Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
szeretettel
  2011-11-25 20:17:26, péntek
 
  Karinthy Ferenc - A TETOVÁLT NŐ



Gereben Dezső hajnali négyig egy versen dolgozott. Ám az utolsó előtti sornál elakadt, belegabalyodott, s lefeküdt, anél-kül hogy megoldotta volna. Fél tízkor ébredt, felesége már elment a hivatalba. Fáradt, törődött volt, tüdeje tele nikotin-nal, a lakás takarítatlan, kint az idő is borús : képtelen lett volna újra odaülni a hamuval beszórt íróasztalhoz. Felöltö-zött, a sarkon ivott egy kávét, majd átvillamosozott Budára a Gellértbe. Szeretett úszni, s tapasztalatból tudta, hogy a hűvös, tiszta víz agyát is fölfrissíti: nem egy sorát ott költötte, a pezsgőfürdő halványzöld medencéjében. De mikor belépett az úszócsarnokba, megborzongott, s hir-telen gyöngeséggel a meleg vizet választotta, noha ezután még hidegebb lesz majd a másik. A beömlő sugár alá ült, hadd paskolja forrón a hátát; elterült, elernyedt. A félkör alakú kis medencében aránylag kevesen voltak, néhány magányos üldö-gélő és két-három hangos fiatal: hancúroztak, összefogott tenyerükből vizet lőttek egymásra. Sportolók lehettek, válo-gatott izmos fickók, az egyik meg, aki valami mambót düny-nyögött, éppen fejjel magasodott ki közülük: roppant vállával, rézvörös bőrével, széles állkapcsával, sisakszerűen felfésült hosszú hajával akár egy római zsoldos . . . Nem tudta elhesse-getni a gondolatot: mi lenne, ha beléjük kötne? Semmi kétség: ököllel vernék szét a fejét, mellére térdepelnének, hajánál fogva vonszolnák végig a kőpadlón . . . A fiúk aztán kivonul-tak és Gereben újra magába süppedt.
Később egy fiatal nőre lett figyelmes, akinek a bal karja tetoválva volt. A rajz szívet mutatott, s benne valami írást is, de hogy mit, innen nem tudta elolvasni. Közelebb imbolygott, mintha éppen úszkálna, és lopva kibetűzte: ,,sírig tiéd Gyuszim." Szőke lány volt, nem több húsz- vagy huszonkét évesnél, orra fitos, termete vékonyka, arányos; kétrészes pöttyös fürdőruhát viselt. Gereben, fülig a meleg vízbe me-rülve, kémlelte egy darabig, hogy nincs-e itt az a bizonyos Gyuszim is, de a lány, úgy látszik, egyedül volt. Megszomjazott egy cigarettára: kimászott, kinyittatta a kabinját, s a kőpadon elszívta, közben a Lettres Franaises-t nézegette, amit az előcsarnokban vásárolt. Majd hirtelen el-szánással a hideg vízbe lépett: lába hegyét dugta be s meg-rettent. Borzongva, óvatosan ereszkedett alább a lépcsőn, megszenvedve minden centiméterért: mikor combig merült, elhatározta, hogy nem megy beljebb; ma mégsem úszik, inkább zuhanyozni fog. Már indult is vissza az újsághoz, de arról meg a verse jutott eszébe, melyet itt akart befejezni a hideg vízben. Megfordult, szemét lehunyta, fejessel a meden-cébe vetette magát. Csak egy pillanatig volt hideg, azután már remek üde, hűsen pezsgő. Keresztbe szokott úszni, harminc-szor, ennyi volt a penzuma. Ilyenkor villantak agyában a leg-jobb gondolatok, hogy utána a kabinban alig győzte mind följegyezni - most azonban képtelen volt a versére összponto-sítani: egyre a tetovált nő járt a fejében... Hogy kötheti le magát valaki ilyen fiatalon, ilyen visszavonhatatlanul? Ki lehet, mi lehet s kicsoda az a Gyuszi? A férje? Vagy a szerelme? Micsoda szenvedély lakhat ebben a kicsi lányban, milyen oda-adás Vagy csak afféle könnyű nőcske, aki magára tetováltatta a szeretőjét, az első útjába akadó férfit? Mikor az úszással végzett, újra rágyújtott, aztán visszament a meleg vízbe. A szőke lány még ott ült, s ott zajongtak megint a fiúk, sőt láthatóan épp körötte legyeskedtek. Fröcskölték, karján