Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
szeretettel
  2011-11-30 12:52:33, szerda
 
  Kisbéry János: Karácsony



Nemsokára hát ismét karácsony lesz. Mégegyszer és ujra karácsony. Mintha egy végtelen körben mozognám tova és életem apróbb-nagyobb állomásai időről-időre visszatérnek hozzám. Tavasszal hitetlenkedve meregetem a szemeimet: ujra tavasz lesz? Hát nem mult el végérvényesen és visszavonhatatlanul a tavalyival, az ifjusággal? Nem örök állapot-e az elmulás, a pusztulás, a tél? Minden elölről kezdődik, ismétlődik? És most a karácsonyban is kételkedem. Miért lenne karácsony? Hiszen elmúlt már. Az egész olyan valószinütlen, mint egy álom. Karácsony...Tél, fehérség, az égen szikrázó csillagok, a szivekben ünnepi áhitat, a levegőben az angyali ének hangjai...

E pillanatban még nincs karácsony, de közelsége nyugtalansággal tölt el, mint utast a cél közelségének tudata. Készülődöm, kászálódom, mint aki nemsokára megérkezik valahova és kiszáll.

Hitetlenül élek, az egész életem hétköznap, de a karácsonyt mindig kikötőnek éreztem céltalan-parttalan életemben, ahol megállapodni, célhozjutni kivántam.

Mintha a karácsony tartogatna a számomra valamit.

Évről-évre elfog a vágy a karácsony méltó megünneplésére. Már hetekkel az ünnep előtt titokban lázas előkészületeket teszek, számolom a napokat, programmot csinálok. Annyi lomposan, felöltözetlenül és megborotválkozatlanul átténfergett ünnep után ezen a napon ismét szükségét érzem annak, hogy tetőtől-talpig felöltözködjem, a lábamon cipő fényeskedjék, a nyakamat keményitett gallér feszélyezze.

Forró vízben mosakszom, sok szappannal. Ötpercenkint a tükör előtt állok, fésülködöm, nyakkendőt kötök.

Ünneplőbe vágom magamat, pedig nem megyek sehova és hozzánk se jön senki. Csak ugy, magamnak. A karácsonynak.

Ha egy lakatlan szigeten élnék, teljes egyedüllétben, akkor is igy tennék. Viselkedésem oktalannak és megmosolyognivalónak látszik, én azonban tudom, hogy nem az. Ugyanazt csinálom, amit az álmodó, aki felébredt, de továbbra is lehunyva tartja a szemét és a valóságról nem vesz tudomást, mert álmát folytatni szeretné.

Egy álmot kergetek az emlékek illuzióiban, mely megejtett egykor és igézete alatt tart azóta is..

Gyermek voltam.

Ez volt az álom.

És a valóság most az, hogy nem vagyok többé gyermek.(...)

Az álmaink egyre rosszabbak lesznek és álmunkban is szeretnénk elaludni, ott folytatni, ahol még jó volt álmodni.

Az életem hajótörést szenvedett valahol. Elvesztette izét, zamatát, értelmét, megfakult, elvizenyősödött. Csak emlékeim vannak.

Elszegényedtem és abból élek, amit az emlékeim jelentenek a számomra.

A gyermekkorom boldogságát idézi vissza a karácsony is mindabban, ami rá emlékeztet.

Ez a szertartás az ünnepestével, a készülődés, az öltözködés az emlékek mágikus varázsával hat rám. Mintha a tárgyaknak lelkük volna és magukban rejtegetnék mindazt, ami volt egykor és boldoggá tett.

*


Hétéves voltam. Volt-e azelőtt is karácsony? Nem emlékszem. Szegények voltunk, gond, küszködés, nélkülözés töltötte ki az életünket. A karácsonyt talán eltitkolták előlem. Nem akarták a szivemet fájditani vele, céltalan vágyakozásnak tenni ki örömökre szomjazó gyermeklelkemet. Ebben az esztendőben azonban bizonyos jólét költözött be hozzánk. Annuska és Csörike hugaim elhaltak, átmenetileg egyetlen gyermeke maradtam szüleimnek, kevesebb kenyér, tej, ruha, cipő fogyott és igy történhetett, hogy ezidén karácsonyra is jutott.

Ez volt az első karácsonyom.

Már hetekkel előbb készülődtem rá. Ábrándos lettem, és szórakozott. Életem sok kis célja, csákója, kardja, furulyája és fanyelü bicskája után most valami nagy dolog következett. Végtelen és felmérhetetlen. A karácsony.

