Belépés
marcyt.blog.xfree.hu
Megváltozott az új világ. Szív és lélek, háttérben áll . . . . ! ! ! Jánoki Imre
1945.12.03
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 19 
Palágyi Lajos: Flóra
  2018-09-01 07:31:23, szombat
 
  Palágyi Lajos:

Flóra


I.

Akárhová tekintek,
Akárhová megyek,
Az a törött tekintet
Szemem előtt lebeg.

Akármily zene zendül
És vigalom zaja,
Mindig fülembe csendül
Utolsó sóhaja.

II.

Hideg téli éjfél
Ül a pusztaságon.
Rólad gondolkozom,
Éjbe hullt csillagom,
Elhervadt virágom.

Hogy vagy, drága Flóra
Lent a síri mélyben ?
Nem remegsz-e ottan,
Árván, elhagyottan
A kietlen éjben?

Hisz oly félős voltál,
Olyan félős gyermek
S most a temetőben,
Zordon télidőben
Egyedül kell lenned.

Nem hall senki, szavad'
Senki meg nem érti,
S kebeledre törnek
A sötét gödörnek
Csúszó-mászó férgi.

Ellepték egészen,
Ellepték a sirod',
S fel akarnál kelni,
Csakhogy felemelni
Fejedet nem bírod . . . .

Zúg az éjszaki szél,
Általzúg a fákon,
Rólad gondolkozom
Éjbe hullt csillagom,
Elhervadt virágom.

III.

Nem fáj én nékem semmi, semmi
Oly forrón, égetőn,
Mint az, hogy meleg ágyba' fekszem
S te hideg temetőn.

Hideg temetőn, puszta sírban,
Körülted bús avar,
Míg engemet a meleg ágyban
Meleg lepel takar.

Élnék nyomorban, nélkülözve,
Mint éltem egykoron,
Örülnék még, hogy sírba szálltál,
Én drága angyalom.

De most, hogy bőség környez itten,
Úgy vérzi kebelem
Hogy az örömet nem ismerted,
Ah, soha, soha sem . . . .

Nem fáj én nékem semmi, semmi
Oly forrón, égetőn,
Mint az, hogy meleg ágyba' fekszem
S te hideg temetőn.

IV.

Nézem a kis violát,
Mely sírján kikelt,
Épen, mintha ő lenne
Okos szemivel.

Oly esdőn tekint reám
Szegény viola
Oh, ha tudna szólani,
Mit nem szólana !

V.

Örült rohammal jönnek el az évek,
Setét arczunkba mély redőket vésnek,
Hóval dobálják teli fürteinket
S eltűnnek, mig az ember széttekintget.

Most is elszállt egy év fejünk felett,
Láttunk múló tavaszt, nyárt, őszt, telet
S itt üldögélünk hű családi körben,
Csak ő, szegényke, fekszik mély gödörben.

Ott alszik ő. De, óh, ne sírjatok.
Hisz már is annyit, annyit sírtatok
S megeshetik, hogy majd néhány nap múlva
Megint zokogtok - tetemimre hullva.

Oh, mert nem érzem többé az erőt,
A mely serkentett, hajtott azelőtt,
A titkos rugót szívem fenekén
Csak múltjaimnak romja vagyok én.

És rátok is anyám, testvéreim,
Alig merem már vetni szemeim',
Sok szenvedés, sok kín, sok szörnyű átok,
Mit arczotokba mélyen vésve látok.

Mindnyájunkat megtört ez átkos élet,
Jó volna, Flóra, kint aludni véled,
Mindnyájan egy közös sírhant alatt
Álmodnánk édes, boldog álmokat.

VI.

A temetőben minden
Szellő fuvallata:
Egy haldokló betegnek
Utolsó sóhaja.

És mindenik madárdal,
Mely zeng az ágakon :
Egy testet öltött égő,
Emésztő fájdalom.

És minden lenge fűszál,
Sírhanton fakadó:
Egy hang a túlvilágból,
Egy drága síri szó.

És mindenik harmatcsepp,
Mely a füvön rezeg :
Egy köny, mely csendes éjjel
Égből alápereg.

Van itt panasz, fohász, köny,
Mely sír, sóhajt, beszél:
A holtak országában
Minden, de minden él.


Vasárnapi Ujság, 1884. május 25.
 