az írást bámulták tettetett csudálkozással, a sisakhajú meg azt mondta, ő ismeri ezt a Gyuszit: halottkém a Kerepesi temetőben . . . De a lány nem nevetett, rosszkedvűen nézett el mellettük, s mikor nagyon a közelébe tolakodtak, é dunán-túli tájszólásban azt mondta: -Hagyjanak mán... Gereben ismét szemügyre vette: nem hitte volna róla, hogy vidéki. Szája ki volt festve, de csak finoman, fürdőruhája diva-tos, keze és lába karcsú, körme halvány rózsaszínűre lakkozva. Haja kicsit tán szőkítve is, mert a szeme sötétbarna volt, ám a világos pihék halántékán s nyakán arra vallottak, hogy ere-detileg is szőke lehetett. A szemtelen fiúk észrevehetően ter-hére voltak, s nem is annyira bosszúsan, inkább bánatosan húzódott előlük odébb; arcán, leeresztett pilláin árnyék ült. A fickók lassanként el is szállingóztak mellőle, egy másik nővel kezdtek ki, de annál kitartóbban figyelte most már Gereben. Olyan könnyű, bús kis madár volt ez a lány, durcásan előre-tolt ajkával, habkőből metszett arcocskájával, törékeny alak-jával, mintha a csontjaiban csakugyan levegő volna: az ember szeretné tenyerére venni.
A nő megérezhette, hogy nézik, egy pillanatra rávetette tekintetét, de minden kíváncsiság nélkül. Aztán megint csak ült a víz alatti padon, a semmibe révedve, magányosan, esen-dően. A költőt már bágyasztotta a meleg, homloka izzadt, de azért ő is a leshelyén maradt : valami talányt érzett itt, furcsa ellentétet a hivalkodó tetoválás és a lány lankadt szomorúsága közt . . . Nézte mereven, a szemét kereste, a szőke azonban nem reagált többé. Közben a fiúk végleg eltűntek; erre ő újra közelebb úszott. Egy Szent György-érmet fedezett föl a nya-kán, ez volt a kis expedíció minden eredménye, mert a lány most sem vett róla tudomást. Tempózott néhányat, akkor látta, hogy a vízsugár alatt éppen nincs senki. Gyorsan odaült, nehogy más megelőzze, mert ez volt a legkeresettebb hely a medencében, olykor még sorba is álltak előtte. Néhány perc múlva a lány megmozdult. Gereben azt hitte, kimegy a vízből, s hamarjában nem tudta, kövesse-e, vagy mit csináljon. De gyönge volt elszánni magát, és nem akart félszeg helyzetbe kerülni : inkább föladta az egészet, lélekben már el is búcsúzott tőle. Ám a lány csak a lépcsőig jött el, ott leült, éppen őmellé, mint aki a sugár alatti helyre vár. Gereben most egész közelről láthatta: kis melle a vízben ringott. Nyelt egyet, majd némi idő múltán felállt, átengedte a helyét. A szőke odasiklott, és azt mondta halkan:
·Köszönöm.
·Szívesen - válaszolt Gereben é elpirulva; most ő ült a lépcsőre. Feszülten gondolkozott, mivel folytathatná: gyor-san kérdeznie kell valamit, hogy ez a gyönge szál el ne sza-kadjon. Ha nem felel, itt hagyom és vége az egésznek, gondol-ta, míg odafordult: - Maga dunántúli, ugye? A lány hallgatott egy picit, akkor azt mondta: - Somogyi . . .
·Érezni a beszédén . . . Rég eljött?
·Elég rosszul tettem - rándította meg vékony vállát.
Ezen már el lehetett indulni. A költő apai hangra váltott :
·És miért bánta meg? Miért haragszik erre a mi bűnös Budapestünkre?
·Én ezt a várost nem szeretem - mondta a lány furcsán a levegőbe nézve, mintha magának beszélne. - Nekem csak rosszat adott.
·Ugyan, ugyan! Figyelem magát, kislány; úgy ül itt, akár egy ázott egérke . . . Miért nem úszik inkább?
·Nem tudok úszni.
A társalgás elakadt. Ez az esetlen kis lélek, látnivaló, gyámolí-tásra szorult (ha ugyan nemcsak valami komédia az egész). Akárhogy is, Gereben most már a végére akart járni - de nem tudta, miképp férjen közelebb hozzá : csupa az iméntiekhez hasonló bölcsesség jutott eszébe.
