Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
szeretettel
  2011-12-20 18:44:36, kedd
 
  Hunyady Sándor: Karácsonyi emlék



Az édesanyám színésznő volt, a kolozsvári Nemzeti Színház hősnője. Emlékszem abból az időből gyöngyös ruháira, fátylaira, hosszú brokátsleppjére, amelyből később szalongarnitúra lett. És emlékszem egy nagy, nemzetiszínű babérkoszorúra, amely a spájzunkban volt, nekitámasztva annak a polcnak, ahol a dunsztosok álltak. Ebből a koszorúból pénteken, amikor ősi törvényeink szerint paszulyfőzelék jelent meg az asztalunkon, Zsófi nagymamám mindig kitépett egy levelet. Azzal a babérlevéllel is fűszeresítve volt a főzelék.



Az ember sohasem tudja elfelejteni azokat az ízeket és illatokat, amelyeket gyermekkorában élvezett.

Körülbelül hároméves lehettem akkor, amikor egy karácsony előtti vasárnap délután színházba vittek. Onnan gondolom, hogy karácsony előtt járhatott az idő, mert a Szent Mihály-templom körüli tér teli volt fenyőfát áruló parasztokkal. Világosan emlékszem a levágott karácsonyfák sötétzöld színére a vastag, fehér havon. Az édes, tiszta fenyőillatra, hogy kerestem a karácsonyi angyalokat a levegőben, nem röpködnek-e ott a fenyők fölött.

De angyalok nem voltak sehol. A "bódésok" sült tököt meg gesztenyét árultak parázsló kemencéiknél. Nekem is vett nagyanyám egy stanicli gesztenyét, ahogy a színház felé sétáltunk, jó melegen felöltözve. Füles prémsapkám volt, és a mellemen kis prémes muff lógott, oda dugtam be a kezemet a forró gesztenye mellé.

A tél rettenetes hideg Erdélyben. A hó úgy csillog, mint a kristály. Az embernek megfagy belül az orrlyuka, meg a szeme sarkában a könny. Én is fázni kezdtem a sétában, örültem, amikor végre tető alá jutottunk a színházban.

A színházat addig csak kívülről ismertem. Csak annyit tudtam róla, hogy a legnagyobb épület a Farkas utcában. Aminek őszintén örültem, mert sejtettem, hogy anyám valamilyen vonatkozásban van a színházzal. Persze, hogy színésznő, hogy ott keresi a kenyerét, arra nem gondoltam. Nem is gondolhattam. Nagyon kicsike voltam még, nem tudhattam, mit jelent az, kenyeret keresni.

Zsófi nénémmel és még két öreg hölggyel ültünk be egy páholyba. Azt is csak most tudom, utólag, hogy "páholy" volt, akkor valami fantasztikus leshelynek találtam, amelynek deszka-, légszesz- és posztószaga volt.

Furcsa dolgok történtek. Hirtelen sötét lett, aztán egy világos négyszög jelent meg előttem, mintha egy szoba negyedik falát kivágták volna. A sok ember, aki lent ült a földszinten meg a páholyokban, mint egy méhkas körbefutó sejtjeiben, mind elcsendesedett és a világos négyszögre nézett.

Persze odanéztem én is.

Egyszerre oda lettem a csodálkozástól. Mert a világos négyszögben sétáló és hangosan diskuráló, kifestett, furcsán öltözött alakok között egyszerre csak megismertem az anyámat.

Inkább a szívemmel ismertem meg, mint a szememmel. Hiszen nagyon ki volt festve, nevetgélt és gesztikulált. Holott odahaza mindig oly halovány volt, és csöndes, inkább szomorú, nevetni talán sohasem is hallottam eddig.

Mondom, megismertem, ezen a furcsa helyen, ebben a furcsa helyzetben, és a lélegzetem elállt.

És hogy bántak bele?! Egy kék kabátos férfi, akinek nagy bajusza volt, meg merte ölelni. Megölelte, megcsókolta, megcsípte az állát. Az anyám persze ellökte. Soha nem felejtem el, ezt a három szót mondta neki: "Ne bomoljon mán!" - De a bajuszos férfi tovább erőszakoskodott. Be akart menni valami ajtón, amit az anyám nem engedett. Erre eltaszította az anyámat az ajtótól...

Nem bírtam tovább! A düh, a rémület, a kétségbeesés hangos sikoltozásban tört ki belőlem. Ordítottam, ahogy csak kifért a gégémen. És mellemen a kis muffal, hátulgombolós pamutnadrágomban felmásztam a páholy párkányára, hogy a földszinten és a zenekaron át a színpadra menjek " rendet csinálni".