 
0 komment , kategória:  Palágyi Lajos  
Palágyi Lajos: Egy gondolat.
  2018-08-11 06:45:17, szombat
 
  Palágyi Lajos:

Egy gondolat.


Ne add egészen át magad,
Ha már kegyét bírod,
Maradjon még egy gondolat
Közöttetek titok.

Az a mi a legbecsesebb
Lelkednek mélyiben,
Mi másnak nincs meg, csak neked,
Maradjon sejtelem.

Ki mindent, mindent oda ád,
Vegyen koldusbotot !
Csak sugarat szórj, de magát
Ne oszd szét a napot !

Mással se bírsz, tiéd csak ez
Egyetlen gondolat,
Mit semmi lény meg nem szerez,
Ha nem adod magad.

Egy élet szenvedésibe
Került neked e kincs,
E röpke szó, e szent ige,
A melynek ára nincs.

Kimondod, elszáll . . . és nyomán
Nem támad semmi sem
S te állsz, mint megfejtett talány,
Unottan . . . üresen ! . . .


Vasárnapi Ujság 1888. julius 29.
 
 
0 komment , kategória:  Palágyi Lajos  
Palágyi Lajos: Hajnal.
  2018-08-10 08:03:45, péntek
 
  Palágyi Lajos:

Hajnal.


Engemet is ellep néha
Csüggedésnek zord árnyéka,
Kételkedni kezd a szivem
Minden jóban, minden szépben.

Kérdem bús kétségbe veszve :
Nem tévelygés minden eszme ?
Nem hiába való álom
Szent ábrándom, ideálom ?

Minek égni, lelkesülni,
Hogyha sirba kell merülni ?
S jónak, rossznak egy a vége,
Szétoszolni semmiségbe ?

Eszme, ábránd mind bohóság,
Fényes hiábavalóság,
Örök fátum, súlyos végzet
Nyomja az emberiséget . . .

Így évődöm sok-sok éjjel,
Rágja szívem titkos kétely,
Harczol bennem ördög, angyal,
Mig közélg a piros hajnal.

Piros hajnal fénye árad,
Elönti a róna-tájat,
Hit és ábránd újra éled.
Föllélegzik a természet.

A virágok újra nyílnak,
Szétözönlik fény és illat.
Szellő lebben át a fákon,
Harmat reszket a virágon.

Szellő, illat édes árja
Nyomott szivem' általjárja,
Érzem lelkem hogyan tágul,
Kioldódik békójábul.

Feledem a sötét éjjelt.
A nyomasztó, súlyos kételyt.
Felrepülök, fel az égbe,
Isten trónja közelébe.


Vasárnapi Ujság 1884. augusztus 31.
 
 
0 komment , kategória:  Palágyi Lajos  
Palágyi Lajos: Vigyázz.
  2018-08-02 08:23:14, csütörtök
 
  Palágyi Lajos:

Vigyázz.


Vigyázz, vigyázz, én jó hazám,
Jog és szabadság ősi menedéke,
Ki állsz sok véres harcz után,
Csak le ne döntsön ez a szolga béke.

Vigyázz, ne bízd el magadat
Hatalmas urak pártfogó kegyében!
Oh csak kegyencz vagy, - nem szabad,
Van szabadalmad, - jogod nincsen, népem.

Honszerző hősök fegyverét
Kezedből réges-régen kicsavarták,
Helyébe adták a cseléd,
Az udvaroncz szép czifra díszü kardját.

Nem hatalom, - dísz az csupán,
S dísz sem magadnak, - hej csupán uradnak,
Vezér ki voltál hajdanán,
Ah mivé lettek? zsoldos szolgahadnak.

S még azt is, szolga-köntösöd,
Csak addig tűrik uraid te rajtad,
Mig hű vagy mindenek fölött,
Mindenre kész, vak engedelmes fajzat.

S mig szolgálsz, egyre vész erőd
És egyre többet követelnek tőled.
Oh én hazám, féld a jövőt!
Elámított nép, óh mi lesz belőled?

Ha többé nem szolgálhatod
S föl sem használhat minden czélra téged,
A pártfogó majd félredob,
Keres magának alkalmasb cselédet.

