Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
szeretettel
  2011-12-30 10:13:13, péntek
 
  MÁSODIK KÖNYV
A bukás

I
Egy átgyalogolt nap estéje

Ezernyolcszáztizenöt októberének egyik első napján, körülbelül egy órával napnyugta előtt, gyalogszerrel vándorló férfi érkezett Digne városkába. Az a néhány lakos, aki ekkor az ablakban vagy háza küszöbén állt, némi nyugtalansággal nézte az idegent. Ritkán látni nyomorúságosabb külsejű embert. Középtermetű, zömök és izmos, javakorabeli férfi volt. Negyvenhat-negyvennyolc éves lehetett. Szemére húzott bőrellenzős sapkája részben eltakarta napbarnított, széltől cserzett, verejtéktől gyöngyöző arcát. Durva, sárga vászoninge, melyet a nyaknál kis ezüsthorgony tartott össze, szabadon hagyta szőrös mellét. Nyakkendője nyeszlett zsineggé csavarodott, nyűtt, keshedt kék vászonpantallót viselt, mely egyik térdén kopott, a másikon lyukas volt; ócska, szürke, rongyos zubbonyt, könyökén madzaggal odafércelt zöld posztófolttal. Hátán tömött, szorosan összehurkolt, vadonatúj katonatarisznya, kezében nagy, görcsös bot, harisnyátlan lábán szeges bakancs. Rövidre nyírt haja, hosszú szakálla volt.

Izzadt a hőségtől, a gyaloglásban ellepte a por, amitől az ágrólszakadt alak még mocskosabb lett.

Feje kopasz volt és mégis tüskés, mert a haja már nőni kezdett, látszott, hogy jó ideje nem nyírták.

Senki sem ismerte. Nyilván vándorúton volt. Merről jött? Dél felől. Talán a tengerpartról, mert ugyanazon az úton érkezett Digne-be, amely hét hónappal ezelőtt Napóleont látta elvonulni, mikor Cannes-ból Párizsba tartott. Ez az ember bizonyára egész nap gyalogolt. Nagyon fáradtnak látszott. A város alsó végén elterülő óváros asszonyai látták, amint a Gassendi körút fái alatt megállt, és ivott a sétány végén levő kútból. Ugyancsak szomjas lehetett, mert a gyerekek, akik követték, látták, hogy kétszáz lépéssel odább, a piaci kútnál megint megállt és ivott.

A Poichevert utca sarkára érve balra fordult, és a városháza felé tartott. Bement, aztán negyedóra múlva kijött. Egy csendőr ült a kapu mellett azon a kőpadon, amelyre március 4-én Drouot[95] tábornok felállt, hogy Digne elképedt lakosainak fölolvassa a Juan-öbölből keltezett kiáltványt. Az idegen megemelte sapkáját, és alázatosan köszönt a csendőrnek.

A csendőr nem köszönt vissza, csak figyelmesen végignézett rajta, egy darabig követte szemével, aztán befordult a városháza kapuján.

Volt abban az időben Digne-ben egy szép fogadó, a Colbas-i Kereszthez. A fogadós, bizonyos Jacquin Labarre, nagy tekintélynek örvendett a városban, mert rokonságban állt egy másik Labarre nevű fogadóssal, a grenoble-i Három Delfin tulajdonosával, aki annak idején a lovas testőrségnél szolgált. A császár partraszállásakor sokféle hír keringett a vidéken a Három Delfinhez címzett fogadóról. Beszélték, hogy januárban Bertrand[96] tábornok fuvarosnak öltözve többször megfordult ott, becsületrendeket osztogatott a katonáknak, a polgárok közt pedig marékszám szórta a Napóleon-aranyakat. Tény, hogy a császár, mikor bevonult Grenoble-ba, nem óhajtott megszállni a prefektus palotájában; köszönettel visszautasította a polgármester ajánlatát, és azt mondta: "Ismerek itt egy derék embert, ahhoz megyek lakni", és a Három Delfin-be szállt. Labarre dicsősége huszonöt mérföld távolságból átsugárzott a Colbas-i Kereszt tulajdonosára. Városszerte csak így emlegették: "Annak a grenoble-inak az unokatestvére."

Az idegen egyenest ehhez a fogadóhoz tartott, amely a legjobb volt a környéken. Belépett a konyhába, mely mindjárt az utcáról nyílt. Minden tűzhely be volt gyújtva; a kandallóban vígan lobogott a tűz. A fogadós, aki egy személyben szakács is volt, nagyban sürgölődött a lábasok és fazekak közt. Fülig volt dologgal, ízletes vacsorát készített a fuvarosoknak, akiknek hangos beszéde és nevetése áthallatszott a szomszédos ivóból. Aki valaha utazott, tudja, hogy senki se szereti úgy a bendőjét, mint a fuvarosok. A parázs fölött, hosszú nyárson, kopasztott foglyok és fajdkakasok közt kövér mormota sült; a tűzhelyen a lauzet-i tóból fogott két nagy ponty főtt, meg egy pisztráng, amelyet az allozi tóból halásztak.

Nyílt az ajtó, valaki belépett. A fogadós föl se nézett a zajra.

- Mit kíván, uram? - kérdezte.

- Ételt és szállást.

- Azt kaphat - felelte a fogadós. Hátranézett, egy szempillantással végigmustrálta az utast, és hozzátette: - Ha megfizeti.

A jövevény nagy bőrerszényt vett elő zubbonya zsebéből, és így szólt:

- Van pénzem.

- Akkor szolgálatára állok - mondta a fogadós.

Az ember zsebre tette az erszényt, levette a hátizsákját, a földre tette, az ajtó mellé, és botját kezében tartva a tűzhely közelében álló alacsony padra ült. Digne hegyvidéki város. Arrafelé októberben hűvösek az esték.

A fogadós, miközben tett-vett, szemmel tartotta az utast.

- Mikor lesz vacsora? - kérdezte emez.

- Mindjárt kész - felelte a fogadós.

Mialatt az új vendég hátat fordítva melegedett, Jacquin Labarre, a fogadós plajbászt vett ki a zsebéből, aztán leszakított egy darabot valami régi újságból, amely az ablak mellett, egy kis asztalon hevert. Pár sort írt az üres margóra, a papírszeletet összehajtogatta, de nem pecsételte le, és odaadta egy fiúcskának, aki, úgy látszott, egy személyben kukta és inas volt nála. Valamit súgott a fülébe, mire a fiú futva indult a városháza felé.

Az utas mindebből semmit se látott.

Újból megkérdezte: - Mikor lesz vacsora?

- Mindjárt - hangzott a válasz.

A fiú visszajött. Nála volt a papiros. A vendéglős sietősen szétnyitotta, mint aki választ vár. Figyelmesen elolvasta az írást, aztán egy pillanatig fejét csóválva tűnődött. Végül odalépett az utashoz, aki láthatóan kevéssé derűs gondolatokba mélyedve üldögélt.

- Uram - mondta a fogadós -, nem lehetek szolgálatára.

Az idegen félig felemelkedett ültéből.

- Miért? Fél talán, hogy nem fizetek? Kívánja, hogy előre fizessek? Mondtam már, hogy van pénzem.

- Nem az a baj.

- Hát mi?

- Önnek van pénze.

- Van.

- De nekem nincs szobám.

Az ember nyugodtan válaszolt:

- Adjon helyet az istállóban.

- Nem tehetem.

- Miért?

- A lovaknak kell a hely.

- Akkor hát jó lesz a pajtában. Elalszom én egy zsúpszalmán. Majd vacsora után elintézzük.

- Vacsorát sem adhatok.

Ez a higgadt, de határozott válasz meghökkentette az idegent. Felállt.

- Ejnye no, de hisz majd meghalok éhen. Hajnal óta úton vagyok. Tizenkét mérföldet gyalogoltam. Megfizetem, enni akarok.

- Nincs semmim - válaszolt a fogadós.

Az utas elnevette magát, s a kandalló és a tűzhelyek felé fordult.

- Nincs semmije! Hát az ott mi?

- Azt mind előre megrendelték.

- Kicsodák?

- A fuvaros urak.

- Hányan vannak?

- Tizenketten.

- Ebből húszan is jóllakhatnak.

- Megrendelték, és előre kifizették.

Az ember leült, és ugyanolyan csendesen, mint eddig, így szólt:

- Vendéglőben vagyok, éhes vagyok, itt maradok.

A fogadós ekkor a füléhez hajolt, és olyan nyomatékkal, amitől az idegen összerezzent, azt mondta neki:

- Menjen el!

Az utas előrehajolva ült, és botjának vasvégével a parazsat piszkálta. Élénken megfordult, de ahogy szóra nyitotta a száját, a fogadós merően ránézett, és még mindig halkan folytatta:

- Elég a szóból, hallja-e! Akarja, hogy megnevezzem? Jean Valjeannak hívják. Mondjam meg azt is, hogy micsoda? Ahogy belépett, rögtön gyanút fogtam. Elküldtem a városházára, itt a válasz, amit onnan kaptam. Tud olvasni?

Azzal egészen szétnyitva odatartotta az idegennek a papírlapot, amely az imént a fogadó és a városháza között ide-oda vándorolt. Az ember rápillantott az írásra. A fogadós kis szünet után folytatta:

- Mindenkivel udvariasan szoktam beszélni. Menjen, amíg szépen mondom.

