Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
szeretettel
  2011-12-20 20:34:13, kedd
 
  Donászy Magda: Madaras karácsonyfa



- Félek! - bújtam nagyapóhoz, és belefúrtam a fejem az ölébe, hogy ne lássak, és ne halljak semmit.

- Nem kell félni - csitított. - Az ilyen hirtelen támadt vihar, ahogy jött, el is megy. Hamar vége.

Ám a villámlások egyre sűrűbben hasogatták az eget, és az egymást követő mennydörgések meg-megzörrentették az ablaküveget. Egy éles csattanás után a benti fény kialudt, és az ég akkorát dördült, hogy még a körül fülelő falak is beleborzongtak.

- Telitalálat! - szellemeskedett Lala, aki Annánkkal az ablaknál nézelődött. Aztán ők is mellénk telepedtek.

- Csak már tél volna! - vágyakoztam a hóbéli csöndre.

- Miért?

-"Miééért?" - nyújtottam el nagyapó miértjét. - Mert télen nincs vihar, nem dörög az ég, és a villám nem oltja ki a villanyt.

- Bizony. A hópihék olyan nesztelenül röpködnek, mintha virágszirmok volnának - állt a tél pártjára Anikó.

- És lehet ródlizni meg csúszkálni! Neked meg egy tucat hókislányt építek, csak ne szipogj! - vigasztalt Lala.

- Persze, persze - bólogatott nagyapó. - Szép a tél, jó a hó, de a mérgétől isten irgalmazzon. Láttam én olyan telet, amelyik a hóba temette az élő falut.

- Tessék elmesélni!

- Nem mese, de elmondhatom.

A három kisszék szorosabban simult nagyapó zöld karosszékéhez, és képzeletben máris ott jártunk abban a völgyi falucskában, ahol nagyapó született. A faluvégi öreg házat jól ismertük arról az egyetlen képről, amit nagyapó ereklyeként őrzött a rozmaringillatú szekrény régi-régi szőttesei alatt. Egyszer, ott jártában egy vándorfestő örökítette meg. Ám azon az emlékképen nyár volt. A ház előtt ágaskodó mályvarózsák emeletes virágai túlnőtték a zsúpfödél alacsony karimáját. Két parányi ablaka - a bennük virító muskátliktól - csak két piros foltnak látszott. Nagyapó visszaemlékezése a fényes nyárból abba a haragos télbe vezetett bennünket:

- Abban az évben a hó sokáig váratott magára. A tél elébb csak a felhőkig érő hegycsúcsokat koronázta meg, s mi, gyerekek, sóvárogva néztük a magasban villogó téli világot. Már-már attól tartottunk: fekete karácsonyunk lesz, de végre-végre mégiscsak megindult a havazás. Naphosszat szánkáztunk, sikolyáztunk és versenyeztünk a hóemberépítésben. A kisebb-nagyobb hóemberek katonás sorban álltak a házunk udvarán. Pár nap múlva annyi hó esett, hogy a törpe hóemberek vígan bújócskázhattak alatta, volt, amelyiknek az orra hegye se látszott, s volt egy-egy termetesebb, amelyiknek a kalapja még elárulta búvóhelyét, de másnapra azt is belepte a hó. S az ég adakozó kedvében még egyre szórta a havat, a mennybolt mégis egyre sötétebb, mind szürkébb lett. Az öregek rosszat sejtve nézegették, mondogatták:

- Nagy idő jön.

A jóslat beteljesedett. Egy napon a hamuszín felhők alább ereszkedtek. Ráhasaltak a domboldalra, és kora délután esti sötét árnyékolta be a mélységet és magasságot. A szél talán egyenest az Északi-sarkról jött, mert annyi hideget hozott magával, hogy a megkérgesedett hó nyikorogva nyüszékelt a léptek alatt. Nemsokára fölhangolta valahány vihar-hangszerét: sípolt, fütyült, dobolt, megszólaltatta az álomba dermedt erdők rekedt orgonáját. A visszhangos hegyek nem hagyták annyiban, tovább fújták, visszaverték, és az erősödő zenebona hallatára az udvarunkban görnyedező gémeskút hosszú nyaka félelmében citerázni kezdett. Közben a szélvész megdöngette a kerítést, dörömbölt az ajtón, és bömbölve verte a mellét, hogy most majd megmutatja hatalmát. Recsegve-ropogva tördelte a csupasz ág-bogas fákat, és jaj volt annak a vénséges törzsnek, amelyik már elszokott a hajladozástól. A hó súlya alatt roskadozó sátras fenyőket tövestől csavarta ki. A Kopár-sziklán akart fenyőerdőt ültetni, de félúton ledobta őket. A sűrű ágak tépett söprűi árkos barázdát húztak, s mikor a maguk hordta hótorlaszban megakadtak, a forgószél domborodó sírhalmot hantolt a halott fák fölött.