·Maga sportoló? - kérdezte ekkor a lány.
·Én? Miért gondolja?
·Olyan az alakja.
A költő beljebb húzta a hasát. - Úgy szereti a sportolókat?
·Ah, épp az, hogy nem bírom őket.
·Hát akkor nyugodjék meg - nevetett Gereben, egyszerre megtalálva a tréfás, fesztelenebb hangot. - Én ugyanis gyón-tató vagyok: aki szomorú, azt nekem kell megvigasztalnom. Ez a foglalkozásom.
A lány ránézett, borongva: -Pap maga?
·Dehogyis. Író.
·És mit ír? Filmet is?
·Azt még nem - és szinte sajnálta.
·Mert én tudnék mesélni valamit, abból filmet is csinálhat.
Helyben vagyunk, mosolygott Gereben, ez is a maga életét szeretné eladni. De most már fogta erősen a beszélgetés fona-lát, azt mondta, nagyon szívesen meghallgatná, csak hát itt olyan meleg van; meddig akar a lány a fürdőben maradni? A szőke megint a vállát rándította, hogy neki mindegy: erre ő azt ajánlotta, igyanak meg valahol egy kávét. A lánynak ez ellen sem volt kifogása; abban maradtak, hogy negyedóra múlva az előcsarnokban találkoznak.
Gereben fütyörészve öltözködött, a gyors siker és a kaland könnyű izgalmában bőre kellemesen bizsergett a víztől. Három forint borravalót adott, s vállára dobott esőköpenyével, akár egy herceg, úgy vonult ki. A lány már várta. Elegánsabb volt, mint gondolta : fehér kötött szoknyát viselt, kék kardigánt, alatta nylon blúzt. Szőke, rövid haja vizesen fénylett.
·Még a nevét se tudom - fogta meg két ujjával a könyökét.
·Margit vagyok.
A költő is bemutatkozott, motyogva, hogy csak a kereszt-név legyen érthető. - Pestre megyünk?
·Mehetünk.
Úgy mondta vidékiesen: mehetünk, s ettől Gerebennek újra melegebb lett a szíve. A nép, gondolta, hiába, a nép, és izgatta, hogy ez a kis parasztlány, aki pár éve még talán kapált, ilyen komilfó, ilyen kész dáma . . . A 49-esre szálltak fel, s míg a lép-csőn maga elé engedte, látta, hogy a harisnyája, cipője is jó, táskája pedig fehér bőr.
·Hol dolgozik? - kérdezte.
·Óvónő vagyok.
·Igazán? Melyik óvodában?
·Most nem vagyok állásban. Összevesztünk a vezetővel.
Hazudik, támadt föl Gerebenben ismét a gyanú, itt valami nem stimmel. De félretolta aggályait, lesz még ideje kipuha-tolni az igazságot. A Tünde eszpresszóban ültek le, a belső helyiségben. Két dupla feketét rendeltek, a lány még indiá-nen is.
·Hát akkor halljuk, mit akart mesélni - gyújtott rá a költő, a lányt is megkínálva. Margitka azonban nem dohányzott, és mintha a kérdést sem hallaná, csak nézett el mellette némán, a süteményhez se nyúlt. Gereben várt egy darabig, akkor újra hozzáfordult: -Legalább azt árulja el, ki az a Gyuszi?
·A Gyuszi? - mondta fás hangon a lány, szemöldökét fel-vonva.
·Szerelmes belé?
·Gyűlölöm.
Aha, tehát erről van szó, gondolta Gereben. - No, és ki ez a Gyuszi? Úgy értem, mi a foglalkozása?
·Zongorázik.
·Hol zongorázik?
·A Teheránban. Meg a rádióban is szok.