Az ember lehorgasztotta fejét, fogta a hátizsákját, amit az imént a földre tett, és elment.

Nekivágott a főutcának. Csak úgy találomra bandukolt, szinte a házfalakat súrolva, megalázottan, szomorúan. Egyszer sem nézett vissza. Ha hátrafordul, láthatta volna, hogy a Colbas-i Kereszt fogadósa ott áll a küszöbön, körülötte valamennyi vendége és utcai járókelők, élénken beszél velük, és ujjal mutogat feléje; a csoportban állók gyanakvó és rémüldöző pillantásaiból pedig kiolvashatta volna, hogy jövetelét hamarosan városszerte mint nagy eseményt fogják tárgyalni.

Mindebből semmit se látott. Lesújtott ember nem szokott hátranézni. Nagyon jól tudja úgyis, hogy nyomában a balsors.

Így haladt egy ideig, vaktában rótta az ismeretlen utcákat, s mint búbánatos lelkiállapotban történni szokott, megfeledkezett a fáradtságáról. Egyszerre ráeszmélt, hogy borzasztóan éhes. Sötétedett. Körülnézett, nem lát-e valami helyet, ahol éjszakára meghúzódhatna.

Az úri vendéglő zárva volt előtte. Valamilyen egyszerű kocsmát, szegényes lebujt keresett.

Az utca végén épp ekkor világosság gyúlt ki. Vasrúdra függesztett fenyőgally rajzolódott ki a halvány esti égen. Elindult arrafelé.

Csakugyan kocsma volt. A Chaffaut utcai kocsma.

Az utas egy percre megállt, benézett az ablakon. Az alacsony kocsmaszobát kis asztali lámpa és a tűzhely lobogó lángja világította meg. Néhány ember iddogált benne. A kocsmáros a tűznél melegedett. Vaskampóra akasztott fazék rotyogott a láng fölött.

A kocsmába, amely egyben fogadóféle is volt, két ajtón lehetett belépni. Az egyik az utcára szolgált, a másik a kis udvarra, mely tele volt trágyával.

Az utas nem mert bemenni az utca felől. Az udvarba sompolygott, megint megállt, aztán félénken lenyomta a kilincset, és benyitott.

- Ki az? - szólt a gazda.

- Valaki, aki vacsorázni és meghálni szeretne.

- Helyes. Van vacsora is, hálóhely is.

Belépett. A poharazók feléje fordultak. Egyik oldalról a lámpa, másik oldalról a tűzhely fénye világította meg. Jól szemügyre vették, mialatt lerakta a cókmókját.

- Itt a tűzhely - szólt oda neki a gazda. - A leves fő a fazékban. Jöjjön ide melegedni, cimbora.

Leült a tűzhely mellé. Kinyújtotta fáradtságtól gémberedett lábszárait. Orrát a fazékból jó ételszag csapta meg. Amennyire a lehúzott sapkától látni lehetett, arcán a pillanatnyi enyhülés azzal a másik, nyomasztó kifejezéssel párosult, amely a hosszú szenvedés jele.

Vonásai egyébként szilárdságra, erélyre és szomorúságra vallottak. Sajátságos volt ez az arckifejezés. Első pillantásra alázatosnak látszott, de végül feltűnt, hogy uralkodó jellege a szigor. Szeme úgy fénylett a sűrű szemöldök alatt, mint a bokor mögött lobogó tűz.

Az asztalnál ülők egyike, egy halárus, mielőtt a kocsmába jött, lovát bekötötte a Labarre-féle fogadó istállójába. Történetesen aznap reggel, Bras d'Asse és egy másik, község (nevét elfeledtem, talán Escoublon) közt haladtában már találkozott ezzel a gyanús ábrázatú idegennel. Az ember, aki nagyon fáradtnak látszott, kérte, hogy vegye fel maga mellé a nyeregbe; amire a halárus válasz helyett megsarkantyúzta a lovát. Félórával ezelőtt ez a halárus ott volt a Labarre köré gyűlt csoportban, és el is mondotta a Colbas-i Kereszt vendégeinek, milyen kellemetlen találkozása volt reggel az országúton. Most észrevétlenül intett a kocsmárosnak. Ez odament hozzá. Pár pillanatig halkan beszélgettek. Az idegen gondolataiba mélyedve ült.

A kocsmáros visszament a tűzhelyhez, durván megmarkolta az ember vállát, és így szólt:

- Kotródj innen!

Az idegen megfordult, és csöndesen kérdezte:

- Úgy! Hát tudja?

- Tudom.

- A másik fogadóból elküldték.

- Innen meg kikergetnek.

- Hová menjek hát akkor?

- Máshová.

Az ember fogta a botját, tarisznyáját, és elment.

Ahogy kilépett az ajtón, néhány gyerek kövekkel hajigálta meg. A Colbas-i Kereszt-től kísérték idáig, s nyilván várakoztak rá. Dühösen fordult vissza, és megfenyegette őket a botjával. Szétrebbentek, mint valami madárraj.

Az utas a börtön elé ért. A kapu mellett csengőhúzó vaslánc lógott. Megrántotta, becsöngetett.

Belülről kinyílt a kukucskálóablak.

- Őrmester úr - mondta, és tisztelettel megemelte sapkáját -, lenne szíves beengedni és szállást adni ma éjszakára?

Érdes hang válaszolt:

- A börtön nem vendégfogadó. Fogassa el magát, akkor beeresztem.

Az ablak becsukódott.

A vándor befordult egy kis utcába, ahol sok a kert. Némelyiknek csak sövény a kerítése, ami derűssé teszi az utca képét. A kertek és sövények között, egy kis egyemeletes ház ablakában világosságot látott. Benézett rajta, úgy, mint előbb a kocsma ablakán. Nagy, fehérre meszelt szoba volt, benne színes szövettel elfüggönyözött ágy, egyik sarokban bölcső, aztán néhány fazék, a falon kétcsövű puska. A szoba közepén terített asztal. Réztalpú lámpa vetett világosságot a durva szövésű nyersvászon abroszra, az ezüstösen csillogó, borral telt cinkkorsóra és a párolgó barna levesestálra. Az asztalnál negyven év körüli, nyílt és derűs arckifejezésű férfi ült, kisgyermekét lovagoltatta a térdén. Mellette egy viruló fiatalasszony egy másik gyermeket szoptatott. Az apa nevetett, a gyermek kacagott, az anya mosolygott.

Az idegen egy pillanatig elmerengett ezen a nyájas és megnyugtató képen. Mi ment végbe a lelkében? Csak ő maga mondhatta volna meg. Alighanem azt gondolta, hogy ez a vidám otthon vendégszerető lesz, s ahol ennyi boldogságot lát, talán egy kis részvétre is lel.

Halkan megkopogtatta az ablakot.

Nem hallották.

Újra kopogott.

Hallotta, amint az asszony mondja az urának:

- Úgy hallom, kopognak.

- Dehogy - felelte a férj.

Harmadszor is kopogott.

A férj felállt, fogta a lámpát, az ajtóhoz ment, kinyitotta.

Szálas termetű, félig paraszt, félig kézművesforma ember volt. Vállig érő, széles bőrköténye elöl kidomborodott, mert egy kalapácsot, egy piros zsebkendőt, egy lőportartót és több más tárgyat tartott benne, mint valami zsebben. Fejét hátraszegte. Nyitott, lehajtott inge szabadon hagyta csupasz, fehér bikanyakát. Sűrű szemöldöke, bozontos fekete pofaszakálla volt, szeme dülledt, állcsontja előreugró, s egész lényén az a bizonyos házigazdai öntudat uralkodott, amelyre nincs is találó kifejezés.

- Bocsánat, uram - szólt az idegen. - Nem adhatna jó pénzért egy tányér levest meg egy kuckót ott a kerti pajtában, hogy meghálhassak? Mondja, kérem, megteheti? Nem ingyen kérem.

- Ki maga? - kérdezte a ház gazdája.

- Puy-Moissonból jövök. Egész nap gyalogoltam. Tizenkét mérföldet tettem meg. Befogad? Megfizetem.

- Szívesen adok szállást jóravaló embernek, ha fizet érte - mondta a paraszt. - De miért nem megy fogadóba?

- Nincs hely.

- Az lehetetlen. Nincs ma se hetipiac, se országos vásár. Volt Labarre-nál?

- Voltam.

- No és?

Az utas zavartan válaszolt:

- Nem tudom, miért, nem adott szállást.

- Volt annál a hogyishíjjáknál is, a Chaffaut utcában?

Az idegen még nagyobb zavarban dadogta:

- Az sem akart befogadni.

A paraszt arcán gyanakvó kifejezés jelent meg. Tetőtől talpig végigmérte a jövevényt, s egyszerre rémülten felkiáltott:

- Talán maga az az ember?

Újból gyors pillantást vetett rá, három lépést hátrált, a lámpát az asztalra tette, és leakasztotta a puskáját.

Ahogy a paraszt kimondta: "Talán maga az az ember?" - az asszony felállt, karjai közé kapta két gyermekét, egy szökkenéssel férje háta mögött termett, és keblét fedetlenül hagyva, riadt szemmel, halkan mormolta: - Kóborló zsivány!

Az egész rövidebb idő alatt történt, mint végiggondolni lehet. A gazda néhány pillanatig úgy vizsgálgatta az idegent, mint valami viperát, aztán megint az ajtóhoz lépett.

