Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
szeretettel
  2011-12-20 18:54:43, kedd
 
  Dylan Thomas: Egy gyermek karácsonya walesben



Azokban az években, hajdanán, az egyik karácsony olyan volt, mint a másik, a tengerparti város szegletén, mely már túl van minden hangokon, kivéve az egy perccel lefekvés előtt hallott, távolról suttogó emberhangokat, és én már nem is emlékszem, hat nap, és hat éjjel havazott-e, amikor tizenkét éves voltam, vagy tizenkét nap, tizenkét éjjel, amikor hat.

Minden karácsony úgy tekergőzik le a kettős-láng-nyelvű tenger felé, mint egy hideg, fejvesztett Hold tekercselődik végig az égbolton - mely nem volt más, mint az utcánk, és a jég-rojtos, hal-fagyasztó hullámok peremén belemártott kezem a hóba s kiemelek sok minden csudát.

Süpped a kezem az ünnepek fehér-gyapjas, harang-kondulású hógolyójába, mely a zsolozmázó tenger peremén pihen, mikor kijön Prothero asszonyság és a tűzoltók.

Ez a szenteste napjának délutánján volt, és én Protheroné kertjében voltam és várakoztam a macskákra, Protheroné Jim nevű fiával. Hullott a hó.

Karácsonykor mindig hullott a hó. December az én emlékeimben úgy él, mint Lappföld - legföljebb nem voltak rénszarvasok. De ott voltak a macskák.

Türelmesen, hidegszívűen és kegyetlenül, kezünket zokniba bújtatva, ott vártuk, hogy meghógolyózhassuk a macskákat. Fényesfényűen és elnyúlt testtel, miként a jaguárok, s kísértet-bajuszosan, köpködve és vicsorítva ott osonkodtak és oldalogtak a hátsó kert hófehér falain, és mi, Jim és én, a két hiúz-szemű vadász, mint a Hudson-öböl és a Mumbles utca kucsmás és mokasszinos vándor-vadászai, belevágtuk gyilkos hógolyóinkat, éppen a szemük zöldjébe.

A bölcsebb macskák elő se dugták bajuszukat. Oly mozdulatlan álltunk, mi, az eszkimó-lábú sarkvidéki mesterlövészek az örök hó, egészen a szerda óta tartó örök hó fojtó csöndjében, hogy meg se hallottuk Protheroné első kiáltását eszkimó-kunyhójából, a kert mélyéről. Vagy ha hallottuk is, az számunkra az ellenséges préda, a szomszéd sarkvidéki macskája kihívó hangjának hallatszott. De a hang nőttön-nőtt. "Tűz van!" - kiáltotta Protheroné és verte a vacsorára szólító gongot.

És mi szaladtunk is a kerten át, hógolyóval a kezünkben a ház felé: és a füst valóban csak úgy ömlött az ebédlőből kifelé, és a gongszó zúgott és Protheroné úgy harangozta be a pusztítást, mint Pompei utolsó vészkikiáltója. De ez még jobb hecc volt, mint Wales összes, falakon sorakozó macskája együttvéve.

Bepattantunk a házba, hógolyóktól roskadozva és megálltunk a füst-fogta szoba nyitott ajtajánál.

Valami valóban, annak rendje-módja szerint égett, talán Mr. Prothero volt az oka, aki újságját rendszeresen az arcára borítva aludt el ebéd után. De most a szoba közepén állt, mondván:"Szép kis karácsonyunk van!" és a füst felé hadonászott papucsával. "Hívjátok ki a tűzoltókat!" - kiáltotta Protheroné, amint verni kezdte a gongot.

- Nem jönnek ki - mondta Prothero úr, hisz karácsony van. - Tűznek nyoma se volt, csak füstfelhők foszlányai és Prothero úr úgy állt a szoba közepén, papucsát lengetve, mintha vezényelne.

- Csináljatok már valamit - mondta.

És mi minden hógolyónkat a füstbe irányoztuk - ámde Prothero urat alaposan elhibáztuk - , majd kifutottunk a házból a telefonfülkéhez.

- Hívjuk a rendőrséget - tanácsolta Jim.

- Meg a mentőket is.

- És Ernie Jenkinset, hisz úgy imádja a tűzvészeket.

