Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
szeretettel
  2011-12-22 11:28:53, csütörtök
 
  Gárdonyi Géza: Örvényben



Ünnepi népsokaság a faluvégen. Fák alatt, árok mellett feketeruhás cigányok hangolnak.
- Mi van itt dádék? Búcsú vagy lakodalom?
A cimbalmos könnyes szemmel tekintett rám:
- Búcsú instálom, búcsú, csakhogy fekete búcsú.
Akkor láttuk, hogy temető szélen állunk. Hintók a temető kapujában. Egy autó is. A szeptembervégi nap sárga és piros bokrokon áttűzött a fakeresztes sírhalmokra.
- Valami urat temetnek, - vélekedett a társam.
- Vágy cigányt, - mondtam rá? - hiszen érthetted, hogy búcsúzóra jöttek ki.
- Nézzük meg: hátha képnek is érdekes?
- Nézzük.
Azokban a napokban minden látnivaló érdekelt bennünket. Az előtte való héten szünettelenül esett a hideg őszi esső, és mink be voltunk szorítva egy kis városi vendéglőbe. Aki tudja, hogy mi a festőnek a napfény, megérti, hogy mihelyt kitisztult, a félszárig érő sárban is nekivágtunk a világnak.
Így jutottunk délfelé abba a kis felvidéki faluba, ahol a temetést láttuk. Hát érdekes temetés is volt az:
A ragyogó érckoporsó mellett egyfelől urak, másfelől parasztok álltak. De fátyol s gyászban csak egy pápaszemes
fiatal hölgyet láttunk. Az se sírt. A parasztok közt azonban igen könnyezett egy vén ember, meg egy selyemvállkendős leány. A pápaszemes hölgy mellett két idősebb urinő unatkozott szintén feketeruhában. Az egyik szikár papagályfejü vén hölgy. A másik kövér szakácsné képű. S mögöttük sok falusi úr. Egy atillás fehérszakálu úr is áll közöttük, afféle veresorrú falusi öregúr, csupa becsületesség, de minden este elszopogat a pipa mellett egy kancsó borocskát.
- Jó modell lenne, Szilágyi Mihálynak, - mondtam halkan.
A koporsó fejénél három palástos és szakálas pap állt. Mingyárt láttam, hogy református temetésen vagyunk. Az bizony festőnek nem olyan színes, mint a katolikus. Beszédek és beszédek, közben egy-két ének. De se illatos füst, se szenteltvíz, sem az a mélyszépségű ének:
In paradisum deducant te angeli...
Hát csak nézelődtem.
A gyászruhás hölgy festői feje lekötött. Nyúlánk nyakú szőke nő volt. Az ajka keskeny és zárt, de a szeme a fátyolon és az aranykeretű pápaszemen át is szép, orra finomhajlásu, mindenképpen elegáns és nyugodt. A pap beszédére is csak úgy állt ott, mint egy fekete-fátyolos kőszobor.
Csak a selyemvállkendős parasztleány takarta a zsebkendőjébe az arcát, hajlítgatta jobbra-balra a fejét. Egyszer, hogy levette a zsebkendőt az arcáról, láttam, hogy csinos kerekképű szőke leány, de már lehetett húsz éves is.
Ismét ének következett, ismét beszéd. A másik pap beszélt, szép gordonka-hangon: hogy az ember porból lett és porba tér és másefféle kellemetlen mondásokat. Mert hiszen az ember nem porból lett, csak a teste. A test csak látható gépe az embernek, de nem az ember. A temetés mégis mindig megható, valaki befejezte a földi életét, a hozzátartozói szinte kábultan állanak.
Hova ment az örökre távozó?
Az égbe?
A földbe?
A pap lám azt véli, hogy a földbe: bucsuzón rázza a kezét
- Isten veled Bandi! Amit a föld színén meg nem találtál, találd meg a nyugalmat odalenn. Isten veled!
Négy úriember lépett a koporsóhoz.
A parasztleány hangosan zokogott.
Előre lépett.
Ráborult a koporsóra.
A gyászoló hölgy hideg nyugalommal nézte.
A parasztleány a fejét megrázva kiáltott:
- Mégis csak engem szeretett!
Elvonták.
A koporsót kötélre igazították s lebocsátották.
A sokaság hullámzott. Félresodródtunk. Ki is mentünk a nép közül. De még hallottuk a bús muzsikaszót, ahogy megzendült:
Nem volt párja a faluban Kerekes Andrásnak.
Soha pikulát olyan keservesen szólani nem hallottam.
Délre járt az idő, hát csak így nagyjából tekinettük meg a falut. Nádas és zsuppos kis házak pompás hegyek között. Egy régies emeletes kastély is, barna barokkfedelű, talán tiz szobás lehet.
A falu közepén vén kis vizimalom. A pataknak ott legalább is öt méternyi az esése. Könnyen elforgathatja azt a két mohos kereket. A kerék alatt terjedelmes zúgó persze. Fehér habbá törik ott a magasból eső víz.
Egy gyerek ott horgászott a partján.
- Hát hal is van itt?
- De van ám, - felelte. Ilyenek, mint a karom. Csakhogy most őrletnek, hát nem gyönnek fel a mélyből.
Lenéztem a zúgóba. Jókora víz, szinte kis tó. Akkora, mint a körhinták köre. De csupa mozgás habzás persze.
Egy ebkölykecske ott kepickélt szegény. Gondoltam is rá, hogy kimenthetnénk. De ha kimentjük is, magunkkal nem vihetjük, ezek meg megint csak visszadobják. Hát csak néztem szegénykét, hogyan forgatja az örvénylő viz: forgatja, forgatja egyre kisebb körben.
Egyszercsak nincs: elnyelte az örvény.
- A kepeket nézd, - mondotta a társam. Nézd ezt a zöldmohás, elfeketült nagy, két kereket hogyan törik fehérre a víz rajta.
Neki is álltunk volna a festésének, de már dél volt.
- Merre van a kocsma, fiu?
- Amott a templom felé. Csak a piacon tessenek megállni, osztég az a cserépzsindelyes ház.
Egy vállas-erős molnárlegyény pipázott az ajtóban. A beszélgetésünkre hozzánk ballagott. Nézett bennünket.
- Lefestik az urak a malmot, Jancsi bácsi, - ujságolta neki a gyerek.
- Igen romantikus, - mondotta a társam.
- Hát beony romlott emmán, - felelte Jancsi bácsi, - de csak a kereke. Mondtuk is mán a kasznár úrnak, hogy csináltasson ujat, mer tetszik tudni: az uraságé ez a malom, a grófnéé.
- Nekünk igy szép, - magyaráztam. Az szép, ami régi.
A legény azonban nem értette ezt.
- Legalább fát adnának, - mondta, - két kerékre valót. Az urak talán szólhatnának a kasznár úrnak. Édesapámmal kifaragnánk. Mer tetszik tudni, az én apám bérli ezt a malmot. Megígértük, hogy ha lehet szólunk a kasznár úrnak. S mentünk a kocsmába.
Keresés nélkül megtaláltuk.
X-lábu-asztalos, kis büdös szoba. Lesi-szemű, kazár kocsmáros ünnepi feketében.
- Lehet-e itt valamit ennünk?
- Mit parancsolnak az urak? Van készen borjupecsenye, oldalas, vesés, roszböf, bifsztek, ramsztek, gerinc, velő... Frissen csapolt sör...
S büszkén sorolt elő annyi mindenféle eledelt, hogy szédültünk belé.
Tréfál maga hallja?
- Miért tréfálnék?
- Rendelj akármit, - mondtam a pajtásomnak.
Még akkor is muzsikaszó zengett a fülemben, s annak a lánynak az a különös kiáltása:
- Mégi csak engem szeretett!
Még a fák is megreszkettek attól a kiáltástól.
S micsoda különös temetés volt az, hogy a koporsó mellett egyfelől csupa úri nép állott, másfelől meg csupa paraszti!
- Tessék talán a kertbe kisétálni! - mondta a kocsmáros. Ott a terített asztal. Temetésről tetszenek jönni úgye?
- Onnan.
- Tessék a kertbe.
Hát a csűr mögött a zöldségeskertben, a krumplitáblán ott állt egy hosszu fehérterítékes asztal. Értettük is már a bőség okát: a temetésről akkor szállingózott be egy sereg kabátos ember. Sörre és ebédre. Csupa napon barnult képü nagybajszú, jóhúsú falusi úr.
