Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
szeretettel
  2011-11-26 09:31:32, szombat
 
 


Babits Mihály
KARÁCSONYI MADONNA
Regényes legenda, 1907



1.

Hármat fordult a nagy kulcs visszafelé, s a fakó fájú vasas kapu a kőapostolok alatt meg se rengett; a kecskearcú sekrestyés elbicegett a téren. Gyönyörű éjszaka volt; a csillagok azzal a hideg tisztasággal lobogtak, mellyel csak télen tudnak. A nagy, gót torony kíváncsian nyújtotta nyakát, mintha tekintetével követné a belőle távozó kucsmás alakokat a szűk mellékutcába.
A levegő üvegből volt, és minden átlátszó, s az óraütés hangja mint a kristály csengett.
Karácsony éjjele volt.

2.

Artúr lovag házából tivornya zaja hallatszott, döngött a hordó, céda lányok sikolya, duzzadt potrohok nevető rengése. Ezüstserlegek csengése karcolta az éji levegő hűvös üvegét.
De a szent percek egyházi illata bejárta a részeg lelkeket, és a lármás csarnokban teológiai vita folyt.
- Mi történhetik most a zárt egyházban, és mi érheti, ha ki azt meglesné?
- No, ott most öregapád táncolhat halottas gúnyában, ha ugyan felnyomhatja levéznult karjával az ormótlan követ, amire Gerhardus mester olyan hülyének véste rá az arcát.
- Addig igyál hát, míg téged is a kő alá nem dugnak - ordít egy kicsattanó hatorrú levente.
- Bizonyosan tudom - mondta Páter Lucentius, a házi pap, és megtágította cingulusát -, bizonyosan tudom, hogy ilyenkor asszonyunk, Mária jár egyedül a dómban, és a kisfiát viszi fényes karján, és mennyei világosság tölti be a hajót. Párizsban, ahol az isteni tudományt hallgattam, a halhatatlan Abelardus mester a legmélyebb titokba is beavatott.
Szűz Mária jár a templomban, ilyenkor, egyedül.

3.

Borfoltok a vastag asztalon, hányásfoltok a lócákon és padlón.
- Én - mondta Artúr lovag -, én szeretném látni Miasszonyunkat, amint a templomban járkál, egyedül.
- Az pedig, aki látja - mondta Páter Lucentius -, azt pedig, aki látja, élve nem marad.
- Majd jön öregapád - szólt egy másik vitéz -, majd jön öregapád, és magával hív.
- Most azért is elmegyek - felelte Artúr lovag -, elmegyek, s megnézem. Mert csüggednek a gyertyák, és homály szövi be pókhálóval a boltozatot. Ott azonban most égi fény ragyog, azt mondja a barát. Ti pedig disznók vagytok, és nem méltók, hogy veletek legyek. És én nem félek semmitől, az öregapámtól legkevésbé, mert ő pipogya volt addig is, amíg élt.
- Részeg vagy, öcsém - szólt egy nagy bajuszú.
- De nem fog bejutni - bizonyítgatta fontosan Bor vitéz. - Nincs ember, aki e szent éjszakán megint kinyissa a templom ajtaját; nincs ember, aki ne félne Istentől.
- A rossz lélek száll bele - jegyezte meg Páter Lucentius.
Jöttek a szolgák lobogó fáklyákkal. S a lankadt vendégsereg Artúr nyomában, kivonult a hűs levegőre. A lányok sikoltoztak és fáztak. Az izzadt lovagok támolyogtak és félrementek.
Csak Kádár vitéz, aki már nem tudott járni, maradt a teremben. Nem lelte az ajtót, s a falnál befogózott egy üres fegyverzetbe; azt hitte, hogy pajtás. A rozsdás vassal falba ékelt vasbábu nem bírt a részeg ember súlyát, s vele együtt zajjal a földre terült. Kádár csókolgatta, s a homlokát hűtötte a hűs vason, s berondította rondaságaival, s fetrengtek, mint két disznó. S a koppantatlan gyertyák hanyatló világa hosszú, rémes fénysávokban táncolt ez idilli képen.
A nagy feszület elborult a falon.

4.