A világ világossága, fénye, ékessége, gyermekálmaim királya, a legszeretnivalóbb lény, a kisgyermek Jézus látogatását jelentették be szerető szüleim, mint megfelebbezhetetlen tényt, hogy ajándékokkal jutalmazza meg a jókat és számonkérje viselkedésüket, szófogadatlanságukat, engedetlenségüket, csinyjeiket azoknak, akik rosszak voltak.

A lelki teherbiróképességem legnagyobb próbatételét jelentette a közelgő karácsony. Becsvágyó kisfiu voltam. A dac és elfordulás oly dolgokkal szemben, amelyek számomra valamilyen okból elérhetetlennek látszottak, nem elégitett ki. Ehhez sohasem voltam eléggé vásott és rosszindulatu. Ha a szüleim valamiért megbüntettek, nem menekültem duzzogásba, megátalkodottságba, mint önkéntes számkivetettje az életnek, hanem az ellen fordultam, aki mindezt okozta: a bennem lakozó rossz ellen s esetről-esetre őstintén megfogadtam, hogy megjavulok, nem teszek többé olyat, ami miatt meghasonlásba kellene jutnom a környezetemmel és önmagammal. Most is, hogy a kis Jézuskát vártam s számot kellett vetnem a rossz lelkiismeretemmel, nem találtam kielégitőnek azt a megoldást, hogy nem kell nekem a kis Jézuska, meg az ajándéka s legfeljebb megszököm előle vagy legekszem és a fal felé fordulok. Nekem bizony kellett. Szerettem a kis Jézuskát s hogy büntudat és rossz lelkiismeret válaszut elé állitott, habozás nélkül megtagadtam minden közösséget rosszabbik énemmel.

Hatalmas lelki-nagytakaritásba fogtam.

Most láttam csak, hogy mennyi kivetni-, rendbehozni- és számonkérni való van bennem. Mennyi bün, elvetemültség, alávalóság ülepedett lelkem iszapjában, mintha ott sem volna s ez mind csak most vált nyilvánvalóvá, hogy et az esemény az iszapot felkavarta.

Volt két pajtásom, a sánta Mészáros Sanyi, meg a szomszédja, a Bulyovszky Misi. A velük töltött órák, különféle csinyek, beszélgetések, illetlenségek emléke most aggodalommal töltött el. Különösen aggasztott a hármunk között fennálló bünszövetség ügye. Ez abból állott, hogy Bulyovszky és Mészáros, akik nálam idősebbek és rafináltabbak voltak, egy napon nagy titkolózva félrehivtak és beavattak egy tervükbe, melynek értelmében mi hárman szövetkeztünk arra, hogy a Bulyovszkyék kissé már korhadásnak indult deszkakeritését nap-nap után rendszeresen - hogy is mondjam csak... - le-illetlenkedjük, mert igy majd hamarabb elpusztul, ujat kell helyébe csináltatni és mi hozzájutunk egy csomó deszkához, amiből nagyszerü kocsikat, hajókat, vizimalmokat és egyéb játékszereket lehet csinálni, amit azután hosszu időn keresztül kitartó fanatizmussal és következetesen végre is hajtottunk. Ez határozottan csunya dolog volt és kártevő szándékkal történt. Bün volt. Vajjon mi erről a Jézuska véleménye, aki előtt nincs titok, aki mindent tud és lát s igy minden feltevés szerint erről a dologról is tudomása van? Vajjon nem sújt-e a megvetésével és fordul el tőlem, mint olyan valakitől, aki méltatlan a kegyeire, eljátszotta a jussát ahhoz, hogy oldalán a jók és igazak közt helyet foglaljon s egykor elnyerje a mennyországot?

Megfogadtam, hogy Bulyovszkyval és Mészárossal nem barátkozom többé, karácsony után sem, mert az ő társaságuk, modoruk, viselkedésük, erkölcsi és jellembeli magatartásuk összeegyeztethetetlen egy olyan kisfiu lelkiigényeivel, aki a kis Jézuska elismerését akarja kiérdemelni.