Egy szőkeszakálas pirosképü ember mellémtelepedett, bemutatkozott, hogy körjegyző. Kikérdezett: mi célból festjük a falut? És másefféléket. Aztán én kérdeztem, hogy miféle temetés volt az?
- Hát a grófnénak az ura. Nem tudták?
- Most érkeztünk ide. Tehát grófot temettek itt?
- Fenét grófot. Kondást.
És nevetett.
- Kondást, érckoporsóban?
- Hát hogyne: férje volt a grófnénak.
Véltem, hogy bolond.
- Azt mondja-e, hogy kondás volt a grófnénak a férje?
- Hát persze. Én adtam össze őket, mer én vagyok az anyakönyvvezető is. No nem kis munka vót, míg megkaptuk rá az engedelmet. Mert semmi kihirdetés nem volt. Csak úgy ripsz-rapsz...
- Sz' akkor nem grófné, hanem kondásné.
- Mind a kettő. De ilyet ne mondjunk hangosan.
- Az a szép gyászruhás hölgy volt a grófné?
- Az a szép
És megint nevetett.
Ugy nézett rám, mintha ő vélne engem bolondnak.
- Hát nem szép? - kérdeztem szinte sértődve. Amennyire a fátyol alatt láthattam, nem mindennapi szépség. Noha szemüveget visel...
Megint nevetett.
- De fátyol nélkül látná, este!
- Hát legfeljebb festi magát. A vonásai akkor is szépek maradnak. Micsoda gyönyörű szem, micsoda nemes orr!
És az arisztokratikus büszke zárt ajak...
A jegyző röhögött. Meglökte a szomszédját.
- Hallod Jani: ez az úr azt mondja, hogy a grófné orra igen tetszik neki.
A megszólított gyanakvó pillantást vetett rám, és komolyan szólott:
- A grófnénak nincsen orra.
- Nincsen orra?
- Nincsen. Az csak papírmasé.
A vendégek már nagy lármába beszélgettek. Mohón és nagy nyeletekben itták a kőbányai sört. Szivaroztak, pipáztak. Némelyek ételt rendeltek.
- Papírmasé, - ismételte a jegyző.
- Testszinü keztyűbőrrel bevont papírmasé. Azért is visel pápaszemet, hogy az is tartsa. De kis rugók is tartják az orra tövén. Mózsi levest ide is!
Felkötötte a nyakába az asztalkendőt. A kertbe az a fehérszakálu atillás öregúr lépett be, akit Szilágyi Mihály ábrázolására néztem nagy tetszéssel.
- Tessék kasznár úr ide.
- Nem: ide miközénk! Mózsi széket!
Az öregúr azonban tagadón intett.
- Bent ebédelek a kastélyban a püspökkel. Csak azért jöttem, hogyha netán valamelyitek nem hallotta volna, hát tik is vendégeink vagytok. Mózsi nem számíthat senkinek semmit. Nyugtalanná váltunk: hiszen akkor nekünk itt nincs helyünk.
A jegyző azonban nem eresztett.
- Hát maguk azért fizetnek Mózsinak, ha éppen nem akarják elfogadni. De elfogadhatják...
Nem, nem, mink majd fizetünk érte.
S maradtunk.
A beszélgetések persze a temetés körül forogtak aztán, meg a halott körül, hogy véletlenül fulladt-e a zúgóba? Vagyhogy a maga akaratából?
Egyik-másik keveset tudott. A helybeli urak bőven elmagyarázták neki. Így tudtunk meg mink is egy különös történetet:
Tehát a zárt ajku szépség voltaképpen szánalmas rútság.
Talán tizennyolcéves volt a grófkisasszonyunk, mikor a dadájával, meg a francia komornájával, - azzal a papagály arcúval, - a faluba került, a rég lakatlan grófi kastélyba.
Akkor még volt orra.
A falubeliek csakhamar megtudták - a cselédektől persze, - hogy Edit kisasszonyt nagy zivatar vetette közéjök. A bátyja, László gróf az előbbi évben jutott nagykorúságra, s átvette a családi birtokokat. Nem nagy birtokok, s három vármegyében is szerteszórt birtokok. Eladdig gyámság alatt voltak ők P. E. bárónál, aki csakhamar özvegységre jutott, s bújában szüntelen vadászott. A nevelésüket idegenekre bízta.
A két gyermek még akkor, hogy odakerült, igen zsenge korú volt: László tizenkét éves, Edit hat. László veréb fejű, szöszke, pufók gyerek, és csintalan, mint az ördög. Edit szöszke kis porcelán-kisasszony, afféle nyafogó kis nebáncs-virág. Persze az ördögfia kis testvére nyaggatásával mulatott: egymás iránt való ellenséges érzésben nőttek fel. Az igaz, hogy nem is egy anyának a szíve hordozta őket: Lászlónak igazi grófné volt az anyja, Edité meg paraszt-származású.
Az apjok már akkor ötvenöt éves volt, mikor a templomban meglátta.
- Kinek a lánya az a gyönyörű teremtés?
- A bíróé, méltóságos uram.
- Egy hónap nem telt belé, elvette az öreg gróf a paraszt bírónak a leányát, az alig tizenhat éves leányt.
És akkor hozatta a papagájorrú francia nőt, Piletnét, hogy legalább uri mozdulatokra tanítsa. No nem soká vette hasznát: szülésben halt meg, mikor Editet szülte.
Mikor László az örökébe lépett, Edit nem is követte. Pedig akkor már a bátyja lett volna továbbra a gyámja.
- Még csak az kellene!
Maradt a bárónál.
Nem telt bele egy év, meghalt a vén báró. A kastélyába ismeretlen atyafiak telepedtek. Editet kinézték.
- Ki ez a lány itt? Csak nem marad tán a kastélyban? S pláne harmadmagával: Az édes dadával, aki most is Editkének szólítja, és úgy dédelgeti, mintha ötéves volna, - és Piletnével, azzal a horgas orrú francia hölgygyel.
Hát biz a három nőnek nem volt ott maradása.
Hova menjenek? Mégiscsak László grófhoz. Talán benőtt már azóta a fejelágya? Helyet kell adnia, s ha éppen ott nem, a másik birtokon vagy a harmadikon. De ha másutt nem, meghuzódnak ők Varjúkőn is, a négyszobás kis vadászkastélyban.
Hát elutaztak.
S eleinte nem is volt bajuk László gróffal. Adott nekik három szobát is, és őmaga mingyárt el is utazott Berlinbe, hogy megházasodjon. A hugát nem vitte magával, de Edit nem is kívánkozott, merthiszen semmi egységet nem érzett a bátyjával és a bátyja szívügyeivel.
László gróf egy finnyás német grófkisasszonyt vett el, aki gazdag volt és lúdtalpu, s az őseit a pogánykorig sorolta visszafelé.
Három hónapra rá Edit a faluba érkezett. Csak a dajkája kísérte, meg Pilet asszony.
Sok mindenféle hír kószált aztán, hogy miért hagyta ott a bátyját? Vele sem tudott-e megférni? Vagy a német asszonynyal?
Már akkor gyönyörűen kifejlett nő volt Edit, s büszkébb és hiúbb az ángyánál is. Mondják, hogy épp a hiúságát sértette meg László. Edit ugyanis katolikus volt, a bátyja meg református, és a német hölgy luteránus. Edit tüntetőleg hányta magára a keresztet amikor csak alkalma volt.
- A katolikus vallás mégis csak úribb, - mondta Piletné, - tehát a katolikus nő is úribb.
Az ősi kastély ebédlőjének az ajtaja mellett fekete márvány szenteltvíztartó függ. Emlékül hagyták meg, mert valamikor Pázmány Péter vetett magára abból keresztet.
Hát azt mondják: Edit is ahányszor az ebédlőbe lépett, mindig keresztet vetett magára.
Egyszer vadásztársaság van ott, külföldi és hazai mágnáshölgyek is. László gróf pajkosságból téntát öntött a szenteltvíztartóba. Editet igen nevették.
Beszélik, hogy ez volt az ok.
Beszélik azt is, hogy Piletnét sértették meg, s Edit azt nem tűrte. Ő anyira megszokta azt a két nőt, hogy később, ha utazott is, magával vitte mind a kettőt. A hotelekbe szóló telegramm mindig ez volt kétágyas szoba s dívány. A díványon a dada hált.
Azt is mondják, hogy Edit az ángya hiúságát bántotta meg. Fürödtek a Dunában és mikor kimentek a partra, úgy hevert, hogy a lába mindig az ángy lába közelében volt. A német hölgyek általában nagylábúak. S rá még lúdtalp!...