Lassanként aztán kiszedte belőle. Gyuszit a lány a nevezett cukrászdában ismerte meg, ahová egy barátnőjével járt; bo-londja lett a játékának. A férfi, ha meglátta, többnyire már neki zongorázott, feléje tekintve énekelt a mikrofonba. Egyszer azután bemutatták őket egymásnak, s akkor Margitka el volt veszve. Gyuszi már nem fiatal, negyvenéves elmúlt, két gye-reke van és felesége, de az nem szereti, állítólag csalja is. Margitkában, úgy mondta, az i júságot, ártatlanságot, hűséget találta meg, s azt ígérte, rövidesen elválik, már lakást is keres. Viszonyuk mégsem tartott soká, mindössze másfél hónapig. Gyuszi egy bizonyos csütörtök estén azzal állt elébe, hogy kibékült a feleségével, visszatér családjához, nem találkozhat-nak többé. Még el is zongorázta neki:
Gyere, ülj, kedves, mellém,
Mielőtt még elmennél,
Hogy még egyszer a szemembe nézz . . . Margitka megértette, félreállt. Később azonban rájött, hogy mese az egész, a feleség csak ürügy volt. Gyuszi egy másik fiatal lánnyal él, méghozzá épp az ő barátnőjével, Gizivel, de már azt is megcsalta . . .
·Nézze, kislány - szólt Gereben, mikor az befejezte. - Nekem átkozott hitetlen természetem van, és mi jóformán még nem is ismerjük egymást. Ne haragudjék, ha arra kérem : mutasson valami dokumentumot.
A lány, furcsamód, csöppet sem sértődött meg, álmatagon a táskájába nyúlt és kitette az asztalra személyi igazolványát. Gereben mohón belélapozott : Lelkes Margit, óvónő, hajadon . . . Majd hátrébb keresgélt, ahová a munkaviszonyát írják be, és valóban megtalálta a VI. kerületi tanács pecsétjét és bejegyzését, mely szerint óvodai állásából három hónappal ezelőtt hozzájárulással kilépett . . . Ha hozzá-járulással, akkor jó, könnyebbült meg a költő. Visszalapozott a fényképhez, mely Margitkát csakugyan sötétebb hajjal mu-tatta, összehasonlította az eredetivel. A lány éppen belehara-pott az indiánerbe, a tejszínhab vékony fehér bajuszkát rajzolt az ajka fölé. Gereben becsukta a könyvecskét.
·Na, mit látott benne? - kérdezte Margitka. - Az, hogy én mennyit szenvedtem, úgy sincs beleírva. Hirtelen megszánta; szinte már szégyellte is bizalmatlan-ságát. Ez egy naív falusi kislány, s nem ő tehet róla, hogy Budapestből ezt a félvilágot kapta. Abban pedig, hogy az egészet ilyen érzelgős ponyvaregénynek látja, a rossz filmek meg a hülye dalszövegek bűnösek. Hiszen nincs még húszéves : gyerek, kis buta, a hegyes egérfogaival és a fehér habbajszocs-kájával, kis édes . . .
·Hallgasson rám - cirógatta meg a lány kezét az asztalon. - Eszem ágában sincs az idősebbek fölényével lemosolyogni a maga baját. Egyszer azt írtam valahol: fiatalnak lenni, az nem állapot, tehát nem jó vagy rossz, sokkal inkább helyzeti energia, készenlét, az a feszült startmozdulat, mikor a futók letérdelnek. De mégis, vagy éppen ezért: aki ilyen fiatal . . .
·Fiatal! - vetette föl fejét Margitka. - Mit érek vele?
Gereben kizökkent a gondolatmenetből. - Szeretne idősebb lenni ?
·Mindegy.
·Érdekes - mondta a költő tűnődve. - Mindenki azt tartja legkevesebbre, ami a legértékesebb benne . . . Én például éve-ken át küzdöttem ellene, hogy művész legyek, és ma is utálom azt a gyanús kávéházi népséget a bársonykabátjukkal, handa-bandázásukkal. Mindenfélét megpróbáltam, csupa dacból, vol-tam tanárjelölt, hivatalnok, könyvkereskedő . . . És látja, most mégis azt mondom, férfi fejjel: ez az egyetlen forma, ahogy létezni lehet a művészet, rendet teremteni a zűrzavarból, ki-fejezni, amit a többiek tán még magukról se . . .
·Én is szeretnék művész lenni - szólt közbe Margitka.
·Ugyan? És milyen művész?
·Filmen játszani.
·Színésznő akar lenni? - nevetett Gereben. - Minden lány azt szeretné.
·Nem színházban, csak a filmen. Csakis moziszínésznő . . .
Ismeri maga Törőcsik Marit?
·Ö az ideálja?
