Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
szeretettel
  2011-12-22 11:03:03, csütörtök
 
  Camilo José Cela: A narancs a tél gyümölcse



A narancsarcú nap elindult körben a maga pályáján, a hegyeknél messzebb, embernemlátta messzi utakon.
A hűsön, a szikláshát tövén, melyre , ha lovas kaptat, szikrát csihol a lépte, két tucat ház szorult a torony
mellé.Nyűves, mocskos, csonka házak.Az egykor sudár, délceg torony mamár roskatag és gyámoltalan, akár a porba hullott hős.
Olykor szél kerekedik, kedve támad, hogy követ hasítson róla, és a kő szárnyra kap, mint az átok, valamelyik tetőre zuhan,
száz cserepet szétzúz - azokat már senki meg nem javítja. A torony felett üres gólyafészek vár a tavasz ébredésére, a
messze tűnt madarak jöttéről pletykáló napsütésre. Mert ezek a furcsa madarak betéve tudják a naptárat, akár a szorgos
nebulók. Titokzatos,kőbe bújt érdes gyökerek hajtanaj ki a gólyafészekből. Ezt a néhány száraz gallyból tákolt fészket sem
a hegyi szél, sem a felhők mennydörgése meg nem ingatja. A gólyafészek felett talán isten örködik egerészsólyom képében.

Éjjelente a tanyasi ablakokból halvány fénysugarak szövődnek. Nem sokat árulnak el, de az ablakon mindig nyílik valami
keskeny rés, talán az álom, a félelem vagy a reménység felé, úgy, mint a sóvárgó szív, mely nem talál vigaszt a magányban.
Félig zárt tekintetükkel olyanok a fényhasadékok, mint az árnyhoz kötözött vézna kísértetek: olyanok, mint a csorbult tőr
pengéje, amely csillan, akár a macskák szeme, akár a lovaké, akár a farkasok szemében a gyűlölet bozótjának a színe. És a
gyűlölet az ideget marcangolja, fát ültet a koponyába, s szétterpeszti borzadt ágait az agyvelő hajlatain.

Csípős szelecske iramlik le a lankán, előbb csak éhes kutyaként szimatol a sikátorokon, szökken egyet, majd már a pap
olajfái közt huhog tova, azon a hamu-olajligeten át, melyet vén ezüstpénz szirmából pingáltak: az emlékezet kopottas
színéből.
A pap olajligete alatt, egész a patakig nyúlik az a vályogkerítés, mely a farkasfekete éjszakától óvja Esteban Moragón, a
rőt Tinto juhait
.
Tinto ifjú, jegyben jár. A magas keritést tövises sövény fedi, sebet ütő fagyalbokor, sok alattomos üvegszilánk és
arcátlan, vad hidegen könyörtelen acélhuzal. A rőt Tinto úgy védekezik, ahogy tud.

A ragyás Picatel kocsmájában alacsony a mennyezet. A ragyás Picatel magas. A ragyás Picatel kocsmája nyirkos és homályos.
Picatel szikkadt és eszelős.
A ragyás Picatel kocsmája sötéten dünnyögő. Picatel haja seszínű, de ő maga víg kedvű.
Picatel ötvenéves. Picatel már nem szeret enni. Picatelt veri az asszonya. Picatel szoknyapecér. Picatel káplár volt
Afrikában, lábát meglőtték a Monte Arruiton.
Picatel sánta. Ragya verte ki az arcát. Picatel köhög.
Ez a ragyás picatel története.
- Gebednél bele a nyomorúságba!
- ...
- Hogy esne hályog a szemedre!
- ...
- Hogy férgek rohasztanák el a szíved!
- ...
- Hogy lepra ülne a nyelvedre!
Picatel a pult mögött ül.
- Befogod a szád,Segureja?
- Nem fogom be, nincs hozzá kedvem!
Picatel gyakorlatiasan bölcselkedik.
- Akarod , hogy megismételjem azt az anyádról, Segureja?
Segureja elhallgat. Segureja Picatel asszonya. Segureja tömzsi, faggyúzsíros és nagyfenekű. Segureja erényes és fecsegő.
Segureja ropogós szépleány volt, rózsaszín húsú.
Bemegy a konyhába. Csendben. Szó nélkül.