De az talán mégis legigazabb, hogy Edit gúnyolódott a német nővel, aki mindennaposan dicsekedett a rokonságával, hogy vele negyven mágnás tartja a rokonságot, s rokona a külügyminiszter is.
A külügyminiszterre különösen büszke volt. És Editet ez igen szúrta.
- Nálunk, - mondta, - az ilyesmit nem tartják számon. Mert itt mindenki úr. A paraszt is csak balsorsra jutott úr! Egy-két hónap alatt helyre igazítható.
- Esszerint az úr s a paraszt itt egy, - csipett vissza a német hölgy, - s a helygeigazitások bizonyága nem mindig sikerülnek.
Így történt-e vagy másképpen? - elég annyi, hogy Edit egy szép nyárvégi napon megjeleni a faluban és beizent a kasznárhoz:
- A kastélyt nyissák ki.
Nagy zavarodás, söprés, porolás, szellőztetés, amennyire estefelé takarítani lehet.
Az öreg kasznár a maga lakását ajánlja fel az első éjszakára.
Edit nem fogadja el.
Kedvetlen.
Hallgatag.
A vele jött nő is tartózkodó.
S attólfogva ott élnek, zárkózottan, csendben. Eleinte egy-két levél érkezik. Felbontatlanul küldi vissza. Pénzt se kér onnan, csak amit a bátyja az ő megkérdezése nélkül utalványoz ki a kasznár pénztárából. Nyomorult tizenkétezer korona!
Mert a faluban levő birtok még nem Edité. A végrendelet szerint nem kapja ki a részét előbb, csak ha férjhez megy.
Hapedig huszonöt éves koráig nem megy férjhez, akkor csak évdíj jár neki: tizenkétezer korona.
A végrendelkező apa bizonyára azt gondolta, hogy Edit ha férjhez megyen, a bátyjánál fog élni, s tizenkétezer korona elég neki ruhára, meg egy-egy utazásra, ha éppen nem a bátyjával utazik.
Hát bizony férjhez kellene menni.
De kihez?
A báróhoz nem jártak, más vendégek, csak afféle magafajta rézorrú vadászok. Az Edit mágnásrokonai meg ismeretlenek voltak. Ha a bátya mellett marad, bizonyára bejut a körükbe, de így?
- A jó Isten majd eligazitja, - mondogatta a dada, mikor erről beszélgettek, - mert a jó Isten mindent eligazít.
Hát csak éldegél a leány. Zongorázik négykézre Piletnével, olvasgatnak, festegetnek, - Piletné kitűnő akvarell-festő, de csak harci jeleneteket fest, más képekről persze. Edit inkább virágokat.
Olykor Edit a tükör előtt is ül, a nagy álló-tükör előtt, és órák hosszat szemléli magát hol öltözötten, hol kibontott hajjal, mint a leányok szokták.
Akkoriban mindig azon tanácskoztak, hogy meglátogatják a környékbeli urakat, jobban mondva hölgyeket, merthiszen Edit férfivendégeket nem fogadhat. Ha a birtok még nem is az övé, a magáénak tekintheti, hiszen csak férjhez kell mennie. A vendéglátás ugyan bajos, mert a kastélyban csupa régiség minden bútor, szobalány sincs, inas sincs, - dehát Edit másképp nem talál férjet. A télen bálba is el kell menniök Pestre, Bécsbe. Piletné fogja gardírozni.
Egyszer ahogy Edit ott ül a tükör előtt, egy kis piros pont ötlik a szemébe, az orra hegyén.
Mi a manó az?
Szunyogcsipés?
- Csak egy kis pörsenés, - véli a dada, - holnapra elmúlik.
De nem múlik.
Még egy hét mulva se múlik. Sőt nagyobb, sötétebb.
Keni kölnivízzel, vazelinnel, vajjal, tejfellel, sós fagygyúval, - csak nem múlik, nagyobbodik.
A dada értesül, hogy egy javasaszszony lakik a szomszéd faluba.
Érte küld.
A javasasszony valami laput ragaszt az Edit orrára, rá is imádkozik.
Az orrocska nem gyógyul.
Nyomogatják, füstölik. A seb nem érzékeny, de mégis boszantó!
Végre küldenek orvosért.
Az orvos nézi a sebet. Ráncolgatja a szemöldökét. Fejet csóvál.
- Mit csináltak ezzel a sebbel? Elmérgesztették!
Égető oldatokkal iparkodik segíteni. Edit másnap már nem bocsátja be.
Várjunk, majd elmúlik.
Két hét mulva más orvost hivatnak. Akkor már a seb az egész orrhegyre elterült. Az orvos méginkább rázza a fejét, komolykodik,
- Ezzel Bécsbe kell menni.
Edit pénzt keres előbb, - mert hiszen a tizenkétezer koronából nem tettek annyit félre, hogy Bécsbe is utazhassanak, orvosokat fizethessenek. Tiz nap telik bele, míg kap. Utaznak.
- Lupusz, - mondják a bécsi orvosok. Egy darabkát le kell metszeni az orrból.
Edit irtózva siet el. Az orvosok csak pénzt akarnak. Minden seb begyógyul végtére is, magától.
Utazás vissza. Sok sírás.
- A jó Isten mindent eligazít, - mondogatja a dada.
De azért mind hárman sírnak, sopánkodnak.
Harmadik orvos. Az már Párist ajánlja.
Páris sokba kerül. Edit a bátyjára gondol. De az ángy is eszébe ötlik. Hogy örül a rút német nő, ha meghallja!...
Nem: inkább a halál!
S Edit valóban meg is halna: revolvert hozat, - de azt persze nem engedik a kezébe. Méreg, akasztás, vízbeugrás, - ilyen rémítő gondolatokkal foglalkozik. A dada felváltva virraszt Piletnével: pillanatra se engedik magára.
- Editkém, - mondogatja a dada, - meglássa, hogy a jó Isten eligazítja a baját.
- Hát aki üvegszemet visel, hát aki géplábon jár, - mondogatja Piletné, - az orvosok ma már mindent tudnak.
Végre is ujabb hitelművelet. Utazás Pánisba.
Tavasz van, mikorra visszatérnek. S a grófkisasszony orra ép. Még szebb is, mint volt: kisebb valamivel. Csak épp, hogy pápaszemet visel és púderozza az arcát. De igen lesoványodott szegény csak teng-leng, mint az árnyék.
A falusi népnek furcsa a púder, meg a szemüveg. Dehát mi nem furcsa, amit az urak mivelnek? Hát a míder nem furcsa? Hát a likacsos harisnya nem furcsa? Hát az eleven tengericsiga megevése nem furcsa?
Hanem egy délután elszunnyad a kisasszony a kertben. A kezében a regény, és ő a félkarjára hajlottan alszik.
A kertészleány arra jár, megkandikálja: sikolt és elfut.
Akkortól fogva tudták a faluban, hogy a szép kisasszonynak az orra nem igazi.
Csak László gróf nem tud a történtekről semmit. A kasznár ugyan minden őszszel odautazik és beszámol a termésről. De az orratlanságról ő se beszél. Csak annyit, hogy a kisasszony visszavonultan éldegél. Cselédet is csak egyet tart, egy mosogató leányt. A dada főz. Vendéget nem fogad Edit. Néha kilovagol. Nyarankint egy-két hónapot a varjukői vadászkastélyban tölt. Aztán megintcsak hazatér. Időnkint egy láda könyv érkezik vagy festőszerek, vagy hangjegyek, gnammofon-lemezek. Meghozatják minden uj operaénekesnek a hangját.
Csak arról nem beszél, hogy Edit csak fenjáró halott: sápadt és fásult. A két asszony úgy dédelgeti, mint valami kisgyereket.
László gróf már akkor javában gazdálkodik: mindig szeretné a birtokot megnézni. De hátha mégis férjhez megy a huga? Most már huszonnégy éves elmult: nem kell rá gyámi engedelem. Mégis megvárja a huszonötödik évet akkor az övé a birtok, az ósdi gazdálkodásnak véget vet ott is.
Szeptember végén a kasznár jelentkezik a kastélyban.
Mit akar?
Magával a kisasszonynyal szeretne beszélni.
- A méltóságos úr ír: Azt írja, hogy egy hét mulva, 5-én ideérkezik és átveszi maga tulajdonának a birtokot. A kastélyban három szoba álljon készen. Egy női szoba is.