Egyszer elloptam egy krajcárt és cukrot vettem rajta. Ez is eszembe jutott. A gyomrom émelygett a büntudattól, az a rég megevett cukor kikivánkozott belőlem. Loptam! E bünöm nyomasztó és sötét emlékeivel ugy bujkáltam napokig a kertben, az ól és a fészer mögött, meg a padláson, mint Káin, miután megölte öccsét, Ábelt. Nem volt nyugtom, maradásom, féltem a holnapra gondolni. Vajjon van-e erre a bünömre bocsánat? És ha nincs? Ha a kis Jézuska szóváteszi, számonkéri tőlem azt a krajcárt? Rám mutat ujjal és elárulja szüleimnek, Ha fogja a karácsonyfát és felháborodva kijelenti, hogy amely kisfiu pedig krajcárt lop és cukrot vesz rajta, annak nem jár karácsonyfa, hanem virgács és végigver rajtam? Az arcom égett a szégyentől, a lelkifurdalástól, amikor ezt a bünömet esténkint, az ágyban, számonkértem magamtól és hideglelős lázban vacogtam, remegtem a dunnám alatt. Mrgfogadtam, nagyon és igazán, hogy nem ezt nem teszem többé. Csak most, még az egyszer bocsássa meg a kis Jézuska, ne taszitson el és jelentse ki, hogy elkárhozott vagyok, örök gonoszságra és megvetésre itélve. Jó leszek, szófogadó leszek. Olyan leszek, mint a kis Jézuska. Ő lesz az egyetlen barátom, játszótársam és csak azt teszem, amit ő jóváhagy. Majd, nemsokára, ha meghaltam és feljutok az égbe, a mennyországba, ahol angyal leszek...

Igy vártam a karácsonyt, kétségek, aggodalmal és reménykedések közepette. Ezidőtájt játazsani se mentem sehova. Otthon ültem és a leckémet tanultam vagy a szüleim parancsát lestem. Én magam ösztökéltem őket parancskiadásra, hogy engedelmeskedhessem s a szófogadásommal szaporitsam erényeim számát. Mindent elkövettem, hogy égi számlám követelrovatát aktivvá tegyem. Törlesztettem a büneimet, vezekeltem.

És esténként, mielőtt álomra hajtottam volna a fejemet, mindig megállapittattam a szüleimmel, hogy hányat kell még aludnom karácsonyig és ugyanigy reggel is, miután felébredtem. Ellenőriztem, hogy az idő valóban mulik-e s közeledünk a várvavárt esemény felé.

*

Esteledett. A szobában sötét árnyékok nyujtózkodtak. Féltem, vacogtam. Féltem kimenni. Féltem az ablakon kinézni. Anya mellé bujtam, szorosan, az ölébe és sóhajtottam. Anya magához szoritotta a fejemet és megcsókolt. Ez olyan megnyugtató volt. Anya itt van mellettem, anya szeret és anya - ki tudja - talán még a kis Jézuska haragjával szemben is meg tudna védelmezni. Mindenesetre szószólóm lehet, pártomra állhat, elnézést, bocsánatot kérhet a számomra a maga nevében is.

Karácsony este volt.

Az uccán, a fákon, a háztetőkön hó fehérlett, a tintafekete égboltozaton millió fényes csillag tündöklött.

Ahogyan telt-mult az idő a tétlen várakozásban, már vagy tizedszer ajánlkoztam, hogy ne hozzak-e be fát a tűzre vagy vizet a kancsóba. Annyi bünbánat, fogadkozás és vezeklés után most, az utolsó pillanatban ismét kishitüség fogott el. Keveselltem mindazt a jót, ami a javamra szól s melynek birtokában a kis Jézuska kegyeit minden kétséget kizáró módon a magaménak tudhattam volna. Szerettem volna a rendelkezésemre álló időt még kihasználni, behozni annyit, amennyit csak lehetséges. De fa is volt bent elegendő, a vizeskancsó szinültig megtöltve a helyén, az udvar, az ucca elsöpörve, minden tendbetéve, a helyére rakva, sehol semmi elvégezni való, amivel az égben érdemeket lehetne szerezni.

- Imádkozzunk - susogtam ekkor páni félelmemben, még szorosabban hozzábujva az édesanyámhoz.

És imádkoztunk:

- Az Atyának és Fiunak és Szentlélek Istennek nevében, amen. Mi Atyánk, Isten, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a Te neved...

Szállt ajkunkról az imádság, betöltve a szobát, az egész mindenséget. Lassan a lelkem feszültsége is felengedett és bizakodni kezdtem. Éreztem, hogy aki imádkozik, azzal együtt van a jó Istenke. Az imádság az a varázsige, mely megnyitja a jó Istenke szivér és feloldja a rosszmagaviseletű kisfiukat büneik nyomasztó terhe alól.