·Amit ő szokott játszani, az olyan kis árva lányokat, azt én is el tudnám, mert azt ismerem, megéltem . . . Margitka apja korán meghalt, anyja újból férjhez ment. A mostoha, Pista bácsi eleinte kedves, jó volt a lányhoz, de később szemet vetett rá, csókolgatta, fogdosta. Erre az anyja féltékeny lett, örökösen veszekedtek, Margitkának nem volt tovább maradása. Pestre szökött, itt az óvónőképzőben jelent-kezett, mert imádja a gyerekeket. Szerencséjére fölvették, a kollégiumba is, az igazgató nagyon szerette, még vidékre, disznótorba is magával vitte, és a képesítés után elhelyezte, minden jóra fordult volna. De akkor jött Gyuszi. Közben két óra elmúlt, és Gereben ma még nem evett.
·Hol szokott ebédelni? - kérdezte.
·Odahaza.
·Hát kinél lakik?
·Albérletben. De a konyhát használhatom.
Ez mind anyag, életanyag, gondolta a költő. - És mit szo-kott főzni ?
·Készételt veszek. Meg följavítom.
·Mivel?
·Tojás, tejföl, ami jön. Szalonnát is sütök. Vagy veszek minyont.
·és a háziak? Nem haragusznak a főzőcskéért?
·Napközben nincsenek otthon.
Gereben azt javasolta: ő megvásárolja a hozzávalót, és ha a lány hajlandó elkészíteni, pompás ebédet rögtönözhetnének. Margitka nem bánta, erre fizettek, és átsétáltak a Ferenciek terére a Közértbe.
A segéd házasoknak nézte őket, Margitkát nagyságos asz-szonynak szólította; Gereben oldalba lökte a lányt, s végre az is elmosolyodott. Lecsót vettek, mert azt mindketten szeretik, hozzá kolbászt, négy tojást, zsömlét, cukrászsüteményt. A köl-tő még egy palack bort is kiválasztott. Mindent szépen becso-magoltak, s Margitka azt mondta, a betét sem vész kárba, ő majd visszahozza az üveget.
Egészen közel lakott, a Sörház utcában. Mikor a kapun be-léptek, Gereben félig tréfásan odasúgta:
·Nem fél tőlem?
·Hát, ha megígéri, hogy jó lesz.
·Azt se kérdi meg, nős vagyok-e?
·Miért, nős?
·Aha...
Margitka ujját a szája elé emelte, mert a folyosón egy kony-haajtó előtt haladtak el. - Csöndesen. A szomszédok . . . A homályos előszobán át egy homályos szobába jutottak; a redőny lazán le volt eresztve. Gereben óvatosan körülpillan-tott; az ormótlan szekrény, asztal, két ócska szék, leterített dívány, hímzett párna, elsötétedett olajfestmények a hónapos szobák sivár borúját árasztották. Valami édeskés, hideg szag is érződött, naftalin vagy micsoda. Az éjjeliszekrénykén egy fény-kép állt üveg alatt : vékony arcú, szmokingos férfi, levelező-lapon, amilyet a zenés helyek kirakatában látni. A költő föl-emelte, és kibetűzte a dedikációt: ,,Az édes Margitkának sze-retettel Gyuszi." Az aláírás hosszú, visszahajló kacskaringó-ban végződött. Gereben egyszerre elkedvetlenedett: mi dolga itt? Mi köze Margitkához meg ehhez az ismeretlen, rossz arcú férfihoz meg az egészhez?
A lány észrevette, mit néz, és azt mondta, mutat egy másik fényképet. Ovodai felvétel volt: apró gyerekek, középütt Margitka fehér köpenyben, ölében is egy kisfiú.
·Ezt úgy szerettem, a Sanyikát, de ő is engem, egy pilla-natra el nem ment mellőlem. Ezt sajnálom legjobban, a kis kerek, maszatos pofiját, a héten még álmodtam is vele . . . Gereben nézte a képet, a játszóruhás gyerekeket, a nagy gumilabdát, Sanyikát, aki éppolyan volt, mint a többi, s kicsit megengesztelődött. Végre is ez mind nyersanyag, amitől nem szabad elrekesztenie magát, alapanyag, építőanyag . . . De hisz akkor akármit tehet, támadt fel benne rögtön az öngúny, ez mindenre jogcím és igazolás, még rabolhat, embert is ölhet, az is élményanyag . . . Vagy valóban így van? És nincs más morál, csak a papíré, amelyre ír?
