Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
szeretettel
  2011-11-30 12:43:00, szerda
 
  Győry Vilmos: Van, a ki ránk gondot visel!



Ez a történet nem valami kigondolt mese, hanem valóban megtörtént esemény. - Gyakran megfordultam azon családnál, a melylyel történt, s maga a családfő közlötte velem egy bizalmas alkonyon.

Ugyanis legelső megjelenésemkor ki nem kerülné figyelmemet egy sajátszerü kép, mely a Berlin egyik legelőkelőbb utczájára nyiló öt szobás szállás legdiszesebben butorozott nagytermében függött.

A kép ebből állott: igen csinos aranykeret foglalt be egy fehér lapot, melyen, üveg alatt, rajz vagy festmény helyett egy angol nyelven irt karácsonyi versecske volt szemlélhető, s alatta irva ezen szavak:

"1842. Karácson. Oh van, a ki ránk gondot visel!"

Sokáig szemléltem e képet, s végre bátor voltam kérdést intézni.

- Feltűnt önnek? - kérdé a kedélyes öreg úr mosolyogva - van ennek egy társa is, de az én szobámban.

S evvel karon fogott, és hálószobájába vezetett. Ott is diszes aranykeret függött, melybe meg kép helyett a vargamesterséghez tartozó mindenféle eszköz volt foglalva.

Az ilyen magyarázat persze nem hagy kielégiteni, sőt csak inkább fokozza kiváncsiságunkat.

- Majd ha egykor magunk leszünk, s ha érdekli önt, beszélek egy történetet, mondá az öreg mosolyogva.

S néhány nap mulva beváltotta szavát.

Egy alkonyi órában látogatást tettem a családnál ismét, az öreg úr maga volt honn, s nem feledkezék meg minapi igéretéről. Két karosszéket vontunk a pattogó tűzű kályha mellé, s egymással szemközt helyet foglalva, a kedélyes öreg úr igen nagy bensőséggel e történetet beszélte el:

- Nem tudom, tapasztalta-e ön az életben, hogy vannak emberek, a kik - ugy látszik - azért vannak teremtve, hogy szenvedjenek. - Jellemük és magaviselete ellen kifogást nem tehet senki, becsületességükön nincs egyetlen árnyfolt, - bizonyos ideig talán elégedettek is, - hanem egyszerre csak, nem tudni, miért és nem képzelhetni hogyan: a sors elkezdi őket sujtani, csapást csapásra mér rájuk, s néhány rövid év, sőt talán néhány rövid hónap elrabolja minden boldogságukat.

Én ismertem ilyen férfiut. Kereskedő volt Hannoverában, becsületes szorgalmas ember, a ki nem vétett soha senkinek. - Tökéletesen megvolt elégedve sorsával, s ha vágyott még valamire, az egy szerető női sziv volt, a mely örömeit megossza, hogy ezzel annál nagyobbak, annál édesebbek legyenek.

S nem maradt teljesületlen ezen vágya sem. Nem épen szegény szülék egyetlen gyermekét jegyzé el, a ki már csak azért is megérdemelné az egyetlen, sőt páratlan nevet, mert igazán és tisztán szeretett.

Oh ha látta volna ön e kis családot, a mint én láttam, midőn boldogságuk évnapján ily bizalmas, kedves alkonyon együtt ültek, a nő szülei, a fiatal pár és szerelmük záloga szép, telt arczu kis csecsemő! A szülék és nagyszülék szemében köny csillogott, ajkaikon mosoly lebegett, mikor egymásra, majd megint a kisdedre néztek, s halkan sóhajták mind a négyen:

- Mily jó az Isten!

Ah ha látta volna ön egy hónap mulva, mint a hogy láttam én, hogy a sors hogyan megsemmisitette ezt a boldogságot?! Nehéz elhatározni, vajjon azon csodálkozunk-e inkább, hogy oly rövid idő alatt történt e változás, vagy hogy ilyen változás történt?!

Minek festeném hosszasan a hamar jött, de soká-soká tartó szenvedést? A nő szüléi egy rövid hónap alatt meghaltak, s a fiatal pár épen azon napon temeté el első szülöttét, midőn tudomásukra jutott, hogy azon kereskedelmi ház, melynél majdnem egész vagyonuk letéve volt, megbukott.

És ne vélje ön, hogy ez kigondolt mese, mintha talán véle sajnálkozását akarnám felgerjeszteni, költeménynek tulság volna ennyi csapás, oh de a valóságban iszonyu!