Rémes érzés volt. Abban a világos négyszögben az anyám, akit bántani akarnak. És hátul a sötétben Zsófi néném és a másik két néni karja, amint megragadnak, a levegőbe emelnek, és visznek kifelé a páholyból. Ordítottam, rugdalóztam. Nem törődtem a botránnyal. Nem is tudtam, mi az a botrány. Csak arra emlékszem, hogy a földszinten pisszegtek és nevettek. Sőt sokan felugrottak, és kíváncsian néztek a páholyunk felé, ahol én olyan egyenlőtlen harcot vívtam a nénikékkel.

Ezt a kis visszaemlékezést megírtam egyszer pár szóban. És nem sokkal utána, hogy a cikk megjelent, eljött hozzám Kolozsvárra -, amikor látogatóban voltam odahaza - egy nagyon-nagyon öreg, elfelejtett nevű, nyugdíjas színész, aki annak idején kollégája volt az anyámnak. Szörnyű öreg volt a színész, olyan száraz, mint a szentjánoskenyér. Fekete-barna, görcsös, sovány bot volt a kezében. De még olyan volt a keze, hogy nem lehetett tudni, meddig tart a kéz, és hol kezdődik a bot? Eljött, leült, hosszan vizsgált piros szélű, nedves, öreg szemével. Aztán elmondta, hogy ő emlékszik az én történetem hátterére.

Sardou Szókimondó asszonyságát játszották azon a vasárnap délután, amikor a zavart csináltam. Az anyám a címszerepet alakította, magát a híres, szabadszájú asszonyságot. Én az első felvonásban ijedtem meg, annál a jelenetnél, amikor a féltékeny Lefébre őrmester be akar menni abba a kamrába, ahol Neipperg gróf rejtőzik, és az ajtó elől ellöki menyasszonyát, a derék mosónőt. Rettenetesen bömböltem - mesélte az öreg színész -, de ez nem lett volna baj, Zsófi nénémék hamar kivittek a nézőtérről. A hiba ott volt, hogy anyám is elvesztette lélekjelenlétét. Tudta, hogy ott vagyok a színházban, de látni persze nem láthatott a sötét nézőtéren, hátul a páholyunk mélyén. Egyszer csak hallotta, hogy egy gyerek sikoltozik a publikum között. Megismerte a hangom. Erre otthagyott csapot-papot, szerepet és színházat, előrejött a súgólyukig, és a tenyerét szeme elé emelve, hogy ne vakítsák a rivalda lámpái, kinézett a sötétbe. Törődött is ő Lefébre őrmesterrel és gróf Neipperggel, bánta is ő Sardout és a Madame Sans Géne szövegét. A szerepéből kiesve rémülten sikoltott ő is a páholyunk felé, a sötét térségen át:

- Mi történt, Zsófi? Valami baj történt a fiammal?

Szegény Zsófi néném meg visszakiáltott:

- Nincs baj, Margit! Csak megijedt! Azt hitte, hogy bántani akarnak!

Kolozsvár lelkes, finom, művészetszerető város volt mindig. Színházba járó publikuma egyetlen, meghitt család. Mindenki értette rögtön, hogy mi történt. És viharos taps tört ki e kis, darabon kívüli párbeszédre.

Engem kivittek. A taps elült. Anyám pedig visszament a helyére, hogy mint Hübscher Kata, tovább huzakodjék a féltékeny vőlegénnyel.

A színházi törvényszék természetesen összeült az eset után, hiszen az anyám olyan súlyos fegyelemsértést követett el, melynél súlyosabbat nem is lehet elképzelni a színpad szigorú törvényekkel ráncba szedett világában.

A rideg elv érvényesült is. És a törvényszék elítélte anyámat, amiért nyílt színpadon, a közönség előtt játékához nem tartozó "magánüggyel" foglalkozott. De tekintettel az enyhítő körülményekre, ez a büntetés nem volt nagyon kemény. A törvényszék mindössze egy krajcár büntetéspénz megfizetésére ítélte anyámat, mely összeget a színház gazdasági hivatala le is vont legközelebbi elsején a gázsijából.
 
 
0 komment , kategória:  Hunyady Sándor: Karácsonyi eml  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 3852
  • e Hét: 3852
  • e Hónap: 83410
  • e Év: 2024690
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.