Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
szeretettel
  2011-11-25 18:42:38, péntek
 
  Charles Dickens
Karácsonyi ének



Karácsonyi kísértet-história

Fordította: Benedek Marcell

TARTALOM

Első strófa
Marley hazajáró lelke

Második strófa
Az első a három szellem közül

Harmadik strófa
A második a három szellem közül

Negyedik strófa
Az utolsó szellem

Ötödik strófa
A karácsonyi ének vége

AJÁNLÁS

Ebben a kísérteties könyvecskében olyan eszme kísértetét próbáltam felidézni, amely olvasóimban semmiféle rossz érzést nem ébreszt - sem önmaguk, sem mások, sem az ünnep, sem pedig jómagam iránt. Kísértsen ez eszme kellemes otthonukban, és senki elűzni ne kívánja!

Tisztelő barátjuk és hívük

1843 decemberében C. D.

SZEREPLŐK

BOB CRATCHIT Ebenezer Scrooge írnoka
PETER CRATCHIT a fia
TIM CRATCHIT ("Pici Tim"), Bob Cratchit legkisebb, nyomorék fia
FEZZIWIG ÚR joviális, jólelkű öreg kereskedő
FRED Scrooge unokaöccse
AZ ELMÚLT KARÁCSONYOK SZELLEME a múltat megelevenítő szellem
A JELEN KARÁCSONYÁNAK SZELLEME jótékony, szíves, derűs természetű szellem
A JÖVENDŐ KARÁCSONYOK SZELLEME az ezután elkövetkezhető dolgok árnyait felidéző jelenés
JACOB MARLEY SZELLEME Scrooge régi üzlettársának kísértete
JOE tengerész-holmikat áruló boltos és orgazda
EBENEZER SCROOGE harácsoló, kapzsi vénember, a Scrooge és Marley cég életben maradt tagja
TOPPER ÚR agglegény
DICK WILKINS Scrooge inastársa
BELLE bájos, idősebb hölgy, Scrooge egykori szerelme
CAROLINE Scrooge egyik adósának felesége
CRATCHITNÉ Bob Cratchit felesége
BELINDA és MARTHA CRATCHIT a leányai
DILBERNÉ mosónő
FAN Scrooge húga
FEZZIWIGNÉ Fezziwig úr érdemes élettársa



Első strófa
Marley hazajáró lelke

Marley meghalt, hogy ezen kezdjem. Erre nézvést nem lehet semmiféle kétség. A temetési jegyzőkönyvet aláírta a pap, az írnok, a temetkezési vállalkozó és a főgyászoló. Aláírta Scrooge is. Márpedig Scrooge neve "jó pénz" volt, akárhova kegyeskedett is leírni.

Az öreg Marley halott volt, akár az ajtószeg.

Értsük meg egymást: nem azt akarom állítani, hogy saját tapasztalatomból tudom, miért éppen az ajtószeg halott különösképpen. A magam részéről például hajlandó volnék a koporsószeget tekinteni a leghalottabbnak minden forgalomban levő vasárú között. De hát őseink bölcsessége bujkál ebben a hasonlatban; vége lenne az országnak, ha szentségtörő kézzel megzavarnám. Legyen szabad tehát nyomatékosan ismételnem, hogy Marley halott volt, akár az ajtószeg.

Tudta-e Scrooge, hogy meghalt? Hát persze hogy tudta. Hogy is ne tudta volna? Scrooge meg ő üzlettársak voltak, nem is tudom, hány esztendeig. Scrooge volt végrendeletének egyetlen végrehajtója, vagyonának egyetlen kezelője, egyetlen állandó meghatalmazottja, egyetlen barátja és egyetlen gyászolója. És még Scrooge-ot sem verte le rettentően a szomorú esemény; sőt, mivelhogy ő még a temetés napján is kitűnő üzletember maradt, egy jó alkuval ünnepelte meg a gyászesetet.

Marley temetéséről eszembe jut, hogy honnan indultam ki. Kétségtelen, hogy Marley meghalt. Ezt határozottan meg kell érteni, különben semmi csudálatos dolog nem sülhet ki abból a történetből, amelyet el akarok mondani. Ha nem volnánk tökéletesen meggyőződve arról, hogy Hamlet apja meghalt már a darab kezdete előtt, akkor semmi különös nem volna abban, hogy a keleti szélben éjszakai sétát tesz tulajdon bástyáin, mint ahogy napnyugta után bármely más középkorú úriember is sétál meggondolatlanul valami szellős helyen (teszem, a Szent Pál székesegyház terén), hogy a szó szoros értelmében kővé meressze gyönge lelkű fiát.

Scrooge sohasem mázoltatta be az öreg Marley nevét. Az üzlet ajtaja fölött évek múlva is ezt lehetett olvasni: Scrooge és Marley. A céget így ismerték. Új üzletfelek némelykor Scrooge-nak szólították Scrooge-ot, máskor meg Marleynak, de Scrooge mind a két névről értett. Mindegy volt neki.

Hej, ez a Scrooge! Hét bőrt tudott lenyúzni mindenkiről! Zaklató, szipolyozó, zsugori, markoló, kaparintó, kapzsi vén bűnös volt! Kemény és éles, mint a kovakő, amelyből acél még nem csiholt soha nagylelkű szikrát: titkolózó, zárkózott és magának élő, akárcsak az osztriga. A benne lakozó hideg megfagyasztotta öreg vonásait, pirosra csípte hegyes orrát, összeaszalta arcát, merevvé tette járását; vörösre festette szemét, vékony ajkait meg kékre, és durván csikordult meg érdes hangjában is. Fagyos zúzmara lepte be fejét, szemöldökét, borostás állát. Ez a hidegség elkísérte mindenüvé; kánikulában is jégbe hűtötte irodáját, és karácsonykor sem tette egy fokkal sem langyosabbá.

Hideg vagy meleg idő nemigen hatott Scrooge-ra. Meleg fel nem hevítette, tél meg nem borzongatta. Fúvó szél nem volt csípősebb, hulló hó nem könyörtelenebb, sem záporeső hajthatatlanabb, mint Scrooge. A rossz idő nem fogott ki rajta. A legnagyobb eső, hó, jég, dara csak egyetlenegy dologgal büszkélkedhetett, amiben különb volt nála. Ezek gyakran adtak "sokat a jóból" - Scrooge soha.

Soha senki sem állította meg az utcán, hogy örvendező pillantással így szóljon hozzá: - Hogy van, kedves Scrooge? Mikor jön el hozzám? - Koldus nem kért tőle soha alamizsnát, gyerekek nem kérdezték meg, hogy hány az óra, és senki fia-lánya soha életében nem tudakolta Scrooge-tól, hogy merre van az út ide vagy oda. Még a vakok kutyái is mintha ismerték volna: mikor jönni látták, kapu alá vagy udvarba ráncigálták gazdájukat, aztán farkukat csóválták, mintha azt mondták volna: "vak gazdám, jobb, ha egyáltalán nincs szeme az embernek, mint hogyha ilyen gonosz szeme van!"

De bánta is ezt Scrooge! Éppen ez kellett neki. Utat vágni magának az élet zsúfolt ösvényein, minden emberi rokon érzést figyelmeztetve, hogy kellő távolságban maradjon tőle - ez volt az, amit a hozzáértők úgy fejeztek ki: ez kell Scrooge-nak.

Egyszer - az évnek valamennyi áldott napja közül éppen karácsony estéjén - a vén Scrooge szorgoskodva ült az irodájában. Hideg, zord, harapós idő volt s még hozzá ködös is: hallhatta, amint odakünn az udvaron zihálva járnak-kelnek az emberek, mellüket csapkodják és nagyokat toppantanak a kockakövekre, hogy fölmelegítsék a lábukat. A toronyórák csak az imént ütötték el a hármat, de már egészen sötét volt - ki sem világosodott egész nap -, és gyertyák lobogtak a szomszéd irodák ablakaiban, mint megannyi vöröses folt a megmarkolható, barna levegőben. Minden résen, minden kulcslyukon beszivárgott a köd, odakünn pedig úgy megsűrűsödött, hogy bár az udvar a legszűkebbek közé tartozott, a szemközt levő házak puszta árnyéknak látszottak. Amint a szennyes köd leszállt, és sötétbe borított mindent, szinte azt gondolhatta az ember, hogy a Természet valahol itt lakik a közelben és erős, sűrű sört főz.

Scrooge irodájának ajtaja nyitva volt, hogy szemmel tarthassa írnokát, aki éppen levelet másolt a túlsó, szomorú kis fülkében. Scrooge-nál is nagyon kis tűz égett, de az írnok tüze annyival kisebb volt, hogy mindössze egyetlen darab szénnek látszott. Nem rakhatta meg újra, mert Scrooge a maga szobájában tartotta a szenesládát; és valahányszor az írnok bement hozzá a lapáttal, gazdája arról kezdett beszélni, hogy kénytelenek lesznek megválni egymástól. Erre aztán az írnok nyaka köré csavarta fehér sálját, és a gyertya lángjánál próbált melegedni; igyekezete hiábavaló volt, nem lévén elég erős a képzelőtehetsége.

- Vidám karácsonyt, bácsikám! Isten éltesse! - kiáltotta egy vidám hang. Scrooge unokaöccsének hangja volt, aki oly hirtelen lepte meg, hogy már csak a hangjára figyelt fel.

- Ugyan! - mondta Scrooge. - Badarság.

Scrooge unokaöccse úgy hevült a ködben, fagyban való gyors járástól, hogy csakúgy izzott; piros és szép volt az arca; a szeme csillogott, s párállott a lehelete.

- A karácsony badarság?! - mondotta Scrooge unokaöccse. - Remélem, ezt nem gondolja komolyan?

- De igenis - mondotta Scrooge. - Vidám karácsony! Mi jogod van neked a vidámságra? Ugyan mi okod volna a vidámságra? Elég szegény vagy.

- Ugyan no - felelte vidáman az unokaöcs. - Hát magának mi joga van a mogorvaságra? Mi oka van a rosszkedvre? Elég gazdag.

Scrooge, mivel hirtelenében nem jutott jobb válasz az eszébe, megint csak azt mondta: - Ugyan! - és hozzátette: - Badarság!

- Ne legyen olyan haragos, bácsi! - mondta az unokaöcs.

- Hát milyen legyek - fortyogott a nagybácsi -, amikor ilyen bolond világban élek! Vidám karácsony! Majd mit mondok vidám karácsonyra! Karácsonykor az ember egyebet sem tesz, csak számlákat fizet ki pénz nélkül. Karácsonykor az ember rájön, hogy egy évvel megint öregebb lett, de egy órával sem gazdagabb. Karácsonykor az embernek mérleget kell készítenie, amikor a könyveiben kerek tizenkét hónapon keresztül minden egyes tétel csak veszteséget mutat. Ha a magam feje szerint cselekedhetném - mondta méltatlankodva Scrooge -, minden hülyét, aki "vidám karácsony"-t szajkóz, tulajdon pudingjában főzetnék meg és magyal-ággal átszúrt szívvel temettetnék el. Úgy biz' én!

- De bácsi! - erősködött az unokaöcs.

- Öcsém - felelte ridegen a nagybátyja -, ünnepeld meg a karácsonyt a magad módja szerint és engedd meg, hogy én is a magam módja szerint ünnepeljem meg.

- Megünnepelje?! - ismételte Scrooge unokaöccse. - De hiszen maga egyáltalán nem ünnepli meg.

- Hát akkor engedd meg, hogy ne törődjem vele - mondta Scrooge. - Sok hasznod lehet belőle! Sok hasznod volt eddig is.

- Sok minden van, ami javamra válhatott volna, és nem vettem hasznát, meglehet - válaszolta az unokaöcs -, többek között a karácsony is. De azért valahányszor csak eljött a karácsony, mindig úgy gondoltam rá - tekintet nélkül a szentséges nevének és eredetének járó tiszteletre, ha ugyan erről bármilyen vonatkozásban is meg lehet feledkezni -, úgy gondoltam rá, mondom, mint a jó napokra; mint jótékony, nyájas, boldog, kellemes napokra, mint az egyedüli napokra az esztendő hosszú során, amikor minden ember mintha csak közös elhatározással nyíltan kitárná bezárt szívét, és úgy gondolna a nála kisebbekre, mint akik igazán útitársai a sír felé és nem másfajta lények, akik másfelé utaznak. És ezért, bátyám, ámbár a karácsony soha egy porszemnyi aranyat vagy ezüstöt nem tett a zsebembe, azt hiszem, hogy javamra vált és javamra is fog válni mindig; és azt mondom rá, hogy áldja meg az Isten!

Az írnok akaratlanul is tapsolni kezdett, de egyszeriben rájött, hogy helytelenül cselekedett; megpiszkálta a tüzet, és örökre kioltotta az utolsó hunyorgó parazsat is.

- Ha magának még egy hangját hallom - mondta Scrooge -, majd az állása elvesztésével ünnepelheti meg a karácsonyt! Nagyságod hatalmas szónok - tette hozzá, unokaöccséhez fordulva. - Csudálom; hogy nem választották meg képviselőnek.

- Ne haragudjék, bácsi. No ugyan, vacsorázzék nálunk holnap.

Scrooge azt mondta erre, hogy menjen a po... - igen, azt mondta. Végigmondta ezt az egész jó kívánságot, és kijelentette, hogy ott kívánja látni legközelebb.

- De miért? - kiáltott fel Scrooge unokaöccse. - Miért?

- Minek házasodtál meg? - szólt Scrooge.

- Mert szerelmes voltam.

- Mert szerelmes voltál! - dörmögte Scrooge, mintha a világon ez az egy dolog lenne csak nevetségesebb a víg karácsonynál. - Alászolgája!

- De bácsi, hiszen azelőtt sem jött el hozzám soha. Miért mondja most, hogy amiatt nem jön?

- Alászolgája! - mondta Scrooge.

- Semmit sem akarok magától, semmit sem kérek magától, miért ne lehetnénk barátok?

- Alászolgája! - mondta Scrooge.

- Szívemből sajnálom, hogy ilyen csökönyösnek látom. Sohasem volt köztünk veszekedés, legalább az én részemről nem. De ezt a kísérletet megtettem, karácsony tiszteletére - és a karácsonyi hangulatomat meg akarom őrizni mindvégig. Hát szóval boldog karácsonyt, bácsikám!

- Alászolgája! - mondta Scrooge.

- És boldog újévet!

- Alászolgája! - mondta Scrooge.

Hanem azért az unokaöccse haragos szó nélkül hagyta el a szobát. Megállt a külső ajtónál, hogy átadja ünnepi jókívánságait az írnoknak, aki bármennyire fázott is, melegebb volt Scrooge-nál, mert jó szívvel viszonozta kívánságait.

- Ez is olyan féleszű - mormogta Scrooge, aki fél füllel hallotta szavaikat -, az írnokom, akinek heti tizenöt shillingje van és felesége meg gyerekei, víg karácsonyról beszél! Igazán a bolondok házába fogok visszavonulni.

A fent említett őrült, amikor Scrooge unokaöccsét kieresztette, két másik embert bocsátott be. Tisztes és kellemes megjelenésű úriemberek voltak, és kalaplevéve álltak meg Scrooge irodájában. Könyvek és írások voltak a kezükben, és meghajoltak.

- Scrooge és Marley, ugyebár? - szólalt meg az egyik úriember, belepillantva a listájába. - Scrooge úrhoz vagy Marley úrhoz van szerencsém?

- Marley úr már hét esztendeje meghalt - felelte Scrooge. - Éppen ma éjszaka van hét esztendeje a halálának.

- Meg vagyunk győződve, hogy életben maradt üzlettársa méltó örököse bőkezűségének - mondta az úriember, átadva igazolványait.

Kétségtelenül méltó örököse volt, hiszen rokon lelkek voltak mind a ketten. A baljóslatú "bőkezűség" szóra Scrooge összeráncolta homlokát, megrázta fejét, és visszaadta az igazolványokat.

- Scrooge úr - mondta az úriember egy tollat fölvéve -, az évnek ebben az ünnepi szakában a szokottnál is kívánatosabb, hogy valami csekélységet juttassunk a szegény és elhagyott embereknek, akik ilyenkor nagyon sokat szenvednek. Sok ezren vannak híján a legszükségesebb dolgoknak; száz- és százezer ember van híján a legkisebb kényelemnek, uram.

- Nincsenek börtönök? - kérdezte Scrooge.

- Börtön van elég - mondta az úriember, újra letéve a tollat.

- Hát a dologházak? - kérdezte Scrooge. - Üzemben vannak még?

- Igen - felelte az úriember -, bárcsak azt mondhatnám, hogy nincsenek már.

- Tehát a börtönök taposómalmai és a Szegény-törvény teljes érvényben vannak még? - folytatta Scrooge.

- Buzgón működik mind a kettő, uram.

- Ó, az ön első szavaiból azt hittem, hogy valami meggátolta hasznos működésüket - mondta Scrooge. - Örömmel hallom, hogy nem úgy van.

- Mi egynehányan - felelte az úriember - úgy éreztük, hogy ezek nemigen adnak keresztényhez illő testi-lelki táplálékot a lakosságnak - s magunkra vállaltuk egy olyan alap létesítését, amelyből enni-innivalót és tüzelőt vásárolhassunk a szegényeknek. Azért választottuk ezt az időt, mert ilyenkor érzi az ember legkeservesebben a szükséget, legboldogabban a bőséget. Milyen összeget írhatok a neve mellé?

- Semmilyent! - felelte Scrooge.

- Névtelen akar maradni?

- Egyedül akarok maradni - mondta Scrooge. - Ha azt kérdik az urak, hogy mit akarok, hát ez a válaszom. Nekem nincs víg karácsonyom, és nem engedhetem meg magamnak, hogy naplopók karácsonyát derítsem fel. Segítek fenntartani az előbb említett intézményeket - éppen elégbe kerülnek; akinek rosszul áll a szénája, menjen oda.

- Sokan nem mehetnek oda; sokan pedig inkább meghalnának.

- Ha inkább meghalnának - mondta Scrooge -, hát inkább haljanak meg, és csökkentsék a fölösleges népességet. Mellesleg szólva - bocsássanak meg -, nem is tudom, így van-e.

- Pedig tudhatná - jegyezte meg az úriember.

- Nem az én dolgom - felelte Scrooge. - Elég, ha a maga dolgát érti az ember, és nem avatkozik a másokéba. Engem állandóan elfoglal a magam dolga. Alászolgája, uram!

A két úr visszavonult, világosan látva, hogy hiábavaló minden igyekezete. Scrooge folytatta munkáját; jobb véleménnyel volt önmagáról, és vidámabb kedv fogta el, mint máskor.

Eközben úgy megsűrűsödött a köd és a sötétség, hogy az utcán fáklyás emberek szaladgáltak, ajánlkozva, hogy a fogatok előtt járnak, és vezetik a lovakat. Egy templom ódon tornya, amelynek mogorva vén harangja mindig alattomosan kacsintott le Scrooge-ra a fal gótikus ablakán keresztül, most láthatatlanná vált, s a ködben verte el az órákat és negyedórákat, s az ütéseket remegő hangok követték, mintha csak fogai vacognának odafönn, fagyott fejében. A hideg kezdett csontig hatolni. A főúton, a nyílt udvar sarkán munkások javították a gázcsöveket; nagy tüzet gyújtottak egy serpenyőben, s eköré egy csomó rongyos férfi és siheder gyűlt össze, kezét melengetve, és elragadtatással pislogva a láng felé. Mivel a vízcsapot magára hagyták, a kifolyó víz hirtelen megfagyott, és embergyűlölő jéggé változott. A boltok ragyogása - ahol a kirakat lámpáinak melegében pattogtak a magyal-gallyak és bogyók - kipirosította az elhaladó járókelők sápadt arcát. A baromfi- és fűszerkereskedések ragyogó játékszerekké váltak: fényes látványossággá, amelyről szinte lehetetlen volt elképzelni, hogy olyan ostoba dolgokhoz is van köze, mint alku és árusítás. A főpolgármester, fellegvárában, a hatalmas Mansion House-ban megparancsolta ötven szakácsának és komornyikjának, hogy úgy üljék meg karácsony ünnepét, ahogy egy főpolgármester házanépéhez illik; és még az a kis szabó is, akit múlt hétfőn öt shillingre ítélt el, mert részegen és vérszomjasan járt az utcán - az is a holnapi pudingot kavargatta padlásszobájában, míg vézna hitvese odajárt a kisbabával marhahúst vásárolni.

Még sűrűbb a köd, még nagyobb a hideg! Átható, csípős, harapós a hideg. Ha a jó Szent Dunstan az ördög orrát tüzes harapófogója helyett ilyen idővel csippenti meg kissé, akkor ordított volna csak igazán!

Egy kurta, ifjú orrnak gazdája, amelyet az éhes hideg úgy összerágott, úgy összemajszolt, mint a kutya a csontot, odahajolt Scrooge kulcslyukához, hogy megtisztelje egy karácsonyi énekkel; de az

Isten megáldjon, víg uram,
Sose búsítson semmi!

első hangjaira Scrooge olyan erőteljes mozdulattal ragadta meg a vonalzót, hogy az énekes rémülten futott el, átengedve a kulcslyukat a ködnek és a még harapósabb természetű hidegnek.

Végre elérkezett az az óra, amikor be kellett zárni az irodát. Scrooge kelletlenül kászálódott le székéről, és hallgatagon megengedte ugyanezt a várakozó írnoknak is; az tüstént elfújta gyertyáját, és fejébe csapta kalapját.

- Holnap bizonyosan egész nap el akar maradni, mi? - kérdezte Scrooge.

- Ha önnek is megfelel, igen.

- Nekem nem felel meg - mondta Scrooge -, és nem is járja. Fogadni mernék, hogy méltánytalanságnak tartaná, ha levonnék ezért egy fél koronát.

Az írnok kényszeredetten mosolygott.

- Velem szemben persze - folytatta Scrooge - nem tartja méltánytalanságnak, ha semmiért kell kiadnom egynapi fizetését?

Az írnok megjegyezte, hogy ez csak egyszer történik meg egy esztendőben.

- Gyönge mentség arra, hogy minden december huszonötödikén meglopják az embert! - mondta Scrooge, állig begombolva nagykabátját. - De gondolom, hogy el akar maradni egész nap. Annál korábban legyen itt holnapután reggel.

Az írnok megígérte, hogy így lesz: aztán Scrooge mordult egyet és kiment. Az iroda egy szempillantás alatt be volt zárva, s az írnok, fehér sálja hosszú végeit lelógatva a mellén (mert nem dicsekedhetett nagykabáttal) Cornhillben egy sor fiú után hússzor végigsiklott egy csúszkán, karácsony szombatjának tiszteletére, aztán rohant haza, Camden-Townba, ahogy csak a lába bírta - szembekötősdit játszani.

Scrooge elfogyasztotta mélabús vacsoráját szokott mélabús vendéglőjében, amikor aztán minden újságot elolvasott, s az este hátralevő részét jegyzőkönyvecskéje olvasgatásával csalta meg, hazament, hogy lefeküdjék. Azokban a szobákban lakott, amelyeket egykor elhunyt üzlettársa foglalt el. Sötét szobasor volt ez, nagy, komor házban, amely olyan kevéssé illett bele abba az udvarba, ahonnét kiemelkedett, hogy az ember majdnem azt gondolta: kis házikó korában került ide, bújócskát játszott a többi házzal, aztán elfelejtette a kivezető utat. Most elég vén volt már és elég sivár is; mert senki más nem lakott benne, csak Scrooge, a többi helyiséget mind irodának adták ki. Az udvar olyan sötét volt, hogy még Scrooge is - pedig minden kövét ismerte - kénytelen volt a kezével tapogatódzni. A köd és a fagy úgy körülfogta a ház fekete, ódon kapualját, mintha csak az időjárás szelleme ült volna a küszöbön komor elmélkedésbe mélyedve.

Nomármost: annyi tény, hogy a kapu kopogtatóján semmi különös nem volt, nagyságát kivéve. Tény az is, hogy Scrooge reggel-este látta, mióta ezen a helyen lakott; nemkülönben tény az; hogy Scrooge-nak éppoly kevés úgynevezett fantáziája volt, mint a londoni City bármely lakójának, ideszámítva - ami merész szó - a tanácsot, tanácsosokat és a céhek összességét. Véssétek eszetekbe azt is, hogy Scrooge egy pillanatig sem gondolt Marleyra azóta, hogy délután megemlítette hét esztendeje elhalt üzlettársát. És mindezek után magyarázza meg nekem, aki tudja: miként történt, hogy Scrooge, a zárba dugva kulcsát, a kopogtatóban - anélkül, hogy az közben bármi változáson ment volna is keresztül - nem kopogtatót látott, hanem Marley arcát.