Kivonultak a konyhába. Margitka nagyon ügyesen készí-tette el a lecsót: zsírban hagymát pirított, arra öntötte rá az üvegből, aztán a kolbászt belevágta és a végén a tojásokat is ráverte, elkeverte. Szép sárgán, habosan bugyogott, remek illatokkal, és Margitka is igazán édes volt: kötényben, szőke haját kis kendővel lekötve, főzőkanállal kavargatta, tett-vett. A költő közben a borosüveg dugójával bajlódott és megterí-tett a konyhaasztalon, volt itt minden a szekrényben, edény, pohár, evőeszköz.
·Mennyi lakbért fizet? - kérdezte.
·Havi háromszázat. Miért, tud egy jobb szobát?
·Nem azért . . . De majd érdeklődöm.
·Úgyis felmondásban vagyok. Nem lehet kijönni az asz-szonnyal.
A lecsó elkészült, mindketten nekiültek. Gerebennek, míg a bort töltögette, diákkora jutott eszébe, Párizs: ott ütöttek össze ilyen hirtelen ebédeket barátaikkal, kedveseikkel, ha nem volt pénzük vendéglőre . . . Koccintottak, Margitka rá-emelte fátyolos barna szemét, ivott egy picit, majd a zsömlébe harapott. Furcsa, kalandos érzés volt itt ülni egy idegen lakás-ban, melynek gazdáit sosem látta, inni a poharukból, enni a tányérjukból, betelepedni, mint egy titkos bitorló.
·És mondja csak - kezdte el megint. - A főbérlő kicsoda?
Hol dolgozik?
·Művezető valahol.
·És a felesége?
·Az Ofotértben.
·Gyerek van?
·Ah - biggyesztette le ajkát Margitka. - Egy ilyen debel-lának ?
·Hánykor jönnek haza?
·Hatkor, nyolckor, van úgy, hogy tízkor.
·Olyan soká dolgoznak?
·Az öreg, mert túlórázik. Az asszony meg iskolába jár.
Még az édességet is megették. Margitka elmosta az edényt, a költő törülgetett. Utána visszamentek a lány szobájába, s Gereben rágyújtott, a díványra ült. Nehéznek, lustának érezte magát, de mikor Margitka elment előtte, megfogta a csuklóját, magához húzta. A lány puhán odaengedte száját, a blúzt azonban nem akarta levenni.
·Nem szabad - suttogta.
·De miért nem?
·Azt ígérte, hogy jó lesz . . .
Gereben megbénult: a lány arcát, szemét, nyakát csókol-gatta, a gombokat keresgélte a blúzon. Előtűnt a Szent György-érem, arra is rácsókolt egy picit. S mintha ez lett volna a zár szívéhez, lassanként Margitka ellenállása is meg-enyhült. A költő újra megpillantotta a tetoválást, most már férfiúi elégtétellel, kihívón nézte: na, Gyuszi, a sírig a tiéd? De mintegy büntetésként kajánságáért, a kétely ismét bele-fészkelődött: nemcsak trükk az egész, amivel ez a nő a palikat fogja? S erre egyszerre elment a kedve a szerelemtől . . . Ilyesmi már máskor is megesett vele, s tudta, időt kell nyernie. Meg-kérdezte a lányt, hogyan került karjára ez az írás.
·Gyuszi egyszer azt mondta: te nem is szeretsz igazán, mit tudnál tenni értem? Akkor határoztam el, a Gizi barátnőm vitt el egy ismerőséhez . . .
·És mivel csinálta? Tűvel?
·Kiégette, aztán cérnával körülbugyolálta, tustintába már-totta, úgy szurkálta rá.
·Fájt?
·Kicsit.
·Nem vérzett?
·Egy kicsit.
·És most, amíg él, viselni fogja? Nem lehet levétetni?>>
·Azt mondják, vissza kell szurkálni, meggyűlhet. Meg nem is akarom.
·Miért nem?
·Tudja, ha egyszer véletlenül találkozom Gyuszival a strandon, vagy amikor rövid blúzban vagyok: hadd lássa és szégyellje magát . . .
A költő eltűnődött. - Maga még a nevem se tudja.
·Miért, hogy hívják?
·Dezső . . . Na, mondja ki !
·Dezső - ismételte Margitka jó dunántúliasan.
