggondolta a dolgot:

- Nem, mégsem... menjünk csak tovább!

A többiek méltatlankodtak. Miért ülteti fel őket?

- Na jó, de Gueulin ne jöjjön fel, meg maga sem, Trublot... Maguk sohasem elég illedelmesek, maguk előtt semmi nem szent, mindenből gúnyt űznek... Maga jöhet - szólt Octave-hoz -, maga komoly fiú.

Előretessékelte, Trublot és Gueulin meg nevetve kiáltozott utána a járdáról, hogy üdvözletüket küldik a hölgyeknek.

Bachelard bekopogott egy harmadik emeleti lakásba. Egy öregasszony nyitott ajtót.

- Hogyhogy? Maga az, Bachelard úr? Fifi nem is gondolta, hogy ma este is eljön!

Mosoly terült szét kövérkés fehér képén, amely békés volt, mint a kapusnővérek arca. A szűk ebédlőbe vezette őket, ahol egy nyúlánk, szerény külsejű fiatal lány kézimunkázott. Szép szőke feje oltárterítő fölé hajolt.

- Isten hozta, kedves bácsi - köszönt, és Bachelard vastag, reszkető ajka felé nyújtotta a homlokát.

Mikor Bachelard bemutatta Octave-ot - "kitűnő fiatal barátom" -, a két nő régimódi pukedlit csinált, majd mindnyájan a petróleumlámpával megvilágított asztal köré telepedtek. Csupa békesség volt ez a vidékies csendű lakás, a két szerény, magányos, és fillérekből élő nő otthona. A szoba ablakai zárt udvarra nyíltak, még a kocsizörgés sem hallatszott be.

Miközben Bachelard atyai hangon kérdezgette a leánykát, hogy mit csinált, mire gondolt tegnap óta, a nagynénje, Menu kisasszony naiv bizalmassággal, kérés nélkül beszélt magukról Octave-nak, mint ahogyan azok a derék teremtések szoktak, akik azt gondolják, hogy nekik aztán igazán nincs titkolnivalójuk.

- Bizony, uram, a Lille melletti Villeneuve-ből való vagyok. A Saint-Sulpice utcában, a Mardienne fivéreknél dolgoztam harminc éven át. Hímzőnő voltam, ismernek ám ott engem jól! Az egyik unokanővéremtől örököltem egy házat Villeneuve-ben, amit sikerült évi ezerfrankos életjáradékért bérbe adni, de tudja, uram, olyan embereknek, akik azt hitték, hogy már másnap föld alá tehetnek, de megbűnhődtek ám a csúnya gondolataikért! Hetvenöt éves vagyok, és még egész jól bírom magam.

Nevetés közben kivillant fehér, egészséges fogsora.

- Ezután már nem is dolgoztam, a szemem már úgyis tönkrement - folytatta -, és akkor szakadt a nyakamba Fannynak, az unokahúgomnak a gondja. Az apja, Menu kapitány, meghalt, és egy fillért sem hagyott maga után. Nem maradt egy rokon sem... Ki kellett vennem a kislányt az intézetből: hímzőnőt neveltem belőle, olyan mesterség ez, kérem, amivel még a betevő falatját sem keresheti meg, de hát mit csináljunk, akár ez, akár más, a nők mindig éhkoppon maradnak... Szerencsére összeismerkedett Narcisse úrral. Most már nyugodtan csukhatom be a szememet.

Két kezét boldog tétlenkedéssel kulcsolta össze a hasán, mint azok az agyondolgozott munkásnők, akik megesküsznek, hogy öregségükre még csak tűt sem vesznek a kezükbe. Ellágyulva nézte Bachelard-t és Fifit. Az öreg éppen kérdezgette a kislányt:

- Hát igazán rám gondolt?!... És mi járt a fejében?

Fifi ráemelte tiszta tekintetét, de az aranyszállal befűzött tű közben is járt a kezében.

- Hát azt gondoltam, hogy maga jóakaróm, és hogy én szeretem magát.

Octave-ra alig nézett, mintha teljesen hidegen hagyná a jóképű férfi fiatalsága. Pedig Octave rámosolygott, meglepte és vonzotta a lány kecsessége, nem tudta, mit tartson felőle. A nagynéni, aki leányfejjel, könnyel megőrzött szüzességben öregedett meg, közben is tovább beszélt, csak a hangját fogta halkabbra:

- Mert, ugye, férjhez is adhatnám... De ha egy munkáshoz menne, az csak verné, ha meg valami tisztviselőhöz, az egy csomó gyerekkel nyomorítaná meg... Sokkal többet ér, ha megbecsüli magát Narcisse úr mellett, aki tisztességes embernek látszik.

Hangosabban folytatta:

- Bizony, Narcisse úr, nem rajtam múlna, ha Fifiben nem találná örömét... Én mindig mondogatom neki: "Légy hálás, járj a kedvében..." Ez így van rendjén, hiszen én úgy örülök, hogy végre biztonságban tudom. Ha az embernek nincsenek összeköttetései, hát bajlódhat, míg biztosítja egy lány jövőjét!

Octave-ot egészen meghódította a kis lakás derűs kedélyessége. A szoba zárt levegőjét gyümölcsillat lengte át. Fifi tűje szabályos időközökben könnyű percenéssel szaladt a selyembe. Mintha kakukkóra hangja szabályozná a nagybácsi megjózanodott, tisztes szerelmét. Az öreg lány egyébként maga volt a becsület: ezerfrankos évjáradékából élt, a világért nem nyúlt volna Fifi pénzéhez, ezzel a lány tetszése szerint rendelkezett. Aggályai csak akkor hallgattak el, ha fehérborról és gesztenyéről volt szó, amit néha-néha az unokahúga vásárolt neki, rendszerint olyankor, mikor kinyitotta a perselyt, amiben összegyűjtötte a jóakarójától emlékbe kapott ezüstgarasokat.

- Kiscsibém, nekünk mennünk kell - búcsúzott végül Bachelard. - A holnapi viszontlátásra. Legyen jó kislány ezután is.

Homlokon csókolta, elérzékenyülten nézte, majd Octave-hoz fordult:

- Maga is megcsókolhatja, hiszen még csak kislány.

A fiatalember ajka a lány üde homlokát érintette. Fifi illedelmesen mosolygott: szóval minden igen családias volt. Octave még soha nem látott ilyen szerény nőket. A nagybácsi már kifelé tartott, mikor hirtelen eszébe jutott valami:

- Ejnye, majdnem elfelejtettem ezt a kis ajándékot! Kiürítette a zsebét, és átnyújtotta Fifinek a kávéházból elcsent cukrot. A lány őszinte hálát mutatott, szétharapott egy kockát, és elpirult örömében. Azután nekibátorodva kérdezte:

- Véletlenségből nincs egy ezüstgarasa?

Bachelard hiába keresgélt a zsebeiben. Octave-nál azonban akadt négy sou, emlékbe adta a lánynak. Fifi nem kísérte ki őket, ez nyilván nem illett volna, és távozóban még hallották, hogy tűje alatt máris zizeg a selyem, azonnal folytatta a hímzést. Menu kisasszony meg a jólelkű öregasszonyok szeretetreméltóságával egészen az ajtóig kísérte a vendégeket.

- Na, ugye, megérte közelebbről látni? - kérdezte Bachelard a lépcsőházban. - Még csak öt aranyamba sem kerül havonta... Elegem van azokból a lotyókból, akik csak szipolyoznak. Igazán vágyódtam már egy meleg szívre.

De Octave felnevetett, és Bachelard bizalmatlanná vált:

- Magát sokkal tisztességesebb fiúnak tartom, semhogy visszaéljen a kedvességemmel... Adja becsületszavát, hogy nem mond el Gueulinnek semmit! Ő még nem méltó arra, hogy megmutassam neki Fifit... Barátom, ez egy angyal. Akárki akármit mond, az erény mégiscsak jó dolog, olyan üdítő... Én mindig azt mondtam: fő az idealizmus.

Borissza öreg hangja megremegett, vastag szemhéja még duzzadtabbá vált a könnyektől. Mikor az utcára értek, Trublot ugratni kezdte, úgy tett, mintha feljegyezné magának a házszámot, Gueulin meg azzal a nyegle kérdéssel lepte meg Octave-ot, hogyan tetszik neki a kicsike. A nagybácsi, ha egy lumpolás után érzelegni kezdett, nem állhatta meg, hogy valakit el ne vigyen ezekhez a hölgyekhez. A hiúság sarkallta, hogy mutogassa a kincsét, de egyben félt, hogy ellopják tőle. Másnapra viszont mindent elfelejtett, és nagyon titokzatoskodott, mikor a Saint-Marc utcába ment.

- Fifit már mindenki ismeri - mondta Gueulin közömbösen.

Közben Bachelard kocsi után nézett, Octave meg odaszólt neki:

- Josserand biztosan ott vár a kávéházban!

A többiek meg is feledkeztek erről. Josserand már türelmetlenkedett a kávéház ajtajában, nem ment be, mert házon kívül soha nem evett, nem ivott semmit. Nagyon bosszús volt, hogy az estéjét így kell elvesztegetnie. Végre indulhattak a Cerisaie utca felé. Két kocsira volt szükségük, az egyikben Bachelard és Josserand, a másikban a három fiatalember ült.

Gueulin, akinek hangját a rozoga fiáker kerékzörgésétől alig lehetett hallani, a biztosítótársaságról beszélt, amelynél tisztviselősködött. Trublot szerint a biztosítási üzlet meg a tőzsde csak arra jó, hogy az ember bosszankodjék. Azután Duveyrier-ről beszéltek. Hát nem szerencsétlen dolog, hogy egy ilyen gazdag ember, egy bíró, hagyja, hogy a nők ennyire lóvá tegyék! Mindig kellett neki egy ilyenféle: a külvárosokban, az omnibusz-végállomásoknál bútorozott szobában lakó szerény hölgyikék, akik rendszerint özvegynek adták ki magukat, fehérnemű-varrónők, vagy valami hímzőnő vagy rövidárusnő, akinek az üzletében azonban soha nem járt vevő, meg utcán felszedett lányok, akiket kiöltöztetett, eldugott valahol, és hetenként egyszer eljárt hozzájuk, olyan pontosan, ahogyan egy tisztviselő a hivatalba megy. De Trublot mentegette: először is mit tehet arról, ha ilyen a természete, azután meg nincs mindenkinek olyan dög felesége, mint neki. Úgy beszélik, hogy már az első éjszaka borzadt a férjétől, utálkozott a vörös foltjai miatt. Nem is bánta, hogy szeretőket tart, akik nem olyan kényesek, és a házasélet terheit leveszik a válláról. Ugyan néha ő maga is beletörődött ebbe az utálatos dologba, de csak azért, mert tisztességtudó asszony, aki minden téren teljesíti kötelességét.

- Szóval tisztességes asszony? - érdeklődött Octave.

- De még mennyire!... Minden jó tulajdonság megvan benne: szép, komoly, jól nevelt, művelt, jó ízlésű, erényes és elviselhetetlen!

A Montmartre utca végén kocsitorlódás állította meg a fiákért. A fiatalemberek leengedték a kocsiablakot, és hallották, hogy Bachelard dühösen veszekszik a kocsissal. Mikor újra elindulhattak, Gueulin bővebben beszélt Clarisse-ról. Clarisse Bocquet apja egy utcai árus, akinek valamikor kis játékszerüzlete volt. Most a feleségével meg a szutykos gyerekeivel együtt a búcsúkat járja a sátrával. Duveyrier egy locspocsos estén ismerkedett össze Clarisse-szal, akit éppen akkor dobott ki a szeretője. Úgy látszik, hogy ez a hosszú lábú boszorka a rég keresett eszményt testesítette meg, mert Duveyrier már másnap beleszeretett, sírt, a leány szemét csókolgatta, nem bírta volna, ha férfiétvágyának csillapítása közben nem dédelgetheti érzelgős álmait. Clarisse beleegyezett abba, hogy megbújjék a Cerisaie utcai lakásban, nehogy Duveyrier-t hírbe hozza, de egyébként orránál fogva vezette a férfit, huszonötezer frankért vásároltatott magának bútorokat, és a Montmartre Színház művészeivel derekasan fogyasztotta Duveyrier pénzét.

- Bánom is én, hogy milyen! - mondta Trublot. - Az a fontos, hogy az ember jól szórakozik nála. Ennél legalább nem kell énekelni, nem veri örökösen a zongorát, mint az a másik... Jaj, az a zongora! Hát tudja, ha valaki egyszer halálra unja magát otthon, ha már egyszer olyan szerencsétlenül járt, hogy egy gépzongorát vett feleségül, akitől mindenki menekül... nahát, hülye volna az ilyen ember, ha nem szerezne magának máshol egy huncut kis fészket, ahol otthonosan fogadhatja a barátait.

- Vasárnap - mesélte Gueulin - Clarisse azt akarta, hogy kettesben ebédeljek vele. Nem voltam hajlandó. Az ilyen ebédek után csinálja az ember a hülyeségeket, és féltem, hogy hozzám veszi be magát, mikor otthagyja Duveyrier-t, akitől úgy undorodik, hogy majd belebetegszik. Hogy az ördögbe ne! Ez a perszóna sem imádja a vörös pattanásokat. Csakhogy ő nem teheti, mint a felesége, nem rázhatja le magáról. De nagyon boldog lenne, ha Duveyrier-t átjátszhatna a cselédlányának.

A fiáker megállt a Cerisaie utca egyik sötét, csendes háza előtt. A fiatalemberek kiszálltak, de jó tíz percig kellett még várniok a másik kocsira, mert Bachelard, miután a Montmartre utcán kiveszekedte magát a kocsissal, meghívta egy pohárkára.

Amikor a szigorú polgári lépcsőházban Josserand újból kérdezgette Bachelard-t, hogy milyen is hát Duveyrier barátnője, a nagybácsi röviden csak ennyit mondott:

- Társaságbeli nő, jólelkű teremtés... nem kapja be magát.

Rózsás képű kis cselédlány nyitott nekik ajtót. Kedvesen és bizalmasan nevetett, mikor lesegítette az urak felöltőjét. Trublot egy pillanatra a sarokba húzta, és olyanokat sugdosott a fülébe, hogy a lány pukkadozott a nevetéstől, mintha csiklandoznák, de Bachelard máris kitárta a fogadószoba ajtaját és bemutatta a sógorát. Josserand egy pillanatig zavartan állt, csúnyának találta Clarisse-t, el sem tudta képzelni, hogy a tanácselnöknek mi tetszik ezen a sovány, fekete lányon, aki a kócos pudlifejével olyan, mint egy suhanc. Ez vonzza Duveyrier-t, és nem a felesége, a társaság egyik legszebb asszonya? Clarisse egyébként igen kedves volt. Tréfásan kerepelt, csak úgy ontotta a párizsiak bőbeszédű és felületes szólamait, a férfitársaságban tanult szellemességeket. Közben, ha úgy látta jónak, kifogástalanul megjátszotta a finom dámát is.

- Nagyon örvendek... Alphonse barátai az én barátaim is... Maga most már mindegyikünk barátja, érezze otthon magát.

Duveyrier, akit Bachelard levélben értesített, maga is szívélyesen fogadta Josserand-t. Octave meglepődött, hogy milyen fiatalosan jókedvű a tanácselnök, aki otthon mindig kimért, rosszkedvű, és olyan, mintha nem találná a helyét a Choiseul utcai szalonban. Homlokán a vörös foltok rózsaszínűre enyhültek, ferde vágású szeme gondtalanul, vidáman csillogott, mikor Clarisse arról mesélt vendégeinek, hogy a tanácselnök hogyan szökik el hozzá pár percre a tárgyalási szünetekben, amikor éppen csak annyi ideje van, hogy kocsiba vágja magát, megcsókolja őt és máris siet vissza. Duveyrier mindjárt el is panaszolta, hogy alig győzi a munkát: hetenként négy tárgyalási nap, tizenegytől ötig, és mindig-mindig ugyanazok a kicsinyes csirkeperek, még az agya is kiszárad tőle.

- Hát, ami igaz, az igaz, az embernek kell közben egy-egy derűs pillanat. Utána mindjárt más ember vagyok.

A becsületrend vörös szalagját most mégsem viselte, mindig levette, ha barátnőjéhez jött, ebben a finom megkülönböztetésben utolsó cseppnyi szemérme bújt meg, és nem is engedett belőle. Clarisse soha nem beszélt erről, önérzetét mégis nagyon bántotta a dolog.

Octave, aki már a bemutatkozásnál barátilag szorított kezet a fiatal nővel, most nézelődött, figyelt. A fogadószoba - virágmintás tapétáival, bútorzatával és a bordó selyemkárpitokkal - erősen emlékeztetett a Choiseul utcai lakás szalonjára. A hasonlatosságot még az is tetézte, hogy a tanácselnöknek több olyan barátja jött itt össze, akiket Octave már a házihangversenyen is látott, akkor is éppen ilyen csoportokba verődtek. De most dohányoztak, hangosan beszélgettek, és az élénk gyertyafényben úszó fogadószoba hangulata itt sokkal vidámabb volt. Két úr kényelmesen elhevert az egyik pamlagon, egy másik meg lovaglóülésben telepedett a székre, úgy melengette a hátát a kandalló tüzénél. Derűs volt a hangulat, de a fesztelenség nem csapott át szabadosságba. Clarisse soha nem hívott meg nőket, már csak óvatos illendőségből sem, mint mondani szokta. És amikor a bennfentesek szemére vetették, hogy a társaságból hiányoznak a nők, nevetve válaszolt:

- No és én? Talán bizony nem volnék elég?

Clarisse, bár életének útja mindig nagyon hepehupás volt, ragaszkodott az illendőséghez, és Alphonse számára tisztességes, sőt tulajdonképpen nagyon polgári fészket rendezett be. Amikor társaság volt nála, nem tűrte, hogy tegezzék, de amikor a vendégek mögött becsukódott az ajtó, nem finomkodott tovább, Alphonse minden barátja sorra került, nem is beszélve saját ismerőseiről, a borotvált képű színészekről és a szakállas festőkről. Régi életmódjához tért vissza ilyenkor, szüksége volt arra, hogy felüdüljön kitartója háta mögött. Csak ketten voltak a társaságban, akik nem kértek kegyeiből: Gueulin, aki félt a következményektől, meg Trublot, akit az ízlése másfelé vonzott.