Marley arcát. Nem volt az áthatolhatatlan árnyékban, mint az udvaron levő többi tárgy, hanem hátborzongató világosság derengett körülötte, mint a megromlott tengeri rák körül a pincében. Nem volt se haragos, se kegyetlen, csak úgy nézett Scrooge-ra, ahogy Marley szokott nézni: kísérteties pápaszemét feltolva kísérteties homlokára. Hajának szálait mintha valami lehelet vagy forró levegő borzolná, a szeme tágra nyílt, mégis teljesen mozdulatlan. Ez, meg arcának halálsápadt színe borzalmassá tette, de e borzalmasság mintha inkább az arc ellenére, tőle függetlenül jött volna létre, s nem úgy, mintha kifejezésének egy része lett volna.

Hazugság volna azt állítani, hogy Scrooge nem volt megriadva, vagy hogy nem hatott a véréig valami olyan rettentő izgalom, aminőt gyermekkora óta nem ismert. De azért rátette kezét az eleresztett kulcsra, határozott mozdulattal megfordította, belépett, és meggyújtotta gyertyáját.

Egy pillanatra megállt habozva, mielőtt becsukta a kaput, és óvatosan mögéje nézett előbb, mintha félig-meddig azt várta volna, hogy megrémíti Marleynak a lépcsőházba kinyúló copfja. De a kapu hátán nem volt semmi egyéb, csak a kopogtatót tartó csavarok és szögek, így hát azt mondta: - Eh, ugyan! - és becsapta a kaput.

A kapu döndülése mennydörgés gyanánt visszhangzott a házban. Mintha odafönn minden helyiségnek, odalenn a borkereskedő pincéjében pedig minden hordónak meglett volna a maga külön zúgó visszhangja. De Scrooge nem olyan fából volt faragva, hogy megijedjen a visszhangtól. Bezárta a kaput, végigment a lépcsőházon, fel a lépcsőn, mégpedig lassan, gyertyáját igazgatva útközben.

Beszélhettek olyasmit, hogy hatlovas kocsival végig lehet hajtani régi jó lépcsőkön vagy rossz új törvényeken; én azonban azt mondom nektek, hogy ezen a lépcsőn egy halottaskocsit is föl lehetett volna vinni könnyűszerrel, mégpedig keresztben, rúddal a falnak, háttal a korlátnak. Volt ott hely elég; és talán ezért hitte Scrooge, hogy egy halottaskocsit lát maga előtt fölfelé haladni a homályban. Fél tucat utcai lámpa sem világíthatta volna meg túlságosan a bejáratot - képzelhetitek hát, milyen sötét volt ott Scrooge faggyúgyertyája mellett.

Mindezzel azonban Scrooge egy csöppet sem törődött és fölment. A sötétség olcsó, és Scrooge szerette. De mielőtt a lakása nehéz ajtaját becsukta, végigment a szobákon, hogy megnézze, rendben van-e minden. Éppen eléggé emlékezett arra az arcra, hogy így cselekedjék.

Nappali, hálószoba, lomtár... Mind rendben van. Az asztal alatt senki, a dívány alatt senki, a rostély mögött egy kis tűz; kanál és csésze előkészítve; s a kis serpenyő, zabkásalevessel (mert Scrooge meg volt hűlve) ott állt a melegítő-állványon. Senki sincs az ágy alatt; senki a faliszekrényben; senki a házikabátjában, amely gyanús helyzetben lógott a falon. A lomtár olyan, mint rendesen. Egy ócska kandallórács, ócska cipők, két halaskosár, egy háromlábú mosdó meg egy piszkavas.

Elégedetten csukta be ajtaját; bezárkózott, kétszer is magára fordítva a kulcsot, ami nem volt szokása. Így biztosítva lévén minden meglepetés ellen, levetette nyakkendőjét; házikabátot, sapkát vett fel; papucsot húzott; aztán leült a tűz mellé, hogy elfogyassza a zabkásalevesét.

Valójában igen gyönge tűz volt az, nem ilyen dermesztő éjszakára való. Kénytelen volt szorosan melléje ülni és fölégörnyedni, hogy a melegnek leghalványabb illúzióját is kicsalhassa ebből a maréknyi parázsból. Ócska kandalló volt ez; réges-régen állíttatta föl valami hollandus kereskedő, és körös-körül ki volt rakva tarka hollandi csempékkel, amelyek a Szentírás egyes helyeit voltak hivatva ábrázolni. Voltak ott Káinok és Ábelek, Fáraó leányai, Sába királynő, a mennyből dunyhaszerű felhőkön alászálló hírhozó angyalok, Ábrahámok, Belsazárok, vajas-csészékben tengerre szálló apostolok; szóval száz meg száz figura vonhatta volna magára gondolatait; és a hét esztendeje meghalt Marley arca mégis megjelent, mint az ős próféta pálcája, s az egészet elnyelte. Ha mindegyik sima csempe üres lett volna előbb, és fel tudja fogni felületén Scrooge összefüggéstelen gondolatait: mindegyiken az öreg Marley fejének egy-egy példányát lehetett volna látni.

- Badarság! - mondta Scrooge, és fel s alá kezdett járkálni a szobában.

Néhány forduló után ismét leült. Amint fejét hátrahajtotta a székben, tekintete véletlenül megakadt egy csengőn, egy használatlan csengőn, amely a szobában lógott, s valami, ma már elfelejtett célból összeköttetésben volt egy szobával, az épület legfelső emeletén. Nagy csudálkozással és különös, megmagyarázhatatlan rémülettel látta, hogy mialatt odanéz, ez a csengő lóbálódni kezd. Kezdetben oly csöndesen lóbálódzott, hogy alig adott hangot; de egyszerre csak erősen megcsendült, s vele együtt a ház valamennyi csengője.

Ez talán fél percig, vagy egy percig tartott, de egy órának is tetszett. A csengettyűk egyszerre hallgattak el, éppen úgy, ahogy megszólaltak. Aztán valami csörgő zaj következett, mélyen lent, mintha valaki súlyos láncot vonszolna végig a hordókon a borkereskedő pincéjében. Scrooge-nak eszébe jutott ekkor, hogy hallotta: a kísértet-látogatta házakban láncot vonszolva járnak a szellemek.

A pince ajtaja nagy döndüléssel felpattant, s ekkor Scrooge még erősebben hallotta a zajt az alatta levő emeleten; aztán a zaj fölfelé jött a lépcsőn; aztán egyenesen az ajtaja felé közeledett.

- Badarság az egész! - mondta Scrooge. - Nem is hiszem el.

De azért mégis elváltozott a színe, amikor az a valami belépett a nehéz ajtón a szobába, és meg sem állva elhaladt a szeme előtt. Közeledtére fellobbant az elhaló láng, mintha azt kiáltotta volna: - Ismerem őt! Ez Marley szelleme! - azzal ismét hamvába halt.

Ugyanaz az arc: tökéletesen ugyanaz. Marley, varkocsával, szokott mellényében, szűk nadrágjában és csizmájában; ennek bojtjai éppen úgy fölborzadnak, mint a copfja, a kabátja szárnyai és a feje búbján a haja szálai. A lánc, amit vonszolt, a dereka körül csavarodott. Hosszú volt, és úgy tekeredett rá, mint egy farok; és - (Scrooge pontosan megfigyelte) pénzesládikák, kulcsok, lakatok, főkönyvek, szerződések és acélból készült nehéz erszények alkották. Teste átlátszó volt; úgy, hogy Scrooge, amint szemügyre vette, keresztülnézhetett mellényén, és láthatta kabátjának két hátulsó gombját.

Scrooge gyakran hallotta volt, hogy Marleynak nincs szíve, de mind mostanáig nem hitte.

Nem, még most sem hitte. Ámbár újra meg újra keresztülnézett a jelenésen és látta, amint előtte áll; ámbár érezte halálosan hideg szemének dermesztő hatását; ámbár még a szövését is észrevette a feje és álla köré kötött kendőnek - ezt a kötést nem figyelte meg az imént -, mindazonáltal most is hitetlen volt még, és küzdött saját érzékei ellen.

- No - mondta Scrooge, gúnyosan és hidegen, mint mindig. - Mi dolgod van velem?

- Sok! - kétségtelenül Marley hangja.

- Ki vagy?

- Kérdezd inkább, ki voltam.

- Ki voltál hát? - kérdezte Scrooge emeltebb hangon. - Árnyéknak túlságosan fontoskodó vagy. - Előbb így akarta mondani: "Árnyék létedre" - de aztán ezt a kifejezést választotta, mert helyesebbnek találta.

- Életemben üzlettársad voltam: Jacob Marley.

- Le tudsz - le tudsz ülni? - kérdezte Scrooge kétkedő pillantással.

- Igen.

- Akkor ülj le, kérlek.

Scrooge azért kérdezte ezt, mert nem tudta, vajon egy ilyen átlátszó szellem képes-e helyet foglalni egy széken; és érezte, hogyha ez lehetetlen, akkor kínos magyarázkodásokra van szükség. De a szellem úgy leült a kandalló másik oldalán, mintha nagyon megszokta volna az ilyesmit.

- Te nem hiszel bennem - jegyezte meg.

- Nem - mondta Scrooge.

- Mi bizonyíthatná kézzelfoghatóbban, hogy vagyok, mint az érzékeid?

- Nem tudom - mondta Scrooge.

- Miért kételkedel az érzékeidben?

- Azért - mondta Scrooge -, mert egy csekélység is megzavarja őket. A gyomromnak egy könnyű rendetlensége csalót csinál belőlük. Lehet, hogy te egy emésztetlen falat marhahús, egy késhegynyi mustár, egy darabka sajt vagy egy kis nyers krumpli vagy. De akármi vagy is, több közöd van a léhez, mint a sír öléhez!

Scrooge nemigen szokott szójátékokat csinálni, és szíve mélyén most éppenséggel nem érzett kedvet a tréfálkozásra. Az igazság az, hogy azért próbált elméskedni, mert így akarta másra terelni a figyelmét, és legyűrni borzalmát; ugyanis a szellem hangja még a csontja velejét is felkavarta.

Itt ülni csendben, a szellem merev, üveges szemébe bámulva még egy pillanatig - Scrooge úgy érezte, hogy ez igazán pokoli játék lenne. Az is félelmetes volt, hogy a szellemet alvilági levegő vette körül. Scrooge maga nem érezte ezt, de nyilván így állt a dolog: mert bár a szellem teljesen mozdulatlanul ült, haja, kabátja szárnyai, csizmája bojtjai mégis libegtek, mintha kemencéből jövő forró gőz mozgatná őket.

- Látod ezt a fogpiszkálót? - szólalt meg Scrooge; hirtelen újra kezdte a támadást, az előbb említett okból és - ha csak egy másodpercre is - el óhajtotta terelni magáról a látomás merev tekintetét.

- Látom - felelte a szellem.

- Pedig nem nézel rá - mondta Scrooge.

- Azért mégis látom - mondta a szellem.

- No - válaszolta Scrooge -, csak ezt az egy maszlagot kell bekapnom, s akkor életem fogytáig üldöz egy légió kísértet, valamennyi a saját teremtményem. Üres képzelődés, ha mondom; üres képzelődés!

Erre a szóra a szellem irtóztató kiáltást hallatott, és olyan baljós, rémítő zajjal rázta meg láncát, hogy Scrooge erősen belekapaszkodott a székébe, nehogy leszédüljön róla. De mennyivel nagyobb lett a rémülete, amikor a jelenés levette fejéről a kötést, mintha benn a házban túlságosan melegnek találta volna, s az állkapcsa leesett a mellére!

Scrooge térdre borult, és arcát összekulcsolt kezébe temette.

- Irgalom! - mondta. - Rettentő jelenés, miért gyötörsz engem?

- Te földhözragadt lélek - felelte a szellem -, hiszel bennem vagy sem?

- Hiszek - mondta Scrooge. - Kell hinnem. De miért járnak szellemek a földön, és miért jönnek el hozzám?

- Minden embertől megkívánják odafenn - válaszolta a szellem -, hogy lelkével embertársai között járjon-keljen, messze vidékeket beutazzon; és ha a benne lakó lélek éltében elmulasztja ezt, halála után kell megtennie. Ítélet kényszeríti, hogy végigvándorolja a világot - ó, jaj nekem! - és lássa azt, amiben nem lehet része, de lehetett volna földi életében, és boldogságára fordíthatta volna!

A kísértet újra felkiáltott, megrázta láncát, és tördelte árnykezét.

- Meg vagy láncolva - szólt reszketve Scrooge. - Mondd, miért?

- Azt a láncot hordom, amit magam kovácsoltam életemben - felelte a szellem. - Én csináltam, szemről szemre, méterről méterre; szabad akaratomból öveztem magamra, szabad akaratomból viseltem. Neked talán idegen a mintája?

Scrooge egyre jobban reszketett.

- Vagy tudni szeretnéd - folytatta a szellem -, milyen nehéz és milyen hosszú az az erős lánc, amit magad viselsz? Hét karácsonnyal ezelőtt éppen olyan nehéz és hosszú volt, mint ez. Azóta tovább dolgoztál rajta. Súlyos egy lánc!

Scrooge maga elé pillantott a padlóra, azt hivén, hogy ötven-hatvan ölnyi vaslánc veszi körül; de nem látott semmit.

- Jacob - szólalt meg könyörgő hangon. - Öreg Jacob Marley, mondj el többet is nekem. Adj valami vigasztalást, Jacob!

- Nem adhatok - felelte a szellem. - Máshonnét jő az, Ebenezer Scrooge, és másokkal küldik, másfajta embereknek. Nem is mondhatom el neked, amit szeretnék. Még csak egy keveset szabad mondanom. Nem maradhatok, nem időzhetem, nem késlekedhetem sehol. A lelkem sohasem mozdult ki irodánkból - érts meg jól! -, életemben sohasem szállt túl a mi pénzváltó odúnk szűk határain; és most nehéz, hosszú utak állnak előttem!

Szokása volt Scrooge-nak, hogy ha elgondolkozott, nadrágja zsebébe dugta kezét. A szellem szavain elmélkedve most is így cselekedett, de nem emelte föl szemét, nem állt föl térdeplő helyzetéből.

- Igen lassan utazhatol, Jacob - jegyezte meg Scrooge józanul, de alázatosan és tisztelettel.

- Sokat! - ismételte a szellem.

- Hét éve haltál meg - szólt elgondolkozva Scrooge -, s azóta folyton úton vagy.

- Folyvást! - mondta a szellem. - Se nyugalmam, se békességem! Szüntelenül gyötör a lelkifurdalás.

- Gyorsan jársz? - kérdezte Scrooge.

- A szél szárnyán - felelte a szellem.

- Jó darab földet bejárhattál hét esztendő alatt - mondta Scrooge.

A szellem ismét felkiáltott e szavak hallatára, s oly félelmetesen csörgette láncát az éjszaka halotti csendjében, hogy a rendőr joggal felírhatta volna csendzavarás miatt.

- Ó, te megkötözött, duplán megvasalt fogoly - kiáltotta a jelenés -, nem tudod, hogy halhatatlan lények hosszú, szünetlen munkájának kell az örökkévalóságba tűnnie addig, míg mindaz a jó kifejlődik, amire ez a föld képes! Nem tudod, hogy minden keresztény lélek, amely becsülettel dolgozik a maga kis körében - akármi legyen is az -, túlságosan rövidnek fogja találni halandó életét ahhoz képest, hogy milyen töméntelen lehetőség van benne arra, hogy hasznossá tegye magát! Nem tudod, hogy semmi megbánással jóvá nem tehetjük egy élet elmulasztott alkalmait? Pedig én elmulasztottam. Ó, elmulasztottam!

- De hiszen te mindig jó üzletember voltál, Jacob - dadogta Scrooge, aki kezdte magára venni a hallottakat.

- Üzlet! - kiáltott fel a szellem, ismét tördelve a kezét. - Emberiesség lett volna az én üzletem. Az emberiség jóléte lett volna az én üzletem; jótékonyság, könyörületesség, türelem és jóakarat, ez mind az én üzletem lett volna. A foglalkozásommal járó gondjaim csak egy csepp vizet jelentettek az én üzletem óriási óceánjában!

Kinyújtotta karját és magasra tartotta láncait, mintha ezek okoznák minden hiábavaló panaszát, aztán megint lezúdította a földre.

- Egész esztendőben - mondotta a kísértet - ilyenkor szenvedek a legtöbbet. Minek is jártam embertársaim sűrű tömegében földre sütött szemmel, miért nem emeltem fel soha tekintetemet ahhoz az áldott csillaghoz, amely a napkeleti bölcseket elvezette egy szegény hajlékig! Vagy nem voltak szegény otthonok, ahova engem is elvezethetett volna a fénye?

Scrooge elrémült, és e szavak hallatára erősen reszketni kezdett.

- Hallgass rám - kiáltotta a szellem -, mindjárt letelik az időm.

- Hallgatlak - mondta Scrooge -, de bánj velem kíméletesebben. És ne beszélj oly cikornyásan, Jacob, kérlek szépen!

- Hogy miként jelentem meg előtted látható alakban, azt nem mondhatom el; sokszor, igen sokszor ültem melletted láthatatlanul.

Ez nem volt éppen kellemes gondolat. Scrooge megborzongott, és letörölte homlokáról az izzadságot.

- Nem könnyű része ez a vezeklésemnek - folytatta a szellem. - Ma éjszaka azért vagyok itt, hogy figyelmeztesselek: még van rá lehetőség és remény, hogy elkerüld sorsomat. Van lehetőség és remény, s ezt én szereztem neked, Ebenezer.

- Mindig jó barátom voltál - mondta Scrooge -, köszönöm.

- Három szellem fog megjelenni nálad - folytatta a kísértet.

Scrooge-nak szinte annyira leesett az álla, mint a szellemnek.

- Hát ez az a lehetőség, ez az a remény, amiről beszéltél, Jacob? - kérdezte remegő hangon.

- Ez.

- Én... én szívesebben megvolnék nélkülük.

- A látogatásuk nélkül - szólt a szellem - nem remélheted, hogy elkerülöd azt az ösvényt, amelyen én járok. Várd az elsőt holnap, mikor az óra egyet üt.

- Nem fogadhatnám valamennyit egyszerre, hogy túlessem rajta, Jacob? - próbálkozott Scrooge.

- A másodikat várd következő éjjel ugyanabban az órában. A harmadikat harmadnap éjjel, mikor az éjféli harangszó utolsó rezgése elhal. Iparkodjál, hogy ne láss engem többé; és iparkodjál a magad üdvére eszedben tartani, ami kettőnk között történt!

E szavakat elmondva a kísértet felvette kendőjét az asztalról, és felkötötte az állát, mint előbb. Scrooge észrevette ezt fogai éles koccanásáról, mikor a kötés összefogta állkapcsait. Most megint föl merte emelni a szemét, és látta, hogy természetfölötti látogatója egyenesen áll vele szemközt, láncát maga köré csavarja, s a végét karjára veti.

A jelenés hátrálva távozott; minden lépésére nyílt egy kicsikét az ablak, úgyhogy mikor a kísértet odaért, tárva-nyitva volt már. A kísértet intett Scrooge-nak, hogy lépjen közelebb, s az meg is tette. Mikor két lépésnyire voltak egymástól, Marley szelleme fölemelte a kezét, figyelmeztetve őt, hogy közelebb ne jöjjön. Scrooge megállt.

Nem annyira engedelmességből, inkább meglepetésében és félelmében; mert mikor a szellem karja fölemelkedett, Scrooge zavaros hangokat kezdett hallani a levegőből, összefüggéstelen, panaszos, bánatos hangokat; kimondhatatlanul szomorú, önvádtól terhes sikoltásokat. A kísértet hallgatózott egy pillanatig, aztán maga is csatlakozott a jajongó karénekhez, és kilibbent a fagyos, sötét éjszakába.

Scrooge utána ment az ablakig: kétségbeesett bátorságot öntött belé a kíváncsiság. Kinézett.

A levegő tele volt fantomokkal, amelyek nyughatatlan sietséggel, siránkozva szállongtak fel s alá. Mindegyik láncokat viselt, mint Marley szelleme; néhányan (ezek együtt bűnös kormányok lehettek) egymáshoz voltak kötve; szabad nem volt egy sem, Scrooge akárhányat személyesen ismert élő korában. Jó ismerősét fedezte fel egy öreg kísértetben, aki fehér mellényt viselt, a bokájához irdatlan pénzszekrény volt erősítve, és keservesen sírt, hogy képtelen segíteni egy koldusasszonyon meg a gyermekén, akiket odalent látott egy küszöbön. Nyilván mindegyiknek az volt a baja, hogy szeretett volna segítő kézzel beleavatkozni az emberek dolgába, ám mindörökre elvesztette ezt a lehetőséget.

Hogy ezek a teremtmények foszlottak-e köddé vagy a köd nyelte el őket, azt nem tudta volna Scrooge megmondani. De kísérteties hangjukkal együtt elenyésztek, s az éjszaka megint olyanná vált, amilyen Scrooge hazatértekor volt.

Bezárta az ablakot, és alaposan megnézte azt az ajtót, amelyiken a szellem belépett. A kulcs kétszer volt ráfordítva a zárra, úgy, ahogy azt ő saját kezűleg bezárta volt: a reteszek érintetlenek voltak: Badarság! - de már az első szótagnál elakadt a szava. És mert nagy szüksége volt a pihenésre - a kiállott izgalom, a nap fáradalmai, a Láthatatlan Világba vetett pillantás, a szellemmel folytatott nyomasztó beszélgetés, vagy a kései idő miatt - hát le sem vetkőzött, hanem egyenesen lefeküdt az ágyba, és abban a pillanatban el is aludt.



Második strófa
Az első a három szellem közül

Mikor Scrooge fölébredt, olyan sötét volt, hogy ágyából kitekintve alig tudta megkülönböztetni az ablakot szobája tömör falaitól. Éppen azon iparkodott, hogy éles szemével valahogy áthatoljon a sötétségen, amikor egy szomszédos templom órája elütötte a négy negyedet. Így hát az órára kezdett hallgatni.

Nagy csodálkozására a nehéz harang tovább kongott - a hat után elütötte a hetet, hét után a nyolcat s így tovább, szabályosan, egészen tizenkettőig; akkor elhallgatott. Tizenkettő! Két óra múlt, mikor lefeküdt. Ez az óra elromlott. Jégcsap kerülhetett a szerkezetébe. Tizenkettő!

Megnyomta ismétlőórája rugóját, hogy ellenőrizze azt a bolond torony-órát. Az óra gyors kis pulzusa tizenkettőt vert, aztán megállt.

- Ej, lehetetlen - mondta Scrooge -, hogy egész nap aludtam s még a következő éjszakába is jócskán belealudtam. Lehetetlen, hogy valami baja esett a napnak, s most déli tizenkét óra lenne!

Ez a gondolat annyira izgatta, hogy kimászott az ágyából, és tapogatózva az ablakhoz ment. Kénytelen volt házikabátja ujjával letörölni a jégvirágokat, hogy láthasson valamit; de igen keveset látott akkor is. Csak annyit állapíthatott meg, hogy még mindig igen ködös és fölötte hideg az idő, s hogy nem hallatszik fel az összevissza szaladgáló emberek nagy lármája, ami pedig mindenesetre kitört volna, ha az éjszaka hirtelen legyőzi a fényes napot, és birtokába veszi a világot. Ez nagy megnyugvás volt neki, mert ha nincsenek napok, amiket számítani lehet, akkor a "fizessen Ön lát után három napra ezen első váltóért Ebenezer Scrooge úrnak vagy rendeletére" és így tovább - még annyi biztosítékot sem nyújtana, mint az Egyesült Államok értékpapírjai.

Scrooge újra lefeküdt - gondolkozott, gondolkozott, újra meg újra végiggondolta a dolgot, de nem tudott kiokosodni. Minél tovább gondolkozott, annál inkább elképedt, és minél inkább iparkodott nem gondolkozni, annál inkább gondolkozott.

