Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
szeretettel
  2011-12-21 19:11:41, szerda
 
  Fekete István: December
/Emlékezés Kittenberger Kálmánra/



Fekszem a sarokban szénával tömött nyoszolyámon. Hallgatom, hogyan pattog a tűz a kályhában. Mondhatnám azt is, hogy kandallóban, de nem mondom, mert ezek a szavak a visszaemlékezés tiszta méhéből születtek, így tiszták ők maguk is. Ámbár ez a kályha olyan kályha, amelynek anyja egészen biztos, kandalló volt, apja pedig a zsibói kályhás. Alakja a kandallóé, szerkezete a kályháé. Olyan, mint egy kedélyes kofa, folyton beszél, perlekedik, duruzsol, és rengeteget eszik.
Most siránkozva sustorog, és mérgesen pattog néha, ami, azt hiszem, kályhanyelven a legsúlyosabb becsületsértéseket jelenti Onucra, aki megint havas fát hozott az erdőről.
A szobában még puha félhomály ásítozik, s a tűz villanásainak erőtlen szárnya repked ajtón, ablakon s az asztal alatt.
Odakünt köd.
Hét óra körül járhat az idő, és még a lélegzetem is visszafojtva sóhajtok, hogy fel ne ébresszem barátom, aki a szomszéd szobában alszik. Nem is szoba az, inkább olyan kis benyílóféle - elhúzható függönnyel és két fekvőhellyel -, ahol mosdó van, és kényesebb vendégeinket szoktuk elhelyezni. Barátom ugyan nem vendég, de nagyon kényes mindenre, ami vele történik - és egyáltalában nem kényes semmire, ami mással történik.
Ő meg van győződve, hogy én horkolok, s ez rettenetes baj, én tudom, hogy ő horkolással vegyes fogcsikorgatást művel, de ez szóra sem érdemes. Szaval ágytól már elváltunk, s ez nagy örömömre szolgált, amelyet azonban mutatni nem merek. Terror alatt vagyok - tudom -, de mit csináljak? Szeretem ezt a barátomat, és tűrök békességgel.
És visszafojtom a lélegzetem, mert hátha felébred! Aludnék még egy órácskát, de ha felébredt, vége az álmoknak.
- Felkelni..., felkelniii... - énekli - feeelkeeelniii...
Ilyenkor csúnya dolgokat szoktam fejéhez vagdosni, s ő - tudja, hogy mérges vagyok - megelégedetten énekel, zörög, jön-megy, intézkedik - és boldog. Közben borotválkozik. De nem egy helyben, és nem ülve, hanem járkál, mint Orbán lelke, és énekel. Először borotvafenőjét csattogtatja: ehhez indulók járnak, utána szappanoz: ilyenkor dudorászik, aztán jön a borotva, s ekkor végre! - elcsendesedik.
És beleszól mindenbe!
- Nem borotválkozol? - kérdi.
- Nem.
- Látod, én mindennap borotválkozom.
- Az a te dolgod.
- De engem nem is szólhatnak meg. Jöhet bárki...
- Jön a fene.
- De jöhet!
- Hát jöjjön! - dühösen rúgom le a takarót, és a kályha mellett meglangyosodott vízben hirtelen mosakodni kezdek.
- Hohó! - üvölt. - Az én vizem.
- Nem érdekel.
- De már belemártottam a pamacsot.
- Annak van olyan kellemes illata? Szeretem...
Így kezdődik a nap.
Aztán elindulunk.
Most békesség van, mert szuszogunk, mert hegyesek a hegyek, s a gyalogutak síkosak.
Ő elöl megy - mindig elöl megy -, s apró lábai úgy mozognak, mint a motolla. Nem szólok semmit, tartom az iramot - ha belegebedek is -, és csodálkozom az anyatermészeten, amely lótüdőt adott barátomnak. Majdnem húsz évvel idősebb, mint én!!
Szerencsére megáll.