De mi csak a tűzoltóságot hívtuk ki és mihelyt autójuk kijött, három hórihorgas sisakos férfi slagot hozott a házba. Prothero úr épp idejében állt odébb mielőtt a vizet kinyitották. Ennél zajosabb karácsonyt már nem is lehetett volna kieszelni. És mikor a tűzoltók elzárták slagjukat és mi a csuromvizes, füstös szobában álltunk, lejött az emeletről Jim nagynénje, Prothero kisasszony és odakukkantott a tűzoltólegényekre. Jim és én lélegzetünket visszafojtva vártuk, mit szól hozzájuk. Ő - mint mindig - az épp odaillő dolgot mondta. Ránézett a három fénylő sisakos, megnyúlt tűzoltóra, amint azok a füst, hamu és olvadó hógolyók közt álltak, és ezt mondta: - Nem óhajtanak valami olvasnivalót?

Évekkel és évekkel és évekkel azelőtt, mikor még kisfiú voltam, mikor farkasok éltek Walesben és madarak, akiknek vörös flanel alsószoknya-színűk volt, és suhantak a hárfa alakú hegyek között, midőn mi éjjel és nappal daloltunk és dagonyáztunk barlangjainkban, melyek nyirkos farmházak vasárnap délutáni illatára emlékeztettek - mi fogócskáztunk és bigéztünk, angolosat és medvéset játszottunk, mígnem megjelent a gépkocsi, a kerék, a királykisasszony-orcájú ló, míg mi dévajul, szőrén lovagoltuk meg a boldog hegyeket, és csak havazott és havazott. De itt egy kisfiú közbeszólt:

- Hisz tavaly is havazott. Én hóembert raktam és a kisöcsém ledöntötte és én a kisöcsémet döntöttem le, aztán uzsonnázni mentünk.

- De az nem az a hó volt - mondtam ilyenkor.

A mi havunkat nemcsak az ég meszesvödreiből rázták, jött az kendőként a föld mélyeiből is, és kiúszott és kiáradt a fák karjaiból, kezéből és testéből is - éjszaka a hó a házak tetejéből úgy serkedt ki, mint nagyapa borostája, finom hó-repkénnyel befutva a falakat, majd kiült a postásra, aki úgy nyitotta a kaput, mint a tépett fehér karácsonyi kártyák néma-béna vihara.

- Akkor is voltak postások?

- Spriccelő szemmel, széltől cseresznyére pirult orral, fagyott, terpesztett lábbal, csikorogva mentek fel az ajtókhoz és kesztyűjükben férfiasan bekopogtak. De a gyerekek ezt nem hallották meg: ők csak a csengettyűk hangját hallották.

- Úgy érted, a postások ratata fölmentek és a csengők maguktól megcsendültek?

- Úgy értem, a csengettyűk, amiket a gyerekek hallottak csak bennük voltak.

- Én belül mennydörgést hallok csak, sose csengettyűt.

- Templomi harangok is kondultak.

- Azok is bennük?

- Nem, nem, nem, hanem a denevérfekete-hófehér harangtornyokban, melyeket vagy a püspökök, vagy a gólyák húzgáltak ide-oda.

Azok meg bongták híreik a bebugyolált város fölött, a por és jégkrémhegyek fagyott habja fölött, a sistergő tenger felett. Úgy rémlett, hogy örömében minden templom ablakom alatt zúgott és a szélkakasok karácsonyt kukorékoltak a kerítésünkre kiállva.

- De térjünk vissza a postásokra.

- Csak egyszerű postások voltak, szerettek sétálni, szerették a kutyákat, a karácsonyt meg a havat. Az ajtókon elkékült bütykökkel kopogtattak...

- A mienknek fekete kopogtatója volt.

- És csak álltak a fehér "Isten-hozta" küszöbön, a kicsiny behavazott tornácon és csak hümmögtek és zümmögtek, lélegzetükkel szellemeket formálva, és egyik lábukról a másikra toporogtak, mint az egész kicsiny, kikéredzkedni vágyó fiúcskák.

- Na és az ajándékok?

- Hát igen, az Ajándékok. Miután a meggémberedett postás megkapta karácsonyi ajándékát, rózsával az orra gombján csörgött lefele a jeges-csilló hegy tea-tálca-csúszka-lejtőjén. Jégfödte csizmájában úgy járt, mint egy halász a halbolt padlóján. Úgy lóbálta táskáját, mint púpját egy fagyott teve, szédülten befordulván az egyik sarkon s aztán: isten neki fakereszt.

- Térjünk vissza az Ajándékokra.