Marley szelleme végtelenül izgatta. Valahányszor érett vizsgálódás után eldöntötte magában, hogy álom volt az egész: az esze, akár egy elengedett erős rugó, újra visszapattant előbbi helyzetébe, s újra elébe tárta ugyanazt a kérdést, hogy rágódjék rajta: "Álom volt-e vagy sem?"

Ilyen állapotban feküdt Scrooge mindaddig, míg a toronyóra el nem ütött még három negyedórát; akkor aztán riadtan eszmélt rá, hogy a kísértet látogatást ígért neki akkorra, mikor a toronyóra egyet üt. Elhatározta, hogy ébren fog feküdni, míg az óra el nem múlik; és tekintve, hogy éppolyan kevéssé tudott volna elaludni, mint akár a mennybe szállni, ez volt talán a legbölcsebb is; amit elhatározhatott.

A negyedóra oly hosszú volt, hogy nemegyszer komolyan azt hitte, öntudatlanul elszunyókált, és elmulasztotta az óraütést. Végre megütötte fülét a hang.

- Bim-bam!

- Negyed - számolta Scrooge.

- Bim-bam!

- Fél! - mondta Scrooge.

- Bim-bam!

- Háromnegyed - mondta Scrooge.

- Bim-bam!

- Egy óra - szólt diadalmasan Scrooge -, egy óra és semmi egyéb!

Ezt még akkor mondta, mikor az óra harangja nem kondult meg - most aztán az is elütötte mély, komoly, kongó, mélabúshangon: EGY. Abban a pillanatban fény lobbant fel a szobában, és félrehúzták Scrooge ágyának függönyét.

Az ágy függönyét - igaz lelkemre mondom - egy kéz húzta félre. Nem a lábtól való, nem is a hátsó függönyt, hanem azt, amelyik felé az arca fordult. Az ágy függönye félre volt húzva; és Scrooge, amint félig ülő helyzetbe emelkedett, szemtől szemben találta magát azzal a földöntúli látogatóval, aki a függönyt félrehúzta: olyan közel, mint én vagyok most hozzátok, én pedig képzeletben akár kezet is foghatnék veletek.

Különös figura volt - gyermekhez hasonlított: de mégsem annyira gyermekhez, mint inkább öreg emberhez, aki valami természetfölötti közegen át nézve látszólag eltávolodott a nézőtől, és a gyermek arányaira kisebbedett. Haja, amely nyakába és hátába lógott, fehér volt, mint az öreg embereké; de arcán nem volt egy ránc sem, s a bőre, mint a finom virágszirom. Karja igen hosszú és izmos, kezének is mintha szokatlan erős szorítása lett volna. Igen kecses formájú lábszárai és lábfeje csupasz, éppen mint felső végtagjai. Tiszta fehér tunikát viselt; dereka körül szépséges ragyogású fényes öv fonódott. Friss zöld magyal-ágat tartott a kezében; s különös ellentétben ezzel a télies jelképpel, ruháját nyári virágok szegélyezték. De legkülönösebb az volt, hogy a feje búbjáról ragyogó tiszta fény sugárzott, amely mindent láthatóvá tett; nyilván ezért hordott komolyabb pillanataiban sipka helyett nagy oltókupakot, amit most a hóna alatt tartott.

De amikor Scrooge egyre merevebben nézett rá, mégsem ezt találta legkülönösebb tulajdonságának. Mert amint az öve hol itt, hol amott szikrázott és csillogott, s ami egyik pillanatban fényes volt, máskor elsötétedett - úgy ingadoztak magának az alaknak határozott körvonalai is: most fél karja volt, most fél lába - aztán húsz lába, majd két lába fej nélkül, aztán megint feje test nélkül: s e leváló részeknek körvonalai is láthatatlanná válva olvadtak bele ebbe a sűrű homályba. És Scrooge még javában csodálkozott ezen, mikor a jelenés ismét régi alakját öltötte fel, határozottan és világosan.

- Te vagy az a szellem, akinek jövetelét bejelentették nekem? - kérdezte Scrooge.

- Én.

A hangja lágy és kedves volt. Különös módon halk hang, mintha messziről hallatszanék, nem közvetlen közeléből.

- Ki vagy, mi vagy? - kérdezte Scrooge.

- Elmúlt karácsonyok szelleme.

- Régen elmúlt karácsonyoké? - faggatta Scrooge, figyelve törpe alakját.

- Nem. A te elmúlt karácsonyaidé.

Scrooge talán senkinek sem tudta volna megmondani, ha megkérdezik: miért - de különös vágy fogta el, hogy sapkájában lássa a szellemet és megkérte, hogy födje be a fejét.

- Micsoda! - kiáltott fel a szellem - ilyen korán ki akarod oltani földi kézzel a világosságomat? Nem elég, hogy azok közül való vagy, akiknek szenvedélyei csinálták ezt a sapkát, és arra kényszerítenek engem, hogy évek hosszú során át mindig a szemembe húzva viseljem?

Scrooge tisztelettel tiltakozott, hogy neki nem volt semmi sértő szándéka, és tudomása szerint életének semmilyen korszakában nem "sapkázta fel" készakarva a szellemet. Aztán bátorkodott érdeklődni, hogy milyen ügyben fáradt ide.

- A te jóvoltodért! - mondta a szellem.

Scrooge kijelentette, hogy nagyon le van kötelezve, de akaratlanul is azt gondolta, hogy egy éjszakai zavartalan nyugalom sokkal célravezetőbb lenne. A szellem meghallhatta gondolatát, mert tüstént így szólt:

- Hát akkor azért, hogy megjavulj. Vigyázz!

Miközben beszélt, kinyújtotta erős karját, és szelíden karon fogta Scrooge-ot.

- Kelj föl! És jöjj velem!

Scrooge hiába hozakodott volna elő azzal, hogy az időjárás és a kései óra nem alkalmas a gyaloglásra; hogy az ágy meleg, a hőmérő pedig jóval fagypont alatt van; hogy ő csak könnyedén van felöltözve, papucsba, háziköntösbe és hálósipkába, és hogy meg is van hűlve. A szellem keze fogásának, bár oly gyöngéd volt, mint egy asszony keze, nem lehetett ellenállni. Fölkelt: de amint észrevette, hogy a szellem az ablak felé indul, könyörögve kapaszkodott a köntösébe.

- Én halandó, esendő ember vagyok - védekezett -, és lebukom.

- Engedd csak, hogy itt megérintselek, ez nagyobb dolgokban is segít! - és a szellem Scrooge szívére tette a kezét.

Amint e szavakat kimondta, áthatoltak a falon, s kint álltak a nyílt országúton; jobbra-balra szabad mező terült el. A város eltűnt. Nyoma se látszott. Vele együtt eltűnt a sötétség és a köd is, mert világos, hideg téli nap volt s a föld havas körös-körül.

- Uram Isten! - mondta Scrooge, összekulcsolva kezét, amint körülnézett. - Hiszen itt nevelkedtem! Itt töltöttem gyermekkoromat!

A szellem szelíden nézett rá. Gyöngéd érintését, bár könnyű volt, s csak egy pillanatig tartott, mintha még most is érezte volna az öregember. Érezte, hogy ezer illat szállong a levegőben, és mindegyik ezer gondolattal, réges-régen elfelejtett reményekkel, örömökkel, gondokkal volt tele.

- Reszket az ajkad - mondta a szellem. - És mi az az arcodon?

Scrooge szokatlanul elfogódott hangon azt mormogta, hogy valami pörsenés; és kérte a szellemet, hogy vezesse, ahová akarja.

- Emlékszel az útra? - kérdezte a szellem.

- De mennyire emlékszem! - kiáltotta hevesen Scrooge - bekötött szemmel is eljárnék rajta!

- Különös, hogy oly sok esztendőn át megfeledkeztél róla - jegyezte meg a szellem. - Gyerünk tovább.

Tovább mentek az úton. Scrooge ráismert minden kapura, cövekre, fára; végre feltűnt a távolban egy kis mezőváros, hídjával, templomával, kanyargó folyójával. Most néhány bozontos póni ügetett feléjük; hátukon fiúk, s ezek átkiabáltak más fiúknak, akik gazdaemberek-hajtotta könnyű falusi kocsikon és szekereken ültek. Ezek a fiúk mind széles jókedvükben voltak, és addig kiáltoztak egymásra, míg csak a tágas mezők úgy meg nem teltek vidám muzsikával, hogy a csípős levegő is kacagott a hallatára.

- Ezek csak az elmúlt dolgok árnyai - mondta a szellem. - Nem tudnak rólunk.

A vidám utasok közelebb értek; s amint közeledtek, Scrooge megismerte és megnevezte valamennyit. Miért volt oly mérhetetlenül boldog, hogy láthatja őket? Miért csillogott hideg szeme, miért ugrált a szíve, mikor elhaladtak mellette? Miért töltötte el az öröm annak hallatára, hogy víg karácsonyt kívánnak egymásnak, mikor keresztutakhoz, mellékutakhoz érve, ki-ki a maga otthona felé igyekszik? Mi volt Scrooge-nak a víg karácsony? Badarság! Mi hasznát vette valaha is?

- Az iskolából még nem távozott el mindenki - mondta a szellem. - Ott van még egy magános gyerek, akiről a barátai megfeledkeztek.

Scrooge azt mondta, hogy ismeri. És zokogott.

Leértek a főútról egy olyan utcába, melyre Scrooge jól emlékezett, s hamarosan eljutottak egy komor, vöröstéglás épülethez, amelynek tetején szélkakast hordó kis kupola volt, s abban csengettyű lógott. Nagy ház volt, de elmúlt gazdagságra vallott; mert a tágas melléképületeket nemigen használták, a falaik nedvesek, mohosak voltak, ablakaik betörtek, kapuik kidőltek. Baromfi kotyogott, páváskodott az istállókban; a kocsiszíneket, fészereket pedig benőtte a fű. Odabent sem maradt meg több a régi dicsőségből; mert amint beléptek a rideg előcsarnokba, és végignéztek egy sereg szoba nyitott ajtaján: szegényes berendezésűnek, hidegnek, csupasznak látszott valamennyi. Földszag terjengett a levegőben, fagyosan kopár volt az egész hely, és valahogy összekapcsolódott az ember agyában a gyertyavilágnál való gyakori fölkeléssel s a nem túlságosan sok evéssel.

A szellem és Scrooge keresztülmentek az előcsarnokon a ház végében levő ajtó felé. Az kinyílt előttük, és hosszú, csupasz, szomorú szobát tárt fel, amelyet még csupaszabbnak mutatott néhány sor sima fenyőfa-pad és asztal. Egyik mellett egy magányos fiú olvasott, közel a gyöngén égő tűzhöz; és Scrooge leült egy padba, és sírva nézte szegény, elfelejtett, egykori énjét.

A háznak minden lappangó visszhangja, a faburkolat mögött cincogó, rágcsáló egerek, a félig fölengedett ereszcsatornából a szomorú hátsó udvarra hulló vízcsöppek, egy magányos nyárfa kopasz ágai közt felhangzó sóhajok, egy üres kamra ajtajának lomha ki-be csapódása - még a tűz pattogása is -, mind, mind ellágyító hatással hullott Scrooge szívére, és szabadabb utat engedett könnyeinek.

A szellem megérintette karját, és rámutatott ifjabbik énjére, aki figyelmesen olvasott. Hirtelen egy idegen öltözetű ember állt meg az ablak előtt: csodálatos módon valószerű, határozottan kivehető alak volt; övében fejszét hordott, és kantárszárán vezetett egy fával megrakott szamarat.

- Ni, hiszen ez Ali Baba! - kiáltott fel elragadtatva Scrooge. - Az a drága, öreg, becsületes Ali Baba! Igen, igen, tudom. Egy karácsonyestén jött el legelőször, éppen így, mikor azt a magányos gyermeket egyedül hagyták itt. Szegény fiú! És Valentine - mondta Scrooge -, meg az ő vad bátyja, Orson; itt jönnek ők is! Meg az a hogyishíjják, akit álmában egy szál alsónadrágban tettek le Damaszkusz kapujába - hát nem látod? Meg a szultán lovásza, akit a szellemek a feje tetejére állítottak: ott áll ni, a fején! Úgy kell neki. Nagyon örülök. Minek akarta feleségül venni a hercegkisasszonyt!

City-beli üzletbarátai valóban csodálkoztak volna, ha hallják, amint Scrooge természetének egész komolyságával beszél ilyen dolgokról, igen különös, síró-nevető hangon, és ha látják fölhevült, izgatott arcát.

- Itt a papagáj! - kiáltotta Scrooge. - Zöld a teste, sárga a farka, feje búbján valami salátához hasonló kinövés! - ez az! Megszólította szegény Robinson Crusoe-t, mikor a sziget körülhajózása után hazaérkezett; Szegény Robinson Crusoe, hol voltál, Robinson Crusoe? Azt hitte, álmodik, pedig dehogy. A papagáj beszélt, hiszen tudod. Ott megy Péntek, ni, hogy szalad a kis öböl felé, mintha szemét vették volna ki! Hajó! Hopp! Hahó!

Aztán, rendes természetéhez éppenséggel nem illő gyors átmenettel azt mondta, előbbi énjén szánakozva: - Szegény fiú! - és sírva fakadt újra.

- Szeretném - mormogta Scrooge, zsebre dugva a kezét és körülnézve, minek utána kézelőjével megtörölte szemét - szeretném... de most már késő.

- Mit szeretnél? - kérdezte a szellem.

- Semmit - mondta Scrooge. - Semmit. Múlt éjszaka egy fiú karácsonyi énekbe fogott az ajtóm előtt. Szeretném, ha adtam volna neki valamit; ez az egész.

A szellem elgondolkozva mosolygott, legyintett a kezével, és ezt mondta: - Most hadd lássunk másik karácsonyt!

Scrooge előbbi énje nagyobbra nőtt e szavakra, a szoba pedig kissé sötétebb és piszkosabb lett. A faburkolat megvetemedett, az ablakok összerepedeztek; vakolattörmelék hullt le a mennyezetről, s helyében a puszta léc látszott; de hogy mindez hogyan történt, azt Scrooge éppoly kevéssé tudta volna megmondani, mint ti. Csak annyit tudott, hogy ez egészen rendjén van; hogy így történt minden: hogy ő megint egyedül volt itt, mikor a többi fiú hazament vidám vakációra.

Most nem olvasott, hanem kétségbeesve járt fel s alá. Scrooge a szellemre nézett, és fejét búsan megrázva, aggodalmas pillantást vetett az ajtó felé.

Az ajtó kinyílt: a fiúnál sokkal fiatalabb kislány szökkent be rajta; nyaka köré fonta karját, sokszor megcsókolta és "édes, kedves bátyjának" szólította.

- Azért jöttem, hogy hazavigyelek, édes bátyám! - mondta a gyermek, tapsolva kis kezével és előrehajolva nevettében. - Hogy hazavigyelek, haza, haza!

- Haza, kicsi Fanny? - válaszolt a fiú.

- Igen! - mondta a gyermek, boldogsággal eltelve. - Haza, mégpedig egészen. Haza, örökre. Apa kedvesebb, mint máskor szokott lenni, olyan a házunk, mint a mennyország! Egy nyájas estén, mikor lefeküdtem, olyan szelíden beszélt velem, hogy újra meg mertem kérdezni: Hazajöhetsz-e; és azt mondta, hogy igen; és elküldött kocsin, hogy hozzalak el. És most férfi lesz belőled! - mondta tágra nyílt szemmel a gyermek - és sohasem kell ide visszatérned; de mindenekelőtt az egész karácsonyt együtt töltjük, és olyan vígan leszünk, mint senki a világon!

- Egész kis hölgy vagy már, Fanny! - kiáltott fel a fiú.

A leányka tapsolt, nevetett és megpróbálta elérni a fiú fejét; de mert ehhez túlságosan kicsiny volt, újra felkacagott, és lábujjhegyre állt, hogy megcsókolja. Aztán gyermekes mohóságában az ajtó felé kezdte vonszolni; ő pedig szíves örömest ment vele.

Egy rettentő hang azt kiáltotta odakünn: - Hozzák le Scrooge úrfi ládáját! - és az előcsarnokban megjelent maga az iskolamester, dühös leereszkedéssel meregette szemét Scrooge úrfira és undort keltett benne, ahogy kezet rázott vele. Aztán bevezette őt meg a húgát a világ legfogvacogtatóbb fogadószobájába, ahol a falon függő térképek s az ablakokban elhelyezett ég- és földgömbök viaszosan csillogtak a hidegtől. Itt előszedett egy palack különösen híg lőrét s egy darab különösen tömött kalácsot, s e csemegék egy részét átnyújtotta a fiataloknak; ugyanakkor kiküldött egy sovány cselédet, hogy kínálja meg egy pohár "valamivel" a kocsist, aki azt felelte, hogy köszöni a gazdának, de ha ez a valami az, amit a múltkor megkóstolt, inkább nem kér belőle. Mivel Scrooge úrfi holmiját ezalatt felrakták a kocsi tetejére, a gyerekek nagy örömmel vettek búcsút az iskolamestertől; beültek a kocsiba, és vígan hajtattak végig a kerti úton: a gyors kerekek tajték gyanánt sodorták le a zúzmarát és havat az örökzöldek sötét leveleiről.

- Mindig törékeny teremtés volt, akit egy lehelet is elfújhatott volna - mondta a szellem. - De csupa szív volt!

- Úgy van - kiáltotta Scrooge. - Igazad van. Nem tagadom, szellem, Isten mentsen!

- Asszony korában halt meg - mondta a szellem -, és ha jól tudom, gyermekei maradtak.

- Egy gyermeke - válaszolta Scrooge.

- Igaz - mondta a szellem. - Az unokaöcséd!

Scrooge mintha kényelmetlenül érezte volna magát; kurtán ennyit felelt csak: - Igen.

Bár csak egy pillanatja múlt még, hogy maguk mögött hagyták az iskolát, máris egy város forgalmas utcáin voltak, ahol árnyékszerű járókelők mozogtak, árnyék-kocsik és szekerek tülekedtek, és semmi sem hiányzott egy igazi város kavargásából, összevisszaságából. A boltok díszítéséről nyilvánvaló volt, hogy itt is megint karácsony ideje járta, de este volt, s az utcákat kivilágították.

A szellem megállt egy bizonyos üzlet ajtajánál, és megkérdezte Scrooge-ot, hogy ismeri-e.

- Hogy ismerem-e! - kiáltott fel Scrooge. - Hát nem itt inaskodtam?

Bementek. Egy kötött sapkát viselő öreg úr láttára, aki olyan magas írópolc mögött ült, hogyha még két hüvelykkel magasabb, a mennyezetbe veri a fejét - nagy izgalommal kiáltotta Scrooge:

- Ni, hiszen ez Fezziwig, az áldott lélek! Feltámadt az öreg Fezziwig.

Az öreg Fezziwig letette a tollat, és felnézett a toronyórára, amely hetet mutatott. Megdörzsölte kezét, megigazgatta terjedelmes mellényét; nevetett egész lénye, cipője hegyétől jóindulatának székhelyéig; s kikiáltott kényelmes, sima, zengő, zsíros, kedélyes hangon:

- Hó, hó, Ebenezer, Dick, gyertek ide!

Scrooge előbbi énje, amely most már fiatalemberré nőtt, fürgén belépett inastársával együtt.

- Ez meg Dick Wilkins - szólt Scrooge a szellemhez. - Hitemre, az. Ő bizony. Nagyon ragaszkodott hozzám ez a Dick, nagyon. Szegény Dick! Istenem, Istenem!

- Hó, hó, fiaim - mondta Fezziwig -, ma este nem dolgozunk többet. Karácsony estéje van, Dick. Karácsony, Ebenezer! Hamar föl a táblákat a kirakatokra - kiáltotta az öreg Fezziwig, nagyot csattantva a tenyerébe -, egy, kettő!

El sem hinnétek, milyen gyorsan végzett a dolgával ez a két fickó! Kirohantak az utcára a táblákkal - egy, kettő, három -, helyükre tették - négy, öt, hat -, rájuk rakták és becsavarták a keresztvasakat - hét, nyolc, kilenc -, s már vissza is jöttek, mielőtt tizenkettőig számolhattál volna - fújva, mint valami telivér mének.

- No, most csülökre! - kiáltotta az öreg Fezziwig, csudálatos mozgékonysággal ugorva le a magas írópolc mellől. - Rakodjatok el, fiaim, hadd legyen helyünk bőségesen! Csülökre, Dick! Rajta, Ebenezer!

Elrakodni! Nem volt olyan holmi a világon, amit ők ne akartak vagy ne tudtak volna elrakni, amikor az öreg Fezziwig rájuk nézett. Egy perc alatt megvolt az egész. Úgy eltettek minden megmozdíthatót, mintha örökre ki akarnák zárni a forgalomból; felsöpörték és meglocsolták a padlót, megtisztították a lámpákat, jól megrakták a tüzet, s olyan kellemes, meleg, száraz és fényes bálteremmé varázsolták az üzletet, hogy különbet téli éjszakán nem is kívánhat az ember.

Belépett egy hegedűs a kottájával, fölment a magas írópolchoz, zenekari emelvénnyé alakította át, és hascsikarítóan hangolni kezdett, mint ötven gyomorgörcs. Belépett Fezziwigné; arca egyetlen nagy, széles mosolygás. Belépett a három Fezziwig kisasszony, sugárzóan, szeretetre méltóan. Belépett hat sebzett szívű udvarlójuk. Beléptek mind az üzletben alkalmazott legények és leányok. Belépett a szolgáló, unokabátyjával, a pékkel. Belépett a szakácsné, fivére legjobb barátjával, a tejesemberrel. Belépett a szemközt szolgáló inas, akinek gazdáját azzal gyanúsították, hogy nem ad neki eleget enni; el próbált rejtőzni a szomszéd szolgálója mögé, akire rábizonyult, hogy az asszonya meg szokta cibálni a fülét. Beléptek valamennyien, egyik a másik után; ki szégyenlősen, ki vakmerően, ki bájosan, ki otrombán: kit huzigálni, kit taszigálni kellett - de mind beléptek valahogyan. Táncoltak is mind - húsz pár egyszerre; félig körbe, aztán megint vissza a másik oldalon; előre a középig meg vissza; aztán egészen körül, változatos, kedves csoportokban; akik előbb az első párt alkották, mindig visszatérnek forogva az utolsó helyre; az új első pár megindul, mihelyt ezek megérkeztek; végül mind első pár lett, és nincs utolsó, aki segítsen rajtuk! Mikor ezt az eredményt elérték: az öreg Fezziwig tapsolt, hogy hagyják félbe a táncot, elkiáltotta magát: Szép volt! - a hegedűs pedig forró ábrázatát egy söröskorsóba mártotta, amelyet éppen erre a célra készítettek neki. De megvetette a pihenést, és mihelyt előtűnt a korsó mélyéről, tüstént újra kezdte, bár még senki nem állt fel táncolni - mintha csak az előbbi hegedűst kimerülten hazacipelték volna egy kirakattáblán, ő pedig új ember volna, aki elhatározta, hogy lefőzi a másikat, ha addig él is.

Aztán megint táncoltak, aztán zálogosdit játszottak, aztán megint táncoltak, aztán kalácsot ettek, aztán puncsot ittak, aztán nagy darab hideg sültet ettek, aztán nagy darab hideg főtt húst ettek meg karácsonyi süteményt - és sok, sok sört ittak. De az este nagy eseménye a sült és főtt hús után következett, mikor a hegedűs (ügyes kutya volt ám az! Olyan legény, aki jobban értette a maga mesterségét, semhogy ti vagy én diktálhattunk volna neki!) - rázendített a "Sir Roger de Coverley"-re. Akkor az öreg Fezziwig felállt táncolni a feleségével. Első párnak álltak ők is, ami nem volt megvetendő munka; huszonhárom vagy huszonnégy pár következett utánuk, mind olyan, akivel nem lehet tréfálni: mind táncolni akar, és esze ágában sincs, hogy sétálgasson.

De lettek volna bár kétannyian - mit, akár négyannyian is! -, az öreg Fezziwig helytállt volna, s a felesége nemkülönben. Ami az asszonyt illeti, a szónak minden értelmében méltó volt párjához. Ha ez nem elegendő dicséret, mondjatok különbet, és én azzal ruházom fel. Fezziwig lábikrájából mintha valósággal fény sugárzott volna. Úgy ragyogott a tánc mindegyik szakaszában, akárcsak a hold. Egyszer sem tudtátok volna megmondani, mi lesz vele a következő pillanatban. És mikor az öreg Fezziwig meg a hitestársa végigcsinálták az egész táncot - előre, hátra, kettős kézfogás, bólintás, meghajlás, meg a "dugóhúzó" és "tűbefűző" nevű figurák, aztán vissza a helyre -, akkor Fezziwig "felvágott", vagyis levegőbe kapta mind a két lábát, olyan ügyesen, mintha integetett volna vele - s úgy talpra esett megint, hogy még csak meg sem tántorodott.

