Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
szeretettel
  2011-12-28 10:22:10, szerda
 
  Jytte Borberg
ANGYALARCOK



Nagybetűkkel állt az újságban. A szórakoztató programok rovatában hirdették mint szenzációt, és reggeli közben erről beszélt a család, mert vasárnap ilyesmire is jut idő. Meg akarom nézni, visította rögtön a gyerek, anyja viszont elgondolkozva rágcsálta a zsemléjét, és gondolatban megismételte a hirdetés szövegét, fontolgatva, hogy nem értették-e félre. De az világosan ott állt a lapban, tényleg elhihető tömörséggel: ÚJDONSÁG AZ ÁLLATKERTBEN - ANGYALOK KUPOLÁJA. - Nem hittem volna, hogy angyalok is... - fordult csodálkozva férjéhez az asszony, de az csak annyit válaszolt: - Mit lehessen tudni. - A gyerek ordított, hogy azonnal menjenek, és az asszony is legszívesebben indult volna, aztán mégis az eszére hallgatott: várják meg a hétfőt, ajánlotta, mert vasárnap nagy a tömeg, és éppen egy ilyen szenzációt megnézni reménytelen. EGYEDÜLÁLLÓ EURÓPÁBAN - ígérte a hirdetés. - Várunk holnapig - döntött végül az asszony, és erre a határozott kijelentésre az apa megkönnyebbülve fellélegzett. Így nem kell őket kísérgetnie, gondolta, beletemetkezhet a munkájába, megússza a végeérhetetlen őgyelgést, ketrectől ketrecig, az értelmetlenül hosszú ácsorgást mindenféle jelentéktelen dög előtt. Felderülve bújt elő az újság mögül, és lelkesen egyetértett az asszonnyal, roppant előnyösnek ítélte, hogy másnapra halasszák az állatkerti sétát. A gyerek duzzogott, de a nap így is eltelt valahogy, az éjszaka elrepült az alvással, és megjött a hétfő. A gyerek jóval korábban ugrott ki az ágyból, mint szokott, topogott, hogy máris készüljenek, reggelizzenek, induljanak mielőbb. Az anyja szívesen maradt volna még a dunyha alatt, hiszen az állatkert úgysem nyit kora reggel, de aztán hamarosan mind a ketten lelkesen öltöztek, reggeliztek, búcsúztak az apától, aki jó szórakozást kívánt, előre mulatva rajta, mi mindent mesélnek majd az este.
Épp nyitáskor értek az állatkert kapujához. A gyerek egy lépéssel az anyja mögött talpalt, de azért fogta a kezét, hogy valamennyire biztonságban érezze magát, mert egy sereg különös lény bődült el, nyerített fel, morgott és rikácsolt a nap első látogatóinak láttán. Ennyi állat között a gyerek anyja is szorongott egy kicsit: hiába volt mind rács mögött, hátha elfelejtettek valahol bezárni egy ajtót, aztán egyszer csak szembesétál a keskeny úton egy veszedelmes vadállat, miközben ők bizonytalanul kerengenek az utakon, nem tudva, merre keressék az állatkert új szerzeményeit. A gyerek már az ismert állatok előtt is megállt volna, de az anyja csak vonszolta maga után a kíváncsian bámuló vadak közt. Megkönnyebbült, amikor az egyik sarkon végre felbukkant egy őr. - Az angyalok - kérdezte -, merre láthatóak az angyalok? - Egy pillanatig attól félt, hogy az őr kineveti, mert hátha mégis téves volt a hír az újságban, az őr azonban higgadtan megbökte a sapkáját törektől maszatos és enyhén ragadozó-szagú ujjával: - Először balra - mutatta ugyanazzal a koszos ujjával az udvarias szalutálás után -, azután egyenest, azután jobbra és megint egyenest, és akkor már ott is vannak. - Az asszony elindult a gyerekkel - merre is, hökkent meg aztán -, és vagy jó irányba mentek, vagy sem, de egyszer csak ott álltak ez hosszú, alacsony épület előtt, amelyen tábla jelezte: BEJÁRAT AZ ANGYALOKHOZ. Rögtön látszott, hogy a tábla új, most festették, az épület viszont régi. Mindig is megvolt: az asszony emlékezete szerint kolibriházul szolgált. A kolibrikat nyilván kiköltöztették, hogy az angyaloknak helyük legyen. - Itt vagyunk - mondta az asszony, erősebben fogta volna a gyerek kezét, de az kiszakította magát, és berohant a madárházba. Az anyja futott utána, mert, ugye, mit lehessen tudni - és tényleg: mit tud az ember az angyalokról?