Hát igen, magyarázta magának Gereben: egy lány a népből. Az egyszerűsége, keresetlensége, naivitása: olyan egyszerű s édes, mint a megtalált igazság. (Ez szép, ezt föl kell jegyezni!) Igen, igen, a nép, a nagy megtermékenyítő, a termőtalaj : meg-merülni benne, megfürödni . . .
·Mondja még egyszer! - kérlelte.
·Mit?
·A nevem?
·Dezső . . .
Érezte, hogy önti el újra az indulat. Arcát, bár é borostás volt, odaszorította a lányéhoz. De azt, úgy látszik, nem zavarta.
·Még !
·Dezső.
A testi közelség szerelembe részegítette, átkarolta Margitka nyakát, fülébe suttogott .
·Te édes, te kedves, egyetlenem . . . Tudod, mi vagy ne-kem? Még, mondd . . .
·Dezső - pihegte a lány, s ő is átölelte.
·Még!
·Dezső . . .
·Szeretsz?
·Nagyon - sóhajtotta Margitka, és odaadta a száját.
Aztán némán feküdtek a homályban, Gereben még aludt is egy-két percet. A lány törte meg a csendet.
·Tudja, mit gondoltam?
·Nos?
·Vigyen el egyszer a Teheránba. Hadd lássa a Gyuszi.
A költő megdühödött: fene egye meg azt a Gyuszit... - Te tulajdonképpen kit szeretsz?
·Miért?
·Azt mondtad, engem.
·Hát nem szeretem?
·És Gyuszi?
·Az más.
Fulladj meg, gondolta Gereben, és fölkelt, a fürdőszobát kereste. Az előszobából nyílt: egy sötét lyuk, ablaka a szűk világítóudvarra nyílt, a kapcsolót se találta. Repedt mosdó, csorba csempe, a kád zománca lepattogzott. A polcon a háziak pohara, benne fogkefe, meg a szappanuk, törülközőjük . . . Mit keres itt? - ütött belé ismét az áram, ezúttal olyan erővel, hogy majdnem rosszul lett. Mi dolga ebben az idegen lakásban, ismeretlen emberek meghitt tárgyai közt? Mindenki dolgozik, tesz valamit, csak ő lézeng ilyen hülyén a világban. Megint érezte a naftalint, hányinger kerülgette, meg kellett fo-gódznia . .
Margitka - mit akar ő Margitkától? Öncsalás, hazugság. Talán nem is abban, amiket mesél: a lényével hazudik, a póru-saiból. És ha nem hazudik, ha igazán ilyen, annál rosszabb. Egy vacak nőcske, aki fölszedett magának valakit az uszodá-ban. Tucatnő, buta, érzelgős kis tyúk a Gyuszijával, tetovált karjával: idegen világ, mi köze hozzá? Legszívesebben meglépett volna, búcsú nélkül. De meg-sérteni sem akarta a lányt, ruhája is bent maradt a szobában, így hát visszament. Ott meg olyan gyöngeség fogta el, szinte vacogott, s úgy vonzotta a dívány, a takaró alatti meleg, újra odabújt Margitka mellé. A szorongását azonban vitte magá-val - alig feküdt le, kibuggyant belőle a sírás. Fejét a párnába fúrta, válla hevesen rázkódott.
Margitka most se mutatott meglepetést, nem kérdezte, mi baja, meleg tenyerével gyöngéden simogatni kezdte a haját. Erre a költőből még hevesebben tört fel a zokogás, bele-kapaszkodott a lány kezébe.
·Nem, ne húzza el . . . - motyogta sírva. - Olyan hülyeség.
Hülye, hülye dolog . . . Ne vigye el, nagyon kérem - ismétel-gette görcsösen.
·Legyen jó - suttogta Margitka a költő homlokát, arcát, állát cirógatva. - Legyen jó fiú.
·De én nem akarok . . . Nem tudok így élni, értse meg, nem lehet. Hülyeség, egy nagy hülyeség az egész. Pszt, nem szabad - csitította a lány.
·És amit írok, az se jó. Nem segít senkin és semmin, még rajtam se, és nem is kell senkinek. Pótlék, szurrogátum. . . Csak halogatom, amit igazán csinálni kéne, és talán nem is fogom soha megírni . . .
·Legyen jó. Jó kisgyerek . . .