Mikor az óra tizenegyet ütött, vége lett a házibálnak. Fezziwig úr és Fezziwigné asszonyság elfoglalta helyét jobbra-balra az ajtótól, s egyenként kezet ráztak minden kilépővel, víg karácsonyt kívánva nekik. Mikor a két inason kívül mindenki távozott már, ezekkel is azt cselekedték; így aztán elhaltak a vidám hangok, s a két fiú lefekhetett ágyába, egy pult alá, a bolt hátsó helyiségében.

Scrooge egész idő alatt úgy viselkedett, mint valami őrült. Szívvel-lélekkel ott volt régi énjében. Felismert mindent, emlékezett mindenre, örvendezett mindennek, s a legfurcsább izgalom vett erőt rajta. Csak most, mikor előbbi énjének és Dicknek ragyogó képe elfordult tőlük - csak most jutott eszébe a szellem; csak most vette észre, hogy az erősen nézi őt, s feje körül különösen tisztán ragyog a fény.

- Hogy ilyen csekélységért - mondta a szellem - milyen hálás ez az együgyű népség!

- Csekélységért?! - visszhangozta Scrooge.

A szellem intett neki, hogy hallgassa meg a két inas beszélgetését, akik túláradó szívvel magasztalták Fezziwiget, s mikor Scrooge meghallgatta ezt, így szólt a szellem:

- Nos, nem úgy van? Csak néhány fontot költött el a ti mulandó pénzetekből: hármat, talán négyet. Olyan nagy dolog ez, hogy megérdemel ilyen dicséretet?

- Nem erről van szó - mondta Scrooge, akit tűzbe hozott ez a megjegyzés, s tudtán kívül nem mostani, hanem régi énjének szíve szerint beszélt. - Nem erről van szó, szellem. A gazdánknak módjában van, hogy boldoggá vagy boldogtalanná tegyen bennünket, könnyűvé vagy terhessé tegye a szolgálatunkat; gyönyörűséggé vagy kínlódássá. Mondjuk, hogy ez szavakban és pillantásokban nyilvánul meg; olyan leheletszerű, jelentéktelen dolgokban, hogy lehetetlen összeadni, számon tartani. Hát aztán? Éppen olyan nagy boldogságot ad, mintha egy vagyonba kerülne.

Megérezte a szellem pillantását, és szava elakadt.

- Mi baj? - kérdezte a szellem.

- Semmi különös - mondta Scrooge.

- De talán mégis? - erősködött a szellem.

- Nem - felelte Scrooge -, nem. Csak szeretném, ha most szólhatnék egy-két szót az írnokomhoz. Ez az egész.

Előbbi énje éppen akkor oltotta el a lámpát, mikor ő ezt a kívánságát kifejezte; s Scrooge és a szellem ismét ott álltak egymás mellett a szabadban.

- Kifogyok az időből - jegyezte meg a szellem. - Gyorsan!

Ez nem Scrooge-nak szólt, sem bármely más látható lénynek, de a hatása tüstént mutatkozott. Mert Scrooge ismét látta önmagát. Most idősebb volt; élete virágjában levő férfi. Arcán még nem látszottak a következő évek kemény és rideg vonásai, de viselni kezdte már a gond és fösvénység jeleit. Volt a szemében valami mohó, sóvár, nyugtalan vibrálás, amely elárulta, hogy milyen szenvedély gyökeredzett meg benne, s hogy e növekedő fa árnyéka merre fog esni.

Nem volt egyedül, hanem egy szép, gyászruhás, fiatal leány mellett ült, akinek könnyes volt a szeme, s ezek a könnyek csillogtak az elmúlt karácsonyok szelleméből kisugárzó fényben.

- Nem nagy dolog - mondta szelíden a leány. - Neked igazán nem nagy. Más bálvány foglalta el a helyemet; s ha az felvidíthat és megvigasztalhat téged az eljövendő időkben úgy, ahogy én szerettem volna, akkor igazán nincs miért bánkódnom.

- Micsoda bálvány foglalta el a helyedet? - kérdezte a férfi.

- Az arany bálványa.

- Ilyen igazságosan bánik a világ az emberrel! - mondta Scrooge. - Semmit sem ítél meg olyan keményen, mint a szegénységet: a szavával pedig semmit sem ítél el olyan szigorúan, mint hogyha gazdagságra törekszik valaki!

- Túlságosan félsz a világtól - felelte szelíden a fiatal leány. - Minden más reménységed beléveszett abba az egybe, hogy kikerülheted a világ piszkos gáncsoskodásait. Láttam, amint egyenként kihaltak belőled a nemesebb törekvések, és most már csak legfőbb szenvedélyed tartja benned a lelket: a nyereség vágya. Nem így van-e?

- Eh mit - vágott vissza a férfi. - Ha ennyivel bölcsebb lettem is, hát aztán? Veled szemben nem változtam meg.

A leány megrázta a fejét.

- Vagy talán igen?

- A mi egyezségünk nagyon régi. Akkor kötöttük, amikor szegények voltunk mind a ketten, és nem bántuk, ha azok is leszünk mindaddig, míg majd eljön az ideje, hogy türelemmel, szorgalommal világi javainkat is gyarapíthatjuk. Te igenis megváltoztál. Más ember voltál, mikor megegyeztünk.

- Gyerek voltam - mondta türelmetlenül a férfi.

- Tulajdon érzelmeid is megmondják neked, hogy nem vagy az, aki voltál - felelte a leány. - Én most is az vagyok. Ami boldogságot ígért, mikor szívben egyek voltunk, az csupán nyomorúság most, mikor nem vagyunk egyek többé. Nem akarom elmondani, hányszor és mennyi fájdalommal gondolkoztam én ezen. Elég az hozzá, hogy gondolkoztam, és visszaadhatom a szabadságodat.

- Kívántam valaha, hogy visszaadd?

- Szóval, nem, soha.

- Hát mivel?

- A megváltozott természeteddel, a megváltozott gondolkodásoddal, az életed megváltozott légkörével, megváltozott végső reménységeiddel. Mindennel, ami a szemedben becsessé, értékessé tehette szerelmemet. Ha soha semmi nem történt volna köztünk - mondta szelíd, de szilárd pillantással a leány -, mondd, választanál-e engem most, és megpróbálnád-e elnyerni a szerelmemet? Dehogy!

Úgy látszott, hogy a férfi akarata ellenére is belátja ennek a föltevésnek az igazságát. De küszködött magával, és azt mondta:

- Nem hiszed te ezt.

- Nagyon szeretnék mást hinni, ha tudnék - felelte a leány -, Isten a tanúm! De ha egyszer beláttam ezt az igazságot, tudom, hogy milyen erős és ellenállhatatlan. Hihetem-e, hogy ha szabad volnál ma, ha holnap vagy már tegnap szabad lettél volna, szegény leányt választasz feleségül te, aki még akkor is, mikor meghitten beszélgetsz vele, mindent nyerészkedő szemmel nézel: ha pedig őt választod, ha egy pillanatra cserbenhagyod legfőbb elvedet, jól tudom, hogy megbánod majd később. Tudom - és visszaadom a szabadságodat. Fájó szívvel, mert szeretem azt, aki egykor voltál.

A férfi szólni akart, de a leány, fejét félrefordítva tovább folytatta:

- Meglehet, félig-meddig remélem is, ha a múltakra visszaemlékszem, hogy ez fájni fog neked. De csak nagyon-nagyon rövid idő telik belé, s a magad jószántából elkergeted ezt az emléket, mint valami haszontalan álmot, amelyből szerencsédre fölébredtél. Tegyen boldoggá az az élet, amit magad választottál.

A leány otthagyta, és elváltak egymástól.

- Szellem - kiáltott fel Scrooge -, ne mutass nekem semmi egyebet. Vezess haza. Mi gyönyörűséged telik abban, hogy gyötörsz engem?

- Egy árnyat mutatok meg - mondta a szellem.

- Ne többet - kiáltott Scrooge -, ne többet! Nem akarom látni. Ne mutass többet!

De a könyörtelen szellem belekapaszkodott mind a két karjába és kényszerítette, hogy figyelje meg azt, ami most történik.

A színhely más volt: nem éppen tágas vagy díszes, de igen kényelmes szoba. A kandalló mellett egy szép leány ült, annyira hasonlatos az előbbihez, hogy Scrooge mindaddig azt hitte: ő az, míg meg nem pillantotta tisztes matróna alakjában, a kandalló másik oldalán. A szobában olyan lárma volt, mintha lázadás ütött volna ki - mert több gyerek volt ott, mintsem Scrooge izgatott lelkiállapotában meg tudta volna számlálni; s éppen ellenkezően a költő dicsérte gulyával, nem negyven gyerek viselkedett úgy, mintha egy lett volna, hanem mindegyik külön-külön úgy, mintha negyven lenne. Ennek következménye minden képzeletet felülmúló lárma volt; de ezzel, úgy látszik, senki sem törődött; ellenkezőleg, anya és leánya szívből nevettek, és nagyon élvezték a dolgot; s az utóbbit, aki hamarosan belékeveredett a mulatságba, irgalmatlanul megcibálták a kis betyárok. Mit nem adtam volna, ha közéjük tartozhatom! Ámbár én sohasem lettem volna képes ilyen nyersen bánni vele, nem bizony! A világ sűrű kincséért össze nem borzoltam, le nem ráncigáltam volna azt a befont hajat; ami pedig azt a drága kis cipőt illeti, le nem húzom, ha az életemről van is szó! Hogy játékból átfogjam a derekát, mint ez a vakmerő gyereknépség tette: azt sem mertem volna megcselekedni; attól féltem volna, hogy büntetésből köréje nő a karom, és sohasem egyenesedik ki többé. De az ajkát mégis nagyon szerettem volna megérinteni; kérdezgetni őt, hogy kinyissa a száját; lesütött szemének pilláira nézni, és soha pirulásra nem kényszeríteni; kibontva látni hullámos haját, melynek egy rövid fürtöcskéje megbecsülhetetlen értékű emlék lett volna: egyszóval, bevallom, szerettem volna gyermek módjára részesülni akár a legkisebb szabadságban, és férfi módjára becsülni e szabadság értékét.

De most kopogtattak az ajtón, s erre tüstént olyan tülekedés következett, hogy a nevető képű, összezilált ruhájú leányt egy nekihevült, zajos csoport cipelte az ajtóig - éppen jókor, hogy köszönthesse a családapát, aki egy karácsonyi játékokkal és ajándékokkal megrakott ember kíséretében érkezett haza. Most volt csak lárma, küzdelem - és roham a védtelen teherhordó ellen! Felmásztak a hátára, létra helyett széket használva erre a célra, hogy belévájkálhassanak a zsebeibe, elrabolják tőle a barna papírba burkolt csomagokat; keményen megmarkolták a nyakkendőjét, belekapaszkodtak a nyakába, püfölték a hátát, s a lábát is megrugdosták túláradó szeretetükben. Micsoda bámuló és örvendező kiáltások fogadták minden egyes csomag kibontását! Micsoda rettentő híradás volt, hogy a kisbabát tetten érték, amint szájába dugott egy babakonyhába való serpenyőt, és több, mint gyanús, hogy lenyelt egy fatalpra ragasztott játékpulykát! Micsoda megnyugvás volt, mikor kiderült, hogy ez az aggodalom - tévedés! Micsoda öröm, hálálkodás, elragadtatás! Ez mind egyformán leírhatatlan. Elég az hozzá: a gyerekek, izgatottságukkal együtt, lassanként kikerültek a nappaliból, egyesével feltipegtek a lépcsőn az emeletre, ott aztán lefeküdtek, és ilyenformán mégiscsak elcsendesedtek.

És most Scrooge feszült figyelemmel nézte, amint a ház ura a gyöngéden hozzásimuló leánnyal meg az édesanyjával leült a tulajdon tűzhelye mellé; amint elgondolta, hogy egy másik, éppen ilyen bájos és sokat ígérő teremtés apjának szólíthatta volna őt, és tavasza lehetett volna élete sivár telének - és igazán nagyon elhomályosodott a szeme.

- Bella - mondta a férj és mosolyogva fordult feleségéhez -, ma délután egy régi barátodat láttam.

- Kit?

- Találd ki!

- Ugyan, hogy találhatnám ki? Várj csak, hátha mégis - tette hozzá egy lélegzetre, elnevetve magát, mikor a férjét nevetni látta -, Scrooge-ot!

- Scrooge volt, csakugyan. Elmentem az irodája ablaka előtt, és mert nem volt becsukva, és gyertya égett odabent, akarva, nem akarva, meg kellett látnom. Úgy hallom, az üzlettársa haldoklik: egyedül ült ott. Egyedül van az egész világon, azt hiszem.

- Szellem - szólalt meg Scrooge megtört hangon -, vigyél el engem erről a helyről.

- Mondtam neked, hogy ezek elmúlt dolgok árnyai - szólt a szellem. - Olyanok, amilyenek: nekem ne tégy szemrehányást miattuk.

- Vigyél el! - kiáltott fel Scrooge. - Nem tudom elviselni! A szellemhez fordult, s mikor látta, hogy annak az arcában valami különös módon együtt vannak mindazoknak az arcoknak töredékei, amiket megmutatott neki: birkózni kezdett vele.

- Hagyj el engem! Vigyél vissza. Ne kísérts tovább!

Küzdelem közben - ha ugyan küzdelemnek lehet nevezni azt, hogy a szellem semmi látható ellenállást nem fejtett ki, és ellenfele, minden erejét megfeszítve sem tudta megmozdítani - Scrooge megfigyelte, hogy a fénye magasan, ragyogva lobog, s mert homályosan érezte, hogy valami összefüggés van e fény és a szellemnek fölötte való hatalma közt, megragadta az oltókupak-sapkát, és hirtelen belenyomta a szellem fejébe.

A szellem összegörnyedt alatta, úgyhogy az oltókupak egész alakját eltakarta; de hiába nyomta Scrooge lefelé teljes erejével, nem tudta eltakarni az alóla kiáradó fényt, amely megszakítás nélkül ömlött szét a földön.

Érezte, hogy teljesen ki van merülve, és ellenállhatatlan álmosság fogja el; aztán azt is érezte, hogy a tulajdon hálószobájában van. Búcsúzóul még egyszer megnyomta a sapkát; eközben lankadtan esett le a karja; alig ért rá, hogy ágyába vánszorogjon, máris mély álomba merült.



Harmadik strófa
A második a három szellem közül

Amint Scrooge egy csudálatosan hosszúra nyúlt horkantás kellős közepén fölébredt és felült ágyában, hogy összeszedje gondolatait: nem kellett megmondani neki, hogy az óra megint mindjárt egyet fog ütni. Érezte, hogy éppen jókor nyerte vissza az öntudatát, egyenesen azért, hogy értekezhessék a második követtel, akit Jacob Marley közbenjárására küldtek hozzá. De mivel úgy érezte, hogy kellemetlenül fázni kezd, miközben azon töri a fejét, vajon ez az új szellem melyik függönyét fogja félrehúzni: saját kezével húzta félre mindegyiket, aztán újra lefeküdt, és éles pillantással vizsgálódott az ágy körül. Mert ő akarta megszólítani a szellemet megjelenése pillanatában, nehogy az meglepje, és idegessé tegye.

Hányaveti természetű emberek, akik azzal dicsekszenek, hogy értik a dörgést, és mindenre egyformán alkalmasak; kalandokra való képességeik óriási terjedelmét azzal a szólással szokták kifejezni, hogy ők a "fej vagy írás" játéktól az emberölésig mindenhez értenek; s e két ellentétes véglet között valóban meglehetősen hosszú és sokat magában foglaló sora van a dolgoknak. Nem merném Scrooge-ot ilyen vakmerő színben feltüntetni, mégis azt mondom: higgyétek el, hogy igen sokféle különös jelenségre volt elkészülve, és semmi sem ejtette volna túlságos csudálkozásba, ami megfér a csecsszopó és az orrszarvú fogalmai között.

Nos, el volt készülve jóformán mindenre, de egyáltalán nem volt elkészülve a - semmire: így mikor az óra elütötte az egyet és semmiféle alak nem jelent meg, heves reszketés fogta el. Eltelt öt perc, tíz perc, egy negyedóra is - és nem jött semmi. Egész idő alatt ágyában feküdt valami vöröses fény lobogásának kellős közepén, mely az ágy fölé kezdett áradni, mikor az óra megszólalt. Ez a puszta fény ijesztőbb volt egy tucat szellemnél, mert nem tudta kisütni, mit jelent, mire való; és közben-közben aggódott is, hátha ő ebben a pillanatban a spontán elégés érdekes esete, s még csak az a vigasztalása sincs meg, hogy tudna róla. De végre mégis arra kezdett gondolni - amire ti vagy én mindjárt gondoltunk volna; mert mindig az tudja, hogy mit kellett volna tenni, s az is tette volna meg kétségtelenül, aki nincs szorult helyzetben - egyszóval, mondom, arra kezdett gondolni, hogy annak a kísérteties fénynek forrása és magyarázata a szomszéd szobában lehet, és a további nyomozás arra vallott, hogy a fény csakugyan onnan árad. Mikor ez a gondolat egészen betöltötte elméjét, csendesen fölkelt, és papucsban az ajtóhoz csoszogott.

Abban a pillanatban, mikor Scrooge a zárra tette kezét, egy idegen hang néven szólította és azt parancsolta neki, hogy lépjen be. Engedelmeskedett.

Tulajdon szobája volt ez. Semmi kétség. De meglepő átalakuláson ment keresztül. Falai és mennyezete úgy tele voltak aggatva örökzölddel, hogy valóságos ligetnek látszott; mindenfelől fényes, sugárzó bogyók csillogtak. A magyal, a fagyöngy, a borostyán csipkés levelei úgy visszaverték a fényt, mintha megannyi apró tükör lett volna széjjelszórva; s olyan hatalmas tűz bömbölt a kandallóban, aminőt ez a mogorva, megkövesült tűzhely sohasem látott sem Scrooge, sem Marley idejében, sem sok más elmúlt télen. A padlón trónushoz hasonló formában volt felhalmozva a pulyka, liba, vadhús, baromfi, sertés; nagy húsdarabok, malacok, hosszú kolbászfüzérek, húspástétomok, szilvás pudingok, osztrigák hordószámra, ropogósra sült gesztenye, sötétpiros alma, leveses narancs, édes körte; óriási vízkereszti kalácsok, forró puncsos csészék, amiknek gyönyörűséges párája elhomályosította a szobát. Mindezeken kényelmesen ült egy ragyogó, szép óriás; kezében a bőség szarujához hasonló, lobogó fáklya, s ezt magasra, jó magasra tartotta, hogy elárassza fényével Scrooge-ot, mikor az leskelődve az ajtóhoz lépett.

- Jöjj be - kiáltott fel a szellem. - Jöjj be, és ismerj meg engem jobban, ember!

Scrooge félénken lépett be, és leszegte fejét a szellem előtt. Nem volt már az egykori makacs Scrooge; és bár a szellem fényes és jóindulatú volt, nem szeretett találkozni a tekintetével.

- Én ennek a karácsonynak a szelleme vagyok - mondotta az óriás. - Nézz rám!

Scrooge illő tisztelettel így cselekedett. A szellem fehér prémmel szegett, egyszerű sötétzöld palástot vagy köpenyt viselt. Ez az öltözet olyan hanyagul lógott le róla, hogy széles melle mezítelen volt, mintha megvetett volna minden mesterséges védelmet vagy leplet. Mezítelen volt az öltözet széles ráncai alól kilátszó lába is; fejét pedig nem födte egyéb, csak egy magyalfa-ágakból font koszorú, ragyogó jégcsapokkal ékesítve. Sötétbarna fürtjei hosszan, szabadon hullámzottak; és éppen ilyen szabad volt vidám arca, csillogó szeme, nyílt markú keze, derűs hangja, fesztelen viselkedése és örömteli arckifejezése. Derekáról ősrégi kardhüvely lógott, de kard nem volt benne, s az ócska hüvelyt is rozsda marta.

- Ugye, sohasem láttál még ilyet? - kiáltott fel a szellem.

- Soha - felelte Scrooge.

- Sohasem sétálgattál a családom ifjabb tagjaival; már úgy értem (mert én nagyon fiatal vagyok), hogy az utóbbi években született bátyáimmal? - folytatta a jelenés.

- Nem hiszem - mondta Scrooge. - Félek, hogy nem. Sok bátyád volt, szellem?

- Több, mint ezernyolcszáz - felelte a szellem.

- Borzasztó lehet ekkora családról gondoskodni - mormogta Scrooge.

A mostani karácsony szelleme fölállt.

- Szellem - mondta alázatosan Scrooge -, vezess engem, ahová akarsz. Tegnap éjjel erőszakkal vittek el, s olyan leckében volt részem, amely még most is hat rám. Hadd vegyem hasznát, ha tanítani akarsz valamire ma éjszaka.

- Érintsd meg a palástomat!

Scrooge úgy tett, amint a szellem mondta, és erősen megfogta a palástot.

Magyal-ág, fagyöngy, piros bogyók, borostyán, pulyka, liba, vadhús, baromfi, sertéshús, malac, kolbász, osztriga, pástétom, puding, gyümölcs, puncs - mind eltűnt egy szempillantás alatt. Hasonlóképpen a szoba, a tűz, a vörhenyes izzás, az éji óra is - és a város utcáin állottak karácsony reggelén; az utcán (mert kemény hideg volt) nyers, de vidám és nem kellemetlen zenebonát csaptak az emberek azzal, hogy házuk előtt felkaparták a havat a kövezetről, meg lesöpörték a háztetőről, s a gyerekeknek fényes mulatság volt elnézni, hogyan suppan le a hó az utcára, s hogyan porlik szét mesterséges kis hóviharrá.

A házak homlokzata meglehetősen feketének látszott, az ablakok még feketébbnek, ellentétben a háztetők puha fehér hótakarójával s az utca piszkosabb havával; ez utóbbit mély barázdákkal szántották fel a szekerek és kocsik nehéz kerekei; ezek a barázdák százszor meg százszor keresztezték egymást a nagy utak elágazásainál; s összekeveredő, nehezen követhető csatornákat alkottak a sűrű, sárga iszapban és jeges vízben. Az ég felhős volt, s a legrövidebb utcákon sem lehetett végiglátni a félig párás, félig megfagyott piszkos köd miatt, amelynek súlyosabb alkatrészei koromfekete atomokban záporoztak alá, mintha Nagy-Britannia valamennyi kéménye közös elhatározással kigyulladt és kedvére lángolt volna. Sem az időjárás, sem a város nem volt különösebben vidám - és mégis olyan derű áradt szét, amilyen tán még a legtisztább nyári légben, a legragyogóbb nyári napon sem.

Mert a háztetőn söpörgető emberek mind csakúgy ragyogtak jókedvükben; átkiabáltak egymásnak a párkányról, s néha-néha tréfából hógolyókkal dobálóztak: - ártatlanabb lövedék az ilyesmi sok szóbeli tréfánál - s szívükből kacagtak, ha talált a golyó, s éppen úgy szívükből kacagtak akkor is, ha célt tévesztett. A vadkereskedések félig nyitva voltak még, a gyümölcsös boltok pedig valósággal dicsfényben ragyogtak. Voltak ott nagy, kerek, hasas gesztenyéskosarak - olyan szabásúak, mint vidám öregurak mellényei: - ott heverésztek az ajtókban, az utcára is kibuggyanva gutaütéses kövérségükben. Voltak ott vörhenyes, barnaképű, vaskos spanyol hagymák, zsíros termetük úgy ragyogott, mint a spanyol szerzeteseké; pajzánul kacsingattak polcaikról az arra járó leányokra, és negédeskedve pislogtak a felaggatott fagyöngyre. Volt ott körte, alma, pirosló gúlákba magasra felrakva; fürtszámra lógott a szőlő szembetűnő kampókról, a boltosok jóvoltából, hogy az arra járók szájában ingyen futhasson össze a nyál; volt halom számra mohos, barna mogyoró, illatával régi erdei séták bokáig süppedő, hervadt levelek közötti kellemes gázolások emlékeit idézve, volt húsos, barnás norfolki aszalt alma, amely élénken elütött a narancs és citrom sárga színétől, ezek pedig leves-testes mivoltukban szinte könyörögtek a vevőnek, hogy papírzacskóba csomagolva vigye haza, és ebéd után fogyassza el őket. Még az arany- és ezüsthalak is, amelyeket e válogatott gyümölcsök közé helyeztek el egy medencébe: bármily ostoba és lassú vérű fajtához tartoznak, mégis mintha tudták volna, hogy valami jó dolog van készülőben, és valamennyien tátogva, halvérű izgalommal úszkáltak körbe-körbe a maguk kis világában.