- Takarodj! - mondta.

- Egy pohár vizet, az irgalom nevében! - esdekelt az ember.

- Egy golyót, azt kaphatsz! - felelt rá a paraszt.

Azzal becsapta az ajtót. Az idegen két súlyos retesz csattanását hallotta. A következő pillanatban az ablak fatáblája is becsapódott, és kihallatszott, hogy vasrudat tolnak mögéje.

Egyre jobban sötétedett. Hideg alpesi szél fújt. Az esti szürkületben az utcát szegélyező kertek közt az idegen észrevett egy kunyhófélét, amely mintha gyeptéglából lett volna összetapasztva. Eltökélten átlépett egy fakorláton, és bent volt a kertben. A kunyhónak tartott. Szűk, alacsony ajtaja volt a házikónak, mely az útkaparók maguk tákolta országúti viskóihoz hasonlított. Kétségkívül ezt is útkaparóháznak nézte. Éhezett és fázott. Az éhségbe beletörődött, de legalább a hideg ellen keresett oltalmat. Az ilyen hajlékok éjszaka rendszerint lakatlanok. Hasmánt csúszott be a kunyhóba. Benn meleg volt, és elég jó szalmafekhelyre talált. Kis ideig elnyújtózott a szalmán, mozdulni se bírt a kimerültségtől. Aztán, mivel nyomta a hátizsák, és éppen jó lehetett vánkosnak, kezdte kioldani a szíjat. Egyszerre vad morgást hallott. Fölpillantott. A kunyhó nyílásában óriás véreb feje rajzolódott ki.

Kutyaólba került.

Hatalmas erejű ember volt. Megragadta a botját, tarisznyáját pajzsként tartotta maga elé, és üggyel-bajjal kibújt a vacokból, közben a ruhája még jobban összerongyolódott.

Kiment a kertből is, de folyton hátrálva, s hogy a kutyát sakkban tartsa, kénytelen volt botjával azt a cselt alkalmazni, amelyet az effajta vívás mesterei úgy hívnak: fedett rózsa.

A kerítésen át üggyel-bajjal kijutott az utcára. Egyedül volt, fekvőhely, fedél, menedék nélkül, a szalmaágyról, a nyomorúságos odúból is elkergették. Inkább lerogyott, mint leült egy kőre, s egy arra haladó ember állítólag meghallotta, amint felsóhajtott:

- Kutyánál is rosszabb vagyok!

Csakhamar felállt, és megint elindult. Kiment a városból, remélve, hogy talál a mezőn egy fát vagy kazalt, amelynek tövében meghúzhatja magát.

Így mendegélt egy darabig, lehorgasztott fejjel. Mikor érezte, hogy már távol van minden emberi lakóhelytől, felpillantott és körülnézett. A mezőn volt. Előtte, mint egy megnyírt fej, alacsony, szalmatorzsás halom, aminőt aratás után látni.

A láthatár koromfekete volt. Nemcsak az éj sötétjétől, hanem az alacsonyan csüngő felhőktől is, amelyek mintha a halomra támaszkodtak volna, s fölfelé gomolyogva az egész égboltot ellepték. Minthogy azonban a hold kelőben volt, s a zeniten még valami alkonyi világosság is derengett, a felhők fehéres boltozatot alkottak, s a magasból némi fény szűrődött a földre.

A föld tehát világosabb volt az égnél, ami különösen komor látvány, s a hitvány kis domb körvonalai tétován és fakón váltak el a sötét szemhatártól. Gyötrelmesen szűk, nyomott, gyászos hatású volt az egész. A puszta mezőn és a dombon árván búsongott egy girbegurba fa, hideglelősen hajladozott, pár lépésnyire a vándortól.

Ebből az emberből nyilván hiányzott az észnek és léleknek az a finom fogékonysága, amely megérezteti a dolgok rejtélyes arculatát. Mégis, az égbolt, a síkság, a domb, a magányos fa oly mély levertséget árasztott rá, hogy egypercnyi mozdulatlan tűnődés után hirtelen visszafordult. Vannak pillanatok, amikor a természet ellenségnek rémlik.

Visszament arra, amerről jött. Digne kapui zárva voltak. A város, mely a vallásháborúk[97] korában nem egy ostromot állt ki, 1815-ben még ódon, tornyos bástyafalakkal volt körülkerítve. Ezeket azóta lerombolták. Emberünk egy falrésen át jutott be a városba.

Este nyolc óra lehetett. Minthogy az utcákat nem ismerte, megint csak találomra bolyongott.

Így vetődött el a prefektúrához, aztán a szemináriumhoz. Ahogy a téren elhaladt a székesegyház előtt, ököllel fenyegette meg a templomot.

A tér sarkán a nyomda állt. Itt nyomtatták ki először a császárnak és a császári gárdának a hadsereghez intézett kiáltványait. Szövegüket maga Napóleon fogalmazta, készen hozták Elba szigetéről.

Kimerülten és reményvesztetten dőlt le a nyomda előtt álló kőpadra.

Ekkor egy öreg nő lépett ki a templomból. Meglátta a homályban elnyújtózó alakot.

- Mit csinál itt, barátom?

Durván, mérgesen válaszolt:

- Látja, jóasszony, fekszem.

A jóasszony, aki valóban rászolgált erre a megszólításra, R. márkiné volt.

- Ezen a padon? - kérdezte.

- Tizenkilenc éven át fa volt a derékaljam - mondta az ember -, most kő.

- Katona volt?

- Úgy van, jóasszony, katona.

- Miért nem megy fogadóba?

- Mert nincs rá pénzem.

- Sajnos, nálam sincs több, mint négy sou.

- Adja ide.

Az ember elvette a négy sout. A márkiné folytatta:

- Ennyiért nem kap szállást a fogadóban. Mégis, legalább meg kellene próbálnia. Így nem töltheti az éjszakát. Biztosan éhezik és fázik. Talán befogadnák könyörületből.

- Mindenütt bezörgettem.

- És?

- Mindenünnen elűztek.

A "jóasszony" megérintette az idegen karját, és rámutatott egy alacsony házra, mely a tér túlsó felén, a püspöki palota közelében állt.

- Minden ajtón bezörgetett?

- Igen.

- Azon is?

- Nem.

- Hát zörgessen be rajta.



II
A bölcs legyen okos is

Ezen az estén Digne püspöke a városban tett séta után eléggé sokáig ült a szobájába zárkózva. Nagy munkán dolgozott. A kötelességekről szólt volna a könyv, de sajnos nem tudta befejezni. Gondosan felkutatta mindazt, amit az egyházatyák és az egyháztanítók erről a jelentős tárgyról mondottak. Könyve két főrészből állt. Az első a kötelességeket tárgyalta általában, a második a különféle rendű és rangú emberek egyéni kötelességeit. A mindenkit illető kötelességek[98] a legfontosabbak. Ezek négyfélék. Szent Máté: Isten iránti kötelességek (Máté VI. a.), az embernek önmaga iránti kötelességei (Máté V. 29., 30.), a felebarátok egymás iránti kötelességei (Máté VII. 12.), a teremtmények iránti kötelességek (Máté VI. 26., 25.). A többi kötelesség felsorolását és megszabását a püspök másutt találta meg; az uralkodókra és alattvalókra nézve a rómaiakhoz írt levélben; az elöljárókra, a hitvestársakra, az anyákra és ifjakra nézve Szent Péter apostolnál; a férjekre, az apákra, a gyermekekre és szolgákra nézve az efezusiakhoz írt levélben; a hívekre nézve a zsidókhoz írt levélben; a szüzekre nézve a korinthusiakhoz írt levélben. A püspök megfeszített munkával mindezt harmonikus egységbe foglalta, úgy akarta a hívő lelkek elé tárni.

Nyolc órakor még javában dolgozott, eléggé kényelmetlen helyzetben, nagy könyvvel a térdén, apró papírszeletekre jegyezgetve, amikor bejött Magloire-né, hogy az ágy melletti szekrényből rendes szokása szerint kivegye az ezüstneműt. Kisvártatva a püspök, gondolva, hogy terítve van, s hogy húga talán már várja, becsukta a könyvet, fölállt asztala mellől, és az ebédlőbe ment.

Az ebédlő hosszúkás, kandallóval fűtött szoba volt. Ajtaja, mint már mondottuk, az utcára, ablaka a kertre nyílt.

Magloire-né csakugyan már éppen végzett a terítéssel. Az evőeszközök rakosgatása közben Baptistine kisasszonnyal beszélgetett.

Az asztalon lámpa égett. Az asztal a kandalló közelében állt. A kandallóban jókora tűz lobogott.