A lámpagyujtás után kezdtem készülődni. A cipőmet már délután kifényesitettem, a ruhámat is kikeféltem. A keményre vasalt ingem az ágyra kikészitve. Most a mosakodás következett. És nem csaltam, nem amerikáztam, olyan alaposan megmosakodtam, sok-sok szappannal, nem feledkezve meg a nyakamról és a fülemről sem, hogy bármely felnőttnek a dicséretére vált volna. Szép és tiszta kartam lenni, kivül-belül.

És amikor ott állottam a petroleumlámpa meghitt, sárga fényében, tetőtől-talpig ünneplőbe öltözködve, keményitett ingben, megfésülködve, a mosakodástól lázpiros arccal, mint a szinész, aki a szinfalak mögött áll és a jelenésre vár, ünnepélyesség és tisztaság és szeretnivalóság érzése fogott el. Mintha a mosakodással a lelkemet is tisztára mostam volna s a keményitett inggel és ünneplő ruhával a keményitett ünneplő lelkemet is magamra öltöttem volna. A vasárnapi lelkemet, amelyben mindig szebbnek, jobbnak, tisztábbnak, magamhoz méltóbbnak éreztem magamat. Nem féltem már ugy.

Akkoriban az elemi iskola első osztályába jártam. A tanitóbácsinak, akihez jártam, volt egy szokása, mely nekem módfelett imponált. Ez abból állott, hogy miközben a padok között fel-alá sétált, a két hüvelykujját a mellénye hónalj-kivágásába akasztotta és a kezeit összekulcsolta a mellén. Voltaképpen a tanitóbácsi volt az, aki nekem imponált, én azonban a szokásait is azonositottam vele s azokat az ő felsőbbrendűsége megnyilvánulásaként fogtam fel. Primitiv emberek a felsőbbrendüekkel való érintkezésükben elsősorban azok külsőségeit veszik át, a modorukat, öltözködésüket, hanghordozásukat és csak azután, fokról-fokra azt, ami a lényeg bennük. Engem is főként a tanitóbácsinak ez a póza kapott meg, ebben kivántam őt utánozni, hozzá hasonlóvá tenni. Ezért addig kértem, rimánkodtam az édesanyámnak, mig édesapámnak azt a fehér mellényét, amelyet sohasem viselt, át nem alakitotta nekem.

Most a kis mellény is rajtam volt. A karácsonyeste volt a prömiérje. Amikor megálltam a tükör előtt és megláttam magmat benne, boldog büszkeség fogott el. Kiválasztottnak éreztem magamat, a sors kegyeltjének, gazdagnak, hatalmasnak, irigylésreméltónak éreztem magamat. Mellény volt rajtam. Nyomban ki is próbáltam azt a bizonyos pózt és attól fogva a hüvelykujjamat a mellényke hónaljába akasztva, a mellem fölött összekulcsolt kezekkel és kidüllesztett képzeletbeli pocakommal sétáltam fel-alá a szobában, önérzetesen és méltóságteljesen. Igy vártam a Jézuskát, szapora aggodalommal pislogva az ajtó felé. Minden kis nesztől, képzelt fényvillanástól összerezzenve és a szerepem nehézségeivel küszködve.

Ezalatt künn teljesen beesteledett. Az ablakok mögött áthatolhatatlan feketeség honolt. A kis Jézuska minden pillanatban jöhetett. Izgatott várakozásomban minduntalan hallani véltem az égi ügyelő csengetését és halálraváltan, szivdobogna néztem szembe a sorsommal-

- Vajjon elég lesz-e a fa, ami idebenn van? - kérdezte ekkor az édesapám.

- Hát, lehetne még behozni pár darabot - vélekedett az édesanyám.

- Szaladj, kisfiam - biztatott apám.

Egyikről a másikra néztem, ijedt aggodalommal, mint az elitélt. Mint Krisztus az olajfák hegyén, amikor vértizzadva térdrerogyott és az égre sóhajtott: "Uram, vedd el tőlem e keserü poharta. Mindazonáltal ne az én, de a Te akaratod teljesedjék." Kimenni fáért, most, amikor a Jézuska minden pillanatban jöhet és hozzá egyedül, ebben a sötétben? Viszont szót nem fogadni, most, amikor minden pillanatban a kis Jézuskát várom? Dilemma előtt állottam. A szüleimhez fellebbeztem esdeklő tekintetemmel, az ő belátásukra bizva a sorsomat.