A fűszeres boltok! Hej, a fűszeres boltok! Majdnem be vannak zárva, csak egy-két tábla hiányzik még a kirakatukról; de micsoda pillantás esik ezeken a réseken! Nemcsak a pultra ereszkedő mérlegtányérok csendültek meg vidáman, nemcsak a spárga meg a henger, amelyre rá volt csavarva, váltak meg vidáman egymástól, nemcsak a bádogszelencék teteje csapódott úgy föl-le, mintha szemfényvesztés lenne a dologban, nemcsak a tea meg a kávé keveredő illata csiklandozta kellemesen az orrot, nemcsak a mazsola volt nagy szemű, ritka szép, a mandula hihetetlenül fehér, a fahéj rúdja hosszú és egyenes, a többi fűszer mind oly gyönyörűséges, s a déligyümölcs oly vastagon volt bevonva cukorral, hogy a legérzéketlenebb nézőt is elgyöngítette, és következésképpen fölingerelte a látása. Nemcsak a füge volt zamatos és puha; nemcsak a francia szilva pirult savanykás szerénységgel a cifrán felékesített skatulyákban - nemcsak, hogy minden jóízű volt és karácsonyi ruhába volt bújtatva: hanem a vevők is mind úgy siettek, oly mohón várták a nap szépreményű ígéreteinek teljesülését, hogy egymásba botlottak az ajtóban, szatyraikat vadul egymáshoz csapva, s a pulton felejtették a vásárolt holmit, visszarohantak érte, és száz más hasonló tévedést követtek el, a lehető legjobb kedvben; ezalatt pedig a fűszeres meg a segédjei oly vidámak, oly frissek voltak, hogy az a kifényesített, szív alakú tű, amivel hátul a kötényüket megerősítették, tulajdon szívük lehetett volna, közszemlére kitéve, hadd csipegessék a karácsonyi csókák, ha úgy tetszik nekik.

De a harangszó nemsokára minden jámbor lelket templomba, kápolnába szólított - és mentek mind; legjobb ruhájukban, legvidámabb ábrázatukkal rajzottak ki az utcára. És ugyanakkor megszámlálhatatlan sok nép bukkant elő egy sereg utcából, mellékutcából, névtelen sikátorból, vacsoráját cipelve a pékműhelyekbe. Ezeknek a szegény ünneplőknek látása erősen érdekelhette a szellemet, mert megállt Scrooge mellett egy pékműhely ajtajában, levette a tálak födelét, amint hordozóik elhaladtak mellette, és fáklyájáról tömjént csöpögtetett vacsorájukba. És igen különös fáklya volt ez, mert egyszer kétszer, mikor haragos szavakra került a sor két ételhordozó közt, akik összeütköztek egymással: néhány csepp vizet szórt rájuk belőle, és tüstént visszanyerték jókedvüket. Mert azt mondták, szégyen veszekedni karácsony napján. És így is van: Isten a megmondhatója, így is van!

Eközben elhallgattak a harangok, s a pékműhelyeket bezárták; de azért mindezeknek a vacsoráknak és a tovább folytatódó sütéseknek vidám árnyéka meglátszott minden pék-kemence fölött a párák harmatos foltjában; úgy füstölt előttük a kövezet, mintha a kövei is sülnének.

- Van valami különös zamat abban, amit a fáklyádból cseppentesz? - kérdezte Scrooge.

- Van. Az enyém.

- Hozzá lehet adni mindenféle vacsorához ezen a napon? - kérdezte Scrooge.

- Minden szívesen adott vacsorához. A szegényekéhez leginkább.

- Miért leginkább a szegényekéhez? - kérdezte Scrooge.

- Mert azoknak van rá legnagyobb szükségük.

- Szellem - mondta Scrooge egy pillanatnyi gondolkozás után -, csudálom, hogy a körülöttünk levő sok világ lakói közül éppen te kívánod megritkítani azokat az alkalmakat, amikor ezeknek az embereknek valami ártatlan élvezetben lehet részük.

- Még hogy én?

- Meg akarod fosztani őket attól, hogy minden hetedik napon vacsorázhassanak - pedig gyakran ez az egyetlen nap, amikor voltaképpen igazán vacsoráznak - mondta Scrooge. - Nem úgy van?

- Én akarnám ezt? - kiáltotta a szellem.

- Te akarod bezáratni ezeket a műhelyeket minden vasárnap - mondta Scrooge. - Végeredményben egyre megy a dolog.

- Én akarom?! - kiáltott fel a szellem.

- Bocsáss meg, ha tévedek. A te nevedben, vagy legalábbis a tieid nevében tették - mondta Scrooge.

- Sokan vannak ezen a ti földeteken - felelte a szellem -, akik azzal dicsekszenek, hogy ismernek bennünket, s a mi nevünkben követik el a szenvedély, a gőg, a rosszakarat, gyűlölet, irigység, vakbuzgóság és önzés cselekedeteit - pedig ezek oly idegenek nekünk és egész fajtánknak, mintha soha nem is lettek volna. Emlékezzél erre, s az ő cselekedeteiket nekik ródd fel, ne minekünk.

Scrooge megfogadta, hogy így lesz; azzal továbbmentek, láthatatlanul, mint az előbb, London külvárosai felé. Feltűnő sajátsága volt a szellemnek (Scrooge ezt már a pékműhely ajtajában észrevette), hogy óriási termete ellenére is akárhol kényelmesen elfért, s alacsony fedél alatt ugyanoly kecsesen, természetfölötti lény módjára tudott megállani, mint ahogy, valószínűleg bármilyen magas teremben megállt volna.

És a jó szellemnek gyönyörűsége telt benne, hogy éppen ezt a képességét fitogtassa - vagy talán inkább jóságos, nagylelkű, melegszívű természete és minden szegény iránt érzett rokonszenve volt az, ami egyenesen Scrooge írnokának hajlékához vezette, mert hát odament, és vitte magával Scrooge-ot is, aki a palástjába kapaszkodott; és az ajtó küszöbén elmosolyodott, a szellem, és megállt, hogy megáldja Bob Cratchit lakóhelyét fáklyája szétszórt cseppjeivel. Gondoljátok csak el! Bob csak tizenöt "bob"-ot keresett hetenként, szombatonként csak tizenöt druszáját vágta zsebre; és a mostani karácsony szelleme mégis megáldotta kis házát!

Aztán felállt Cratchitné asszony, Cratchit felesége, aki kétszer kifordított ruhájában bizony szegényesen volt öltözve, de annál dúsabban felszalagozta magát, ami hat pennyért mutatós és olcsó dolog; Cratchitné megterített, másodszülött leányának, az ugyancsak dúsan felszalagozott Belindának segítségével; eközben pedig Péter úrfi villát dugott a krumplisserpenyőbe, és mert óriási inggallérjának (mely Bob magántulajdona volt, de a nap tiszteletére átengedte fiának és örökösének) két sarka a szájáig ért: örvendezett, hogy ilyen gavallérosan fel van öltözve, és szerette volna előkelő sétahelyeken mutogatni az ingét. Most aztán két kisebb Cratchit, egy fiú meg egy lány rontott be, azt kiáltva, hogy a pékműhely előtt megérezték a tulajdon libájuk illatát - s az ifjú Cratchitek, a zsálya és a hagyma gyönyörűséges gondolatában éldegélve, körültáncolták az asztalt, egekig csigázva Péter úrfi lelkesedését, miközben ez gőg nélkül viselvén fojtogató gallérját, addig fújta a tüzet, míg a lusta krumpli föl nem bukkant, és hangosan kopogtatni nem kezdett a fazék födőjén, hogy eresszék ki és hámozzák meg.

- De hát hol marad drága édesapátok? - szólalt meg Cratchitné. - És az öcsikétek, a Pici Tim! Márta is fél órával korábban idehaza volt múlt karácsonykor!

- Márta itt van, anyám! - mondta egy leány, aki még be sem lépett az ajtón, máris megszólalt.

- Márta itt van, anyám! - kiáltotta a két kis Cratchit. - Hajahaj! Te Márta, micsoda libánk van!

- Milyen későn jöttél, drágám - mondta Cratchitné; tízszer is megcsókolta leányát, és fontoskodó buzgalommal szedte le róla a kendőt, sapkát.

- Tegnap este sok mindent be kellett fejeznünk - felelte Cratchit kisasszony -, ma reggel pedig takarítanunk kellett, anyám!

- No jó, mindegy, csakhogy itt vagy - mondta Cratchitné. - Ülj le a tűz mellé, drágám, és melegedjél, hogy az Isten is megáldjon!

- Nem, nem! Itt jön apa - kiáltott a két kis Cratchit, aki mindenütt jelen volt egyszerre. - Bújj el, Márta, bújj el!

Így hát Márta elbújt, és belépett a kis Bob, az apa; sálja, a rojtját nem számítva, legalább három lábnyira lógott le elöl; elnyűtt ruhája megfoltozva, kikefélve, hogy illő legyen a mai naphoz; Pici Tim pedig ott ült a vállán. Szegény Pici Tim, kis mankóval járt, s a lábszárait vaspántok támogatták!

- Ni, hát Márta hol van? - kiáltott fel körülnézve Bob Cratchit.

- Nem jött meg - mondta Cratchitné.

- Nem jött meg - szólt Bob, hirtelen engedve magas kedvéből; mert a templomtól kezdve egész úton ő volt Tim paripája, és ficánkolva ért haza.

- Nem jött meg, karácsony napján!

Márta még tréfából sem szerette csalódott képpel látni az apját, hát hamarosan előbújt a kamraajtó mögül, és karjai közé rohant, miközben a két kis Cratchit felragadta Pici Timet, és kivitte a mosókonyhába, hogy hallgassa, mint dúdol a puding a rézüstben.

- És hogy viselte magát a kis Tim? - kérdezte Cratchitné, mikor már kicsúfolta Bobot hiszékenysége miatt, Bob pedig kedvére összecsókolta leányát.

- Olyan jó volt, mint egy falat kenyér - mondta Bob -, még annál is jobb. Valahogy gondolkodó gyerek lett belőle, amiért annyit üldögél magában, s olyan furcsa dolgok jutnak eszébe, hogy sose hallotta mását az ember. Hazajövet azt mondja nekem: reméli, hogy az emberek látták őt a templomban - mert hát ő nyomorék, és jóleshetik nekik, ha karácsony napján arra gondolnak, aki a bénákat lábra állította, s a vakoknak visszaadta a szemük világát.

Bobnak remegett a hangja, mikor ezt elbeszélte, s még jobban remegett, mikor azt mondta, hogy Pici Timből erős, egészséges ember lesz.

Hallatszott a folyosón fürge kis mankójának kopogása, és Pici Tim visszajött, mielőtt egyebet szólhatott volna valaki; a kisfiú meg a leány a tűz mellett levő székéhez kísérték; és miközben Bob, nekigyürkőzve - szegény ember, mintha bizony elkoptathatta volna még jobban a kabátja ujját - egy korsóban valami forró keveréket készített pálinkából és citromból, kavargatta és a tűzhely szélére tette, hogy lassan felforrjon; Péter úrfi meg a két, mindenütt jelenlevő ifjú Cratchit elment a libáért, és hamarosan ünnepélyes menetben tértek vissza vele.

Olyan sürgölődés támadt most, hogy azt hitte volna az ember: a liba a legritkább madara a világnak; egy tollas csodalény, amelyhez képest egy fekete hattyú is mindennapos dolog - és valóban, a liba ilyesmi is volt ebben a házban. Cratchitné sercegősre melegítette a zsírt (mely már készen várakozott egy kis serpenyőben): Péter úrfi hihetetlen hévvel törte péppé a krumplit; Belinda kisasszony az almamártást édesítette meg; Márta a forró tányérokat törülgette; Bob maga mellé vonta a Pici Timet az asztalnak egy pici sarkába; a két ifjú Cratchit széket rakott mindenkinek, önmagukról sem feledkezve meg, s őrt álltak a helyükön, kanalat dugva a szájukba, nehogy libáért találjanak kiabálni, mielőtt rájuk kerülne a sor. Végre felrakták a tálakat, és elmondták az asztali áldást. Ezt lélegzetfojtó szünet követte, miközben Cratchitné, lassan végigjártatva szemét a szeletelő késen, készült, hogy beledöfje a liba mellébe; de mikor aztán megcselekedte ezt, és kibuggyant a régóta várt töltelék áradata - akkor a gyönyörűség moraja hangzott fel körös-körül, s még Pici Tim is, akit felizgatott a két ifjú Cratchit, kése nyelével kocogtatta az asztalt, s egy halk hurrát kiáltott.

Soha még ilyen libát nem látott a világ. Bob azt mondta: nem hiszi, hogy valaha is sütöttek ilyet. Puhasága, zamatos íze, nagysága és olcsósága mind általános csudálkozás tárgya volt. Almamártással és tört krumplival megpótolva, bőséges lakoma volt az egész családnak; csakugyan - mint Cratchitné nagy gyönyörűséggel mondotta (észrevevén a tálon egy kis darabka csontot) - még meg sem ették az egészet! Pedig mindenki jóllakott, különösképpen a legifjabb Cratchitek, akiknek még a szemöldökük is csupa zsálya meg hagyma volt! De most, amikor Belinda kisasszony tányért váltott, Cratchitné egyedül távozott a szobából - sokkal idegesebb volt, semhogy tanúk jelenlétét is el tudta volna viselni -, hogy kiborítsa és behozza a pudingot.

Mert tegyük fel, hogy nem nőtt meg elég magasra! Tegyük fel, hogy szétesik kiborítás közben! Tegyük fel, hogy valaki átmászott a hátsó udvar falán és ellopta, amíg ők a libában gyönyörködtek - erre a föltevésre elsápadt a két kis Cratchit arca. Lehetségesnek tartottak minden elképzelhető borzalmat.

Hahó! Hatalmas gőzfelhő. A puding ki van borítva a rézüstből. Olyan szag érzik, mint nagymosáskor. Ezt a kendő okozza. Aztán olyan szag, mintha vendéglő meg cukrászda volna egymás mellett, és egy mosóintézet a közelükben! Ez már maga a puding. Fél perc múlva belépett Cratchitné - kipirulva, de büszke mosolygással -, és hozta a pudingot, amely olyan volt, mint egy pettyes ágyúgolyó, éppen olyan kemény és szilárd, egy nyolcad icce égő pálinkában lobogva, és tetejébe szúrt karácsonyi magyalfa-ággal fölékesítve.

Ó, csudálatos egy puding volt ez! Bob Cratchit nyugodt lélekkel jelentette ki, hogy ezt tekinti a legnagyobb sikernek, amit Cratchitné asszony házasságuk óta elért. Cratchitné pedig azt mondta, hogy most már, mikor a kő leesett a szívéről, bevallhatja, hogy nem tudta bizonyosan: elég lisztet tett-e bele. Mindenkinek volt valami mondanivalója a pudingról, de senki sem mondta vagy gondolta azt, hogy kicsi a puding ekkora családnak. Határozott szentségtörés lett volna ilyesmit mondani. Valamennyi Cratchit szégyellt volna ilyesmire célozni.

Aztán véget ért a vacsora, az abroszt leszedték, a tűzhelyet lesöpörték, és megrakták a tüzet. A korsóban levő keveréket megkóstolták, és tökéletesnek nyilvánították, almát és narancsot raktak az asztalra, a tűzhelyre pedig egy lapát gesztenyét. Aztán az egész Cratchit család elhelyezkedett körülötte. Bob Cratchit körnek nevezte ezt, de félkört értett rajta; és Bob Cratchit mellett volt a család pohárkészlete. Két pohár meg egy fületlen tejfölös bögre.

De hát ezekben épp oly jól elfért a korsó forró tartalma, mint megannyi arany serlegben; Bob pedig sugárzó tekintettel töltögetett, miközben a gesztenye hangosan pattogott, ropogott a parázson. Aztán köszöntőt mondott Bob.

- Vidám karácsonyt mindnyájunknak, drágáim. Áldjon meg bennünket az Isten!

Ezt az egész család visszhangozta.

- Isten áldjon meg mindnyájunkat! - mondta legutolsónak Pici Tim.

Egészen közel ült az apjához, kicsi székén. Bob kezében tartotta fonnyadt kis kezét, szerette volna mindig maga mellett tartani, és rettegett, hogy el találják venni tőle.

- Szellem - mondta Scrooge, olyan érdeklődéssel, amilyet sohasem érzett azelőtt -, mondd meg nekem, életben marad-e a Pici Tim?

- Egy üres széket látok - felelte a szellem - ebben a szegényes kandallósarokban, s egy kegyelettel őrzött gazdátlan mankót. Ha ezeket az árnyakat nem változtatja meg a Jövő, a gyermek meghal.

- Nem, nem - mondta Scrooge. - Nem, nem, jóságos szellem! Mondd, hogy életben marad!

- Ha ezeket az árnyakat nem változtatja meg a Jövő - válaszolta a szellem -, egyetlen testvérem sem fogja már itt találni. Hát aztán? Ha nem életrevaló, haljon meg, azzal is kevesebb a fölösleges népesség.

Scrooge lehajtott fejjel hallgatta, amint a szellem ráolvasta tulajdon szavait; lelkifurdalás és megbánás fogta el.

- Ember - mondta a szellem -, ha van szíved, és nincs kő a helyén, kerüld az ilyen gonosz káromlást, amíg meg nem tanultad, mi a fölösleg, és hol van. Te akarod eldönteni ki haljon meg, s ki maradjon életben? Meglehet, hogy Isten szemében értéktelenebb és kevésbé életre való vagy millió olyannál, mint ennek a szegény embernek a gyermeke. Ó, Istenem! Azt hallani, hogy a falevélen élő rovar szót mer ejteni arról, hogy a porban éhező testvérei túlságosan sokan vannak!

Scrooge meggörnyedt a szellem szemrehányása alatt, és remegve sütötte le szemét. De hirtelen föltekintett ismét, mikor a saját nevét hallotta.

- Éljen Scrooge úr! - mondta Bob - éltessétek Scrooge urat, ő adta nekünk ezt az ünnepi lakomát!

- Ő adta, az ám! - kiáltott fel nekipirulva Cratchitné. - Bárcsak itt volna. Mondanék neki egyet-mást, hogy lakjék jól vele - remélem, jó étvággyal nyelné le.

- Drágám - mondta Bob -, a gyerekek előtt! Karácsony napján!

- Az bizonyos - mondta az asszony -, hogy csak karácsony napján lehet inni egy ilyen utálatos, fukar, keményszívű, érzéketlen embernek az egészségére, mint Scrooge úr. Hiszen tudod, hogy az, Róbert! Szegénykém, ki tudhatná jobban, mint te?

- Drágám - felelte szelíden Bob -, karácsony napja van.

- Hát iszom az egészségére a te kedvedért meg az ünnep kedvéért - mondta Cratchitné -, de nem az ő kedvéért! Isten éltesse sokáig! Víg karácsonyt és boldog új évet kívánok neki. No, nagyon vidám és nagyon boldog lesz, meghiszem azt!

Utána mondták a gyermekek is a köszöntőt. Ez volt az első cselekedetük, amiből hiányzott a lélek. Pici Tim utolsónak ivott Scrooge egészségére, de bizony nem sokat törődött vele. Scrooge volt a mumusa a családnak. Nevének említése sötét árnyékot borított a társaságra, s ez az árnyék teljes öt percig nem foszlott széjjel.

Mikor aztán elmúlt, tízszer olyan vidámak voltak, mint előbb, csupán azért, mert végeztek Scrooge-dzsal, ezzel a veszedelmes teremtéssel. Bob Cratchit elmondta, hogy kinézett Péter úrfinak egy állást, amely, ha megkapja, hetenként teljes öt és fél shillinget hoz a konyhára. A két ifjú Cratchit majd megpukkadt nevettében arra a gondolatra, hogy Péterből üzletember lesz; Péter maga pedig elgondolkozva pislogott a tűzbe a gallérja mögül, mintha azon töprengene, hogy milyen különös befektetést részesítsen elsőbbségben, ha kezében lesz ez a szédítő jövedelem... Márta, aki szegény tanulólány volt egy divatárusnál, elbeszélte nekik, hogy miféle munkákkal foglalkozik, hány órát dolgozik egyvégtében, s hogy holnap reggel ágyban marad, mert alaposan ki akarja pihenni magát; hiszen holnap ünnep van, és egész nap itthon lehet. Azt is elmondta, hogy néhány nappal azelőtt látott egy grófnét meg egy lordot, s hogy a lord "körülbelül olyan nagy volt, mint Péter"; amire Péter olyan magasra felhúzta a gallérját, hogy nem is láthattátok volna a fejét, ha ott lettetek volna. És egész idő alatt körbe járt a gesztenye meg a korsó, később meg Pici Tim énekelt egy dalt a hóban eltévedt gyerekről - kicsi, panaszos hangon, de igazán nagyon szépen.

Mindebben nem volt semmi előkelőség. Nem volt ez úri család; nem voltak jól öltözve; cipője egynek sem volt vízhatlan; ruhájuk kopott; és Péter tudhatta, sőt valószínűleg tudta is, milyen a zálogház belülről. De boldogok és háládatosak voltak, örültek egymás társaságának és örültek az ünnepnek; s mikor a képük halványulni kezdett, és még boldogabbnak látszottak a távozó szellem fáklyájának ragyogó csöppjeitől: Scrooge mindvégig rájuk szegezte szemét, legfőként pedig Pici Timre.

Eközben beesteledett, és erősen havazott, s amint Scrooge meg a szellem végigmentek az utcákon, csudálatos volt a konyhákban, nappalikban és mindenféle szobákban ragyogó tüzek fénye. Emitt azt mutatta a tűz lobogása, hogy meghitt vacsorára készülnek, a tűz mellett jól átmelegített, forró tányérokkal és sötétpiros függönyökkel, amik csak arra vártak, hogy lehúzzák őket és kizárhassák a hideget és a sötétséget. Amott a ház egész gyereknépe kiszaladt a hóba, hogy elsőnek üdvözölhesse asszonynénjét, bátyját, unokatestvérét, nagynénjét. Másutt megint gyülekező vendégek árnyéka látszott a függönyökön. Egy csapat szép leány, mind csuklyában és hócipőben, mind egyszerre fecsegve tipegett könnyedén valami közeli szomszéd háza felé: ott aztán jaj volt a legényembernek, aki kipirultan belépni látta őket - és ezt jól tudták az agyafúrt kis boszorkányok!

De ha arról ítéltetek volna, hogy hányan voltak úton baráti látogatásra indulva: azt gondolhattátok volna, hogy senki sincs otthon, aki istenhozottat mondjon nekik, mikor odaérnek, holott pedig minden ház vendéget várt, és jól megrakták a tüzet minden kandallóban. Hej, uram Isten, hogy ujjongott a szellem! Hogy tárta fel csupaszon széles mellét, hogy nyitotta szét hatalmas tenyerét, hogy lebegett tova, bőkezűen szórva ragyogó, ártatlan vidámságát mindenre, amihez hozzáférhetett! Még a lámpagyújtogató is, aki előttük nyargalt, fényfoltokkal pettyezve végig a sötét utcát, és ruháján meglátszott, hogy ő is szórakozni készül valahol ma este - még az is hangosan felkacagott, mikor a szellem elhaladt mellette, pedig a lámpagyújtogató alig sejthette, hogy más társasága is van, mint a karácsony!

Most pedig - anélkül, hogy a szellem csak egy figyelmeztető szót is szólott volna, hideg és elhagyatott ingovány közepette állottak; óriási nyers kőtömegek voltak szerteszórva, mintha az óriások temetője lett volna ez a hely, a víz széjjelterpeszkedett, ahol éppen kedve tartotta; azaz hogy terpeszkedett volna, ha a fagy rabságban nem tartja: és nem nőtt ott semmi, csak moha meg rekettye és durva, burjánzó fű. A nyugati látóhatáron a lenyugvó nap égő vörös csíkot hagyott maga után - egy pillanatig rábámult a holt vidékre, mint valami haragos szem -, aztán mélyebbre, mind mélyebbre rántotta le a szemöldökét, és beléveszett a sötét éjszaka sűrű homályába.