S most már mittevők legyenek? Kicsoda kölcsönözne Németországban a bukott kiskereskedőnek annyit, hogy üzletét folytathatná? Hiszen a kölcsön vett pénz maga is áru már, s ha ez maga emészti el a kamatokat, mi maradjon akkor élelemre, kiadásokra, tőketörlesztésre.

Azután meg a szellemi nyomás! Minden hely, a hová szem nézett, a kedves eltávozottakra emlékeztetett és ez az emlékezés fájt, fájt kimondhatatlanul.

Hannoverából az idén is sokan vándoroltak ki Amerikába. Csodás dolgokat beszéltek arról a tengerentuli világról. Voltak egyének - a kereskedőnek személyes ismerősei - ,kik bár ő nála kevesebb szorgalmuak, néhány év mulva mégis gazdagon tértek vissza.

S a mit az ember óhajt, vagyonszerzési remény, hatalmasan működtek együtt, hogy a fiatal párban megérleljék a kivándorlás gondolatát.

S kivándoroltak.

Nem tudom, álmodta-e ön valaha, hogy igen igen sok kincset talált, a midőn már kinyujtotta utána a karját, akkor felébredt, s akkor olyan fájdalmas érzés lepte meg, hogy minden csak álom volt.

Ilyen álom volt - Kalifornia! Milyen rémitően csalódtak! Hiszen az az aranyásás borzasztóbb munka a kőfejtésnél. Alig voltak fél évig az aranyországban, férj és nő testben és lélekben megtörötten odább kivánkoztak ismét..

Igen, de hová? Oh bizonnyal jó az Isten! A férj meghallotta, hogy New-Yorkban egy gazdag kereskedő, az ő földije, kinek évekkel azelőtt igen sok szolgálatot tett, midőn amaz még Hannoverában kalmárkodott. Ha valahol - ennél bizonyára lesz valami állomás, - fel tehát New-Yorkba!

Hanem az emberek igen igen megváltoznak, ha meggazdagodtak! A férj megjelent ama gazdag úr előtt, elpanaszlá sorsát, elpanaszlá olyan szavakban, hogy a követ is meginditotta volna, és a kereskedő? Azt felelte hidegen:

- Hja édes barátom, ez igy megy a világon! Én bizony nem segithetek önön semmivel.

És valóban minden segély nélkül hagyta.

S most képzelje ön a fiatal párnak helyzetét. Egy roppant városban, a hol mind, mind csupa idegen és ismeretlen ember lakik, egy roppant városban, melynek egyik legfélreesőbb utczájában nyomorultan, betegen tengődik a fiatal nő, alig néhány hónapos kisdedével, mig a férj kora reggeltől késő estig állomást hajhász, kész volna bármely hivatalt elvállalni, a mely becsületes, a melyet megbir, s a mely elég jövedelmet ad, hogy családját eltarthassa, és annyi száz és százezernyi ember között nincs egyetlenegy, a ki megszánja e nyomort, s aki módot nyujtson enyhitésre!

- Megsegit az Isten! Majd jóra fordul megint minden!

Ez volt eleinte a vigasz, hanem ez is bágyadtabbá lőn minden nappal. És végre végre megszülemlett a borzasztó gondolat! Sötét órának sötét gondolata, de igen könnyen kimagyarázható.

Már akkor harmadnapja nem ettek semmit. A nő emlője nem tudott táplálékot adni a viaszsárga beteg csecsemőnek, a férj nem tudott egyetlen enyhe falatot nyujtani a szenvedő anyának. Mi lett volna még, a mi kivánatossá tegye előttük az életet?!

Ha talán becstelen uton akar vala keresni, arra kinálkozék elég alkalom, de mind a férj mind a nő sokkal romlatlanabbak valának, inkább a halált választák, semmint az életet és a bűnt.

Éppen karácson előestéje volt az ezernyolcszáznegyvenkettedik évben. Künt a leggyönyörűebben alkonyult le a téli nap, utosugáraival megaranyozta a templomok kupjait és tornyait: ezekben ünnepélyesen kondultak meg a harangok, hirdetendők Istennek dicsőségét, a ki egyszülöttét küldé a földre s ugyanekkor pattogott, sziszegett már ama kis szobában a meggyujtott szén, melynek gőze három életet volt elfojtandó.

Oh ez rémületes alkony volt! A szén ugy sziszegett, ugy pattogott, s oly gyorsan terjeszté fojtó gőzét.

A férj ott ült beteg neje ágya mellett, és sirt! Csodálatos, hogy e borzasztó pillanatban birt még annyi lélekjelenléttel, hogy sirhatott.