- Ott voltak először is a Használható Ajándékok. A jó öreg hintós-idők mindent elárasztó muffjai, kis kétujjú kesztyűk nagy lusta kutyáknak, csíkos kendők, olyan selyemszerű gumiból, amit csak nagy kötélhúzások árán lehetett ráhúzni kalucsnikra, vakító skót barettsapkák, melyek úgy néztek ki, mint a tiritarka teababák és a nyúlforma brit lovassági csákók, háborús kötöttsapkák a fejzsugorító törzsek áldozatai számára, s a nagynénik ajándékaképpen, kik a gyapjút mindig testükhöz tapadóan hordták, ott voltak a borostás és karcoló trikók, melyekről eltűnődhetett az ember, minek is volt egyáltalán bőrük a nagynéniknek: és egyszer volt nekem egy horgolt orrvédőm egy nagynénimtől, aki azóta, sajna, már nem nyerít velünk.

És voltak ott kép-nélküli, illemszabályokkal zsúfolt könyvek is, melyekben a kisfiúk a tiltó figyelmeztetések ellenére a Farmer Giles taván csúszkáltak és belefulladtak, és voltak könyvek, melyek a darázsról szóltak, és csak azt nem tudtuk meg belőlük, hogy "minek"?

- Térjünk vissza a Hasznavehetetlen Ajándékokra!

- Voltak nyúlós és tarka zselé-babák, egy összecsavart zászló és egy bohóc-orr, egy villamoskalauz - sapka, és egy gép, mely a jegyeket lyukasztotta és egy, amelyik csengetett, de soha egy csúzli, csak egyszer - tévedésből, amit senki se tudott mire vélni - egy bárd, és egy celluloid-kacsa, amely, ha megnyomtad, a lehető leg-kacsaszerűtlenebb hangot volt képes kiadni magából, valamiféle nyávogó "mú"-t, mintha egy becsvágyó macska csinálta volna, aki tehén akart lenni, és egy kifestőkönyv, melyben a füvet, a fákat, a tengert és az állatokat olyan színűvé varázsolhattam, amilyenné csak akartam - és e káprázó égkék juhok még ma is ott legelnek az ittó vörös mezőben, ott a szivárványúcsőrű borsózöld madarak alatt.

- Kandiscukor, drazsé, tejkaramell és süvegcukor, rizses-mogyorós csoki, kréker és selyemcukor, medvecukor, gleccsercukor, marcipán és walesi vajas-süti walesieknek. És fényes ólomlábú katonák seregei, akik ha nem is tudnak harcolni, de futni futnak bizonyosan. És ott voltak a társasjátékaink, a "Kígyó- és - családja" és a "Boldog létrák". És a "Könnyű barkács-feladatok kis mérnökök számára", tudnivalókkal ellátva.

- Ó, könnyű Leonardónak!! Csak egy füttyszó és megugattathatja kutyáit, hogy azok felébresszék a szomszéd vénembert, hogy az úgy kopogjon át a falon, hogy az lerázza a képet, ami a mi falunkon lóg.

- És volt ott egy csomag csoki-cigi is: az ember szájába vette és kiállt vele az utca sarkára és várt-várt, órákig hiába, hogy egy vénasszony odajöjjön és leszidja cigizésért, és aztán ő kéjes vigyorral lenyelje. Meg ott volt a reggeli a lufik alatt.

- Nagybácsik is voltak, mint a mi házunkban?

- A karácsonyokról elmaradhatatlanok a Nagybácsik. Az örök Nagybácsik.

Karácsony reggeleken kutyabosszantó füttyel és játékcsikkel a szájamban fürkésztem a várost egy kicsiny világ híreiért, és ilyenkor mindig egy haldokló madárra bukkantam a fehér Postahivatal és az elárvult hinta mellett - talán egy vörösbegy volt az, mely már-mát kilehelte a lelkét.

Férfiak és nők, tocsogván és csapkodván a kápolnából visszafelé jövet söntéses orral és szél-csókolta arccal, mind akár az albinók, feszítették neki dermedt fekete csörömpölő tollaikat a vallástalan hónak.

Függöny-füzérek csüngtek le a gáz falikarról minden utcára néző nappaliban. Volt sherry, dió, palackozott sör és keksz, és a macskák prémjeikben ott nézlelték a tüzet: és a megrakott tűz köpködött, készen állva a gesztenyék és a piszkavas befogadására.

- Néhány nagydarab ember mindig ott ült az előszobánkban, kigombolt gallérral - minden bizonnyal ők voltak a Nagybácsik -, ízlelgetvén új szivarjaikat karnyújtásnyira előrenyújtották azokat, szigorú ítélkezés végett, majd újra szájukba véve és újólag köhintvén, most már messze nyújtott karral vették szemügyre ajándékukat, mintha robbanástól tartanának. És volt ott néhány pöttöm Nagynéni, kiknek már nem vették hasznát a konyhában - s ha akarjátok tudni, már sehol sem -, úgy ültek kis székeik legszélén, lebegve s törékenyen, attól tartva, hogy eltörnek, mint a kifakult csészék és csészealjak.