- Micsoda hely ez? - kérdezte Scrooge.

- Olyan hely, ahol bányászok laknak, akik a föld gyomrában dolgoznak - válaszolt a szellem. - De ezek is ismernek engem. Nézd csak!

Egy kunyhó ablakából fény világolt, és gyorsan arrafelé mentek. Agyagból és kőből épült falon hatoltak át, s vidám társaságot találtak, lobogó tűz körül. Egy ősz öreg ember meg egy asszony volt ott, gyermekeivel és unokáival, s azonkívül még egy nemzedék - mind vígan kicsípték magukat, ünneplő ruhába bújtak. Az öreg ember - olyan hangon, amely ritkán tudott fölébe kerekedni a sivár pusztaságon üvöltő szélnek - karácsonyi éneket dalolt nekik; nagyon régi ének volt már kisfiú korában is; a strófák utolsó sorait valamennyien vele énekelték. Valahányszor nekieresztették a hangjukat, vidám és hangos volt az öreg ember is; mikor elhallgattak, újra megcsappant az ereje.

A szellem nem soká maradt itt, hanem megparancsolta Scrooge-nak, hogy kapaszkodjék bele a palástjába, s az ingovány fölött elhaladva sietett - hová? Csak nem a tengerre? De igen: a tengerre. Scrooge, mikor visszatekintett, rémülten látta hátuk mögött a szárazföld szegélyét, egy félelmes sziklasort, fülét megsüketítette a víz mennydörgése, amint dagadt, dübörgött és dühöngött a magavájta iszonyú üregek között, és erőszakkal alá akarta aknázni a földet.

Összeomlott sziklák komor zátonyán, mintegy negyedfél mérföldnyire a parttól, amelyet az egész vad esztendőn át torlódva csapkodtak a hullámok - magányos világítótorony emelkedett. A tengerifű sűrűn benőtte az alját, és viharmadarak szálltak föl s le körülötte, mint a hullámok, amiket röptükben megcsapott a szárnyuk - azt hitte volna az ember, a szél szülöttei ezek, mint ahogy a tengerifű a vízé.

De még itt is: az a két ember, aki a fényre ügyelt, tüzet rakott, s a vastag fal lesőlyukán át fényes sugár áradt ki a félelmes tengerre. Megfogták egymás kérges kezét a durva asztal fölött, amely mellett ültek, és grogos kannájukat fölemelve vidám karácsonyt kívántak egymásnak; és egyikük - az idősebbik volt, sebhelyes, vihar cserzette képű ember, amilyen egy vén hajó orrán kifaragott szobor lehet - rákezdett egy hatalmas dalra, mely egymaga is úgy zúgott, mint a vihar.

A szellem ismét tovább sietett a fekete, hullámzó tenger fölött - tovább, egyre tovább, amíg csak minden parttól távol (amint Scrooge-nak mondta) le nem ereszkedett egy hajóra.

Megálltak a kormányosnál, a kormánykerék mellett; a hajó orrában levő lesőhely mellett; az őrségen levő tisztek mellett; sötét, kísérteties alak volt mind, ki magasabb, ki alacsonyabb rangban; de mindegyik karácsonyi dallamot dúdolt, vagy halkan valamelyik elmúlt karácsonyról beszélt bajtársával, miközben reményei hazafelé szálltak. És minden ember a hajón - akár ébren volt, akár aludt, akár jó volt, akár rossz: gyöngédebben szólt a másikhoz ezen a napon, mint az esztendő bármelyik napján: részt vett valamennyire a nap ünnepségeiben; eszébe jutottak távoli szerettei és tudta, hogy azok is örömmel emlékeznek meg róla.

Nagy meglepetés volt Scrooge-nak, miközben a szél zúgását hallgatva elgondolta, mily ünnepélyes dolog így lebegni a puszta sötétségen át, ismeretlen örvények fölött, amelyeknek mélységei oly titokzatosak, mint maga a Halál: szóval, nagy meglepetés volt Scrooge-nak, mikor ilyen gondolatok között egyszerre vidám nevetést hallott. De még nagyobb meglepetés volt az, mikor megismerte, hogy ez az unokaöccse nevetése, s egy fényes; tiszta, ragyogó szobában találta magát, a szellem pedig mosolyogva állt mellette, és helyeslő, jóságos tekintettel nézett ama bizonyos unokaöcsre.

- Haha! - kacagott Scrooge unokaöccse. - Hahaha! Ha véletlenül - amit igen valószínűtlen véletlennek tartok - ismertek valakit, aki jobb ízűen tud kacagni Scrooge unokaöccsénél - csak annyit mondhatok, hogy én is szeretnék megismerkedni vele. Mutassátok be nekem, és ápolni fogom ezt az ismeretséget.

Becsületes, méltányos és nemes rendje az a dolgoknak, hogyha már a betegség és a szomorúság ragadós, semmi sem ragad el ellenállhatatlanabbul a világon, mint a nevetés meg a jókedv. Mikor Scrooge unokaöccse így nevetett: oldalát fogva, fejét görgetve és arcát a legfurcsább fintorokba görbítve: a felesége éppen olyan jóízűen nevetett, mint ő. És összegyűlt barátaik sem maradtak mögöttük, hanem versenyt hahotáztak velük.

- Haha! Hahaha!

- Így görbüljek meg, ha azt nem mondta, hogy a karácsony badarság! - kiáltotta Scrooge unokaöccse. - És komolyan úgy is gondolta!

- Annál jobban szégyellhetné magát, Fred - mondta felháborodva a felesége. Hogy az Isten is áldja meg ezeket az asszonyokat! Sohasem végeznek félmunkát. Komolyan vesznek mindent.

Igen csinos asszony volt, sőt rendkívül csinos. Csudálkozó tekintetű, gödrös, pompás arcocska: kicsattanó piros szája mintha csókra termett volna - és nyilván arra is termett: álla körül kedves kis pontok voltak, amik összeolvadtak egymással, ha nevetett; sugárzóbb szemű kis teremtést pedig sohasem láttatok. Mindent összevéve olyasmi volt, amit kihívónak szokás nevezni; no, de ha kihívott, elégtételt is adott. Ó, tökéletes elégtételt.

- Mulatságos vén fráter - mondta Scrooge unokaöccse -, annyi szent; nem olyan szeretetre méltó, mint kellene. De hát a hibái magukban hordják büntetésüket, és én semmi rosszat nem mondhatok rá.

- Bizonyosan tudom, hogy nagyon gazdag - szólt a felesége. - Legalábbis nekem mindig azt szoktad mondani.

- Hát aztán, drágám - mondta Scrooge unokaöccse. - Semmi hasznát nem veszi gazdagságának. Semmi jót nem cselekszik vele. Még a maga életét sem teszi kényelmessé. Sőt, azzal a gondolattal sem vígasztalódhatik - hahaha! -, hogy valamikor bennünket boldogít vele.

- Én nem bírom el a társaságát - jegyezte meg a fiatalasszony. Nővérei és mind a jelenlevő hölgyek ugyanígy vélekedtek.

- Ó, én igen - mondta Scrooge unokaöccse. - Sajnálom őt; akarva sem tudnék haragudni rá. Ki szenved meg az ő gonosz szeszélyei miatt? Mindig csak ő maga. Itt van ni: fejébe veszi, hogy nem szeret bennünket, és nem akar eljönni hozzánk vacsorára. Mi következik ebből? Igaz, hogy nem sokat veszít ezzel a vacsorával...

- De bizony, azt hiszem, nagyon jó vacsorát vesztett el - vágott közbe a felesége. Mindenki hasonlóképpen nyilatkozott - és el kell ismerni, hogy joguk volt az ítélkezésre, mert éppen most keltek föl az asztaltól - a csemege még ott volt -, és lámpafénynél a kandalló köré préselődtek mindahányan.

- No, ezt igazán örömmel hallom - mondta Scrooge unokaöccse -, mert nincs túlságos bizalmam az ilyen fiatal gazdasszonyokban. Mi a te véleményed, Topper?

Topper nyilván szemet vetett az ifjú asszony valamelyik húgára, mert azt felelte, hogy az agglegény nyomorult, társadalomból kivetett teremtés, akinek nincs joga véleményt nyilvánítani erről a tárgyról. Mire az ifjú asszony húga - a csipkegalléros kis dundi, nem az, aki rózsát tűzött fel - elpirult.

- Rajta, Fred! - mondta tapsolva a fiatalasszony. - Sohasem fejezi be, amit mondani kezd! Nevetséges egy fráter!

Scrooge unokaöccse újabb kacagásba tört ki, és mivel a járványnak nem lehetett útját állni - bár a kis dundi húgocska erősen iparkodott ezen, illatos ecet segítségével -, hát egy szívvel-lélekkel követték példáját:

- Csak azt akarom mondani - szólt Scrooge unokaöccse -, ha nem szeret bennünket és nem szórakozik velünk, annak a következménye csak annyi, hogy elveszít egy-két kellemes pillanatot, ami nem ártana meg neki. Bizonyosan kellemesebb társaságot veszít el, mint aminőt a tulajdon gondolataiban talál, akár a penészes, vén irodájában, akár a poros szobáiban. Minden esztendőben módot adok neki, hogy eljöhessen, mert sajnálom. Gúnyolhatja holtig a karácsonyt, de azért fogadok: akaratlanul is jobb véleménnyel van róla, mikor látja, hogy minden esztendőben jókedvűen megyek oda hozzá és megkérdezem: Hogy van, Scrooge bácsi? Ha ezzel elindítottam azon az úton, hogy ötven fontot hagyjon arra a szegény írnokára, már az is valami - és azt hiszem, tegnap fel is ráztam kissé a lelkét.

Most a többieken volt a nevetés sora - arra a gondolatra, hogy ő felrázta Scrooge lelkét. De ízig-vérig jó kedélyű fiú lévén, nem sokat bánta, hogy min nevetnek, csak nevessenek; még biztatta is őket, és vidáman adta körbe a palackot.

Tea után muzsika következett. Mert zenekedvelő család volt ez, és valamennyien jól megállták a helyüket, ha kórusban való nótázásról van szó; annyi bizonyos: különösen Topper, aki nagyszerűen fújja a basszust, s még csak az erek sem dagadnak ki a homlokán, s az arca sem vörösödik ki. A fiatalasszony ügyesen hárfázott; többek között eljátszott egy kis dallamot (semmiség volt az egész; két perc alatt megtanultátok volna fütyülni), kedves nótája volt annak a leánykának, aki elhozta Scrooge-ot az intézetből, amint ezt az elmúlt karácsonyok szelleme eszébe juttatta. Mikor ez a dallam felzendült, eszébe jutott Scrooge-nak minden, amit az a szellem mutatott neki; egyre jobban ellágyult; és azt gondolta, hogy ha évekkel ezelőtt gyakran hallgatta volna, akkor tulajdon kezével, tulajdon boldogságáért ápolja az élet örömeit, és nem szorul annak a sírásónak az ásójára, aki Jacob Marleyt eltemette.

De nem szentelték zenének az egész estét. Kis idő múlva zálogosdit játszottak; mert jó néha gyereknek lenni és sohasem jobb, mint karácsonykor, mikor az ünnep hatalmas megalapítója maga is gyermek volt. No lám! Először szembekötősdit játszottak. Hát persze, hogy azt. Csakhogy éppoly kevéssé hiszem el, hogy Topper valóban nem látott, mint azt, hogy a csizmáján is volt szeme. Véleményem szerint összebeszélt Scrooge unokaöccsével; és a mostani karácsony szelleme tudta ezt. Ahogy a csipkegalléros kis dundinak nyomában járt, az sértés volt az emberi hiszékenység ellen. Leverte a tűzpiszkáló-vasakat, keresztülbotlott a székeken, nekiesett a zongorának, belegabalyodott a függönyökbe, de amerre a leány járt, arra járt ő is! Mindig tudta, hol van a kis dundi. Senki mást nem volt hajlandó megfogni. Ha készakarva nekimegy valaki (amit meg is tettek néhányan) - úgy tesz, mintha meg akarná fogni, ezzel is becsmérelve az illető értelmi képességét, aztán tüstént oldalt csap a kis dundi irányába. Ez gyakran felkiáltott, hogy: Nem járja, csalás! - és csakugyan csalás is volt. De mikor aztán végre megfogta, mikor amaz hiába suhogtatta a ruhája selymét, iparkodva gyorsan elsurranni mellette, mégis beszorította egy sarokba, ahonnan nem volt menekvés - akkor volt legutálatosabb a viselkedése. Mert az az állítása, hogy nem ismeri meg; az az állítása, hogy meg kell érintenie a fejdíszét, meg hogy csak akkor bizonyosodhatik meg a személyazonosságáról, ha megszoríthat egy bizonyos gyűrűt az ujján és egy bizonyos láncot a nyakán - hát ez hitvány, szörnyűséges dolog volt! Kétségtelen, hogy a leány meg is mondta neki minderről a maga véleményét, mikor már másnak a szemét kötötték be, és ők ketten olyan bizalmasan voltak együtt a függöny mögött.

A fiatalasszony nem vett részt a szembekötősdiben, hanem kényelmesen elhelyezkedett egy nagy székben, zsámolyt téve a lába alá, egyik meghitt sarokban, ahol a szellem és Scrooge éppen a háta mögött álltak. Hanem zálogosdit ő is játszott, és bámulatosan tudta szeretni szerelme tárgyát az ábécé minden betűjével. Hasonlóképpen nagynak bizonyult a Hogyan, Mikor és Hol? játékban, és Scrooge unokaöccsének titkos örömére alaposan lefőzte a húgait: ámbár ezek is kiválóan tehetséges leányok voltak, mint Topper mondta volna. Körülbelül húszan lehettek ott, ifjak és öregek, de játszottak valamennyien, még Scrooge is: mert roppantul érdekelte, ami történt és úgy megfeledkezett arról, hogy ezek nem hallhatják meg a hangját, hogy néha hangosan felelt a kérdésre és gyakran helyesen is; mert a legélesebb penge, a legjobb whitechapeli gyártmány, az sem volt élesebb, mint Scrooge esze, bármily tompa eszűnek mutatta is magát.

A szellem nagyon örült, hogy ilyen hangulatban látja, s olyan jóindulattal nézett rá, hogy az gyermek módra könyörgött neki: engedje itt maradni, míg a vendégek el nem mennek. De a szellem azt mondta, hogy ez lehetetlen.

- Új játékba kezdenek - mondta Scrooge. - Egy fél órát még, szellem, csak egy felet!

"Igen - Nem" nevű játékot játszottak; Scrooge unokaöccsének gondolnia kellett valamit, a többinek pedig ki kellett találnia, hogy mit; ő csak igennel vagy nemmel válaszolt a kérdéseikre, ahogy éppen kellett. A gyorsan záporozó kérdésekkel kiszedték belőle, hogy állatra gondol, eleven állatra, meglehetősen kellemetlen állatra, vadállatra, olyanra, amely néha dörmög és mormog, néha beszél, Londonban tartózkodik, jár az utcákon, nem mutogatják, nem vezeti senki, nem lakik állatkertben, nem szokták a piacon levágni, nem ló, nem szamár, nem tehén, nem bika, nem tigris, nem kutya, nem disznó, nem macska, nem medve. Minden újabb kérdésre, amit hozzá intéztek, újabb harsány kacagásban tört ki az unokaöcs; s oly kimondhatatlanul csiklandozta a nevetés, hogy kénytelen volt felállni a díványról és dobogni a lábával. A végén aztán a kis dundi hasonló állapotba jutott és felkiáltott:

- Kitaláltam! Tudom, mi az, Fred! Tudom, mi az!

- Hát mi? - kiáltotta Fred.

- A nagybátyád, Scro-o-oge!

Persze, hogy az volt! Bámult mindenki; ámbár némelyek megjegyezték, hogy erre a kérdésre: nem medve? - igennel kellett volna válaszolni, mert a tagadó válasz elterelte gondolatukat Scrooge úrról, föltéve, hogy egyáltalán felé irányult.

- Jó mulatságot szerzett nekünk, annyi bizonyos - mondta Fred -, és hálátlanok volnánk, ha nem innánk az egészségére. Itt egy pohár forralt bor, éppen a kezünk ügyében. Azt mondom: éljen Scrooge bácsi!

- Helyes! Éljen Scrooge bácsi! - kiáltották a többiek.

- Vidám karácsonyt és boldog újesztendőt az öregnek, akármilyen is! - mondta Scrooge unokaöccse. - Nem akarta elfogadni tőlem, de mégis megkapja. Éljen Scrooge bácsi!

Scrooge bácsi észrevétlenül úgy felvidult, úgy megkönnyebbült a szíve, hogy ha a szellem időt enged neki, viszonzásképpen ő is felköszönti a társaságot, és köszönetet mond egy hallhatatlan beszédben. De az egész jelenet eltűnt abban a pillanatban, mikor az unokaöcs az utolsó szót kimondta; és Scrooge meg a szellem úton voltak ismét.

Sokat láttak, messze jártak, sok otthont meglátogattak, de mindenütt szerencsésen végződött a látogatás. A szellem megállott a betegek ágya mellett, és felvidultak azok is; idegenben járók mellett, s azok otthon érezték magukat; küszködő emberek mellett, s azokat türelmessé tette a növekedő remény; szegények mellett, s azok gazdaggá váltak. A szegényházakban, kórházakban, börtönökben, a nyomornak minden menedékhelyén, ahol csak hiú emberek a maguk kicsinyes pöffeszkedésében be nem zárták az ajtót, és kívül nem rekesztették a szellemet; otthagyta áldását, és megtanította Scrooge-ot a maga bölcsességére.

Hosszú volt az éjszaka, ha csak egy éjszaka volt; de Scrooge kételkedett ebben, mert mintha az egész ünnepi időszak összesűrűsödött volna abba az időbe, amit együtt töltöttek. Különös volt az is, hogy míg Scrooge külseje nem változott, a szellem öregebb lett - szemmel láthatóan öregebb. Scrooge megfigyelte ezt a változást, de nem szólt róla, míg el nem váltak egy betlehemes gyermekcsapattól; ekkor ránézett a szellemre, amint egymás mellett álltak egy szabad térségen, és észrevette, hogy annak megszürkült haja.

- Ilyen rövid a szellemek élete? - kérdezte Scrooge.

- Az én életem igen rövid ezen a földön - válaszolta a szellem. - Ma éjszaka véget ér.

- Ma éjszaka! - kiáltott fel Scrooge.

- Ma éjfélkor. Figyelj csak! Mindjárt letelik az időm.

A toronyórák éppen ekkor ütöttek háromnegyed tizenkettőt.

- Bocsáss meg, ha olyasmit kérdezek, amihez nincs közöm - szólt Scrooge, figyelmesen nézve a szellem palástját -, de úgy látom, valami furcsa, hozzád nem tartozó dolog áll ki a ruhád szegélye alól. Láb az vagy pata?

- Pata is lehetne, olyan kevés hús van rajta - felelte szomorúan a szellem. - Nézz ide.

Ruhája redőiből két gyermeket húzott elő; két szerencsétlen, elvadult, ijesztő, borzalmas, nyomorult gyermeket. Lába elé térdeltek a szellemnek, és a ruhája szélébe kapaszkodtak.

- Ó, nézz ide, ember! Nézz, nézz ide! - kiáltott fel a szellem.

Egy fiú volt meg egy leány. Sárga, sovány, rongyos, rossz kinézésű, farkashoz hasonló mind a kettő; de ezek is alázatosan leborultak előtte. Ahol a bájos ifjúságnak kellett volna kitölteni vonásaikat, legüdébb színárnyalataival érintve meg őket: egy vén, összezsugorodott kéz - az öregkor kezéhez hasonló - csípte, facsarta, rángatta foszlánnyá. Ahol angyaloknak kellett volna trónolni, ott ördögök leselkedtek, fenyegető szemmel. Az emberi nem bármily fokú lealacsonyodása vagy változása, elfajzása, de maga a teremtés minden titokzatos csodája sem képes arra, hogy akár félig is ilyen iszonyatos és borzalmas szörnyetegeket létrehozzon.

Scrooge sápadtan hőkölt vissza. Minthogy így mutatták meg neki őket, megpróbálta azt mondani, hogy szép gyermekek; de a szavak inkább torkán akadtak, semhogy ily szörnyű, óriási hazugságban részt vegyenek.

- Szellem! A te gyermekeid ezek? - ennél többet nem tudott mondani.

- Az Ember gyermekei - mondta a szellem, lenézve rájuk. - És belém kapaszkodnak, hozzám menekülnek a szüleik elől. Ennek a fiúnak a neve: Tudatlanság. Ez a leány a Szükség. Óvakodjál mind a kettőtől és egész atyafiságuktól, de legfőképpen ettől a fiútól, mert a homlokára a Pusztulást látom felírva - hacsak ki nem törlik ezt az írást. Tagadjátok csak ezt! - kiáltotta a szellem, a város felé tárva ki karjait. - Gyalázzátok csak azokat, akik ezt mondják nektek! Vagy ismerjétek el, pártoskodó céljaitok érdekében, és rontsátok el még inkább a dolgot! Aztán lássátok majd a végét!

- Nem találhatnak ezek menedéket, segítséget sehol? - kiáltotta Scrooge.

- Nincsenek börtönök? - szólt a szellem, utoljára fordítva ellene saját szavait. - Nincsenek dologházak?

Az óra éjfélt ütött.

Scrooge körülnézett, a szellemet keresve - és nem látta. Mikor az utolsó óraütés rezgése is megszűnt, eszébe jutott Jacob Marley jóslata, és szemét fölemelve megpillantott egy ünnepélyes Jelenést, amely beburkolva, eltakarva, a földön gomolygó köd gyanánt közeledett feléje.



Negyedik strófa
Az utolsó szellem

A Jelenés lassan, komolyan, nesztelenül közeledett. Mikor melléje ért, Scrooge térdre borult; mert mintha homály és rejtelem áradt volna még a szellemet körülvevő levegőből is.

Éjfekete palástba burkolózott, amely fejét, arcát, egész alakját eltakarta, és semmi egyebet nem engedett látni belőle, csak kinyújtott karját. Enélkül igen nehéz lett volna megkülönböztetni alakját az éjszakától és elválasztani az őt beburkoló sötétségtől.

Mikor melléje ért, Scrooge érezte, hogy magas, hatalmas a termete, s hogy titokzatos megjelenése ünnepélyes félelemmel tölti el. Ennél többet nem tudott, mert a szellem nem szólt, és nem mozdult.

- A jövendő karácsonyok szellemét látom? - kérdezte Scrooge.

A szellem nem felelt, csak előre mutatott a kezével.

- Olyan dolgok árnyait akarod megmutatni nekem, amik még nem történtek meg, de meg fognak történni a jövendőben? - folytatta Scrooge. - Így van-e, szellem?

A palást felső része egy pillanatra ráncba verődött, mintha a szellem bólintott volna a fejével. Ez volt az egyetlen válasz, amit kapott.

Bár most már nagyon megszokta a szellemek társaságát, Scrooge annyira félt a hallgatag alaktól, hogy reszketett az ina, s azon vette észre magát, hogy a lábán is alig tud állni, mikor követni akarta. A szellem várt egy pillanatig, mintha tekintetbe venné az állapotát és időt akarna engedni neki, hogy összeszedje magát.

De Scrooge ettől még rosszabbul lett. Valami határozatlan, bizonytalan borzalomtól remegett, mert tudta, hogy e sötét lepel mögül kísérteties szemek figyelik merev tekintettel - ő pedig, akárhogy megerőlteti is szemét, semmit sem lát, csak egy kísérteties kezet, s egy nagy, fekete tömeget.

- Jövendő szelleme! - kiáltott fel. - Jobban félek tőled, mint valamennyi kísértettől, akit eddig láttam. De mert tudom, hogy javamat akarod és remélem, megérhetem még, hogy más emberré legyek, mint aki voltam: kész vagyok veled tartani, mégpedig hálás szívvel. Nem akarsz szólni hozzám?

A szellem nem felelt. Keze mereven mutatott előre.

