Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
szeretettel
  2011-12-20 18:02:49, kedd
 
  KARINTHY FRIGYES
ESIK A HÓ



Hat órakor ébredtem, és lementem az utcára. A folyó felől szél fútt. Apró és éles szilánkokban havazni kezdett: mereven kinyújtottam karom, és libegve ütköztek tenyerembe a pihék, egymásra rakódtak, görcsösen összefagytak, és akkor halvány, fehér réteg borult csuklóm csontjaira. Leráztam, és a sikátor felé fordultam.



- Az első hó - mondta mellettem egy alacsony ember egy másiknak. Szőke, petyhüdt férfi, mohón, előretolt alsóajakkal, és fontoskodva beszélt: valami kérdést vagy gondolatot magyarázott, és igen ragaszkodott hozzá. Mikor elhaladt előttem, árnyékom lábtól fejig végighúzódott rajta: hogy arcáig ért az árnyék, egy pillanatra sárgán és vigyorogva megvillant koponyája, üres szemgödrökkel, betört orral, penészes varratokkal fölül.

Csikorogva ásítottam, ez nem volt jó. A hó tetszett, fehér és tiszta hó, okosan beszéltem a hóval. Cigarettára gyújtottam, a hó elé tartottam a kék, hideg parazsat. Most megint nem tudtam, hova menjek; két bordám közé süllyesztettem a kezem, és odaszóltam a szélnek, mert dúdolva és fütyörészve akkor jött a szél. Hallod-e szél, hova sietsz. Üljünk le és beszéljünk okosan, unatkozom. De a szél nem felelt: a Színésznő szagát vitte, mérgesen belefüttyentett a fülembe, toporzékolt, arcul legyintett. Bolond vagy, mondtam neki, mit akarsz a pofámtól. Hát menj csak akkor, rossz vége lesz ennek - nekem ugyan nem kell az a szag, viheted. Unatkozom, és okosan szeretnék valakivel beszélni: valakinek szeretném elmagyarázni, hogy ne fusson úgy, hova a ménkőbe fut úgy - üljön le és feküdjék le és ne acsarkodjék: legyen okos, majd én betakarom, és lefekszem mellé, és szépen kiegyenlítünk mindent. De ti mind őrültek és unalmasak vagytok, és rosszak vagytok hozzám: összevissza rohantok, és mind belém ütköztök.

Felhajtottam a gallérom, és amint lassan, rosszkedvűen és dideregve végigmentem a téren, egyre ismételgettem, a szemgödrön becsapó havat forgatva koponyám üregében: unatkozom, unatkozom. A járda szélén begörbült s dermedt lábakkal vén gebe állott egy kocsi előtt: ez megtetszett, elkezdtem beszélni neki, és ő zöld lószemekkel nézett. Nézd, magyaráztam neki, egy léggyel beszéltem ma és egy verébbel: ezek okosak és értelmesek, aránylag a legértelmesebbek - a veréb rögtön helyeslőleg bólintott, és lefordult a fáról, és szépen, engedelmesen fölnyújtotta a két lábát -, a légy se ugrált sokat, vigyorgott, és leszédült a tenyerembe, ide. Hát nem látod, hogy esik a hó? Hiszen ez utálatos lehet, mikor azon a vékony szügyeden lecsurog.

Gyű te, gyű, mondta a kocsis, és a ló nyiszegve nekifeszült. Poroszkálni kezdett, de én makacskodtam, futni kezdtem a ló mellett, és beszéltem neki tovább. Ugyan, ugyan, te is futsz már. Valami csokrot, nagy csokrot cipelsz a Színházhoz, mert premier lesz, a Színésznő játszik. Ugyan, ugyan. Attól a pár ostorütéstől futsz úgy, nem szégyelled magad? Mit harmonikázol ezzel a sípoló tüdővel? Mit tremolázol ezen a négy vékony, patás pálcán. No, ugyan, no, feküdj már le szépen. Hó, te, hó.

A ló meredten, dülledve futott. Gyű, te, gyű, mondták neki, verték, jobban akart futni nálam. Hó, te, hó, mondtam, ostoba, ostoba állat. Elébe léptem, gáncsot vetettem neki, térdre bukott, aztán nyihogva kinyúlt a földön. Köréje álltak, nem akart megnyugodni, folyton rugdalt még. Birkóztam vele, és hempergőztem a földön: dühömben sírtam, hogy nem akarja abbahagyni, végre benyomtam öklömet a torkába, akkor elcsöndesedett.

