Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
szeretettel
  2011-12-20 19:49:29, kedd
 
  Fjodor Dosztojevszkij: A szegény gyermekek karácsonyfája



Épp csak földerengett a szürke hajnal. A nyirkos, hideg pinceodúban alvó kisfiú hirtelen fölriadt. Nyűtt, vékony kiskabátjában dermedtté fagyott, fogvacogva reszketett: ládája széléről lelógatta lábát, és azzal szórakozott, hogy unaloműzés gyanánt elnézegette, amint a szájából kipárálló lélegzete fehér füstfonalakként foszlott szerte a levegőben. És újra meg újra aggodalmasan pillantott a priccs felé, amelyen beteg édesanyja feküdt a lepényvékonyságúvá lapult, ócska szalmazsákon: szegény asszony a fejét nem párnán nyugtatta, csak valamilyen összegöngyölt rongycsomó sötétlett a tarkója alatt.

Miféle balsors vetette ide kettejüket? Az asszony valószínűleg más városból érkezett ide a kisfiúval, és váratlanul megbetegedett. Küszöbön álltak az ünnepek, ezért a pince többi lakója ügyeit intézte, és távol járt.

A fiú vizet húzott magának a pitvarban lévő kútból, ennivalót azonban sehol sem talált, még száraz kenyérhéjat sem. Megtapintotta édesanyja arcát, és csodálkozott, hogy az asszony meg sem moccan, a bőre pedig olyan hideg, akár a fal. Istenem, milyen hideg van itt - gondolta a gyermek, miközben a halott válla alá nyúlt, hogy megemelje. Aztán buzgón fújkálta az ujjait, hogy fölmelegedjenek, majd mikor rátalált sapkájára a priccsen, lábujjhegyen tipegve, halkan kisurrant a pincéből.

Atyaúristen, milyen hatalmas város! - gondolta. - No, hiszen ilyet se láttam még világéletemben! Micsoda zűrzavaros, kavargó forgalom, mennyi ló, mennyi hintó és mennyi ember siet keresztül-kasul a zimankós téli utcákon! Az agyonhajszolt kocsihúzó jószágok orrlyukából kiáramló lehelet jéggé fagy a zabla rézkarikáin: patkóik áttörik a kásás-lazára tiport hóréteget, és fülhasogató csattogással kocognak a macskaköveken. Itt újabb utca nyílik, milyen óriási! Nem is utca, széles sugárút! És mennyi kiabáló, lótó-futó, rohanó ember, és mennyi fény és pompa, mennyi pompa és fény!

Hát ez meg mi a csuda? Micsoda roppant üvegablak! És a csillámló üvegtáblák mögött micsoda gyönyörű szoba! És a szobában micsoda fölséges szép, mennyezetig nyúló fa - karácsonyfa, rajta rengeteg csüngő, papírdísz, aranyalma, ezüstdió! A karácsonyfatövében pedig játékbabák és játéklovacskák! A szobában jól fésült és rózsásra mosdatott kislányok és kisfiúk futkároznak tisztán, csinos ruhácskákban...és kacagnak és ugrálnak és játszadoznak és esznek és isznak...A szegény árva gyermek ámulva-bámulva nézi mindezt, csodálkozik és mosolyog.

Ekkor azonban irtózatos fájdalom nyilall a lábujjaiba. A keze is rútul kivörösödött, és gyötrelmesen sajog. Ujjai már nem hajlanak, ha mozdítani próbálja őket. Akkor a kisfiú keservesen sírva fakad, és futásnak ered. Tekintete ekkor másik ablak üvegére téved, bekukkant a szobába: ezt fenyőgallycsokrok ékesítik:
az asztalokon sokféle-fajta sütemény csábítja a szemet: hófehér mandulatorta, barna mogyorótorta, rózsaszín málnatorta, a székeken csillogó-villogó ékszerekkel gazdagon fölcicomázott úrhölgyek ülnek, és ezek a nyájas dámák mindenkinek, aki csak benyit az ajtón, jókora szelet tortát adnak! Tódul is be hozzájuk a sok kikent-kifent uraság, nyalka gavallér! A kisfiú önkéntelenül besurran köztük a szobába, és megtorpan az ajtó mellett. Huhú, micsoda éktelen zenebona támad erre! Mindenki ráförmed, és hessegető mozdulatokkal int neki, hogy takarodjék azonnal.