- Vezess! - mondta Scrooge. - Vezess! Hamarosan vége az éjszakának, és ez az idő drága nekem, tudom. Vezess, szellem!

A Jelenés úgy indult tovább, ahogy feléje közeledett volt. Scrooge követte, a ruhája árnyékában, amely mintha fölemelte és magával ragadta volna.

Nemigen látszott úgy, mintha beléptek volna a városba, mert inkább a város látszott fölemelkedni körülöttük, mintha a maga mozdulatával nyelné el őket. De annyi bizonyos, hogy ott voltak a város szívében, a tőzsdén, az üzletemberek között, akik fel s alá szaladgáltak, csörgették a pénzt zsebükben, csoportba verődve beszélgettek, órájukat nézték, elgondolkozva játszottak nagy arany pecsétgyűrűikkel - és így tovább, ahogy Scrooge gyakran látta őket.

A szellem megállt egy kis csoport mellett. Scrooge észrevette, hogy rájuk mutat a kezével, hát közelebb ment hozzájuk, hogy kihallgassa beszélgetésüket.

- Nem - mondta egy szörnyű tokájú, nagy kövér ember -, nem sokat tudok róla. Csak annyit tudok, hogy meghalt.

- Mikor halt meg? - kérdezősködött egy másik.

- Azt hiszem, tegnap éjjel.

- Mi baja volt? - kérdezte egy harmadik, nagyot szippantva egy hatalmas burnótszelencéből. - Azt hittem, sohasem hal meg.

- Tudja Isten - felelte ásítozva az első.

- Mit csinált a pénzével? - kérdezte egy vörösképű úr; akinek valami kinövés lógott le az orra hegyéről, olyanforma, mint a pulykakakasnak.

- Nem hallottam - mondta a nagytokájú, megint ásítva egyet. - Talán a cégére hagyta. Rám nem hagyta. Ezt az egyet tudom.

Ezt az elmésséget általános kacagás fogadta.

- Valószínűleg igen silány temetése lesz - mondta ugyanaz az ember -, mert ha felakasztanak, se tudok senkit, aki odamenne. Mi lenne, ha összeállnánk, s hívatlanul elmennénk?

- Nekem nincs kifogásom ellene, ha ebédről gondoskodnak - jegyezte meg az az úr, akinek kinövés lógott az orrán. - De engem lakassanak jól, ha temetésre megyek.

Erre megint nevettek.

- No jó, látom, hogy mégis én vagyok a legönzetlenebb az egész társaságban - mondta a első -, mert rajtam sohasem volt fekete kesztyű, és egy halotti toron sem vettem részt. De vállalkozom, hogy elmegyek, ha még valaki jön. Ha jól meggondolom, nem lehetetlen, hogy én voltam a legjobb barátja, mert meg szoktunk állni egy kis beszélgetésre, valahányszor találkoztunk. Viszontlátásra!

Beszélők és hallgatók továbbhúzódtak, és más csoportokkal keveredtek össze. Scrooge ismerte ezeket az embereket, és a szellemre nézett, mintegy magyarázatot kérve.

A Jelenés továbbsuhant, s befordult egy utcába. Ujja két emberre mutatott, akik éppen találkoztak. Scrooge megint hallgatózni kezdett, azt gondolta, hogy talán itt rejlik a magyarázat.

Jól ismerte ezeket az embereket is. Üzletemberek voltak: igen gazdag és nagy tekintélyű mind a kettő. Mindig fontosnak tartotta, hogy ezek nagyra becsüljék; már tudniillik üzleti szempontból; szigorúan üzleti szempontból.

- Hogy van? - kérdezte az egyik.

- Köszönöm; és ön? - viszonozta a másik.

- Jól - mondta az első. - Hát az a vén huncut beadta a kulcsot, mi?

- Úgy hallom - felelte a második. - Milyen hideg van ma!

- Már amilyen karácsony táján szokott lenni. Ön bizonyára nem korcsolyázik?

- Nem, nem. Egyéb gondom is van. Viszontlátásra!

Egyéb szó nem esett köztük. Ez volt a találkozásuk, a beszélgetésük, az elválásuk.

Scrooge eleinte meg volt lepve kissé, hogy a szellem fontosságot tulajdonít ilyen látszólag hétköznapi beszélgetéseknek; de mert bizonyosnak érezte, hogy van valami rejtett céljuk, törni kezdte a fejét, hogy mi lehet az. Nemigen valószínű, hogy az elhangzott szavak egykori társának, Jacobnak haláláról szóltak, mert ez már a múlt volt, s ennek a szellemnek a jövő a birodalma. Nem gondolhatott senki olyanra sem, aki nagyon közel állt hozzá, s akire vonatkozhattak volna. De kétségtelenül akárkire vonatkoztak is, volt bennük valami lappangó, az ő javára szolgáló tanulság; s ezért elhatározta, hogy gondosan megjegyez minden szót, amit hall és mindent, amit lát; főképpen pedig, hogy megfigyeli saját árnyát, ha megjelenik előtte. Mert remélte, hogy jövendőbeli énjének viselkedése megadja neki a nélkülözött kulcsot, s megkönnyíti e talányok megfejtését.

Körülnézett ugyanezen a helyen, tulajdon képét keresve; de megszokott sarkában más ember állott, s bár az óra azt az időt mutatta, amikor rendesen itt volt, senki magához hasonlót nem látott az előcsarnokon át betóduló sokaság között. Ez azonban nem túlságosan lepte meg, mert forgatta már a fejében, hogy megváltoztatja az életmódját; azt gondolta, azt remélte, hogy ebben már új elhatározásainak végrehajtását látja.

Nyugodtan és sötéten állt mellette kinyújtott kezével a Jelenés. Mikor újra föleszmélt mélységes töprengéséből, a felé mutató kézről az a gondolata támadt, hogy a Láthatatlan Szemek szigorúan szegeződnek rá. Ettől összeborzongott, és erősen fázni kezdett.

Otthagyták ezt a mozgalmas színteret, s a városnak egy félreeső részébe mentek, ahol Scrooge sohasem járt azelőtt, bár tudta merre van, és rossz hírét is hallotta. Piszkosak, szűkek voltak az utcák, nyomorúságosak a boltok, a házak, félmeztelenek, részegek, lomposak, rútak az emberek. Sikátorok és kapualjak megannyi nyitott csatorna módjára öntötték a bűzt, a szennyet, a züllött embereket a zegzugos utcára, s az egész városrész csak úgy gőzölgött a bűntől, piszoktól és nyomortól.

Mélyen bent az aljasságnak e búvóhelyén alacsony ajtajú bolt nyúlt előre egy zárt házeresz alól; vasat, ócska ringy-rongyot, palackot, csontot, zsírhulladékot lehetett vásárolni benne. A padlón, belül, halomban hevert a rozsdás kulcs, szeg, lánc, kapocsvas, reszelő, mérleg, súly és mindenféle ócskavas. Kevés ember szerette volna firtatni azokat a titkokat, amik itt éltek és rejtőztek, rút rongy-hegyek, romlott zsírtömegek és csonthalmok között. Az árui közt, amikkel kereskedett, ócska téglákból összerakott faszénkályha mellett ült egy hetven felé járó, őszhajú vén gazember; a külső hideg ellen madzagra akasztott, tarkabarka rongyokból való piszkos függönnyel védekezett, s nyugodt visszavonultságában kéjesen szívta pipáját.

Scrooge és a Jelenés éppen akkor értek oda ehhez az emberhez, mikor egy nehéz batyut cipelő asszony lopódzott be a boltba. De alighogy belépett, egy hasonlóképpen megrakodott másik asszony jött utána; ezt pedig nyomon követte egy színehagyott-fekete ruhás férfi, aki éppen úgy meghökkent láttukra, mint a két asszony, mikor megismerte egymást. Rövid ideig tartott csak ez a néma bámészkodás, amiben a pipázó öreg is segített nekik - aztán mind a három elnevette magát.

- A takarítónő legyen az első! A mosónő legyen a második; és a temetkezési vállalat embere legyen a harmadik. Ide süssön, vén Joe, micsoda véletlen! Hát nem összetalálkozunk itt puszta véletlenségből mind a hárman!

- Sose találkozhattatok volna jobb helyen - mondta a vén Joe, kivéve szájából a pipát. - Gyertek be a szobába. Neked már rég szabad bejárásod van, s a másik kettő sem idegen. Várjatok, míg bezárom a bolt ajtaját. Tyű, hogy nyikorog! Egész boltomban nincs több olyan rozsdás vas, mint ennek a sarka, azt hiszem; de abban meg bizonyos vagyok, hogy olyan vén csont nincs több, mint az enyém. Hehe! Mind jól illünk a mesterségünkhöz, jól párosítottak össze bennünket. Gyertek be a szalonyba.

A "szalony" a rongyfüggöny mögött levő hely volt. Az öreg megpiszkálta a tüzet egy ócska lépcsőkorláttal; füstös lámpáját (mert este volt) megtisztogatta a pipaszárral, aztán megint a szájába dugta a pipát.

Míg ő ezzel foglalatoskodott, az az asszony, aki az imént beszélt, ledobta batyuját a padlóra, és nagy hetykén letelepedett egy zsámolyra, karját keresztbe fonta a térdén és vakmerően, kihívóan nézett a másik kettőre.

- No hát mi van abban! Mi van abban, Dilberné? - szólalt meg az asszony. - Minden embernek szabad a maga hasznára gondolni. Ő mindig arra gondolt.

- Az már csakugyan igaz - mondta a mosónő. - Senki jobban, mint ő.

- No hát akkor ne bámuljon úgy, asszonyság, mintha meg volna ijedve; nem tud erről senki sem! Mi csak nem keverjük bajba egymást, azt hiszem?

- Nem, igazán nem! - mondták egyszerre Dilberné meg a férfi. - Reméljük, hogy nem.

- Hát akkor jól van! - kiáltotta az asszony. - Ennyi elég. Kinek van kára abból, ha egy-két ilyen holminak lába kél? A halottnak bizonyosan nincs.

- Igazán nincs - mondta nevetve Dilberné.

- Ha meg akarta tartani halála után is az a gonosz, vén uzsorás - folytatta az asszony -, lett volna emberséges, míg élt! Akkor akadt volna valaki, aki törődik vele, mikor a halállal vívódik, és nem kell az utolsó leheletéig elhagyatva feküdnie.

- Soha igazabbat nem hallottam - mondta Dilberné. - Ez az ő büntetése.

- Súlyosabb büntetést is kaphatott volna - felelte az asszony -, és súlyosabb is lett volna, elhiheti, ha valami más akad a kezem ügyébe. Bontsa ki azt a batyut, vén Joe, s mondja meg nekem, mit ér! Beszéljen őszintén. Én nem félek, amiért elsőnek jöttem, azért sem, hogy ezek látják. Azt hiszem, jól tudtuk, hogy mindegyikünk segít magán, még mielőtt itt találkoztunk. Nem bűn az. Bontsa ki a batyut, Joe.

De barátainak lovagiassága nem tűrhette ezt; a színehagyott-fekete ruhás ember elsőnek állt ki a gátra, és előszedte a maga zsákmányát. Nem volt túlságosan nagy. Egy-két pecsétnyomó, egy tolltartó, egy pár kézelőgomb, egy nem sokat érő melltű - ez volt az egész. A vén Joe külön-külön megvizsgálta és megbecsülte valamennyit, krétával a falra írta azt az összeget, amit egyért-egyért hajlandó volt megadni, aztán összeadta a számokat, amikor látta, hogy már semmi egyéb nem következik.

- Ennyi a te járandóságod - mondta Joe -, és többet nem adok, ha olajba főznek se. Ki következik?

Dilberné következett. Lepedők és törülközők, néhány ruhadarab, két ódivatú ezüst teáskanál, egy cukorfogó és néhány csizma. Az ő járandóságát hasonlóképpen felírták a falra.

- Hölgyeknek mindig túlságosan sokat fizetek. Ez a gyöngém, ebbe fogok tönkremenni - mondta a vén Joe. - Ez itt a járandóságod. Ha még egy fillért is kérsz és vitázol: megbánom a bőkezűségemet és lecsapok belőle egy félkoronást.

- Most pedig bontsa ki az én batyumat, Joe - mondta az első asszony.

Joe térdre ereszkedett, hogy kényelmesebben bonthassa ki, s minekutána kibogozott egy sereg csomót, kihúzott valami sötét szövetből való széles, nehéz göngyöleget.

- Hát ez mi légyen? - kérdezte Joe. - Ágyfüggönyök!

- Az ám - felelte az asszony kacagva és előrehajolva összekulcsolt karjával. - Ágyfüggönyök!

- Csak nem szedted le karikástul, mindenestül, amíg ott hevert halva? - kérdezte Joe.

- De bizony leszedtem én - felelte az asszony. - Miért ne?

- No, te igazán arra születtél, hogy szerencsét csinálj - mondta Joe -, és bizonyosan meg is csinálod.

- Hát bizony nem is húzom vissza a kezemet, ha csak ki kell nyújtani, hogy megkapjak valamit, olyan ember kedvéért, mint az volt - felelte hidegen az asszony -, arról biztosíthatom magát, vén Joe. - Nehogy most meg rácsöppentse az olajat arra a paplanra.

- Az ő paplana? - kérdezte Joe.

- Hát ki másé volna? - válaszolta az asszony. - Azt hiszem, anélkül sem igen fog megfázni.

- Remélem, nem ragadós betegségben halt meg, mi? - kérdezte a vén Joe, abbahagyva a munkáját és felpillantva.

- Attól ne féljen - felelte az asszony. - Nem szeretem olyan nagyon a társaságát, hogy ilyen holmikért ólálkodtam volna körülötte, ha így lenne. No, azt az inget ugyan nézheti, amíg bele nem fájdul a szeme, azon nem talál se lyukat, se kifoszlott helyet. Legjobb inge volt; finom egy ing. Elpazarolták volna, ha ott nem vagyok.

- Hogy érted azt, hogy elpazarolták volna? - kérdezte a vén Joe.

- Hát úgy, hogy ráadják és ebben temetik el - felelte kacagva az asszony. - Valaki elég bolond volt, hogy ezt cselekedje, de én megint lehúztam róla. Ha ilyesmire sem jó a karton, akkor nem is jó semmire. Éppen olyan jól illik a halottra. Abban sem lehet rútabb, mint ebben volt.

Scrooge borzadva hallgatta ezt a beszélgetést. Amint a zsákmányuk köré húzódva ültek, az öregember lámpájának gyönge világánál: olyan megvetéssel és undorral szemlélte őket, amely akkor is aligha lehetett volna nagyobb, ha undok démonokká válnak, és magán a holttesten ülnek vásárt.

- Haha! - nevetett ugyanez az asszony, mikor Joe előhúzott egy flanell-pénzeserszényt, és kiszámolta a földre mindegyikük járandóságát. - Lám, ez lett a vége neki! Életében mindenkit elriasztott magától, hogy holtában nekünk legyen hasznunk belőle! Hahaha!

- Szellem! - mondta Scrooge, tetőtől talpig összeborzongva. - Látom, látom. Ennek a szerencsétlen embernek a sorsa az enyém is lehet. Most az én életem is ezen az úton jár. Irgalmas Isten, mi ez?

Rémülten hőkölt vissza, mert a szín megváltozott, s most majdnem érintés közelben meglátott egy ágyat; csupasz, függönytelen ágyat; rongyos lepedővel betakarva feküdt rajta valami - ami, bár néma volt, iszonyatos nyelven árulta el a maga mivoltát.

A szoba nagyon sötét volt, túlságosan sötét ahhoz, hogy pontosan meg lehessen figyelni, ámbár Scrooge, titkos ösztönnek engedelmeskedve körülnézett és aggódva vizsgálgatta, hogy miféle szoba lehet ez. Valami kívülről jövő halvány világosság egyenesen az ágyra esett, és azon feküdt kifosztva, őrizetlen, virrasztatlan annak az embernek a holtteste.

Scrooge a Jelenés felé pillantott. Annak merev keze a halott fejére mutatott. A takaró oly gondatlanul volt elrendezve, hogy a legkisebb érintésre, Scrooge ujjának egy mozdulatára csupaszon maradt volna az arc. Gondolt erre, érezte, hogy milyen könnyű volna, és szerette volna megtenni; de ugyanoly kevéssé volt képes lehúzni azt a leplet, mint a szellemet elküldeni maga mellől.

Ó, hideg, hideg, rideg, félelmes Halál, állítsd fel itt az oltárodat, és díszítsd fel olyan borzalmakkal, aminőkkel csak rendelkezel, mert itt a te birodalmad! Csak a szeretett, tisztelt, becsült főnek nem tudod egy haja szálát is meggörbíteni félelmes céljaid érdekében; nem rútíthatod el egyetlen vonását sem. Mit sem jelent, hogy a keze súlyos, és visszaesik, ha elengedik, mit sem jelent, hogy szíve és ütőere elcsendesedett; csak az a fontos, hogy a kéz valaha kinyílt, adakozó és igazságos volt; a szív derék, meleg és gyöngéd, az érverése igazi férfié. Sújts le rá, árnyék, sújts le! És meglátod, hogy jó cselekedetei csordulnak ki a sebből, hogy a halhatatlan élet magvával szórják tele a világot!

Semmiféle hang nem mondta ezeket a szavakat Scrooge-nak, és hallotta mégis, mikor az ágyra nézett. Elgondolta: vajon, ha ez az ember feltámadhatna most, mik lennének az első gondolatai? Fösvénység, irgalmatlanság, kapzsi gondolatok? Ezek csakugyan szép véghez juttatták!

Ott fekszik a sötét, üres házban és nincs ott egy férfi, asszony vagy gyermek körülötte, aki azt mondja: jó volt hozzám ebben vagy abban a dologban, s egy jó szavának emlékére én is jól akarok bánni vele. Egy macska karmolászta az ajtót; a tűzhely alól patkányok rágcsálása hallatszott. Hogy ezek mit keresnek a halottas szobában, és miért oly nyugtalanok, oly izgatottak - arra gondolni sem mert Scrooge.

- Szellem! - mondotta. - Félelmes hely ez. Ha elmegyünk innét, hidd el, nem feledkezem meg a tanulságról. Menjünk!

De a szellem még mindig mozdulatlan ujjal mutatott a halott fejére.

- Értelek - felelte Scrooge -; és meg is tenném, ha tudnám. De nincs rá erőm, szellem. Nincs erőm.

Ismét úgy tetszett, mintha ránézne a szellem.

- Ha van valaki a városban, akit megindít ennek az embernek a halála - mondta szörnyű gyötrelemben Scrooge -, mutasd meg szellem, könyörgök neked!

A Jelenés egy pillanatra kiterjesztette maga előtt palástját, mint egy szárnyat; mikor ismét összevonta, napfényben fürdő szoba tárult fel, ahol egy anya tartózkodott a gyermekeivel.

Az asszony várt valakit, mégpedig aggódó türelmetlenséggel, mert fel s alá járt a szobában; minden neszre megrezzent; kinézett az ablakon; az órára pillantott; varrni próbált, de hiába; s alig tudta elviselni játszó gyermekei hangját.

Végre felhangzott a régen várt kopogtatás. Az asszony az ajtóhoz szaladt, és összetalálkozott férjével, egy gondterhelt és levert arcú, de fiatal férfival. Különös volt most a kifejezése; valami komoly öröm látszott rajta; szégyellte és próbálta visszafojtani.

Leült az ebédhez, amit melegen tartottak számára a tűzhelyen, s mikor az asszony halkan megkérdezte tőle, mi újság (ezt is csak hosszú hallgatás után cselekedte) - úgy látszott, mintha zavartan keresné a választ.

- Jó vagy rossz? - kérdezte az asszony, hogy segítsen rajta.

- Rossz - felelte a férfi.

- Tönkre vagyunk téve?

- Nem. Van még remény, Caroline.

- Ha ő megenyhül - mondta izgatottan az asszony -, akkor igen! Ha ilyen csuda megeshetik, akkor még lehet reménykedni.

- Ő már túl van azon, hogy megenyhülhessen - szólt a férje. - Meghalt.

Az asszony szelíd és türelmes teremtés volt, ha az arca nem csalt; de lelke mélyén hálát érzett ennek a hírnek hallatára, és ezt ki is mondta, összekulcsolt kézzel. A következő percben bocsánatért imádkozott és elszomorodott; de az első pillanatban nyilatkozott meg szívének igazi érzése.

- Most kiderül, hogy igaz volt, amit az a félig részeg asszony mondott, akiről tegnap beszéltem neked, amikor meg akartam látogatni, hogy egy heti halasztást kérjek tőle s amit akkor puszta kifogásnak hittem, hogy elkerülhesse a találkozást. Nemcsak hogy nagyon beteg volt, de már haldoklott is.

- Kire szállt át az adósságunk?

- Nem tudom. De addig megszerezzük a pénzt; és még ha nem tudnók is, igazán ritka balszerencse volna, hogy olyan kegyetlen hitelező legyen az utódja is, mint ő volt. Ma éjszaka könnyű szívvel alhatunk, Caroline.

Igen. Akárhogy próbálták is enyhíteni a dolgot, megkönnyebbült a szívük. Felderült a gyerekek arca is, akik csendesen szorongtak körülöttük, hogy hallgassák azt, amit oly kevéssé értettek; az egész ház boldogabb volt ennek az embernek a halála miatt! Az egyetlen érzelem, amit a szellem mutathatott neki ezzel az eseménnyel kapcsolatban: az öröm volt.

- Mutass nekem valami gyöngédséget, ami valakinek a halálával függ össze - mondta Scrooge -, különben az a sötét szoba, amit most hagytunk el, szellem, örökre a szemem előtt fog állni.

A szellem végigvezette néhány ismerős, megszokott utcán; jártukban Scrooge mindegyre körülnézett, önmagát keresve - de sehol sem pillanthatta meg. Beléptek szegény Bob Cratchit házába, abba a hajlékba, melyben csak nemrég jártak; most az anyát és gyermekeit a tűz körül ülve találták.

Csöndesen ültek. Nagyon csöndesen. A lármás kis Cratchitek olyan hallgatagon húzódtak meg egy sarokban, mint egy-egy szobor; ültükben felpillantottak Péterre, aki előtt könyv volt. Az anya és leányai belemerültek a varrásba. Csöndesen voltak, nagyon csöndesen!

"És egy kis gyermeket fogván elő, közöttük megállatá."

Hol hallotta Scrooge ezeket a szavakat? Nem álmodta. Nyilván a fiú olvasta fel, mikor ő meg a szellem belépett a küszöbön. Miért nem folytatja?

Az anya letette munkáját az asztalra, és eltakarta arcát a kezével.

- Bántja ez a szín a szememet - mondotta.

A szín? Ó, szegény Pici Tim!

- Már nem fáj - mondta Cratchit felesége. - Gyertyafénynél olyan, mintha sírtam volna; s a világ minden kincséért nem akarnám kisírt szemmel fogadni apátokat, mikor hazajön. Már hamarosan itt lehet.

- Itt is kellene már lennie - felelte Péter, becsukva a könyvét. - De azt hiszem, anyám, az utolsó néhány este valamivel lassabban járt, mint szokott.

Megint nagyon elcsöndesedtek. Végül azt mondta az anya, szilárd és vidám hangon, amely csak egyszer csuklott el:

- Pedig emlékszem, hogy nagyon gyorsan tudott járni, mikor... nagyon gyorsan tudott járni, mikor... Pici Timet hordta a nyakában.

- Én is láttam - kiáltotta Péter. - Gyakran!

- Én is - kiáltott fel egy másik. És így végig valamennyien.

- De őt nagyon könnyű volt vinni - folytatta az anya, figyelmesen munkájára hajolva -, és az apja annyira szerette, hogy nem volt teher neki: nem volt teher. No, itt van apátok az ajtóban!

Kirohantak elébe, és a kis Bob belépett sáljában (szegény, rá is szorult, hogy hordjon valamit a nyakában). A teája készen várt rá a melegítőn, s valamennyien versengtek, hogy ki lehet jobban segítségére. Aztán a két ifjú Cratchit az ölébe ült, és az egyik az egyik, a másik a másik orcájához simult kicsi arcával, mintha azt mondták volna: - Ne búsulj, apa. Ne szomorkodj!

Bob igen vidám volt közöttük, és derűsen beszélgetett az egész családdal. Megnézte az asztalon heverő munkát és dicsérte a felesége meg a leányai szorgalmát, gyorsaságát. Aztán azt mondta:

- A sír elkészül, jóval vasárnap előtt.