Edit nem felel. Az árnyékos szobában nem látszik az arcán semmi változás.
De még aznap pakolás kezdődik. Ládák mozdulnak le a padlásról. A boltból is hozatnak, amennyi csak van. A Rozi leány szöget is hoz a boltból, egy kilót. Megy a kasznárhoz is: kalapácsot és egy ügyes bérest kér reggelre, hogy a ládákat szögezze.
Egy bakasapkás legény jelenik meg másnap reggel a konyhaajtóban. Vidám-szemű, eleven, barna fiu, s egyenes, mint a nádszál. Csak úgy ősmagyarosan van: fehérben. Hetvenpitykés lajbi rajta meg a nagy lóbőr csizma a lábán. A bakasapka mellett árvalányhaj is.
- A kasznár úr kűdött, - szól be a konyhán a Rozi leánynak.
- E' Bandi! - örvendezik a leány, - maga a'?
- Én hát, - feleli vígan a fiu. Az éjjel gyöttem meg. A kasznár unnál jelentkeztem most. Ide küldött, hogy...
- Letelt a katonasor?
- Le hálistennek: Te Rozi nem akadna itt ekkis bagó?
A leány nevet.
- Honnan! Csak nem gondolja, hogy a méltóságos kisasszony... Etelt látta-e mán?
- Mondom: az éjjel gyöttem meg. V'ót eszembe, hogy bezörgetek hozzá, de mondok, hátha dógozott tennap szegény.
- Napszámba vót a kasznár úrnál. Másfél koronát kapott. Mán igen várta Etel.
Bandi sohajt:
- Hát még én? Dehát négy esztendeje várunk: megszoktuk mán a várakozást is.
- Tudja-e, hogy a télen is kérték.
- Irta, hogy a mónárék Jancsija. Ebadta lisztese!
- Rokon is vele.
- Távolrul... Dehát kérheti őt akár királyfi is. Te ha bekűdenek a faluba, sugj be hozzá, hogy meggyüttem: estére tartson készen egypár csókot...
A dada lépett ki a konyhából. Szomorú volt az arca.
- Téged küldtek? Gyere utánam.
Te ugye a kondás fia vagy? No alig ismerek rád: úgy felemberedtél. Hát mennyire vitted?
Bandi kezet csókolt.
- Mán őrmester is lettem volna, tekintetes asszony, ha benmaradok. De mondok, még ha hadnagy úrrá tennének, akkor se. Merhát tetszik tunni... gyönge mán a lába édsapámnak.
Rozi félrefordul és nevet.
Fölmennek az emeletre. A sok láda ott áll már szanaszét a folyosón, a szobákban. De még nincs mind tele.
- Jaj, ne kopogj úgy, - mondj a a dada. Vesd le azt az otromba csizmádat. Az lesz a dolgod, hogy képeket szedsz le a falrul.
- Igenis kéremalássan.
- Meg beszögezed a ládákat.
- Értem.
- Ügyesen csináld!
- Igenis kéremalásan. Nem először csinálok én effélét. Hadnagy úr Amzelnek vót annyi képe, hogy... csupa színarany rámába...
- Hát gyere, hozd ide ezt a létrát.
Bandi fogj a a létrát. Dolgozik buzgón, s az úri levegőtől elfogódottan. Lábujjhegyen jár a parketten, és oly ovatosan bocsátja a képeket a ládába, mintha tojásból volnának.
No, ügyes fiu!
Piletné jön. Elszörnyülködik.
- Huzza fel a csizmát! Micsoda illetlenség!
Bandi felhuzza a csizmát. Piletné papirosokat göngyöl, a dada a port törölgeti.
A kisasszony is megjelenik. A szemén, a pápaszemén át is látszik, hogy álmatlankodott.
- Bandit küldték - mondja örvendezve a dada. Ez az a kis disznópásztor, aki ezelőtt hat ével megfogta egyszer a lovat, mikor megvadult. Egyszer meg szamócát hozott. Ugye, hogy megnőtt? A legény kezet akar csókolni, de Edit egy mozdulattal elinti.
- Jaj, de ez az ember azzal a patkós csizmával... Összerongálja a parkettet. Vesd le.
- Igenis kéremalássan.
- Vagy hát igazis, hiszen mindegy nekünk. Csak hagyd.
S ottmarad. Figyelemmel kíséri, hogyan rakják el a képeket.
- Ide több papirost, - rendelkezik olykor. Ezt a két képet háttal egymásnak.
Aztán kevesebbet beszél. Csak nézi a munkát szótlanul.
A dada is dolgozik valameddig. Könnyezik olykor.
- Minek Lacinak ez a kastély? Miért űz ki bennünket. Hagyhatta volna, ahogy eddig voltunk. Hova megyünk?
Mondja már Editkém, hova megyünk? Csak olyan országba ne, ahol lónak mondják a vizet, ménkű a piszkosaiba. De oda se az ivásznitok közé. Ámbátor ahova parancsolja...
Edit nem felel.
A dada délfelé lemegy a konyhába, hogy valamit habarintson. Csak karfiol leves, meg sült csirke lesz az ebéd. No meg szilvás-gombóc külön egy fazékkal Bandinak, - mivelhogy a paraszt sokat eszik.
- Bagót kért, - beszéli a leány, hogy a dada vidámodjék.
- Ihol egy garas, hozz neki szivart, - mondj a a dada, - de csak itt a konyhán szíhatja el.
Délben, hogy asztalhoz ülnek odabent, a dada a csirke után megint sirva-fakad:
- Kitúrnak bennünket, földönfutók leszünk... Az az átkozott laganca. (Lagans volt a neve köztük a német aszszonynak, de a dada nyelvén lagancá-nak változott.)
Piletné is elérzékenyülten szívogatta az orrát és könnycsepp rezeg megritkult szemepilláján.
- Tizenkét ezer korona, - mondja, - és abból lefoglalnak minden évben tizenegyezret... De ne búsuljon Editkém. Én majd eljárok: zongorát tanitok. Így él egy grófleány!
Csak Edit változatlan, mint a kő. Mindössze, hogy mélyebben hunyogatja a szemét.
- A ganca ott fog hálni az Edit ágyában, - kesereg a dada is. Ezért foszttattam én a sok szép finom pelyhet. De ki is rázom az ablakon. Ki én!
És fuldokolva nyelegeti a könnyet. Edit keze ökölbe szorul. Az ajka elkeskenyedik. Néz maga elé a padlóra. A szomszéd szobában halk csoszogás hallatszik, s a létra halkan roptató huzódozása. A legény már ujra belefogott.
Edit fölemeli a fejét:
- Dada, azt a parasztot szólitsa be.
A dada az ajtóhoz lép.
- Gyere be Bandi.
A legény bealázatoskodik. Lábujj-hegyen lép. Néz mély tisztelettel.
- Mennyi a fizetésed? - kérdi szigoruan Edit.
- Még nem tudom, méltóságos kisasszony. Lesz tán száz korona egy esztendőre... ha a méltóságos Laci gróf megtart..... Mer aszonták, hogy hónap mán övé a birtok.
- Az övé, ha férjhez nem megyek. De én ma éjfélig férjhez megyek. Nekem kell ma egy ember, aki vállalkozik rá, hogy megjelenik velem az anyakönyves előtt, és egy igen szóval kijelenti, hogy feleségül akar venni. Mindegy akárki. Ha te vállalkozol rá, te leszel az. Fizetek neked ezért az igen szóért négyezer koronát. Az esküvő után persze nyomban következik a válóper.
A legény bámul, mint a kakas, amelyik kukorica helyett olvasó-szemet talál.
- Igenis kéremalássan, - rebegi.
A dadának és Piletnének is eltágul a szeme.
- De Edit! - hebegi a dada.
- Napoleoni ötlet! - susogja Piletné.
A grófleány és a kondás csak áll egymással szemben.
- Még gondolkoznod kell talán? - szólal meg Edit gúnyosan. Öt percnyi időd van rá.
- Nem azon gondkodok én, méltóságos kisasszony, - szakadt ki végre a szó a legényből, - hanem azt várom, instálom, hogy fölébredjek. Mer álmodok én most, tudom...
Edit elmosolyodott.
- Dehogy álmodol. Igenis rideg valóság ez. Dehát mondom: négyezer koronát kapsz azért az egy percnyi házasságért.