A kellemes külsejű kis cselédlány éppen puncsot kínált körül. Octave leemelt a tálcáról egy poharat, és odasúgta barátjának:

- A kicsi csinosabb, mint az úrnője.

- Hát persze! Ez mindig így van! - felelt Trublot hanyagul, fensőbbséges meggyőződéssel.

Clarisse most melléjük lépett, hogy pár mondatot váltson velük. Mindenütt ott volt, egyik vendég mellől a másiknál termett, itt egy tréfás szóval, amott vidám nevetéssel vagy mozdulattal kedveskedett. Mindenki szivarra gyújtott, ahogy letelepedett, és a fogadó szobában egykettőre vágni lehetett volna a füstöt.

- Ejnye, ezek a gonosz férfiak! - zsörtölődött kedvesen, és kinyitott egy ablakot.

Bachelard nyomban az ablakfülkébe vonszolta Josserand-t, "jó lesz egy kis friss levegő", mondta, majd ügyes fogással odacsalta Duveyrier-t, és egyenesen a tárgyra tért. A két családot, ugye, a jövőben szoros szálak fűzik majd egybe: ő ezt igazán megtiszteltetésnek érzi. Azután, hogy a lényegre térhessen, megkérdezte, mikorra tervezik a házassági szerződés aláírását.

- Úgy gondoltuk ugyan, hogy Josserand és én holnap ellátogatunk magához, hiszen tudjuk, hogy Auguste semmit nem tesz maga nélkül... A hozomány kifizetését akartuk megbeszélni magával, de ha már egyszer ilyen szépen együtt vagyunk...

Josserand-t szorongás fogta el, a Cerisaie utca ásító sötétjét, a néptelen utcasort és a házak komor homlokzatát nézte. Bánta már, hogy idejött. Megint csak kihasználják majd a gyengeségét, belerántják valami piszkos ügybe, amitől később szenvedni fog. Nem bírta tovább, és félbeszakította a sógorát.

- Máskor is beszélhetünk erről! A hely igazán nem alkalmas.

- Ugyan miért? - tiltakozott Duveyrier barátságosan.

- Itt sokkal nyugodtabban vagyunk, mint akárhol másutt... Tehát, Bachelard úr?

- Ötvenezer frankot adunk Berthe-tel - folytatta a nagybácsi. - Csakhogy ez az ötvenezer frank hozománybiztosítási kötvényben fekszik. Berthe négyéves volt, mikor Josserand a biztosítást húszéves lejárattal megkötötte. Ezek szerint a kötvény névértéke csak három év múlva esedékes, és...

- Bocsánat! - vágott közbe a rémült Josserand.

- Kérem, hadd fejezzem be, Duveyrier úr pontosan érti... Nem kívánjuk, hogy a fiatal pár három évig várjon a pénzre, hiszen azonnal szüksége lehet rá. Ezért megígérjük, hogy a hozományt tízezer frankos, félévenként esedékes részletekben fizetjük, természetesen azzal, hogy a biztosítási kötvény értékéből kártalanítjuk magunkat.

Egyikük sem szólt. Josserand dermedten, szorongva megint csak a sötét utcát nézte. A tanácselnök egy kis ideig gondolkozott, talán sejtette is, hogy voltaképpen miről van szó, de boldogan belement abba, hogy becsapják a Vabre családot, mert a feleségén keresztül valósággal gyűlölte őket.

- Ez így nagyon megfelelőnek látszik - szólalt meg végül. - Mi tartozunk önöknek köszönettel. Ritkán fordult elő, hogy a megígért hozomány teljes egészében kifizetésre kerüljön.

- Soha, kérem! - hangsúlyozta erélyesen a nagybácsi.

- Ilyen egyszerűen nem létezik!

A három férfi ezzel kezet rázott, és megbeszélték, hogy csütörtökön találkoznak a közjegyzőnél. Amikor Josserand az ablakfülkéből a fényben úszó fogadószobába lépett, olyan sápadt volt, hogy megkérdezték tőle: talán rosszul érzi magát? Bizony cseppet sem volt jól, és máris búcsúzott, nem volt hajlandó megvárni a sógorát sem, aki éppen most ment át az ebédlőbe, ahol a hagyományos tea helyett pezsgőt szolgáltak fel.

- Hogy az én nagybátyám micsoda szemét ember! mormogta Gueulin, aki az ablak melletti pamlagon hevert.

Véletlenül meghallott valamit a hozománybiztosításra vonatkozó beszélgetésből, és most elmondta Octave-nak és Trublot-nak, hogy mi is az igazság az ügyben. A biztosítást annál a társaságnál kötötték, ahol ő dolgozik, pontosan tudja, hogy egy lyukas garas sem jár a kötvényre. A Vabre családot szépen rászedik. Mikor látta, hogy a másik kettőt mennyire mulattatja a jó tréfa, két kezét összekulcsolta a hasán, és komikus eréllyel jelentette ki:

- Feltétlenül szükségem van száz frankra... Ha a nagybácsi nem ad, elárulom a csalást!

A beszélgetés hangosodott, a pezsgő már veszélyeztette a Clarisse által diktált úri hangot. Az ő szalonjában a vendégek az esték végén mindig nagyon felélénkültek. Néha még a háziasszony is megfeledkezett magáról. Trublot felhívta Octave figyelmét Clarisse-ra, aki az egyik ajtó mögött éppen egy parasztos külsejű férfit ölelgetett. Ez a dél-franciaországi kőfaragó volt most a soron, akit szülővárosában már-már művésznek kiáltottak ki. Mikor Duveyrier kinyitotta az ajtót, Clarisse karjai fürgén elengedték a fiút. Bemutatta Alphonse-nak: ismerkedjék meg Payannal, a kiváló tehetségű szobrásszal! Duveyrier örvendezett, és megígérte, hogy szerez neki munkát.

- Munkát... munkát... - csúfolódott Gueulin. - Csak győzze azt, ami itt akad neki, te tökfilkó!

Két óra tájt, mikor a három fiatalember és a nagybácsi elköszönt a háziasszonytól, Bachelard már teljesen részeg volt. Be akarták rakni egy bérkocsiba, de az egész környék ünnepélyes csendben pihent, sehonnan nem hallottak kerékzörgést, még egy megkésett bérkocsi sem tévedt az alsó városrész felé. Elhatározták, hogy hazatámogatják. Telihold volt, fehér fénye megvilágította a gyalogjárókat, hangjuk komolyan, súlyosan kongott a kihalt utcákon.

- Az istókját, bátyám! Álljon már meg a lábán, leszakad a karunk!

Bachelard torkát sírás szorongatta, hirtelenében nagyon gyengéd, nagyon erkölcsös lett.

- Menj innen, Gueulin, menj innen... Nem akarom, hogy ilyen állapotban lásd a nagybátyádat... Nem, fiam, ez nem illő, menj csak!

Unokaöccse vén csibésznek nevezte.

- Csibész? Hát mi az? Csak az a fontos, hogy az ember tiszteletet vívjon ki... Én becsülöm a nőket. A tiszta lelkű nőket... Mert ha hiányzik a szív, akkor én undorodom... Menj innen, Gueulin, pirulok előtted. Elég, ha ez a két úr mellettem marad.

- Akkor gyorsan adjon nekem száz frankot. Igazán kell! A lakbért akarom kifizetni, mert különben kidobnak.

A váratlan kívánság hallatára Bachelard még részegebb lett, úgyhogy egy üzlet redőnyéhez kellett támasztani. Dadogott:

- Mi? Hogy? Száz frank... Nehogy ki merj kutatni! Csak filléreim vannak... Még mit nem... Azért, hogy eldorbézold mindenféle lebujban! Nem! Sohasem fogom bűnös hajlamaidat támogatni. Tudom, mi a kötelességem, haldokló anyád bízott rám... Vegyék tudomásul, kiabálok, ha ki akarnak kutatni!

Tovább méltatlankodott, szidta a kicsapongó fiatalságot, az erényről szónokolt, erény nélkül élni nem lehet.

- Hát ide hallgasson! - robbant ki végül Gueulin. Én még nem tartok ott, hogy egész családokat állítsak falhoz... Jól figyeljen! Ha én egyszer kinyitom a számat, majd ész nélkül ideadja azt a száz frankot!

De a nagybácsi egyszeriben megsüketült, fel-felhördült, majd összebicsaklott. A Saint-Gervais templom mögötti keskeny utcában csak egy sápadtan pislogó lámpaláng világította meg a homályos üvegre festett óriási számot. A házból valami zenebona elmosódó hangja szűrődött ki, a leeresztett redőnyök mögül itt-ott fény csillant.

- Na, én ezzel torkig vagyok! - jelentette ki hirtelen Gueulin. - Bocsánat, bátyám, de fenn hagytam az esernyőmet!

És ezzel bement a házba. Bachelard felháborodott, azt mondta, hogy undorodik: legalább a nők iránt kellene némi tiszteletet tanúsítania, ilyen erkölcsök mellett vége Franciaországnak. Az Hôtel de Ville téren végre találtak egy bérkocsit. Bachelard-t belelökték, mint valami csomagot.

- Vigye az Enghien utcába, a fuvardíjat szedje el tőle... Nyúljon csak nyugodtan a zsebébe...

Csütörtökön Renaudin közjegyző Grammont utcai irodájában aláírták a házassági szerződést. Josserand-éknál nagy jelenetre került sor, mikor már éppen indulóban voltak hazulról. Josserand mélységes felháborodásában kirobbant, a feleségét hibáztatta a rákényszerített hazugságért, és megint csak egymás családját szidták. De hogyan képzelik azt, hogy félévenként elő tud teremteni tízezer frankot? Beleőrül ebbe a kötelezettségbe! Bachelard is velük volt, és most megint csak döngette a mellét, bőkezűen ígérgetett, ellágyult attól, hogy sikerült egy fillér nélkül megúsznia a hozományügyet, és esküdözött, hogy sohasem hagyja cserben az ő kis Berthe-jét. De az elkeseredett apa csak vállat vont, és megkérdezte, vajon teljesen hülyének tartja őt?

A közjegyzőnél, a házassági szerződés felolvasása után mégiscsak megnyugodott valamennyire. A szerződést Duveyrier utasításai szerint fogalmazták meg, említés sem történt a hozománybiztosítási kötvényről, és úgy egyeztek meg, hogy az első tízezer frank csak hat hónappal a házasságkötés után esedékes. Közben majd csak kitalálnak valamit! Auguste nagy figyelemmel hallgatta a szerződésszöveget, és önkéntelenül is elárulta nyugtalanságát, hol a mosolygós Berthe-re, hol Josserand-ékra, hol meg Duveyrier-ékre pillantott, míg végül is szóba merte hozni a kötvényt. Azt mondta, hogy logikus lett volna, ha legalább mint biztosítékot megemlítik. De erre valamennyien elcsodálkoztak: minek az? Hiszen ez úgyis magától értetődő. Ezután gyorsan aláírták a szerződést, Renaudin, a szeretetre méltó fiatal közjegyző szó nélkül nyújtotta a hölgyeknek a tollat. Mikor kijöttek az irodából, csak Duveyrier-né mert hangot adni meglepetésének: ő soha nem hallott egy szót sem arról, hogy biztosítási kötvény is volna, mindig úgy tudta, hogy Bachelard nagybácsi vállalta az ötvezener frankos hozomány kifizetését. Josserand-né azonban ártatlan képpel jelentette ki, hogy ő ilyen jelentéktelen összeggel kapcsolatban soha nem említette a bátyját. Berthe majd valamikor a nagybácsi egész vagyonát megkapja.

Még aznap este kocsi jött Saturninért. Az anyja kijelentette, hogy nagyon kockázatos volna itt tartani az esküvőre, nem engedhetnek szabadjára egy ilyen bolondot a násznép közé, hiszen állandóan azt hajtogatja, hogy mindenkit felnyársal. Josserand nem tehetett mást, megtört szívvel kérte Chassagne doktort, vegye fel a szerencsétlent a moulineaux-i intézetbe. Úgy rendezték, hogy a kocsi szürkületkor hajtson be a kapualjba. Berthe kézen fogva vezette le Saturnint, elhitették vele, hogy a húgával vidékre megy. De amikor már a kocsiban ült, dühösen vagdalózott, betörte az ablakokat, véres öklét rázta. Josserand könnyezve ment fel a lakásba, egész valójában megrendítette, hogy fia így távozott el valami ismeretlen, szörnyű sötétségbe, fülében ott zúgott még a szerencsétlen üvöltözése, az ostor csattogása és a lódobogás.

Vacsora közben könnyek homályosították el a szemét, valahányszor Saturnin üresen maradt helyére nézett. A felesége méregbejött, nem is értette, mi fáj neki.

- Most már talán elég lehetne! Talán ilyen gyászvitéz képpel akarja majd férjhez adni a lányát?... Ide hallgasson! Esküszöm arra, ami nekem a legszentebb, az apám sírjára, hogy a bátyám kifizeti az első tízezer frankos részletet, ezért felelek! Szabályosan megesküdött nekem, mikor kijöttünk a közjegyzőtől!

Josserand még csak nem is válaszolt. Az éjszakát megint csak címszalagírással töltötte. Hajnalodott már, mikor fázósan borzongva elkészült a második ezerrel. Hat frankot keresett. A megszokásnak engedve most is gyakran felfigyelt a szomszéd szoba felé, nem mocorog-e Saturnin. Azután Berthe jutott az eszébe, és megint nekilendült a munkának. Szegény kislány! Habos-selyem fehér ruhát szeretne. No, hat frank is valami, annyival nagyobb lesz a menyasszonyi csokor.
8

Csütörtökön volt a polgári esküvő, szombaton délelőtt tizenegykor meg az egyházi szertartás a Saint-Roch templomban. A hölgyek már negyed tizenegykor gyülekezni kezdtek Josserand-ék fogadószobájában. Ott volt Juzeurné örökös fekete selyemruhájában, meg a rozsdavörös toalettben pompázó Dambreville-né és Duveyrier-né, aki nagyon egyszerű, halványkék ruhát viselt. Halkan beszélgettek az összevissza tologatott karosszékek között, míg Josserand-né és Adèle a szomszédos szobában az utolsókat igazították Berthe menyasszonyi öltözékén.

A két koszorúslány, Hortense és a kis Angèle is a menyasszony körül sürgölődtek.

- Nem is erről van szó - suttogta Duveyrier-né. - A család igazán köztiszteletnek örvend... De bevallom, kicsit féltem Auguste-öt az anyósa zsarnok természete miatt... Jó, ha az ember előre gondol mindenre. Nem?

- Ez bizony így van - mondta Juzeurné. - Mikor egy férfi megházasodik, a leányt veszi ugyan feleségül, de anyóst is kap vele, és nagyon kellemetlen, ha az anyós beleszól a fiatal házaspár dolgába.

Ebben a pillanatban nyílt az ajtó, és Angèle perdült be a szomszéd szobából.

- Igen, a kapocs... a bal oldali fiókban... hozom már!

Átviharzott a fogadószobán, be a hálószobába, majd futott vissza a menyasszonyhoz. Bő fehér ruháját széles kék szalag fogta össze a derekán, és amint kislányosan szaladt, szoknyája lenge felhőként úszott utána.

- Azt hiszem, téved - folytatta a beszélgetést Dambreville-né. - Itt az anyós nagyon is boldog, hogy megszabadul a lányától. Mással sem törődik, csak a keddi fogadónapjaival. De különben is, maradt még egy áldozati bárány.

A beszélgetés félbeszakadt, Valérie érkezett meg. Rendkívül merész szabású piros ruhát viselt. Sietett fel a lépcsőn, félt, hogy már elkésik.

- Théophile nem bír elkészülni - mondta sógornőjének. - Éppen ma reggel bocsátottam el Françoise-t, és Théophile most az egész házat felforgatja egy nyakkendőért... Micsoda felfordulásban hagytam ott!

- Rendkívül fontos az is, hogyan áll egészségileg - folytatta Dambreville-né az előbbi témát.

- Bizony fontos - felelt Duveyrier-né. - Tapintatosan megkérdeztük Juillerat doktort, de úgy látszik, hogy Berthe kifogástalanul egészséges szervezetű lány. Az anyja meg bámulatosan robusztus teremtés, és mit tagadjam, ez is számított nálunk, hiszen roppant kellemetlen, ha még beteges szülőkről is gondoskodni kell... Hiába, csak sokat ér, ha a szülők jó erőben vannak.

- Főként, ha egy fillér örökséget sem hagyhatnak hátra! - jegyezte meg Juzeurné szelíd hangján.

Valérie leült, nem tudta, miről folyik a beszélgetés, és a sietéstől még mindig zihálva megkérdezte:

- Miről van szó?

Az ajtó újból kivágódott, és a szomszédos szobából civakodás zaja hallatszott be.

- Hallhattad már, hogy az asztalon maradt a doboz!

- Dehogyis! Még az előbb is odaát láttam!

- Kibírhatatlan vagy az önfejűségeddel!... Hát csak menj érte magad.

A fogadószobán Hortense ment most át. Ő is kék övet viselt fehér ruháján, bőre sárgás volt, vonásai élesek, és a lágy muszlinfelhőkbe burkolva idősebbnek látszott a koránál. Dühösen jött vissza a menyasszonyi csokorral, amit már jó öt perce összevissza keresgéltek a nagy felfordulásban.

- De hát végül is mit tegyen az ember?! - állapította meg befejezésül Dambreville-né. - Senki sem köt olyan házasságot, amilyent szeretne. A legokosabb, ha azután az ember elrendezi magának úgy, ahogy tudja.

Angèle és Hortense most kitárták az ajtó mindkét szárnyát, nehogy a menyasszony fátyla beleakadjon. Az ajtónyílásban ott állt Berthe fehér selyemruhában, fehér menyasszonyi koszorúval a fején, fehér menyasszonyi csokorral a kezében, fehér virágok borították a virágzó fiatal lányt, ruháján fehér virágfüzér, uszálya meg csupa fehér virágbimbó. Elragadó jelenség volt a fehér selyem- és virágözönbe burkolt ragyogó hajú, üde lány, aki annyi mindent tudott már az életről, de mégis olyan gyermekien mosolygott.