Könnyű elképzelni a két nőt, akik mindketten túl voltak a hatvanon. Magloire-né kis kövér, eleven teremtés volt. Baptistine kisasszony szelíd, sovány, törékeny, valamivel magasabb a bátyjánál. 1806-ban Párizsban vásárolta akkori divatú, barnás színű selyemruháját, és még most is viselte. Hogy azokat a közkeletű szavakat használjuk, melyeknek előnye, hogy egyetlen szóval jelölnek meg olyan fogalmat, amelyet egy egész lapon is nehéz lenne körülírni: Magloire-nét parasztasszonynak nézhette az ember, Baptistine kisasszonynak ellenben úrinő külseje volt. Magloire-né fején bodros fehér főkötő csücsült, nyakában aranykereszt lógott, az egyetlen ékszer a házban; bő, rövid ujjú fekete posztóruhájára vetve patyolatfehér vállkendőt viselt, derekán zöld szalaggal átkötve piros-zöld kockás pamutvászon kötényt, melynek mellrészét két sarkán egy-egy gombostűvel tűzte oda, lábán otromba cipőt és sárga harisnyát, amilyet a marseille-i nők hordanak. Baptistine kisasszony ruháját 1806-os divat szerint szabták: rövid derék, szűk szoknya, válldudoros ujjak, pántokkal és gombokkal díszítve. Ősz haját "gyermek módra" fésült paróka alá rejtette. Magloire-nénak eszes, élénk és jólelkű arckifejezése volt; egyik végén kissé felvont szája és az alsónál jóval duzzadtabb felső ajka azonban valami mogorva és parancsoló jelleget adott neki. Amíg őméltósága hallgatott, addig Magloire-né határozottan, a tiszteletnek és szókimondásnak sajátos vegyülékével beszélt hozzá; de mihelyt a püspök úr megszólalt, amint már láttuk, ő is olyan kezes lett mindjárt, akárcsak a kisasszony. Baptistine kisasszony még csak nem is beszélt. Arra szorítkozott, hogy engedelmeskedjék és kedvében járjon a bátyjának. Fiatal korában nem volt csinos, nagy, kidülledt kék szemével, hosszú, horgas orrával; de egész arca, egész lénye, mint már említettük, kimondhatatlan jóságot árasztott. A szelídség veleszületett tulajdonsága volt; de a hit, remény, szeretet, ez a három erény, mely gyöngéden hevíti a lelket, ezt a szelídséget lassanként a szentségig fokozta. A természet jóvoltából csupán bárány volt; a vallás angyallá légiesítette. Szegény jámbor hajadon! Édes emlék a múltból!

Hogy ezen az estén mi történt a püspöki lakban, Baptistine kisasszony azóta oly sokszor elmondta, hogy akik még élnek, ma is emlékeznek az eset legapróbb részleteire is.

Amikor a püspök belépett az ebédlőbe, Magloire-né éppen kissé nekihevülve beszélt. Kedvenc beszédtárgyával traktálta a kisasszonyt, amit már a püspök is untig hallott tőle. Az utcaajtó zárjáról volt szó.

Kitűnt, hogy Magloire-né, miközben a vacsorára valót bevásárolta, jártában-keltében hallott egyet-mást. Valami rosszképű idegenről beszéltek, hogy állítólag idevetődött egy gyanús külsejű csavargó, valahol a városban bujkál, s hogy akik ez éjjel későn mennek haza, azoknak kellemetlen találkozásban lehet részük. Meg hogy a rendőrség hanyagul látja el a dolgát, mert a megyefőnök rosszban van a polgármesterrel, s a két úr igyekszik borsot törni egymás orra alá, és így maguk is ludasok a nyugtalanító eseményekben. Így hát az okos emberek jól teszik, ha maguk pótolják a rendőrséget, és gondjuk van rá, hogy alaposan elreteszeljék, lelakatolják és eltorlaszolják házaikat, és jól bezárják az ajtókat.

Ez utóbbi szavakat különös nyomatékkal mondta ki Magloire-né. De a püspök, ahogy kijött a szobájából, ahol meglehetősen átfázott, most leült melegedni a kandalló mellé, de meg különben is másutt járt az esze. Nem vett tudomást Magloire-né célzatos kijelentéseiről. Magloire-né megismételte. Erre Baptistine kisasszony, hogy kedvére legyen Magloire-nénak, amellett bátyját se bántsa meg, félénken megkockáztatta:

- Hallotta, bátyám, mit mond Magloire-né?

- Fél füllel hallottam valamit - válaszolt a püspök.

Azzal félig megfordult, két kezét a térdén nyugtatta, és szívélyes arcával, melyet a tűzfény alulról megvilágított, rámosolygott az öreg szolgálóra.

- Nos, halljuk, mi a baj? - kérdezte. - Valami nagy veszedelemben forgunk?

Erre Magloire-né elölről kezdte az egész históriát, tudtán kívül tódítva is rajta egy keveset. Úgy hírlett, hogy valami kóbor cigány, egy mezítlábas csavargó, veszedelmes koldusféle kujtorog a városban. Szállást keresett Jacquin Labarre-nál, de nem kapott. Látták, hogy a Gassendi körút felől jött, és alkonyatkor összevissza csatangolt az utcákon. Akasztófavirág, ijesztő pofa.

- Igazán? - szólt a püspök.

Ez az érdeklődés felbátorította Magloire-nét; azt látta belőle, hogy a püspök is kezd nyugtalankodni. Diadalmas hangon folytatta:

- Igenis, méltóságos uram. Úgy van, ahogy mondom. Ma éjjel még valami baj lesz a városban. Mindenki mondja. A rendőrség hanyagul végzi a dolgát. Ezt nem lehet elégszer ismételni. Ilyen hegyvidéken élünk, és még csak nem is világítják az utcákat! Az ember kilép a házból, pokoli sötétség mindenütt! Én bizony azt mondom, a kisasszony is azt mondja...

- Én nem mondok semmit - vágott a szavába a kisasszony. - Amit a bátyám tesz, az jól van téve.

Magloire-né, mintha meg se hallotta volna a tiltakozást, tovább zsémbelt:

- Azt mondjuk, hogy ez a ház egyáltalán nem biztonságos. Ha méltóságod megengedi, mindjárt elhívom Paulin Musebois-t, a lakatost, hogy tegye vissza az ajtóra a régi reteszeket. Kéznél vannak. Egykettőre megcsinálja. És állítom, hogy a reteszekre szükség van, ha csak ma éjszakára is. Mert nincs borzasztóbb, mint az olyan ajtó, amin akárki jöttment egy kilincsnyomással benyithat, kivált mikor méltóságodnak az a szokása, hogy mindenkinek, aki kopogtat, azt mondja: "Szabad!" Atyaisten! Éjnek idején is be lehet jönni engedelemkérés nélkül.

Ebben a pillanatban kívülről jó erősen megzörgették az ajtót.

- Szabad - mondta a püspök...



III
Hősies engedelmesség

Az ajtó kinyílt.

Sarkig tárult hirtelen, mintha valaki erélyes és elszánt mozdulattal belökte volna.

Egy férfi lépett be.

Ezt a férfit már ismerjük. Az az utas, akit az imént láttunk, mikor bolyongva keresett magának fekvőhelyet.

Belépett, még egy lépést tett előre, aztán megállt. Az ajtót tárva-nyitva hagyta maga mögött. Hátizsákja a vállán, kezében a botja, szemében zord, merész, fáradt és erőszakos kifejezés. A kandalló tüze megvilágította. Riasztó, baljós jelenség volt.

Magloire-nénak annyi ereje sem volt, hogy fölsikoltson. Reszketett, a lélegzete is elállt.

Baptistine kisasszony hátranézett, megpillantotta a belépő idegent, és ijedtében fölemelkedett. Aztán lassan a kandalló felé fordította fejét, s ahogy szeme a bátyjáéval találkozott, arca mélységesen nyugodt és derült lett megint.

A püspök higgadt tekintettel nézte az embert.

Már éppen meg akart szólalni, hogy megkérdezze a jövevénytől, mit kíván, amikor ez két kézzel botjára támaszkodva végigjártatta pillantását az aggastyánon és a két nőn, és be sem várva a püspök kérdését, hangosan mondta:

- Tessék! Jean Valjean a nevem. Gályarab vagyok.[99] Tizenkilenc évi rabság után négy napja szabadultam, és úton vagyok Pontarlier felé, ahová irányítottak. Négy napig jöttem Toulonból. Ma tizenkét mérföldet gyalogoltam. Este, mikor ideértem, bementem egy fogadóba. Onnan elküldtek a sárga útlevelem miatt, amelyet előzőleg bemutattam a polgármesteri hivatalban. Be kellett mutatnom. Elmentem egy másik fogadóba. Ott azt mondták: "Takarodj!" így jártam mind a két helyen. Sehol sem adtak szállást. Elmentem a börtönhöz; a kapuőr nem eresztett be. Meghúzódtam egy kutyaólban. A kutya megmart és elűzött, akárcsak az emberek. Mintha tudta volna, ki vagyok. Kimentem a mezőre, hogy majd alszom a szabad ég alatt. Az égen nem voltak csillagok. Gondoltam, esni fog, és nincs Isten, aki megakadályozza, hogy essen. Visszatértem hát a városba, hogy keressek egy kapumélyedést. Itt a téren egy kőpadra heveredtem. Egy jóasszony az ön házára mutatott, és azt mondta: "Kopogtass azon." Kopogtattam. Miféle ház ez? Vendégfogadó? Van megtakarított pénzem. Százkilenc frank tizenöt sou, amit a munkámmal kerestem tizenkilenc év alatt a fegyházban. Fizetek, amit kérnek, bánom is én! Van pénzem. Nagyon fáradt vagyok, tizenkét mérföldet gyalogoltam, meg is éheztem. Itt maradhatok?

- Magloire-né - szólt a püspök -, tegyen az asztalra még egy terítéket.

Az ember három lépést tett az asztalon álló lámpa felé.