- Hé, sánta ördög, pokol sekrestyése, szakadna rád az öreg pillér, tudom, felébrednél.
- Nem, nem tehetem, uraim, nem tehetem, elkárhoznék. Az uraknak mindegy; szegény ember legalább a másvilágon üdvözöljön.
- Ne bántsátok, nem vesszük el tőle a kulcsokat, bűn lenne. Az éj gyönyörű, a tél csodálatos. Nézzétek azt a sok fene párkányt, árkádot, rozettát. Van ám itt mibe kapaszkodni. Az Isten is mászásra teremtette a frankusok templomait.
- Az emberek nem mernek kinézni odúikból, mert hallanak, hahaha! Ki mulathat karácsony éjjelén? Gonosz rémek lehetnek! Hahaha. Pedig most pompás ám idekint, és jobb a levegő a bornál: hűvös, csillapító.
- Vaj, alszik-e a pap?
- A gonosz lélek szállt meg benneteket - ismételgeté Páter Lucentius.
- Részeg vagy, öcsém, és magasan vannak az ablakok. Az első párkányról levisz az ördög, és kitöröd a nyakadat.
- De nemigen ivott.
- Nem volna nála jobb tornász a vajda udvarában. Zára várát megmászta egy ostromon.
- Látni akarom Máriát. Milyen lehet? Olyan-e, mint festik?
- Hogy jutsz fel? Hogy jutsz be? Hogy jutsz le?
- Istentelenség. Ne kísértse kegyelmed az Istent.
- Quintus Curius - vagy Curtius - vagy Sestercius - fránya verje a nevét - megleste az asszonyok sacrificiumát, és belecsapott a mennykő. Olvastam a románusok históriájában.
- A diákok religióját az ördög találta ki. De én nem félek az ördögtől sem. A Jézuska megszentelte Antoniust, aki színről színre akarta őt látni. Én nem riadok semmitől, hogy a szent Szüzet lássam.
- Mindig ilyen volt. Bolond - szólt a nagybajuszú.
- De Antoniusról igazat mond - morogta Lucentius. - Asszonyunk, kelgyelmezz! Belé szállt a Szentlélek Úristen.
A lányok vastag keszkenőket terítettek a sekrestyés háza előtti padra, és ráültek. ,,Cseppet sincs hideg - mondogatták. - Nagyszerű a fekete karácsony." Egy részeg ember az utca mellé dőlt.
- Ez a templok olyan, mint a bábeli torony. Ne mászd meg, ne kísértsd az Istent!
- Az Isten velem van. Milyen tiszta az ég!

5.

A keze egészen áthűlt, amint a márványtűkbe és kőrózsákba kapaszkodott. Végre fenn volt az első párkányon.
- Bim! Bam! - az óriási óra ütött a feje fölött. Állt már nagyobb magasságokon, de most szédült. Nem csoda. Nem baj.
Szétnézett. Az ablakok már mind sötétek voltak. A messze dombon látta várát. Lenn a téren az emberek... Istenem! Az emberek!
Mindehhez semmi köze. Benn, a kövek mögött más világot sejtett.
A hold élesen sütött, és besárgította a köveket.
A kövek egész jó lépcsőt csináltak. A párkányok egymást érték. Az árkádokba megkapaszkodhatott. A rozetták réseibe bedughatta a csizmája hegyét. A kis kőobeliszkekbe meg lehetett támaszkodni.
A félpillérek fejére rá-ráült. A lapos ormokon végigsétált. Ágaskodva fogózott párkánytól párkányig. Nem félt semmit. A meredek támaszkövön nyugodtan imádkozott.
A hold bevonta őt. Messziről tán egy mozgó dísznek látszott, mint egy fali gyík. Mint a dóm zergéje, nem félt semmit.
Egyre azon bámult, mily nagy itt, ami alul nézve kicsi. A filigrán cifraságok közelről ormótlan kolosszusoknak tetszettek.
Még egy lökés, és az ablakot éri. Ó, itt vigyázni kell. A párkány oly keskeny, hogy alig lehet megfogódzni. Az ablak vastag, festett üveg. Egyetlen kis táblája volt tárva, szellőztetés végett. De azon nem fért be. Az ablak vastag, festett üveg.
Szent Erzsébet volt ráfestve a rózsákkal. Így visszafelé haloványan látszottak az éles, színes vonalak. Artúr alig tudott megkapaszkodni.
Harci csákánya mindig az övén volt. Az egyik kezével kapaszkodott, a másikkal kivette a csákányt. A keze didergett, meredt. Ingott. Visszakapaszkodott csákányos kezével. A csákány leejtette.
A csákány nagyot koppant. Zengett, visszazengett.
Lemászott a csákányért. Nem nézett a mélységbe. Vigyázva mászott. Teljesen józan volt és számító.
Jól megkapaszkodott, hátravetette a csákányt, és számítva, nagy lendülettel ütött. Szent Erzsébet zuhanva, csörömpölve széthullott.
Rá is hullott fejére; behunyta a szemét. Mit tesz az?
Bedugta a fejét: sötét volt. Csak a hold szűrődött át a színes ablakon kísértetiesen.
Semmi.
Szédítő mélység és magasság. Belép a belső párkányra. Járt-e itt már ember? S ilyenkor? A finoman szőtt félhomály elfogja a lelkét. A fenyőforma kőívek egymásra borulnak. A fekete pillérek dús lába ködbe vész. Rejtelem, rejtelem. Az oszlopok árnyai új oszlopok, elfeküdt oszlopok. A kőerdő nesztelen. Mily kicsiny az ember. Íme, egy befalazott végtelenség. A legszebb, amit földi kéz alkotott...
Ah, szűz Mária, segíts! Nem volt ő már így egyszer? Ült ő már egyszer ezen a párkányon, nézett a homályba. Álmában. Ült ő már itt. Borzasztó, borzasztó.
Ha innen lebukna!
Most feláll, lassan jár, támaszkodik a falhoz. Ott csillár: a párkányszögletről át lehet lépni a csillárra. Onnan majd látni a hajót, egészen.
Szűz Mária, ne hagy el! Szent Erzsébet, bocsáss meg!
Milyen por mindenütt.
Miért is jött ide? Valamit látni akart.
A távolban, lent rezgőn izzik az örökmécs.
Most... egy nagy lépés... A nagy csillár meging... hintáz... Ráül a csillárra, szétveti a combját, mint a paripán. Lelógatja a lábát a homályba. Az aranyzsinórba kapaszkodik; az aranyzsinór nem szakad le. Hintáz.