- De szép! - kiáltottak fel a vendég hölgyek. Elragadtatottan csókolták meg mindnyájan. Josserand-ék kétségbeejtő helyzetben voltak, el sem tudták képzelni, honnan szerezzék azt a kétezer frankot, amibe a lakodalom kerül. Ötszáz frank kell a menyasszonyi ruhára, ezerötszáz frankkal kell hozzájárulniuk az esküvői vacsora meg a házibál költségeihez. Nem tudtak mást kitalálni, Saturnin jutott eszükbe, aki háromezer frankot örökölt az egyik nagynénjétől. Berthe-et elküldték Chassagne doktorhoz, a fiú kezelőorvosához, aki megengedte, hogy Berthe sétakocsizásra vigye a bátyját, hadd szórakozzék kicsit szegény Saturnin. A kocsiban aztán teljesen megszédítette a hízelgésével, majd elvitte a közjegyzőhöz, aki semmit sem tudott a szerencsétlen fiú betegségéről. Nem is kívántak tőle egyebet, csak írja alá a papirost, amit elibe tettek, így jutott Berthe selyemruhához, virágözönhöz. A vendég hölgyek, miközben zajosan ámuldoztak, titokban azt számolgatták, vajon mennyibe is kerülhetett ez a tenger pompa.

- Elragadó! És micsoda ízlés!

Josserand-né sugárzott. Valami rikító mályvaszínű ruhában feszített, amiben még magasabbnak, még termetesebbnek rémlett ez a lenyűgöző hústorony.

Előbb a férjét szidta, azután Hortense-nak kiáltott, hogy kerítse elő a vállkendőjét, majd erélyesen rászólt Berthe-re, nehogy eszébe jusson leülni.

- Vigyázz! Agyonnyomod a virágaidat!

- Nem kell idegeskedni - szólt Clotilde nyugodtan. - Van még időnk... Még Auguste sincs itt értünk.

A fogadószobában várakoztak, mikor kalap nélkül, rendetlen öltönyben, rosszul kötött nyakkendőben Théophile rontott be. Minden porcikája reszketett a dühtől, halálsápadt, szakálltalan arcában még feltűnőbbek voltak hibás fogai.

- Mi van veled? - kérdezte a nővére elcsodálkozva.

- Hogy mi van velem, azt majd...

Hirtelen köhögésroham fogta el, krákogva köpködött a zsebkendőjébe, valósággal fuldoklott, hogy nem tombolhatja ki haragját. Valérie ijedten nézte, veszélyt sejtett. Théophile meg mintha észre sem venné a menyasszonyt meg a vendégeket, ökölbe szorított kézzel fenyegette a feleségét.

- Feltúrtam mindent a nyakkendőért... ez meg kiesett a szekrényből...

Reszkető kezében egy levelet tartott. Valérie elsápadt, most már értette, hogy miről van szó, és hogy elkerülje a nyilvános kimagyarázkodással járó botrányt, a szomszéd szoba felé indult, ahol az előbb még Berthe öltözködött.

- Okosabb, ha elmegyek, hiszen megőrült! - mondta.

- Eressz! - kiáltott Théophile a nővérére, aki csillapítani próbálta. - Az orra alá akarom tartani ezt a levelet! Most aztán bizonyíték van a kezemben! Nincs mit tagadni... Most nem ússza meg! Tudom, kiről van szó!...

A nővére erélyesen megragadta a karját és megrázta.

- Elhallgass! Nem tudod, hol vagy?... Majd máskor! Értetted?!

- De igenis most! Fütyülök másokra. Mit bánom én, hogy éppen ma! Ebből majd tanulnak legalább!

A hangját azért mégiscsak halkabbra fogta, kimerülten roskadt egy székre, kis híja elsírta magát. Az egész társaság zavarban volt. Dambreville-né Juzeurnével tapintatosan félrehúzódott, mindketten úgy tettek, mintha semmit nem hallottak volna. Josserand-né nagyon bosszankodott, félt, hogy a botrányos história megzavarja az esküvő hangulatát. Valérie után sietett, hogy megnyugtassa. Berthe menyasszonyi koszorúját igazgatta a tükör előtt, nem hallott semmit, Hortense-tól kérdezte, hogy mi történt. A nővére a menyasszonyi fátyol redőit rendezgette, susogva magyarázott a húgának, és csak egy szemvillanással mutatott Théophile-ra.

- Úgy?! - mondta a menyasszony, és tiszta, derűs tekintetét a férjre szögezte. Fehér virágokkal övezett homloka felhőtlenül nyugodt maradt.

Clotilde halkan kérdezgette az öccsét, Josserand-né is kijött, néhány szót váltott Duveyrier-nével, majd megint visszament Valérie-hez. Valóságos diplomáciai üzenetváltás kezdődött. A férj Octave-ot vádolta. Fogadkozott, hogy felpofozza ezt a vizesnyolcast, ha odamerészkedik a templomba. Esküdözött, hogy előző nap a Saint-Roch templom előtt látta a feleségével együtt, először csak gyanakodott, hogy ő az, de most már semmi kétség: minden egybevág, ugyanaz a megjelenés, ugyanaz a járás. "Igen, igen, a feleségem őnagysága azt meséli, hogy a barátnőihez megy ebédelni, vagy nyugodtan bemegy a templomba a főkapun Camille-lal, mintha csak imádkozni akarna: a gyereket azután ráhagyja az egyik templomtakarító asszonyra, az oldalajtón szépen kioson, és azzal a ficsúrral bujkál a sötét sikátorban olyan piszok helyen, ahol senkinek eszébe sem jutna keresni." Valérie elmosolyodott, mikor Octave nevét hallotta, esküdözött Josserand-nénak, hogy ezzel aztán soha! Majd sietve hozzátette, hogy mással sem, de Octave-val aztán végleg nem. Most már biztos volt a dolgában, és kijelentette, hogy majd elhallgattatja ő a férjét, bebizonyítva neki, hogy a levelet éppúgy nem Octave írta, mint ahogyan nem is Octave-val látta a férje a Saint-Roch templom előtt. Josserand-né végighallgatta Valérie-t, tapasztalt tekintettel figyelte, és csak azon törte a fejét, hogyan tudna segíteni neki, hogy félrevezesse a férjét. És igazán bölcs tanácsokat adott a fiatalasszonynak:

- Bízza rám az egészet, maga ne is avatkozzon bele... Ha egyszer a férje mindenáron be akarja magának beszélni, hogy Mouret úrról van szó, hát jó, legyen Mouret úr. Abban aztán nincs semmi kivetnivaló, hogy magát Mouret úr társaságában látták egy templom előtt... Csak az a levél... De ebből sem lehet baj, ha Mouret úr bebizonyítja, hogy nem az ő írása... Most csak az a fontos, hogy mindig azt mondja, amit én. Nem tűröm, hogy a férje elrontsa az örömünnepet, ezt elhiheti nekem!

Valérie nagyon felindult volt, mikor Josserand-néval visszajött a fogadószobába. Théophile még akkor is fuldokolva magyarázta a nővérének:

- Rendben van, a te kedvedért hallgatok, nem teszem most csúffá, ha már egyszer szerinted tekintettel kell lenni az esküvőre... De nem állok jót magamért, ha ez a vizesnyolcas odaszemtelenkedik a templomba is... a családi körbe. Akkor kiirtom mindkettőjüket.

Auguste éppen most jött fel a menyasszonyáért. Kifogástalan fekete frakkot viselt, bal szemét félig csukva tartotta, három napja kerülgette már a fejfájás, és most alaposan elővette. A vőlegényt apja és sógora kísérte, mindkettő nagyon ünnepélyes képet vágott. Lázas kapkodás kezdődött, máris megkéstek kicsit. Duveyrier-né és Dambreville-né terítette az örömanya vállára azt a hatalmas kasmírkendőt, amelyet Josserand-né minden ünnepélyes alkalommal magán viselt. A divatjamúlt sárga kendő színe és mérete lázba hozta az egész utcát, valahányszor Josserand-né megjelent vele. Most már csak Josserand-ra vártak, aki a bútorok alatt keresgélte kézelőgombját, amit előző nap a szeméttel együtt kisepertek. Végre bocsánatért esedezve, révetegen és ugyanakkor boldogan ő is megjelent. Berthe karját erősen magához szorítva elsőnek indult kifelé. Közvetlenül mögöttük ment Auguste és Josserand-né, utánuk a többiek, olyan sorrendben, ahogyan éppen nekiindultak. Az előcsarnok ünnepélyes csendjét felverte a násznép lépteinek és beszélgetésének zaja. Théophile lecsapott Duveyrier-re, és ugyancsak megzavarta a tanácselnök fennkölt nyugalmát, mikor sugdosva beszámolt neki a történtekről, majd noszogatta, adjon tanácsot, mitévő legyen. Valérie előttük lépdelt, szerényen hallgatta Juzeurné gyengéd és biztató szavait, nyugodt volt, mintha észre sem venné férje öldöklő pillantásait.

- Hol az imakönyved? - csattant fel hirtelen Josserand-né kétségbeesett hangja.

Már mindnyájan kocsiban ültek. Angèle szaladt fel a fehér bársonyba kötött imakönyvért. Végre elindulhattak. A cselédek, a házmester, az egész ház a kapuban állt. Marie Pichon felöltözködve jött le Lilitte-tel, mintha éppen indulna hazulról. Mikor meglátta a bájos menyasszonyt szép ruhájában, úgy meghatódott, hogy elsírta magát. Gourd megjegyezte, hogy éppen csak a második emeleti lakók nem mozdultak ki otthonról: furcsa népség ez, mindent másképp csinálnak, mint mások.

A Saint-Roch templom ajtajának mindkét szárnyát kitárták, a templomlépcsőt egészen a járdáig vörös szőnyeg borította. Esős, hideg májusi délelőtt volt.

- Tizenhárom lépcső... - susogta Juzeurné Valérie felé, mikor beléptek a templomba. - Rossz jel!

Mikor az esküvői menet a padsorok között a főoltár felé indult, ahol a gyertyák mint megannyi csillag ragyogtak, a párok feje felett szárnyaló zengéssel szólalt meg az orgona. A Saint-Roch igazán mutatós, gazdag és derűs templom volt: a nagy fehér ablakokat sárga és halványkék szegélyezés díszítette, vörös márványlapok burkolták a falakat és az oszlopokat, a négy evangélista szobra tartotta az aranyozott szószéket, a mellékoltárokon arany és ezüst kegyszerek csillogtak, a freskókkal díszített boltozatról hosszan csüngtek le a villogó kristálycsillárok, és kellemes meleg csapott a hölgyek szoknyája alá, mikor a gőzfűtés rácsozatán lépdeltek.

Auguste és Berthe a főoltár elé helyezett két karosszékbe ült. Josserand-né a vőlegényhez hajolt:

- Biztos, hogy itt a jegygyűrű?

Auguste megrémült. Míg a mellényzsebét meg nem tapogatta, maga is azt hitte, hogy megfeledkezett a gyűrűről. Josserand-né egyébként nem is figyelt Auguste válaszára, ágaskodva fürkészett körül: nem, nem hiányzik senki, itt van Trublot és Gueulin, a két vőfély; Bachelard és Campardon, a menyasszony tanúi; Duveyrier és Juillerat doktor, a vőlegény két tanúja, de rajtuk kívül még igen sok ismerős jött el, és ez nagyon hízelgett Josserand-né hiúságának. Most megpillantotta Octave-ot, aki azon buzgólkodott, hogy Hédouinnénak utat nyisson a tömegben. Josserand-né odasietett a fiatalemberhez, egy oszlop mögé húzta, halk hangon gyorsan mondott neki valamit. Octave elképedten hallgatta, nemigen értette, hogy mit akarnak tőle, de azért kedvesen és készségesen igent intett.

- Elintéztem - súgta oda Valérie-nek Josserand-né, amikor visszaért a családtagok számára előkészített széksorhoz, és leült a jegyesek mögött.

Itt ült Josserand is, és itt kaptak helyet Vabre-ék meg Duveyrier-ék is. Az orgona most tiszta, derűs futamokat zengett. Mindenki elhelyezkedett, az oltár körüli részen már nem volt semmi hely, a férfiak lejjebb, oldalt álltak meg. Mauduit abbé ragaszkodott ahhoz, hogy ő áldja meg kedves kis lelki gyermekének frigyét. Amikor karingben az oltárhoz lépett, barátságos mosollyal üdvözölte a násznépet. Már felcsendült a Veni Creator, és az orgona is a kórussal együtt zengte a szárnyaló öröméneket, amikor Théophile észrevette, hogy Octave a szentélytől balra, a Szent József-oltár előtt áll. Clotilde megpróbálta visszatartani.

- Egyszerűen nem bírom, képtelen vagyok megtűrni itt ezt az embert! - hebegte.

Kényszerítette Duveyrier-t, menjen vele Octave-hoz, hogy a családot is képviselje valaki. A Veni Creator tovább zengett. Néhányan hátranéztek.

Théophile pofonokat emlegetett, de mikor Octave közelébe ért, olyan felindulás fogta el, hogy először egy szó nem jött ki a torkán, és lábujjhegyre ágaskodott, hogy magasabbnak lássék.

- Kérem - szólalt meg végre -, tegnap megláttam magát a feleségemmel...

De a Veni Creator most véget ért, és Théophile megijedt, hogy hirtelen csak a saját hangját hallotta. Duveyrier, akit az egész história nagyon kellemetlenül érintett, igyekezett megértetni vele, hogy a templom igazán nem alkalmas hely a kimagyarázkodásra. Az oltár előtt megkezdődött az esketési szertartás. A pap megindult beszédet intézett az ifjú párhoz, majd megáldotta a jegygyűrűket.

- Benedic, Domine Deus noster, annulum nuptialem hunc, quem nos in tuo nomine benedicimus...

Théophile újra rákezdte, de most már jóval halkabban:

- Maga tegnap ebben a templomban volt a feleségemmel.

Octave-nak ugyan zúgott a feje Josserand-né utasításaitól, nem is értette pontosan, hogy mit akarnak tőle, most mégis fesztelenül tálalta fel a mesét:

- Igen, kérem, találkoztam őnagyságával, együtt néztük meg a Kálváriát, látni akartuk, hogyan folyik ott a munka, amit Campardon barátom irányít.

- Szóval beismeri... - hebegte a férj, akit éktelen düh fogott el -, szóval beismeri...

Duveyrier a sógora vállára ütött, hogy kicsit észhez térítse. Most felcsattant a ministráns éles hangja:

- Ámen!

- Nyilván ráismer erre a levélre is - folytatta Théophile, és egy papírlapot tartott Octave elé.

- Na de hát éppen itt?! - szólt közbe a felháborodott tanácselnök. - Maga teljesen elveszti a józan eszét!

Octave szétnyitotta a levelet. A násznép izgalma nőttön-nőtt. Összesúgtak, oldalba lökték egymást, a nyitott imakönyvek felett feléjük sandítottak, a szertartásra már senki nem figyelt, csak a pap előtt álló fiatal pár maradt ünnepélyesen komoly. De később Berthe is hátranézett, meglátta az Octave előtt sápadozó Théophile-t, s ettől kezdve szórakozott lett, csillogó tekintete egyre a Szent József-oltár felé járt.

Octave félhangon olvasta a levelet:

- "Cicám, milyen boldogok voltunk tegnap! Kedden a Szent Ágnes-kápolnában, a gyóntatószéknél."

A pap kérdésére a vőlegény nagyon megfontolt "igennel" válaszolt, mint az olyan emberhez illik, aki olvasatlanul nem ír alá semmit. Mauduit abbé a menyasszonyhoz fordult:

- Ígéred és fogadod, hogy Auguste Vabre-hoz mindig mindenben hűséges leszel, amint azzal a hűséges hitves tartozik az ő urának Isten parancsolatai szerint?

Berthe azonban meglátta a levelet, izgatottan várta, hogy mikor csattan már el a pofon, oda sem figyelt a papra, fátyla mögül egyre csak oldalra lesett. Kínos csend támadt. De Berthe végre észbe kapott, rájött, hogy valamit várnak tőle.

- Igen, igen - hadarta csak úgy találomra. Mauduit abbé csodálkozva követte Berthe tekintetét, látta, hogy ott oldalt, a templomban lejjebb, valami szokatlan történik. És ezentúl ő maga is csak oda figyelt. Már mindenki tudott a történtekről. A nők sápadtan és komolyan lesték Octave-ot, a férfiak tapintatos képet vágtak, de alattomban jókat nevettek. Josserand-né vállvonogatással igyekezett megnyugtatni Duveyrier-nét, hogy nincs itt olyan nagy baj. Mintha már csak Valérie figyelt volna az esketési szertartásra, legalábbis úgy tett, mintha a meghatottságtól nem látna, nem hallana semmi egyebet.

- "Cicám, milyen boldogok voltunk tegnap..." - olvasta újból Octave, és mélységes meglepetést mutatott.

A levelet visszaadta a férjnek:

- Kérem, én egy szót sem értek az egészből. Ez nem az én írásom... tessék, nézze meg!

Théophile elé tartotta a noteszét, amibe rendes ember módjára a kiadásait jegyezte.

- Hogyhogy nem a maga írása? - dadogott a férj. - Bolonddá akar tenni? A levelet igenis maga írta!

A pap most a kereszt jelével akarta megáldani Berthe bal kezét, de tekintete másfelé járt, elvétette, és a jobb keze fölé vetett keresztet.

- In nomine Patris, et Filii, et Spiritus Sancti.

- Ámen - válaszolt a ministránsfiú, aki maga is felágaskodott, hogy lássa, mi történik.

A botrány mégiscsak elmaradt. Duveyrier meggyőzte az elképedt Théophile-t, hogy a levelet nem írhatta Octave. A szemtanúk szinte csalódást éreztek, egyesek felsóhajtottak, mások meg lázasan suttogtak. És mire az izgatott násznép újból az oltár felé fordult, már megáldották Berthe és Auguste frigyét. A menyasszony mintha oda sem figyelt volna, viszont a vőlegény nagyon igyekezett, nehogy a papnak egy szava is elkerülje a figyelmét. De a fejfájása nagyon zavarta, a bal szemét már nem is bírta nyitva tartani.