- Kérem - kezdte újból -, nem értjük egymást. Nem hallotta? Gályarab vagyok. Fegyenc. A fegyházból jövök. - Nagy sárga papírlapot vett elő a zsebéből, és szétteregette. - Itt az útlevelem. Láthatja, sárga. Arra való, hogy mindenhonnét elűzzenek. El akarja olvasni? Én tudok olvasni. A fegyházban megtanultam. Van ott iskola, tanulhat, aki akar. Hallgassa meg hát, mi van az útlevelemben: "Jean Valjean szabadult fegyenc, született..." Mindegy... "Tizenkilenc évet töltött a fegyházban. Öt évig betöréses lopásért volt elítélve. További tizennégy évig négyrendbeli szökési kísérletért. Nagyon veszedelmes ember." Így áll a dolog! Mindenünnen kidobtak. Innét nem? Fogadó ez a ház? Kapok ennivalót és fekvőhelyet? Van istállójuk?

- Magloire-né - szólt a püspök -, tegyen friss huzatot az alkóvbeli ágyra.

Említettük, hogy a két nőnek a püspök óhaja parancs volt. Magloire-né kiment, hogy teljesítse a parancsot.

A püspök az idegenhez fordult:

- Foglaljon helyet, uram, és melegedjék. Mindjárt asztalhoz ülünk, vacsora alatt megvetik az ágyát.

Az ember most megértette. Eddig komor és kemény vonású arca egyszerre tökéletesen megváltozott, ámulat, kételkedés, öröm kifejezése váltakozott rajta. Hebegett, mint egy eszelős:

- Igazán? Itt maradhatok? Nem kerget el? Engem, a fegyencet? Uramnak szólít! Nem tegez! "Takarodj, kutya!" Eddig csak ezt hallottam. Azt hittem, innen is elűznek. Ezért mondtam meg mindjárt, ki vagyok. Ó, az a jóasszony, aki ide utasított! Vacsorát kapok! Ágyat! Matracos, lepedős ágyat, mint bárki más. Én, aki tizenkilenc éve nem aludtam vetett ágyban! Igazán azt akarja, hogy maradjak? Páratlan nemeslelkűség! De különben van is pénzem. Mindent jól megfizetek. Bocsánat, fogadós úr, mi is a becses neve? Fizetek, amennyit kér. Ön valóban derék ember. Fogadós, ugyebár?

- Pap vagyok - mondta a püspök -, itt lakom.

- Pap! - kiáltott fel az ember. - Ó, derék, jólelkű pap! Így hát nem is kér pénzt? Plébános, ugye, ennek a nagy templomnak a plébánosa? Ejnye, milyen buta vagyok! Nem vettem észre, hogy papsapkát visel!

Ezalatt hátizsákját és botját letette egy sarokba, útlevelét zsebre dugta, és leült. Baptistine szelíden pihentette rajta a szemét. Az idegen tovább beszélt:

- Magában van emberség, plébános úr. Nem veti meg az embert. Egy jó pap igazán jó tud lenni. Hát nem kívánja, hogy fizessek?

- Nem! - felelte a püspök. - Tartsa meg a pénzét. Menynyije is van? Ha jól értettem, százkilenc frank...

- És tizenöt sou.

- Százkilenc frank tizenöt sou. És mennyi idő alatt kereste meg ezt a pénzt?

- Tizenkilenc év alatt!

- Tizenkilenc év! - sóhajtott a püspök.

Az ember folytatta:

- Még minden pénzem megvan. Négy nap alatt az úton mindössze azt a huszonöt sout költöttem el, amit úgy kerestem, hogy Grasse-ban szekerek kirakodásánál segítettem. Minthogy ön pap, elmondom, hogy nekünk is volt lelkészünk a fegyenctelepen. Sőt egyszer püspököt is láttam. Méltóságos úrnak titulálták. A marseille-i fő-fő püspök volt. Plébános, aki az összes plébánosok fölött van. Elnézést kérek, ha rosszul mondom, de a magamfajta, hiszen tudja, nem ért az ilyesmihez. Misét mondott a fegyenctelep közepén fölállított oltárnál, valami csúcsos, aranyos volt a fején. Csak úgy szikrázott a déli napban. Háromfelől fölsorakoztunk. Velünk szemben ágyúk voltak, égő kanóccal. Nem jól láttuk a püspököt. Beszélt is hozzánk, de nem hallottuk, mert nagyon messze volt. Hát ilyen egy püspök.

Mialatt beszélt, a püspök betette az ajtót, mely tárva-nyitva maradt.

Visszajött Magloire-né. Tányért hozott, az asztalra tette.

- Magloire-né - szólt hozzá a püspök -, tegye ezt a tányért jó közel a tűzhöz. - Aztán vendégéhez fordult:

- Az éjszakai szél hideg az Alpesekben, ön alaposan átfázhatott, uram.

Ahányszor szelíd mosolygással, igen barátságosan kiejtette ezt a szót: uram, az idegen férfi arca felragyogott. Az uram megszólítás egy fegyencnek ugyanaz, mint egy pohár víz a Meduza[100] valamelyik hajótöröttjének. A becsületét vesztett szomjúhozza a megbecsülést.

- Rosszul világít ez a lámpa - mondta a püspök.

Magloire-né elértette a célzást, és a püspök hálószobájából kihozta a két ezüst gyertyatartót. Meggyújtotta a gyertyákat, és az asztalra tette.

- Plébános úr - mondta az ember -, maga nagyon jóságos. Nem vet meg engem. Nem űz ki a házából. Gyertyákat gyújt a kedvemért. Pedig nem titkoltam el, honnét jövök, s hogy szerencsétlen ember vagyok.

A püspök leült mellé, és enyhén megérintette a karját.

- El is hallgathatta volna. Ez nem az én házam, ez Jézus Krisztus háza. Ez az ajtó nem azt kérdi a belépőtől, hogy van-e neve, hanem azt, hogy van-e fájdalma. Ön szenved, ön éhezik és fázik; hozta Isten! És ne köszönjön meg semmit, ne mondja azt, hogy befogadtam az otthonomba. Ez a ház csak annak otthona, aki menedékre szorul. Tudja meg, hogy ön, aki átutazóban van, sokkal inkább otthon van itt, mint jómagam. Minden, ami itt van, az öné. Mi szükség van rá, hogy tudjam a nevét? Különben is, mielőtt még egy szót szólt volna, tudtam, hogyan kell önt neveznem.

Az ember csodálkozva nézett rá.

- Igazán? Tudta?

- Igen - válaszolt a püspök -, testvéremnek.

- Látja, plébános úr - kiáltott fel az ember -, amikor ide beléptem, nagyon éhes voltam. De ön oly jó hozzám, hogy nem is tudom, hogyan, elmúlt, már nem éhezem.

A püspök ránézett, és így szólt:

- Sokat szenvedett?

- Ó, az a vörös zubbony, a golyó a lábon, a kemény deszkapriccs, a hőség, a fagy, a kényszermunka, az a botozás! Dupla vas minden semmiségért. Sötétzárka egy szóért. Lánc még a betegágyon is. A kutyáknak, a kutyáknak is jobb soruk van! Tizenkilenc év! Negyvenhat vagyok. És most itt a sárga útlevél!

- Igen - szólt a püspök -, a szomorúság helyéről jön. De mondok valamit. Egy megtért bűnös könnyes arca jobban megörvendezteti az égi seregeket, mint száz igaz ember fehér ruhája. Ha szívében haraggal és embergyűlölettel távozott arról a gyászos helyről, szánalmat érdemel; ha a jóakarat, szelídség, békesség eszméit hozza magával, akkor különb, mint bármelyikünk.

Ezalatt Magloire-né felszolgálta a vacsorát. Vízből, olajból, kenyérből és sóból készült levest, egy kis szalonnát, egy darab ürühúst, fügét, friss sajtot és egy nagy rozskenyeret tett az asztalra. Saját jószántából még egy üveg mauves-i óborral is megtoldotta a püspök úr rendes vacsoráját.

A püspök arcát egyszerre a szíves vendéglátás mosolya derítette fel.

- Asztalhoz! - mondta élénken.

Ahogyan szokta, ha vendég volt nála, az idegent saját jobbjára ültette. Baptistine, most már tökéletesen nyugodt és természetes kedélyállapotban, a bal oldalán foglalt helyet.

A püspök elmondta az asztali áldást, aztán, szokása szerint, maga osztotta ki a levest. Az ember mohón nekilátott az evésnek.

Egyszerre megszólalt a püspök:

- Úgy látom, valami hiányzik az asztalról.

Magloire-né ugyanis csak a három feltétlenül szükséges terítéket tette az asztalra. Márpedig az volt a házirend, hogy ha a püspök úr valakit vendégül látott vacsorára, ártatlan kérkedés okából mind a hat pár evőeszközt mintegy kirakatba tették az abroszra. A fényűzésnek ez a látszata valami bájos gyermekdedséget vitt ebbe a csendes és komoly hajlékba, ahol a szegénység a méltóság rangjára emelkedett.

Magloire-né ezt a megjegyzést is elértette, szó nélkül kiment a szobából, és egy perc múlva még három pár evőeszköz csillogott szabályosan a három étkező elé téve.



IV
Egy és más a pontarlier-i sajtgyártásról

Hogy fogalmat adjunk arról, ami az asztalnál történt, legjobb, ha idézünk egy részt Baptistine kisasszonynak Boischevronné úrnőhöz írt leveléből, amely naiv részletességgel közli a fegyenc és a püspök közt lefolyt beszélgetést.