Akkor tudtuk meg igazán, mi az a farkasordító idő. A megrémült ordasok a viharral együtt közelebb húzódtak, és vonításuk kétségbeesetten kavarodott össze az istállóba zárt lovak nyihogásával, bivalyok bőgésével, és a távoli harang reménytelen rimánkodásával. Csak a madarak hulltak le hangtalanul.

Édesapám ponyvát dobott a baromfiketrecre, hogy megvédje a bevágódó hótól. Szorosabban megkötötte Remetét. A kecskék hosszú szakálla, no meg magános volta miatt kapta ezt a tiszteletreméltó nevet. Behívta Bundást, a hosszú szőrű bernáthegyi házőrzőt, mert hát bunda ide, bunda oda, abban az ítéletidőben jobb volt a gazda födele alatt. Csak apám nem nyughatott. Ki-kinézett, szűnik-e a hófúvás, s ha bejött, nem jött üres kézzel. Egyszer fagyott verebet, másszor élettelennek látszó feketerigót, vörösbegyet szedett föl. Édesanyám lesimogatta tollukról az odatapadt havat, két tenyerében melengette, leheletével élesztgette a szánandó kis viharverteket. Utoljára a fagyottnak látszó szarka is odakerült a többi közé: a mindenkori csibekosár bélelt melegébe, az elnyűhetetlen hárászkendő ránca, redője alá.

A világ zaja lassan-lassan megcsöndesedett. Az őrjöngő szél hurrogása távoli lett, aztán egészen elhallgatott. Álomra hajtottuk a fejünket.

A reggel rompán érkezett. Alig lehetett tudni, hogy megvirradt, mert a világosság nem volt világos, csak fénytelenül derengő hamvas homály. A kakasunk mintha kukorékolt volna, de lehet, hogy csak úgy képzeltük. Az ablakon nem láthattunk ki, mert a szemöldökfáig telehordta a hófúvás, ami nem ment éppen csodaszámba, mert akkoriban az ablakot ugyancsak kicsire méretezték. Igaz, a házunk se nőtt valami nagyra. Míg mi, gyerekek az égi függöny patyolat kárpitját bámultuk meg, apám az ajtóval bajlódott. Úgy megcövekelte magát, mintha odafalazták volna. Nem akart kinyílni. Meg se moccant. Erre én is nekiestem, apám meg a fejszeéllel feszegette. Hiába. Rádöbbentünk, hogy a szél sikongását, az erdő vergődését, a kakas hajnali szózatát azért nem hallottuk, mert a hófúvás betemette a házat, ajtóstul-ablakostul.

A nyomasztó tehetetlenség első bódulatából édesanyám ocsúdott fel leghamarább. Kikaparta az esti tűz hamuját, és a helyén ügyes kézzel rendezte el a vékonyra szabdalt zsíros fát. A hirtelen lobot vető láng biztató jel volt: a kéményt nem érte el a hó. Nosza, alig vártuk, hogy munkához láthassunk. Melegében bekanalaztuk a köménymagos rántottleves-reggelit és utána késpengével, vésővéggel, tűzkaparóval morzsáztuk ki a beszorult havat, fönt is, lent is meg az ajtó oldalán is. Édesanyám kisvártatva nagy csöbör forró vízzel jött a segítségünkre. Körülöntözte az ajtófélfát. Mi gyerekek megállás nélkül lökdöstük, mozgattuk. A rézveretes kilincset majd kicibáltuk a nagy igyekezetben. Egyszerre csak eresztett a nyomás. Keskeny hasadék támadt. Így jobban hozzáfértünk, és a szűk nyílás, ha nehezen is, de tágult. A kikapart havat fazékba, lábosba gyűjtöttük, s mikorra az üst is megtelt, az araszos résen akár ki is férhettem volna: de hova? Az ajtó vágta rés fölött nem a szabad eget láttuk, hanem a ránehezedő hó márványboltozatát.

Tájékozódtunk: hol lehet a baromfiól, és mint nyáron a homokváron át, alagutat akartunk fúrni a hóba, hogy megmentsük a ketrec foglyait. Az apró szerszámok helyett ásóval, kapával, sarabolóval, nyeles lapáttal fejtettük a havat. Bányászként haladtunk előre, embernyi utat vágva a hófalba. A kilapátolt hótömeget a lassan olvadozó hólé alig bírta elnyelni, csak kortyolgatta, mígnem Máté öcsém felcsapott tűzmesternek, hogy az üstben tornyosodó havat elapassza.