- Aranyos gyerekek! - mondta Josserand reszkető, meghatott hangon az öreg Vabre-nak, aki a szertartás kezdete óta egyre azzal bajlódott, hogy megszámlálja az égő gyertyákat, de mindig belezavarodott, és kezdhette elölről az egészet.

Újból orgonabúgás töltötte be a templomot. Mauduit abbé most miseruhában lépett az oltár elé, a kórus rázendített, és megkezdődött a zenés nagymise. Bachelard végigjárta az oltárokat, a kripták latin nyelvű feliratait olvasta, bár egy szót sem értett az egészből. Créquy herceg kriptája előtt hosszabban időzött, ez különösképpen érdekelhette. Trublot és Gueulin odamentek Octave-hoz, részleteket akartak tudni, és a szószék mögé húzódva hármasban jókat nevettek. Viharos erővel szárnyalt az ének, a ministránsok a tömjénezőt lóbálták, majd a csengettyű hármas szavára minden elcsendesedett, és hallani lehetett az oltárnál álló pap mormolását. Théophile nem bírt nyugton maradni, nem engedte el maga mellől Duveyrier-t, őrültnél őrültebb feltevésekkel gyötörte szünet nélkül. Teljesen elvesztette a fejét, képtelen volt felfogni, hogyan lehetséges az, hogy a randevúzó úr nem azonos a levélíró úrral. A miséző papok az oltár előtt hajlongtak, a templom zúgott a latin szövegek és a zene hangjaitól, a levegő megtelt a tömjén illatával, de a násznép most is csak a férjet leste, szenvedélyes érdeklődéssel egyik a másiknak magyarázta az esetet. Amikor Mauduit abbé a mise végén az ifjú pár elé lépett, hogy frigyüket még egyszer megáldja, fürkésző pillantást vetett megzavart híveire. A hatalmas ablakok tiszta fénye a dús pompával díszített főhajóban és a mellékoltároknál álló izgatott nőket és alattomban mosolygó férfiakat világította meg.

- Semmit be ne ismerjen! - súgta Josserand-né Valérie-nek, mikor mise után a sekrestyébe indult a család.

A sekrestyében az ifjú pár és a négy tanú aláírta a házassági anyakönyvet. Campardonra várni kellett pár percig, mert néhány hölgyet kísért a szentély mögött deszkával elkerített részhez, ahol a Kálvária javítási munkálatai folytak. Végre bejött az építész, mentegetőzött, majd kövér betűs aláírását ő is odakanyarította az anyakönyvbe. Mauduit abbé, hogy kimutassa a két család iránt érzett tiszteletét, maga nyújtotta át mindenkinek a tollat, ő mutatta meg, hol kell aláírniok. A faburkolatot valósággal átitatta a tömjénillat, így még ünnepélyesebb, még komolyabb volt a sekrestye hangulata, de a pap arcán most is a szokott kedves és elnéző, világias mosoly ült.

- Nos, kisasszony - fordult Campardon Hortense-hoz -, nem volna kedve követni a példát?

De máris megbánta tapintatlanságát. Hortense elhúzta a száját, és az építésznek hirtelen eszébe jutott, hogy ő az idősebbik a Josserand lányok közül. Hortense egyébként azt tervezte, hogy még aznap este, a vacsorát követő táncestélyen döntő válaszra kényszeríti Verdier-t, akit már régóta sürgetett, hogy válasszon: vagy ő, vagy az a perszóna. Az építésznek elutasítóan válaszolt:

- Van még időm... majd ha kedvem lesz.

Máris hátat fordított Campardonnak, és Léonnal kezdett veszekedni, aki ezúttal is elkésett, éppen hogy ideért még.

- Mondhatom, kedves vagy! Papa és mama nagyon örülhetnek!... Talán mégiscsak szakíthattál volna magadnak egy kis időt, mikor a húgodat esketik!... Azt hittük, hogy legalább Dambreville-nével együtt megérkezel te is.

- Dambreville-né azt csinálja, amihez kedve van, én meg azt, amit éppen tudok - felelte szárazon a fiatalember.

Mostanában elhidegült közöttük a hang. Léon úgy érezte, hogy az asszony túlságosan hosszú időn át tartogatja önmagának, unta már a viszonyt, hiszen a velejáró kellemetlenségeket csak egy jó nősülés reményében tűrte, és az utolsó két hétben már sürgette Dambreville-nét, hogy váltsa be ígéretét. Az asszonyt azonban emésztette a szerelem, és még Josserand-nénak is panaszkodott, hogy a fia újabban milyen szeszélyes. Léont most az anyja kezdte dorgálni, szemére vetette, hogy hiányzik belőle a gyengédség, meg hogy nincs tekintettel a családjára, hiszen még a legünnepélyesebb szertartáson sem vesz részt. De az ifjú demokrata ridegen kijelentette: nem jöhetett előbb, váratlanul sürgős munkája akadt a képviselőnél, akinél titkári teendőket végez, egy beszámolót kellett előkészítenie, de meg más, különböző, rendkívül fontos elintéznivalója is akadt.

- De hiszen egy ilyen esküvő olyan egykettőre megy! - mondta Dambreville-né, és szavainak értelmére oda sem figyelt, mert közben könyörgő tekintetével akarta meglágyítani Léont.

- Na, van úgy, hogy nem megy elég gyorsan! - válaszolt durván Léon.

Odalépett Berthe-hez, megcsókolta, majd kezet szorított újdonsült sógorával. Dambreville-né csak sápadozott rozsdaszínű toalettjében, gyötrődött, majd erőt vett magán, és révetegen mosolygott a sekrestyébe lépőkre.

A családtagok és a barátok után sorra bevonultak az ismerősök is, mindenki, aki csak ott volt a templomban. Az ifjú pár a sekrestye közepén állt, kezet szorított mindenkivel, és a jókívánságokat is ugyanazzal az örvendező és zavart mosollyal fogadták. Josserand-ék és Duveyrier-ék igyekeztek minden gratulálót bemutatni, de időnként csodálkozva összenéztek, mert Bachelard idecsődített olyan embereket is, akiket ők egyáltalában nem ismertek, és akik feltűnő lármásan viselkedtek. A sekrestyében egyre nagyobb zűrzavar és tolongás támadt. Már moccanni is alig lehetett, egyesek fejük fölé emelt karral igyekeztek előbbre jutni, fiatal lányok szorongtak pocakos férfiak között, és miközben kínosan evickéltek kifelé, fehér szoknyájukat alig tudták kiszabadítani a frakkok tömkelegéből, és közben arcukba csapott a papák, fivérek és nagybácsik izzadságszaga, ezen a csendes környéken valósággal polgárjogot nyert bűneiknek lehelete. Gueulin és Trublot az egyik sarokban éppen azt mesélték Octave-nak, hogy Duveyrier előző nap majdnem rajtakapta Clarisse-t, aki aztán nem tehetett egyebet, túláradó kedvességgel halmozta el a tanácselnököt, hogy elterelje a figyelmét.

- Nézd csak! Megcsókolja a menyasszonyt! - dünnyögött Gueulin. - Kellemes lehetett szegénykének!

A tömeg lassan mégis szétoszlott. Most már csak a családtagok és a közeli barátok maradtak ott. Théophile kínos históriája továbbra is szájról szájra járt, a kézfogások, a gratulációk mindmegannyi kitűnő alkalom volt, hogy hol leplezve, hol meg nyíltan beszéljenek erről. Hédouinné, aki most tudta meg a történteket, értetlenül nézett Valérie-re, nála az erény és az egészség valóban egyet jelentett. Nyilván Mauduit abbénak is elmondtak már egyet-mást, mintha már kielégült volna kíváncsisága, nyájának rejtett nyomorúsága közepette még a szokásosnál is kenetesebb volt. Íme, megint egy nyílt seb, mely egyszeriben felszakad, az ő feladata, hogy a vallás köpenyével palástolja. Megállította pár szóra Théophile-t, tapintatosan célozgatott arra, hogy a keresztény ember megbocsátja az elszenvedett sérelmeket, meg hogy kifürkészhetetlenek az Úr szándékai. Mindenképpen el akarta fojtani a botrányt, szánakozva és reménytelenül takargatta nyájának gyalázatát, mintha az egek ura előtt is rejtegetni akarná.

- Könnyen beszél ez a pap! Mit tudja ő, mi ez! - dünnyögte Théophile, akinek zúgott a feje az intelmektől.

Valérie moccanni sem engedte maga mellől Juzeurnét, így könnyebben leplezte izgalmát. Megindultan hallgatta Mauduit abbé békítő szavait, hiszen ezek nemcsak férjének, neki is szóltak. Mikor végül a násznép kivonult a templomból, megállt a két örömapa előtt, utat engedett Berthe-nek, aki férje karján előrement.

- Maga most nagyon boldog lehet - szólt Josserand-hoz, hogy mutassa elfogulatlanságát. - Szívből gratulálok.

- Úgy van, helyes - hangzott Vabre kásás hangja. - Nagy felelősségtől szabadult meg!

Trublot és Gueulin a kocsinál sürgölődtek, a hölgyeknek segítettek a beszállásnál. Josserand-né ragaszkodott ahhoz, hogy utolsóként üljön kocsiba, hogy anyai diadalát nyilvánosan és minél hosszabban kiélvezhesse. Sárga kendőjét most is tömegek csodálták.

A Louvre Szállodában volt az esküvői vacsora, de Théophile szerencsétlen esete még itt is megzavarta a hangulatot. Mindenkinek szünet nélkül ez járt a fejében, erről beszéltek egész délután, míg a Bois de Boulogne-ban sétakocsiztak. És a hölgyek mindig csak oda lyukadtak ki, hogy a férj igazán várhatott volna másnapig azzal a levéllel. A vacsorán csak a két család legközelebbi barátai vettek részt. Az est egyetlen vidám eseménye Bachelard nagybácsi felköszöntője volt. Őt mindenképpen meg kellett hívni, bár reszketve gondoltak arra, hogyan viselkedik majd. Bizony, már a sültnél részeg volt, belekezdett a pohárköszöntőbe: "Boldog vagyok az örömtől, amit érzek..." - hajtogatta, de csak nem bírta befejezni mondókáját. A társaság igyekezett jó képet vágni. Auguste és Berthe már holtfáradtak voltak, egyszer-egyszer egymásra néztek, és mintha csodálkoztak volna, hogy így összekerültek. És zavartan néztek maguk elé, valahányszor eszükbe jutott, hogy ők most már férj és feleség.

A táncestélyre csaknem kétszáz meghívót küldtek szét. Fél tízkor már szállingóztak a vendégek. Három csillár világította meg a vörös nagytermet, a székeket a fal mellé tolták, a terem egyik végében, a kandalló előtt helyezkedett el a kis zenekar, a szomszédos szobában állították fel a büfét, egy szobát meg fenntartottak a családtagoknak, hogy legyen hova visszavonulniok.

Duveyrier-né és Josserand-né éppen az elsőnek érkező vendégeket fogadták, mikor az a szerencsétlen Théophile, pedig állandóan szemmel tartották, sajnálatos durvaságra ragadtatta magát. Campardon az első keringőt kérte Valérie-től. Az asszony nevetett, és a férj ezt kihívásnak vélte.

- Nevet, nevet - dadogta. - Azonnal mondja meg, ki írta azt a levelet!... Elvégre mégiscsak írta valaki!

Egész délután próbálkozott kikeveredni a zsákutcából, ahova Octave válasza miatt jutott. Most aztán megmakacsolta magát: ha nem Mouret írta a levelet, akkor hát ki! Nevet akar hallani. Valérie válasz nélkül indult tovább, de Théophile megragadta a karját, dühödten szorongatta:

- Összetörlek... azonnal mondd meg, ki írta a levelet! - hajtogatta, mint egy toporzékoló gyerek.

A rémült fiatalasszony csaknem felsikoltott a fájdalomtól, halálsápadt lett. Campardon egyszerre csak észrevette, hogy a vállának dől, kezdődik az idegroham, ami órákig is eltart nála. Éppen csak be tudta még kísérni a családtagok számára fenntartott szobába, ahol lefektette egy pamlagra. Juzeurné és Dambreville-né rögtön utánuk sietett, kifűzték Valérie-t, Campardon meg tapintatosan kiment.

A nagyteremben legfeljebb ketten-hárman vették észre a durva jelenetet. Duveyrier-né és Josserand-né továbbra is az újonnan érkező vendégek körül foglalatoskodtak, és a tágas termet hamarosan világos estélyi ruhák és fekete frakkok népesítették be. A barátságos beszélgetés zsongása egyre erősödött, nekigömbölyödött apai és anyai ábrázatok, keskeny leányarcok és a fiatalasszonyok finom, együttérző tekintete mosolygott szünet nélkül a fiatal házasokra. A kandallónál az egyik muzsikus a hegedűjét hangolta, a húrok pengetése kurta, panaszos sikolyként hangzott.

Mikor Théophile felesége karját szorongatta, pillantása összetalálkozott Octave tekintetével. Most odalépett a fiatalemberhez:

- Uram, bocsánatot kérek magától. De ugyebár az én helyzetemben mindenki magát gyanúsította volna?!... Szeretnék önnel kezet szorítani, hogy bebizonyítsam magának, belátom tévedésemet.

Megszorította Octave kezét, majd félrevonta, valósággal kínlódott, hogy kiönthesse a szívét, hogy bizalmasan beszélgethessen valakivel.

- Uram, ha elmondhatnám magának...

Máris rákezdte, és hosszan beszélt a feleségéről. Fiatal lány korában törékeny szervezetű volt, tréfásan azt mondogatták, hogy majd a házasság rendbe hozza. Nem jutott soha friss levegőhöz a szülei üzletében, ahol Théophile három hónapon át minden este meglátogatta. Olyan kedves, olyan engedelmes, kicsit búslakodó természetű, de igazán bájos lány volt.

- Hát, kérem, a házasság éppen nem hozta rendbe, sőt... néhány hét múlva elviselhetetlenné vált, képtelenek voltunk megférni egymással. Minden semmiségért veszekedett, percenként változott a hangulata, hol nevetett, hol sírt, soha nem tudtam, hogy miért. Lehetetlen szeszélyei, elképesztő ötletei voltak, mintha más vágya sem volna, csak az, hogy mindenkit felbosszantson... Hát, uram, pokollá vált az otthonom.

- Igazán érthetetlen - mormogta Octave, mert úgy érezte, hogy mégiscsak kell valamit mondania.

Erre a férj rátért arra, amit egyre úgy emlegetett, hogy "annak a szerencsétlennek a viselkedése". Arca ónszínű volt, kihúzta kurta termetét, hogy kevésbé lássék nevetségesnek, és áradt belőle a szó. Kétszer is volt már úgy, hogy gyanakodott a feleségére, de hát ő túlságosan tisztességes, semhogy ilyen gondolat hosszan foglalkoztassa. Most azonban mégiscsak szembe kell néznie a nyilvánvaló igazsággal. Mert, ugye, most semmi kétség? És reszkető kezével a mellényzsebét tapogatta, itt volt a levél.

- Még ha pénzért csinálná, hát megérteném - folytatta -, de nem kap érte pénzt, ebben egészen biztos vagyok, tudnám... Hát akkor mondja meg nekem, mi bújhatott bele? Igazán jó vagyok hozzá, otthon mindene megvan, nem is értem... De, kérem, mondja meg nekem, maga érti?

- Igazán érthetetlen, teljesen érthetetlen - mondta újból Octave, akit zavarba hozott ez a bizalmaskodás, és már szeretett volna szabadulni.

De a férj nem engedte, lázasan kereste a bizonyosságot. E pillanatban Juzeurné jött be, valamit súgott Josserand-nénak, aki éppen a Palais-Royal egyik híres ékszerészét fogadta kitüntető szívélyességgel. Az asszony rögtön sarkon fordult, és sietve követte Juzeurnét.

- Azt hiszem, a feleségének nagyon erős rohama van - szólt Octave Théophile-hoz.

- Ugyan, kérem - mondta a férj dühösen, mintha bántaná, hogy miért nem ápolgatják őt is. - A feleségem nagyon is örül annak, hogy rohama van! Ilyenkor mindenki az ő pártját fogja... Pedig én sem vagyok jobb egészségben, mint ő, és még csak meg sem csalom!

Josserand-né nem jött vissza. A beavatottak azt suttogták, hogy Valérie borzalmas görcsökben fetreng, legfeljebb férfiak tudnák lefogni, de félmeztelenre kellett vetkőztetni, így szóba sem jöhetett, hogy Trublot és Gueulin segíthessenek, pedig ajánlkoztak. A zenekar közben rázendített a négyesre. Berthe a méltóságosan táncoló Duveyrier karján nyitotta meg a bált, Auguste meg, minthogy Josserand-nét sehol nem látta, Hortense-t vitte táncba. Valérie rosszullétét eltitkolták az ifjú házasok előtt, nehogy ártalmas izgalmaknak tegyék ki őket. A tánc egyre gyorsult, a csillárok élénk fénye vidám mosolyú arcokat világított meg. A pattogó ritmusú polka körberepítette a párokat, kavarogva lebegtek a hosszú uszályok.

- Hol van Juillerat doktor? Hol találom meg? - rontott be Josserand-né a nagyterembe.

Az orvost is meghívták, de eddig még senki nem látta, hogy megérkezett volna. Josserand-né nem leplezte tovább eszeveszett dühét, ami már reggel óta gyűlt benne. Octave és Campardon előtt tört ki, és éppenséggel nem válogatta meg a szavait.

- Már torkig vagyok az egésszel... Mégis kínos, hogy éppen az én lányom esküvőjén hánytorgatják ezt a felszarvazási komédiát, aminek már se vége, se hossza.

Hortense-t kezdte keresgélni, majd észrevette, hogy a leánya éppen egy férfival beszélget, aki háttal állt ugyan Josserand-nénak, széles vállairól mégis rögtön tudta, hogy csak Verdier lehet. Ettől még mérgesebb lett. Barátságtalanul magához intette a leányát, és fojtott hangon figyelmeztette: ilyen napon az anyja mellett van a helye, hogy segíthessen, ha kell. Hortense nem fogadta el a rendreutasítást, diadalmaskodva közölte: Verdier éppen most mondta, hogy júniusban, vagyis két hónap múlva meglesz az esküvőjük.

- Hagyj békén - mondta Josserand-né.