·Talán sohase tudom már - folytatta Gereben lázasan. - Lehet, hogy nincs is tehetségem? - kapta föl fejét, s a szörnyű sejtés újra könnyel töltötte meg szemét. - Igen, igen, így van: nincs tehetségem! Nincs tehetségem! Rossz költő vagyok, unalmas, vacak . . .
Most már Margitka is sírt. Hozzábújt, becézte, a nyakát, kezét csókolgatta. Gereben, hogy mindent kiadott magából, é meg is könnyebbült. Üres és tompa volt, gondolat nélkül. De a vigasztalás jólesett, s nem akarta még, hogy a lány abba-hagyja. Orrán át szívta a levegőt, szemét erőltetve a homályba meresztette, hogy további könnyeket csaljon elő.
·És maga se szeret - panaszolta sandán. Margitka erre még közelebb nyomult, ölelgette, odasimult, úgy mutatta, hogy mennyire. - Hát szeret? - kérdezte a költő.
·Igen, igen - bólogatott gyorsan a lány. - Magát tudnám, nagyon, nagyon tudnám.
·Miért épp engem?
·Mikor megláttam az uszodában, rögtön éreztem. Olyan komoly, intelligens, szomorú ember . . . És olyan jó, hogy itt van : nekem is annyi gondom, bánatom van, amiről nem is beszélek . . .
·Ne menjek még el?
·Nem, nem, nem, maradjon! - kulcsolta át Margitka oly szorosan, hogy a szíve dobogását is hallotta. Így valahogy kellene élni, merengett Gereben, ilyesvalakivel! aki így megérti, vagy ha nem érti is, ilyen kedvesen tudja vigasztalni . . . Megcsókolta a lány kezét, aztán a tenyerét, majd egyenként az ujjait, csuklóját s ismét a tenyerét. Margit-kára ez különös hatással lehetett, megremegett, és egész tes-tében átforrósodva pihegte:
·O, te szépségem, aranyom, drágaságom . . .
És akkora erővel ölelte magához, hogy a költő belekábult, s míg ismét összeborultak, azt kívánta: álljon meg az idő. Lassanként indulni kéne, gondolta később Gereben, de vala-mi még motoszkált benne. Megkérdezte a lányt, mire célzott az imént, miféle bajai vannak? Margitka a vállát vonta, némi húzódozás után azonban elmesélte: mikor Gyuszi azzal szé-dítette, hogy lakást szerez, tőle is kiszedett kétezer forintot. Neki volt ezerötszáz forint megtakarított pénze, ötszázat pedig egy ismerősétől kért kölcsön. Ebből háromszázat már meg-adott, de a hátralevő kétszázért az illető folyton zaklatja. A költő, miközben a nadrágját húzta, kivett két darab száz-forintost, és az asztalra tette egy hamutartó alá.
·De igazán nem haragszik? - kérdezte a lány.
·Ugyan.
·És még valamit. Nem tudna engem a filmgyárba beprote-zsálni? Statisztának vagy akárminek . . . Gereben olyan fáradtan ért haza, ruhástul ledőlt a rekamiéra, és tüstént elaludt. Este a felesége ébresztette föl, hogy kész a vacsora. Utána leugrottak egy kávéra, ám a költő még dol-gozni akart, tízkor visszatértek. A verset ma sem tudta be-fejezni, zaklatott volt, türelmetlen; inkább újba kezdett. De azzal se jutott dűlőre, s megint négy óra elmúlt, mire ágyba került. Nyugtalanul aludt, későn, nyűgösen ébredt, felesége már nem volt otthon. Hogy felfrissüljön, és végre írni tudjon, elment a Gellértbe.>>
Most sem bírta rászánni magát a hideg vízre, a kőpadra tele-pedett a meleg medence mellé, cigarettára gyújtott. Ekkor Margitkát pillantotta meg: a meleg vízben ült a sugár alatt, és egy szemüveges kopaszodó, negyven év körüli férfival be-szélgetett, alighanem már hosszabb ideje. Gerebent nem lát-hatta, mert a vízköpő eltakarta, de ő a hangját is hallotta, ha közel hajolt:>>
·És nem is akartam levétetni . . . Ha már a Gyuszi így bánt velem, hadd lássa, mit tett . . . Szegényke - gondolta a költő.


 
 
0 komment , kategória:  Karinthy Ferenc - A TETOVÁLT N  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 0
  • e Hét: 18623
  • e Hónap: 63695
  • e Év: 2004975
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.