Az az ember se látott, se hallott, úgy ki volt éhezve. Mohón tömte magába az ételt. Vacsora után azonban megszólalt:

- Plébános úr, amivel ön Isten nevében ellátott, nekem még az is túlságosan jó. De mondhatom, hogy a fuvarosok, akik nem tűrtek meg az asztaluknál, bőségesebben élnek, mint ön.

Köztünk szólva, engem kissé bántott ez a megjegyzés. Bátyám így válaszolt rá:

- Ők többet is fáradnak, mint én.

- Dehogyis - bizonykodott az ember -, csak több pénzük van. Látom, ön szegény ember. Talán még csak nem is plébános. Mondja, plébános-e csakugyan? Bizony, ha az Úristen méltányos lenne, már plébánosnak kellene lennie.

- Az Úristen több, mint csak méltányos - mondta a bátyám.

Egy pillanat múlva hozzátette:

- Mondja csak, Valjean úr, Pontarlier-be tart?

- Kényszerútlevéllel.

Gondolom, így mondta. Aztán folytatta:

- Holnap kora reggel útnak kell indulnom. Nehéz út lesz. Az éjszakák hidegek, de a nappalok annál forróbbak.

- Jó helyre megy - szólalt meg újra a bátyám. - A forradalom alatt, amikor családom tönkrement, először Franche-Comtéba menekültem, és egy ideig ott éltem a két kezem munkájából. Dolgozni akartam. Találtam magamnak elfoglaltságot. Van ott bő választék. Papírmalmok, bőrcserző, szeszpároló, olajsajtoló műhelyek, óragyárak, acél- és rézgyárak, vagy húsz vashámor, melyek közül a lodsi, a chàtilloni, az audincourt-i, a beure-i igen jelentékeny.

Ha jól emlékszem, ezeket a helyneveket sorolta fel bátyám. Aztán félbeszakította szavait, és hozzám fordult:

- Mondd, kedves húgom, nincsenek nekünk rokonaink azon a vidéken?

Így válaszoltam:

- Akkoriban voltak. Ott élt Lucenet úr is, aki a forradalom előtt városkapitány volt Pontarlier-ben.

- Igaz - mondta bátyám -, de 1793-ban az ember a rokonaira nem számíthatott, csakis a saját két kezére. Dolgoztam. Pontarlier környékén, ahova ön megy, Valjean úr, van ott egy patriarkális és kellemes iparág: a sajtkészítés.

Bátyám, miközben az embert kínálgatta, apróra elmagyarázta neki, milyen is az a pontarlier-i sajtkészítés. Kétféle gazdálkodás folyik. A nagy majorságok gazdag tulajdonosai negyven-ötven tehenet tartanak, és nyaranta hét-nyolcezer sajtot termelnek. A társas telepeken a középhegység szegényparasztjai közösen tenyésztik állataikat, és a hasznot felosztják egymás közt. Együtt szegődtetnek egy sajtkészítő mestert, akit "gurin"-nek neveznek. Ez napjában háromszor átveszi a tejet, és dupla rováson jegyzi a kapott mennyiséget. Április végén kezdődik a munka a sajttelepeken, június közepe táján terelik ki az állatokat a hegyek közé.

Az ember evés közben felélénkült. Bátyám abból a jóféle mauves-i borból töltögetett neki, amit saját magától is sajnál, mert drágállja. A mondott tárgyról azzal a könnyed vidámsággal beszélt, amelyet ön ismer, s közben hozzám is intézett néhány nyájas szót. Többször elmondta, milyen jó sora van a sajtkészítő mesternek, mintha azzal az emberrel egyenes és nyers tanácsadás nélkül meg akarta volna értetni, hogy ebben a foglalkozásban menedéket találhat. Egy dolog föltűnt nekem. Mondottam önnek, miféle ember volt a jövevény. Nos, bátyám az egész vacsora alatt, sőt egész este - kivéve azt a pár szót, amit beléptekor Jézus Krisztusról mondott - egyetlen célzással sem emlékeztetett arra, hogy ki az, akit vendégül lát, sem ezzel az emberrel nem sejtette, hogy ő maga kicsoda. Pedig az alkalom jónak látszott, hogy megmossa a fegyenc fejét, és püspöki tekintélyének súlyával adjon nyomatékot a találkozásnak. Másvalaki talán helyénvalónak vélte volna, hogy ha már ez a szerencsétlen a keze ügyében van, ne csak a testét, hanem a lelkét is táplálja, és erkölcsi oktatással és tanácsokkal fűszerezett szemrehányásokat tegyen neki, vagy pedig egy kis részvéttel buzdítsa, hogy a jövőben viselje magát tisztességesen. Bátyám azonban még azt sem kérdezte tőle, hová való, s mi volt eddigi élete sora. Mert ez az életsors magában foglalja a bűnét is, és bátyám kerülni látszott mindent, ami a vendégét erre emlékeztetné. Olyannyira, hogy amikor a pontarlier-i hegylakókról azt találta mondani, hogy az éghez közel végzik szelíd munkájukat, meg hogy boldogok, mert ártatlanok, hirtelen elhallgatott, attól tartott, hogy véletlenül elejtett szavával megbánthatja azt az embert. Elgondolkoztam a dolgon, és azt hiszem, megértettem, mi ment végbe bátyám lelkében. Bizonyára azt gondolta, hogy ez a Jean Valjean nevű ember magától is épp eleget tépelődik a nyomorúságán, leghelyesebb hát, ha kissé feledteti vele azt, és - bár csak egy percre is - abban a hitben tartja, hogy ő is olyan ember, mint más, hogy körülötte minden rendben van. És mondja, hát nem ez a valódi könyörületesség? Nem lát-e, asszonyom, igazi evangéliumi vonást ebben a finom tapintatban, mely mindenféle erkölcsprédikációtól, minden bántó célzástól tartózkodik, s nem az-e a legigazibb irgalmasság, hogy ha valakinek van egy fájó pontja, azt egyáltalán nem érintjük meg? Úgy vélem, bátyám a lelke mélyén így gondolkodott. Bármint van is, annyit mondhatok, ha járt is az eszében ilyesmi, a legcsekélyebb jelét sem adta, még nekem sem. Az arca mindvégig olyan volt, mint más estéken, és ugyanúgy vacsorázott ezzel a Jean Valjeannal, mintha Gédéon Le Prévost úr vagy a helybeli plébános társaságában fogyasztotta volna el estebédjét.

A vacsora vége felé, mikor már a fügét ettük, kopogtak az ajtón. Gerbaud-né volt, karján kisbabájával. Bátyám homlokon csókolta a gyermeket, aztán elkérte a nálam levő tizenöt sout, hogy Gerbaud-nénak adja. Az ember nemigen figyelt oda. Szótlan volt, és nagyon fáradtnak látszott. Amikor a szegény asszony elment, bátyám hálaimát mondott, majd odafordult vendégéhez.

- Bizonyára kívánkozik már az ágyba - mondta neki.

Magloire-né gyorsan leszedte az asztalt. Megértettem, vissza kell vonulnunk, hogy a vándor aludni mehessen. Mindketten fölmentünk. De egy perc múlva leküldtem Magloire-nét, hogy terítse az idegen ágyára azt a feketeerdői őzbőrt, amely a szobámban szokott lenni. Az éjszakák hidegek, s ez a bőr jó meleget tart. Kár, hogy már ócska, lassanként lekopik róla a szőr. Bátyám Németországban vette, amikor Tottlingenben, a Duna forrásvidékén járt, éppúgy, mint azt a kis elefántcsont nyelű kést, amelyet étkezéshez használok.

Magloire-né hamar visszajött. Imához térdeltünk a szalonban, ahol a ruhát szoktuk szárítani, aztán mindegyikünk szó nélkül a szobájába tért.



V
Nyugalom

Bienvenu úr, miután húgának jó éjt kívánt, fölvette az asztalról az egyik ezüst gyertyatartót, a másikat vendégének adta, és így szólt:

- Jöjjön, uram, a szobájába vezetem.

Az ember követte.

Amint az olvasó a fentebb mondottakból emlékezhet, a lakás beosztása olyan volt, hogy a házikápolnába, ahonnan az alkóv nyílt, bemenni vagy onnan kijönni csak a püspök hálószobáján át lehetett.

Amikor a szobán áthaladtak, Magloire-né éppen akkor rakta be az ezüstneműt az ágy fejénél levő faliszekrénybe. Minden este ez volt az utolsó tennivaló, mielőtt aludni ment.

A püspök az alkóvba vezette vendégét. Az ágyon friss fehér huzat volt. Az ember egy kis asztalra tette le a gyertyatartót.

- Akkor hát jó éjt - mondta a püspök. - Holnap reggel, mielőtt útra kel, majd megiszik egy pohár frissen fejt tejet.

- Köszönöm, tisztelendő úr - mondta az ember.

Alighogy kimondta ezeket a békés szavakat, minden átmenet nélkül furcsa mozdulatot tett, amelytől a két jámbor nő halálra rémült volna, ha látja. Még ma is nehéz számot adnunk róla, hogy mi lelte ebben a pillanatban. Figyelmeztetés akart lenni, vagy fenyegetés? Avagy csak egyszerűen ösztönös és saját maga előtt is homályos indulatnak engedett? Hirtelen az aggastyánhoz fordult, keresztbe fonta karjait, és vad tekintettel mérve végig házigazdáját, rekedten kiáltott:

- Csakugyan ide, közvetlen szomszédságába szállásol?