- Hászen megteszem én azt pénz nélkül is, méltóságos kisasszony, hacsak az kell, - mondta mély áhítattal a legény, - akár álmodok, akár nem. Mer ilyet csak a tündérmesékbe hallottam. Meg oszt, hogy csak egy percig tart a házasság, - ilyen még mesében sincs.
Negyedóra mulva hintóban ültek. Bandi a bakon persze. Bent Edit meg Piletné. A dada otthon maradt. A kocsis a szomszéd községbe hajtott, az anyakönyves jegyzőhöz.
Edit csak maga ment be. Hosszan bentidőzött. Aztán a kisbírót szólították. Telegrammot vitt nagysietést a póstára.
Éjfél volt mikorra visszatértek.
Bandi akkor is a bakon.
- Nohát most már elmehetsz haza, - mondta Edit. Aztán jelentkezel a kasznár úrnál, s megkapod a négyezer koronát.
Mármost, ha ez színpadon történik, igen hatásos jelenetek következnek. A legény bizonyára kiegyenesedik és azt mondja: Nekem is ott a helyem, ahol a feleségemnek! Következik a szobai jelenet. A hölgy revolvert fog az emberre. Az ember attól nem ijed meg. A hölgy akkor lekapja az orrát stb.
Azonban az élet sokkal szimplábban intézi el az ilyen ügyeket.
- Ne tessék emlegetni azt a pénzt, - mondotta röstelkedve Bandi, - nem szógáltam én arra. Hanem ha hónap édsapámmal szólna a méltóságos kisasszony. Mer én addig nem kerülök a szeme elé.
- Mit szóljak neki?
- Hát hogy én ártatlan vagyok ebbe a sorba. Mer az is bizonyos, hogy nem állhatom meg, hogy el ne mondjam, meg az is bizonyos, hogy botot fog rám, ha elmondom...
- Jó, - felelte Edit, - te azt véled, hogy bolond vagyok. Majd eligazítjuk. Dehát most már úgyis késő: hálj itt valahol a kertésznél, vagy az üvegházban. Holnap korán reggel itt várj az ajtóban. Majd szólítunk.
A dada egy üveg bort adott a legénynek, meg valami ennivalót, s elbocsátották.
Másnap szólitja a dada Bandit:
- Fuss a kasznár úrhoz s gyere te is, de te csak ide a ház elé: neked nem szabad többé a küszöböt átlépned.
- Igenis kéremalássan.
A kasznár jön. Edit lent az ajtóban fogadja.
- Bocsásson meg, hogy nem vezetem beljebb: csak arról akartam értesíteni, hogy a mai naptól kezdve a birtok az enyém. Tessék: itt a házasságlevél. Férjhezmentem.
A kasznár elhőköl. Nézi, pislogja az átadott levelet. Kiesik a kezéből. Bámul Editre, Bandira.
- Ennek az embernek, férjemnek, Gál Andrásnak, négyezer koronát fog kifizetni, - folytatja nyugodtan Edit. S még ma ide küldi hozzám az uradalom ügyvédjét.
A kasznár csak percek mulva bír megszólalni.
Amint parancsolni méltóztatik, - hebegi. Az ügyvéd úr már éppen itt van nálam. A birtok-átírás végett rendelte ide László gróf. Ideküldöm. És egyuttal - (a hangja remegőre válik) - bejelentem én is, hogy az állásommal rendelkezni méltóztassék.
- Hát úgy rendelkezem, hogy marad. (És nyájasan nyujtotta a kezét.) Mit gondol kasznár úr?
- Azt, hogy én itt tovább tisztségben nem lehetek. Mert hogy én a kondásomat süvegeljem...
Edit elmosolyodott.
- Gál András kondás marad és ön meg kasznár. Hapedig nem marad kondás, akkor elköltözik innen.
S behívta a folyosóra. Leültette. Megnyugtatta.
- Kérem, - szólt aztán, hogy kikísérte, - fogasson be. És küldje ide a varjukői kastélynak a kulcsait is. Az is ehhez a birtokhoz tartozik.
Néhány perc mulva megjelent az ügyvéd is. Edit odaadta neki a házassági bizonyitványt, s megbízta, hogy a válópert azonnal indítsa meg.
Ujra hivatták a kasznárt. S odaadták neki a kulcsokat: csak a három szoba kulcsát.
Már akkor fel is voltak öltözve. A két asszony hamvasszin lüszter porköpönyegben, Edit nagygombos fahéjszinselyemben, - a kezében kis sárgaselyem ridikül.
- Ha jön a bátyám, - mondotta diadalmasan Edit a kasznárnak, - szívesen látom vendégül. A válópert nem szükséges említenie. De az ángyomnak mondja meg, hogy most már nemcsak a külügyminisztert számíthatja a rokonai közé, hanem a kondásomat is.
Bandi még ott állt akkor. Nem mondták neki, hogy elmehet, hát csak ott állt. Kábult volt még a történtektől, s a négyezer korona gondolatától.
A hintó előáll. Edit megpillantja Bandit. Int neki.
- Ülj fel te is a bakra, - mondja keserű humorral, - illik, hogy a férj elkísérje a feleségét a vasutig.
- Igenis kéremalássan.
Vidám mind a három nő. Odabent, bizonyára arról beszélgettek, hogy hogyan megcsúfolták a német asszonyt, hogyan tér vissza Laci gróf, mint akit orron csaptak.
Megy a hintó. Csak az állomásig. Varjukőre még vonaton is kell menni két órát.
Bent a városban éppen vásár van. Az állomás közelében szűröket, subákat, bekecseket árulnak.
A vonat késik: egy teljes órát késik.
- No gyere Bandi, - mondja Edit, - veszek neked egy szép szűrt emlékül.
Nézik a szűröket. Van is közte egy remekbe varrott: csupa piros virág, fényes csat is rajta.
Megveszik.
Bandi arca ragyog a boldogságtól. Félrecsapja az árvalányhajas kopott katonasapkát. A nyakát egyenesre húzza.
A nők mosolyogják.
- Milyen festői ez a szűr, - mondja Piletné, - csak az a katonasapka nem illik vele össze.
- Vegyünk neki kalapot is, - mondja rá Edit. Ammellé jobban is illik az árvalányhaj.
Veszik a kalapot is, pörgét, parasztosat. Hát csakugyan mintha uj fejet is vettek volna Bandinak.
Csak a nagy lóbőr-csizma éktelen a szúr alatt.
- Végy magadnak csizmát is, - mondja Edit.
S ad egy ötvenest a fiúnak,
- De szépet végy! Aztán gyere viszsza, hadd lássunk. Várj csak: nesze még egy ötvenes. Végy magadnak posztóruhát is, szép pitykéset, magyarosat, inget is hozzá lobogós ujjat. Legyen vasárnapi ruhád is.
Bandi szinte könnyezik boldogságában.
Félóra mulva visszatér. Még meg is nyiratkozott, beretválkozott. A bajuszát olyan hegyesre pödörtette, hogy akár tűbe lehetne húzni.
- Rögtön lefesteném, ha otthon volnánk, - mondj a Piletné. - Csak legalább a kodakunk volna itt.
Bandi valóban úgy lép, mintha az övé volna a világ. Leveszi a kalapját.
- Tessen a pénz, ami visszajár.
- No csak tartsd meg.
- Akkor még egy rézfokost is fogok venni, - mondja boldogan Bandi, - de előbb megvárom, míg a méltóságos kisasszonyék elutaznak.
- No jó, hát csak vigyázz addig Bandi a kofferekre.
Sétálgatnak a perronon. Bandi a kofferek mellett marad, szemlélgeti a szép új csizmát, aminő egy legénynek sincs a faluban. A szép kék posztóruhát, amelyre nem is igen alkudott. S életében bizonyára először sajnálta, hogy hátra is nem forgathatja a fejét.
Edit rá-rápillantótt: mosolyogta.
De sokáig kell még várni.
A perron aszfaltjának szélére egy parasztmenyecske telepedik le. Az ölében kis pofás csecsemő. Pólyában van a kicsi. A kezecskéjében csörgő. Megenné a csörgőt, ha az anyja nem vigyázna reá. Edit megáll és elgyönyörködik:
- Ó a kis lelkem! Mennyi idős?
- Mán hét hónapos, - feleli boldogan a fiatal anya.
- Fiu?
- Leány.
- Mi a neve?
A menyecske elmosolyodik:
- Csunya nevet adtak rá. Mert tetszik tudni a papunk mindig arra a szentre keresztel, akinek a napján született.
- Mégis...
- Edit.