Otthagytam a tömeget, és lassan, nyugodtan végigsétáltam a boulevard-on. Köd ereszkedett, és az ívlámpák úgy égtek a ködben, mint fénylő gombolyagok: belül, koponyám túlsó falán halványan reszketett ez a fény. Fél hét volt, unatkoztam, és kíváncsian kukkantottam be a kapuk alá. Egy sárga és didergő filozopter meglátott, arcomba nézett és megismert: - egy ideig sompolygott is utánam, és motyogott valamit, csokorról, valami árokról, a színházról, de nem fordultam meg, untatott. Befordultam egy mellékutcába, a kocsmába leültem. Verekedés lett, részegek kést mártogattak egymás testébe. Közbeléptem, és rendre intettem a leghangosabbat, vállára tettem a kezem (emberrel ritkán vitatkozom, ők már rég nem értenek engem), és határozottan szóltam: elég. Csöndet akarok, esik a hó.

Hideg pászmákban fény hullott a körúti kávéház ablakaiból. Lehajoltam, és ennél a fénynél vizsgáltam a havat: két centiméternyit emelkedett. Szép, puha, ondulózus takaró volt most már, sűrűbben libegtek a pihék, és puhábban tűntek el a takaróba. Megelégedetten bólintottam és visszaléptem: egy öreg ember jött szembe, valami bankárféle volt s szuszogva, de gőgösen és kidugott hassal fújtatott. Ujjnyi aranylánc a hasán, a szemei kicsik és kocsonyásak a vénségtől. Ékszertokot vitt, és vastag szája a Színésznő nevét pöfögte. Háromszor is kellett intenem, míg észrevett. Megállt, és hülyén nézett rám.

- Mit akar? - kérdezte.

- Semmit - mondtam, és levertem cigarettám széléről a havat. - Esik a hó. Menjen haza, és feküdjék le.

- Mit akar? - hebegte, fakószínűre vált arccal, szétesett ujjakkal. Vállára tettem a kezem.

- Semmit. Nem érti? Esik a hó. Igazgató úr nagyon sokat evett már: elég lesz már, igazgató úr. Nem szép maga ebbe a szép fehér hóba. Menjen haza és feküdjék le. Nem érti?

Otthagytam. Nekitámaszkodott a falnak, és gallérjába esett feje dülledten meredt utánam: leesett ajka még leffegett, mintha kérdezni szeretne valamit. Egy perc múlva, mikor visszanéztem, láttam, két kocsis hogy segíti be egy szédelgő fiákerbe.

Fölmentem a klubba, és néhány politikussal beszéltem. Nagy jeu volt a bakkterembe: tartott tétekkel adtam a bankot. Kevesen voltak, mert premier ment a Színházban - ezek is arról beszéltek. Eleinte kicsibe játszottunk, de tizenháromszor ütöttem kilencet, és a bank húszezerre növekedett. Széles mozdulatokkal kidobtam a kártyát: most a pointeurök nyertek. Azután megint tizenháromszor ütött a bank. Kivettem a croupier kezéből a pénzlapátot, és magam húztam be mindent. Magos halom sárga, kék és vörös zseton sodródott egybe, guruló aranyak és libegő, kék bankók. Futtában néhány vörös húsdarab rémlett a gőzölgő és kusza halom közepén, néhány ólomgolyó gurult. Mindent behúztam. Rettenetes hőség volt, izzadság gyöngyözött az arcokon.

- Tartott tétek! - kiáltottam. - Életéveket is elfogadok. Dupla vagy semmi. Senki többet? Kilenc a banknak.

Néhányan lefordultak a székről. A szélroham egyszerre betört egy felső tükörablakon - átfütyült az asztalon, és eloltotta a csillárokat. Fehér papírszeletkék kavarogtak fel a zöld posztóról, és libegve szállingóztak a földre. Mindent behúztam, felálltam, és odaintettem a szolgát.

- Esik még a hó?

- Igenis, méltóságos uram.

Vacogva jött vissza. A hó negyedméternyire állt a kapu előtt.

- Rendben van. - Felhajtottam bundám gallérját, keresztülléptem a földön heverő játékosokat, és lassan lementem a lépcsőn. A fiatal politikust lent találtam a kapu előtt: kabát nélkül, kuszált hajjal szaladgált, és kocsi után kiáltozott. Ökölnyi pihékben esett a hó, és sziszegve muzsikált a szurokfekete éjszakában.

- Merre megy? - kérdeztem a fiatal politikust.

- A kaszinóba kell még rohannom - hadarta szelesen. - Még ilyen havazást életembe nem láttam. Nem tudok kocsit kapni. Mindent elvesztettem.