Szava borzalmas kacajba fúlt, majd hozzátette:

- Jól meggondolta? Honnan tudja, nem vagyok-e gyilkos?

A püspök a magasba nézett, és így felelt: - Az a Jóisten dolga.

Aztán méltósággal felemelte két ujját, s mintha imát rebegne, vagy magában beszélne, hangtalanul megáldotta az embert, aki nem hajolt meg, és hátra se nézve a szobájába ment.

Ha az alkóvban vendég volt, a kápolna oltárát nagy, elhúzható függöny takarta el. A püspök távozóban térdet hajtott a függöny előtt, és rövid fohászt mondott.

Egy perccel utóbb kertjében volt. Merengve, szemlélődve rótta az ösvényt, lelkével és gondolataival elmerülve azokba a nagy rejtelmekbe, amelyeket Isten éjjel a nyitva maradó szemeknek mutat.

Az idegen valóban annyira fáradt volt, hogy még a jó, fehér paplant se húzta magára. Fegyencszokás szerint orrlikán át fújta el a gyertyát, ruhástul vetette magát az ágyra, s rögtön mély álomba merült.

Éjfélt ütött, mikor a püspök a kertből a szobájába tért.

Néhány pillanat múlva a kis házban mindenki aludt.



VI
Jean Valjean

Hajnal felé Jean Valjean fölébredt.

Jean Valjean szegény brie-i parasztcsaládból származott. Gyermekkorában nem tanult olvasni. Amikor felnőtt, fanyeső lett Faverolles-ban. Anyjának, Jeanne Mathieu volt a neve, apját Jeannak hívták. A Valjean vagy Vlajean vezetéknév, amely eredetileg csúfnév lehetett, alkalmasint a Voilà Jean[101] szavak összevonásából keletkezett.

Jean Valjean tűnődő, de nem bánkódó természet volt, mint afféle érzékeny kedély. Egészben véve, legalább látszatra, meglehetősen nyomott és jelentéktelen valaki volt ez a Jean Valjean. Kiskorában árvaságra jutott. Anyja rosszul kezelt tejlázban halt meg. Apja, aki ugyancsak fanyeső volt, lezuhant egy fa tetejéről, és agyonzúzta magát. Csak egy özvegyasszony nénje maradt hét gyermekkel, fiúk, lányok vegyest. Ez az idősebb nővér nevelte Jean Valjeant, s ameddig férje élt, magánál tartotta és táplálta öccsét. Aztán meghalt a férj. A hét gyermek közül a legidősebb akkor nyolcéves, a legfiatalabb egyesztendős volt. Jean Valjean pedig huszonötödik életévét töltötte be. Az apa helyett most már ő támogatta nénjét, aki fölnevelte. Ezt úgy fogta fel, mint valami kötelességet, és mogorvasággal teljesítette. Ifjúsága nehéz és rosszul fizetett munkában telt el. Senki sem tudott róla a környéken, hogy "babája" lett volna. Nem ért rá, hogy szerelmes legyen.

Esténként fáradtan tért haza, és szótlanul fogyasztotta el a levesét. Miközben evett, nővére, Jeanne, nemegyszer kivette Jean Valjean tányérjából a legjobb falatot, egy darab húst, egy ujjnyi szalonnát, egy káposztatorzsát, s odaadta valamelyik gyerekének. Jean Valjean tovább evett az asztalra hajolva, feje szinte a levesbe merült, s a tányér köré lógó hosszú haja eltakarta szemét, úgy tett, mintha semmit sem venne észre, hagyta a dolgot. Valjeanék kunyhójával átellenben lakott egy Marie-Claude nevű parasztasszony. A Valjean gyerekek, akik rendszerint éhesek voltak, néha anyjuk nevében egy-egy pint tejet kértek kölcsön Marie-Claude-tól, amit aztán valami bokor vagy sövény mögé rejtőzve ittak meg, egymás kezéből kapkodva ki a bögrét, úgyhogy a kislányok összevissza locsolták kötényüket. Ha kisült volna a turpisság, anyjuk szigorúan megbüntette volna a kis betyárokat. A mogorva és nyers szavú Jean Valjean azonban az anya háta mögött megfizette Marie-Claude-nak a tejet, így aztán a gyerekek nem kaptak verést.

A fanyesés évadján napjában huszonnégy sout keresett, azután elszegődött aratónak, napszámosnak, tehénpásztornak, béresnek. Megtett mindent, amit csak tudott. Nénje is dolgozott, de mire mehetett hét kisgyermekével? Szomorú fészekalja volt ez, lassanként elborította, agyonnyomással fenyegette a nyomor. Elkövetkezett egy mostoha tél. Jean nem kapott munkát. A családnak nem volt kenyere. Hét gyermek a szó szoros értelmében éhezett.

Egy vasárnap este Maubert Isabeau, akinek pékműhelye volt Faverolles-ban, a templomtéren, éppen lefeküdni készült, amikor erős ütést hallott boltjának rácsos kirakatablakán. Odaugrott, és még látta, hogy egy kéz nyúl be az ököllel bezúzott üvegtábla résén át. A kéz megragadott egy kenyeret, és kihúzta. Isabeau kirohant az utcára. A tolvaj lélekszakadva menekült; Isabeau utánaeredt és elfogta. A tolvaj elhajította a kenyeret, de keze még vérzett. Jean Valjean volt.

1795-ben történt ez. Jean Valjean "éjjel, lakott házban elkövetett betöréses lopás" vádjával bíróság elé került. Volt egy puskája, amellyel mesterlövész módjára tudott bánni, félig-meddig vadorzó hírében állt, ez persze ártott az ügynek. A vadorzókkal szemben van valami jogos előítélet. A vadorzó, akár a csempész, igen közel áll a haramiához. Mindazáltal, közbevetőleg mondva, az effajta embereket egész örvény választja el a városi gonosztevőktől. A vadorzó az erdőben él; a csempész a hegyek közt vagy a tengeren. A város kegyetlen bűnösöket szül, mert romlott embereket nevel. A hegység, az erdő, a tenger elvadítja az embert, kifejleszti szilaj hajlamait, de gyakran anélkül, hogy kivetkőztetné emberi mivoltából.

Jean Valjeant bűnösnek nyilvánították. Ridegen alkalmazták rá a törvény betűjét. Civilizációnk rettenetes órái, amikor az igazságszolgáltatás derékba tör egy életet. Mily gyászos perc, mikor a társadalom elfordul egy gondolkodó lénytől, és visszavonhatatlanul az elhagyatottságba taszítja. Jean Valjeant ötévi gályarabságra ítélték.

1796. április 22-én Párizst fölverte a montenotte-i győzelem híre. Az itáliai hadsereg vezére aratta a győzelmet, az a tábornok, akit a Direktórium a IV. forradalmi év Floréal[102] havának 2-án az Ötszázak Tanácsához küldött üzenetében Buona-Parte néven említ. Ugyaneznap a Bicêtre tömlöcben hosszú láncot kovácsoltak. Jean Valjean ennek a láncnak egyik rabja lett. A börtön egyik akkori porkolábja, ma közel kilencvenéves aggastyán, még tisztán emlékszik a szerencsétlenre, akire a negyedik sor végén verték rá a vasat; az csak annyit értett az egészből, hogy valami iszonyatos dolog történik vele. Valószínű, hogy a szegény tudatlan ember homályos fogalmain keresztül földerengett olyasmi, hogy ez mégiscsak sok. Miközben tarkóján hatalmas kalapácsütésekkel összekapcsolták a nyakörvet, fuldokolva sírt, s csak annyit bírt mondani: "Fanyeső voltam Faverolles-ban." Aztán, egyre zokogva, fölemelte jobb kezét, és fokonként hétszer lejjebb és lejjebb eresztette, mintha egymás után hét különböző magasságban levő fejet érintene, s ebből a mozdulatból ki lehetett találni, hogy tettét, bármi volt is az, hét kisgyermek miatt követte el, akiket ruháznia és táplálnia kellett.

Elindult Toulonba. Huszonhét napi szekerezés után érkezett meg oda, nyakán a lánccal. Toulonban ráadták a vörös zubbonyt. Mindent eltöröltek eddigi életéből, még a nevét is. Nem volt többé Jean Valjean, csak a 24 601-es szám. Mi lett a nénjével? Mi lesz a hét gyermekkel? Kit érdekel, hogy mi lesz a tövénél elfűrészelt csemetefa maroknyi lombjával?