- Oh e gőz, jaj énnekem! - sikoltott fel a nő szomjuan s lázasan, megragadta férje kezét, azután bágyadtan hanyatlott vissza!

- Türelem, Betti, mindjárt vége lesz mindennek! - susogá a férj kábultan, rémitő hidegséggel.

- Istenem, Istenem, irgalom Istene! - kiálta a szegény asszony és imára kulcsolá száraz kezeit.

E pillanatban koczogtak az ajtón:

- Dicsőség légyen Istennek a magasságos mennyekben - szólt kivül egy férfi hang - a földön békesség és az emberek közt jóakarat!

Ha én önnek hiven le tudnám festeni, hogy e szavak milyen hatásuak voltak!

Oh az élet mégis kedves tulajdon!

A kábult férj, a ki előbb esküvel fogadá nejének, hogy bármily kint érezzen meg nem nyitja sem az ajtót, sem az ablakot, de e hangra örömkiáltással szökött fel helyéről, az ajtóhoz rohant, s egy hatalmas rántással kitárta.

Az érkezett férfiu egy vallásos egyletnek tagja volt. Vannak Amerikában egyletek, melyek kegyes tagjai a nagyobb ünnepek alkalmával házról házra járnak, s az ünnepet tárgyaló valláserkölcsi nyomtatványokat osztogatnak. A vagyonosabbak fizetnek ez ajándékért jótékony czélokra, a szegények kapják dijtalanul, vigasztalásul.

- Az ég irgalmára, mi történik itt? - kiálta fel a karácsonyi költeményt hordó férfi - hiszen ez háromszoros gyilkosság akart lenni!?

S lehetett volna tagadni?

A boldogtalan férj elpanaszlá sorsát. A becsületes ember a legérdekeltebben hallgatá végig szavait, néha néha szakasztván csak félbe az iszonynak vagy a szánalomnak felkiáltásával.

A férj elbeszélése rövid volt, de hatott. Nem telt bele fél óra, s a beteg nő és gyermeke tiszta kórház kényelmes ágyában szenderegtek, s a férj ágyuk előtt térdelt, sirt és imádkozott.

Hanem imádsága nem állt egyébből, mint e szavakból:

- Oh van, a ki ránk gondot visel, legyen áldott az ő szent neve!

Hanem miért untassam önt még soká. Az a férj én valék, az a család az én családom volt. Ifju ember, higyje meg, rövid három év alatt szenvedtünk annyit, hogy sok volna egy életre!

Azon költemény, melyet amaz aranykeretben lát ön, ugyanaz, mit akkor, amaz emlékezetes napon hozott megmentőm.

S mit jelent a másik kép?

Megmentőm ajánlata folytán egy czipőgyárba jutottam munkásnak. Ez volt azon szerszám, mi szobámban függ, melylyel az első félévben nőmnek és gyermekemnek életét biztositám. Oh úgy-e megérdemli ez is, meg ama vers is, hogy ismét boldog emberré levén, mindkettőt aranykeretbe foglaltassam?

Félév mulva nőm és gyermekem tökéletesen erőhöz jöttek, s mintha a mult csak borzasztó álom lett volna, ugy tünedezett fel lelkünk előtt.

Sorsunk azután napról napra javult. Végre oly jóvá lett, hogy legyen hála a mindenható Istennek, nehéz volna embert találnom, a kivel megcserélnék.

Megismerkedtem mesterségem folyama alatt egy nagyszerü bőrgyár tulajdonosával, az megszeretett, megbizott bennem, a mint a kis Némethont meglehetősen ismerem, engem választott berlini ügynökévé.

S azóta milyen boldog ember vagyok! S minek köszönhetem boldogságomat? Ha a kényszerüség annyira lesujtotta volna lelkemet, hogy vétkes uton akartam volna élelmet biztositani: eddig talán régen valami nyirkos börtönfenéken tespednék, mig nőm és leányom, oh még e gondolat is borzasztó!

De nyugodt szivvel mondhatom, hogy a becsület utjáról soha el nem tértem, s ihletten hirdetem, hogy van, van egy hatalmas úr, a ki ránk gondot visel! Ha ád is szenvedést, a vigasztalást sem vonja meg, s midőn a szükség legnagyobb, akkor van hozzánk legközelebb! Áldassék az ő szent neve örökké!
 
 
0 komment , kategória:  Győry Vilmos: Van, a ki ránk g  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 3531
  • e Hét: 33098
  • e Hónap: 78170
  • e Év: 2019450
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.