- Te, ezt a kis bokrost meg kellene zörgetni.
- Lehet - egyezem bele örömmel. - Én mindjárt itt is maradok.
Gúnyosan rám néz.
- Te pallón járó vadász, hát azt hiszed, jön ide valami?
- Bízd csak rám.
A három hajtó, Onuc vezérlete alatt, megkerüli a kis dombot, tüskést, és látom, amikor elindulnak. Cigarettára gyújtok. Barátom jóval felettem áll, és csóválja a fejét. (Ő nem dohányzik, és a cigaretta, hajtásban, szentségtörés.) A szél jó, így bodor füsttel áldozom Nicot apának. Mi lehet ebben a pár holdnyi kis sűrűségben? Egy-két árva nyúl...
Szerencse, hogy egy-két tisztásba belátok, így nem ér meglepetés. Hohó! - dobbant a szívem... A cigarettát kiejtem óvatosan a számból, és mozdulatlanul lesem előttem a sűrűséget. Valamit láttam... Egy nyúl is bujkál a szederinda között. Nem, nem kellesz... Szinte szétpattanok a feszültségtől, amikor egy kalapnyi kis tisztáson megjelenik a róka.
- Durr! - és már kapom is újra a puskám a nyúl felé, és gondolataim között az van, hogy ez már mégis telhetetlenség. Azt hiszem, az öreg kanálfülű is ilyesmit gondolhatott, mert nem mutatta többet magát.
A róka gyönyörű.
Barátom irigyen nézi, de azért nevet.
- Most már elhiszem, amit a rókákról összefirkáltál..., a róka minden szabály és józanság ellenére is feléd ment...
- Szabály - legyintek -, érteni kell ehhez, öregem.
Újra egy kis darab erdő. Ez már komolyabb. Valamikor - a nagy erdőirtások idején - ezeket a hepehupásabb erdőcskéket meghagyták, mert nem kellett a kutyának se. Szántónak nem jó, erdő meg van itt elég. Így azután a nagy erdő körül, a mezőség havas tengerében, mint kis szigetek sötétednek ezek a maradék erdők.
Tanakodunk. Persze suttogva. Barátom mást mond, Onuc mester mást, és is mást. Mind a kettő érti a mesterségét, én csak azért szólok bele, hogy szebb legyen. Végül elállunk. Mondanom sem kell, hogy leszavaztak. Gyönyörű helyet kaptam - majdnem a dombélen -, de én vagy lejjebb álltam volna vagy feljebb. Nem tudnám megmagyarázni, miért: ilyen kanyargós domboldalon nem szeretek állni. De hát leszavaztak, és nem mozdulhattam helyemről,
A köd felszállt, és helyenként kisütött a nap. Ragyogott a hó, és egy vén vadkörtefán egész csapat őszapó tornázott. Aztán megláttam egy óriási szürke rókát, amint bujkálva jött a bokrok közt, és pontosan ott ugrott ki, ahova állni akartam. Szívtam a fogam, és az volt az érzésem, hogy ha már az alsó állásomra nem engedtek, menjek a dombélre - alig volt tőlem húsz lépésre -, mert ez nem jó hely. Nem mentem. Konokul odaszögeztem magam a helyhez, hogy szemrehányást tehessek a tudósoknak.
A róka nyomán parádésan elvágtatott még két nyúl... Nem, nem megyek, ha elefántok futkároznak is ott vagy a másik oldalon. A puska sehol se szólt. A hajtók még messze voltak. Itt-ott hallatszott egy ágkoccanás, egy halk kiáltás. Távol a mátyások szidtak valamit, de ez a domb túlsó oldalán volt.
Később egy kis fácántyúk tipegett át mellettem, egész barátságosan.
- Jól van, tyúkocska, csak eredj.
Aztán kitört a zenebona. Ordítás, lárma - amit nem értettem, de arra fordítottam a puskám, és golyóra pöccintettem a drillinget.