S te haj! nem is tudsz igazán
Szolgálni úgy, mint annyi szolgalélek,
Szabadnak születtél, hazám,
És nem lehet, hogy megtagadjad véred.

Csak elkábított az a kegy,
De föltámadsz még, öntudatra gyulva!
A czifra díszt még leveted,
S honszerző kardod fénylik, villog ujra!

(1890)
 
 
0 komment , kategória:  Palágyi Lajos  
Palágyi Lajos: A múzsa.
  2018-07-26 08:02:58, csütörtök
 
  Palágyi Lajos:

A múzsa.


Barátaim előrelátón
Szereztek házat, birtokot;
Én átálmodtam ifjúságom
S javakhoz többé nem jutok.

Családi körben, tűzhely mellett
Ők üldögélnek boldogan;
Én künn rekedtem, künn didergek,
Leszállt a nap . . . már este van . . .

És méla bánat tölti lelkem':
Mért nem fáradtam idején ?
Amit kerestem, ím megleltem,
Otthontalan poéta én !

Most jer te, Múzsa, most mutassad,
Hogy hű szerelmed mennyit ért,
Hisz a világot én miattad
Hagyám el, a te csókodért !

Mindent bírhattam volna itten,
Mit mohó férfi-szív kiván,
De én te benned bíztam, hittem
S jövőmet érted áldozám.

S most, hogy egészen rád szorultam,
Csak most ne hagyj itt, most jövel !
Az én reád pazarlott multam
Tőled jövendőt érdemel.

S mert ifjúságom szűz hevében
Vad lázasan csókoltalak,
Most éppen olyan lázzal nékem
Add vissza minden csókomat.

Oh hadd felednem, hadd felednem
Vesztett élet-reményemet
És karjaidba hadd temetnem
Gyönyör közt sírva fejemet !


a_het_1894. julius 29.
 
 
0 komment , kategória:  Palágyi Lajos  
Palágyi Lajos: Kérdések.
  2018-07-16 07:23:24, hétfő
 
  Palágyi Lajos:

Kérdések.


Hogyha egyszer vége van már
A tündöklő nyár-időnek:
Minek is jő még utána
Ősz szomorú hervadása,
Köd és árnyék szemfödőnek ?

Hogyha egyszer vége van már
A rajongó ifjúkornak:
Minek marad itten még a
Tűnt ifjúság omladéka,
Vágy, mely lankadt, - szív, mely korhadt ?

S hogyha egyszer kiapadt már
A daloknak tűzpatakja;
Minek marad itten élve
A költő-sziv, mely kiégve,
Pusztulásnak gyász alakja ?


Vasárnapi Ujság, 1891. julius 19.
 
 
0 komment , kategória:  Palágyi Lajos  
Palágyi Lajos: Halálos betegen
  2018-07-08 09:29:09, vasárnap
 
  Palágyi Lajos:

Halálos betegen

(Kórházban.)


Fekszem halálos betegen,
Kétségb'esés ül lelkemen,
Fejem fölött az éji csend
Borús, homályos fátyla leng.

Kik valaha szenvedtek, tűrtek,
Most mind előttem elrepülnek,
Körültem lengnek, mind, de mind.
Kik tűrtek égő, néma kínt.

Fázó, didergő gyermekek,
Vonagló, sápadt betegek,
Oh, mennyi jaj, halálos hörgés,
Kétségbeejtő, bús nyöszörgés.

Itt széles, paszta csatatér,
Elárasztotta hősi vér,
A szélin országúti árok,
Hol haldoklókon varju károg.

Ott feldúlt város rémes üszkén
Vad ellenség tanyázik büszkén
És a piaczon lánczba fűzve
A város véne, ifja, szüze.

Előttem állnak mind a szentek,
Kik nép jogáért harczba mentek,
Körültük zúgó vérfolyó,
Szivükben lándzsa, nyíl, golyó.

Hová lett a sok szörnyű seb,
Pokol tűznél tüzesebb,
Mit ejtett ez az átkos élet? . . . .
Eltűnt . . . eloszlott . . . semmivé lett!

Ha költő szenved, nyomorog.
Tört kebeléből dal buzog
S enyhíti a vigasztalás is,
Hogy szenvedésit tudja más is.

Mily édes, édes a tudat,
Tört szívnek oh, mily enyhet ad,
Hogy gondja, búja a daloknak
Ah, mindörökké élni fognak.