Bundás lábunknál csetlett-botlott, foggal-karommal marta, tépte a mozdulatlan ellenséget. A keskeny utat két öcsém tágította utánunk, a többi hordta, rakta kosárba, rocskába, vödörbe, hordóba, ahová csak lehetett. Csupán a négyesztendős Jóska öcsém aludta az igazak álmát.

Néha-néha megállt a munka. Hallgatóztunk. Ám a hó minden színt és minden hangot elszigetelt. A hideget nem éreztük a munkától, de a fövő víz folytonos párolgása ólmos fáradtsággal ült a szívünkön, húzta a lábunkat és megláncolta a kezünket. Mégis, a forró víz nélkül alig-alig boldogultunk volna. Így is csigalassúsággal értük el a ketrecet, noha csak pár lépésnyire volt a háztól.

A kiszabadított állatokat a konyhán át a tágas téli kamrába tereltük. A tyúkok a hótól elvakítottan mozdulatlanul gubbasztottak a krumpliszsákokon. A kecskét az üstházhoz kötöttük, nehogy kárt tegyen az ott telelő muskátlierdőben. Az oleander örökzöld levelei között a már életre kelt madarak nyújtogatták erőtlen szárnyukat. A szarka megvidámodva vette szemügyre új lakóhelyét. Alaposan megvizsgálta egy elkésett muskátli piros virágát. Tetszett neki, de tanakodás nélkül otthagyta, mert a borona alól kiaranyló kukoricaszemeknek nem tudott ellenállni. Amire Csóri pillantását rávetette, azt a csőre ott nem hagyta, és a mennyezetgerendára aggatott kukoricacsövek aggódva gondoltak az új tavaszra.

Kis pihenés, nagy falatozás után szellőzőt akartunk nyitni, mert a levegő egyre nehezebb lett. Arra hamarosan rájöttünk, hogy fölfelé csak lépcsőzetesen haladhatunk. A két-három méteres út mérföldnyinek tűnt. A szemünk, a szánk minden kapavágásnál tele lett hóval, és tele lett a csizmaszár is, pedig alaposan megtömködtük kapcaronggyal. Mikor azt hittük, hogy sosem lesz vége, apám kezében megkönnyült a kapanyél. Tenyérnyi helyen friss levegő csapott be, és azon át megláttuk az eget. Igaz, nem volt kék, és nem ragyogott fényesen, de a szabadság ege volt hóbörtönünk fölött.

Apám után én is kiálltam a tetőre. Jobbra tőlünk a kémény hóba vetett lábbal okádta a füstöt. Csupán az árulta el, hogy alatta ház, és a házban élet van.

Az idő még mindig a bolondját járta. A hófúvás egy éjszaka alatt megváltoztatta a vidéket, még a saját házunk tájára sem ismertünk. A forgószél a hegyhátról lehordott hóból dülöngélő tornyokat csavart, odébb örvényes kutakat kerekített a szüntelen hullámzó hótengerben.

A távoli kápolna térdig hóba rogyva árváskodott az Öreghegy oldalán. A kis falucska hozzá vezető főutcáját a fehérre mázolt tetőkön virrasztó kémények pöfékelő sora mutatta.

Én a szomszédos Pór Örzsiék házát kerestem. Mintha eltűnt volna a föld színéről, vagy inkább a hó nyelte el: sehol sem találtam. A hajdani törpe malomház alacsony falával, bemohosodott zsúpfedelével mindig is inkább mesébe illő volt. Hosszú kémlelődés után mégiscsak rátaláltam. A kéményükből nem látszott más, csak a hótorony tetején mozdulatlanná merevedett szélkakas. Nem forgott, nem pörgött a szél parancsára, és nem lengette a füst könnyű zászlaját. Szó nélkül kiabáló felkiáltójel volt az ég és föld egybeolvadt fehér lapján.

Apám, szeme elé ernyőzött kézzel, sokáig bámulta. Komor tekintete elárulta, mire gondol. A néma kémény rossz jel volt: a házban nem égett a tűz, az élet tüze.

- Uramisten! - dörmögte az ég felé, a szél belekapott az egyetlen szóba, és magával vitte. Talán számon akarta kérni: mi történt Pórékkal.

- Most mit lehet tenni? - kérdeztem félénken.

- Meg kell menteni őket, ha élnek - ha meg nem fulladtak még.