Benn valóságos orkánsüvítés hallatszott. Az épület végében egy hatalmas, új, rácsozott kupolában óriási, fehér szárnyak kavarogtak, csaptak föl és le, ütköztek egymásnak, a magasból valósággal záporozott a toll. - Nézd! - kiáltott a gyerek elragadtatással. - Angyaltoll! - És egy apró, csillogó pihét csípett le a kabátujjáról, szájához emelte és megfújdogálta. - Ne kiabálj - súgta az anyja -, nézd, hogy megijesztetted szegény angyalokat. Amíg meg nem nyugszanak, nem is láthatjuk őket igazán. - A ketrec-kupola előtt pad volt elhelyezve, leültek rá, várták, hogy az angyalok abbahagyják a vad szárnycsapkodást, és akkor majd meg lehet különböztetni őket egymástól. - Nincs, amivel megetessük őket? - súgta búsan a gyerek. - Mit eszik az angyal? - Anyja nem tudta, mit, örömmel pillantotta meg viszont a táblát: AZ ANGYALOK ETETÉSE TILOS! - Nem szabad etetni őket - mondta. - De mit esznek, amikor esznek? - nyűgösködött a gyerek. - Ha kivárjuk - nyugtatta az anyja -, előbb-utóbb jön a gondozójuk, és akkor meglátjuk, mit ad nekik.
Az angyalok lassan megnyugodtak. Sorra letelepedtek egy nagy, kopár fára, amely a kupola közepén állt. Az ágaira ültek, háttal az asszonynak meg a gyereknek: mintha a kupola hátsó falára festett nagy tájképet csodálnák. A festő olyan jól eltalálta a perspektívát, hogy a táj végtelennek látszott. Hegy hegy mögött, fa fa mögött, a levegőben felhők úsztak a szemhatár felé, de a szemhatárt sehol sem lehetett látni. Nem lehet tőlük rossz néven venni, gondolta az asszony, hogy a látványos kép felé néznek, s nem fordulnak erre, kifelé. Így viszont a nézelődő bosszúságára nem látszott belőlük több, mint nagy, összezárt szárnyuk, amely eltakarta kicsit görnyedt hátukat és a nyakukat. Vagyis azon kívül, hogy szárnyuk van, nem derült ki más ezekről az angyalokról. Végtelen ideje ültek már, és a gyerek unatkozni kezdett, már inkább a többi állatot indult volna nézni, de az asszony konokul bízott benne, hogy majd csak történik valami a kupolában. Hiszen tudjuk, hogy az angyalok repülnek, énekelnek, és általában vidámak és virgoncak. Tehát csitította a gyereket: - Maradjunk még egy kicsit. - Járkáljon, nézelődjön a gyerek, ha akar, csak meg ne ijessze az angyalokat. A kisfiú megkönnyebbülve lemászott a padról, felfedező körútra indult. Benézett minden zugba, vödrök és szerszámok mögé. Az asszony behunyta a szemét, még el is bóbiskolt, hiszen igen korán keltek. Aztán hirtelen arra riadt, hogy minden felől nevetgélést, kuncogást hall. Meglátta a gyereket, amint a kupola rácsánál áll, és egy hosszú ággal, ki tudja, hol találta, a közelebb ülő angyalokat csiklandozza. Az angyalok mocorogni, nevetgélni kezdtek, böködték egymást, vidámság lett úrrá a kupolában. Dundi, rózsás karok hadonásztak, pici, elugrani készülő lábacskák feszültek hátra, hatalmas és fényes szárnyak tárultak szét, és ezek most különösen fejletteknek látszottak a feltáruló kurta babavégtagokhoz