- Vasárnap! Hát akkor te ma ott voltál, Robert? - kérdezte a felesége.

- Igen, drágám - felelte Bob. - Bárcsak te is elmehettél volna. Jólesett volna, ha meglátod, milyen zöldellő hely az. De hiszen gyakran látod majd. Megígértem neki, hogy vasárnaponként odasétálok. Édes, édes, kis gyermekem! - sírta el magát Bob. - Kicsi gyermekem!

Most egyszerre megeredt a könnye. Nem tehetett róla. Ha erőt tud venni magán, talán távolabb álltak volna egymástól, ő meg a gyermeke.

Kiment a szobából, fel az emeleten levő szobába, amely vidáman ki volt világítva és teleaggatva karácsonyi díszekkel. Egy szék oda volt húzva a gyermek ágya mellé, és látszott, hogy nemrég járt itt valaki. Szegény Bob leült, s mikor egy kicsit gondolkozott és összeszedte magát, megcsókolta a pici arcocskát. Megbékélt azzal, ami történt, és egészen megnyugodva ment le ismét.

Odahúzódtak a tűz köré és beszélgettek; a leányok és az anya még egyre dolgoztak. Bob elmondta nekik Scrooge unokaöccsének különös kedvességét. Alig egyszer találkoztak egymással, és ma, amikor észrevette az utcán, hogy egy kicsit, "csak egy kicsit" szomorúnak látszik, megkérdezte, hogy mi történt vele, miért búsul. - Erre - mondta Bob -, mert ő a legkedvesebb modorú ember a világon, elbeszéltem neki a dolgot. - Fogadja őszinte részvétemet, Cratchit úr - azt mondta - és a kedves, jó felesége is. - Mellesleg szólva nem is tudom, hogy ezt honnan tudja.

- Mit, drágám?

- Mit? Hát azt, hogy te kedves, jó asszony vagy - felelte Bob.

- Azt mindenki tudja! - mondta Péter.

- Jól mondtad, fiam! - kiáltott fel Bob. - Remélem, tudja mindenki. - Fogadja őszinte részvétemet a kedves, jó felesége is - azt mondta. - Ha valamiben szolgálatukra lehetek - azt mondta, és ideadta a névjegyét -, itt van a lakásom címe. Kérem, keressen föl. - Nem - kiáltott fel Bob -, nem azért találtam olyan nagyszerű embernek, mert tehet értünk valamit, hanem mert olyan kedvesen beszélt hozzám. Igazán úgy látszott, mintha ismerte volna Pici Timet, és velünk érezne.

- Bizonyosan tudom, hogy jó lélek - mondta Cratchitné.

- Akkor tudnád csak bizonyosan, drágám - felelte Bob -, ha láttad volna és beszéltél volna vele. Egyáltalán nem lepne meg, figyelj a szavamra, ha jobb állást szerezne Péternek.

- Hallgass csak ide, Péter - mondta Cratchitné.

- És akkor - kiáltott fel az egyik leány - Péter megházasodik, s a maga lábára áll.

- Ugyan, eredj már! - vágta oda Péter elmosolyodva.

- Lehet, hogy úgy lesz, lehet, hogy nem - mondta Bob -, majd valamikor; de hát erre még ráérünk gondolni, drágám. Hanem akárhogy, akármikor válunk is meg egymástól, abban bizonyos vagyok, hogy egyikünk sem felejti el szegény Pici Timet, ugye? sem ezt az első elválást, amely közöttünk történt.

- Soha, apám! - kiáltotta valamennyi gyermek.

- Én tudom - mondta Bob -, tudom, drágám, hogyha eszünkbe jut, milyen türelmes és szelíd volt szegényke - pedig csak kicsi kis gyerek volt, akkor nem egykönnyen veszünk össze egymással... mert veszekedés közben megfeledkeznénk szegény Pici Timről!

- Nem, soha, apám! - kiáltották ismét valamennyien.

- Nagyon boldog vagyok - mondta a kis Bob -, nagyon boldog vagyok.

Cratchitné megcsókolta; megcsókolták a leányai, megcsókolta a két ifjú Cratchit, és kezet ráztak Péterrel. Pici Tim szelleme, a te gyermeki lényed Istentől való volt!

- Szellem - szólalt meg Scrooge -, valami azt súgja nekem, hogy közeledik a válásunk pillanata. Tudom, bár nem tudom: hogyan. Mondd meg, ki volt az az ember, akit halva láttunk?

A Jövendő Karácsonyok Szelleme tovább vezette, mint előbb, bár Scrooge úgy vélte, hogy más időben: csakugyan, ez utóbbi látomásokban mintha semmi rendszer nem lett volna, kivéve, hogy mind a jövőből valók voltak, elvezette az üzletemberek megszokott helyeire, de őt magát nem mutatta meg neki. A szellem valóban nem állapodott meg sehol, hanem egyenesen előre tartott, mintha az éppen most kívánt cél felé sietne - míg csak Scrooge meg nem kérte, hogy várjon egy pillanatig.

- Ebben az udvarban - mondta Scrooge -, amelyiken most átsietünk, van az irodám már réges-régen. Látom a házat. Engedd megtudnom, mi lesz belőle a jövendőben?

A szellem megállt; keze másfelé mutatott.

- A ház erre van - kiáltott fel Scrooge. - Miért mutatsz másfelé?

A kérlelhetetlen ujj nem változtatta meg az irányát.

Scrooge odasietett az irodája ablakához és benézett. Iroda volt ott most is, de nem az övé. A berendezés nem a régi, s a széken ülő alak nem ő. A Jelenés abba az irányba mutatott, ahová az előbb.

Ismét utolérte, és azon törve a fejét, miért és hova mehetett el ő, tovább kísérte a szellemet, míg csak egy vaskapuhoz nem értek. Mielőtt belépett, megállt, hogy körülnézzen.

Temető. Itt fekszik hát a föld alatt az a nyomorult, akinek nevét most meg fogja tudni. Ez a hely méltó hozzá. Házak vették körül; fű és gyom nőtte be, a növényzet halálának, nem életének bujasága; túlságosan tele volt tömve sírokkal, kövér a kielégített étvágytól! Ez a hely méltó hozzá!

A szellem megállott a sírok között, és rámutatott egyre. Scrooge reszketve közeledett felé. A Jelenés ugyanolyan volt, mint azelőtt, de Scrooge félt, hogy új értelmet olvas ki ünnepélyes alakjából.

- Mielőtt közelebb lépnék ahhoz a sírkőhöz, amelyre mutatsz - mondta Scrooge -, felelj egy kérdésemre. Olyan dolgoknak árnyai-e ezek, amik meglesznek, vagy csak olyanoknak, amik meglehetnek!

A szellem még mindig lefelé mutatott a sírra.

- Az ember útja előre megmutat egy bizonyos véget, ahová vezetnie kell, ha le nem térnek róla - mondta Scrooge. - De ha az ember más irányba halad, megváltozik a vég is. Mondd, hogy így van az is, amit te mutatsz nekem.

A szellem olyan hajthatatlan maradt, mint eddig.

Scrooge reszketve mászott feléje, és ujja nyomán elolvasta az elhanyagolt sírkövön a tulajdon nevét.

EBENEZER SCROOGE

- Én vagyok az az ember, aki az ágyon feküdt? - kiáltott fel térden állva.

Az ujj a sírról reámutatott, aztán megint a sírra.

- Nem, szellem! Nem, nem!

Az ujj még mindig ott volt.

- Szellem! - kiáltotta, erősen belekapaszkodva palástjába.

- Hallgass reám! Nem vagyok az az ember, aki voltam. Nem akarok azzá lenni, akivé a ti közbelépésetek nélkül lennem kellett volna. Miért mutatod meg ezt nekem, ha nincs semmi remény számomra!

Most először tetszett úgy, mintha megrázkódnék a kéz...

- Jó szellem - folytatta Scrooge, eléje borulva a földre -, belső mivoltod védelmébe vesz engem és szánakozik rajtam. Jelentsd ki nekem, hogy megváltoztathatom ezeket az árnyakat, amiket mutattál, ha más életet kezdek!

A jóságos kéz megreszketett.

- Meg fogom ünnepelni a karácsonyt szívemben, és iparkodom egész esztendőben ünnepelni. Élni akarok a Múltban, a Jelenben és a Jövőben. Versengjen bennem ennek a háromnak a szelleme. Nem akarok elzárkózni a tanításaik elől. Ó, mondd nekem, hogy letörölhetem ennek a sírnak a feliratát.

Halálos kínjában megragadta a kísérteties kezet. Az iparkodott kiszabadulni, de Scrooge erős volt esdeklésében, és fogva tartotta. Hanem a szellem még erősebb volt, és eltaszította magától.

Amint egy utolsó könyörgésre emelte kezét, hogy végzetét megváltoztathassa, változást vett észre a Jelenés csuklyáján és egész öltözetén. Zsugorodott, összelapult és az ágy oszlopává fogyott.



Ötödik strófa
A karácsonyi ének vége

Igenis - mégpedig tulajdon ágyának oszlopa volt. Övé az ágy, övé a szoba. De ami legjobb, ami legnagyobb boldogság a dologban: övé a hátralevő idő is, hogy megjavulhasson.

- Élni akarok a Múltban, a Jelenben és a Jövőben! - ismételte Scrooge, miközben kimászott az ágyból. - Versengjen bennem ennek a háromnak szelleme. Ó, Jacob Marley! Isten és a karácsony dicsértessék ezért! Térden állva mondom ezt, vén Jacob, térden állva!

Úgy felhevült, úgy izzott a sok jó szándéktól, hogy megtört hangja alig akart engedelmeskedni. A szellemmel való viaskodása közben hevesen zokogott, s arca könnyben ázott.

- Nem tépték le - kiáltotta Scrooge, karjába szorítva egyik ágyfüggönyét -, nem tépték le, a karikákat sem, semmit! Itt vannak, itt vagyok én is, azoknak a dolgoknak az árnyait, amik megtörténhettek volna, szét lehet kergetni. Szét is fogom. Tudom, hogy szét fogom kergetni!

Keze eközben folyvást a ruháján matatott; kifordította, felvette kifordítva, ráncigálta, rosszul húzta fel, mindenféle különös dolgot cselekedett vele.

- Nem tudom, mitévő legyek! - kiáltotta Scrooge, egy lélegzetre kacagva és sírva, s valóságos Laokoont csinált magából a harisnyáival. - Könnyű vagyok, mint a toll, boldog, mint egy angyal, vidám, mint egy iskolás fiú, szédülök, mint a részeg. Vidám karácsonyt mindenkinek! Boldog újesztendőt az egész világnak! Hopp! Hahó! Hopp! Hahó!

Kiugrált a nappaliba, s most ott állt, tökéletesen kimerülve.

- Itt az a csésze, amiben a zablevesem volt! - kiáltotta Scrooge, újra nekilódulva, és megkerülve a tűzhelyet. - Itt az ajtó, amelyiken Jacob Marley szelleme belépett! Ebben a sarokban ült a mostani karácsony szelleme! Itt az az ablak, amelyikből a bolygó szellemeket láttam! Igaz az egész, valóság az egész, megtörtént minden! Hahaha!

Valóban: olyasvalakihez képest, aki oly sok esztendőn át kijött a gyakorlatból, pompás, nagyszerű nevetés volt ez. Ősapja a ragyogó nevetések hosszú, hosszú sorának!

- Nem tudom, hányadika van - mondta Scrooge. - Nem tudom, mennyi időt töltöttem a szellemek között. Semmit sem tudok. Valóságos kisbaba vagyok. Mindegy. Nem bánom. Hadd legyek kisbaba. Hahó! Hopp! Hahó!

Áradozását templomi harangszó szakította meg - soha még ilyen vidám csengést-bongást nem hallott. Csengj, bongj, harang, bim-bam! Bim-bam, csengj, bongj, harang! Ó, csudaszép, csudaszép!

Az ablakhoz rohant, kinyitotta, és kidugta fejét. Se köd, se pára; tiszta, fényes, vidám, bizsergető hideg; hideg, mely muzsikájával táncra perdíti a vért; aranyos napfény; tiszta égbolt; édes, üde levegő; víg harangszó. Ó, csudaszép, csudaszép!

- Milyen nap van ma? - kiáltott le Scrooge egy ünneplőruhás fiúnak, aki talán azért ólálkodott arrafelé, hogy őt nézze.

- Micsoda? - kérdezte elbámulva a fiú.

- Milyen nap van ma, szép öcsém? - szólt Scrooge.

- Ma - felelte a fiú -, hát karácsony napja.

- Karácsony napja! - gondolta magában Scrooge. - Nem mulasztottam el. A szellemek mindent elvégeztek egyetlen éjszakán. Megtehetnek azok mindent, amit akarnak. Persze, hogy megtehetnek. Hahó, szép öcsém!

- Hahó! - kiáltott vissza a fiú.

- Ismered-e azt a baromfi kereskedést, innét a második utca sarkán? - kérdezte Scrooge.

- Meghiszem azt - felelte a fickó.

- Okos gyerek vagy! - mondta Scrooge. - Ritka okos gyerek. Nem tudod, eladták-e azt a díszpulykát, amelyik kinn lógott a bolt előtt? Nem a kicsit gondolom: a nagyot.

- Azt, amelyik olyan nagy, mint én? - kérdezte a fiú.

- Nagyszerű gyerek! - mondta Scrooge. - Élvezet beszélni vele. Azt, azt, csibém!

- Még ott lóg - felelte a fiú.

- Igazán? - szólt Scrooge. - Hát menj és vedd meg!

- Tartsa bolonddá a...

- Nem, nem - mondta Scrooge -, komolyan beszélek. Menj és vedd meg, mondd nekik, hogy hozzák ide, majd én utasítást adok, hogy hová vigyék. Gyere vissza a legénnyel, és kapsz egy shillinget. Ha öt percnél hamarább itt vagy vele, fél koronát adok.

A fiú úgy eltűnt, mintha puskából lőtték volna ki. De erős keze legyen annak, aki fél ilyen gyorsan is el tudja sütni a fegyverét.

- Bob Cratchitékhoz küldöm - suttogta kezét dörzsölgetve, nagyot kacagva Scrooge. - Sose fogja megtudni, hogy ki küldte. Kétszer akkora, mint Pici Tim. Az egész angol anekdotakincsben nincs olyan jó tréfa, mint az, hogy én ezt Bobhoz küldöm!

Nem valami szilárd kézzel írta fel a címet, de valahogy mégiscsak felírta, aztán lement, hogy kinyissa a kaput, és megvárja a baromfi kereskedő legényét. Amint ott állt, jöttére várva, szemébe ötlött a kopogtató.

- Szeretni fogom, ameddig csak élek! - kiáltotta Scrooge, megkoppantva kezével. - Alig néztem rá mindmostanáig. Milyen becsületes kifejezése van az arcának! Csudálatos egy kopogtató! - No, itt a pulyka. Hahó! Hopp! Adj Isten! Vidám karácsonyt!

Ez volt aztán a pulyka! Sohase állhatott meg a lábán ez a madár. Úgy összeroppant volna testének súlya alatt egy szempillantásra, mint két pecsétviasz-rúd.

- Sehogy sem bírhatja el ezt gyalog Camden-Townig - mondta Scrooge. - Üljön kocsiba.

Azt a kacagást, amivel ezt mondta; azt a kacagást, amivel a pulykát kifizette; azt a kacagást, amivel a kocsit kifizette; azt a kacagást, amivel a fiút megjutalmazta - csak az a kacagás múlhatta fölül, amivel lélegzetéből kifogyva, visszaült székébe - ott kacagva tovább, míg könnybe nem lábadt a szeme.

A borotválkozás nem volt könnyű feladat, mert keze még mindig erősen reszketett; a borotválkozáshoz pedig figyelemre van szükség még akkor is, ha közben nem táncol az ember. De még ha levágja is az orra hegyét, flastromot ragaszt a helyére, és tökéletesen meg van elégedve.

Pompásan kicsípte magát, és végre lement az utcára. Az emberek úgy özönlöttek ekkor, ahogy a mostani karácsony szellemének társaságában látta; és Scrooge, amint kezeit hátul összefonva lépdelt közöttük, gyönyörködő mosollyal nézett mindenkire. Egy szó mint száz: oly ellenállhatatlanul nyájas volt a külseje, hogy három-négy jókedvű fickó odaszólt neki: - Jó reggelt! Víg karácsonyt! - És Scrooge gyakran mondta később, hogy valamennyi víg hang között, amit életében hallott, ezek csengtek legvidámabban a fülébe.

Nem messzire jutott még, amikor közeledni látta azt a tekintélyes külsejű urat, aki előző nap bent járt az irodájában, s azt mondta: - Ugyebár Scrooge és Marley? - Nyilallás támadt a szívében arra a gondolatra: hogyan néz majd rá ez az öregúr, mikor összetalálkoznak; de tudta, milyen úton kell haladnia és megindult rajta.

- Kedves uram - mondta Scrooge, meggyorsítva lépteit, és mindkét kezét megragadta az öregúrnak -, hogy van? Remélem, sikerrel dolgozott tegnap? Nagyon szép volt öntől. Vidám karácsonyt kívánok!

- Scrooge úr?

- Igen - mondta Scrooge -, ez a nevem, s félek, hogy nem örömest hallja. Engedje meg, hogy bocsánatot kérjek. És legyen olyan jó - itt Scrooge a fülébe súgott valamit.

- Uram Isten! - kiáltott fel az úriember, olyan hangon, mintha elakadna a lélegzete. - Kedves Scrooge úr, komolyan beszél?

- Engedelmével, igenis - mondta Scrooge. - Egy fillérrel sem kevesebbet. Sok hátralék van ebbe beleszámítva, biztosíthatom. Megteszi nekem ezt a szívességet?

- Kedves uram - mondta a másik, kezet rázva vele -, nem tudom, mit szóljak ilyen bőke...

- Kérem, ne szóljon semmit - vágott közbe Scrooge. - Jöjjön, látogasson el hozzám. Lesz olyan szíves?

- Hogyne! - kiáltotta az öregúr. És nyilvánvaló volt, hogy komolyan gondolja.

- Köszönöm - mondta Scrooge. - Nagyon lekötelezett. Ezerszer köszönöm. Áldja meg az Isten!

Templomba ment, aztán az utcákat rótta, megfigyelte a fel s alá siető embereket, megsimogatta a gyerekek fejét, kikérdezte a koldusokat, lenézett a házak konyháiba, és felpillantott az ablakokba, és úgy találta, hogy minden örömet szerez neki. Sohasem álmodta, hogy egy séta - vagy bármi más - ilyen boldoggá teheti. Délután megindult az unokaöccse háza felé.

Tízszer is elhaladt a kapu előtt, és nem volt bátorsága, hogy odamenjen és kopogtasson. De végre is elszánta magát és megtette.

- Itthon van a gazdája, lelkem? - kérdezte Scrooge a szolgálótól. (Csinos leány, csakugyan.)

- Igenis.

- Hol van, galambom? - folytatta Scrooge.

- Az ebédlőben, egyedül a nagyságával. Fölvezetem a lépcsőn a nagyságos urat, ha tetszik.

- Köszönöm. A gazdája ismer - mondta Scrooge, s a keze már rajta is volt az ebédlő kilincsén. - Majd csak ide megyek be, édesem.

Csöndesen lenyomta a kilincset, s az ajtó mögül bedugta a fejét. Éppen az asztalt vizsgálták (amely nagy dísszel volt megterítve), mert az ilyen fiatal háziasszonyok mindig idegesek efféle dolgokban, és szeretik látni, hogy rendben van-e minden.

- Fred! - szólalt meg Scrooge.

Uram Isten, hogy megijedt a fiatalasszony! Scrooge egy pillanatra megfeledkezett arról, hogy az éjszaka a sarokban látta üldögélni, zsámolyra támasztva lábát - különben semmiképpen meg nem riasztja.

- Ejnye, az áldóját! - kiáltott Fred. - Ki az?

- Én, Scrooge bácsi. Eljöttem vacsorára. Nem dobtok ki, Fred? Hogy nem dobják-e ki? Szerencse, hogy Fred tőből ki nem rázta a karját. Öt perc alatt otthon érezte magát. Fred a legszívélyesebben viselkedett. Felesége hasonlóképpen. Ugyanígy Topper is, mikor megérkezett. A kis dundi is, amikor belépett. S a többiek nemkülönben, mikor ők érkeztek meg. Csudálatos társaság, csudálatos játékok, csudálatos összhang, csu-dá-latos boldogság!

De Scrooge másnap reggel korán benn ült az irodájában. Ó, korán ott volt. Csak első lehessen, és rajtaérhesse Bob Cratchitet, amint elkésik! Erre nagyon fente a fogát.

És meg is cselekedte, meg bizony! Az óra kilencet ütött. Bobnak se híre, se hamva. Negyed tíz: Bob még mindig nem látható. Teljes tizennyolc és fél percet késett. Scrooge tárt ajtónál ült, hogy láthassa, amikor belép.

Bob levette kalapját, mielőtt az ajtót kinyitotta; a sálját szintén. Egy szempillantás alatt székére kuporodott, s a tolla úgy vágtatott, mintha utol akarná érni az elmúlt kilenc órát.

- Hmm - dörmögte Scrooge, megszokott hangján, már amennyire képes volt utánozni -, hogy képzeli ezt, hogy ilyenkor érkezik?

- Nagyon sajnálom - felelte Bob. - Elkéstem.

- Elkésett - ismételte Scrooge. - Persze. Meghiszem, hogy elkésett. Jöjjön csak ide, kérem.

- Csak egyszer esik meg egy esztendőben - védekezett Bob, előbukkanva pultja mögül. - Többször nem fog megtörténni. Meglehetős vígan voltunk tegnap.

- No hát mondok magának valamit, barátom - szólt Scrooge -, nem szándékozom tovább tűrni, hogy így folyjanak a dolgok. És ezért - folytatta, lepattanva székéről és úgy mellbe lökve Bobot, hogy az újra visszatántorodott a pultja mögé -, és ezért tüstént felemelem a fizetését!

Bob reszketett, és kissé közelebb oldalgott a vonalzóhoz. Hirtelen az a gondolata támadt, hogy leüti vele Scrooge-ot, leszorítja, és segítségért meg kényszerzubbonyért kiabál.

- Vidám karácsonyt, Bob! - mondta Scrooge félreérthetetlen komolysággal, megveregetve az írnoka hátát. - Vidámabb karácsonyt, derék jó Bob, mint amilyet én annyi esztendőn át szereztem magának! Fölemelem a fizetését és vállalom, hogy segítek küszködő családján, a dolgait pedig még ma délután megbeszéljük, Bob, forró karácsonyi puncs mellett! Rakja meg mind a két tüzet, és vásároljon még egy széntartót, mielőtt még egy i-re is pontot tenne, Bob Cratchit!

Scrooge még különb volt, mint amilyennek látszott. Állt a szavának, de ennél sokkal, sokkal többet is tett; s ami Pici Timet illeti, aki nem halt meg, hát annak második apja lett. Olyan jó barát, olyan jó gazda, olyan jó ember vált belőle, hogy különbet nem látott még ez a régi jó város, de egyetlen jó öreg város, falu, tanya sem az egész öreg világban. Akadtak, akik nevettek változása láttán, de nem bánta; hadd nevessenek, ügyet sem vetett rájuk; mert volt benne annyi bölcsesség, hogy tudja: soha semmi jó nem történhetik ezen a földtekén úgy, hogy némely ember torkaszakadtából ne nevetne rajta, és mert tudta, hogy az ilyenek mindenképpen vakok maradnak, kellemesebbnek találta, ha vigyorogva hunyorgatják a szemüket, mintha kevésbé vonzó alakban jelentkezik a betegségük. A tulajdon szíve nevetett: s ez éppen elég volt neki.

Több találkozása nem volt szellemekkel: de mindvégig tartózkodott az effajta "szellemeskedéstől"; és mindig azt mondták róla, hogy ha van élő ember, aki igazán tudja, hogyan kell a karácsonyt megülni, hát ő az. Kívánom, hogy igaz lélekkel mondhassák ezt rólunk is, valamennyiünkről. Most pedig, ahogyan Pici Tim mondotta: Isten áldjon meg mindnyájunkat!

 
 
0 komment , kategória:  Charles Dickens Karácsonyi éne  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 2487
  • e Hét: 27148
  • e Hónap: 72220
  • e Év: 2013500
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.