Hogy könyünk nem hiába ég.
Olvassa sok, sok nemzedék
És forró könnyeink felett
Hullajt majd forró könyeket.

De ti elhunyt félistenek,
Kik szótlanul szenvedtetek
A szív mélységes mélyiben
S nem tudja soha senkisem,

Mi volt tinéktek enyhetek?
Mi vigasztalt meg bennetek ?
Fájdalmatok hiába volt,
A végtelenbe szétoszolt.

Az a sok bosszú, hosszú jaj,
Kétségbeejtő, mély sóhaj,
Mit keltett ez az átkos élet,
Eltűnt . . . eloszlott . . . semmivé lett.

Vasárnapi Ujság 1884. márczius 2.
 
 
0 komment , kategória:  Palágyi Lajos  
Palágyi Lajos: Vádaskodók.
  2018-06-26 06:40:27, kedd
 
  Palágyi Lajos:

Vádaskodók.


Szegény hazám, örök panaszszal
Halmoznak el rossz gyermekid,
Tőled mind ujabb jót kivánnak,
Neveznek fösvény mostohának,
Mert kincs, gyönyör nem jut nekik.

S már szitok, vád is kél szivükből,
Már pártos terven fő fejük,
Már idegenben is megszólnak,
Világgá azt kiáltva rólad,
Hogy itt a jóknak nincs helyük.

S te jó hazám, mindnyájunk anyja,
Ki mindig gyámolunk valál,
Megvéded még a vádolót is,
Megáldod még az átkozót is
S a rossznak is jót nyujtanál.

De magad is ezer csapástól
Még föl sem is épülhetél,
Fájdalmas szivű istenasszony,
Ki szenvedél sok véres harczon,
Kincs-garmadát nem gyűjthetél.

S még így is, bár magad vivódol,
Táplálod ezt, segíted azt,
Mi mult időkből maradt néked,
Szétosztod kincsed, gyöngyöd, éked,
Hogy elnémitsad a panaszt.

Emitt kezed könnyet törül le,
Ott verejtékes homlokot,
Ezt mult hűségért gyámolítod,
Azt a jövőért kitanítod,
S adsz mindegyiknek hajlokot.

S ha több jut egynek, mint a másnak,
Jó szived arról nem tehet,
S ha törtetők, önzők, ledérek
Szent bizalmaddal visszaélnek,
Mást érjen vád, ne tégedet.

S ne csak mást vádoljon zajongva,
Ki nem találja itt helyét, -
Eszmélve és magába szállva,
Saját szivében megtalálja
Balsorsa, búja kútfejét.

A kapzsi vágy az ott szivében,
Mely vérét hajtja, kergeti,
Vágyódva ujabb s ujabb élvre,
Küzdő honától mindent kérne
És mit sem adna meg neki.

Óh én hazám, mindnyájunk anyja,
Azt várja sok rossz gyermeked:
Te munkálj, fáradj ő helyettük,
Tedd jóvá sok könnyelmü tettük,
S csak baj, gond jusson teneked.

S van sok, ki már halottnak képzel,
Akit csak eltemetni kell,
És már-már fosztogatva téged,
Eladnád azt az örökséget,
Mit szerzél hősök vérivel.

Telhetlen bűnös gyermekek ti,
Még él és élni fog anyánk,
Ki minden fiát őrzi, védi!
S nem venni tőle, adni néki,
E hivatás szállott reánk.

Óh, emlékezzünk a nagyokra,
Honuktól mit se kértenek,
Od'adtak érte rangot, kincset,
Viseltek érte rabbilincset,
Áldoztak vért és életet.

Im ő, fejdelmek fenkölt sarja,
Élhetett dúsan, gondtalan,
S mert meghatá egy nép keserve,
Jogar helytt vándorbotot nyerve,
Honáért meghalt hontalan.

S a nagy, ki szellemének fényét
Addig árasztá szerteszét,
Mig újkor virradt a hazára
És amig ő reá magára
Szakadt az örök vak sötét.

S a hős, ki ifjú hitvesétől
És Muzsájától elszakadt,
Hogy egy küzdővel több legyen még,
És több sír légyen jeltelen még
S honáért még több áldozat.