és kicsiny gyermektestekhez képest. Az angyalok lassan a levegőbe emelkedtek, mint a sasok, és bár most a kupola is szűknek tetszett teljesen kiterjesztett szárnyaikhoz képest - nyilván nem gondolt a méretükkel, aki a kupolát építette -, különösebb baj nélkül röpködtek. Sőt valamilyen pontos koreográfia szerint is, röpülésük valamilyen légi menüetthez hasonlított, és ezt elbűvölő dudorászással kísérték, egyre hangosabb énekkel, egyre gyorsítva a súlytalan tánc révült ritmusát. A gyerek eldobta az ágat, biztosra vette, hogy csiklandoznia már nem kell az angyalokat; orrát a rács közé dugva figyelte a mozgásukat. A röpködés addig tartott, amíg hirtelen csikorogva kicsapódott egy ajtó, nagy csörömpölés hallatszott: a zajra az angyalok tüstént visszatelepedtek a fa ágaira.
- Itt a takarmány - mondta egy talicskával megjelenő egyenruhás ember, nyilván az állatgondozó.
- Mit esznek az angyalok? - A kisfiú örvendezve futott oda a gondozóhoz, megnézni, mi van a talicskában, végre választ kapni a kérdésére. - Nagyon drága takarmány - mutatott a gondozó a rakományra. - Csupa rózsabimbó. Más nem kell nekik - morogta -, válogatósak, annyi szent. Megpróbálkoztunk más virágokkal is, de rá se hederítettek. Éhen ne pusztuljanak itt nekünk, ha már megvettük őket. - A kupolához lépett, kinyitott egy kis ajtót, s elkezdte bevillázni a sok rózsabimbót, nyújtott karral, óvatosan. - Miért nem megy közelebb? - lepődött meg a kisfiú. A gondozó nem tagadta, hogy egy kicsit tart az angyaloktól: - Az ember sohasem tudhatja, mit találnak ki. Ilyet mi még nem tartottunk, meg aztán egyáltalán nem ismerjük őket. A közönség mindig örül az újdonságnak, de nekünk, ugye, akiknek gondoznunk kell az állatokat, nem mindegy, melyik milyen. Hogy viselkednek az ilyen angyalok fogságban? Ki tudhatja? - Mire a gondozó beadta a takarmányt, az angyalok odagyűltek a rácshoz, és mohón rávetették magukat. Fejüket leszegve tömték magukba a sok rózsabimbót, és amikor mind elfogyott, elégedetten veregették kerek pocakjukat. Egy kicsit verdestek a szárnyukkal, de nem repültek föl: halkan, édesen nevetgéltek.
- Most megkapják a hárfáikat - mondta a gondozó. - Ha ettek, mindig oda kell adni nekik. Nehéz munka. Jobb lenne a ketrecben hagyni a hárfákat, aztán csak felkapnák, ha játszani akarnak rajta. De hanyagok, szanaszét hagyják a padlón, azt meg, ugye, nem engedhetjük meg. - Előhozott egy zsákot, kibontotta, s hárfákat dugdosott be sorban az ajtón. A jóllakott angyalok nem siettek, csak lassan mozgolódtak, de aztán elég hamar mindnek megvolt a hangszere, fölugrottak vele egy ágra, és játszani kezdtek. Az állatgondozó leült az asszony mellé a padra. A hangverseny neki is új volt, nem akart lemaradni róla. Új táblát fognak kitenni a bejárathoz, magyarázta halkabban, és új hirdetést adnak le a lapoknak: A SZFÉRÁK ZENÉJE. Az időpontot könnyű megadni, mert a muzsikálás, mint látható, mindjárt az etetés után következik.