Azokon a reggeleken nem valami sokan tapodták a hódűnés utcákat, csak egy vénember, mindig őzbarna cilinderben, sárga kesztyűiben: az évnek ebben a szakában mindig kamásnival csizmáján végezte egészségügyi sétáját s mostanra fehérbe borult zöld tekepálya gyepéig és vissza, borús napon vagy szép időben akár, karácsonynapon, avagy végzet-napon. Olykor két daliás férfi, szikrázó pipával szájukban ott kódorgott kabát és sál nélkül, szótlanul, le az elárvult tengerhez, hogy megjöjjön étvágyuk, hogy jól kifüstöljék magukat, és hogy, ki tudja tán besétáljanak a hullámok közé, míg talán nem marad belőlük semmi csak rózsafa-pipáik kiolthatatlan füstgomolya. Azután én mindig hazapofoztam magam, idegen vacsorák szaftos szagára, míg a madarak, brandyk, pudingok és vagdalthúsok szaga gomolygott orrlyukaimba és egy hótorlaszos sikátorból kijött egy fiú, kiköpött jómagam, cigarettája hegye rózsállott, és fekete szeme ibolyaszín múltjával, önhitten, mint egy kakas a szemétdombján, egyre csak magában vigyorgott.

Képét és hangját egyaránt utáltam és kutyát-hívó sípom épp számhoz emeltem volna, hogy lesöpörjem őt a mindenkori karácsonyok örök színpadáról, amikor hirtelen ő maga emelte ibolyaszín sípját a maga ajkához és oly szigorúan, oly magasan, oly rendkívül hangosan fújt bele, hogy a libasültektől dagadó felfújódott arcok a fehér, visszhangozó utca egész hosszában az ezüst díszű ablakokhoz tapadtak. Vacsorára pulykát ettünk és lángoló pudingot és vacsora után a Nagybácsik elüldögéltek a tűzhely előtt, kilazítván gombjaikat, s izzadt kezüket óraláncaikra helyezvén nyögtek egy kicsit és elaludtak. A Mamák, Nagynénik, Nővérek föl-alá sürögtek, levesestálakat ki-behordozván. Bessie, akit már másodjára ijesztett meg a felhúzós egér, a tálaló mellett nyafogott és bodzaborát itta. A kutya elrontotta gyomrát. Dosie néni kénytelen volt bevenni három aszpirint, míg Hunnah néni, aki szerette a portóit, a hátsó, hólepte udvar közepén állt és úgy énekelt, mint egy nagykeblű sárgarigó. Én előszeretettel fújtam fel a léggömböket, hogy lássam, mily nagyra lehet is őket felfújni és amikor kidurrantak, ami szokásuk volt, a Nagybácsik örömükben ujjongtak és ugrándoztak. A dús és súlyos délutánban a Nagybácsik úgy lélegeztek, mint a delfinek és a hóesésben én ott ültem a virágfüzérek és kínai lampionok közepette és datolyát eszegettem és harci játékokat próbáltam készíteni a "Tanácsok és kis mérnökök számára" című füzet útmutatását követve, és valami olyat "alkottam", ami legalább egy tengeri villamossal volt összetéveszthető.

Vagy fényes csizmám csikorgatva kimentem a fehérség birodalmába, a tengerre néző hegyre, hogy hívjam Jimet, Dant és Jacket, és hogy caplassunk az elcsöndült utcákon át, hatalmas és mély lábnyomokat hagyván a hó alatt megbúvó járdákon.

- Fogadni mernék asziszik majd az emberek, hogy vízilovak jártak erre.

- Te mit tennél, ha azt látnád, hogy az utcádban feléd jön egy víziló?

- Így mennék, hogy: "báing! Átdobnám a korláton és legörgetném a hegyen és aztán a füle alatt jól megcsiklandoznám, mire az megcsóválná a farkát.

- És mit csinálnál, ha két vízilóval találkoznál?

Erre a kérdésre a vashorpaszú, bömbölő hím vízilovak már ott is csörömpöltek és dörömböltek a szélsebesen kavargó havon át, éppen felénk tartva, amint, mi Daniel úr háza előtt haladtunk el.

- Mi lenne, ha postáznánk egy kis hógolyót Daniel úr leveles ládájába?

- Vagy írjunk neki üzeneteket a hóba?

- Vagy írjunk ilyesmiket:
Dániel
Seregem Bámiel - végig a kertjében.

Vagy máskor a hófehér parton sétálva így beszélgettünk:

- Vajon látják a halak, hogy havazik?