6.

Halk zene, finom fény.
Mária, aranyvirág, megindul az óriás hajóban. Ki tudja, honnan jött, s hova megy? Ki meri kérdeni? Amint közelebb, közelebb jön, a középre árad a fény. Nem éles fény, csak gyönge és édes, s az Ő isteni alakjából árad. A sarkok, a szögletek homályban maradnak. Halk, távoli zene hallatszik, gyermekhangok, s a homályból apró angyalfejek ütik ki magukat, alig észrevehetően, szárnyas gyermekfejek.
Artúr szíve dobog, s a nagy csillár hintáz.
Az angyalok királynéja jön, jön. Nem a lábával lép, csak leng, tova, leng a holdsarlón. Ez egy fényes fénysarló, fényből a lába alatt. Halkan, halkan leng az isteni alak. Magas és karcsú és szép, olyan, mint egy elefántcsonttorony. Halkan, halkan suhan az isteni alak. A ruhája sötét és mégis fénylő és hosszú és lengő, eloszló. Sötét haja lágyan elomlik. Enyhe dicsfény köríti fehér homlokát.
A hodsugár keresztül-kasul szövi a belső teret; de ki látja? Az izmos pillérek árnyai eltűnnek.
Mária, tenger csillaga, libeg a lapuló sötétség tengerén. Halkan libeg a pillérerdőn, a színes, íves ablakok között. Felhőbe borult fent az óriási bolt. A padsorok titkos angyalkákkal telnek. A magas kóruson, az orgona sípjai között angyalfejek röpködve játszanak bújósdit. Az orgona fehér billentyűin Szent Cecília átkátszó ujjai suhannak.
Dalol az angyalnép.
Mária, mennyországnak kapuja, méltóságosan száll. Nagy, fényes keszkenő simán födi Asszonyunk vállait. Áldó szemei ragyogó ablakok, melyeken a mennyországba látni. Hét tőr döfi szívét. Mária, Magyarország védasszonya szeretettel mosolyog.
Ah, a szószék galambja szárnyait rezzenti, halkan csobban a keresztmedence, megelevenedik a szegények bibliája, a kőszentek hódolni jönnek Máriának.
Mária, Istennek anyja, karján tartja fiát. Fiát viszi, és fiára néz a fájdalmas anya. Szívében hét tőr. De az isteni gyermek fényes arca mosolyog. Mária halkan, halkan előbbre száll.

7.

Artúr lovagot másnap a kecskearcú, sánta sekrestyés összezúzva találta a kövön, a nagy csillár alatt.
 
 
0 komment , kategória:  Babits MihályKARÁCSONYI MADO   
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 2477
  • e Hét: 11266
  • e Hónap: 90824
  • e Év: 2032104
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.