- De vajon zenélnek-e majd akkor is, ha sokan lesznek itt? - kérdezte az asszony. - Az bizony kétséges - bólintott a gondozó. - Látta volna tegnap! A vasárnap eleve bajosabb, hát még egy újsághirdetés után! Ha látta volna azt a tömeget: akkora volt, hogy csoportokra osztva kellett beengedni a népet. És mit gondol, mit csináltak az angyalok? Se nem ettek, se nem muzsikáltak, csak röpködtek, mint a bolond, neki a hátsó falnak, mintha ott akartak volna elmenekülni. Látják-e, hogy az csak kép, nem tudom, de arrafelé próbálkoztak egész nap, minduntalan neki a falnak, estére tele volt a padló kihullott tollal. Fogtam egy hosszú seprőt, avval kisepertem, de nem mentem ám be, mert ugye, mit lehessen tudni. A nép meg ordítozott, hogy milyen aranyosak, csak az a kár, hogy folyton nekimennek a falnak. Egy hölgy avval jött, hogy azonnal ki kell verni a falat, egy külső kupolát is építeni, ahol szabadon röpködhetnek az angyalok. Mire jó az, mondtam neki, sokkal messzebbre akkor se jutnak. Erre megsértődött és elment. - Az asszonyt idegesítette az állatgondozó szüntelen fecsegése, mert a beszédtől nem hallotta jól a muzsikát. Mégis érdekes volt a szakértő magyarázatát hallgatni: otthon beszámolhat róla a férjének, az joggal kételkednék a szavukban, ha efféle tényekkel, adatokkal alá nem támasztják. Amikor a gondozó szóáradata végre megszakadt, az asszony megkérdezte még: - Meddig hagyják az angyalokat muzsikálni?
- Ameddig kedvük tartja - hangzott a válasz. - Nem szedhetem el tőlük a hárfát, amíg játszanak rajta. De várja csak ki a végét.
Az angyalok kisvártatva leugráltak a padlóra. Meglepő nehézséggel mozogtak most, de talán a hárfák miatt nem libegtek olyan kecsesen, mint az ember várta volna. Lerakták a hárfákat, aztán már csak fáradtan gunnyasztottak egymás mellett. A szárnyuk lazán csüngött, a fejüket felhúzott térdükre hajtották. Különös csend lett a teremben, s tartott is addig, amíg a kisfiú - még mindig ott állt a kupola rácsánál - teljes erőből tapsolni nem kezdett. Tetszését akarta ilyen természetes módon kifejezni, és addig tapsolt, amíg mozgolódás nem támadt az angyalok között. Felemelték a fejüket, a kisfiúra néztek. Most tisztán látszott az arcuk. Eddig egész idő alatt vagy elfordították, vagy olyan gyors volt a röptük, hogy attól nem lehetett kivenni a vonásaikat. Az arcok torzak és tépettek voltak. Mély sebek és karmolások csúfították el őket, a felismerhetetlenségig.
- Nem is hasonlítanak angyalokra - mondta a kisfiú. A gondozó mentegette őket: - Eredetileg hasonlítottak, de annyit repültek a falnak, hogy tönkrezúzták vele magukat. Majd csak megjön az eszük - bíztatta a gyereket az állatgondozó. - Ha visszajössz egy hét múlva, addigra rájönnek, hogy nincs innen menekvés, és szépen lecsillapodnak. Hiszen ott van nekik a hárfájuk, meg enni is kapnak, idebenn röpködhetnek is kedvükre.

Veszelei Anna fordítása
Angyalarcok
A mű eredeti címe: Englene
 
 
0 komment , kategória:  Jytte BorbergANGYALARCOK   
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1139
  • e Hét: 25800
  • e Hónap: 70872
  • e Év: 2012152
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.