S a hősök, vértanuknak serge
S az ismeretlen milliók!
Óh, én szülő hazám, teérted
Mind tűrt, mind szenvedett és vérzett
És nem kért tőled földi jót.

És mert nem kérték, megtalálták
A jót, miért hű szív eseng,
A szent összhangot önmagukban,
Eszméjük győzelmét honukban
S az örök éltet odafent.
 
 
0 komment , kategória:  Palágyi Lajos  
Palágyi Lajos: Remény.
  2018-06-06 07:34:11, szerda
 
  Palágyi Lajos:

Remény.


Lelkembe halkan, félve
Lopodzik egy remény,
Bevallani magamnak
Már alig merem én.

A régi szerelemnek
Utolsó óhaja
Megszólal a szivemben:
Ha most nem, ugy soha.

Ha mostan meg nem értjük
Egymásnak lelkeit,
Úgy erre többé már az
Öröklét sem tanít.

Ha most igaz barátok,
Testvérek nem leszünk,
Ítélet-harsonáig
Egymásnak elveszünk.

Ha mostan gyanú, kétely
Új vádakat kohol,
Két lélek társtalan majd
Örökké bujdokol.

Oh jer, epedve várlak,
Te ifjú szép remény,
A régi lángot lassan
Újjá élesztem én.

A múltat újra kezdjük,
De most vigyázva ám,
Okulva annyi régi
Átszenvedett hibán.

Ragyog majd uj szerelmünk,
Nem lesz csöpp foltja sem,
S szeretjük egymást sírig
Tisztúltan, nemesen.

Tolnavármegye, 1891. szept. 13.
 
 
0 komment , kategória:  Palágyi Lajos  
Palágyi Lajos: Előszó.
  2018-02-15 07:45:27, csütörtök
 
  Palágyi Lajos:

Előszó.


Oh, boldog ember, sors kegyence,
Kit pártba vett a jó szerencse,
Kit mindenütt fény, pompa környez :
Ne olvasd, dobd el ezt a könyvet.

Minthogyha sírnak öble lenne,
Úgy porlik éltem üdve benne;
Sok régi, sárga oldalát
Oh, mennyi sóhaj lengi át.

Minden, min eddig általmentem
A hosszú, kínos küzdelemben,
Mit lelkem eddig érze, sejte :
lm itt van e dalokba rejtve.

Ínség, nyomor s tapasztalás,
Mit nem tett soha senki más,
Győzelmes bűn, eltiprott érdem:
Mind itt kisért e dalfüzérben.

Emésztő önvád skorpiója,
Hogy nem tevém, mit kellett volna
S tevém, a mit nem kelletett:
E könyvecskében lelheted.

S ha olvasod: örökre véged,
Örökre veszve üdvösséged,
Szemed kinyílik, éjbe néz
És boldogságod sírba vész.

De te szegény boldogtalan,
Kinek már üdve veszve van,
Kit inség sivatagja környez :
Oh, olvasd, olvasd ezt a könyvet.

Vérző szived súlyos sebének
Lágy balzsam-ír lesz mind az ének,
Vigasztalón lelkedbe hat
S egy percnyi édes enyhet ad !

Ha kitaszított a világ,
Nyomorgó, sinlő páriát
S nincs a ki szánna senkisem :
Tudom, megnyugtat énekem.

Ha földre verve, eltiporva
Vergődöl sárba', szennybe', porba
S a bűnösé a diadal:
Tudom, megenyhit ez a dal.

Ha síkra szállni nincs erőd,
De vágyad mégis nagyra nőtt
És önvád dúl, emészt ezér' :
Meggyógyít ez a dalfüzér.

Ah, mert oly jó a tört kebelnek,
Ha tudja, hogy még más is szenved
S hogy nemcsak ő az egyedüli,
Ki szörnyű sorsát keserűli.

Koszorú.
A Petőfi-Társaság heti közlönye 1884. jun. 15.
 
 
0 komment , kategória:  Palágyi Lajos  
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 19 
2018.09 2018. Október 2018.11
HétKedSzeCsüPénSzoVas
1234567
891011121314
15161718192021
22232425262728
293031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 2 db bejegyzés
e év: 2470 db bejegyzés
Összes: 32366 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 400
  • e Hét: 18784
  • e Hónap: 129474
  • e Év: 1807973
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.