Picatel és a rőt Tinto nem voltak barátok. Tinto mátkája Picatel házában szolgált.. Beszélték, hogy olykor Picatel bement
a konyhába, és így szólt Tinto mátkájához:
- Ne törd magad, lányom, nem kapsz többet érte. Hadd dolgozzék Segureja, ő másra már úgyse jó.
Beszélték, hogy egy nap sírva futott ki a rőt Tinto mátkája Picatel házából. Segureja ellátta a baját, csepp híján a
derekát is letörte. Segureja, mesélik, azt mondta az embernek:
- Disznó...utolsó cafat...Bebújt Picatellel az istállóba, hogy ott disznolkodjanak.
- Aztán...látta-e, Segureja anyó? - érdeklődtek az emberek.
- Nem - felelte az asszony -, mert ha látom, megölöm. Meg én, ha látom!...
Azóta Picatel és a rőt Tinto nem voltak jó barátok.

Picatel kocsmájában kolbász csüng a gerendáról. Kolbász és ragacsos légypapír, amelyen még ott tapadnak a júliusi,
augusztusi zümmögő és szemtelen legyek.
A rőt Tinto vakmerő legény, hetykén járja a pasodoblét. Ar őt Tinto zsokésapkát visel. A rőt Tinto merítőhálóval fogja a
pisztrángot. A rőt Tinto fütyülgetve heréli a disznókat. A rőt Tinto csapdát állít a nyúlcsapásra. A rőt Tinto a foga közül
sercint.
Családi örökség a rőt Tinto tudománya. Apja egyszer husánggal verte agyon a nőstény farkast.
- Mijét verted? - kérdezték a cimborák.
- Egyenesen a lelkit, fiúk: Ha nem hiszitek, ám ne higgyétek...
Máskor fogadott két cuartillo borba, hogy bemegy a boltba, és mindenből eszik egy krajcárnyit: krajcárnyit a szappanból, a
sóból, a cukorból, krajcárnyi szalagot és szeget, krajcárnyi borsot, enyvet ,tűzkövet, levélpapírt, kékítőt, szalonnát,
aszalt szilvát, krajcárnyi petróleumot és smirglit, azonfelül egy krajcárost, melyet a fiókból vett elő a szatócs.
Aki fogadott vele, az fizette a hat reált.
Aztán elballagott a patikába, hogy egy krajcárért hashajtót kérjen.

A rőt Tinto beállított a kocsmába.
- Hallgass rám, Picatel...
Picatel rá se nézett.
- Eusebio a nevem.
Tinto letelepedett a sarokba.
- Hallgass rám, Eusebio...
- Mi köll?
- Hozz nekem egy pohárral a fehérből. És valamit harapni hozzá.
- Kolbász van, ha megfelel...
Picatel előjött a pohár borral a pult mögül.
- Adhatok egy kevés tőkehalat is.
Tinto hátradőlt a falnak, a szék két lába a levegőben imbolygott.
- Nem szeretem a tőkehalat. A kolbászt se szeretem.
Taplót halászott elő, rágyújtott a kihamvadt csikkjére, és hosszú szippantást húzott, élvezettel vetve hátra a fejét.
- Légypapírt hozz. Gusztusom szottyant rá.
Picatel az asztalra tette a bort.
- A légypapír az enyém, nem eladó.
- Hát a legyek?
- A legyek is az enyémek.
- Mind?
- Mind. Vagy nem tetszik?
Ami Picatel kocsmájában történt, arról senki se tudott bizonyosat. Aki tudott, az sem árulta el.
Mikor a csendőrpár a kocsmához érkezett, Picatel a pult alatt hevert. Arcáról patakzott a vér.
A csendőrök talpra segítették. Sápadt volt, mint a frissen őrölt liszt.
- Mi történt?
Picatel bárgyún meredt maga elé. Hosszú, rőt csíkban szivárgott arcán a vér, lassan és vörösen, mint egy rossz álom.
Színtelenül motyogta újra meg újra:
- Ahol neked a legjobban fáj...ott szúrlak meg, ahol a legjobban fáj...
A csendőrök Tintohoz siettek, aki a sarokban üldögélt, és ügyet se vetett rájuk.
- Mit eszel?
- Légypapírt. A csendőrséget ne izgassa, hogy én mit eszem.

A narancs a tél gyümölcse. A narancsarcú nap még nem bukott le a látóhatáron, még hallotta Picatel mormogását:
- Ahol a legjobban fáj...ott szúrlak meg, ahol a legjobban fáj...
- Mit beszélsz?
Picatel lehunyt szemmel ült, nem hallotta Segureját.
- Ahol a legjobban fáj...ott szúrlak meg, ahol a legjobban fáj...