S a csöndes, mindentbetöltő felhőjű egek ráereszkedtek a tengerre. Ekkorra már hó-vakította vándorok voltunk, akiket elveszejtett az északi hegy, és az órjás, harmat-lepte kutyák, kulaccsal nyakörvükön felénk totyogtak és csoszogtak, azt ugatván: "Excelsior". Sivár utcákon át tértünk haza, olyan helyeken, ahol csak néhány gyermek matatott csupasz-kivörösödött ujjal a keréknyomvájta hóban - utánunk pisszegtek s hangjuk elenyészett míg mi a hegyeken felfelé caplattunk, kikötői madarak jajszava felé, az örvénylő öböl tülkölésébe.

És ekkor, uzsonnakor a Feltámadt Nagybácsik vidámak voltak, és a jégkrémtorta úgy derengett az asztal közepén, mint egy márványsír. Hannah néni rummal ízesítette teáját, hisz egy évben csak egyszer van ünnep.


Idézzük csak föl a magasan szállongó meséket, amelyeket ott mondtunk egymásnak a kandalló mellett, amint a gázláng fénye úgy buborékolt, mint egy búvár. Szellemek "uhúztak" miként a baglyok a hosszú éjszakában, míg én az orromig sem mertem nézni félelmemben: állatok leseltek a hálószoba lépcsője alatti veremben, ott ahol a gázóra ketyegett. És még arra is emlékszem, hogy egyszer kimentünk zsoltárokat énekelni, amikor forgácsa se volt a Holdnak, hogy megvilágítsa a menekülő utcákat. Egy hosszú út végén ott volt egy kaptató, mely egy nagy házhoz vezetett és mi azon az éjjelen felbotorkáltunk a kaptató sötétjében, mindnyájan félelemben, mindnyájan követ tartván a kezünkben minden eshetőségre, és mindnyájan olyan bátran, hogy egy árva szót sem ejtettünk ki. A szél a fák közt olyan hangot hallatott, mintha valamiféle vén, csúf, pókhálólábú férfiaktól eredne, akik barlangjaikból kifele lihegve ziháltak. Végre elértük a ház fekete tömbjét.

- Mit adjunk nekik? A Hallga Haroldot?

- Ne - mondta Jack -, inkább a Jó Wenceslas királyt.

- Háromig számolok. Egy, kettő, három - és mi elkezdtük énekelni, hangunk magasnak és távolról jövőnek tűnt fel a hófércelte sötétben, a ház körül, melyet megszállt "az ördög tudja, ki." Egymáshoz lapultunk, a fekete kísértet-ajtó közelében:

- Jó öreg Wenceslas király kinézett
Stephen lakomáján...

És ekkor egy kicsiny kiszáradt hang, egy hang mely mintha ezer éve nem beszélt volna, velünk kezdett el énekelni: egy kicsiny, kiszáradt, tojáshéj-hang az ajtó túloldaláról: egy kiszáradt hang a kulcslyukon át. És amikor abbahagytuk a futást, épp a mi házunk előtt találtuk magunkat: az utcára néző szoba gyönyörűnek tetszett: minden újra jó lett és minden fénylett a város felett.

- Talán egy szellem volt - mondta Jim.

- Talán gonosz manók - mondta Dan, aki láthatólag sokat olvasott.

- Menjünk be végre és nézzük meg, maradt-e kocsonya? - mondta Jack és mi így is tettünk.

Karácsony éjen nálunk mindig szól a zene. Egy Nagybácsi hegedült, egy unokatestvér elénekelte a "Cherry Ripe"-ot, egy másik Nagybácsi a "Drake s Drum"-ot. Nagyon fölforrósodott a mi kis pöttömnyi házunk.

Hannah néni, aki rászokott a répa-borra, egy dalt énekelt a "Vérző Szívekről és a Halálról", majd egy másikat, melyben a szívét a Madár Fészkéhez hasonlónak mondta, azután mindnyájan jót nevettünk, és én nyugovóra tértem. Kinézvén hálószobám ablakán, ki a holdfénybe és a szüntelen füstszínű hóba, láttam a hegyi házak ablakán kiáramló fényeket, hallhattam a zenét, mely tőlük szállt fel a hosszasan, az örökké zuhanó éjbe. Kioltottam gázlámpám fényét, és ágyba bújtam. Szavakat mormoltam a testvéri, szent sötétségnek - és aludtam máris.

/Ford.: Erdődi Gábor/
 
 
0 komment , kategória:  Dylan Thomas: Egy gyermek kará  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1446
  • e Hét: 13191
  • e Hónap: 92749
  • e Év: 2034029
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.