- De igazán, mama... Hetenként háromszor már nem is alszik otthon, hogy az a nő lassanként beletörődjön, két hét múlva meg már egyáltalában nem fog hazamenni. Akkor aztán annak az ügynek vége, és csak az enyém lesz.

- Hagyj békén, ha mondom! A könyökömön nő már ki a nyavalygásotok... Inkább légy szíves megvárni Juillerat doktort az ajtónál, és ahogy megérkezett, rögtön küldd hozzám... De nehogy egy szót is szólj a húgodnak!

Ezzel visszament Valérie-hez, ügyet sem vetett Hortense dünnyögésére, hogy hál' istennek, nem kéri ő senki beleegyezését, majd nézhetnek egy nagyot, mikor egyszer csak férjhez megy, és jobban, mint akármelyik másik lány. De azért ment az ajtóhoz, hogy figyelje, mikor érkezik az orvos.

A zenekar most keringőt játszott. Berthe a férje kis unokaöccsével táncolt, nehogy a család férfitagjai közül egyet is kihagyjon. Duveyrier-né Bachelard-ral lejtett, nem utasíthatta vissza, pedig nagyon utálta, hogy a nagybácsi a képébe szuszog. Egyre melegebb lett, a büfé körül mind több férfi törölgette izzadt homlokát. Az egyik sarokban kislányok táncoltak egymással, az ábrándozó mamák meg félrehúzódva üldögéltek, a leányaikra meg az örökösen elszalasztott házassági lehetőségekre gondoltak. Szerencsekívánatokkal halmozták el Josserand-t és Vabre-t, akik ma este elválaszthatatlanok voltak, bár egy szót sem szóltak egymáshoz. Mindenki úgy tett, mintha nagyszerűen mulatna, és ujjongva bizonygatták nekik, hogy milyen kitűnő a hangulat. Campardon szavaival élve, hamisítatlan úri jókedv uralkodott.

Az építészt elfogta az udvariaskodás, nyugtalankodott, szeretett volna tudni Valérie állapotáról, de úgy, hogy azért ne kelljen egy táncot sem elmulasztania. Nem jutott más eszébe, leányát, Angèle-t küldte a szomszéd szobába, hogy érdeklődjék a nevében. A kislány tizennégy évének mohó kíváncsiságával már délelőttől kezdve Valérie-re gondolt, arra az asszonyra, aki ezt a nagy izgalmat okozta, és most azt sem tudta, mit csináljon, úgy örült, hogy a közelébe férkőzhetik. Nem is jött vissza hamarosan, úgy, hogy az apa fogta magát, kinyitotta kicsit az ajtót, és benézett. Látta, hogy a leánya a pamlag előtt áll, szinte megbűvölve bámulja a görcsökben rángatózó Valérie-t, akinek melle kibuggyant a fűzőből. Belülről rákiáltottak Campardonra, hogy ne merjen belépni, mire az építész esküdözött, hogy csak a beteg hogyléte után akart érdeklődni, majd gyorsan visszahúzódott.

- Hát bizony nincs jól, nincs jól - mondta mélabúsan az ajtó körül állóknak. - Négyen fogják le... Csuda, milyen erős nő lehet, hogy ennyi rángatózástól, szorítástól nem ficamodott még ki semmije!

Csoportba verődtek Campardon körül, suttogva részletesen megtárgyalták a roham lefolyását. Két négyes között szánakozó arccal jöttek ide a hölgyek, akik értesültek a történtekről, körülnéztek a kisszalonban, majd részletesen beszámoltak az uraknak, és mentek vissza táncolni. Az egyre lármásabb nagyteremnek ez a zuga csupa titokzatosság, csupa sugdolózás, csupa sokatmondó szempillantás volt. És most a magára maradt Théophile is elsétált az ajtó előtt, valósággal betege volt a gondolatnak, hogy rajta mulatnak, és úgy érezte, nem volna szabad eltűrnie.

Közben megérkezett Juillerat doktor, Hortense-szal együtt sietve ment át a nagytermen, és a lány szavaira figyelt. Duveyrier-né utánuk ment. Néhányan csodálkozva összenéztek, egyre többen sugdolóztak arról, hogy mi történt. A kisszalon ajtaja alig csukódott be az orvos mögött, Josserand-né és Dambreville-né máris visszajött a nagyterembe. Josserand-né egyre dühösebb volt, már két kancsó vizet öntött Valérie fejére, hát ő még soha életében nem látott ilyen ideges asszonyt. Elhatározta, hogy körbejár a vendégek között, így majd útját szegi a szóbeszédnek. De olyan félelmetesen lépkedett, olyan fanyarul mosolygott, hogy a háta mögött összesúgtak, és azok is értesültek a történtekről, akik eddig semmit sem tudtak. Dambreville-né szüntelenül Josserand-né nyomában volt. Már az esküvő óta panaszos célzásokkal beszélt neki Léonról, így próbálta rávenni, hogy járjon közbe a fiánál, valahogyan hozza rendbe viszonyukat. Szólt Josserand-nénak, nézze csak meg, hogy a fia most is egy hosszú, zörgő csontú lányt kísér, úgy tesz, mintha buzgón udvarolna neki.

- Itthagy minket - mondta, és könnyeit visszafojtva nevetgélt. - Szidja meg, hogy még csak ránk sem néz.

- Léon! - kiáltotta Josserand-né.

Nem volt semmi kedve ahhoz, hogy tapintatosan intézze el a dolgokat, és mikor a fia odajött hozzá, nyersen ráförmedt:

- Miért vagy haragban a hölggyel?... Ő nem haragszik rád! Tessék kibékülni! Duzzogással nem megy semmire az ember.

Miután alaposan zavarba hozta mindkettőjüket, máris otthagyta őket. Dambreville-né belekarolt Léonba, az egyik ablakfülkébe húzódtak, hogy beszélgessenek, majd később gyengéden összesimulva együtt távoztak az estélyről. Dambreville-né megesküdött Léonnak, hogy az ősszel megházasítja.

Josserand-né közben továbbra is mosolyogva járt körben a vendégek között, de nagyon meghatódott, mikor egyszerre csak maga előtt látta a sok tánctól pihegő, kipirult Berthe-et gyűrött fehér ruhájában. Magához szorította a lányát, a fejében összevissza kavargott minden, és nyilván arra a másik asszonyra gondolt, akinek az arca olyan borzalmasan görcsbe torzult, mert két cuppanós csók között így suttogott a lányának:

- Szegény kedveském, szegény kedveském!

- Hogy van most?

Josserand-né kedve egyszeriben megint nagyon harapósra fordult. Úgy? Szóval Berthe is tudja! Hát persze hogy tudja, mindenki tudja már! Éppen csak az ő férje nem, tessék... éppen egy öreg hölgyet kísér a büféhez, nem tud még az egészről semmit. Majd ő megkér valakit, hogy világosítsa fel a történtekről, hiszen olyan ostobának tűnik, hogy mindig a többiek mögött kullog, és nem sejt soha semmit.

- Én meg itt töröm magam, hogy takargassam a szerencsétlenségüket! - tört ki Josserand-né sértődötten. - De most már nekem is elegem van ebből a komédiából. Nem tűröm, hogy nevetségessé tegyenek téged.

Valóban mindenki értesült már mindenről, csak éppen nem beszéltek nyíltan róla, nehogy elrontsák a táncestély hangulatát. A szánakozás első megnyilvánulásai elvesztek a zene hangjaiban, de most, hogy a táncoló párok már szabadabban karolták át egymást, csak mosolygott mindenki az ügyön. Nagyon meleg volt már, az éjszaka is előrehaladt. A felszolgáló személyzet frissítőket hordott körül. Két kislány elálmosodott, összeboruló fejjel aludtak el egy kanapén. A zenekar mellett a nagybőgő brummogó hangja közben az öreg Vabre elszánta magát, hogy beszél Josserand-nak nagy művéről, melyet két hét óta nem tudott folytatni, mert kétségek gyötörték: két azonos nevű festőre bukkant, és képtelen volt megállapítani, hogy melyik művész melyik képet festette. Közelükben, egy csoport közepén állt Duveyrier, és erélyesen éppen a császárt bírálta, mert megengedte, hogy a Comédie-Française egy olyan darabot adjon elő, amely a társadalmi rendet támadja. De mikor a zenekar keringőre vagy polkára kezdett, a beszélgetők félrehúzódtak, mert a táncolok köre kibővült, az uszályok végigseperték a parkettet, felverték a port, és a gyertyáktól átforrósodott levegő megtelt az estélyi ruhák fűszeres illatával.

- Most már jobban van - sietett jelenteni Campardon, aki megint bekukkantott egy pillanatra a beteghez. - Be lehet hozzá menni.

Néhányan bemerészkedtek. Valérie még mindig feküdt, de a roham már csillapodott. Mezítelen keblét illendőségből egy asztalkendővel takarták be. Az ablaknál Juillerat doktor Juzeurnének és Duveyrier-nének magyarázta, hogy az ilyen rohamokat néha megszünteti a beteg nyakára rakott melegvizes borogatás. Mikor a beteg meglátta a Campardonnal együtt belépő Octave-ot, magához intette, és összefüggéstelen szavakat mondott neki, látszott, hogy még nem tért egészen magához. Maga az orvos is kérte Octave-ot, hogy üljön le Valérie mellé, hiszen pillanatnyilag csak az a fontos, hogy ne izgassák fel. És most az asszony avatta be titkaiba a fiatalembert, akinek nemrég még a férj tett bizalmas vallomásokat. Valérie még most is reszketett a félelemtől, azt hitte, hogy a szeretőjével beszél, könyörgött neki, hogy rejtse el. Később felismerte Octave-ot, sírva köszönte meg neki, hogy délelőtt a templomban hazudott. Octave-nak eszébe jutott az a másik roham, amit annak idején egy iskolás fiú mohó vágyával akart kihasználni. Most az asszony mindent elmond neki, barátságába fogadja, így talán többre megy majd.

Théophile, aki eddig is az ajtó körül őgyelgett, most be akart lépni. Ha más férfiak ott lehetnek, akkor ő is bemehet. De szándéka valóságos riadalmat keltett. Valérie-t reszketés fogta el, mikor meghallotta a hangját, már-már félő volt, hogy újabb rohamot kap. Théophile meg könyörögve küszködött a hölgyekkel, akik elébe álltak, és makacsul hajtogatta:

- Csak a nevet kérdezem meg tőle... csak a nevet mondja meg.

Josserand-né éppen erre ért oda, és eddig fékezett haragja kirobbant. A kisszalonba vonszolta Théophile-t, hogy elkerüljék a botrányt. Dühösen förmedt rá:

- Mondja, mikor lesz már békesség? Egész napon át gyötör bennünket a hülyeségeivel... Egy csepp tapintat nincs magában, az égvilágon semmi! Ki hallott már ilyent? Egy esküvőn mégsem lehet így viselkedni!

- Már megbocsásson, asszonyom - dünnyögte Théophile -, ez aztán igazán az én dolgom, nem tartozik magára!

- Mit? Hogy nem tartozik rám? Most már én is rokona vagyok magának, és ne képzelje azt, hogy ez a komédia valami nagy öröm nekem, éppen a lányom esküvőjén... Na, maga szépen megcsinálta ezt! Egy szót sem akarok hallani, maga tapintatlan fráter!

Théophile rémülten hallgatta, körülnézett, mintha segítséget keresne. De a nők hideg tekintete ékesszólóan bizonyította, hogy mindnyájan szigorúan elítélik. Bizony, ez a találó kifejezés: tapintatlan ember, hiszen adódnak olyan körülmények, amikor elég erősnek kell lennünk ahhoz, hogy legyőzzük vak haragunkat. Még a húga is neheztelt rá. És amikor mégiscsak megpróbált tiltakozni, általános felháborodást váltott ki. Nem, nem, nincs mentsége, így nem lehet viselkedni.

Erre aztán elhallgatott. Úgy megrökönyödött, vénleányos, keszeg figurája olyan szánalomra méltó volt, hogy a nők elmosolyodtak. Minek házasodik az olyan ember, aki nem dicsekedhetik azzal, hogy boldoggá tud tenni egy nőt. Hortense megvetően mérte végig, és senki sem vette észre, hogy a kis Angèle is ott forgolódik, mintha csak keresne valamit, de alattomban Théophile-t nézegeti. A férj fejvesztetten hátrált, belepirult, amint ezeket a jól megtermett, húsos asszonyokat nézte, akik széles csípőjükkel valósággal körülbástyázták. Valérie-t megint zokogás fogta el. Juillerat doktor a halántékát borogatta, és a nők most úgy érezték, hogy végleg el kell intézni ezt az ügyet. Csak egymásra pillantottak, és máris értették egymást, a védekezés ösztöne közelebb hozta őket egymáshoz. Mindnyájan egyet akartak, mindnyájan azon buzgólkodtak, hogy valamiképpen kimagyarázzák a levélhistóriát.

- Na, ez aztán nem nagy eset! - suttogta Trublot, Octave mellé lépve. - Azt mesélik, hogy a levelet a cselédlánynak írták.

Josserand-né meghallotta a suttogást, megfordult, és elismeréssel nézett Trublot-ra. Közelebb lépett Théophile-hoz:

- Talán bizony azt képzeli, hogy egy ártatlan asszony lealacsonyítja magát, és mentegetőzni kezd, mikor olyan durván nekiesnek, ahogyan maga támadt szegény feleségére? De én beszélhetek... Én aztán igen... Azt a levelet Françoise vesztette el, a cselédlány, akit a felesége kénytelen volt kidobni az erkölcstelensége miatt... Na, most már boldog? Mondja, nem pirul szégyenében?

A férj először vállat vont, de a hölgyek teljesen komolyak maradtak, ellenvetéseit érvekkel cáfolták. Théophile már nem volt olyan biztos a dolgában, erősen tépelődött, és ekkor még Duveyrier-né is nekitámadt, erélyesen rákiáltott, hogy utálatosan viselkedik, és hogy tudni sem akar róla. Théophile-t ez teljesen meggyőzte, most már csak egy csókra vágyott, Valérie nyakába borult, úgy kért tőle bocsánatot. Igazán megható jelenet volt, még Josserand-né is nagyon megindultnak látszott.

- Jobb mindent békésen elintézni - lélegzett fel. - Mégsem végződik olyan rosszul ez a nap!

Amikor Valérie-t felöltöztették, és férje karján megjelent a nagyteremben, szemmel láthatóan még vidámabbá, fesztelenebbé vált a hangulat. Már három óra felé járt, a vendégek már szállingóztak hazafelé, de a zenekar még lázas lendülettel játszotta a négyeseket. A férfiak mosolyogtak az összebékélt házaspár mögött. Campardon egy megjegyzést tett Théophile-ra, és az orvosi szakkifejezés vidámsággal töltötte el Juzeurnét. A lányok ugyancsak buzgólkodtak, hogy közelről megnézhessék Valérie-t, és anyjuk megbotránkozó tekintetére csak bamba képpel feleltek. Berthe, aki végre hozzájutott, hogy a férjével is táncoljon, megsúghatott neki egy-mást, mert Auguste, aki nyilván csak most értesült a történtekről, tánc közben hátranézett, és olyan felsőbbséges csodálkozással nézte a fivérét, mint aki biztos abban, hogy vele ilyesmi soha nem történhetik. A táncestélyt galoppal fejezték be, és a társaság fékevesztett vidámsággal táncolt. A gyertyák vörös fénnyel égtek, elhaló lángjuk megrepesztette a tartók üvegkorongját.

Octave felkérte Hédouinnét, és az asszony hajlandó volt egy táncra.

- Maga valóban jóban van vele? - kérdezte. Octave úgy érezte, mintha Hédouinné mindig nyugodt, mindig egyenes dereka most megremegne.

- Szó sincs róla! - felelte. - Engem csak belekevertek ebbe a históriába, és mondhatom, nagyon bosszant... Az a szegény ördög mindent bevett.

- Nagyon helytelen dolog - jelentette ki Hédouinné komolyan.

Octave tévedhetett az előbb, mert mikor a tánc után elengedte Hédouinné derekát, az asszony még csak nem is pihegett erősebben, tekintete nyugodt volt, hajfonatai sem lazultak meg. De a táncestély végét mégis botrány zavarta meg. Bachelard nagybácsinak, aki a büfében leitta magát, dévaj ötlete támadt. Egyszer csak azt látták, hogy a lehető legpajzánabb mozdulatokkal illegeti magát Gueulin előtt. Összegöngyölt asztalkendőkkel tömte ki a frakkingét, a duzzadó keblet utánzó ékítményre még egy-egy hatalmas narancsot rakott, és a frakk hajtókája mögül úgy villant ki a két vérvörös gömbölyűség, mintha nyers hús volna. Ezt a tréfát már mindenki sokallta: akármennyi pénze legyen is valakinek, mégis vannak határok, és ezeket jól nevelt ember soha nem lépi át, főként nem fiatal nők előtt. Josserand szégyenkezve és kétségbeesetten vezette ki a sógorát. Duveyrier meg leplezetlen undorral nézte.

Négy órakor az ifjú pár hazament a Choiseul utcába.

Velük együtt kocsizott haza Théophile és Valérie is. Amint felfelé mentek a második emeleten berendezett lakásukba, utolérték Octave-ot, aki szintén hazafelé tartott. A fiatalember udvariasan félre akart húzódni, közben összeütközött Berthe-tel, aki szintén ki akart térni.

- Bocsánat, kisasszony - udvariaskodott Octave.

A "kisasszony" szóra elnevették magukat. Berthe Octave-ra nézett, és a fiatalembernek eszébe jutott, hogy a lépcsőházban először is éppen itt kapcsolódott össze a tekintetük, úgy érezte, hogy merész és vidám pillantását Berthe most is elragadó kedvességgel viszonozza. Talán mindketten erre gondolhattak, mert Berthe elpirult. Octave meg a felső emeletek mozdulatlan csendjében magányosan ballagott tovább a szobája felé.

Auguste egész nap nem bírta kinyitni a bal szemét, és valósággal őrjöngött a fejfájástól, mikor belépett a rokonoktól hangos lakásba. Valérie-t a búcsúzás pillanatában mélységes meghatottság fogta el, viharosan magához ölelte Berthe-et - ez megadta a kegyelemdöfést az amúgy is gyűrött menyasszonyi ruhának -, megcsókolta, és fojtott hangon suttogta:

- Édesem, csak azt kívánom, hogy több szerencséje legyen, mint nekem!
9

Octave, mikor két nappal később vacsoraidőben, úgy hét óra tájt Campardonékhoz érkezett, egyedül találta Rose-t. Az asszony fehér csipkével díszített krémszínű selyempongyolát viselt.