Az őrsön Tinto azt mondta az őrvezetőnek, hogy csak a légypapírt volt szándékában megenni.- - - - Akár az anyámra is
megesküdhetek, őrvezető úr. Ha megehettem volna, ott jövök ki, ahol bementem.
Az őrvezetőnek nem volt humorérzéke: a csendőrpár ágyból verte fel. Amikor kétszer megkocogtatták az ajtaját, éppen arról
álmodott, hogy egy kapitány azt mondja neki:
- Figyeljen rám, őrmester, most nehéz szolgálatról lesz szó. Olyanról, amit csakis megbízható embernek adhatunk.
Az őrvezető különben sem értette ezt a dolgot a légypapírral.
- Jó, jó - mondta - De nézzük csak. Miért akart maga légypapírt enni?
A rőt Tintonak jó ötlete támadt. Meggyőző kifogás.
- Amint látja az őrvezető úr...ez valami rigolya...

Az emberek ugyanazok akik Segureját faggatták, hogy mi történt férje és a cselédlány között, összeverődtek a pap ligete
alatt, a patakig nyúló vályogkerítésnél.
Egy órával korábban Picatel vadmacska módjára szökött át a kerítésen, a tüskés fagyal, az üvegcserepek és a ruhaszaggató
szögesdrót felett.
Picatel fehéren csillanó kést markolt. A kés úgy csillogott az éjszakában, mint a halványan gyöngyöző félelem, mint az
ablakon derengő fénysugár, amely semmit sem árul el. Mert az ablakon mindig nyílik valami keskeny rés, talán a bosszú, a
félelem vagy a kétségbeesés felé. Picatel, mikor átlendült a cserény kerítésen, a félelmes zsolozsmát hajtogatta:
- Ahol a legjobban fáj...ott szúrlak meg, ahol a legjobban fáj...

Az igéretes, langymeleg juhokhoz imbolygott. Jószagúak voltak, mint az asszonyok. Szíve a torkába ugrott, akárcsak mikor a
rőt Tinto mátkájával az istállóba zárkózott.
A juhok közé lépve, fellángolt benne a kakasféltékenység, kéjelgett, mint a szultán, ha haragját megpihenteti a meztelen
ágyasok hódító sorfala előtt.
Görcsöt érzett a torkában.
- Ahol a legjobban fáj...
Megtapogatta az egyik nőstény derekát, esztendős bárányka volt: tekintetében a fiatalasszony Segureja szemét látta, és
Tinto trágyára tepert mátkájának a szemét.
Zúgott a halántéka. A bárány halk és kezes volt, mint egy szerelmes, engedékeny asszony.
Picatel tekintete megsűrűsödött. A bárány is megértette ezt a beléjehatoló pillantást...
Egy pillanat volt az egész. Felemelte a kést, és a szügyébe döfte . A bárány megremegett és a földre rogyott.
Egy őrült kakas rettenetes kacagása bugyborékolt a hegyeken át.
Az emberek ugyanazok, akik arról suttogtak, hogy Picatel és Tinto mátkája között szavaknál több történt és hallgatagon
álltak a pap olajligete alatt, a karámnál mely a patakig nyúlt.
De a csendőrpár nem engedte őket a karámhoz.
Az az ember, aki mindenhová, mindig megkésve érkezik, megkérdezte:
- Mi történt?
- Semmi - mondták -, Picatel megölte rőt Tinto mind a száz juhát.

A narancs a tél gyümölcse.
Mikor a narancsarcú nap megkerülte pályáját, hegyeknél messzebb, távoli, embernemlátta utakon, Picatel már nekivágott a
hegyhátnak,
melyhez a nyűves, mocskos, csonka házak tapadnak: alvajáróként lépkedett az utakon valamerre a világ vége felé, s merengve
fújta a lekiismeret-furdalás együgyű nótáját:
- Ahol a legjobban fáj...ott szúrlak meg, ahol a legjobban fáj...
A narancsarcú nap a karámra fordította ropogós fényét, és vállat vont.
Igen, kétségtelen, hogy a narancs a tél gyümölcse.

/Ford.: Tabák András/
 
 
0 komment , kategória:  Camilo José Cela: A narancs a   
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 4594
  • e Hét: 4594
  • e Hónap: 84152
  • e Év: 2025432
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.