Hogy a kicsike sírva fakad, kibontja a réklijét. A csecsemő belefal.
- Mit adna ezért a laganca, - mondja a dada.
Mert nem egyszer örvendeztek, hogy a német nőnek nincsen gyermeke. Ha véletlenül Laci gróf meghalna, az ősi örökség Editre száll.
- Dehát az Isten is megválasztja kinek adjon, kinek ne.
Edit nem felelt. Csak bámulta a kis emberbimbót.
A perronon csupa harmadik osztályu utas sokadozik. A vonat távolban mutatkozik már. Egy köpcös rendőr előlép a perron szélére.
- Hátra, hátra!
Megcsúszik egy almahéjon, hogy baletfigurát vet belé. Csaknem hanyattesik.
- Hátrább! - orditja vörösen.
A szoptatóasszonyra is:
- Kotródj innen!
- Ugyan hagyja, - szól rá Edit. Látja, hogy...
- Dehogy hagyom! Maguk is hátrább, az istenfáját...
És a derekán lógó bádoghüvelyű kardot a két végén fogva tolna őket beljebb.
Bandi előlép.
- Lassabban öcskös! Nézd meg kivel beszélsz!
A rendőr szeme elkarikásodik. Félfejjel nagyobb Bandinál. A száját kitátó sárkány néz úgy az áldozatára.
- Mi-i-i?
- Az, hogy lassabban avval a lőcscsel! Ebadta kaffantsa!
- Üsd pofon! - sziszegi Edit.
Bandi egy mozdulattal leejti a szűrt a jobb válláról, úgy rittyenti pofon a rendőrt, hogy kalimpálva esik a perron aszfaltjára.
- A méltóságos kisasszonyt bántod-e?
A rendőr még tápászkodása közben a sípjába fuj. Van ott több rendőr is az állomáson. Csendőr is. Bandit megragadnák, de az nem olyan könnyű.
Dulakodik velők. Egy nagy cifra mézeskalács-sziv kigurul a szűre alól. Arra bizony rátopnak. Össze-vissza-lárma, kvartetkáromkodás. A vége mégis csak az, hogy négy rendőr legyűri Bandit. Láncot a kezére. Cipelik át a sokaságon.
- Szörnyűség! - képedezik Piletné.
Edit is olyan sápadt, hogy az orra szinte pirosan áll az arca közepén.
- Rendőrt ütött meg! - hüledezik egy úri utas.
- Szegény Bandi, - mondja a dada.
Edit rápillant a két nőre.
- Nem hagyhatjuk.
- Mit tehetünk? - mondja a vállát felvonva Piletné. De mért is mondta neki, hogy üsse pofon?
- Szegény Bandi, - sohajtja a dada. Dehát majd eligazítja a sorát a jó Isten.
A vonat berobog. Piletné int a hordárnak, hogy melyik elsőosztályu kupéba rakja a koffereket.
Edit elinti.
- Vigye vissza! Délután utazunk.
Bérkocsit hivat.
- A városházára.
A kapitány künn jár valahol a vásárban. Edit megmondja a nevét. A rendőrségi jegyző maga fut a főkapitányért. Várni kell sokáig.
A folyosó-ablakból látni lehet hogyan kíséri Bandit két csendőr szuronyok között, be a városház udvarára. A szép szűr, uj kalap csupa por és szemét rajta. Ott kullog mögötte a pofonütött rendőr is. Még most is piros a félképe.
Végre megérkezik a főkapitány. Katonásan járó körszakálas ember. Köszön nagy fejhajtással.
- Engem méltóztatik várni? Azonnal. Méltóztassék bemenni addig a szobámba.
Ismét várakozás.
Edit az öklét szorongatja. Még mindig sápadt. Az orra szinte elválik színével az arca fehérségétől.
Végre megjelenik a főkapitány.
- Parancsoljon méltóságod.
- Egy emberemért jövök. Az állomáson összetűzött egy rendőrrel. Pofon ütötte.
A kapitány arca elkomolyodik.
- A méltóságod embere az? Sajnálom, igen sajnálom.
- Kérem szíveskedjék szabadon bocsátani. Tegye meg nekem kapitány úr.
- Igen sajnálom, méltóságos grófnő nem lehet.
- Én mondtam neki, hogy üsse pofon azt a rendőrt. Velem gorombáskodott az a rendőr.
- Igen sajnálom. Meg is büntetem azt a rendőrt. De a tettes... Hiába kérem, ez hatóság ellen való erőszak...
S felkap egy kis könyvet. Belelapoz.
- Itt van kérem. A 163-ik paragrafus. Hatóság ellen való erőszak bűntette. Három évi börtön.
- Az nem lehet!
A kapitány felvonja mind a két vállát.
- Törvény.
- A rendőr a hibás.
- Akár hibás, akár nem a rendőr...
Edit esdeklőn teszi össze a kezét:
- De kérem kapitány úr...
- Sajnálom: nem lehet, - mondja a kapitány, mintha a szíve szakadna meg.
Edit kiegyenesül.
- Kapitány úr: az az ember férjem nekem.
A kapitány elképed.
- Férjem! - ismétli keményen Edit. - Csak úgy van öltözve... neve Gál András. A férjem.
Piletnére tekint s a dadára, bizonyítsanak.
- Férje. Őméltósága nem engedheti...
- Tegnap esküdtek, - szólalt meg röstelkedve a dada is.
Látszott a két bizonyítón, hogy igen nehezükre esik a tanuskodás. De ha már Edit is vallja...
A kapitány nézett rájok is. Vállát emelgette, terjegette a tenyerét, mint Pilátus.
- Meglássuk, mit tehetünk. Az ügy elvégre nincs még jegyzőkönyvbe véve.
Csenget.
Hivatja a pofonütött rendőrt.
Izen egyúttal az alkapitánynak, hogy ne tárgyalja az ügyet, ha eddig nem tárgyalta.
- GáI András úrról vegyék le a bilincset. Vezessék ide.
A rendőr piros füllel és dagadt arccal áll meg a szoba közepén.
- Te ökör! Te szarvatlan ökör! - förmed rá a kapitány: - Mit cselekedtél? A méltóságos grófné panaszolkodik rád.
Szünet a szóban. A kapitány úgy néz, mintha azon gondolkodna, hogy ő is ne üsse-e pofon? A rendőr zavarodottan pislog.
A kínos-szünet után a kapitány végre folytatja:
- Őméltósága oly kegyes, hogy viszszavonja a panaszt. De neked is illő, hogy a pofont ne tekintsd megtörténtnek.
Edit elővesz két százast a ridiküljéből.
- Flastromnak, - mondja kegyesen.
A rendőr szeme felragyog, mint a kigyulladt villamoslámpás. Néz a kapitányra.
- Elfogadhatod, - mondja jólelkűen a kapitány. És mars vissza a posztodra.
A rendőr keztyüt csókol, szalutál és boldogan elkocog.
Vezetik be Bandit.
A főkapitány elinti a kíséretet. Eléje lép Bandinak és kezet nyujt.
- Bocsánat, nagyságos uram a kis kellemetlenségért. Dehát a ruha okozta.
Elintéztük.
Bandi elfogadja a kézszorítást. Csak bámul.
Edit, hálásan kezet nyujt.
- Igen lekötelezett főkapitány úr, ha felénk lesz hivatalos dolga, vagy vadászni jár arra, örülök, ha vendégül láthatom.
- Óh méltóságos asszonyom, - hajlong a főkapitány. De nagyságod csupa por, - mondja Bandinak. A ruha okozta kérem. Tréfából se jó igy öltözködni.
Kefét ragad fel az asztalról, és maga keféli le a szűrt. De még a csizmát is vonna a kefével, ha a dada ki nem ragadná a kezéből:
- Majd én...
- Köszönöm, - rebegi Edit.
S újra kezet szorít a kapitánynyal. Bandinak a karjába öltekezik. Nyájas bólintással hagyja el a hivatalos szobát.
A főkapitány lekíséri őket. Tudakozódik, hogy most már, ha lekéstek a vonatról, mikor utaznak el?
- Majd csak a délutánival, mondja Edit.
A kapuban rászól Bandira.
- Nyujts hát kezet a főkapitány úrnak. Még kábult szegény az izgalomtól.
- Mégegyszer köszönjük...
A hölgyek igen meg voltak elégedve Bandival. Nevették, hogy a kapitány megnagyságolta. Urnak nézte. A kezéről se nézhette parasztnak: ámbátor nem valami uras a keze, de nem is kérges.