Semmi.
A feszültség lassan elmúlt, és negyedóra múlva összeszállingóztak a hajtók. Kilenc disznó volt előttük, köztük egy szörnyeteg (láttam a nyomát, igen nagy lehetett), s ha hallgatnak rám, vagy én nem bicsakolom meg magam, és megteszem azt a húsz lépést, kényelmesen kilőhettem volna kettőt, mert kiváltottak a sík mezőre. Irány: a fél kilométerre levő nagy erdő. Onuc izzadtan és izgatottan került elő. Magyarázott, de leintettem. Barátomra rá sem néztem.
Igaz, ő sem rám.
- Ja, öregem, ehhez érteni kell... - jegyeztem meg később, csak úgy mellékesen, de erre sem szólt semmit.

Pedig szép napos idő volt már ekkor.
A kudarcot aztán eltapostuk. Hogy hány lépés kellett hozzá, nem tudom, mert a legközelebbi erdőcske messze volt. Szótlanul álltunk meg mellette, és Onuc feltűnő szerényen adta elő tervét. Az erdőn keresztül egy nem nagyon mély bevágás húzódott felém.
- Mit gondolsz? - kérdezte barátom. - Én oda állnék ahhoz a sűrűhöz.
- Jó. Én meg itt maradok a végén.
- Ne okoskodj. Nem jön ezen a fenéken végig semmi, itt már olyan keskeny...
- Itt maradok.
Dühösen elment, én meg - bundámat magam alá gyűrve - leültem a hóra a napsütésben. Beletelik húsz perc, amíg elindul a hajtás. Leültem, és gondolatban többször meglőttem a nagy kant, a rókát, mindent. Szellő se mozdult, s addig-addig tűnődtem a jó meleg napsütésben, amíg elszundítottam. Nem volt az egészen álom, nem is tartott sokáig, s arra ébredtem, hogy barátom szólított.
Felkaptam a fejem.
- Ne ijesztgess - mondta megrémülve -, azt hittem, rosszul lettél. Gyere, mert a disznók arra felfelé törnek - lihegte -, talán elvágjuk még az útjukat...
Ránéztem a meredek hegyre.
- Nem megyek. Majd zerge koromban...
Dühösen legyintett és elrohant. Kicsit szégyelltem magam, de ha kimondtam már: nem is mentem. Felálltam és nézelődtem. Barátom már eltűnt az élen, a hajtók lármája is elveszett, én pedig szidtam magam puhaságomért.
- Mégiscsak tunyaság volt és egyáltalán nem vadászias..., azaz... - a völgyfenéken egy róka ballagott felém. Közben megállt, és hátrafelé figyelt. Látszott rajta, hogy a veszedelmet maga mögött érzi. Odajött elém, és ott is maradt.
Megvártam, amíg összejöttek a hajtók. Onuc és teljesen kimerült barátom. Mikor már mind együtt voltunk, csak annyit mondtam:
- Hozzátok ki onnét azt a rókát!
Barátom nem szólt semmit. Levette kalapját, belenézett, aztán felnézett az égre, aztán újra a kalapra, mintha azon tanakodna, földhöz vágja-e. Végül mégiscsak visszatette a fejére.
- Együnk valamit - mormogta -, és ha valaki ezután azt mondja, hogy a vadászathoz ész kell, szenvedély vagy tudás, hát én lelövöm.
Aztán elnevette magát.
- Ül, cigarettázik, alszik, és meglövi a rókákat. Na, add idébb azt az üveget.
Dél volt. A szalonna kicsit fagyos, a bor kicsit hideg, de a szívünk csupa melegség.
Ebéd után nehezen mozdultunk; a párás kék-fehér messzeség, a Rőzsetűz hamvas füstpántlikája, egy-egy szó, tűnődőn fogyó cigaretta és valami ősi szabadság álmodott körülöttünk. Végül barátom bágyadtan felállt.
- Elülnék itt akármeddig, de azért menjünk.