- Jöjjön, elviszem szánon.

A tülkös, fekete autószán hirtelen odakanyarodott; beszálltunk. Sötétsárga ívlámpák fényében jajongó tülköléssel lódult neki a hónak. Recsegve verődtek össze a nehéz csontkerekek. Jól éreztem magam.

A fiatal politikus hadart.

- Most nem tudom, mennyi időm van még. Mindent elvesztettem. Tudja, belementem ebbe a series-be. Bement húszezerem, aztán tíz évet raktam föl, az is. De nem baj, még csinálunk valamit. Most bemegyek a kaszinóba, összehajszolok még tízezret, avval holnap én adom a bankot, mindent visszanyerek. Ugyan, csak nem hiszi, hogy kétségbeesem.

A kezeivel kalimpálva folytatta, egész testét rázta a hideg.

- Nevetséges, összeszedem azt a kis pénzt. Borzasztó, még a kabátomat is ott felejtettem a klubban. De nem baj, ma van a premier, holnap délután elmegyek a Színésznőhöz, sárga selyemszalon, nagyon jó meleg. Megcsókolom a száján azt a felfelé húzódó, nedves kis árkot, mikor lenézően, biggyesztve elmosolyodik. Mert ez már ki van csinálva, egy kis pénz az egész. A térdhajlását is megcsókolom, belül, hát még az milyen meleg, ha lassan felhúzza a lábát. De persze, igaz, azt a pénzt meg kell szerezni. Meg kell csókolni, az még hátra van, nevetséges. Borzasztó gyönyörű görcs lesz az holnap.

Egy marék hó verődött be sziszegve. Marokba fogva odaszorítottam a szájához, mely forró volt és remegett.

- Ezt csókold meg.

A szán hangtalanul, kígyózva futotta át a sikátorok labirintusát. Alagútba futottunk be, keresztül-kasul száguldoztunk. A folyó túlsó partján lerombolt tetejű házak üres kapuin berohantunk, üres és tetőtlen szobákon keresztül, melyekben méternyire állt a hó.

- Ezt csókold meg - mondtam én neki. - Nem fehérebb ez, nem síkosabb ez, mint az a bőr?

És beszéltem hozzá a kongó és üres szobák hörgésével.

- Hiszen jó és fehér. Drága, fehér hó, hogy süpped. Mindig magasabb lesz, mindent kiegyenlít. Nem jobb ez a te fülledt szájadnál? De milyen jó lesz elfelejteni, milyen jó lesz, milyen jó lesz neked elfelejteni ezt a görcsöt a szívedben és azt a görcsöt a sárga szobában, milyen jó lesz.

De fuldokolva és köpködve küszködött, és fújta szerte a havat, amit belegyömöszöltem. Átkozódott, és sípoló, kusza szavakban valami olyasmit hörgött, hogy most már tudja, én szeretem a Színésznőt, én akarok elmenni hozzá holnap, azért csaltam őt el szánon, és azért akarom megölni. Aztán megnyugodott, és elfelejtette ezt a nevetséges vádat - széthúzódott a szája, és szégyenlős mosollyal nézett rám -, és én mondtam szánakozva "hát nem jobb volt ezt elfeledni?"

Egy lábbal emelkedett a hó. A mentőkocsit egészen a klinikáig kísértem: átmentem a folyosókon, és beléptem a műtőterembe. Az egyik asztalon ott feküdt már a filozopter, akivel félóra előtt találkoztam. Szájpadlásába ment a golyó, és most vaspecekkel feszítették ki a száját, hogy a kutasz hozzáférjen - nem lehetett elaltatni, éhezéstől elgyöngült szervezete nem bírta ki a kloroformot. Két asszisztens fogta a fejét: a tanár csendben dolgozott a szétmarcangolt fejben. Odaléptem. Mikor kifordult szemei megláttak, hirtelen abbahagyta a vonítást, mintha elvágták volna. Egyetlen rángás futott át a testén.

- Beszélj - mondtam, és marokra fogtam a szívét. - Hallgatlak.

A szív görcsösen vonaglott kezeim között, kétszer ugrott, hogy szétrúgja ujjaimat, aztán elcsöndesedett.

- Mutasd meg egyszer még - dobogta dacosan.

- Mit akarsz?

- A száját és azt a nedves és lihegő árkot a szája körül, mikor oldalt rám néz a forró kocsiból.

- El fogod felejteni. Esik a hó. Elfödi a dombokat.