- Talán vár valakit? - kérdezte tőle.

- Ó, nem - felelte az asszony kicsit zavartan. - Mihelyt Achille hazajön, máris asztalhoz ülünk.

Az építész mindig sokat lótott-futott, soha nem volt pontos az étkezéseknél, mindig kivörösödve, bocsánatkérő arccal jött haza, dühöngve emlegette sok elintéznivalóját. Esténként alig volt otthon, százféle ürügyet talált, ebben meg abban a kávéházban várják... nagyon messzire kell mennie, valami megbeszélésre... Octave ilyenkor gyakran tizenegyig is elbeszélgetett Rose-zal, most már tudta, hogy a férj azért fogadott kosztost a házba, hogy a felesége ne unatkozzék annyira. Campardonné kicsit panaszkodott is, elmondta, hogy mi aggasztja, hát istenem, ő igazán szabadjára hagyja Achille-t, de mégiscsak nyugtalankodik, ha éjfél után jön haza.

- Nem vette észre, hogy mostanában milyen lehangolt? - kérdezte gyengéd aggodalommal.

Nem, Octave nem vett észre ilyesmit.

- Talán inkább erősen foglalkoztatja valami... A Saint-Roch templombeli munkálatok sok gonddal járnak.

Rose csak a fejét ingatta, és nem beszélt erről tovább. Nagyon kedves volt Octave-hoz, most is érdeklődött, hogyan telnek a napjai, úgy kérdezgette, mintha anyja vagy nővére volna. Kilenc hónapja étkezett már náluk, és úgy bánt vele, mint családtaggal.

Végül hazaérkezett az építész is.

- Jó estét, angyalkám, édes nyuszikám - köszönt, és a jó férj gyengédségével csókolta meg az asszonyt. - Már megint belebotlottam egy ostoba fráterbe, nem bírtam tőle szabadulni, egy órát kellett vele beszélgetnem az utcán.

Octave félrehúzódott, de azért hallotta, hogy néhány halk szót váltanak egymással.

- Eljön?

- Nem. Mire lenne jó? Csak ne gyötörd magad, ez a fő.

- Megesküdtél nekem, hogy eljön.

- Rendben van, el fog jönni. Örülsz neki? Igazán csak a te kedvedért tettem meg.

Asztalhoz ültek. A kis Angèle két hét óta angolul tanult, és vacsora alatt egyébről sem esett szó, mint az angol nyelvről. Campardon egyszeriben rájött, hogy egy úrilánynak feltétlenül kell angolul tudnia, és minthogy Lisa előzőleg egy Londonból hazatért színésznőnél szolgált, minden étkezésnél megvitatták, hogy a feltálalt ételt hogyan mondják angolul. Ezúttal hosszú és eredménytelen vita folyt arról, hogy hogyan kell kiejteni a rumpsteak szót. A vita végén Lisa kivitte a sültet, úgy, ahogy behozta, mert Victoire ottfelejtette a tűzhelyen, száraz és kemény lett, mint a csizmatalp.

A vacsora végén tartottak, mikor valaki csengetett. Campardonné összerezzent.

- A nagyságos asszony unokanővére érkezett - jelentette Lisa a házicseléd sértődött hangján, akit elfelejtettek tájékoztatni egy családi eseményről.

Valóban Gasparine volt a vendég. Sovány arcával, nagyon egyszerű fekete gyapjúruhájában igazi fakó boltilánynak látszott. A lágy, krémszínű selyembe burkolt, üde, kövérkés Rose úgy meghatódott, hogy a szeméből kibuggyant a könny, mikor felállt, hogy Gasparine-t üdvözölje.

- Ó, édesem - suttogta -, milyen kedves tőled... Ugye, mindent elfelejtünk?

Átölelte, jobbról-balról megcsókolta. Octave tapintatosan távozni akart, de a háziak csaknem megharagudtak ezért. Miért ne maradhatna? Hiszen ő is a családhoz tartozik. A fiatalember végül is jól szórakozott a jeleneten. Campardon először azt sem tudta, mit csináljon zavarában, nem mert a két asszonyra nézni, nehezen lélegzett, szivart keresgélt, Lisa meg, aki közben zajosan szedte le az asztalt, összenézett a bámuló Angèle-lel.

- Unokanővéred - magyarázta Campardon a leányának. - Emlegettük már előtted!... Csókold meg szépen.

Angèle mogorván csókolta meg. Bosszantotta Gasparine szigorú, fürkésző tekintete, meg kérdezősködése, hogy hány éves, mit tanul. Amikor a társaság átment a szalonba, ő inkább Lisa után somfordált, aki erélyesen becsapta az ajtót, és cseppet sem törődött azzal, hogy meghallhatják, amint kijelenti:

- Na, csinos dolgok kezdődnek itt!

Campardon a szalonban is idegeskedett, szinte védekezve mondta:

- Jó ötlet volt, de becsületszavamra, nem én találtam ki... Rose akart békülni... Már egy hete minden istenáldott reggel mondogatta, hogy "igazán hozd el"... Hát én elhoztam.

És mintha csak nagyon fontosnak találná, hogy Octave-ot meggyőzze, félrehúzta őt az ablaksarokba.

- Hát mit szól hozzá? A nők csak nők maradnak... Én bizony húzódoztam egy kicsit, mert félek a bonyodalmaktól. Az egyik itt, a másik ott, soha nem botlottak egymásba... De kénytelen voltam engedni... Rose azt erősítgeti, hogy így mindnyájunknak jobb lesz. Mi történhetik? Megpróbáljuk. Most már kettőjükön múlik, hogyan alakul az életem.

Rose és Gasparine egymás mellett ültek a pamlagon. A múltról beszéltek, a Domergue papánál töltött plassans-i napokról, amikor Rose még sápadt, hirtelen nőtt serdülő lány volt, a szép szemű Gasparine meg tizenöt éves korára már nagy, fejlett, kívánatos teremtés. És most csak néztek, néztek, alig ismertek egymásra, az egyik gömbölyű és üde lett a kényszerű önmegtartóztatásban, a másikat meg valósággal kiszikkasztotta szerelmi életének szertelen lobogása. Gasparine egy pillanatig keserűen nézte Rose pongyolájának lágy selymét, a finom csipkék közül kivillanó hófehér nyakat, és szenvedett, mikor arra gondolt, hogy az ő bőre milyen fakó, ruhája milyen rosszul szabott, de egykettőre legyőzte magában az irigységet, elvégre ő csak szegény rokon, aki legfeljebb ámulhat unokanővére szépségén és gyönyörű ruháin.

- Hogy vagy egészségileg? - kérdezte suttogva. - Achille mondta nekem, hogy... Nem vagy jobban?

- Bizony nem - felelte Rose bánatosan. - Tudod, jó étvágyam van, egész jól nézek ki... de az állapotom nem javul, nem is gyógyulok meg soha.

Sírva fakadt. Most Gasparine ölelte át Rose-t, és mire Campardon odasietett, hogy megvigasztalja, már lapos, szenvedélyes kebléhez szorította a síró asszonyt.

- Ne sírj - mondta anyai gyengédséggel. - Az a fontos, hogy nincsenek fájdalmaid... Nem olyan nagy baj ez, hiszen mindig szerető szívek vannak körülötted, ugye?

Rose megnyugodott, és könnyein át már mosolygott is. Az építész meg egyszerűen nem bírt uralkodni meghatottságán, magához ölelte mindkettőjüket, megcsókolta őket, a felindultságtól csak dadogni tudott:

- Igen, bizony nagyon szeretjük majd egymást, nagyon szeretünk majd téged, édes nyuszikám... Majd meglátod, hogy milyen szépen rendbe jön minden most, hogy így együtt vagyunk.

- Ó, kedves barátom, mondhat, aki amit akar, csak a család, csak az az igazi! - mondta Octave-nak.

Az est hátralevő részét nagyon kellemesen töltötték. Campardon máskor, ha otthon maradt vacsora után, rendszerint csak szunyókált, most azonban megint igazi művészemberként viselkedett, vidám volt, a Szépművészeti Főiskola örökifjú diáktréfáival, dévaj dalaival szórakoztatta a társaságot. Gasparine tizenegy óra felé indult haza, és Rose mindenáron el akarta kísérni, pedig ma különösképpen nehezére esett a járás. Áthajolt a lépcsőkorláton, úgy kiáltotta bele a lépcsőház ünnepélyes csendjébe:

- Gyere minél gyakrabban!

A Hölgyek Öröme divatáruüzletben másnap Octave Gasparine-nal együtt vett át egy fehérnemű-szállítmányt. Kíváncsi volt, szerette volna szóra bírni a lányt, de Gasparine csak kurtán, ellenségesen válaszolgatott, bántotta, hogy Octave tanúja volt a tegnapi estének. De egyébként sem kedvelte soha, és kényszerű találkozásaik során mindig ellenségesen viselkedett. Már régóta átlátott a főnöknő körül folytatott kisded játékán, sötét pillantásokkal, megvető ajkbiggyesztéssel figyelte kitartó udvarlását, és Octave-ot ez néha ugyancsak zavarba hozta. Mikor ez a hosszú boszorka száraz kezét kettőjük közé nyújtotta, határozottan az a kellemetlen érzése támadt, hogy Hédouinné soha nem lesz az övé.

Pedig Octave csak fél évet adott magának. Ebből alig múlt el négy hónap, és máris türelmetlenkedett. Látta, hogy ez a mindig hűvös, mindig egyenletesen nyugodt asszony most sem tanúsít iránta sokkal nagyobb hajlandóságot, mint mikor idejött, és minden reggel feltette magának a kérdést, nem volna-e helyesebb, ha huszárosan nekivágna, és döntésre vinné a dolgot. Pedig Hédouinné ma már ott tartott, hogy igazán nagyra értékelte Octave-ot, képzelőerejét foglalkoztatták a fiatalember nagyvonalú tervei, ábrándjai a nagy, modern üzletekről, amelyek milliókat érő árukkal látják el Párizst. Ha a férje nem tartózkodott az üzletben, gyakran megtörtént, hogy reggel Octave-val együtt bontotta fel a postát, visszatartotta a fiatalembert az irodában, tanácsait kérte, sokat adott a véleményére, egyszóval valami bensőséges, üzleti jellegű barátság szövődött köztük. A számlacsomókon találkozott először a kezük, a számok fölé hajolva érezték először egymás leheletének melegét, a pénztárkönyv volt első meghittségük tanúja, amikor együtt örültek a váratlanul jó bevételnek. Octave igyekezett is kihasználni ezeket az alkalmakat, és haditervének célpontjában a jó üzletasszony állt, úgy tervezte, hogy a vérbeli kereskedőt hódítja majd meg, ha egyszer egy váratlanul jól sikerült eladás feletti örömében megközelíthetőbb lesz. El is követett mindent, hogy megteremtse a nagyszerű alkalmat, amely eredményessé teszi eddigi buzgólkodását, már csak azért is, mert mihelyt nem üzletről volt szó, az asszony azonnal nyugodt fensőbbséggel beszélt vele, udvariasan parancsolgatott neki, mintha csak a kifutóhoz szólna, megint csak az egész cég felett uralkodó hűvös szép asszony volt, akinek állandóan fekete ruhába préselt szoborszép keblére szigorú férfinyakkendő simul.

Hédouin ekkoriban megbetegedett, és Vichybe ment, pár hetes gyógyvízkúrára. Octave őszintén örült, mert arra gondolt, hogy a márványkeblű Hédouinné szíve majd csak meglágyul a szalmaözvegység alatt. De hiába leste rajta a vágy bágyasztó borzongását, az asszony még többet tevékenykedett, mint máskor, ítélőképessége, éleslátása jobb volt, mint valaha. Hajnalban kelt, és a pinceraktárban maga vette át az árukat, tollat a füle mögé dugta, úgy szorgoskodott, mint akármelyik segéd. Mindenütt ott volt, mindenen rajta tartotta a szemét, hol a selyemosztályon, hol a fehéráruk között járkált, felügyelt a raktározásra és az eladásra, soha nem jött ki a sodrából, és az árukkal zsúfolásig tömött üzletben soha még egy porszem sem hullott a ruhájára. Ha Octave egyszer-egyszer szembetalálkozott vele a szövet- és az asztalkendő-falak között vezető szűk helyen, szándékos sutasággal úgy húzódott félre, hogy legalább egy másodpercen át összeérjen a válluk, de az asszony egy pillanatra sem állt meg, ment tovább, szoknyája szegélyének érintését is alig érezhette. Octave-ot ezekben a pillanatokban különösképpen zavarta, hogy Gasparine állandóan rajtuk tartja szigorú tekintetét.

A fiatalember azért mégsem vesztette el a reményt. Néha már-már azt hitte, hogy közel van a célhoz, és arról ábrándozott, hogyan rendezi majd be az életét, mikor a tulajdonosnőnek a kedvese lesz. Marie-val azért nem szakított még, így könnyebb volt a várakozás. Ez a viszony kényelmes volt ugyan és olcsó, de Octave-nak időnként mégis eszébe jutott, hogy ez a kutyahűség valamikor kényelmetlenné is válhat. Unalmas estéin vissza-visszatért Marie-hoz, de sokszor gondolkozott azon, hogy hogyan is szakít majd vele. Ügyetlen dolog lenne egyszerűen, máról holnapra otthagyni. Egyik vasárnap, mikor Marie férjének el kellett hazulról mennie, Octave megint csak bebújt a fiatalasszony ágyába. Ekkor támadt az az ötlete, hogy Marie-t visszaadja Jules-nek, szépen egymás karjaiba tereli őket, férj és feleség beleszeretnek egymásba, és ő nyugodt lelkiismerettel vonulhat vissza. Ezzel voltaképpen az irgalmasság cselekedetét gyakorolja, és olyan meghatónak érezte az egészet, hogy máris megszűnt minden lelkiismeret-furdalása. Egyelőre mégis várt, nem akart nő nélkül maradni.

Campardonéknál másfajta bonyodalom kötötte le Octave figyelmét. Érezte, hogy nem sokáig maradhat már az építészek kosztosa. Gasparine három hét alatt nagyon befészkelte magát a házba, egyre jobban beleszólt mindenbe. Először csak esténként jött, később ebédnél is megjelent, és bár az üzletben éppen elég dolga akadt, lassanként itt is mindent magára vállalt, Angèle nevelésétől kezdve a beszerzési gondokig. Rose szünet nélkül hajtogatta Campardon előtt:

- Ó, bárcsak velünk lakna Gasparine!

De az építész tiltakozott, pirult zavarában, mintha nagyon restellne valamit:

- Nem, nem, ez képtelenség... De egyébként is, melyik szobában aludna?

Hosszan elmagyarázta, hogy ha Gasparine hozzájuk költözne, akkor neki át kellene adni a dolgozószobáját, a munkaasztallal és tervrajzaival együtt át kellene költözködnie a fogadószobába. Igaz ugyan, hogy ez egy cseppet sem zavarná őt, talán egyszer majd elszánja magát erre a változtatásra, hiszen fogadószobára voltaképpen nincs szüksége, a kicsi dolgozószobában meg előbb-utóbb túlságosan szűken lesz, hiszen állandóan újabb meg újabb megrendeléseket kap. De Gasparine is maradhat a saját lakásában! Minek szorulnának úgy össze?

- Ha az embernek jól megy, rosszul teszi, ha még jobbat akar - mondogatta Octave-nak.

Campardonnak ekkoriban két napra Évreux-be kellett mennie, aggasztották az érseki palotában folyó munkálatok. Eleget tett ugyanis őexcellenciája egyik óhajának, holott nem volt rá fedezet. Félő volt, hogy az új takaréktűzhely és a központi fűtés berendezése is olyan sokba kerül, hogy a karbantartási költségvetés nem bírja el. A szószék átépítésére háromezer frankot engedélyeztek és legalább tízezer frankba került. Campardon szerette volna óvatosságból őexcellenciájával megbeszélni az ügyet.

Rose csak vasárnap estére várta haza, de az építész már ebéd közben megérkezett. Váratlan betoppanása nagy riadalmat okozott. Gasparine ott ült Octave és Angèle között az asztalnál. Valamennyien úgy tettek, mintha teljesen fesztelenek volnának, de körülöttük minden csupa titokzatosság volt. Campardonné kétségbeesetten integetett Lisának, aki gyorsan becsukta a fogadószoba ajtaját, Gasparine meg a szanaszét heverő papírdarabokat rugdosta a bútorok alá. Mikor Campardon azt mondta, hogy most pedig megy átöltözni, mindnyájan lebeszélték:

- Ne siessen úgy, igyék legalább egy kávét, ha már Évreux-ben ebédelt.

Campardon végül megkérdezte Rose-tól, hogy mitől van ilyen zavarban, mire az asszony a nyakába borult:

- Igazán, ne szidj meg... Mindent rendben találtál volna, ha este érkezel.

Reszketve nyitotta ki az ajtókat, átkísérte a fogadószobába meg a dolgozószobájába. A rajzasztal helyén most egy mahagóni ágy állt - reggel szállította ide az egyik bútorkereskedő -, a rajzasztalt meg a szomszéd szoba közepére állították, de még semmi sem volt a helyén, a tervrajzok Gasparine ruhái között hevertek, a vérző szívű szűz egy új mosdótál társaságában a falhoz volt támasztva.

- Meglepetésnek szántuk - suttogta Campardonné félve, és arcát férje mellényéhez szorította.

Campardon meghatottan nézett körül. Nem szólt semmit, kerülte Octave pillantását. Gasparine száraz hangon kérdezte:

- Van talán valami kifogása? Rose gyötört, hogy csináljuk már meg. De ha úgy érzi, hogy terhükre vagyok, még nem késő, elmehetek.

- Hogy is gondolhat ilyent?! - tiltakozott az építész. - Amit Rose tesz, az mind helyes.

Rose most elsírta magát férje keblén.