Apám menten el is indult, de a viharos szél pár lépés után ledöntötte a lábáról, pedig az én apám erős ember volt, nem gyönge legény. Mégis hason csúszva jött vissza. Orrot fújva, havat prüszkölve lihegte, hogy lehetetlen. Aztán kicsit összeszedte magát, s így mondta:

- A hó fölött lehetetlen.

Hallgatagon botorkáltunk le. Szót sem igen váltottunk.

Tettem, amit ő tett. A szellőzőnyílást lécekkel béleltük, erősítettük, aztán a tisztaszoba tükrösre subickolt füstcsövét eresztettük bele haránt, nehogy betömje a hó. Beszéd nélkül is tudtam, homloka redője is elárulta, mit tervez: utat vágni a hó alatt.

Nagy nekifohászkodással kezdtünk hozzá. Apám két kézzel beirányította, merre kell menni, s nyomban felsorakozott családunk apraja-nagyja. Józsika is tettre készen topogott, fontoskodott, Liszteskanállal mérte a kiásott havat. Mi meg bányászmódra bontottuk a hó fehér falát. Édesanyám fövő vízzel szorgoskodott, jött-ment: hol tüzes téglát rakott a lábunkhoz, hol meg a vasalóban pirosra szított parázs melegével könnyítette kezünk munkáját.

Sok-sok idő teltén apám újra fölfelé irányította az alagutat. Bizonyosságot akart: jó felé haladunk-e. Könnyebben értünk ki, mint elébb. Akkor félúton lehettünk. A jól végzett munka megkétszerezte az erőnket. Még enni sem akartunk, csak sietni, sietni, mintha hajtott volna valaki, valami, pedig inkább csak húzott a jeltelen ház, ahol nem égett a tűz.

Később új följáratot nyitottunk. Ez már a ház közelébe torkollott. Ott kisebb erővel fújt a szél, és nagyokat lélegeztünk. Kis tanácskozás után apám öcséimet visszaparancsolta az alagút védelmébe. Mi hárman, apám, anyám, meg én az út hátralevő részét a hómezőn át akartuk megtenni. Egymást fogva, ásónkra támaszkodva próbálkoztunk. Hol besüppedtünk a hóba, hol meg tudtunk állni rajta, másutt csak hason csúszva juthattunk tovább. Mikor elértük a házat, ott, ahol a bejáratot tudtuk, ásni kezdtünk lefelé. Az ajtó kiszabadítása így sokkal könnyebb volt, mint nálunk: bentről kifelé. Még jóformán hozzá sem kezdtünk, hogy az ajtóról lekaparjuk a havat, kétségbeesett kutyavonítást hallottunk.

- Élnek, élnek! - mondogattuk egymásnak, pedig akkor csak a kutyáról tudtunk bizonyosságot. Apám két kézzel megdöngette az ajtólapot és bekiabált:

- Itt vagyunk, itt vagyunk!

Hangot nem hallottunk, de Virgonc szünet nélkül kaparászta az ajtót, s mikor végre kinyitottuk, a kiömlő füsttel együtt a puli szinte kibukfencezett, de egyikünk sem törődött vele.

Hogy aztán hogy s mint volt, nehéz arról beszélni - akadozott, szakadozott a mese fonala. Pór néni az ajtó előtt gubbasztott és eszelősen sírdogált. Apám zsebéből is elékerült a jéggé fagyott zsebkendője, s hogy miért sírtunk, már nem is tudom. Lehet, hogy a füst csípte a szemünket, de az is lehetséges, hogy az életmentés egyszerű nagyszerűsége csalta ki a könnyet. Apám addig sohasem látott férfikönnyét.

Örzsi, a máskor mindig vidám játszótárs betegen feküdt a vetett ágy verítékes párnái között. Fulladozva forgolódott, dobálta magát, lázában összevissza beszélt, és kipirosodott arccal köhögött a füsttől, azt hittem, a lelke is kiszakad szegénynek.

Apám hamar megkeményítette magát. Nem hagyott időt sem a tétovázásra, sem az elérzékenyülésre. Anyám nagykabátba, kendőbe bugyolálta Örzsét, Pór nénit belebújtatta a barna irha lélekmelegítőjébe, és a háromsarkos berliner kendő csücskét kétszer is megkötötte hátul, a dereka fölött. Örzsit aztán nagy pokrócba batyuzva apám hátára kötötte. Mi anyámmal kétoldalt őt támogattuk, Pór néni Mili cicát vette pártfogásba, és beleölelte kendője melegébe. Virgonc, hogy alaposan teleszívta tüdejét friss levegővel, megvidámodva jött utánunk, s hogy az egy pulihoz illik, mindig izgő-mozgó fekete pontot tett a menet végére.