Kialakult megint a libasor, nehezen bár, de elrázódott a kis ebéd, lábunkba költözött megint a vágy és a remény - mentünk.
Még egy hajtás lesz, de az még messze van. Ez a hajtás már a nagyerdőben lesz, nem is olyan messze a vadászháztól. Nyugatra hajlott már a nap, hidegen ragyogott egy-két mozdulatlan felhő, és ragyogni kezdett újra a hó. A déli napmelegből kék köd lett a völgyek alján, a nagyerdő mély szakadékaiban már alkonyi derengés leskelődött.
- Hova akarsz állni? - kérdezte barátom.
Egy fahordó út ívelte át a meghajtandó erdőrészt, és majdnem mindegy volt, hova áll az ember.
- Oda a galagonyához.
- Jó! Én meg felmegyek ahhoz a nagy tuskóhoz. legalább látjuk egymást.
Elballagott.
Nézelődtem. Hideg lett egyszerre. Néztem az öreg galagonyafát, a fák zuzmós oldalát, széteső vén tuskókat, a kanyargó utat, és szerettem volna megkérdezni őket az erdő titkairól, az éjszakák rémségeiről, emberekről és farkasokról, akik erre jártak, de gondolatkérdéseimre még csak nagyobb lett a csend.
Előttem - talán ötven lépésre - sűrű bokor. Csak most vettem észre, és az az érzésem, hogy oda kellene menni, de nem mozdulok, mert nagyon ropogna a hó, s ezt a csendet most már széttaposni nem szabad. Ez a csend már tíz perce épül, törékeny falai körülfognak, és lerombolni nem merem. Pedig az a bokor csak úgy szív...
Nem!
Talán tíz perc múlt el, amikor megint megláttam a rókát.
Talán! - úgy fogja a szemem a komát, mint lépvessző a madarat - talán...
Juj, mért nem mentem oda a bokorhoz! Ha ott vagyok..., még egy nyúl is! Messze a róka, messze a nyúl. A nyúl talán barátomra megy, de a róka köztünk tör ki, s egyikünk se éri el...
Juj, miket mondok magamnak!
Ha rálőnék a rókára, talán barátomra menne, sőt, talán... igaz, hogy kétségbeesett messze van, de megpróbálom. No most!
Lövésemre a róka olyan iramba csapott, mint egy vörös rakéta, de kinyújtotta lábát a nyúl is. Aztán már csak izgultam. Barátom még nem látja egyiket se, de látom, hogy készen van. A nyúl balra fog elrohanni mellette, a róka jobbra. Az út keskeny. Úgy izgulok, hogy reszketek bele. No, öreg, most köd fel azt a híres afrikai pálmaháncsból készült kis szoknyát!
Már látja őket..., már méri a távolságot..., szinte tudom, hogy másodpercre és milliméterre kell beosztani a két lövést..., egyiket jobbra, másiakt balra..., nincsenek is közel...
Most!
A nyúl talán két másodperccel előbb ugrott át az úton, és még nem is ért fel hozzám a lövés hangja, már átvágott a puska a másik oldalra, és elseperte a rókát is.
Jaj, de szép volt!
Ide mosolyog az öreg, és én szélesen, nagy kurjantási vággyal megemelem rozzant kucsmám. Utána szinte elgyengültem. Mintha én szültem volna a róka-nyúl ikreket...

Ropog a hó, mint az üvegcserép. A fák merevek, mint a kő, a hideg áll, és vág, mint a kés. A csillagok szikrázva villognak, s amikor kinyitjuk a vadászház ajtaját, a jó öreg kályha ránk teríti meleg szoknyáját.
Este van, de ez a nap nem múlt el, mert vannak napok, melyek nem múlnak el soha.
 
 
0 komment , kategória:  Fekete István: December /Emlék  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 4464
  • e Hét: 11344
  • e Hónap: 56416
  • e Év: 1997696
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.