- Nem igaz. Vonaglani és vérzeni fogok a dombok alatt. Szétpeckelt szájam egy rettenetes harapással a szálkás deszkába tapad. Egy elfojtott ordítás lesz a torkom. Mutasd meg a száját. Hadd búcsúzom el.

- El fogod felejteni. Szépen, oldalt hajlott fejjel feküdsz, és a koponyádban sötétség és csönd duruzsol. Zöld moszatok függnek befelé a koponyafalon. Esik a hó.

- Mutasd meg.

- El fogod felejteni. Nem is lesz többé. Kinyílik a görcs. Nem is volt soha.

A szív tompán lihegett.

- Akarsz még mondani valamit? - kérdeztem jóindulattal.

- Igen - lihegett a szív, és könny szivárgott. - Mutasd meg azt az erdőt, a lemenő napban, ahol tíz év előtt álltam, és hittem, hogy enyém lesz, s a fenyők teteje vörös volt a lemenő naptól - hadd búcsúzom el az erdőtől.

- El fogod felejteni.

- Hát mutasd meg legalább azt a tükröt, amelybe egyszer belenéztem, és láttam a szájam vonaglani, és az ő szájára gondoltam - hadd búcsúzom el a tükörtől.

- El fogod felejteni. Untatsz.

- Hát mutasd meg azt a kígyózó fényfoltot a zöld tó vizén, ami ott vonaglott a vízen, mikor arra futott a csolnak, és én ráhajoltam a vízre, hogy megcsókoljam a foltot - el akarok búcsúzni a kígyózó fényfolttól a vízen.

- El fogod felejteni. Ostoba vagy. Elég.

Egy csont recsegve repedt meg a szájpadlásban: a fej megrándult, és hörgés szakadt ki a szétfeszített szájból. A fiú úgy megrántotta kezét, hogy a kötelék lepattant. A tanár hirtelen kivette a kutaszt, és feketekávét öntött a szájba. Aztán a szív fölé hajolt.

- Vegyék ki a pecket - mondotta. - Nem bírta ki.

Egy asszisztens kirántotta a pecket. Barna lé csurgott az összeleffenő kék ajkak közül. A lebillenő fej kiborított egy karbolos üveget, és nehéz szagú folyadék csurgott le a földre. Megnéztem az órámat: tíz óra volt. Még jókor érkezem, mondottam magamban, még jókor érkezem a második felvonásra.

Átmentem a parterre széksorai közt. Csakugyan a második felvonás vége felé közeledtek: ott, ahol a zenekar halkan és ravaszul beleszól a párbeszédbe. Leültem egy székre, de nem maradtam ott. Végigmentem a folyosókon, és benyitottam az első proszcéniumpáholyba, ahol a szerző ült egyedül. Dermedt volt az izgalomtól, gomblyukában vörös szegfű égett. Szórakozottan rázta meg kezemet, aztán nyitott szájjal fordult vissza a színpad felé. Leültem mellé, és kezembe vettem a látcsövet.

- Esik a hó - mondtam.

- Igen - súgta fojtott és forró hangon, s halkan nevetett -, a hó lerakódik majd a hajára, mikor hazamegyünk. Nézzed most, ennél a mozdulatnál, amint szembefordul a csábítóval. Ez az asszony. Neki írtam a darabot, azt hittem, én ajándékozom meg vele, s most íme, most úgy adja vissza nekem, mint valami új és ismeretlen ajándékot: életet a halott és holt anyagért cserébe, amit tőlem kapott. Ez az asszony. A szeretőm. Nézzed, azt a nedves és bódult árkot a szája körül. Ez azért van, mert ezen az estén az enyém lesz - ezt játssza most is a színpadon.

- A hó elfödi ezt az árkot.

- Nézzed, ő a mámor és a dicsőség. Elakadt torokkal és gyönyörtől kifordult szemekkel mered rá ez a bolond tömeg is. Nem látod: ő az élet és ő a diadal. És én vagyok a szeretője. Így számítottam ki, ravaszul és szívósan harminc év emésztő lázában, így számítottam ki ezt az órát; forró bársonyokkal és tapadó selymekkel, melyekbe villanylámpák fehér tüze és csiklandozó zeneütemek törnek. Selymekből, bársonyokból, ájuldozó muzsikából és forró parfümökből úgy építettem harminc évig a dagadó lépcsőt, hogy végre elérjek az ő meztelen bőréig, és megcsókolhassam. Így számítottam harminc éven át - ez szép munka volt.

Bólintottam.