A hó még egyre esett, még a szemünk közé vágta csípős ostorát, és próbára tette maradék erőnket, mégis, a kitaposott úton visszafelé könnyebben boldogultunk.

Az alagútban öcséim hangos üdvrivalgással fogadtak bennünket. Örzsi elnyíló szemmel nézett körül.

- Hóvár, hóvár! - lelkendezett lázában. - Én vagyok a hóvár tündére! Szárnyam is van, repülök, lebegek, repülök - motyogta, és újra álomba merült.

Később, a nagy láz idején még sokszor hitte magát a hóvár tündérének.

A napok teltek-múltak. Éldegéltünk, háldogáltunk. A házat lassanként kiszabadítottuk az összefonódott hópihék fojtogató abroncsából, de hócsatázáshoz bizony nem volt kedvünk. A hóembert sem a szokott módon gyúrtuk, hömpölygettük. A falak mellől kiásott ormótlan hótömeget kapával, gereblyével formáztuk, lapáttal lapogattuk, ahol kellett. Végül nekidöntöttük a csibelétrát, és a feneketlen vasfazékkal süvegeltük meg az óriás hóembert, akit aztán hórihorgas alakja után elneveztünk: Behemót Góliátnak. Kukoricatorzsa orra fölött öklömnyi széndarabok feketedtek, s alatt rőfnyi kenderkóc szakáll deres bozontját a szél fújta, cibálta. Láttán akárki emberfia halálra rémülhetett volna, de akkoriban földi halandó nem nyitott ránk ajtót. A szárnyas vendégek meg igen-igen hamar rájöttek, hogy a kukoricatorzsa orr a legjobb madárpihenőhely.

Míg mi a hóval foglalatoskodtunk, anyám Örzsit vette pártfogásba. Hol hideg vizes ruhával, hol illatos füvekből főtt teával orvosolta. Mire jobban lett, arra a hóvár alagútjai megsokasodtak. Keresztül-kasul vezettük őket, és szórakozásból egy helyen barlanggá szélesítettük. Tetejére jégablakot ügyeskedtünk, s várva vártuk, hogy egyszer, ha besüt a nap, Örzsi is megnézheti. Addig nem győztük mesélni hóvárunk titkait.

Így jött el a karácsony. Az a karácsony, ami fehérebb nem lehetett. Az a karácsony, amikor apám még egy kis fenyőfát sem hozhatott az erdőből. Hogy mégse legyünk zöld ág nélkül, anyám az oleandert díszítette föl vékony aranyszállal, egy-egy aranydióval.

A megotthonosodott madarak nem kérették magukat. Beszálltak az oleander után, és elfoglalták kedvenc helyüket. Sosem volt még szebb dísz senki karácsonyfáján. Csak Csóri, a szarka nem telepedett rá. Kandi pillantással vette szemügyre az egyik aranydiót, miközben szarkamódra csörgött-börgött.

- Halljátok? Az én nevemet mondja - ujjongott Örzsi. - Tudjátok, éppen így szokott becézni engem a pusztai nagyanyám.

- Édes bátyám tanította - árulta el féltett titkomat a kis Józsi.

Lesütöttem a szemem, de zárt pilláim alól is láttam, hogy Örzsi szemében fölragyog az öröm, a legszebb karácsonyi csillag. Más ajándékunk nem is volt. Mégis az a karácsony tett igazán boldoggá, mert házunkba vezette Örzsit, Örzsikét.

- Azt meg már ti is tudjátok - fordult felénk nagyapó -, hogy Pór Erzsike, az a Pór Erzsike, a ti nagymamátok.

Nagyapó kettőt-hármat köhintett, aztán elhallgatott. Mi sem zsivajogtunk, mint máskor, mesemondás után. Gondolatban ott álltunk a madaras karácsonyfa körül, s féltünk, ha megszólalunk, elszállnak a madarak.

Észre sem vettük, hogy már nem dörög, nem villámlik. A szobánkban hóvári csönd hallgatott.

Később halkan nyílt az ajtó. Nagymama nesztelen léptekkel jött be. Magasra tartott kezében égő gyertyát hozott, hogy bevilágítsa a sötétet.
 
 
0 komment , kategória:  Donászy Magda: Madaras karácso  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.11 2018. December 2019.01
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12
3456789
10111213141516
17181920212223
24252627282930
31 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1852
  • e Hét: 19891
  • e Hónap: 47137
  • e Év: 2112118
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.