- Gyere veszek neked egypár keztyűt is, - mondja boldogan Edit. Nem lehetetlen, hogy a kapitánynyal még-egyszer találkozunk.
S maga választ a boltban egy pár szép hamvas szarvasbőr keztyűt.
Ott még jobban megkefélik Bandit, s amíg kefélik, Bandi tetszéssel szemléli magát a tűkörben.
A nők ezen is mulatnak.
De már dél van. Ebédelni kellene.
- Bandi most már elmehet, - véli Piletné, - megebédelhet a lacikonyhán.
- De hátha a kapitánynyal találkozik? - aggodalmaskodik Edit. Nem, velünk ebédel.
- De vigyázz aztán, - szólt Piletné, - hogy úgy viselkedjél... meg ne ismerjék benned a parasztot.
Betérnek a Koronába. Edit olyan asztalt választ, amelynek a főhelye nem igen világos.
Bandi némi feltűnést kelt a hölgyek között. Színésznek vélik. Dehát a vásári nép közt nem soká tart a figyelem...
A hölgyek nem csekély meglepődésére Bandi urasan kezeli az evőeszközt, csak éppen hogy mohón eszik, és sokat. Tisztiszolga volt persze: mindennaposan látta, hogyan eszik az úrféle. A hölgyek nyugtalansága elmúlik. Tetszéssel nézik.
- De hogy e bánt avval a rendőrrel! - mondja nevetve a dada.
Piletné is dicséri:
- Az a heroikus mozdulat, ahogy leejtette félvállról a szűrét...
És csak most kezdenek mulatni a történteken.
Edit csak akkor komolyodik el egy-egy percre, mikor az ételt leteszik.
- Friss-e dada? Szagolja meg csak.
S hol a dada, hol Piletné felel:
- Ehetjük Edit.
S Edit arca ujra megvidul.
- Rendelj szivart magadnak, - mondja a legénynek az ebéd végén.
Bandi uras mozdulattal inti magához a pincért.
- Szivart!
Ismét mulatnak, hogy Bandi hogyan bele tud illeszkedni a helyzetébe.
Bandinak magának is igen tetszik persze, hogy életében egyszer úr lehet. Sokszor gondolta azt, hogyha ő egyszer uriruhát ölthetne, épp úgy tudna viselkedni, mint a hadnagy úr Amzel.
Szivarozik méltóságos, nyugodtan, boldogan.
A vendéglő már akkor tele van ebédlő urakkal. A tulsó sarokban cigányzene szólal meg.
Hallgatják.
- Te talán bort is innál? - kérdezi Edit.
- Hát ha a méltóságos kisszony...
- Csitt. Asszonynak mondj.
- Méltóságos asszony megengedi.
- Rendelj egy üveg pezsgőt.
Bandi csenget:
- Pincér. Egy üveg Transzilvániát.
- No tessék! Ez még a pezsgőket is ismeri!
A két kísérő hölgy igen vidám. Hogyisne: Edittet évek óta nem látták csak mosolyogni se, most végre jókedvű. A pezsgőből még a dada is iszik.
- Éljen a nap hőse! - mondja Piletné. S leereszkedően koccint Bandival.
Edit csak mosolyog:
- Te Bandi, te ugye még mindig azt véled, hogy álmodol?
- Hát bizony méltóságos... nem is vagyok én ébren.
Nevetik. Annyira nevetik, hogy Edit belepirosodik. Az orra fehérsége szinte elválik az arca pirosságától.
- Te Bandi, - mondja, - hát ha a kapitány illetlenkedett volna ott velünk, azt is megmerted volna-e ütni?
- Hát hogyne, ha parancsolni méltóztatott volna...
Ismét mulatnak.
- Kár hogy nem úrnak született, - mondja franciául Filetné.
Edit csak mosolyog
- Nézze, milyen boldog.
Bandi az asztalon könyököl és a jóllakott, jólivott ember elégedettségével hallgatja a cigányt.
Edit végre az órára pillant. Nyújtja Bandinak az erszényét:
- Fizess. Ugy illik, hogy a férj fizessen.
- Tudom méltóságos... asszony.
- A fizetőpincérnek adsz egy korona borravalót. Az asztalon is annyit hagysz. A pikolónak egy hatost.
Bandi legyint.
- Csak tessen rámbizni. Tudom én hogyan kell.
És Bandi urasan fizet. A balkeze kisujjával tol a főpincérnek egy koronát, és hagy a többi pincérnek is.
A cigány akkor lép oda tányérral. Bandi kérdőn pillant Editre. Edit igent pillant.
Bandi félvállról, - ahogy a hadnagyától látta, - átnyujt a cigánynak egy húszkoronást.
Edit mosolyog.
Csaknem lekésnek a vonatról. A felképelt rendőr nagy rándulattal szalutál Bandinak és a hölgyeknek. De ott áll a nép közt a rendőrkapitány is. Az is köszön.
Edit megrezzen.
- Bandi, velünk kell jönnöd, - susogja. - Odalépsz most a kapitányhoz. Kezet nyujtasz neki, s azt mondod
- Mégegyszer köszönöm...
- Értem mélt...
S lép a kapitányhoz. Barátságosan kezet nyujt neki:
- Mégegyszer köszönöm, kapitány uram.
- Oh kérem, nagyságos uram, - olvadozik a kapitány.
Edit hivón int a kupé ajtóból. Bandi sietve ugrik fel, a hölgyek mellé.


*


Mi történt azalatt a hat hónap alatt, mig odavoltak? - senki se tudja.
Mindössze két levél jött tőlük. Az egyik levél mingyárt az elutazásuk után egy hétre. Az a kasznárnak szólott. Néhány kérdés volt benne a birtok-átirásról, hogy megtörtént-e simán? És a levél végén az öreg kondás is megemlítődött:

Küldje nyugalomba a kasznárt teljes fizetéssel és állitson mást a helyébe.

A másik levél egy hónapra rá az ügyvédnek ment:
A válóper aktái egyelőre félreteendők.

Aztán már csak telegramm érkezett olykor a kasznárhoz, hol Bécsből, hol Firenzéből, hol Nizzából: pénzküldésre vonatkozó rendeletek.
Husvét volt, mikor a kulcsokat is megküldték. A kastély minden szobáját takarítsák, szellőztessek. A képeket vigyázattal aggassák vissza a falra.
Rá két hétre hazaérkeztek. Gál András úri ruhában: nagy gombos angol felső rajta, amerikai cipő a lábán, s a fején cilinder. Az arca konoly, nyugodt. Ahogy leszálltak, kezet nyujtott a kasznárnak.
- Jónapot kasznár uram. Itthon volnánk.
S a karját nyujtotta a feleségének, mint valami született gavallér.
Egy hétig nem mutatkozott az uj úr a faluban. Mindössze az apját látogatta meg egyszer este már sötéttel. Sokáig ott űlt nála.
Másnap dicsekedett is az öreg, hogy a fiából gróf lett: aranyórát visel és tajtékszerből szívj a a jószagu szivart. Dehát mit mivel a kastélyban?
Mondják, hogy tanul. Piletné tanítja. Könyveket is forgat, főképpen képeseket. Néha kilovagol a mezőre, de nem igen nézi a munkát, csak vágtat veszettül. Félnap is odavan néha.
Dehát mért nem megy be a faluba is?
Hiszen ismerőse mindenki. Keresztapja is van, pajtása is sok. De még csak templomba se jár.
Így van az, ha a szamár zabra kap: nyerít és ficánkol.
Hát egyszer egy vasárnap délután mégiscsak előkerül. S nem is úri ruha van rajta, hanem szűr, gyönyörű virágos szűr az igaz, de mégis csak szűr. Pitykés-gombos gyönyörű lajbi rajta, árvalányhajas kalap a fején. A kezében ragyogó rézfokos. Végig illeg a falun. Köszön jobbra-balra becsülettel. Kezel is egyikkel másikkal, aki útjába kerül.
- Adjisten Pesta bátyám. Szerbusz Matyi pajtás.
A szólítottak igen megörvendenek, de a szó a torkukon akad: Bandinak szólítanák, da nem merik. Gál úrnak mondanák, de szűr van rajta. Hát csak igen, nem és másefféle rövidnyeletű feleleteket mondanak a kérdésére.
Bandi csak halad tovább. Befordul végre a kocsmába. Belevágja éllel a réz-fokost az asztal közepébe.
- Bort ide, meg cigányt!