- Ez szép munka volt: igazán - mondtam neki. - De most esik a hó. És most tégy úgy, ahogy szép és becsületes munka után teszünk: nyújtsd ki messze két görcsös karod és ásíts hosszan, és nyújtózkodj hosszan - és hunyd be csöndesen a szemed, és légy boldog, hogy elfelejtheted ezt a munkát. Mert én most onnan jövök, ahol szűkölve és nyöszörögve halnak meg a szerelemtől - és bizony mondom, hálával szorítsd meg a kezem, hogy nem bosszultam meg jobban, amiért nem láttál úgy, ahogy én mindjárt látni fogok.

Átléptem a páholy peremén, a kialudt csilláron keresztül: tapsvihar tört ki éppen, s egy pillanatig a felvert léghullámokon libegtem. Keresztülhúzódtam a színpadon, ráfeküdtem egy mattselyem ellenzőre, és megvártam. A kulissza mögött sötét arcú, plasztronos férfi állt, magas és sötét férfi, néhány lépésnyire tőlem. Valamelyik jelenés vége volt: s egyszerre, parfümös csipkék közt a kulisszák mögé suhant be a Színésznő. Egy halk és suhanó mozdulat történt: megfordult, visszahúzódott, meglátta a sötét arcú férfit, aki keresztbefont karokkal fordult el, még mielőtt a Színésznő megjelent. Visszahúzódott, toppantott, megérintette, intett neki. Egy percre összevillantak: - a férfi riadva lépett hátra.

- Nem! - lihegte.

- Igen - hallatszott súgva, majdnem ugyanabban a pillanatban. Az ajkak megvonaglottak.

A nő felemelte fejét; alulról látszott a biggyesztett, hideg száj. Még egy vonaglás - aztán egész testével elébe esett a férfi, fejét befúrta térdei közé -, örvénylő és lihegő csipkefelhő borított be mindent - a nő hirtelen kipattant, és felsőtestét visszavetette. Csípeje hullámzani kezdett: arca megnyúlt, szemei ködbe borultak, és eltorzult szája egy rettenetes gőg hideg mosolyában hirtelen megfagyott. Arcába néztem: összenéztünk, én üresen és várakozva - ő torzan és rémületes vadsággal a mámortól, a dicsőség, szerelem és gyilkolás hármas mámorában, mely úgy lobbant fel körülötte, mint a tűzörvény. Mi ketten, mi ketten összenéztünk a férfi teste fölött.

- Elég - dörmögtem, pirulva és szégyenkezve -, elég. Ez már igaztalan.

- Elég - mondottam újból. - Elég lesz. Esik a hó.

- Elég - mondtam én, sötét gyűlölettel -, elég lesz. Hadd abba. Én gyűlölt ellenségem, hazugság, hadd abba. Hadd abba, betegség. Hadd abba izgató és viszolygó lüktetésed, égő daganat a föld hideg testén, melyhez viszketve és viszolyogva újra meg újra hozzányúl a föld: - hideg test, melyre hó esik. Mikor gyógyulsz be?

- Elég - ordítottam arcába süvöltve, és nem bírtam tovább a hőséget: sötét gomolyok viharoztak arcomba, szavam eltikkadt - öklömmel zúztam be a tetőt, és kilövelltem magam az éjbe. Vihogó pacsmagokban kavargott a hó odakünt, átcsapódtam az utcákon, a szél nekivágott egy háznak, onnan feldobott a szembelevő torony tetejére. Hahó, halihó! A hó koponyámba gyűrődött - süvöltve forogtam át felhőkupacokon, mezők fölött, hol éjben és hóban farkasok vonítottak utánam. Árnyékom végigesett a hosszú, hegybe futó félszigeten, túl a csúcson az óceánba lógott, melyen mint hideg libabőr, borzongott végig a vékony jégkéreg. Ellöktem magam - a túlsó oldalon egyszerre halvány s derengő napfényben felködlött Afrika karcsú körvonala - mikor utoljára visszanéztem még az Éj üregéből, a Gömb már messze rémlett alattam, ferdén libegve a sötétség végtelenében, kétoldalt, a sarkoknál, két fehér folttal. Két fehér folt, belefolyva a szürke és sárga tömegbe, simán és síkosan pörög, s észrevétlen terül ki s nagyobbodik, s észrevétlen közeledik két egyre nagyobbodó kör, s végre középütt összeér.

 
 
0 komment , kategória:  KARINTHY FRIGYESESIK A HÓ  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.11 2018. December 2019.01
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12
3456789
10111213141516
17181920212223
24252627282930
31 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1975
  • e Hét: 10733
  • e Hónap: 37979
  • e Év: 2102960
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.