Az egyik hölgy odalép hozzá, és gyorsan egy kopejkát nyom a markába, majd kitárja az utcára nyíló ajtót, és mutatja, hogy kívül tágasabb. A kisfiú halálra rémül! Kiejti tenyeréből a kopejkát, hiszen nem is bírja fogni elgémberedett ujjaival, és a pénzdarab legurul a lépcsőfokokon. A gyermek pedig futásnak ered, és szalad, szalad, ő maga sem tudja, hogy hová. Egyre tétovább léptekkel lohol-lohol, és közben lihegő lélegzetével melengeti kezét.

Hirtelen borzalmas rémület keríti hatalmába! Vasmarok ragadja meg a grabancát: tagbaszakadt, gonosz siheder bukkan fel mellette, durván tarkón csapja, leveri fejéről a sapkáját, és gáncsot vet neki. A kisfiú a földre zuhan. A járókelők körös-körül hangosan fölkiáltanak.

A gyermeken iszonyú ijedelem lesz úrrá, fölpattan, elinal, és addig rohan és addig nyargal, míg több sornyi, magasra fölhányt farakáshoz nem ér.

Jó árnyékos rejtekhely - gondolja a kislegény -, itt nem találnak rám, ha elrejtőzöm a homályban!

Összekuporodik a hasábfák tövében: annyira fél, hogy lélegezni is alig mer.

Aztán egyszerre csak minden könnyű lesz, csodálatosan könnyű. Sem a keze, sem a lába nem fázik immár. Jótékony melegség árad el a testében, úgy érzi, mintha valamilyen izzóra hevített kályha mellett gubbasztana. Aztán megborzong, összerázkódik...elnyomja az álom. Istenem, milyen jól esik itt az alvás. Amint elszunyókál, álmában úgy tetszik, mintha édesanyja bölcsődalt énekelne neki, réges-régi altatódalt, hogy elszenderüljön. Édesanyám, hiszen én már alszom - suttogja néma ajakkal a gyermek. - Jaj, olyan jó aludni itten...

- Gyere velem a karácsonyfához, kisfiam - szólal meg ekkor fölötte valamilyen kimondhatatlanul lágy hang. A gyermek először úgy hiszi, hogy az édesanyja hívogatja, de nem, nem ő az. Valaki lehajol hozzá, és átkarolja a sötétségben, úgy vezeti egyre messzebb és messzebb. Micsoda szikrázó fényesség tündököl ott a távolban! Ó, milyen gyönyörű karácsonyfa! Vagyis nem, ez nem is karácsonyfa. A kisfiú soha életében nem látott még ilyesféle fát. Minden porcikájában ragyog, minden ágboga sziporkázok, és körötte rengeteg kisbaba kering. Vagyis nem, ezek nem kisbabák, hanem vakítóan világos köntöst viselő kisfiúk és kislányok, és odaröppennek hozzá, megcsókolják, magukkal ragadják, és már ő maga is száll, száll...Édesanyja álmélkodva nézi, és boldogan mosolyog. Édesanyám! Édesanyám! Jaj, milyen jó is itten, édesanyám!

A gyermekek ekkor újra megcsókolják a legénykét.

- Kik vagytok ti, kisfiúk? És kik vagytok ti, kislányok? - kérdi tőlük nevető arccal.

- Ez itt a Kisjézus karácsonyfája - felelik neki az angyalkák. - Az esztendőnek ezekben az ünnepnapjaiban Krisztus mindig karácsonyfát állít azoknak a gyermekeknek, akik odalenn, a Földön, nem kaptak ilyet...

És a kisfiúk meg a kislányok elmondják, hogy valamikor ugyanolyan gyermekek voltak, mint amilyen ő maga is. És most valamennyien itt vannak a mennyországban, valamennyien Jézus Krisztussal vannak, aki két karját kitárja feléjük, és megáldja őket is meg szegény jó édesanyjukat is.
 
 
0 komment , kategória:  Fjodor Dosztojevszkij: A szegé  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 2582
  • e Hét: 17811
  • e Hónap: 62883
  • e Év: 2004163
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.