- Ejnye már, cicám, milyen kis csacsi vagy, hogy sírsz!... Nagyon is örülök! Ha egyszer azt akarod, hogy az unokanővéred itt legyen veled, rajta! Költöztesd ide! Nekem mindenképpen jó... No, ne sírj már! Most szépen megcsókollak, így szeretlek, így meg így!

Elhalmozta becézéssel, és Rose, aki minden semmiség miatt elsírta magát, de sírás közben is könnyen nevetett, most is egykettőre megvigasztalódott. Csókot lehelt férje szakállára, és halkan mondta:

- Gonosz voltál. Őt is csókold meg.

Campardon megcsókolta Gasparine-t. Angèle az ebédlőből tátott szájjal, nagyra nyílt szemmel figyelte a jelenetet. Most őt is odaszólították, csókolja meg szépen ő is az unokanővérét. Octave félrehúzódott, kezdte már sokallni a nagy gyengédséget, ami újabban lábra kapott ebben a házban. Bámulattal figyelte, hogy Lisa milyen tisztelettudóan, milyen készségesen forgolódik Gasparine körül. Határozottan okos teremtés ez a könnyűvérű, karikás szemű hölgyike.

Az építész közben ingujjra vetkőzött, gyerekes vidámság fogta el, az egész délutánt azzal töltötte, hogy fütyürészve, dalolva rendezte be a rokon szobáját. Gasparine segített neki, együtt tologatták a bútorokat, együtt csomagolták ki a fehérneműket, Rose meg, nehogy kifárassza magát, ülve osztogatta a tanácsokat: a toalettasztal ezen az oldalon legyen, az ágy meg amott, így mindenkinek kényelmes lesz. Octave úgy gondolta, hogy az ő jelenléte csak feszélyezheti a hangulatot, feleslegesnek érezte magát a bizalmas családi körben, és szólt, hogy ma este házon kívül vacsorázik. Egyébként meg elhatározta, hogy másnapra kitalál valami ürügyet, és megköszöni Campardonnénak az eddigi vendégszeretetét.

Nem tudta, hogy Trublot-t hol találhatná meg, pedig nem akarta magányosan eltölteni az estéjét. Öt óra tájt az az ötlete támadt, hogy meghívatja magát Pichonékhoz vacsorára. Éppen egy családi jelenet kellős közepén toppant be hozzájuk. Vuillaume-ék a dühtől remegve szidták a fiatalokat.

- Ez már mégiscsak hallatlan! - méltatlankodott az anya, és vejére mutatott, aki megsemmisülten ült egy széken. - Hiszen maga becsületszóra ígérte meg nekem!

- Na és te! - vette át a szót az apa, miközben reszkető leánya az ebédlőszekrényig hátrált előle. - Jobb lesz, ha nem véded, te éppen olyan bűnös vagy... Hát éhen akartok halni?

Vuillaume-né magára terítette a kendőjét, feltette a kalapját, majd ünnepélyes hangon kijelentette:

- Isten veletek!... Elmegyünk. Egy percig se képzeljétek, hogy helyeseljük a féktelenségeteket. Nekünk itt semmi keresnivalónk, attól a perctől kezdve, amikor semmibe veszitek a kívánságainkat... Jó estét!

És mikor a veje, csupa megszokásból, indult, hogy elkíséri őket, menten leintette:

- Ne fáradjon, maga nélkül is megtaláljuk az omnibuszt...

Azután a férjéhez fordult:

- Maga menjen elöl. Egyék csak meg a vacsorájukat, és váljék egészségükre, később majd úgysem telik nekik ennivalóra!

Octave megdöbbenten lépett el az ajtóból. Amikor Vuillaume-ék eltávoztak, ránézett az ülve gubbasztó Jules-re, majd az ebédlőszekrény előtt álló halálsápadt Marie-ra.

- Mi volt ez? - kérdezte.

A fiatalasszony nem válaszolt, hanem panaszosan dorgálta a férjét:

- Előre megmondtam neked. Várhattál volna, kíméletesen kellett volna tudtukra adni. Igazán nem volt sürgős, még nem is látszik.

- De hát miről van szó? - kérdezte újból Octave. Marie meg sem fordult, mikor izgalmában kertelés nélkül kimondta:

- Másállapotban vagyok!

- Igazán felmérgesítenek - kiáltotta Jules, és nekidühödten állt fel. - Úgy gondoltam, tisztességesebb, ha mindjárt szólok nekik a bajról... Talán azt képzelik, hogy én örülök neki?! Hogy becsaptuk őket? Nagyobb baj az nekem, mint nekik! Hiszen, az istenfáját, én igazán nem tehetek róla... Ugye, Marie? Még csak azt sem tudjuk, hogyan lett ez a gyerek!

- Bizony így van - helyeselt a fiatalasszony.

Octave a hónapokat számlálta. A terhesség öthónapos, december végétől májusig... ez éppen öt hónap. Először egészen meghatódott, azután mégis jobban szerette volna, ha kétségei lehetnének, de hiába, a meghatottsága erősebb volt, heves vágyat érzett, hogy valamivel kedveskedjék Pichonéknak. Jules tovább dohogott: hát most már csak jöjjön az a gyerek, bár igazán maradhatott volna ott, ahol volt. A máskor olyan szelíd Marie most haragos lett, sőt végül igazat adott az anyjának, aki soha nem bocsátja meg az engedetlenséget. Civakodni kezdtek, egymást szidták a gyerek miatt, egyik a másikat hibáztatta. Octave kedélyesen közbelépett:

- Nem segít a veszekedés, ha már egyszer megtörtént. Ide hallgassanak! Ne vacsorázzunk itthon, itt csak az orrunkat lógatnánk. Meghívom magukat egy vendéglőbe. Rendben van?

A fiatalasszony elpirult. Nem lehetett volna nagyobb örömet szerezni neki. De azután eszébe jutott a kislánya, aki minden szórakozást lehetetlenné tesz számára. Végül úgy határoztak, hogy Lilitte-et is magukkal viszik. Nagyon kedves estét töltöttek együtt. Octave a Boeuf à la mode egyik különszobájában teríttetett, hogy fesztelenebbül érezhessék magukat, mint mondta. Ott aztán ellágyult bőkezűséggel halmozta el őket étellel, itallal, nem gondolt arra, hogy mi mennyibe kerül, örült, hogy enni látja őket. A desszertnél még pezsgőt is rendelt. A kis Lilitte-et már lefektették két díványpárnára. Mindhármuk szíve megtelt jóérzéssel, párás tekintettel, ernyedten könyököltek az asztalra, egészen elbágyadtak a kis szoba fülledt melegétől. Tizenegy óra lehetett, mikor kipirultan hazafelé indultak, és a friss levegőn szinte megmámorosodtak. A kicsi nem volt hajlandó járni, már csaknem összeesett az álmosságtól. Octave ragaszkodott ahhoz, hogy kocsiba üljenek, a Choiseul utca ugyan csak pár percre volt innen, de ő méltón akarta betetézni eddigi kedvességét. A fiákerben most a világért sem szorította volna Marie lábát a térdei közé. Mikor már fenn voltak a lakásban, és Jules a kis Lilitte-et takargatta be, homlokon csókolta a fiatalasszonyt, de csak úgy, mint az atya, aki búcsúcsókot ad a leányának, mielőtt átengedi az ifjú férjnek. És mikor látta, hogy milyen ittas szerelemmel nézik egymást, lefektette őket, és az ajtón át kívánt nekik jó éjszakát és szép álmokat.

"A kutyafáját - gondolta magában, mikor ágyba bújt -, ötven frankomba került, de ennyivel igazán tartoztam nekik... Most már csak azt kívánom, hogy ezt az asszonykát boldoggá tegye a férje."

Saját jószívűségétől egészen meghatódott, és mielőtt elaludt volna, elhatározta, hogy másnap este megkísérli a döntő lépést.

A Hölgyek Öröme divatáruüzletben minden hétfőn, vacsora után felülvizsgálták a heti megrendeléseket. Octave segített Hédouinnénak. Kettesben dolgoztak a hátsó szűk kis irodahelyiségben, amelynek minden berendezése egy pénzszekrényből, egy íróasztalból, két székből és egy kanapéból állt. Duveyrier-ék éppen ezen a hétfőn hívták meg Hédouinnét a Vígoperába, ezért a főnöknő már három óra tájt szólt Octave-nak, hogy kezdjék meg a munkát. Világos nappal volt még, mégis meg kellett gyújtaniok a gázlángot, mert a szűk irodahelyiségbe csak a belső udvarról szűrődött sápadt világosság. Octave rátolta a reteszt az ajtóra, és mikor az asszony kérdően ránézett, csak ennyit mormolt:

- Így legalább nem zavarnak bennünket.

Hédouinné biccentett. Munkához láttak. A nyári újdonságokat szétkapkodták, a cég egyre nagyobb forgalmat bonyolított le. Ezen a héten főként a gyapjúdarabáru-forgalom ígérkezett rendkívül jónak. Az asszony önkéntelenül is felsóhajtott:

- Csak ne lennénk ennyire szűken!

- Ez aztán csak magától függ, asszonyom - kezdte meg Octave az ostromot. - Nemrégiben támadt egy ötletem, szeretnék magával beszélni erről.

Itt volt hát a rég várt alkalom. Meg kellene vásárolni a Saint-Augustin utcai oldalon a szomszédos házat, azután felmondanának az ernyőkereskedőnek meg a bazárosnak, bővíteni kellene a raktárakat, és így különböző, hatalmas osztályokat lehetne berendezni. Octave egyre jobban fellelkesedett, lenézően beszélt a nyirkos, sötét, kirakat nélküli üzletekről, áradozva festette le a modern kereskedelmet, amely üvegpalotákban halmozza fel a női luxusholmikat, milliókat forgat meg a napfényben, este meg úgy ragyog, mintha főúri ünnepség színhelye volna.

- Egyszerűen csődbe kergetheti a Saint-Roch negyed üzleteit - mondta -, játszva elhódíthatja a vevőiket. Például Vabre cége ma még konkurencia magának, de rajta, nagyobbítsa meg a kirakatot az utca felé, létesítsen külön selyemosztályt: Vabre-t öt év alatt csődbe juttatja... Ezenfelül, ugye, szó van arról is, hogy megnyitják azt a bizonyos December 10. utcát, ami majd az Operától a tőzsdepalotáig vezet, Campardon barátom többször említette már nekem. Ha ez így lesz, akkor tízszeresére is nőhet a környék üzleti forgalma.

Hédouinné egy üzleti könyvre könyökölt, és komoly, szép fejét tenyerébe támasztva hallgatta. A Hölgyek Öröme divatáruházat az apja és a nagybátyja alapította, ő már itt született, szerette a céget, és most szinte látta, hogyan fejlődik, hogyan nyeli el sorra a közeli üzleteket, hogyan pompázik fejedelmi homlokzata. Ez az ábránd egyszeriben megragadta élénk fantáziáját, törhetetlen akaratát, finom női ösztönét, amely a modern Párizs üzleteit éppen ilyennek álmodta.

- Déleuze bácsi hallani sem akarna róla - suttogta. - Meg aztán a férjem is beteges.

Octave, mikor látta, hogy az asszony kizökken szokott nyugalmából, csábító, színésziesen lágy, dallamos hangján beszélt. Melegbarna szemének tüzes pillantásával próbálta lángra lobbantani az asszonyt, a nők azt szokták mondani, hogy ennek a pillantásnak nem lehet ellenállni. De hiába volt minden, az asszonynak még a bőre sem forrósodott át, pedig a gázláng egészen közelről melegítette a vállát. A fiatalember kifogyhatatlan szóáradata közben csak csendesen elmerengett. Octave már számadatokkal ismertette elgondolását, már a hozzávetőleges költségvetést is felállította, és minderről úgy beszélt, mint egy romantikus apród, aki hosszú időn át titkolt szerelmét vallja meg. Amikor Hédouinné hirtelen felocsúdott az álmodozásból, Octave karjai között találta magát. A pamlag felé vonszolta, azt hitte, hogy az asszony most engedni fog.

- Istenem, hát ezért volt a sok beszéd! - mondta, és valami szomorúság volt a hangjában, amikor ellökte magától Octave-ot, mint valami tolakodó gyereket.

- Hát igen! Szeretem magát! - kiáltotta Octave. - Ne utasítson vissza! Magával olyan nagy tettekre volnék képes!

Így kezdte, és csak úgy ontotta magából a közhelyeket, de az egész ömlengés végig hamisan csengett. Az asszony nem szakította félbe, állva lapozgatta az üzleti naplót. Csak akkor szólalt meg, mikor Octave elhallgatott:

- Kívülről tudom az egészet, hallottam már mástól is... De magát értelmesebbnek gondoltam, mint a többieket. Sajnálom, mert igazán azt hittem, hogy számíthatok magára. Na de a fiatalemberek nem elég józanok... Egy ilyen cégnél, mint a miénk, rendnek kell lenni, és maga olyasmiről álmodozik, ami reggeltől estig csak zavarna bennünket. Itt én nem vagyok nő, ehhez túlságosan sok a dolgom... De mégis, hogyan lehet, hogy maga, értelmes ember létére, nem értette meg, hogy én erre sohasem lennék kapható?... Először is, mert butaság, másodszor, mert felesleges; ráadásul meg, szerencsémre, nincs is kedvem hozzá.

Octave jobban szerette volna, ha haragosan méltatlankodik, ha nagy érzelmeket emleget. Hédouinné szenvtelen, magabiztos hangja, nyugodt és praktikus érvelése teljesen kihozta a sodrából. Nevetségesnek érezte magát.

- Könyörüljön rajtam, asszonyom - dadogta végre. - Látja, hogy szenvedek.

- Maga nem szenved, vagy ha igen, hamar kigyógyul... Kopogtak; kérem, jobb lesz, ha kinyitja az ajtót.

El kellett húznia a reteszt. Gasparine érdeklődött, hogy vajon érkeznek-e csipkebetétes ingek. A bereteszelt ajtó meglepte, de nagyon jól ismerte Hédouinnét, és gúnyosan mosolygott Octave-ra, mikor látta, hogy az asszony arca most is változatlanul hűvös, a férfi meg azt sem tudja, hogy zavarában melyik lábára álljon. Octave ettől a mosolytól végleg elkeseredett, egyenesen Gasparine-t okolta a felsülésért.

- Asszonyom - mondta gyorsan, mikor a lány kiment -, még ma kilépek a cégtől.

Hédouinné elcsodálkozott. Ránézett Octave-ra.

- Ugyan miért? Én nem küldöm el magát... Nem történt semmi, én nem vagyok félős.

Ez a mondat végleg kihozta a sodrából. Azonnal távozik, egy perccel sem akar tovább kínlódni.

- Ahogy tetszik, Mouret úr - mondta nyugodtan. - Azonnal megkapja a járandóságát... A cég sajnálni fogja, mert igazán jó eladó volt.

Octave csak az utcán döbbent rá, hogy milyen botorul viselkedett. Négy óra volt, a Gaillon tér aranyosan csillogott a vidám tavaszi verőfényben. Önmagára dühöngött, tépelődött, hogy mit is kellett volna tennie, és csak úgy vaktában fordult be a Saint-Roch utcába. Először is: miért nem ölelgette meg néha Gasparine-t? A lány egész biztosan elvárta ezt, de hát ő más, mint Campardon, nem szereti az ilyen zörgős csontút. Persze az is lehet, hogy Gasparine-nál is megjárta volna, úgy látszik, a lány is afféle, aki szigorúan erkölcsösnek mutatkozik az alkalmi udvarlóval szemben, miért is ne, ha állandóra ott van neki a férfi, aki lefektesse. Ó, és micsoda éretlen ötlet volt, hogy mindenáron a főnöknője szeretője akart lenni! Mennyivel okosabb lett volna, ha a céget csak pénzkeresésre használja fel, és nem erőszakolja, hogy egy helyen kapjon kenyeret és nőt! Egy pillanatra nagyon elcsüggedt, és már azon a ponton volt, hogy visszafordul, és beismeri, hogy butaságot követett el. De aztán Hédouinné felsőbbséges nyugalmára gondolt, felébredt sértett hiúsága, és ment tovább a Saint-Roch templom felé. Sebaj! Ami megtörtént, az megtörtént. Benéz a templomba, hátha ott van Campardon, elviszi egy kávéházba, isznak egy pohárka bort, ez majd eltereli a figyelmét. A templomtornácon át ment, ami sötét volt és elhanyagolt, mintha valami gyanús házba vezetne. Innen nyílik az egyik sekrestyeajtó.

- Talán Campardon urat keresi? - szólalt meg mellette valaki, amint a sekrestyeajtóban topogva befelé nézegetett a templomba.

Mauduit abbé volt. Minthogy az építészt nem találták itt, a pap ragaszkodott ahhoz, hogy ő mutatja meg a fiatalembernek a Kálvárián folyó munkálatokat, ami szívügye volt. A szentély mögött először a Szűzanya kápolnájához mentek. A falakat fehér márvány burkolta, az oltáron rokokó stílusú szoborcsoport: a kisded Jézus Szűz Mária és Szent József között. Ezután következett az Örökimádás kápolnája, a hét aranyfényű lámpa; az aranyozott oltáron csillogó aranyozott gyertyatartók valósággal szikráztak az aranyszínű ablaküvegen át beözönlő rőt sugarakban. A szentély mögött deszkapalánkkal elkerített részen épült az új Kálvária. A boltívek kísérteties csendjében áhítatosan leboruló sötét árnyak halk imája zsongott, a deszkapalánk mögött kőművesek beszélgettek, kalapács csattogott, buzgón folyt a munka.

- Jöjjön csak velem - mondta Mauduit abbé, a reverendáját felfogva -, elmagyarázom magának, mi készül most itt.

A deszkafal mögötti részbe már betört a külvilág, mindent beborított a gipsztörmelék, és a lehullott vakolat, a padló lucskos volt a víztől és a szétfröcskölt mésztől. Bal kéz felől még ott látszott a tizedik stáció: Jézus megfeszítése, jobbra meg a tizenkettedik stáció: a Megfeszítettet sirató szent asszonyok. A tizenegyedik stáció már nem volt a helyén, a megfeszített Jézust levették a talapzatról, a falhoz támasztották, most éppen ezen a részen dolgoztak a munkások.