Később tudták meg, hogy ezt a nagy változást mi okozta?
Hát hogy megérkeztek az úrék, a kasznár berendelte a kis cselédleányt megint a kastélyba.
Az rá nem mert nézni Bandira. Pláne, hogy mingyárt a beállásakor a dada a sokféle rendelkezése között hangsulyosan említette, hogy a nagyságos úrnak a szobája melyik lesz, éshogy azt hogyan kell takarítania.
De néhány napig a nagyságos úr se nézett Rozira. Komoly volt és hallgatag. Szivarozott, uj ságot olvasott, ásítozott, a kertben sétált. Rozi ámuldozva hallja, hogy a dada magázza Bandit, az meg csak hallja dada, beszél vele. Piletné is Gál úr szóval tiszteli meg, Bandi meg csak úgy hívja, hogy madam. S méginkább ámuldozik, mikor látja, hogy a grófné milyen meghitten beszélget vele. Bandi lelkemnek szólitja, amaz meg csak Editnek, és nem is valami nagy tisztelettel. Csak épp hogy magázza.
Egyszer aztán, hogy Rozi takarít, a nagyságos úr odasétál hozzá az üveges folyosón.
- Te, - mondja neki halkan, - férjhez ment-e a... izé?
Rozi megdermedt, csak nézett maga elé a padlóra, mintha azon csodálkozna, hogy a padló nem sűlyed. Végre kisusogta nagynehezen:
- Nem.
De a szemét föl nem emelte volna világért se.
- A faluban maradt? - kérdezte tovább a nagyságos úr.
- Itt.
- Ott lakik, ahol lakott?
- Ott.
S hogy a nagyságos úr csak állt és nem kérdezett tovább, Rozi végre fel-pillantott kissé:
- Sokat sírt, - suttogta félénken.
A nagyságos úr csak nézett. Aztán elfordult. Sétált a folyosón. Megállt és sokáig nézett ki a kertbe.
Aznap délbe egymaga megivott négy palack bort. Egy palackot hozzá is vágott a falhoz. No nagy volt az ijedtség.
Nagynehezen lefektették, s aludt is másnap reggelig. Roszkedvü volt utána. Küldték, hogy lovagoljon ki. Hát ki is ment, de úgy meghajszolta a paripát, hogy a szegény állat merő egyhab volt. mikor hazatért.
Másnap reggel megint szólt Rozival.
- Te, - mondotta, - mikor bemégy a faluba vidd el neki ezt a levelet. De vigyázz rá, mert pénz van benne.
S a következő nap reggelén megint odasétált.
Rozi már akkor nem várta meg a szót, csak a köténye alá nyúlt: elővonta levelet.
- Tessék.
- Hát nem vitted eI?
- De. Csakhogy nem vette el.
- Nem vette el?
- Nem.
- Hát mit mondott?
- Semmit. Csak kibontotta, megnézte: a szemem közé csapta.
Egy ezres bankó volt a levélben.
Aznap délután történt aztán, hogy a nagyságos úr felöltözött a virágos szűrbe és beült a kocsmába.
A cigányok mind vályogvetésen voltak, - akkornap kezdték a tavaszi munkát, - de nem telt bele egy óra, ott termettek a kocsmában. Muzsikáltak nagy zengezungával.
Már akkor másokat is bevitt oda a kíváncsiság. Az úr mindenkinek adott poharat, másoknak is töltetett bort.
De nem igen beszélt. Csak mikor Pető András azt mondta neki, hogy nagyságos úr, akkor káromkodott egy nagyot:
- Bandi vagyok én, a kutya árgyélusát, Gál Bandi. És aki még egyszer nagyságos úrnak mond, beszakítom a fejét!
Attólfogva megszűnt a vályogvető ipar a faluban. A cigányok már egy hét mulva mind szép fekete úri ruhába voltak öltözködve. A banda megnagyobbodott: a városból jött hozzájok egy pikulás meg egy kisbőgős. Cimbalmot ujat vettek.
A pikulás különösen tetszett Bandi úrnak. Mindennap elfujatta vele:
Nincsen párja a faluban Kerekes Andrásnak.
De eleinte még se volt mindennapos a Bandi vigadása. Mondják, hogy éjszakánkint józanon is látták az Etel ablaka alatt. Kérdezték is Etelt, hogy igaz-e? De Etel nem felelt. Nagyon meg nem faggatták, hiszen mindenki sajnálta.
Mégis egy leánytársa, Nyilas Juliska kiszedte belőle, hogy Bandi csakugyan járt ott egyszer, de csak az ablakon zörgetett be.
- Csak egyszer hadd szóljak veled Etelkám, hogy mindent elmondhassak. Akkor aztán nem látsz annyira hibásnak. Etel helyett az anyja szólt ki:
- Eredj innen gyalázatos! Eladtad a szívedet. Az én lányom nem áll veled szóba.
Akkor éjjel reggelig ült a kocsmában Bandi, és úgy megrészegedett, hogy nem is bírt a lábán állani. De még akkor is bort rendelt.
- Még nem elég! Addig iszok, míg csak olyanná nem válik az elmém, mint a széjjelszórt szalmakazal.
A kocsmáros a maga legszebb ágyába fektette.
Rá vagy három héttel ott sikál az Etel anyja napszámban a kocsmáros udvarán. Bandi megint odamegy hozzá.
- Édes anyámasszony, - esdekel neki, - csak egy szót... Etelkát én most is csakúgy szeretem, mint azelőtt.
Ha kijönne velem Etelka Amerikába...
- Elmenj innen! - rikácsolta az asszony. Kivinnéd, hogy még őt is eladnád ott. Elmenj, mert úgy hozzád csappom ezt a vizes rongyot!...
Szinte csattogatta rá a fogát.
Bandi megint nagyot ivott aznap.
Egyszer meg éjjel az történt, hogy odaparancsolta a cigányokat az Etel ablaka alá.
- Szépen húzzátok, szívetek szakadtáig.
Hát muzsikáltak is a cigányok olyan szépen, hogy még a holdvilág is reszketett az égen.
Végre Etel megnyitotta az ablakot és kiszólt:
- Meszet öntök rátok, ha el nem takarodtok!
A cigányok ijedten kotródtak el onnan.
Bandi maga maradt. Zörgetett az ablakon:
- Etel! Csak egy szóra lelkem Etelkám! Öntsd rám a meszet nem bánom, csak azt hallgasd meg, amit mondok.
Etel ujra megnyitotta az ablakot és az arcába pökött Bandinak.
Nem állt vele többé szóba a leány. Még azon a nyáron meghalt az anyja, és ő szegény beszégődött cselédnek a molnárhoz.
Mert rokona is távolról a molnárné, és már elköszvényesedett vénségére. Hát oda nem restelt beállani.
Attólfogva minden éjjel a malom felé sétált egyet Bandi úr a cigánybandával. Leült a padra a kapu mellett és huzatott egy nótát. De volt úgy, hogy csak maga üldögélt ott órákig.
Azt mondták, Molnár Jancsit leste a fokossal.
Jancsi sohse mert előtte mutatkozni.
Azt is mondják, hogy csak sohajtozott, magában, dörmögdélt, mint a részegek szoktak.
S mindennap tántorogva tért haza a kastélyba.
Utóbb már a bor se volt elég, pálinkára fordult. Akkor már a kocsisnak meg két béresnek volt kötelessége, hogy a hajnali etetés után keressék meg az urat és vigyék haza hintón.
- Hát aztán tegnapelőtt reggel a zúgóba találták meg, - magyarázta nekünk a mellettünk ülő jegyző.


***

Már akkor a kasznár is ott ült, az öreg Szilágyi Mihály, és szépen faragott tajtékpipából bodorgatta a füstöt.
- Jobb, hogy így történt, - mondotta legyintve. A grófné nem tudott semmit arról a lányról, Mingyárt a temetés után kérdezősködött felőle. Meg is bízott, hogy beszéljek vele, vegyem rá, hogy fogadja el tőle a malmot: neki adja, ráiratja.
- Sz' akkor éppenséggel jól el van intézve minden, - mondogatták ott. Igaz a szava a dadának. Csak már az Isten adott volna vigasztalásul annak a szegény grófnénak legalább egy gyermeket, s talán épp leánykát.
A kasznár elmosolyodva biccentett:
- Lesz.
 
 
0 komment , kategória:  Gárdonyi Géza: Örvényben  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 3531
  • e Hét: 33098
  • e Hónap: 78170
  • e Év: 2019450
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.