- No, csak rajta, egy-kettő! - szólitott fel apa.

Nem volt kibuvó. Lenyeltem kitörni készülő sirhatnékomat, összeszoritottam a fogaimat és behunyt szemekkel, mint az alvajáró, hátrabotorkáltam a fáskamrába. Ott egy-kettőre megrakodtam és loholtam vissza.

- Itt van! - lihegtem halálos izgalommal, sápadtan és verejtékezve, mint aki a halál torkából jön.

Az édesapám tanácstalanul nézett össze édesanyámmal.

- De hát miért ilyen keveset hoztál? - kérdezte atután. - Hideg van már, megfagyunk az éjjel.

Szorongva hallgattam. Nem mertem ajánlkozni, hogy mégegyszer visszamegyek. De az édesapám már határozott is:

- Csak fuss vissza és hozz még pár darabot.

Ujra nekivágtam a sötétségnek, mint egy hős.

- Várj - szólt utánam az édesapám - én is veled megyek.

Ennek nagyon örültem. Ha apa velem jön, akkor nem félek. Megrakodtunk fával, bezártuk az ajtót, már éppen indultunk visszafelé, amikor az édesapám meglepetten felkiáltott:

- Hát ez mi?

Felnéztem. És ekkor a kamra ablakában megláttam a karácsonyfát. A kis Jézuska tehát már járt itt. És a karácsonyfát letette ide az ablakba.

- A karácsonyfa! - sikoltottam boldogan.

- No, majd én beviszem - ajánlkozott apa.

Lelkendezve rohantam be a szobába édesanyámhoz, a hirrel. A karácsonyfát az édesapám hozta utánam.

Szegényes karácsonyfa volt, közönséges galagonyabokor, én azonban még sohasem láttam másikat és ugy hatott rám, mint a mesebeli tündérkert muzsikáló csodafája. Mi minden volt azon, istenem. Minden tüskéjén aranydió. Azután alma, füge, cukor, mézeskalács. Kard is volt rajta, amilyet már régóta szerettem volna s amelyet a szüleim biztatására nyomban felcsatoltam az oldalamra.

Lassan mindent apróra felfedeztem a karácsonyfán, csak egyet nem, ezt végül is apának kellett meglátnia: egy cifrán kifaragott pálcát, mely a karácsonyfa közepén állott, nyilvánvaló emlékeztetésül arra, hogy a kis Jézuska tud a rosszaságomról is s nem szabad elbizakodnom. A tényt megilletődötten vettem tudomásul és hálás szivvel gondoltam a kis Jézuskára, aki nem árulta el sem a krajcárt, sem a többi csinjeimet és nem szolgáltatott ki ezzel a szüleim megvetésének s megfogadtam, hogy a jövőben példásan fogom magamat viselni.

S hogy a nagy megpróbáltatás elmult felettem, anélkül, hogy el kellett volna szenvednem, hálám és szerencsés menekülésem fölött érzett boldogságom kitörő áradozásban kivánkozott ki belőlem. Lelkesen magyaráztam a szüleimnek, hogy a kis Jézuskának bizonyára sietős volt az utja és ezért nem jött be, hanem csak letette a karácsonyfát az ablakba. A boldogság nagylelküvé tett és arról tartottam előadást, hogy mennyit kell a kis Jézuskának ezen az éjszakán fáradoznia, fagyoskodnia. Olyan gazdagnak éreztem magamat, hogy okvetlenül juttatni kivántam belőle pár morzsát annak is, akinek köszönhettem s előadásom konkluzióját a következőkben vontam le:

- Szegény kis Jézuska...
*
A Jézuska szegény volt és én gazdag.

Ma már én is elszegényedtem. Kikoptam az illuziókból, a hitből, fogytán a gőz, mely uj célok, uj eszmények felé lendithetne és most, a karácsony előestéjének a küszöbén visszaforditom tekintetemet a multba, egy sugárzóarcu, boldog kisfiura ott a karácsonyfa alatt és arra kérem, hogy sajnálja meg azt a szegény koldust, aki lett belőle, juttason neki is pár morzsát, abból a boldogságból, amelynek egykor osztályosa volt s amelynek hiányát egy életen át sinyleni fogja.
 
 
3 komment , kategória:  Kisbéry János: Karácsony  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 4351
  • e Hét: 4351
  • e Hónap: 83909
  • e Év: 2025189
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.