- Figyeljen csak - magyarázta a pap. - Azt akarom, hogy a Kálvária központi szoborcsoportját felülről, a kupolán át beözönlő fény világítsa meg. El tudja képzelni, milyen lenyűgöző lesz?

- Igen, igen - suttogta Octave, akinek ez a nézelődés elterelte a figyelmét saját gondjairól.

Mauduit abbé fennhangon magyarázott, olyan volt most, mint egy nagy színház rendezője, aki éppen kijelöli, hova kerülnek a díszlet legfontosabb darabjai.

- Itt természetesen minden szigorúan egyszerű lesz, csupasz kőfalak, semmi festés, semmi aranyozás. Mintha csak kriptában lennénk, vagy valami reménytelen hangulatú katakombában... Így lesz majd igazán megrendítő a megfeszített Krisztus, meg a kereszt tövében álló Szűzanya és Mária Magdolna. Sziklatömb lesz az alapzat... fehér szobrok, szürke háttér, a kupola lesz a fényforrás, a szoborcsoportra eső sugárkéve meleg fénye kiemeli és természetfeletti élettel tölti meg az alakokat... Majd meglátja, ha készen lesz, majd meglátja!

Megfordult, és odakiáltott az egyik munkásnak:

- Emelje magasabbra a Szűz Máriát! Hiszen így eltöri a lábát!

A munkás odaszólította az egyik társát, ketten fogták át a Szűz derekát, mintha csak egy merevgörcsbe bénult, jól megtermett, fehér ruhás lányt cipelnének.

- Vigyázzanak! Óvatosabban! - mondogatta a pap, majd belegázolt a törmelékbe, és ő is odasietett. - Mondtam, ugye, a palást máris elrepedt! Várjanak!

Segíteni akart, hátánál fogva ragadta meg a Mária-szobrot, és reverendája csupa gipsz lett ettől az öleléstől.

- Most pedig képzelje el - magyarázta tovább Octave-nak -, hogy a Szűzanya kápolnájában áll, és átnéz a templomhajó két boltívén. Ha az oltár fölé emeli a tekintetét, a háttérben, az Örökimádás kápolnáján át megpillantja a Kálváriát... Képzelje csak el, micsoda megrendítő lesz majd a frigyszekrény mély hátterében a három hatalmas hófehér alak, ez az egyszerű és tiszta dráma, az aranyfényű lámpák és a gyertyatartók titokzatos derengése felett tündöklő fény... ugye, ellenállhatatlan lesz?!

Szónoki lendülettel beszélt, felszabadultan nevetett, nagyon büszke volt a tervére.

- Még a legkétkedőbb szellemeket is megindítja majd - mondta Octave, hogy kedvében járjon.

- No, ugye?! - lelkesedett a pap. - Már alig várom, hogy minden a helyén legyen.

Észre sem vette, hogy megint a templomban vannak, továbbra is hangosan beszélt, úgy viselkedett, mint egy építési vállalkozó, elragadtatottan nyilatkozott Campardonról: ha a középkorban születik ez az ember, biztosan nagyot alkot az egyházi építészet terén. Octave-ot a templom hátsó ajtaján vezette ki, és pár percig még elbeszélgetett vele a parókiaudvarban, ahonnan látni lehetett a szomszédos házak közé beépült templomfőt. Az egyik megbámult homlokzatú nagy házban laktak a Saint-Roch egyházkerület papjai, itt lakott Mauduit abbé is a második emeleten. Az előcsarnokban enyhe papszag terjengett: a bejárat feletti Szűz Mária-szobor, a magas ablakok vastag függönyei, a zárt levegő, és az, hogy itt mindig mindenki suttogva beszélt, mintha csak gyóntatószékben ülne.

- Ma este meglátogatom Campardon urat - mondta a pap Octave-nak, mielőtt elváltak volna. - Kérem, szóljon neki, hogy várjon rám... Nyugodtan akarok vele megbeszélni valami változtatást.

Amikor elköszönt a fiatalembertől, megint a világias mosoly ült az arcán. Octave megnyugodott. A templom hűvös bolthajtásai alatt megpihentek elcsigázott idegei. Érdeklődve nézte a környék egymásra zsúfolt, barátságtalan épületei között meghúzódó kolostori csendű lakóházat, ahonnan közvetlenül a templomba is be lehetett jutni, meg a kapusfülkét, ahonnan éjszakánként becsengettek az utolsó kenetért. Az utcáról még egyszer felnézett a csupasz homlokzatra, a rácsos ablakokra, amelyeknek ridegségét nem enyhítette függöny, csak a negyedik emeleti ablakrácsokra szereltek virágládákat. A földszinten a vastag falakba vágott ajtók szűk kis boltokra nyíltak: egy foltozóvarga, egy órás meg egy hímzőnő dolgozott a sötét helyiségekben, de még borkimérés is volt: a temetések előtt rendszerint itt találkoztak a halottszállító emberei. Az üzletbérek a papság jövedelmét szaporították. Octave-ot kudarca amúgy is hajlamossá tette a világi hívságokról való lemondásra, és most szinte vágyakozva gondolt arra, hogy fent, a negyedik emeleten, a verbénától és szagosbükkönytől derűs ablakok mögött milyen nyugodtan élhetnek a papok szolgái.

Este fél hétkor ment Campardonékhoz. Csengetés nélkül lépett be, Campardon és Gasparine javában csókolóztak az előszobában. A lány éppen most érkezett meg, és még arra sem szánt időt, hogy bezárja az ajtót. Mindketten alaposan meghökkentek.

- A feleségem éppen fésülködik - dadogott Campardon, csak hogy mondjon valamit. - Talán menjen be hozzá.

Octave is zavarban volt, és sietve indult Rose szobája felé. Máskor fesztelenül benyitott, de most kopogtatott. Igazán nem járhat ide étkezni, hiszen bármikor rajtakaphatja őket valamelyik ajtó mögött.

- Tessék! - kiáltotta Rose. - Maga az, Octave?!... Ó, jöjjön csak be egész nyugodtan!

Még csak a pongyoláját sem igazította magára, tejfehér, sima válla és karja mezítelen volt. A tükör előtt ült, odaadó figyelemmel göndörítette aranyszínű haját. Mindennap így volt ez: túlzott gonddal ápolgatta a bőrét, órákon át öltözködött, és mikor kiszépítette magát, elnyúlt a karosszékében, mint valami szépséges, drága és nem nélküli bálvány.

- Ma este megint csodaszép akar lenni - mondta mosolyogva Octave.

- Édes istenem, úgy sincs más mulatságom. Ez úgy elszórakoztat. Sohasem voltam valami jó háziasszony, most meg már, hogy Gasparine is itt van nálunk... Ugye jól áll nekem, ha begöndörítem a hajam? Kicsit megvigasztal, ha szépen öltözködhetem, és úgy érzem, hogy csinos vagyok.

Míg a vacsorára várakoztak, Octave elmesélte, hogy felmondott Hédouinéknál. Magyarázatul valóságos regényt talált ki, azt mondta, hogy már régebben kiszemelt magának egy másik állást, ez jó ürügy lesz arra is, hogy majd megmagyarázza, miért nem veheti igénybe Campardonék vendégszeretetét. Rose csodálkozott, hogy Octave ilyen könnyen megválik a cégtől, amelynél igazán nagy jövő várt rá. De közben a tükör minden figyelmét lekötötte, és alig figyelt Octave-ra.

- Jaj, nézze csak meg azt a pirosságot itt a fülem mögött... Csak nem pattanás?

A megközelíthetetlen nők tiszta nyugalmával hajolt Octave felé, aki - mit tehetett egyebet? - tüzetesen szemügyre vette az asszony nyakát.

- Ó, semmi! - mondta. - Talán nagyon erősen megdörzsölte mosakodás közben!

Felsegítette rá a pongyolát. Ma este ezüsttel hímzett kék selymet viselt. Átmentek az ebédlőbe, már a leves közben megbeszélték Octave kilépését Hédouinéktól. Campardon zajosan csodálkozott, Gasparine szája szögletében mosoly bujkált, egyébként azonban nem zavartatták magukat egymás előtt. A fiatalember végül még meg is hatódott, mikor látta, hogy mennyi kedves figyelemmel halmozzák el Rose-t. Campardon töltött neki, Gasparine meg az ő tányérjára rakta a legfinomabb falatokat, ízlik neki ez a kenyér? Vagy inkább másik péknél vásároljanak? Nem volna jó, ha egy párnát tennének a háta mögé? Rose csupa hála volt, kérlelte őket, hogy ne fáradjanak miatta. Jó étvággyal evett, pompás háziköntösében szőkén és gömbölydeden trónolt az asztalnál, jobbján a kifáradt férj, balján a komoran öltözött, keszeg unokanővér, akiről a szenvedély valósággal lerágta a húst.

A vacsora végén Gasparine erélyesen megdorgálta Lisát, mert a lány nyeglén válaszolt, mikor Campardonné valami eltűnt sajtot keresett. A szobalány egyszeriben nagyon meghunyászkodott. Gasparine az egész háztartást a kezébe vette, szorosan fogta a cselédeket, és még a lábasai között csapkodó Victoire is reszketett tőle. A hálás Rose most ellágyult pillantást vetett rá, az ő szava is számít, mióta Gasparine náluk lakik, és most arról ábrándozott, hogy rábeszéli az unokanővérét, hagyja ott ő is a Hölgyek Örömét, vállalja el inkább Angèle nevelését.

- Hiszen nálunk igazán bőven akad tennivaló... - suttogta lágyan. - Angèle, kérd meg szépen Gasparine-t, mondd neki, hogy te is milyen boldog lennél...

A kislány könyörögni kezdett Gasparine-nak, Lisa meg helyeslően bólogatott. De Campardon és Gasparine hajthatatlannak látszott; nem, nem, ezt nem lehet elsietni, az ember ne ugorjon fejest ilyesmibe, ami biztos, az mégiscsak biztos.

Mostanában nagyon kedves estéket töltöttek együtt. Az építész is mindig otthon maradt. Ma este vacsora után átment Gasparine szobájába, hogy felaggassa a falra a metszeteket, amiket aznap küldött haza a keretező. A képek között akadt egy ég felé sóvárgó Mignon is, meg egy látkép a vaucluse-i forrásról. A pohos építész azt sem tudta, hova legyen jókedvében. Világos szakálla összekócolódott, arca kipirult a bőséges vacsorától, boldog volt és kielégült. Hívta Gasparine-t, hogy világítson neki, míg egy széken állva beveri a szögeket. Octave, amikor egyedül maradt Rose-zal, megint rákezdett a meséjére, megmagyarázta, hogy a hónap végén kénytelen lesz másutt keresni ellátást. Rose meglepődött, de az esze máshol járt, mikor meghallotta férje és unokanővére nevetését, máris róluk kezdett beszélni:

- Hallja, milyen jól szórakoznak?... Így van ez rendjén. Achille most nyugton marad, két hete már, hogy esténként nem hagy magamra, nem jár kávéházba, nincsenek üzleti megbeszélései meg találkái. Ugye emlékszik, mennyire aggódtam mindig, mikor éjfél után jött haza!... Micsoda megnyugvás ez nekem! Most legalább a közelemben van.

- Hát bizony, bizony - dünnyögte Octave.

Rose ezután arról beszélt, hogy most a háztartásra sem kell annyit költeni, minden jobban megy, reggeltől estig jókedvű itt mindenki.

- Ha Achille-t boldognak látom, én is boldog vagyok - mondta, majd Octave ügyei iránt érdeklődött: - Hát valóban elhagy bennünket?... Ugyan, ne tegye, meglátja, mindnyájan boldogok leszünk.

Octave elölről kezdte a magyarázkodást. Az asszony végül megértette, lesütötte a szemét, a fiatal férfi csak zavarná a boldog családi kört. Végül szinte megkönnyebbülve vette tudomásul Octave távozását, hiszen estéi már nem magányosan telnek, nincs szüksége arra, hogy legyen valakije, akivel eltöltheti az időt. De azért megeskette, hogy gyakran ellátogat hozzájuk.

- Na, ég felé sóvárgó Mignon! Kész vagy! - hangzott Campardon vidám kiáltozása. - Várjon, Gasparine! Lesegítem!

Szinte hallani lehetett, amint karjába vette, letette. Pár pillanatig csend volt, majd halk nevetés hallatszott át. Az építész már vissza is jött a fogadószobába, felhevült arccal hajolt a feleségéhez:

- Na, készen vagyunk, angyalkám... Csókold csak meg a te öreg medvédet... igazán jó munkát végzett.

Gasparine hímzést hozott be, és leült a lámpa mellé. Az asztalon egy címke hevert, Campardon játékból kivágta belőle a becsületrend aranyszínű keresztjét, és ugyancsak elvörösödött, mikor Rose mindenáron kabátjára akarta tűzni; valaki megígérte neki, hogy megkapja a kitüntetést, de ez még igazán titok. Angèle is az asztalnál ült, és hittanleckéjét tanulta. Időnként kikandikált a könyvből, de egyetlen vonása se rezzent, igazi jól nevelt úrilány volt, akit megtanítottak hallgatni, és akiről senki sem tudja, hogy voltaképpen mit is gondol. Kellemes, nagyon fesztelen, nagyon családias volt a hangulat.

De az építész egyszerre csak megbotránkozottan tört ki. Észrevette, hogy a kislány nem a Bibliába néz, hanem lopva az asztalon heverő Gazette de France-ot olvassa.

- Mit művelsz, Angèle?! - szólt rá szigorúan. - Már délelőtt áthúztam vörös ceruzával azt a cikket. Nagyon jól tudod, hogy soha nem szabad elolvasnod, amit áthúztam!

- De papa, én az áthúzás melletti részt néztem!

Campardon mégis eltette az újságot, és Octave-nak halk hangon a sajtó erkölcsromboló hatását panaszolta. Ma megint egy undorító bűntényről számolnak be a lapok. Hát ha már a Gazette de France-ot sem lehet nyugodtan elöl hagyni egy család asztalán, akkor ugyan milyen lapot járasson az ember? Szörnyülködve forgatta a szemét, de elhallgatott, mikor Lisa jelentette, hogy Mauduit abbé érkezett.

- Ejnye! Hogy kiment a fejemből! Pedig szólt nekem, hogy jelentsem be a látogatását! - mondta Octave.

Az abbé mosolyogva lépett be. Az építész a kabátján felejtette a papírkeresztet, és alaposan zavarba jött, mikor a mosolygó papra nézett. Éppen Mauduit abbé foglalkozott a kitüntetés ügyével, de a nevét ezzel kapcsolatban nem emlegették.

- A hölgyek a bűnösök - hebegett Campardon. - Olyan csacskák!

- Hagyja csak, jó helyen van az ott! Majd azután egy másikkal, egy tartósabbal helyettesítjük.

Máris másról beszélt, Rose egészségi állapota után érdeklődött, nagyon helyeselte, hogy Gasparine a rokonához költözött, hiszen Párizsban annyi veszély fenyegeti az egyedül élő lányokat! Paposan, kenetesen beszélt mindenről, holott pontosan tudta, hogy mi a helyzet Campardonéknál. Aztán rátért a munkálatokra, szerencsés változtatást ajánlott. Olyan volt az egész, mintha csak azért jött volna, hogy megáldja a szép családi összhangot, és mentse a kényes helyzetet, amiről már nyilván több szó esett a környéken. A Kálvária építését becsüljék meg a tisztességes emberek.

Mikor az abbé megérkezett, Octave elköszönt a háziaktól. Amint átment az előszobán, Angèle hangja ütötte meg a fülét, aki ugyancsak kisompolygott a szalonból, és most a sötét ebédlőben beszélgetett valakivel.

- A vaj miatt kiabált úgy?

- Hát persze! - hangzott Lisa válasza. - Komisz ez, mint a fene! Látta, hogy lehordott az asztalnál?... Fütyülök rá! Az ember csináljon úgy, mintha szentírásnak venné, amit egy ilyen perszóna mond, de azért csak éljen a maga feje szerint!

Angèle a szobalány nyakába borulhatott, mert hangja suttogássá tompult:

- Igen, igen... és különben is, annyi baj legyen! Én úgyis téged szeretlek!

Octave már lefeküdni készült, de nagyon megkívánta a friss levegőt, elment hazulról. Legfeljebb tíz óra lehetett, elhatározta, hogy elsétál a Palais-Royalig. Most aztán igazán nőtlen ember: sem Valérie, sem Hédouinné nem kért a szerelméből, Marie-t meg, az egyetlen hódítását, akiért igazán nem nagyon fárasztotta magát, kissé elsietve adta vissza Jules-nek. Nevetni akart, de elszomorodott, keserűen gondolt marseille-i sikereire, és rossz előjelnek, a szerencséjén esett csorbának tartotta csábítási hadjáratainak kudarcát. Valósággal didergett, ha nem érezte maga körül a szoknyák melegét. Hiszen még Campardonné sem hullajtott könnyeket a távozása miatt! Kárpótlást! Igazi kárpótlást szerez még magának a kudarcokért!

Vagy talán soha nem tudja meghódítani Párizst?

Mikor visszatért a ház elé, női hang szólította: Berthe állt a selyemüzlet ajtajában, egy boltiszolga éppen most rakta fel a kirakatvédő táblákat.

- Mondja csak, Mouret úr - szólt Berthe -, igaz, hogy otthagyta a Hölgyek Örömét?

Octave meglepődött, hogy a környék máris tud erről. A fiatalasszony beszólt a férjének: másnap úgyis fel akart menni Mouret úrhoz, hogy beszélgessen vele, hát most itt van, akár rögtön beszélhetnek. Auguste minden bevezetés nélkül közölte mondanivalóját: savanyú képpel ajánlotta Octave-nak, hogy lépjen be az ő cégéhez. Octave-ot nagyon váratlanul érte az egész, habozott, már-már visszautasította az ajánlatot, hiszen olyan jelentéktelen cégről van szó. De ekkor Berthe bájos arcára tévedt a pillantása, a fiatalasszony biztatóan mosolygott rá, tekintetében megint felcsillant az az ismerős vidámság, amit Octave Párizsba érkezésének napján látott először, másodszor meg az esküvő napján, mikor a lépcsőházban egymásnak ütköztek.

- Rendben van, belépek - mondta határozottan.

 
 
0 komment , kategória:  ÉMILE ZOLATisztes úriház  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák