Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
szeretettel
  2011-12-20 18:34:55, kedd
 
  LÁZÁR ERVIN
VERÉB A JÉZUS SZÍVÉBEN



1.

Sápadtarc a nagynénjénél lakott a Budai úton a Gáz utca és a Lövölde utca betorkollásánál. Délutánonként fejelni szokott a szomszéd borbéllyal a keskeny, betonozott kis udvaron. Rendszerint hat fórt kapott, mégis nagyon ritkán tudott csak győzni, mert a borbély jól és lelkesen játszott. A borbély kapuja mindig az utca felől volt, mert így könnyebben észrevette, ha bement valaki az üzletébe. Így ha gólt kapott, a bádogkapu tompán zuhant egyet - a labda puha volt kicsit, néha behorpadt az oldala, ilyenkor szalmaszállal levegőt fújtak bele.

A borbély bendzsózni is tudott.

Az udvar bent tágasabb volt. Hátul is állt egy ház, Farkas, a mozdonyvezető lakott benne - nagy, fekete bőrtáskával szokott munkába menni, kicsit hasonlított az orvosok táskájára, csak nagyobb volt és piszkos, de a csatja ugyanolyan, s hazafelé mindig nehéz volt. Farkas fáradtan cipelte.

Teta néni, Sápadtarc nagynénje, azt mondta: Jól teszi, van a MÁV-nak elég szene.

Különben igazából nem Sápadtarcnak hívták, hanem Verébnek, s bár a Veréb sem igazi név volt - mégis így hívták igazából.

Az apja nevezte el Verébnek, s az apjának csodálatos kék szeme volt. Olyan, mint a nagyon tiszta ég, néha meg olyan, mint az acél.

Majdnem bőgött, mikor az apja elment. Még szerencse, hogy az apja ránevetett, és azt mondta:

- Nem bőgsz, igaz, Veréb?!

- Nem - mondta Veréb.

Azért éjszaka kicsit bőgött a takaró alatt.

Pár hétre rá esett az udvarba a nyílvessző. Veréb azonnal észrevette, hogy egy cetli van a bodzanehezékhez tűzve.

Ez állt a cetlin:

RESZKESS, KOSZOS SÁPADTARC!
A DELAWÁROK BOSSZÚJA ELÉR!

Veréb bement a tyúkudvarba - tenyérnyi kis helyet kerített be dróttal Teta néni -, a tyúkudvar hátsó felét deszkakerítés szegélyezte, ez választotta el az ő udvarukat a szomszéd ház udvarától. A szomszéd ház már a Gáz utcában volt, Veréb máskor is átnézett a szomszéd udvarba, de akkor mindig üresen ásítozott a vadparajjal meg bogánccsal sűrűn benőtt, elvadult kert. Verébnek tetszett, el is határozta, hogy egyszer átmegy és megnézi.

Két téglát rakott élével egymásra, és felkapaszkodott, óvatosan átkémlelt a kertbe. Nagyon nagy csend volt, de nem megnyugtató. Veréb tudta, az ilyen csend rosszakaratú lapulókat rejt.

Felágaskodott, hogy tisztábban lásson, a téglák összecsúsztak a lába alatt, de nem pottyant le, tartotta magát a kezével, s akkor megmozdult a gaztenger, tollbokrétás indiánok ugráltak fel a paraj közül, s üvöltve rohantak a kerítés felé. Veréb rögtön megismerte közülük Uzon Gáspárt és Rajkovicsot. Rajkovics mellette ült az iskolában.

- Meghalsz, piszkos Sápadtarc! - üvöltötte Rajkovics.

Verébnek elfáradt a keze, lecsúszott a kerítés mellé.

A túlsó oldalról nagyon jól áthallatszottak az üvöltések, az ő skalpjáról volt szó, meg hogy megpucolt a gyáva Sápadtarc.

Veréb összerakta a téglákat, megint felmászott. Egy pillanatra csend támadt, a delawárok meglepődtek.

A téglák másodszor is összedőltek, Veréb újra behajlított karján lógott a deszkakerítésen. A tenyerét már égette a rücskös, éles fa, de nem engedte el, átordított:

- Hülyék!

A delawárok erre harciasan üvölteni kezdtek. Tízen-tizenketten lehettek, egypárat nem ismert közülük, de a legtöbbje osztálytársa volt a cisztereknél. Uzon Gáspár és Rajkovics, Schneider Miklós meg az unokaöccse, Schneider Iván, Ördögh Laci, Keszi-Hajós és Nagy Jenő.

Ezeket Veréb nem szerette.

Veréb az iskolakezdés után három héttel jött föl a városba, akkorra tudott mindent összeszedni az anyja. Tíz óra tájban ért az apjával az iskolába, bementek az igazgatói irodába. Bent erős kenőcsszag terjengett. Veréb szerette a kenőcsszagot. A kocsikenőcsét is meg a padlókenőcsét is, meg a benzinszagot és a petróleumszagot is szerette.

Az igazgató furcsa pap volt. Nemcsak azért, mert nagyon kövér volt, kövér papot máskor is látott már Veréb, de ezen az igazgatón vajszínű reverenda volt, elöl-hátul egy különálló, kéttenyérnyi széles, fekete csíkkal.

Az igazgató mosolygott, Veréb közelebb lépett az apjához.

- Akkor én most elmegyek - mondta az apja, és bátorítóan ránevetett.

Veréb nem szólt semmit. Nem is tudott volna, mert a torkát szorongatta a sírás.

Az igazgató visszament valamiért az irodába. Ekkor mondta az apja:

- Nem bőgsz, igaz, Veréb?!

- Nem - mondta Veréb.

Az igazgató előretolta őt a nyitott ajtón. Verébnek hangosan kalapált a szíve az izgalomtól. És félt is, nem lehetett tudni, mitől - de félt.

- Ő az új osztálytársatok - mondta az igazgató, és most már nem mosolygott. Kis szünet után azt is hozzátette: - Fogadjátok szeretettel - de akkor sem mosolygott.

Az igazgató kiment, halkan becsapódott mögötte az ajtó, és Veréb egyes-egyedül állt a padsorok előtt. Végignézett az osztályon. Szőke fejek, barna fejek, Schneider Iván vakító vörös frizurája. Utóbb sokat gondolt rá, hogy érdekes, ebben az első percben senkinek az arca nem ragadt meg benne, csak Gundrumé. Talán azért, mert egyedül Gundrum nem vigyorgott.

Ekkor Bretz Edgár azt kérdezte tőle:

- Hogy hívnak?

Veréb megmondta a nevét.

- Én Bretz Edgár vagyok - mondta a pap, és közelebb lépett hozzá. - Én vagyok az osztályfőnököd.

Bretz Edgár arca komoly volt.

Bretz Edgárnak is kék szeme volt. Valahogy furcsán egyszínű kék, árnyalat nélküli. Ez zavarta a kisfiút. De az aranykeretes pápaszem rokonszenves szigorúsággal csillogott, és rokonszenves volt Bretz Edgár ősz haja és hajlott orra is.

- Az lesz a helyed.

Nem volt nehéz megtalálni, csak egyetlen üres hely volt az osztályban, középen, az utolsó előtti padban, Rajkovics mellett.

Csillogó padok. Fényes barnássárgák, a lábuk hajlított vascső, Veréb ilyen padokat sohasem látott. Még hozzá sem ért a padjához, de már érezte ujjhegyében a politúros fa hűvös simaságát.

És akkor felröhögött az osztály. Nem lehet tudni, ki kezdte a nevetést, csak kitört, végigsöpört a falak között.

Veréb megállt. Megint Gundrumot vette észre, mert Gundrum komoly maradt.

Bretz Edgár azt mondta: - Csend.

Erre csend lett. Veréb beült a padjába. Mereven ült, értetlen arccal.

- Na, akkor folytassuk... Kórós...

- ...vineam quoque curat... - olvasta Kórós.

Rajkovics oldalba lökte a kisfiút.

- Szevasz - mondta, és kezet nyújtott. Hideg, izzadt keze volt. Fél szájjal elmosolyodott: - Klassz nacid van.

Verébnek háziszőttes ruhája volt. Egészen új. Kabát, rövidnadrággal. A rövidnadrág a térdéig ért. Veréb nagyon örült, mikor felpróbálta.

- Na, most egészen olyan vagy, mint egy úrigyerek - mondta az anyja.

- Hová való vagy? - súgta Rajkovics.

- Egerespusztai - súgta vissza a kisfiú.

Bretz Edgár a ceruzája fémkupakjával megkopogtatta a padot.

Tízpercben a gyerekek odasereglettek Veréb köré.

- Egerespusztai - mondta Rajkovics. Kidüllesztette mellét, és úgy nézett körül, mintha egy kalandos afrikai utazás során beszerzett csodabogarat mutogatna.

Veréb felállt. Ki akart menni.

Megint harsányan röhögtek.

- Olyan vagy ebben a naciban... mondta valaki, de itt megakadt, mert nem talált hirtelen hasonlatot.

- Mint egy bőgőmajom - egészítette ki Schneider Miki.

Veréb lehajtotta a fejét, alulról, a szeme sarkából nézett Schneiderre.

A mozdulatlanság felbátorította Schneidert, mert előrelépett, felpöccentette Veréb állát.

- Na, mi van, bőgőmajom?

Veréb nagyon hirtelen ütötte pofon Schneidert. Tiszta erőből, belefájdult a tenyere.

Schneider hátralépett - jó fejjel magasabb volt Verébnél -, elöntötte a düh.

- Megállj, te koszos! - mondta.

Veréb védekezően maga elé emelte a karját, úgy látta, hogy többen is neki akarnak rontani.

- Mi az, Snejdikém, kaptál egy frászt? - mondta ekkor Gundrum, és felállt.

Most, hogy kilépett a padból, éppen Veréb és Schneider közé került. Nem volt túl magas fiú. A haját a nyáron kopaszra vághatták, mert egyenletesen rövid, sűrű haj borította a fejét. Szögletes arca volt, tömpe orra. A bőre egészen barna.

Schneider erre megfordult.

- Ezért még kapsz - mondta elmenőben Verébnek.

Kint a zsibongó folyosón a kisfiút megint elfogta a magányosság. Veréb körülnézett. Végig a folyosó mentén keskeny, kékre zománcozott, számozott szekrények álltak. Az ajtóval szemben egy ilyen szekrénynek támaszkodva állt Gundrum. Zsíros kenyeret evett. Csak félig bontotta ki a papírból, hogy a keze ne érjen a kenyérhez. Ahogy harapott, mindig lehajtott egy kis darab papírt, hogy legyen helye újabb harapásra.

Ez tisztelettel töltötte el a kisfiút.

Odament Gundrum mellé, két szekrénnyel arrébb, a vállát a szekrényajtónak támasztotta.

Gundrum ekkor háta lomha mozdulatával ellökte magát a szekrénytől, és elindult a folyosó vége felé.

A következő óra földrajz volt. A földrajzot Asztalos Benjámin tanította. Mindenki állt, amikor bejött, szokatlan csend támadt. A tanár fehér bottal tapogatta maga előtt az utat, de nem viselt fekete szemüveget, mint a többi vak.

Mikor felért a katedra mellé, feléjük fordult, és azt mondta:

- Üljetek le.

Az éles, fájdalmas szúrás hirtelen és alattomosan érte, először azt hitte, felordít, de csak szisszent egyet, összeszorított fogai között nagy erővel beszívta a levegőt. Rajkovics jancsiszeget rakott alá.

Asztalos Benjámin mégis meghallotta.

- Mi történt? - kérdezte.

- Én voltam - állt fel a kisfiú.

- A te hangodat még nem ismerem.

Veréb megmondta a nevét.

- Mi történt? - ismételte Asztalos Benjámin.

- Becsípte... becsípődött... - Veréb dadogott.

- Ha nem akarod, ne mondd meg - mondta a tanár -, de ne hazudj! Érted?

- Igen - mondta Veréb.

- Leülhetsz.

Most, mikor leült, előbb maga alá nézett. Rajkovics hasalt a padon, és röhögött.

Óra után Gundrum odament Rajkovicshoz. Rajkovics megpróbált fitymálva nézni Gundrumra, de látszott a szemén, hogy fél.

- Ez volt a második eset - mondta Gundrum -, hogy pofátlankodsz az Asztalos óráján. Ha még egyszer előfordul, megpofozlak.

Rajkovics szólni akart, megrándult a szája - aztán mégiscsak egy fintort vágott. Gundrum elfordult tőle.

A kisfiú ott állt mellettük, szeretettel nézett Gundrumra, közelebb lépett hozzá, hirtelen nem tudta, mit mondjon, pedig mindenáron mondani akart valamit.

Aztán kinyögte:

- Nem fájt nagyon.

Gundrum megállt, kicsit összehúzott szemmel nézett Verébre, nekitámaszkodott a falnak, és azt mondta:

- Menj a francba!


Még hogy Sápadtarc! Hülyék - gondolta magában Veréb, és lemászott a kerítésről. A deszkapalánk kopogott, a delawárok nyilaztak. Egy-két nyílvessző átesett a tyúkudvarba, a kisfiú egy darabig piszkálgatta őket a lábujjával, aztán körülnézett.

Tyúktollat elég hamar talált. Igaz, nem volt valami hosszú. Majd hazulról hozok sastollat, gondolta. Meg gyurgyókatollat is, a gyurgyókának van a legszebb tolla. - Gondolkozott rajta, miből csinálhatna nyilat, de az udvaron csak szőlőlugas volt, néhány orgonabokor, egy csenevész szilvafa s a kapu felé vezető ösvényen - ahol fejelni szokott a borbéllyal - néhány cédrus. Otthon taksonyfából szoktak nyilat csinálni, de itt nem volt taksonyfa.

Teta néni a kép alatt ült összegörnyedve - különben nagyon vidám volt és csupa mozgás, de ilyenkor, mikor a kép alatt ült, és rózsafüzér csörgött a kezében, akkor mindig összegörnyedt.

A kép Gyuszikát ábrázolta.

A kisfiú ilyenkor nem akarta Teta nénit zavarni. Elképzelte, hogy egyszer majd Gyuszika borostás arccal, rongyos katonaruhában belép az ajtón, és ott áll Teta nénivel szemben. Tovább azonban sohasem gondolta, mindig csak eddig: Gyuszika ott áll az ajtóban, ahol most ő, rongyosan, nagy szakállal, és vele szemben Teta néni.

Gyuszikát nemcsak a képről tudta magában felidézni. Valamikor, nagyon régen, egy jó szivarfüstszagú szobában elengedte a léggömbjét. A léggömb lassan libegett a szoba magas mennyezete felé, fent néhányat pattant, mintha át akarná szakítani a fehér falat, aztán szorosan hozzásimult. A madzagja lottyadtan fityegett alatta. A kisfiú nagyon kétségbeesett, a léggömb elérhetetlen magasságban rezgett a feje fölött, s akkor bejött Gyuszika, elmosolyodott - barna arcából kivillantak a fogai -, fölállt az asztalra, megfogta a léggömb madzagját, lehúzta, és a kisfiú kezébe nyomta. Nyilván mondott is valamit, de arra már Veréb nem emlékezett.

Aztán Gyuszika zöld tábori lapokat küldözgetett - nagyon sokáig, s egyszer tábori lap helyett egy nyomtatott cédulát hozott a postás, a kisfiú nem látta pontosan, mi van ráírva (akkor már tudott olvasni, első vagy második elemibe járt), csak a nyomtatott szöveg közé tintával, nagy betűkkel beírt nevet tudta elolvasni: Halász Gyula; az anyja kapta meg a postástól a cédulát, furcsán elfintorodott az arca, ilyennek még sohasem látta az anyját, aztán az apja is megnézte az írást. Az anyja akkor már sírt.

Az apja egy darabig töprengett, aztán bedobta a cédulát a tűzbe.

Később Teta néni kérdezte, mit hozott a postás, de azt mondták: semmit. Veréb tágra nyitotta a szemét - hiszen egy cédulát hozott a postás -, akkor az apja ránézett, és Veréb visszagörnyedt az asztal mellé, a nyakát megint rendesen tartotta, s a szemét sem nyitotta már tágra.

Sokáig ült az asztal mellett mozdulatlanul, egészen addig, míg Teta néni kiment a konyhából. Valami nagyon szorította belülről, ráadásul a nap is nagyon sütött, szinte mozdulatlanul állt az égen, és a levegő is mozdulatlan volt. Kifelé ment a pusztáról, a Kissaroknál jó szalmaszagot árasztott az új kazal, és furcsán zizegett meg percegett, ahogyan csak az egészen új kazalok szoktak - de ez most nem volt megnyugtató. Fölöslegesnek tűnt a zizegés is meg a percegés is. Sokáig baktatott, jó meleg por fortyogott a talpa alatt, átbújt a lábujjai között, és furcsa, szörtyögő hangot adott. Kiért a nyárfákhoz, kukoricaföldek zöldelltek körülötte, a tarlókon a tisztesfű virága fehérlett, az égen nagyon békés felhők kezdtek úszni, mire a homokparthoz ért, már lengedezett a szél, erdőszagot meg vízszagot hozott, és megint érezte, hogy nyár van. Futni kezdett - Gyuszika föllépett az asztalra, megfogta a luftballon madzagját, és futott utána, valamit kiabált is, de nem értette pontosan - a dombon megállt, innen már látta a folyót.

Gyuszika nem halhatott meg.

Teta néni felállt, észrevette az ajtóban a kisfiút, elmosolyodott, a rózsafüzért bedugta a párnája alá.

Veréb elmagyarázta, mi kellene neki. Kétujjnyi széles pánt a fejére, bőrből, de ha bőr nincs, vászonból is megfelel.

- Indiánosdi? - kérdezte Teta néni, és Veréb szégyenlősen elmosolyodott.

A pánt igen szépre sikerült, Teta néni piros fonállal be is szegte. Veréb mellétűzte a tyúktollat, oldalról is megnézte magát a tükörben. Sastoll jobb lenne - gondolta, és kiment az udvarra. Egy darabig hallgatózott - semmi nesz nem hallatszott a Gáz utcai kertből -, aztán összerakta a téglákat, és felmászott.

A kert üres volt. Hallani lehetett a csendről, hogy üres, Veréb nem is próbálkozott tovább.

Kicsit még magán hagyta a tolldíszt, száguldozott az udvaron. Egy pisztoly formájú fadarabot is talált, azzal kétszer átlőtt a Gáz utcai kertbe.

Aztán nagyon egyedül érezte magát. Levette a fejdíszt, kicsit nézegette, beszaladt vele az előszobába, bedugta a láda mögé. Talán azért, hogy Teta néni ne lássa: már nem is kell neki a pánt.

Kiszaladt az utcára - az utcát még mindig nem tudta megszokni, rengeteg kő, idegen szagok, volt ebben valami nagyon jó is meg valami rossz is, elkedvetlenítő.

A borbélyüzletben megszűnt az utca.

- Fejelünk? - kérdezte a borbély.

- Nem - mondta Veréb -, inkább bendzsózzon.

A borbély leakasztotta a bendzsót a tükör mellől - Veréb akkor már a forgószékben ült, szembefordult a borbéllyal.

A borbély, ha bendzsózott, kicsit soványabb lett, és talán magasabb is. A szemén látszott, hogy most nem a műhelyt látja, hanem valami különöset, olyant, ami talán még itt a városban sincs. Veréb megpróbálta kitalálni, mit láthat ilyenkor a borbély. Lovakra gondolt leggyakrabban, meg nagy, ringó víztükörre, és volt egy dal, amitől mindig nyár lett. Ez olyan volt, mintha mezítláb járt volna a porban. A por sütötte a talpát, és körül akácfák álltak.

Ezt a dalt játszotta a borbély, mikor bejött a szeplős fiú. Verébnek ismerősnek tűnt, hosszasan gondolkozott, hol látta, csak percek múlva jött rá, hogy nem látta soha.

- Hajvágás vagy borotválás? - figurázott a borbély, mire a szeplős elnevette magát, és mondta, hogy csak hajvágás. A borbély le akarta venni a nyakából a bendzsót, de a szeplős azt mondta:

- Bendzsózzon még kicsit.

A borbély visszaakasztotta a nyakába a madzagot.

Később megnyírta a szeplőst. Csattogott az ollójával, és ügyesen nyomogatta a nyírógép nyelét. A szeplős hunyorgott, néhány szál haj a szempillájára potyogott.

- A zene az nagyon szép - mondta félig kopaszon a szeplős, a borbély kezében megállt a nyírógép, egy darabig bámulta a fiú feje búbját, muris volt, hogy ez a félkopasz, szeplős kölyök azt mondja: a zene az nagyon szép.

Trombiták harsogtak meg dobok peregtek. A nagydob bufogása élesen kivált a többi hangszer közül.

- Csinnadratta-csinnadratta - mondta a borbély.

A szeplős elmosolyodott.

- Üti a Halál a nagydobot.

- Miféle halál? - kérdezte a borbély, és összeráncolta a homlokát.

- Ezek a javítósok.

- Azt tudom. De miféle halál?

- Úgy hívják a nagydobost. Halálnak. Egy másikat meg Lófejnek hívnak. Nem ismeri? Focizni is szoktak a Jézus Szíve mellett.

A kopasz már fogta a kilincset, a cipője talpával csiszálta az olajos hajópadlót, aztán azt mondta Verébnek:

- Nem jössz ki a térre?

- De - mondta sietve Veréb, s rögtön utána ijedten a borbélyra nézett, mintha ezzel a sietős beleegyezéssel hibát követett volna el. A borbély azonban elmosolyodott.

Kint az utcán szó nélkül futásnak eredtek - utol akarták érni a javítósokat. Aztán a szeplős hirtelen lefékezett, szembefordult a kisfiúval, és azt mondta:

- Engem Botos Sanyinak hívnak.

- Engem Verébnek.


Este volt, talán a homály miatt tévesztette össze Banditát Gundrummal. Hazafelé ment, azzal szórakozott, hogy a járda nagy gránitlapjainak mindig pontosan a közepére lépett. Emiatt néha a rendesnél hosszabbat kellett lépnie. Mikor a zömök fiút meglátta, futásnak eredt - közelebbről észrevette, hogy a fiú a javítósok szürke egyenruháját viseli, mégis utánakiabált:

- Gundrum!

Az egyenruhás hátrafordult, Veréb meghökkent. Egy idegen nézett rá. Ugyanolyan barna arcú, mint Gundrum - csakhogy ez a fiú sokkal szebb volt.

- Azt hittem, a Gundrum vagy - mondta zavartan a kisfiú.

- Ki az a Gundrum? - kérdezte az egyenruhás.

- Osztálytársam.

- Hasonlít rám?

- Nem, csak hátulról. Az arca nem.

Egy darabig szótlanul mentek egymás mellett, aztán Veréb halkan megkérdezte:

- Te javítós vagy?

- Az, de ha nem tudnád, nem javítónak hívják, hanem fiúnevelő intézetnek - mondta az egyenruhás, és nagy gonddal köpött egy hosszút. A száját előrecsücsörítette, és a köpés pillanatában előrelendítette a felsőtestét, hogy hosszabb legyen.

- Nálunk a pusztán van egy fiú, az tizenkét métereset tud köpni - mondta Veréb.

- Egy lószart - mondta az idegen.

- De, isten bizony.

Az útkereszteződésnél Veréb megállt, és a Budai út felé mutatott.

- Hát akkor szevasz, én itt lakom - mondta. - Különben engem Verébnek hívnak. Hát téged?

- Banditának - mondta a másik.

- Miért hívnak Banditának? - kérdezte Veréb. Mereven bámulta az idegen fiú homályba vesző arcát, s közben gyűrögette a kabátja ujját. Egyszer egy sárga fedelű regényben olvasott banditákról.

- Csak - mondta Bandita. - Az a nevem.

- Az igazi?

Bandita nevetett. Volt a hangjában valami idegen, kemény csengés. A kisfiú szeretett volna hazamenni.

- Nincs gyufád? - kérdezte a javítós.

- Nincs.

- Kár, elszívhattunk volna egy bagót. Most szereztem.

A zubbonya zsebéből előhalászott egy roggyant cigarettát, és Veréb orra elé tartotta.

- Én nem cigarettázom - mondta Veréb.

- Azért gyufád lehetne. Itt a kőfalon cigiznénk egyet. Nincs kedvem még hazamenni.

- Nekem muszáj - mondta Veréb.

- Csak eredj, ha annyira begyulladtál.

- Ki gyulladt be?!

- Te.

- Én aztán nem.

- Akkor gyere fel ide a kőfalra, mondok valamit.

A kőfalnak arra a részére ültek, ahová nem esett az utcai lámpák fénye.

- Cserélsz velem ruhát? - kérdezte fönt Bandita.

- Miért?

- Megszökök.

- Te miért vagy javítóintézetben? - kérdezte Veréb.

- Mert belefingottam a nullás lisztbe - mondta undorral Bandita. - Na, cserélsz, vagy nem cserélsz?

- Csak ez az egy ruhám van.

Bandita hallgatott, előhúzta a cigarettát, nézegette.

- A fater bedilizne az örömtől, ha hazaállítanék - mondta, és vigyorgott. - A vén bakkecske - tette hozzá később.

- Kicsoda?

- Hát a fater.

Veréb behúzta a nyakát. Legszívesebben leugrott volna a kerítésről. Hazáig futott volna. De nem mert.

Bandita csúszott le először a kőfalról.

- Hát, ha nem cserélsz, nem cserélsz. Megyek, mert a Családfő begorombul.

Lent a földön még megkérdezte:

- Szoktál a térre járni?

Veréb bólintott.

Bandita elindult a Lövölde utca felé. Veréb sokáig nézett utána, s mikor eltűnt a homályban, hirtelen úgy érezte, a kőfal árnyékában valaki lapulva lopakodik feléje. Futásnak eredt, átvágott az úttesten, és beugrott a kapun. A rácson keresztül visszanézett, hosszasan kémlelte a túlsó oldalt, de nem látott senkit.


Mire a térre értek Botos Sanyival, a javítósok szürke négyszöge már zsibongó kis csoportokra oszlott. A kisfiút ez megnyugtatta. Az utcán szigorú rendben masírozó javítósokban volt valami ijesztő, mintha súlyos bűnök lapultak volna az ócska, fekete bőrövvel összefogott egyenruhák alatt. A javítósok tekintete is sunyinak látszott - kivéve talán Banditát, mert Bandita nagyon szép volt, a szeme is nagyon tisztán csillogott. De a többiek nem voltak szépek, különösen Lófej nem, aki a bombardont fújta a zenekarban, lapos homloka volt Lófejnek, szabálytalan, szögletes álla, vastag ajka fölött ritkás, fekete szőrszálak meredeztek. A szeme kicsi volt, mélyen ülő.

Halál sem volt szép, bár Halál egészen más volt, mint Lófej. Nagyon magas fiú volt, egy fejjel nyúlt ki a többiek közül, ha beszélt, az orrán bukdácsoltak ki a hol mélyen, hol magasan fuvolázó hangok. És nagyon sovány is volt - észvesztően sovány, minden ízében ellentéte a mély hangú, jóindulatúan és bután kerek nagydobnak, amit a zenekarban püfölt.

Veréb azt is megfigyelte, hogy Halál néha álmataggá válik. Ilyenkor úgy ballagott a tér összetiport füvén, mintha a lába nem is érintené a földet, látszott rajta, sehová se akar menni, semmi célja sincs, csak éppen megindult, mert menni szottyant kedve, az ember sohasem tudhatta, a következő pillanatban melyik irányba lép. Néha futballozás közben is rájött, a többiek ordítoztak neki: "Halál, menj rá!", de Halál álmatagul lépkedett, legtöbbször nem is abba az irányba, amerre az ellenfél kergette a labdát.

Botos Sanyi Lófejék mellé igyekezett, öten vagy hatan ültek meg álltak a tér szélén egy téglarakás körül. Lófej lehúzta a bakancsát, a kapcáját igazgatta, Halál valamit magyarázott neki, Bandita a füvön feküdt, egy fűszálat rágcsált.

- Szevasztok - mondta örömmel Botos Sanyi.

- Ki ez? - kérdezte Halál, és Verébre mutatott.

- A barátom - mondta azonnal Botos, és Veréb vállára tette a kezét.

Veréb Banditát nézte, igyekezett megkeresni a tekintetét, de Bandita unottan maga elé bámult. Talán nem akar észrevenni, fél, hogy beárulom a szökés miatt - gondolta Veréb.

- Bandita, ne dögölj a földre, hideg van már - mondta Halál.

- A jóságos őrangyal - röhögött szemtelenül Bandita, de azért felállt. Közben Verébre nézett, és odaköszönt neki. Veréb nagyon boldog lett, hirtelen Banditához lépett, és megkérdezte:

- Nem késtél el?

- Mikor?

- Akkor este.

- Nem - mondta Bandita, és azonnal a többiekhez fordult. - Focizunk?

Bandita és egy Kobak nevű fiú választottak. Ők voltak a kapusok. Bandita dugott. Kobak rávágott a bal kezére. Bandita vigyorgott, kinyitotta a bal tenyerét. Üres volt.

- Mutasd a másikat is! - mondta Kobak.

- Mit mutogassam, nem találtál, és kész!

- Mutasd, mert kapsz egyet a pofádba!

- Na, mutasd csak! - mondta Halál.

- Nincs benne semmi - röhögött Bandita, de ez valahogy nem volt igazi röhögés, csak a szájával nevetett, a szemével nem.

- Akkor én választok - mondta sietve Kobak. - Halálék!

Bandita közben elfordult, s Veréb pontosan látta, ahogy jobb ökléből a földre pottyantott egy kavicsot.

Az volt a szokás, hogy elsőre mindig két embert választottak egyszerre, mert Halál és Lófej csak együtt játszottak. Egymás ellen soha. Mikor végeztek a választással, Lófej megkérdezte:

- Ti nem akartok játszani?

- De, ha lehet - mondta Botos Sanyi.

Halálék Botost választották, Veréb Banditának jutott.

- Tudsz ballal? - kérdezte Bandita.

- Csak jobbal - mondta Veréb.

- Nem baj, állj a balszélre.

Nem nagyon kapott labdát, ha csinálni akart valamit, be kellett mennie középre. Ha labdához jutott, sohasem adta el. Egyszer Lófejt is leszerelte.

- Ha még egyszer a lábamra lépsz, szétrúgom a seggedet - mondta neki utána Lófej.

Pedig egyáltalán nem lépett a lábára.

Hatos volt a meccs, a második félidőben Verébék a Jézus Szíve felé eső kapura játszottak. Ezért vette észre hamar Uzon Gáspárt. Uzon a Jézus Szíve felől jött, hanyagul zsebre dugott kézzel, a tér szélén megállt, s mikor meglátta, hogy Veréb is ott van, hosszút füttyentett.

A kisfiú látta, hogy egyenként jönnek a delawárok. Megálltak a pálya szélén, közel Verébhez. Egyikük sem szólt egy szót sem, Veréb ideges lett, kétszer is lyukat rúgott. A delawárok nem is nevettek.

A javítósok szívvel-lélekkel játszottak, kriminális ordítozás folyt a pályán. Bandita nagyon jól védett, mégis Halálék vezettek öt-négyre.

Ekkor kapott egy labdát Veréb. Megindult a bal oldalon, egyedül csak Lófej és a kapus állt vele szemben. Lófej lihegve robogott feléje.

- Rúgd szét! - ordított Halál.

Veréb ügyesen elpöccintette a labdát Lófej lába között, Lófej utána rúgott, de nem sikerült elgáncsolnia. A kaputól öt méterre jó erősen megvágta a labdát. A javítósok szürke zubbonyai jelképezték a kapufákat. Kobak elvágódott a két ruhahalom között, de a labda elsuttyant a hasa alatt.

Veréb boldog volt.

Középkezdéshez álltak fel, Veréb kiment a helyére a pálya bal oldalára, mikor Schneider Miki elindult feléje.

- Azt hiszem, van egy kis elintéznivalónk - mondta.

A delawárok ott álltak mögötte.

- Milyen elintéznivalónk? - kérdezte Veréb. - Nem látod, hogy focizok?

Schneider erre gyorsan előrelépett, és behúzott egyet Verébnek. Rossz helyen találhatta el, mert előregörnyedt, a kezét a mellére szorította.

- Szarházi! - sziszegett diadalittasan Schneider.

Próbált kiegyenesedni, mély lélegzetet vett, mondani akart valamit, de Schneider újra előrelépett, és tiszta erőből az arcába rúgott. Veréb érezte, hogy reccsen az orrcsontja, de a mellét szorító görcs engedett. Úgy, ahogy volt, görnyedten előreugrott, fejjel Schneider hasába. Felbukfenceztek.

A javítósok abbahagyták a focit, Botos Sanyi odafutott a verekedőkhöz, próbálta Schneidert lerángatni Verébről. Rajkovics és Uzon Gáspár ellökték onnan. Talán meg is verték volna, de ekkor már odaérkezett Lófej meg Halál, és Halál azt mondta:

- Hadd bunyózzanak.

Schneider Veréb hajába kapaszkodott. Éktelen kínt érzett, recsegett a fejbőre. Átölelte Schneidert, és beleharapott. Minden erejét beleadta a harapásba, hallotta, hogy ellenfele felüvölt, és mindjárt el is engedi a haját. Neki sikerült előbb felugrania, Schneider még csak négykézláb állt, és Veréb még a felpattanás lendületével fejbe rúgta.

- Üsd - üvöltött Botos -, most üsd!

Ütötte. Schneider szédült, erőtlenül rugdosott, és kaszált kezével a levegőben.

"Gyomron vágom - gondolta Veréb -, jó alaposan gyomron vágom, és ott marad." Most már érezte a győzelem ízét. Hátralépett. Schneider is hátralépett, és villámgyorsan felkapott egy fél téglát.

A Veréb mögött álló fiúk hirtelen szétugráltak, néma csend lett. A verekedők farkasszemet néztek. "Előre kell mennem" - gondolta Veréb, és hirtelen előreugrott.

Nem értette, mi történik, előrezuhant, mikor már a földön feküdt, akkor látta, hogy Rajkovics gáncsolta el.

Erre azonban már minden kavargott.

Mikor Botos meglátta, hogy Rajkovics gáncsot vetett Verébnek, azonnal előreugrott.

- Elgáncsoltad?! - üvöltötte dühösen, és pofon vágta Rajkovicsot. Rajkovics egy kábelt húzott elő a kabátja ujjából, és Botos Sanyinak már nem volt ideje másodszor is megütni. Azonnal összeesett. A halántékán csattant az ütés.

- Kábellal?! Rohadt dögök! - ordított Halál. Uzon Gáspár esett hozzá legközelebb, először azt vágta szájon.

A javítósok mintegy vezényszóra estek neki a delawároknak, vészes rikoltozások és hangos káromkodások közepette. Halál Rajkovics felé igyekezett, aki ugyancsak dolgozott a kábellal. Veréb a lábak között mászott Botos felé. Rémülten nézte a sápadt arcot, és rázni kezdte a fiút.

- Szeplős, mi van veled!?

Botos Sanyi a homlokát tapogatta.

- Hol van az a rohadt? - Aztán mindjárt fel is kiáltott: - Oda nézz!

Halál Rajkovics felé rontott, Rajkovics felemelte a kábelt, ütni készült, de Bandita hátulról elkapta a kezét. Ügyesen csavarintott egyet, és már az ő markában volt a kábel. Vigyorgott, Halál el akarta kapni Rajkovicsot, de Bandita rászólt:

- Hagyd!

Mintha ez lett volna a vezényszó, a delawárok futásnak eredtek. Rajkovics is, de Bandita villámgyorsan elgáncsolta. Olyanok voltak a mozdulatai, mint egy macskáé, és egyfolytában vigyorgott.

Aztán Rajkovics fölé hajolt, és ütni kezdte a kábellal.

Csak a testét, a fejét nem.

A hátánál kezdte, és módszeresen verte végig le a sarkáig, aztán megfordította, és a combját meg a mellét verte.

Rajkovics kutyául üvöltött, aztán egyre halkult a hangja.

- Hagyd most már - mondta Halál.

- Csak még a pracliját. Ezt a gyönyörűt - vigyorgott Bandita, és végigverte Rajkovics karját és a keze fejét.

- A Családfő!

A kiáltás után néma csend, aztán a javítósok szétfutottak. Mire a nevelőintézet igazgatója odaért, már javában rúgták a bőrt, játszottak, mintha mi sem történt volna.

A Családfő a földön fekvő Rajkovicshoz sietett, letérdelt mellé, valamit mondott neki. Feltámogatta a földről.

A javítósok abbahagyták a játékot, nézték, mit csinál a Családfő.

- Rohadtak, rohadtak! - hajtogatta Rajkovics.

- Mi történt, kisfiam? - kérdezte tőle a férfi.

Rajkovics kiszakította magát a Családfő támogató karjából, és elindult a Jézus Szíve irányába. Tántorgott.

A Családfő a fiúk felé fordult.

A javítósok vigyázzban álltak, merően nézték az igazgatót.

- Piszkok... piszkok...! - A férfi hangja elfulladt. - Mit csináltatok?

Csend.

- Kozári! - üvöltött a férfi.

- A városiak verekedtek - mondta Halál.

- Ne hazudj! Disznók, ne hazudjatok! Beke!

- A városiak verekedtek - mondta Lófej.

- Családfő, kérem, tényleg a városiak - mondta Bandita.

- Nem kérdeztelek. Azonnal mondjátok meg az igazat!

Ekkor Botos felemelte a fejét, és azt mondta:

- Mi vertük meg.

- Ki az a mi?

- Mi ketten. - Botos Verébre mutatott.

A Családfő összehúzott szemmel nézett rájuk. Veréb arca is véres volt, meg Botosé is.

- Te csupa vér vagy - mondta a férfi Verébnek.

- Ő kezdte... ők kezdték - dadogta Veréb, a torka elszorult, összeharapta a száját, érezte, hogy a könnyek elhomályosítják a szemét, és irdatlanul bőgni kezd, ha Botos Sanyi azt nem mondja:

- Nehogy bőgj! Szétvertük a pofájukat.

A tér melletti nyomós kútnál húztak egymásnak vizet, Veréb ingnyakát is kimosták, mert vérfoltok éktelenkedtek rajta.

- Nem fázol? - kérdezte tőle Sanyi, mikor újra magára vette az inget.

- Nem - mondta Veréb, pedig a nyirkos ingnyak hidegen tapadt a nyakához.

Egy darabig még ott álltak a kút mellett, nem mintha nem tudtak volna mihez kezdeni, csak azért, mert nagyon jólesett egymás mellett állni.

- Te ezt a Banditát honnan ismered? - kérdezte Botos.

- Egyszer találkoztam vele az utcán.

- Az nem rendes gyerek. Pénzt lopott az apjától. A srácok azt mondják, a falat is kifúrta, úgy tört be.

- Az nem lehet - mondta Veréb.

- De. Pedig igaz.

Elkedvetlenedett. Nem tudta elképzelni Banditát gonosz arccal.

- Eljöhetnél velem a Jézus Szívébe - mondta később Botos.

- Minek? - kérdezte Veréb.

- Ministrálni.

- Nem tudok.

- Nem baj, bal oldalon nem is kell tudni. Majd én mutatom, hogy mit kell csinálni.

A Jézus Szíve nem volt nagy templom, valamikor az árvaházhoz tartozott, de az árvaházat a háborúban lebombázták. A régi épületet egy nyitott folyosó kötötte össze a templommal. Ennek a folyosónak csakúgy nem lett semmi baja, mint a templomnak. De most nem egy nyüzsgő épületet kötött össze a sekrestyeajtóval, hanem egy kusza labirintusokkal átszőtt, dudvával benőtt romot.

Átballagtak a hűvös köveken, Sanyi otthonosan nyitotta ki az áldoztatórácsba épített kis kaput. A sekrestyében egy öreg pap ült, fehér karingben.

- Atya - mondta Botos Sanyi -, ez a gyerek ministrálni akar.

A pap megkérdezte Veréb nevét, aztán a hüvelykujjával keresztet rajzolt a homlokára, és bólintott.


- Te ciszter diák vagy? - kérdezte Bretz Edgár.

- Igen - mondta a kisfiú.

A pap arcán piros foltok gyulladtak, a rágóizma megfeszült, az egész arca feszes lett - ettől az orra még jobban meghajlott, éles vonalakkal rajzolódott ki a keskennyé préselt száj fölött -, olyan volt Bretz Edgár, mint egy karvaly.

- Nem vagy az! - mondta.

Reggel még sajgott a teste a verekedéstől, az orra kicsit megdagadt, megnézte magát a tükörben, és elnevette magát: muris pofád van Veréb - mondta magában. Schneiderék szótlanul ültek a helyükön óra előtt, ez furcsa volt, a kisfiú várta, hogy megjön Rajkovics, leül mellé, és mond valamit.

De Rajkovics nem jött, a helye üresen tátongott Veréb mellett.

Aztán Bretz Edgár megkérdezte: - Te ciszter diák vagy?

A kisfiú sötétkék sapkát hordott, oldalt egy egyes számmal, elöl pedig egy ciszter kereszttel. Közepén egy daru állt, s mindegyik ágán egy arany betű fénylett: MORS, halál.

- Nem én kezdtem - mondta Veréb.

- Csend! - kiáltott Bretz Edgár, és a kisfiú elhatározta, hogy nem szól többet.

Sólyom tanító úr jutott eszébe. Sólyom tanító úr meglehetősen gyakran volt részeg, méterrúddal szokott verekedni, de ha kint csihi-puhi volt, mindig megkérdezte: Ki kezdte? - Azért mondta Veréb, hogy nem ő kezdte. A pusztai iskolába egyszer bejött egy hölgy, kék ruhát viselt, feltornyozott hajat, megállt az ajtóban, és azt mondta: Fertelmes bűz van itt. - Nem úgy, hogy förtelmes büdös, hanem "fertelmes bűz". Ezt a két szót Veréb sohasem felejti el.

Állt, szemben Bretz Edgárral, megpróbált a szemébe nézni, tudta, hogy Bretz Edgárnak kék szeme van. De Bretz Edgár szeme most nem látszott a szemüvegtől, a szemüvegére esett a fény, s az üveg csillogott.

- Kik a te barátaid? - kérdezte Bretz Edgár.

Veréb lehajtotta a fejét. A pap közelebb lépett hozzá, Veréb érezte, hogy dűlnek feléje a falak, a padok mozogni kezdtek, mint a hullámvasút. Kinyílt az ajtó, furcsán, hangtalanul belépett egy kék ruhás hölgy, valamit mondott, a zúgástól nem lehetett hallani, mit, de Veréb leolvasta a szájáról. Ugyanazt mondta, amit a pusztai iskolában: Fertelmes bűz van itt. - A kisfiú csodálkozott, semmilyen szagot nem érzett, akkor sem, és most sem. Sólyom tanító úr sután hajlongott a nő előtt, nem szólt semmit, de látszott rajta, csodálkozik: miért lenne itt büdös? A gyerekek is úgy érezték, hogy egyáltalán nincs büdös, de senki sem szólt egy szót sem. De most Gundrum felemelkedett, nagyon magas volt, imbolygott a gyerekek feje fölött, és azt mondta: - Egyáltalán nincs itt fertelmes bűz.

- Ma délután elmégy hozzá, és bocsánatot kérsz! Megértetted? - hallotta Bretz Edgár hangját.

- Nem akarok - mondta Veréb.

Bretz Edgár arcán nem halványultak el a foltok, szigorúan nézett Verébre, s akkor a kisfiú felemelte a fejét, és azt mondta:

- Igenis.

Rajkovicsék udvara nagyobb volt, mint a Budai úti, mégis szűk volt és zsúfolt, teleültették bukszusokkal, a fákra tövises rózsabokrok tekeredtek, mint a kígyók.

Nagy ház volt, óriás ablakokkal.

- Mozgás! Betojtál - mondta Schneider, és lökött egyet a kisfiú vállán.

Pedig a zongora miatt állt meg. Valaki zongorázott bent, a hangok finoman szűrődtek ki az ablakon.

Az előszobában barna, méltóságteljes bútorok álltak, s valami különös szag csapta meg a kisfiút. Összébb húzta magát. Schneider Miki előrement, a zongora elhallgatott odabent, lépések kopogtak, a nagy, fehér szárnyas ajtó kinyílt, s a kilincs magasságában egy lányfej jelent meg. Veréb meghökkent. A lány izgatottan bámulta, a szeme kerekre nyílt, ügyetlen, lassú mozdulattal elsimított egy tincset a homlokából. "Kék szeme van" - gondolta Veréb.

Aztán a lány eltűnt az ajtóból, egy hosszú, kopasz férfi jött ki Schneiderrel.

- Jó napot - mondta Veréb.

- Ez az - mutatott rá Schneider.

A férfi anélkül, hogy visszaköszönt volna, egy darabig elgondolkozva nézte a kisfiút, aztán intett.

- Gyertek be!

Őt tolták előre, közvetlenül Schneider és Rajkovics apja mögött ment, a többiek csak utána jöttek, legutolsónak Uzon Gáspár. Veréb ijedten nézett körül; most fognak rám rohanni - gondolta. Óvatosan lépegetett a süppedős szőnyegeken, a csillogó bútorok nyomasztóan telepedtek rá. De nem rohanták meg.

Egy kisebb szobában feküdt Rajkovics, látszott, hogy ez az ő szobája, az ablak mellett egy igazi indián fejdísz függött, s a polcokon tarka könyvek sorakoztak.

A kék szemű kislány ott állt Rajkovics ágya fejénél, éppen szemben Verébbel. Ijedten nézett rá, látszott rajta, hogy fél. Veréb a kislányt nézte, Rajkovicsra éppen csak rápillantott. Ült az ágyban, nagy párnahegyet tornyoztak mögé, az éjjeliszekrényén befőttesüveg állt.

Veréb az ajtóban megállt. Rajkovics nem volt ellenséges, mégsem érzett iránta semmi szánalmat.

- Itt van - mondta Rajkovics apja.

Egy kék ruhás nő lépett a szobába, Veréb kissé félrehúzódott, hogy a nő az ágyhoz tudjon menni. Kecsesen lépkedett, a kék ruha suhogva ölelte körül. Veréb most bőgni tudott volna, mélységes szégyen telepedett rá, védelmet keresőn nézett a kislányra, de a kék szemű kislány azonnal elfordította a fejét.

- Bocsánatot kérni jött - mondta Keszi-Hajós.

Csend lett. De a csend mélyén mintha valami halk visszhang zúgta volna Keszi-Hajós érdes hangját, ismétlődve és egyre távolodva hallotta a kisfiú: Bocsánatot kérni jött.

- Kezdheted - mondta Schneider Miki.

Veréb rá se nézett, mégis maga előtt látta Schneider gőgös arcát.

- Én nem csináltam semmit - mondta halkan.

A kék ruhás nő szomorúan nézett rá, csodálkozás volt a szemében, és bánat, más semmi. A kislány megint elfordította a fejét. Csend támadt, talán csak egy pillanatra, mégis hosszúnak tűnt, végtelennek.

- Kis strici! - mondta Rajkovics apja, lebiggyesztette a száját, és hozzátette: - Stricipalánta.

Veréb elvörösödött, ökölbe szorította a kezét, fölnézett az irdatlanul magas emberre, kibuggyantak a könnyei, megfordult, és elindult az ajtó felé.

Schneider Miki feléje ugrott.

- Ne bántsd! - mondta ijedt hangon a kék ruhás asszony.

Átment a puha, süppedős szőnyegen, a könnyeitől nem látott jól, a térdét beverte egy székbe. Futni kellett volna, belülről feszítette valami, de összeszorította a fogát - azért sem futott. Kint az utcán sem. Nem akart sírni, az öklével dörgölte a szemét, de a könnyei egyre folytak.


Teta néni a konyhában ült, dúdolgatott. Itt már futni kellett, berontott az ajtón, megállt a konyha közepén, a ciszter sapkát lerántotta a fejéről, és a földhöz csapta. A sapkáról leszakadt a jelvény, fémes csisszenéssel csúszott a kövön, a sapka ott maradt, mint egy szemrehányó rongykupac. Teta néni megnyúlt nyakkal figyelte őt, a kezét maga mellé ejtette. Veréb odarohant hozzá, a fejét az ölébe fúrta. Most már nem jöttek a könnyei, csak zokogott, a sírás nehezen szakadt föl a mellből. Teta néni magához ölelte, simogatta a fejét.

- Mi bajod? Mi baj van, kisfiam?

Veréb nem válaszolt, csak zokogott.

Így alhatott el Teta néni ölében. A sezlonon ébredt föl, Teta néni kabátja volt ráterítve.

Egy darabig fáradtan nézte a mennyezetet, nem gondolt semmire, a kabát alatt jó meleg volt, nagy nyugalom lengte körül.

Nyílt az ajtó, Teta néni mosolygott. A ciszter sapka volt a kezében, odavitte Verébnek.

- Na, te kis bőgőmasina - mondta nagyon kedvesen -, megcsináltam a sapkádat.

Veréb egy darabig forgatta a kezében a sapkát, Teta néni cérnával varrta vissza a keresztet, mert a fémtartók letörtek róla. De a fekete cérnát alig lehetett észrevenni.



2.

Veréb sikítani akart, hátha a borbély meghallja, és segítségükre siet. De Ördögh Laci azonnal befogta a száját.

- Rongyot! - kiáltott, és Schneider Iván rézzel kivert öve mögül előrántott egy tiszta zsebkendőt olyan mozdulattal, mintha erre a célra hozta volna magával. Begyömöszölték Veréb szájába.

- Így ordíts, gyáva Sápadtarc! Prérikutya!

Vonszolták, keresztül a bogáncstengeren. Lökdöste a nyelvével a zsebkendőt. Azt hitte, nem kap levegőt. Üvölteni akart, az arca elkékült. "Megfulladok" - gondolta, nagy erővel csavart egyet testén, kiszakította magát Schneider Iván meg Ördögh Laci kezéből. A lendülettől hanyatt esett a bogáncsban, lebegett fölötte a kék ég és a ragdáncsok dinnye nagyságú gömbjei. Hirtelen megadás öntötte el, elernyedt - mint a vízbe fúló, amikor belenyugszik a megváltoztathatatlanba -, s abban a pillanatban jó, friss levegő töltötte meg a tüdejét. "Ó, Veréb, hát csak ennyi az egész, csak nem kell megijedni." Ha nincs a zsebkendő a szájában, bizonyára mosolyog. S amikor a két delawár fölráncigálta a földről, Schneider Ivánt jó erősen sípcsonton rúgta.

Egy fához vezették, a fával szemben ott pompázott Rajkovics alfőnöki díszben. "A hülye festett tollaid" - gondolta Veréb, és megpróbált hátranézni, vajon mi lehet Botos Sanyival. Egy pillanat törtrészéig látta csak őket, mert őrei durván megrántották. - Előrenézz! - üvöltött valamelyik, de azért látta, hogy Botost négyen fogják, így is ide-oda imbolyogtak a gazban, látszott, alig bírnak Sanyival. A tompa kiáltások, a sűrűn változó ritmusú lábdobogás egyre közeledett, már hallotta a lihegésüket is, mintha forró lehelet érné a nyakát.

- Fához a sápadt arcú kutyákkal! - parancsolta Rajkovics.

A delawárok a két foglyot odakötözték a fához - háttal álltak egymásnak, köztük a fa, de oldalt hátraszorított kezük érintette egymást. Egy legalább százméteres kötelet tekertek köréjük, a végén már olyanok voltak, mint a múmiák, csak a fejük meg a cipőjük látszott a kötél alól.

Felharsant a kapunál az őrszem kiáltása: - A nagyfőnök! - s az indiánok harci bárdjaikat lengetve, eget verő hurrára zendítettek.

A gyerekhangok közül mélyen, nyugodtan csengett a nagyfőnök basszusa, Veréb látószögének szélén megjelent egy vajszínű-fekete reverenda, s aztán ott állt előtte Bretz Edgár. Furcsa mosolyféle játszadozott az ajka körül, de Veréb nem tudta megállapítani, milyen mosoly ez, jó-e, rossz-e. Nem szerette Bretz Edgárt.

- Vegyétek ki - intett a pap, és Keszi-Hajós kirántotta Veréb szájából a zsebkendőt.

- Üvöltött - mondta Bretz Edgárnak.

- Egy indián nem üvölt. Igaz, fiam? - mondta a pap Verébnek, és rámosolyogott.

- Nem vagyok indián - mondta Veréb.

- Nem? Hát mi vagy?

- Semmi se! Apám úgyis elvisz innen.

- Mit vagy berezelve! - mondta szigorúan Bretz Edgár. - Egy sápadtarc is lehet bátor. Te most fogoly vagy!

Veréb nem szólt. A pap odalépett a fához, az ujját a kötél meg Veréb melle közé dugta, megnézte, nem túl szoros-e. Átment a másik oldalra Botoshoz is.

- Nem szoros? - kérdezte tőle.

- Nem, főtisztelendő úr - mondta Botos.

Bretz Edgár elhallgatott, elrévedve végigsétáltatta tekintetét az elvadult kerten. Levette aranykeretes szemüvegét, fáradt, lassú mozdulatokkal kifényesítette az üvegeket, visszatette az orrára, Botos felé fordult, ugyanolyan báván, nézte a zavart, hunyorgó gyerekarcot, mint előbb a kertet, aztán anélkül, hogy elmosolyodott volna, barátságosan megpaskolta Sanyi arcát.

- Na, fiam, nahát - mondta, mintha órát tartana, és éppen új anyagrészbe akarna kezdeni.

A delawárok várakozón figyelték a nagyfőnököt, ez a feszült, ellágyulására kissé gyanakvóvá váló figyelem riasztotta fel a férfit, ki tudja, milyen távoli kalandozásából, kihúzta magát, gyors, rövid pillantással körülnézett, összecsattantotta a tenyerét - ez már egészen katonásra sikerült -, és elindult a kerítés felé.

- Összehívom a Nagytanácsot - mondta.

A delawárok valamennyien jól hallhatták, mit mondott Bretz Edgár - ott álltak közvetlen körülötte -, de azért fontoskodva, félhangon ismételgették: Nagytanács, Nagytanács...

Ez jó szó volt, ez a Nagytanács, Veréb irigykedve nézte az indián díszbe öltözött fiúkat, szívesen odaállt volna Bretz Edgár mellé. Kicsit megcsavarta a nyakát, hogy könnyebben jusson el a hang Botoshoz.

- Hallod, Nagytanács!

- Hallom hát - mondta Botos, a hangjából érezni lehetett, hogy tesz a Nagytanácsra meg az indián tolldíszekre is. - Itt van a pap, ne szarj be!

- Én aztán nem. Nem is voltam - mondta hetykén Veréb -, éppen ezektől ijedek meg! Apám úgyis elvisz innen.

Botos hümmögött.

- Mi? - kérdezte Veréb.

- Semmi. Nem szorít?

- A térdemet. Egy kicsit.

- Na, várj! - Sanyi közelebb húzódott a fához, megkötözték már máskor is, tudta, kötözés közben jól ki kell nyomni a mellet, és minél távolabb kell kerülni a fától, aztán csak kicsit összehúzza magát, és már nem is szorít a kötél. - Most is?

- Most jó - mondta Veréb.

- A papot ismered?

- Igen, a cisztereknél ez volt az osztályfőnököm.

- Aki azt üzente, hogy nem ministrálhatsz?

- Ühüm.

- A rohadt seggfej - suttogott Botos -, és még simogatja a pofámat!


A borbély egy széken egyensúlyozott, törzsét kicsit megdöntötte, hogy a tollseprűvel közelebb férkőzhessen a sarokhoz, a másik kezét a háta mögé nyújtotta, mint egy balett-táncosnő.

- Ha annyi vendégem lenne, ahány rohadt pók van itt, milliomos lennék. - A gondolat megtetszett neki, leeresztette a seprűt. - Mi, Veréb? Lehúznánk a rolót, és nyomás a Balatonra. Nem ám itt koszos hajakban vájkálni!

- A bendzsót is vinnénk - mondta lelkesen Botos.

- Világos... Hát neked mi bajod van?

Ez Verébnek szólt.

- Nekem semmi - mondta sietve Veréb, és ösztönösen rátenyerelt az előtte fekvő összefirkált papírra. A forgószékben ült, kicsit hintáztatta magát, és nagy gonddal firkált egy darab papírra.

- Talán csak nem szerelmes az úr?!

- Hogyisne! - mondta Veréb. - Dehogyis!

- De azért azt a papírt nem mernéd megmutatni.

- Milyen papírt?

A borbély fintorogva nevetett. Botos meg felugrott a bendzsó mellől, Verébhez rohant, és megpróbálta kikapni a kezéből a fecnit. Egy pillanat alatt az olajos padlón hemperegtek, Botos harsányan nevetett. Veréb is nevetni próbált, de azért szorosan összezárta a markát, azt a papírt az élete árán se adja.

- A fenébe! Összetöritek a berendezést, aztán mehetek vándorborbélynak!

És egy jókorát káromkodott. Aztán rögtön a válla közé húzta a nyakát, és a szeme sarkából a gyerekekre pislantott.

- Fene egye meg a ronda számat! Már megint. Na, nem baj, majd leimádkozzátok, igaz, srácok!

- A kefe hol van? - kérdezte Botos mogorván.

- Na, nézd csak a főtisztelendő urat!

- Ugye, meg tetszik engedni, hogy lekeféljük...?

- Megsértődtél? - kérdezte ijedten a borbély, és leszállt a székről.

- Nem. Csak nem szabad ilyeneket mondani. Az Atya mondta. Embereknek se szabad ilyeneket mondani.

A borbély orra mozgott a visszafojtott nevetéstől.

- Na, jó, becsszóra, nem káromkodok többet.

Visszamászott a székre.

- A szentségit - morogta -, a végén még beállok szerzetesnek!

Veréb a szemétkosár mellett állt, s úgy tépkedte a cetlit, mintha csipetkét csinálna. A cetlire - mintha büntetésből írta volna - körülbelül százhúszszor, mindig más, írott, nyomtatott, cirkalmas, árnyékolt betűkkel ez volt fölírva: MELINDA.

De ekkor már Melinda nagy diadala szétcincálva hevert a szemétkosár alján.

Botos nekiállt a kefével Veréb könyökének.

- Ezt aztán kefélheted - mondta Veréb, s egy pillantást vetett a könyökére. A látványtól kissé elkomorult. - Marha, pont itt kell neked birkózni!

- Jó koszosak lettetek, mi? - szólt a borbély, és végre elérte a pókhálót.

- Majd a Teta néni kiveszi azzal a vacakkal - mondta Veréb -, a múltkor is úgy kivette, mint a pinty. Meg se látszott az olaj. Gyere!

Botos nem mozdult, ácsorgott a borbély háta mögött.

- Na, mi van? - kérdezte a borbély, és megfordult a széken álltában. A gyerek pont a térdéig ért.

- Úgy szeretném, ha... - kezdte Botos.

- Mit?

- Úgy szeretném, ha megtanítana bendzsózni.

- A papok engedik?

Veréb vigyorgott.

- Te nem akarsz megtanulni?

- Nekem botfülem van - mondta büszkén Veréb.

- És magának, főtisztelendő úr?

- Nekem nem - lelkesedett Botos -, fütyüljek magának valamit?

- Na, rajta!

Botos nagy igyekezettel kidüllesztette a hasát, és elfújta: Napsütötte prérin át egy cowboy lovagol.

- Kitűnő - mondta a borbély -, máris bendzsóművésznek érezheted magad.

Ezzel visszafordult a pókhálóihoz.

- Nem fog veszekedni? - kérdezte Botos, amíg átloholtak a szomszédba.

- Fenét - mondta Veréb -, csak siessünk, elkésünk a litániáról.

Időbe telt, míg Teta néni szalmiákkal kisuvickolta őket.

- Ott leszek ám a litánián - mondta. - Szépek legyetek.

A két hős meg elnyargalt a Jézus Szíve irányába.

A Gázgyár előtt azt mondta Botos:

- Fogadjunk, hogy tudom, kibe vagy szerelmes!

- Ki szerelmes?! Hülye vagy! - mondta vadul Veréb, és a füle kipirosodott.

- Annak a srácnak a húgába. Akit a Bandita elagyabugyált, és bocsánatot kellett tőle kérned.

- Majd éppen a taknyos lányok! - mondta felháborodva Veréb, majd végső érvként kivágta: - Azt se tudom, mi a neve.

Ez persze hazugság volt. Miért írta volna akkor a cetlire százhúszszor, hogy Melinda?

Rajkovicsnak is ezért hízelgett. Elpirult. Az ronda volt, nagyon ronda. Ott álltak a folyosón a kék szekrényekhez támaszkodva, Rajkovics fasírtot evett kenyérrel, két fasírtja volt, klassz fasírtok, és olyan faarccal tudta enni, mintha nem is örült volna neki, hogy olyan klassz fasírtokat ehet.

- És ki a főnök? - kérdezte Veréb, és maga sem vette észre, alázatos pózban állt Rajkovics mellett, még a hátát sem merte a szekrénynek támasztani. Nem is tudta, miért kérdezi, hiszen nagyon jól tudta, hogy Schneider Miki a delawárok főnöke, és azt is tudta, hogy Rajkovics az alfőnök.

- Törzsi titok - mondta Rajkovics.

- És a te indián neved? - kérdezte Veréb, pedig ezt is tudta, Rajkovics a füzeteire is ráfirkálgatta, hogy Ravasz Róka.

- Ravasz Róka - mondta Rajkovics, és beleharapott a második fasírtba. Hirtelen Verébre nézett, aztán vissza a megkezdett fasírtra.

- Nem vagy éhes?

- Á, nem - mondta Veréb, és majd kiugrott a szeme az éhségtől.

- Nesze, edd meg - mondta Rajkovics, és odanyújtotta neki a fognyomokkal ékes fasírtot.

- Kösz - mondta egy fasírthoz képest túlságosan nagy hálával Veréb.

- Kenyér is - mondta Rajkovics, és a kezébe nyomta a maradék kenyeret.

Megérezte, hogy valaki nézi. Nem volt itt szégyen kaját elfogadni. A bejárók majdnem mindennap osztogatták a tízóraijukat a városiaknak, olyan is volt, akinek már megszokott partnerei voltak, Kemény Lacinak meg egyenesen két csomagot rakott minden reggel az anyja, mert tudta, hogy az egyik a Sneclié. Nem volt ez itt nagy ügy. Az igaz, hogy Rajkovicsék nem is adtak meg nem is fogadtak el semmit.

Gundrum állt a szemben levő falnál, zsebre vágott kézzel mosolygott.

- Miért nem nyalod ki neki? - szólt át Verébnek.

- Mit jár a pofád, hülye?! - mondta vak dühvel Veréb. Gundrum erre megrántotta a vállát, és odébbment.

- Nagyképű állat - mondta Veréb Rajkovicsnak -, nem tudom, mit képzel ez!

Rajkovics nem válaszolt, Veréb szerencsétlenül állt vele szemben a kenyérrel meg a fasírttal, nézte az alfőnök rejtélyes, pattanásos arcát; miért nem szól, legalább valamit mondana, hogy igazam van vagy akármit - gondolta. És akkor, ahelyett hogy a pofájába vágta volna a fasírtját, még nagyobb marhaságot csinált (Veréb most is fülig pirult tőle a Gáz utcában), megkérdezte:

- Vesztek fel új tagokat?

Rajkovics végignézett rajta, közönyösen (undorral nézni nem mert a számtandolgozat miatt), és azt mondta:

- Akárki oda nem kerülhet be - ezzel ellökte magát a szekrénytől. - Gáspár! - kiáltott, és elrohant Uzon Gáspár után, mintha valami fontos megbeszélnivalójuk lenne.

Veréb leeresztette a kezét, a fal meg a combja közé rejtette a fasírtot meg a kenyeret, elindult a folyosó vége felé. Úgy lépkedett, mint egy alvajáró. Legalább egy rohadt hibát benyomtam volna neki - mérgelődött. A verekedés óta nem beszéltek Rajkoviccsal, úgy ültek egymás mellett, mint két kuka. Se súgás, se semmi. Még radírt is inkább a mögöttük vagy az előttük ülőtől kértek. És aztán most mégis. Tiktak tanította a számtant, úgy féltek tőle, mint a tűztől. Dolgozatot írtak. A tanár járt fel-alá a padok között, egy árva kukkot sem szólt egész órán, csak egyszer.

- Bajza! Leteszi. Kimegy!

Bajza fölpattant, elfehéredett - évismétlő volt, épp az hiányzott, hogy még egyszer elhúzzák!

- Főtisztelendő tanár úr...

- Mit mondtam? - kérdezte halkan Tiktak.

Bajza letette a tollat, kiment.

Veréb akkor már elkészült, nagy gonddal piszkálgatta a körmét. Átpislogott Rajkovicsra. Izzadó tenyerét döfölte a tollszár végével, az orrán apró pöttyökben fénylett a veríték. Amikor Tiktak elsétált előtte, Rajkovics hirtelen a padra kushadt, lopva hátrapillantott Schneiderre, de Schneider Miki rá se bagózott, karba tett kézzel ült a helyén, jelezve, hogy ő már rég elkészült, tanár úr, kérem, a Schneider Miki volt az első, s nagy igyekezettel próbálta elkapni Tiktak elismerő pillantását. De Tiktak nem nézett elismerően senkire. Ekkor Veréb előhúzott egy fecnit, s mélyen rádőlve, mintha piszkozatot csinálna, apró betűkkel ráírta mind a három példát. Amikor elkészült, Rajkovics még mindig a tenyere döfölésével foglalatoskodott, s most már az orra alatt is kiütött az izzadság.

- Szszsz - szisszentett halkan Veréb, s mivel Rajkovics nem fordult feléje, a pad alatt megrúgta. Erre dühösen feléje fordult, kicsit feltűnően, mintha azt akarta volna mutatni, hogy íme, őt zavarják (persze nem is gondolhatott másra), de Veréb hunyorított neki, s amikor Tiktak hátat fordított, merev derékkal, egyenesen előrenézve, átnyomta neki a cetlit. Így aztán nyilván jeles lesz a Rajkovics dolija. Egy hibát bele kellett volna nyomnom - dühöngött Veréb. Odaért a szemétládához, egy darabig őgyelgett körülötte, mint akinek semmi dolga ott, de aztán egy óvatlan pillanatban háta mögé dugott kezéből a szemétkosárba ejtette a fasírtot meg a kenyeret.

- A marha - ordított Snecli -, egy egész fasírtot eldobott! Oda nézzetek!

- Ne ordíts a fülembe - mondta neki Gundrum -, mert beléd rúgok.

- De egy egész fasírt...!

- Romlott volt, te hülye - mondta idegesen Veréb -, nem képzeled, hogy büdös húst zabálok!

Snecli összehúzott szemmel nézett rá, látszott, hogy nem nagyon hiszi, de akkor szerencsére csöngettek.

Azt remélte, hogy Rajkovics egyszer majd meghívja magukhoz. Odaáll elé: "Anyuka azt üzeni, hogy gyere el, felejtsük el a múltkorit", vagy "Veréb, taníts számtanra. Minden délután háromkor. Nálunk". De Rajkovicsnak esze ágában sem volt ilyeneket mondani. Egyszer pedig a házuk előtt is találkoztak. Veréb véletlenül éppen arra járt - kicsit el is pirult, amikor Rajkovics kirobbant a kapun -, de Rajkovics akkor se mondta: "De jó, hogy itt vagy, gyere be". Semmit se mondott, pedig Veréb meg is állt, megkérdezte, mi van föladva holnapra földrajzból.

A nevét, a nevét nagyon szerette volna megkérdezni Veréb. Éppen egy ilyen hülye bátyja van! - gondolta, és vad dühvel nézett Rajkovicsra, szét tudta volna tépni.

Aztán egyszer Rajkovics óra előtt fölkiáltott, a padra vágott egy füzetet.

- Mindig összekeveri ez a hülye! - mondta, s Veréb szíve akkorát ütött, mint egy gőzkalapács.

Ott hevert a padon egy irka: Rajkovics Melinda, III. o. tan.

- A húgodé? - kérdezte hanyagul.

Rajkovics idegesen rápillantott, ahogy a nem fontos emberekre szokás, s inkább csak magának mondta:

- Mindent összekever nekem!

Következő tízpercben Veréb ráérősen tett-vett a padjában, s amikor már csak a két hetes trécselt az osztályban a tábla előtt, ellopta Melinda füzetét.


- Azért, mert nem tudod a nevét, még lehetsz bele szerelmes - mondta Botos.

Veréb feléje ugrott, Botos megiramodott. Ordítozva kergetőztek az úttesten, a fák körül, fölugráltak a vaskerítések kőtámjaira, csikókedvük elfújta a gondokat, és összekarolva, egymás iránti túlcsorduló szeretettel kaptattak fel a Jézus Szíve lépcsőin.

Egy templomba bennfentesként belépni! Nem tudhatja azt senki, milyen - csak akinek volt már része benne. Magától értetődően megigazítani egy mellékoltár félrecsúszott terítőjét, felkapcsolni a villanyt, ismerni az áldoztatórács furfangos reteszű kis kapuját, benyitni a faburkolatú sekrestye puha félhomályába, ismerősen lekucorodni a barna bútorok közé - és öltözni! Belebújni a tűzpiros ministránsszoknyába, felölteni a hófehér, jó tiszta szagú, hímzett szegélyű karinget s tetejére a piros körgallért.

Ó, dehogyis maskara ez! A borbély is biztos csak bolondozott, amikor megkérdezte:

- Nem rühelltek minden este belebújni abba a maskarába?

- Nem maskara az, Szávics úr! - mondta Botos, látszott rajta, legszívesebben sírva fakadna, a borbély a "Szávics úrra" felkapta a fejét, mint akit nyakon legyintettek. - Csak egyszer adná az Isten, hogy maga öltözne be, majd meglátná, hogy nem maskara!

Veréb is elhűlve nézett a borbélyra: hogy mondhat ez ilyet? Alig győzte őket a férfi kiengesztelni.

- Ugye, maga nem katolikus? - kérdezte tőle Veréb.

A borbély rázta a fejét, és furcsán mosolygott, olyasféleképpen, mint aki nem akarja elárulni, igazat mond-e, vagy hazudik, de a gyerekek a könnyebbség kedvéért hittek a fejrázásnak, s odakint Botos meg is jegyezte:

- Nem katolikus, nem tudhatja.

Veréb egy "perszével" tette teljessé a feloldozást. A borbélyt muszáj volt mindig feloldozni. Mit kezdtek volna nélküle!

Az ember piros szoknyában (szoknya! kinek jutott ez eszébe!), karingben meg körgallérban egyszerre más lett, fontos és személytelen, mintha az a kopott, utcai ruhás kis kölyök nem is itt lapulna a piros meg a fehér színek alatt, hanem kintről, a templomajtó előtti szórt fényből bámulna befelé a csillogásba.

A lépteik nem feltűnően, de határozottan kopogtak a templom kövén, nem úgy, mint a híveké, akik halk, tétova léptekkel jöttek - még azok is, kiknek állandó helyük, tehát határozott céljuk volt -, nem, az ő lépteik kopogásából kiérződött, hogy fontosabb személyek, nem passzív, szájtáti nézelődők, őnélkülük itt meg sem kezdődhet a ceremónia, ők a templom részei.

Veréb sohasem szerette a templomokat, zavarta a magas boltívek között kiterebélyesedő csend, ez a csend különbözött az éjszakák meg az elhagyatott tájak csendjétől meg az otthoni lakószoba ismerős moccanásoktól hangos csendjétől is, a templomok csendje csupa idegen erőt rejtett, nem szívta fel az embert. A Jézus Szíve azonban más volt. A Jézus Szívében ismerős tárgyak álltak, Veréb azt is tudta, hogy az oltár mögött egy elrongyolódott egyházi zászló meg egy malterfoltos szék szomorkodik. Itt a magasság sem volt rideg, barátian intettek felé a mozaikablakok színes ábrái. A Jézus Szíve barátja lett, jókedvének s erejének őrzője. Mint a borbély.

Botos ügyes mozdulatokkal kibillentette az áldoztatórácson vágott kis kapu reteszét, hogy beléphessenek az idegennek már megközelíthetetlen szentélybe. Veréb ujjbegyével végigsimított az áldoztatórácson, talán már ezt a könnyű, érdes tapintást is szerette, az olajfestékkel bevont fa jellegzetes érintését, pedig első ízben iszonyatos csalódást, majdhogynem haragot érzett, amikor megérintette az áldoztatórácsot. Korábban is járt néha a Jézus Szívébe, még a Botossal való megismerkedés és a ministrálás-korszak előtt, Teta nénivel. Az áldoztatórács azonnal megragadta, szinte fizikai kényszert érzett, hogy odarohanjon, és végighúzza tenyerét a szépen erezett, robusztus, sima márványon. Mert márványnak látszott. De az érintés birtokában Veréb már tudta, hogy festett fa, azaz se fa, se márvány. Hogy miért riasztotta ez annyira, nem tudta megmagyarázni, nem is beszélt róla (ezt az áldoztatórácsot nem is kellett elmondani senkinek, ez csak egy semmiség volt, de a másikról azt hitte, hogy már valahol a bűn határmezsgyéjén jár), csak nagy sokára az Atyának.

Az Atya már beöltözve ült a miseruhákat tartalmazó, faragott barna szekrény előtt, s az alázatról beszélt. Halk szavú öregember volt, boltozatos koponyáját hófehér, rövid, piheszerű haj borította - a halánték fölött két erőteljes öblöt hódított el a kopaszság -, mindig fáradtnak látszott, Veréb néha azt hitte, misézni is nehezére esik, legszívesebben leszórná magáról a miseruhát, és arcát a napba tartva, kiülne a romos árvaház tűzfalához a beléndekek meg a szamárkórók közé.

- Elfordítjátok a fejeteket, amikor nyomorékot láttok, utálatot kelt bennetek a hiányzó karok vörös csonkja, egy összeégett vagy seb borította arc... Krisztus Urunk megcsókolta a leprás sebeit, drága kezével gennyes keléseket érintett, mert csordultig volt szeretettel és alázattal...

Veréb tágra nyílt szemmel figyelt, de csak a hangok jutottak el füléhez, a szavaknak csak a valóság súlyos instrumentumaitól elvonatkoztatott értelme jutott az agyáig, nem támadt fel benne a rothadó ótvaros seb undorító képzete, ahogy Krisztus éppen az ajkával illeti. Az asszonyra gondolt, és hirtelen támadt heves undorára. Szégyenkezett. Az asszony az Uránia mozi előtt ült egy sámlin, azonnal látszott, hogy valami nincs rajta rendjén, de csak közvetlen közel vette észre Veréb a lábát. Az egyik lába, amelyet mereven előrenyújtva tartott, fából volt, de nagyon ügyesen láb alakúra kifaragva, a selyemharisnya alatt az is látszott, hogy a fát hússzínűre mázolták. Hányingere támadt, s utána hosszú ideig rossz álmai voltak. Ez után az eset után egy darabig vehemens undort keltettek benne a textilkirakatok merev, rózsaszínűre mázolt ábrázatú, előrenyújtott karú próbabábui is.

Az asszonyt elmondta az Atyának.

A pap felemelte a fejét, mintha a sekrestye egyik fölső sarkának vizsgálata lenne a legfontosabb dolga.

- Más féllábút nem ismersz? - kérdezte.

Veréb kutatott az emlékei között, már-már azt mondta, nem, de akkor eszébe villant Holczer Mária néni, jobb lába helyén egy gumivégű bot lógott ki a szoknyája alól, ügyesen sántikált vele még kézbe való bot nélkül is. De Holczer Mária nénitől sohasem undorodott, legtöbbször, ha rágondolt, eszébe sem jutott, hogy féllábú.

- Na, látod - mondta az Atya -, más dolog ez, kisfiam. A majdnem élethű utánzatok a legborzasztóbbak. A hazugságok közül is az igazságnak látszók a legveszélyesebbek... Ehhez persze még kicsi vagy.

- Az áldoztatórács is - mondta felcsillanó szemmel Veréb.

Az Atya ráemelte homályos, ráncok övezte szemét.

- Az áldoztatórács? - mélázott, aztán hirtelen a ráncok kedvesen elkeskenyítették a szemét, mosolygott. - Ja, a műmárvány. Látod, se fa, se márvány.

Eltűnt az arcáról a mosoly, mintha hirtelen egész más mezőre kalandozott volna, de Veréb tudta, hogy rá gondol, látszott a szemén.

- A szemedet be szoktad hunyni - mondta.

- Mikor? - kérdezte Veréb, de már tudta, mire gondol a pap. Azt hitte pedig, hogy az Atya, ha egyáltalán észreveszi, hogy lehunyja a szemét, áhítatnak gondolja majd. Pedig az undortól volt. Amíg ő nem csinálta, ezért a szertartásért irigyelte Botost. Ahogy a pappal együtt elvonul az áldozók előtt, és álluk alá tartja az aranytálcát. De aztán rá is sor került. Iszonyodva nézte az üregükből kinyúló kékesrózsaszín, tövük felé sárga lepedékkel bevont nyelveket, és lehunyta a szemét.

- Áldoztatáskor - mondta az Atya. - Különben nem kell csinálnod, fiam. Majd úgy szervezzük.

- Köszönöm, Atya - mondta Veréb -, nem haragszik rám?

Az öreg megveregette Veréb kobakját. Mosolygott.

A dülledt szemű káplán.

- Ez mindig úgy néz ránk, mintha éppen most loptuk volna el a szentségtartót - mondta egyszer Botos.

Ez a nézés születési hibája lehetett. De nem volt különb az ember se, olyan volt, mint a nézése, olyan vakbélgyulladásos. Mosolyogni csak a szószéken szokott, meg akkor, ha hivatala nagyon megkívánta, egy-egy beszélgetés során rámosolygott a hívek apró gyerekeire (minthogy Jézus Krisztus is azt mondta: Engedjétek hozzám a kisdedeket), s netalántán, ha a püspök úrral találkozott, arra is mosolygott. Na de azt a mosolyt! A kisdedek annyifelé futottak volna tőle, ahányan vannak.

Sörteszerű haja volt a káplánnak - élete nagy része e hajjal való küzdelem jegyében telt, mert tízpercenként vizezte és fésülte, ragasztotta lapos koponyájára drótfürtjeit. Nyomott feje volt, apró, krumpliszerű orra mellett két pingponglabda nagyságú, kiguvadó szem, zsíros, vastag, cakk nélküli ajka alatt puha kis áll. Jókora feje a válla közé szorult, mintha egyszer alaposan a fejére vágtak volna, amitől a nyaka mindörökre a mellkasába süllyedt. És valami sértettség is virult a káplán majomarcán, mintha állandóan megbocsáthatatlan sérelmek érnék. Hogy ez mitől volt, azt a gyerekek nem tudták eldönteni.

És szeretetlenül nyúlt a tárgyakhoz.

Veréb addig nem tudta, milyen az, ha valaki szeretetlenül nyúl a tárgyakhoz. Egyszer - éppen fejelt a borbéllyal - berohant a konyhába inni egyet, fölkapta a poharat. Teta néni rászólt:

- Szeretettel fogd meg, kisfiam.

Értetlenül nézett rá.

- Micsodát?

- A poharat. A tárgyakat is szeretni kell. A sótartót, a kanalat, a tányért. - Veréb ezt nem értette, ágaskodott benne az ellentmondás ördöge, de Teta néni folytatta: - Elnéztem otthon apádat, milyen szeretettel tudja megfogni a villa nyelét, a lószerszámot, s ha a szántóföldről fölemel egy rögöt, azt is szeretettel teszi.

Az apjára való hivatkozás csak beléfojtotta a szót, de nem győzte meg. Utána figyelte az embereket, hogyan nyúlnak a tárgyakhoz. A borbélyt, Bretz Edgárt, sőt alkalomadtán Teta nénit is. De nem vett észre semmi különöset, semmi olyat, ami bizonyította volna, hogy szeretettel nyúlnak a tárgyakhoz. Úgy nyúltak hozzájuk, mint mindenki más.

De aztán találkozott a káplánnal, és azonnal megértette, miről van szó. A káplán úgy érintett mindent, mintha szarba nyúlt volna. Mintha mélyen megalázná, hogy bármihez is hozzá kell érnie - s mondjuk, ha a cipőjét fogta meg így, az embernek kedve támadt, hogy a suszterok nevében fenéken billentse őt.

Aznap, amikor beléptek a sekrestyébe, azonnal belekerültek a káplán gonosz arcának bűvkörébe. Megbabonázva bámultak rá, pedig éppen elég más bámulnivaló is akadt odabent: az öt ministránsruhába öltözött delawár. A két Schneider, Keszi-Hajós, Ördögh Laci és Nagy Jenő. Nem tudtak zavarukból kikecmeregni, ügyefogyottan álltak az ajtóban, egyik lábukról a másikra nehezedve, nem értették, mi történt. Ha ünnepi litánia volt - ilyenkor hat ministráns kellett -, Veréb és Botos mellett négy Gáz utcai meg Széna téri srác öltözött be. Idevalók a külvárosba. De ezek közül csak Ördögh Laci lakott a környéken (övék volt a Gáz utcai elhanyagolt kertű ház, ahol a delawárok ügyködtek), a többiek vagy a város szívében, vagy a villanegyedben.

(Azt hiszik, kocsma ez - mondta egyszer dühöngve a káplán -, ha legközelebb ilyen trógerul öltözve bejön ide valaki, kizavarom. - Az Atya fürkészve ránézett, mintha ki akarná deríteni a káplán indulatainak igazi forrását, és azt mondta: - Prolinegyed ez, fiam, a Jézus Szíve a prolik temploma.)

S most mégis itt álltak ministránsruhában. Belépett az Atya, kicsit ő is meghökkent az idegen arcok láttán, kérdően nézett a káplánra, de a káplánnak esze ágába sem jutott, hogy felvilágosítsa az Atyát. Kurtán-furcsán odaintett Botos felé, ráreccsent:

- Öltözz!

Jól látszott, hogy Botosnak int, nyilván Sanyi is megértette, de ott állt mellette Veréb, s ezért jogosnak tűnt a kérdés:

- Melyikünk?

- Te - mondta a káplán -, az a másik meg takarodjon innen.

Veréb a falnak feszítette a hátát.

- Miért takarodjon? - kérdezte az Atya, s a hangjából rosszallás csengett, az Atya nem szerette az ilyen beszédeket.

- Az osztályfőnöke, Bretz Edgár főtisztelendő úr üzent át - mondta a káplán -, hogy nem ministrálhat. Szégyent hozott a ciszterekre. Csirkefogókkal barátkozik.

- Miféle csirkefogókkal? - kérdezte az Atya.

Botos arca kipirult, világítottak a szeplői.

- Velem - mondta -, énvelem barátkozik.

A káplán odalépett az Atyához, a füléhez hajolt, suttogva magyarázott neki, az elfordította a fejét, mintha zavarná a káplán közelsége, de azért hallgatta.

Veréb oldalazva lassan megindult az ajtó felé, de Botos elkapta a kabátja ujját.

- Várj - mondta.

Álltak egymás mellett, összeért a válluk. Azt várták volna, hogy a delawárok szeméből győztes gúny süt ki, de nem látszott az arcukon semmi. Egykedvűen álldogáltak a sekrestye belső falánál, mintha mi sem történt volna.

Veréb az Atya tekintetét szerette volna elkapni, de az öreg nem nézett rá, most is fölemelte a fejét, és a mennyezetet fürkészte, mintha oda lennének felírva az egyedül üdvözítő igazságok.

Egyszer már álltak így megszégyenülten, váll váll mellett. Ugyanitt a sekrestyében. Vasárnap két mise volt egymás után, az elsőt a káplán tartotta, a másikat közvetlenül utána az Atya. A káplánnak más ministránsai voltak, de az öreg legszívesebben Botossal meg Verébbel misézett. Éppen szentbeszéd alatt érkeztek - a káplán fönt ágált a szószéken -, Veréb arra gondolt, hogy lám, ez milyen bátran beszél, ha őneki kellene fölmenni egy ilyen szószékre, biztos összevissza dadogna. A káplánt akkor még nem nagyon ismerték, pár napja jött csak a templomhoz.

Lábujjhegyen végigmentek a meglehetősen üresen tátongó padok között, elosontak a szószék alatt, s a sekrestyében azonnal öltözni kezdtek.

A nyitott ajtón át látták, hogy a káplán elbocsátóan a hívek felé fordul, Botos még mondta is félhangosan, hogy "Ite missa est", a káplán gyors léptekkel berontott a sekrestyébe, majomarcát összevissza gyűrte a düh.

- Marhák! - üvöltött. - Amikor én szentbeszédet mondok, ne rohangáljatok a templomban!

Botost gyors mozdulattal pofon ütötte, aztán Verébhez lépett. Veréb az arca elé rántotta a karját.

- Le a kéz! - recsegte a káplán, Veréb ijedten az oldalához szorította a karját, és a pofontól nekitámolyodott a falnak.

Az Atya elhűlve nézte a jelenetet, szóhoz sem jutott, csak a karját emelte föl, mint aki szólásra jelentkezik, de amikor látta, elkésett, a pofonokon már nem segíthet, leeresztette a karját, és csak annyit mondott:

- Itt nem szokás verekedni.

Botos akkor már lerántotta magáról a körgallért, oldozta a karing pertlijét, dühösen szikrázott a szeme, s Veréb is azon nyomban vetkőzni kezdett.

- Fiaim, mindjárt kezdődik a szentmise - mondta az Atya.

Odalépett hozzájuk, a vállukra tette a kezét.

- Na. A harag rossz tanácsadó.

Abbahagyták a vetkőzést, nézték az Atya szelíd arcát.

- Többé ilyen nem fordul elő. És máskor ne mászkáljatok a szentbeszéd alatt.

A gyerekek visszakanyarították a körgallért.

Az Atyában bízott most is. Az Atya majd egy mozdulattal rendet csinál, az Atya megtorolja az igazságtalanságokat. Hiszen hány meghitt hajnali órát töltöttek együtt a Jézus Szíve félhomályos mellékoltáránál, didergető hidegben, meg olyankor is, amikor ragyogtak a mozaikablakok a reggeli verőfénytől, meleg fények úszkáltak a falak között. Az Atya majd megvédi őt.

A káplán befejezte a sustorgást, az öreg meg dörzsölgetni kezdte a halántékát, mintha éles nyilallások kínoznák belülről.

- Sokra viszed még, domine - mondta a káplánnak, nyögve lelépett a szekrény előtti dobogóról, Veréb elé állt, két ujjal a fiú álla alá nyúlt, megemelte a fejét, aztán tanácstalan arccal picit fölcsapta és visszaengedte a fejét olyan "na most mi lesz"-formán. Nem volt a szemében biztatás, Veréb egy pillanatra azt hitte, hogy ellenséges az Atya szeme, pedig csak szomorú volt, semmi más, ez a hangjából is kiderült.

- Jobb, ha elmész, fiam. Köszönöm a segítségedet. Sok szép reggelt töltöttünk együtt, igaz?

Megpróbált mosolyogni.

- Igen, Atya. Én is köszönöm - mondta Veréb. Viszketni kezdett a fejbőre, az orra töve, mint sírás előtt mindig. Pedig nem akart sírni. "Nem sírsz, Veréb" - mondta magának.

- Menjünk! - mondta dühösen Botos. - Dicsértessék, Atya.

- Te is elmész? - kérdezte az Atya, de a hangján érződött, hogy számított erre. Ha Verébnek el kell menni, Botos se marad.

- Igen, Atya - mondta Botos -, és nem is jövök többé. Holnap reggel már ne tessék rám számítani.

Az Atya mondani akart valamit, de a káplán közbevágott:

- Csak menj, nehogy azt hidd, hogy küldöttséget menesztünk érted. Taknyos!

Az Atya erre, mintha menekülne, hátat fordított, föllépett a dobogóra, a szekrény felé fordult.

A két gyerek kiment a sekrestyeajtón, átfurakodtak a tömegen, kiléptek a hűvös templomból, megcsapta őket a langyos tavaszi levegő. Az alsó lépcsőn mind a ketten megálltak, megfordultak, tanácstalanul néztek befelé, mint akiknek fogalmuk sincs, merre induljanak most. Az arcukra esett a templomi fény egy-egy eltévedt, kósza sugara, figyeltek befelé, mintha még sohasem láttak volna templomot, s amikor felzengett bent az orgona, leléptek a lépcsőről, nekiindultak a homálynak.


Tudta, hogy Bretz Edgárnak eléjük kell állnia - Veréb találgatta, vajon milyen lesz az arca -, és elmondani, hogy az iskolát államosították.

Valahányszor erre gondolt, jóleső bizsergés támadt benne. Az iskola most már nem nyomasztotta, szabadon, kicsit hetykén futkározott a széles, napfényes lépcsőkön, mintha olyan tehertől szabadult volna, amiről pedig azt hitte, élete végéig cipelni kell. Készülődött a kárörömre.

Bretz Edgár kicsit hajlott háttal odaállt eléjük, levette a szemüvegét, törölgette, mint aki időt akar nyerni.

- Ősi iskolánk többé nem a cisztercita rendé - mondta, a hangja szinte tárgyilagosan csengett, nem volt benne semmi a fájdalom pátoszából, sem a fölháborodás elvékonyuló felhangjaiból, egyszerűen csak nagy szomorúság lengte körül, kifosztottan és reménytelenül állt szemben a gyerekekkel.

A kisfiúban torokszorongató együttérzés ébredt, abban a pillanatban talán jobban fájt neki a hír, mint Bretz Edgárnak.

A borbély az üzlet közepén állt és hadonászott.

- Ehhez értenek - üvöltött -, szent ábrázattal nagyokat zabálni, szegénységet prédikálni, és belerúgni a szegénybe! Azt a tökfejű barátodat bezzeg nem tiltják ki sehonnan, nem szégyenítik meg minduntalan; annak szóba állnak az apjával, mert biztos valami nagyfejű az apja! Mi az apja, mi?

- Melyiknek?

- Amelyik melletted ül.

- Nem tudom - mondta Veréb.

- Hát az biztos, hogy nem paraszt, nem lakatos, meg nem is borbély. Mert akkor akkorát rúgtak volna bele, hogy a lába sem éri a földet. A rohadt, imádott papjaitok! Mit hápogsz? Nem a Krisztusodat bántom, ővele nekem semmi bajom. Ő legalább kikergette a kufárokat a templomból. A szeretett Atya, a kedves Atya, a jó Atya meg titeket kergetett ki.

- Nem az Atya volt - mondta Botos.

- Nem az Atya, nem az Atya... hát akkor egy másik csuhás. Miért nem állt oda az Atya, miért nem mondta, hogy ezek rendes kölykök, ezeket nem engedem?! Mert az egyiknek egy koszos lakatos az apja, a másik meg egy tanyasi senkiházi. Azért. Mert a polgármester úr fiát, a téglagyáros fiát meg a bárógyereket nem lehet elzavarni ilyen rongyosok miatt, mint ti. Azoknak benyalnak csontig, hogy az a magasságos rosseb szakadjon rájuk! De várjatok, majd röpülnek ezek az összelopkodott iskolákból meg a rohadt földbirtokaikból, a lábuk se éri majd a földet! Ne féljetek!

Veréb lelkesen nézte az ordítozó borbélyt, és akkor képzelte el először, milyen jóízű káröröm ömlik el majd benne, ha Bretz Edgár odaáll az osztály elé.

Aztán - nevetséges, de éppen olyan kifosztottnak érezte magát, mint Bretz Edgár.

Egy darabig semmi sem változott, csak éppen új igazgatót kaptak, egy téglaszín arcú, civil fiatalembert, aki igazgatósága első napján végigjárta az osztályokat, és olyanokat mondott, hogy az évezredes rabságnak most már vége, ebben az országban minden a népé, és minden a népért van, nem kell többé a szegény embernek nyomorogni, mezítláb járni, gyerekfejjel dolgozni. Új világ kezdődik - mondta a téglaszín arcú. Két mogorva paptanár között ágált, kezével nagyokat csapkodott a levegőbe.

A szerzetesek egyelőre maradtak, tanítottak tovább, de az iskola más lett, hangosabb, semmit sem éreztek véglegesnek, még a másnapra feladott leckét se.

Egy szép napon aztán az egész gimnázium számára gyülekezőt rendeltek el. Az osztályok az udvarra vonultak. A szerzetes tanárok laza csoportja félrehúzódva állt a nyolcadikosok oszlopa mellett, jelezve, hogy ezen az aktuson ők épp annyira alárendelt szerepet játszanak, mint az iskola bármelyik tanulója. A téglaszín arcú meg néhány civil fölállt a gyerekekkel szemben egy rögtönzött emelvényre. Majdnem ugyanazokat mondta el, amit bemutatkozása napján, egy szuszra, ugyanúgy gesztikulálva, aztán elővett egy lajstromot.

- Bizonyos okok miatt úgy döntöttünk - mondta -, hogy iskolánk tanulóinak felét áttesszük a Selyem utcai elemi iskolába, illetve a felsősöket az állami gimnáziumba. Most felolvasom azoknak a névsorát, akik a másik két iskolába kerülnek.

Ezt az átszervezést is rebesgették már régebben, a borbély is tudott róla.

- Proligyerekeket kapnak a papok - mondta -, eddig büdös volt nekik, most aztán nosza, szeressék a szegénységet! A kis grófok meg nagyságos sarjak mennek a prolik közé. Így igazságos, eddig csak a tejföl jutott nekik, most kóstolják meg az alját is!

Az igazgató olvasni kezdte a névsort. Az első osztályon kezdte, Verébékén, s Veréb - bár ő a névsor vége felé szerepelt - már a B betűsök elhangzása után tudta, ő is a Selyem utcába került. Aba, Arvalis, Bajza, Beleznay, Biczó, Bittó, Borbás, Bősz... ez volt a névsor eleje. Aba földbirtokosgyerek, Arvalis apja városi tanácsnok, Barát egy főjegyző fia, Beleznay bárógyerek, Biczó paraszt, Bittó katonatiszt fiú, Borbás paraszt, Bősz lelenc. Ezek közül Biczó, Borbás és Bősz került a Selyem utcába. Veréb is.

Az igazgató monoton hangon olvasta a neveket, a felolvasottak kiálltak a sorból, és tanácstalanul ténferegtek az emelvény mellett.

A hatodik osztálynál tartott az igazgató, akkor már mozgolódott az egész iskola, egyik-másik név után elégedetlen morgás harsant, néhány érthetetlen kiáltás is nekiszegült az igazgató hangjának, a téglaszín arcú többször is dühösen felpislantott, és elkiáltotta: Csend!

A hetedik osztálynál azonban már fékezetlenül tört ki az indulat, egy cigányképű gyerek ugrott a sor elé, odarohant az emelvényhez, és fölkiabált az elképedt férfiaknak:

- Ez nem igazság! Miért csak a szegény gyerekeket teszik át? Báró miért nincs köztük egy se?! Azt tessék megmondani!

Az igazgató elvörösödött.

- Nem kértem senkitől tanácsot - üvöltötte -, itt az történik, amit mi akarunk! Taknyosok! Majd megtanítlak én benneteket, ha a főtisztelendő uraknak nem sikerült!

A papok faarccal álltak a nyolcadikosok mellett, mintha nem látnának, nem hallanának semmit. Még akkor se mozdultak, amikor, a haragtól lila igazgató arrogáns szavaira fölzúgott az udvar. A nyolcadikosok előrelendültek, az elsőket majd az emelvényre lökték. "Taknyos a nagymamája! A játszópajtásával beszéljen így! Hülye! Fajankó" - meg ehhez hasonló kiáltások röpködtek a levegőben. Az ordítozástól megvadultak a kicsik is, fenyegetően robajlott az udvar, mint egy őrült aréna, a civilek az emelvényen ijedten bámultak a gyerekekre, az igazgató lila arca megfehéredett. Már-már úgy tűnt, lerohanják őket, amikor a civilek mögött Tiktak lépett az emelvényre, félretolta az igazgatót, és szembeállt a fiúkkal. Nem szólt egy árva kukkot sem, mégis dermedt csend támadt egy pillanat alatt, s a némaságba szomorúan kopogott a tornaterem széltől csapkodott ajtaja.

- Mindenki a helyére megy - mondta Tiktak, s az amőba azonnal szabályos sorokká rendeződött.

- Ne felejtsétek, hogy ciszter diákok voltatok - mondta halkan Tiktak. - Nem mindig az történik, amit ti akartok. Bízzatok Jézus Krisztusban!

Az igazgató dühösen rápillantott, nem mert közbeszólni, de nem is kellett, mert Tiktak megfordult, lelépett az emelvényről, s visszament a tanártársai közé. Újra felhangzott a monoton hang, hullottak eléjük a nevek, de most már egy pisszenés se hangzott, a felolvasottak szó nélkül váltak ki a többiek közül, s most már az újdonsült Selyem utcaiak meg az állami gimnazisták csapata is sorokba rendeződött.

- Van valakinek kérdése? - kérdezte az igazgató, a hangjából sütött, hogy itt nem lehet senkinek kérdése.

Pisszenés nélkül álltak az osztályok, kicsit sértődötten, mintha azt mondták volna az emelvényen álló férfinak: veled semmi dolgunk. Már-már inteni akart, hogy akkor mehettek, de az elsősök között mozgolódás támadt, Veréb kíváncsian fordult arra, megnézni, mi történik. Gundrum tört utat a sorban, elballagott az osztályok arcvonala előtt, szembeállt az emelvénnyel.

- Én is szeretnék a Selyem utcába menni - mondta.

- Miért? - kérdezték föntről.

- Csak, szeretnék - mondta Gundrum.

- Itt nem egyénieskedünk! - ordított az igazgató, talán az bátorította fel, hogy Gundrum a legkisebbek közül jött. - Mars vissza a helyedre!

Gundrum a hátára csapta a nadrágszíjjal átkötött könyveit, megfordult, és kiballagott a kapun, mintha soha többé az életben tájára se akarna menni semmiféle iskolának.


- Miért nem ministráltál? Ministrálni mentél, nem? - kérdezte Teta néni. Akkor jött meg a templomból, a kabátját beakasztotta a szekrénybe.

- Elküldtek. Nem ministrálhatok többet.

Meghökkent, feléje fordult a szekrénytől, látszott a szemén, hogy szörnyű bűnöket sejt a szavak mögött, Veréb megrémült, már maga is azt hitte, tényleg szörnyű bűnöket követett el, s kiáltva mondta:

- Én nem csináltam semmit, Teta néni, drága, én tényleg nem csináltam semmit!

- Mit mondtak? Miért?

- Azt mondták, hogy gazemberekkel barátkozom.

- Kikkel?

- Én csak a Botos Sanyival barátkozom, tetszik tudni, hogy csak vele. - Gyűlölködővé vált a hangja. - Mert szegények vagyunk, azért! Mert a szegénybe mindig belerúgnak!

Ezek már a borbély szavai voltak, Veréb a nagynénjére pillantott, nem tudta, mondhatta ezt, vagy sem.

- Ugyan, kisfiam! - mondta szemrehányóan Teta néni. - Az Atya szeretett téged. Az Atya szereti a szegényeket.

Átmenet nélkül sírni kezdett a mondat befejezése után, mint aki tudatában van reménytelen kiszolgáltatottságának, Gyuszika képe alá ballagott, törölgette a könnyeit.

- Csak te gyere haza, Gyuszikám, gyere már haza! - Veréb felé fordult. - Majd ő megvédene bennünket mindenkitől. Ne félj, ő majd megvéd bennünket.

Veréb fölkelt, odaállt az öregasszony mellé, megfogta a kezét.

- Ne tessék sírni! Biztos hazajön.

- Ugye, hazajön! - kiáltotta Teta néni, várakozó, kétségbeesett szemmel nézett Verébre, mintha a kisfiú szavai eldönthették volna Gyuszika sorsát.

- Hát persze - mondta Veréb.

Már lefeküdt. Teta néni megállt a kisfiú ágya mellett.

- Nem a javítósok miatt? - kérdezte.

- Micsoda?

- Hát hogy elküldtek. Amiatt, akiről meséltél. Aki kirabolta az apját?

- Bandita - mondta Veréb.

- Az. Az a Bandita!

Veréb felült az ágyban.

- Én szeretem Banditát - mondta.

- De hát betört, kirabolta az apját! Biztos ezért küldtek el, kisfiam. Ó, istenem, mondtam én, hogy ne menj a javítósok közé!

- Nem igaz, hogy betört - mondta Veréb. - Egyszer két kapura választottak, Bandita dugott, és Kobak az üres kezére ütött...

- Ki az a Kobak?

- Egy másik javítós. És akkor üvölteni kezdtek vele, hogy csalt, mert a másik kezében sincs semmi. És Bandita azt mondta, jó, csaltam, válassz te, de én láttam, amikor eldobta a másik kezéből a követ. Mert igenis volt benne.

- Nem értem, kisfiam, nagyon összevissza mondod. Azt mondják, kirabolta az apját.

- Nem igaz! Nem rabolta!

- Na, jól van, aludjál szépen. Imádkozz, és aludjál szépen.

Veréb látta Bandita apját. Akkor is a téren fociztak, a Családfő volt a bíró. Egyszer csak Bandita kiszaladt a kapuból, vigyázzba vágta magát a Családfő előtt.

- Itt van apám - mondta.

A Családfő lefújta a meccset.

- Hol?

Bandita intett a fejével.

A Gáz utca felől egy girardikalapos, fehér pantallós férfi tartott feléjük, bal kezében vékony sétapálcát lóbált. Kezet fogott a Családfővel, felemelt kézzel intett a fiúknak.

- Üdvözlöm a galerit - mondta, s biztos azt várta, mindenki elájul a gyönyörűségtől, hogy ő milyen jópofa.

- Egy órára elviheti a fiát - mondta a Családfő, de Bandita közbevágott:

- Még nincs befejezve a meccs.

- Na, jó, csak focizzatok - mondta kissé zavartan a férfi, és nagyképűen lóbálta a sétapálcáját.

Bandita visszament a kapuba, a girardikalapos meg hernyómosollyal odafordult a Családfőhöz, és azt mondta: - Csak keményen fogni, nem kell tőle sajnálni egy-két pofont!

- Nem szoktunk verni senkit! - mondta a Családfő, s mintha másutt lenne dolga, odábbállt.

Nekiálltak újra focizni, Bandita apja egy darabig ácsorgott a pálya szélén, néha be is kiabált, de a javítósok ügyet sem vetettek rá, Veréb szégyellte magát, hogy ennyire kutyába se veszik ezt az embert.

Aztán, mikor legközelebb a pálya szélére pillantott, Bandita apja már nem volt ott. Előreódalgott a kapuig, megállt Bandita mellett, ideges lett, remegő hangon kérdezte:

- Ez volt az apád?

- Ez - mondta Bandita, aztán mindjárt vadul felordított: - Nem ér, ideáll a pofámba, Családfő, kérem, nem lehet így focizni!

S a Családfő szigorúan megszólalt:

- Miért állsz a kapusra, fiam?


A Nagytanács feloszlott, az indiánok a nagyfőnök vezetésével elindultak a faltól a foglyok felé.

- Jönnek - mondta Veréb.

- Le vannak szarva - morogta Botos.

- Ha Gyuszika itt lenne, majd megmutatná ezeknek - suttogta rémülten Veréb, olyan halkan, hogy Botos talán nem is hallotta.


Dél óta kint ültek Botossal a rommá lőtt állomásépület terméskő kerítésén. Az állomást egy deszkabódé helyettesítette, a piszkos ablakon át beláttak a sürgölődő vasutasokra, látták a távírószalagok sárga kerekekre tekerődő papírkígyóit, öröm töltötte el őket, amikor meghallották a szaggatott kopogást, azt hitték, az aprócska pontok, vonalak jó híreket hoznak.

Időnként befutott egy vonat, nagy szuszogással gőzfelhőkbe burkolva állt meg a mozdony, sietős emberek kászálódtak le a magas lépcsőkről, batyus öregasszonyok, csizmás, kalapos parasztok, idegenül nézték a romokat, keresték a kijáratot.

- Ezzel nem jött, mi? - kérdezte Botos.

- Tehervonattal jönnek. A Nyéki bátyja is tehervonattal jött - mondta Veréb.

Amikor nem érkezett szerelvény, egy aprócska, kétpúpú tolatómozdony serénykedett a pályán, a vasutasok lengették piros zászlóikat, kiáltoztak "Ezerhuszonnégyesből kettőt a nyolcra" - meg ilyesféléket, a két gyerek érezte, itt egyetlen fölösleges szó sem esik, elkapta őket a jól szervezett munka gyönyörűsége, estefelé már úgy érezték, idetartoznak az állomás személyzetéhez, ők is beavatottak.

- Oda nézz! Tehervonat.

- Ez lesz!

A tehervonat megállás nélkül vágtázott át az állomáson, tankok, ágyúk feszítettek a vagonok platóin, s mindegyik mellett egy feltűzött szuronyú katona. Olyan volt, mint egy film, a tehervonat átúszott az állomáson a merev, mozdulatlan tankokkal és katonákkal.

Árnyak kúsztak a sínek közé, egy kövér vasutas váltótól váltóig ballagott, lassú, megfontolt léptekkel. Minden alkalommal kinyitotta négyszögletes vasutaslámpája ajtaját, lángján meggyújtott egy papírt, benyúlt a váltó lámpájába, vacakolt, s a váltótesten felfénylettek a sávok.

Befutott egy személyvonat, emberek özönlötték el a síneket, a két gyerek mereven előrenyújtott nyakkal figyelt a félhomályba. Elbaktatott előttük egy ember katonasapkában, katonaköpenyben, a sapkáján nem volt sapkarózsa, fél vállára vetve egy madzaghevederes hátizsák.

A két gyerek leugrott a kőfalról, Veréb odaállt az ember elé.

- Nem fogságból jön?

- De - mondta az ember.

Morc arca volt, borostás, a szeme tompán fénylett.

- Csak egyedül? Mások nem jöttek? - kérdezte reménykedve Veréb.

- De jöttek mások is - mondta az ember -, csak elszéledtünk. Mindenki hazament. Már akinek van hova.

- Halász Gyula nevűt nem ismer?

A férfi elgondolkozva rázta a fejét.

- Milyen alakulatnál volt? - kérdezte.

- Nem tudom - mondta ijedten Veréb -, tizedes volt.

- Mikor esett fogságba?

- Negyvenkettőben.

- A Donnál?

- Ott. A Don-kanyarban.

- Aha - mondta az ember -, papírt nem kaptatok?

- De - mondta Veréb -, azt írták, hogy meghalt. De biztos, hogy nem halt meg.

- Kid volt neked?

- A nagybátyám - mondta Veréb.

- Hát nem ismerem - mondta az ember, és megsimogatta Veréb fejét. - Aztán ma már nem jön több vonat, menjetek szépen haza.

- Még egy kicsit várunk - mondta Veréb. - Hátha megjön.

Vissszaültek a kerítésre, a mezők felől hideg szél csapott az arcukba. Ő menne be elsőnek, Gyuszika kint állna a konyhában. Na, ki van itt? - kérdezné Teta nénit.

- Megismered? - kérdezte Botos.

- Persze. Barna hajú - mondta Veréb.

Elcsendesedett az állomás, a kis tolatómozdony fáradtan beszuszogott az épen maradt fűtőházba. A vasutasok a fabódéban szorongtak, időnként kihallatszott hangos nevetésük, a sápadt sárgán fénylő ablak előtt árnyak mozdultak. A Sásos felől megszólalt a békák monoton kardala, a hátuk mögött a romok közt virító dudvában tücskök ciripeltek.

Füleltek, hátha kiszűrődik az este neszeiből egy távoli vonat csattogása. A monoton zajok csenddé olvadtak - s nem volt más, csak ez a fülrepesztő csend.

Lecsusszantak a kerítésről, ballagtak hazafelé a Lövölde utca gránitkövein, nagyon távol, irdatlan messzeségben hideg, részvétlen csillagok égtek fölöttük.


- Hogy tetszik a Selyem utcában? - kérdezte Bretz Edgár.

- Sokan vagyunk. Sok a verekedés - mondta a kötelek alól Veréb.

- A barátod is odajár?

- Nem, az ONCSA-telepi iskolába.

- Aha - mondta Bretz Edgár. - Akartok delawárok lenni?

Veréb fölkapta a fejét, ámultan nézte a papot.

- Én?

- Persze. Ti.

- Na, beszélj már! - mondta Schneider Miki.

- Nem akarok - mondta Veréb.

- Sápadtarc akarsz maradni?

- Az - mondta Veréb -, az apám úgyis elvisz innen.


Énekelt alattuk a vonat. Napfényben fürdött a táj, búzamezők úsztak mellettük. A város távoli lett, mint egy rossz álom, Veréb nevetve fordította az apja felé az arcát.

- Mi van, bikfic! - nevetett vissza az apja, kék szeme visszatükrözte az elfutó tájat.

- Csakhogy vége van! - mondta Veréb.

Az apja előredőlt, oldalra fordított fejjel nézte a tájat, a védelem, ami belőle sugárzott a fiára, őt is boldoggá tette. De azért elszomorodott - hogyan mondja meg egy ilyen kis kölyöknek, hogy most már sose lesz vége?

 
 
0 komment , kategória:  LÁZÁR ERVINVERÉB A JÉZUS SZÍVÉ  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 2617
  • e Hét: 11406
  • e Hónap: 90964
  • e Év: 2032244
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.