Mindennapos történet. Ezek a szegény élőlények, Isten e szánandó teremtményei, ezentúl támasz, vezető, menedék nélkül maradva, nekiindultak a vaksorsnak, ki tudja? talán mindegyik másfelé, és lassanként belevesztek abba a rideg ködbe, amelybe annyi magános sors süllyed, a zordon homályba, ahol oly sok boldogtalan fő tűnik el az emberi nem komor életútján. Elhagyták a honi tájat. Szülőfalujuk harangtornya elfeledte őket; a mezőiket környező határ elfeledte őket; néhány esztendei gályarabság után Jean Valjean maga is elfeledte mindezt. Szívének nyílt sebe helyén sebforradás támadt. Ennyi az egész. Touloni raboskodása alatt alighogy egyszer hallott a nénjéről. Gondolom, a negyedik év vége felé. Már nem tudom, mi úton-módon jutott az értesüléshez. Valaki, aki hazulról ismerte őket, látta nénjét Párizsban, a Saint-Sulpice-templom közelében lakott, egy hitvány sikátorban, a Le Geindre utcában. Már csak a legfiatalabb gyermeke volt vele, egy kisfiú. Hová lett a többi hat? Talán ő maga sem tudta. Minden reggel munkába ment, a Sabot utca 3. alatt levő nyomdába, ahol íveket hajtogatott és fűzött. Hat órára kellett ott lennie, télen már napkelte előtt. A nyomda épületében volt egy iskola, ide járatta hétéves fiacskáját. Csakhogy mivel a nyomdában hatkor kezdődött a munka, az iskola kapuját pedig csak hétkor nyitották ki, a gyermeknek egy óra hosszat az udvarban kellett várakoznia; télen egy teljes éjszakai órát fedél nélkül. A nyomdába nem engedték be, azt mondták, alkalmatlankodik. Reggelenként a munkások arra menőben látták a szegény kicsi jószágot, amint a kövezeten ülve majd eldőlt az álmosságtól, és nemegyszer a táskája fölé kuporodva el is bóbiskolt a sötétben. Ha esett, a vén portásné megkönyörült rajta. Bebocsátotta odújába, melyben nem volt más, mint egy rozoga heverő, egy rokka meg két faszék, s a kisgyerek ott aludt a sarokban, összebújva a macskával, hogy ne fázzon olyan nagyon. Hét órakor kinyitották az iskolát, bemehetett. Ennyit tudott meg Jean Valjean a családjáról. Amikor ezt elmondták neki, úgy hatott rá, mint egy villámlás, vagy mintha hirtelen kitárult volna egy ablak, hogy egy pillantást vethessen azokra, akiket szeretett, aztán minden bezárult előtte. Soha többé nem hallott róluk. Hírük sem jutott el hozzá, soha nem látta őket viszont, soha nem találkozott velük, és ebben a szomorú történetben sem fognak többé előfordulni.

Ennek a negyedik évnek a vége felé Jean Valjean megpróbálkozott a szökéssel. Ahogy ezen a gyászos helyen történni szokott, társai segítségére voltak. Sikerült meglépnie. Két napig szabadon kóborolt a mezőkön, ha ugyan szabadság az, mikor az embert üldözik, mikor minden percben hátranéz, minden neszre összerezzen, fél mindentől, a háztetőről gomolygó füsttől, az útjába akadó vándortól, a kutyaugatástól, a vágtató lótól, az óraütéstől, fél nappal, mert világos van, fél éjjel, mert sötét van, fél az úttól, az ösvénytől, a bozóttól, az elalvástól. Másnap este lefülelték. Harminchat órája nem evett és nem aludt. Ezért a vétkéért a tengerészeti törvényszék további három esztendőre ítélte, ez már nyolc év. A hatodik évben megint alkalma nyílt a szökésre. Élt is vele, de megint nem tudta véghezvinni szándékát. Hiányzott a névsorolvasásnál. Elsütötték az ágyút, s az éjjeli őrjárat megtalálta elbújva egy épülőfélben levő hajó tőkéje alatt. Az őröknek, akik megragadták, ellenszegült. Szökés és zendülés bűntettéért, a különleges törvény idevágó paragrafusa alapján újabb ötévi rabsággal sújtották, ebből kettőt dupla vasban kellett leülnie. Tizenhárom év. A tizedik évben ismét megkísérelte a szökést. Ezúttal is sikertelenül. Ezért a kísérletéért újabb három évre ítélték. Tizenhat év. Végre, azt hiszem, a tizenharmadik esztendőben egy utolsó kísérletet tett, és csak annyit ért el, hogy négyórai távollét után elfogták. Ezért a négy óráért három évet kapott. Összesen tizenkilenc év. 1815 októberében szabadult. 1796-ban került a gályára azért, mert bezúzott egy ablakot, és elvett egy kenyeret.

Helyénvaló itt egy rövid megjegyzés. Másodízben történik,[103] hogy a bűnözésre és törvényes megtorlásra vonatkozó tanulmányai során e könyv szerzője egy kenyér ellopásában találja meg az emberi sors összeomlásának eredetét. Claude Gueux is kenyeret lopott, akárcsak Jean Valjean. Egy angliai statisztika megállapítja, hogy Londonban öt lopás közül négynek az éhség a közvetlen oka.

Jean Valjean zokogott és reszketett, mikor megkezdte gályarabságát; érzéketlen volt, mikor kiszabadult. Akkori kétségbeesését komor elszántság váltotta fel.

Mi történt ebben a lélekben?



VII
A kétségbeesés mélységei

Kíséreljük meg elmondani.

A társadalom nem hunyhat szemet e dolgok fölött, hiszen ő az okozójuk.

Jean Valjean, mint mondottuk, tudatlan volt, de nem ostoba. Pislákolt benne valamelyes természet adta fény. A szerencsétlenségből is származik világosság; ez fokozta azt a halvány napsütést, mely elméjében derengett. A botütések alatt, a láncok közt, a sötétzárkában, a fáradalmas robotban, a gályára tűző nap perzselő forróságában, a fegyencek deszkapriccsén lelkiismeretét vizsgálta és gondolkozott.

Bíróvá avatta önmagát.

Legelőször önmaga fölött tartott ítélőszéket.

Beismerte, hogy nem ártatlan bárány, aki igazságtalanul bűnhődik. Bevallotta önmagának, hogy végletes és kárhozatos dolgot művelt; hogy talán nem is tagadták volna meg tőle azt a kenyeret, ha kéri; hogy jobb lett volna, ha akár mások könyörületétől, akár saját munkájától várja; hogy nem megdönthetetlen érv azt kérdezni: várhat-e valaki, ha éhezik? Mert először is nagyon ritka eset, hogy valaki a szó szoros értelmében éhen hal, meg aztán az ember, szerencséjére vagy szerencsétlenségére, úgy van alkotva, hogy testben-lélekben soká és sokat tud szenvedni, anélkül hogy belehalna; így hát tűrnie kellett volna tovább, azoknak a kisgyerekeknek is többet használt volna ezzel; őrültség volt, hogy ő, a szerencsétlen, gyönge ember, erőszakkal nyakon akarta ragadni az egész társadalmat, és azt képzelte, hogy lopással kimenekülhet a nyomorból; mindenesetre rosszul tette, hogy a nyomorból ugyanazon kapun akart kijutni, amely a gyalázatba visz - egyszóval hibázott.

De aztán ezt a kérdést vetette föl:

Vajon egyedül ő-e a hibás azért, hogy sorsa ily végzetesre fordult? Nem súlyos körülmény-e már maga az, hogy neki, a munkásnak, nem volt munkája, hogy hasztalan robotolt, és kenyér nélkül maradt? De meg ha elkövette és bevallotta is a bűnt, a büntetés nem volt-e kegyetlen és túlzott? Nem volt-e nagyobb a törvény visszaélése a megtorlásban, mint a bűnös visszaélése a bűn elkövetésében? Nem dobtak-e túlságosan nagy súlyt a mérleg egyik serpenyőjébe, abba, amelyik a bűnöst terheli? Vajon a büntetés túlsúlya nem törli-e el a vétket, és nem azt eredményezi-e, hogy a helyzet megfordul, a bűnös hibájának helyére a megtorlás hibája lép, a bűnösből áldozat, az adósból hitelező lesz, és a jog végérvényesen a jog megsértőjének ad igazat? Vajon ez a büntetés, amelyet a szökési kísérletek fokozatosan súlyosbítottak, nem vált-e végül is az erősebb merényletévé a gyöngébb ellen, a társadalom bűntényévé az egyénnel szemben, olyan bűnténnyé, amely mindennap újrakezdődött, és tizenkilenc évig tartott?

Föltette a kérdést: jogában áll-e az emberi társadalomnak, hogy tagjait egyaránt sújtsa egyfelől esztelen vigyázatlanságával, másfelől könyörtelen elővigyázatával, hogy egy szegény embert egyszer s mindenkorra odarögzítsen egy hiány és egy túlság közé, a munka hiánya és a vezeklés túlsága közé? Nem szörnyűséges-e, hogy a társadalom épp azokkal a tagjaival bánik így, akiket a vaksors a legmostohábban látott el javakkal, vagyis akik leginkább érdemelnének kíméletet?

E kérdések feltevésével és eldöntésével megbírálta a társadalmat, és kimondta rá az ítéletet.

Az ítélet gyűlöletre szólt.

Felelőssé tette sorsáért, amelyet el kellett szenvednie, és arra gondolt, hogy talán lesz idő, amikor nem fog habozni, hogy számon kérje a társadalomtól ezt a szenvedést. Megállapította, hogy a kár, amit ő okozott, nem áll arányban azzal a kárral, amit neki okoztak, minélfogva a rá kirótt büntetés, ha valójában nem is igazságtalan, mindenképpen méltánytalan.

A düh lehet esztelen és értelmetlen, valaki haragra lobbanhat igaz ok nélkül is; fölháborodni ellenben az szokott, akinek valamelyes igaza van. Jean Valjean fölháborodott.

Mert hiszen az emberi társadalom mindig csak rosszat tett vele. Mindig csak a bőszült ábrázatát látta, amelyet igazságszolgáltatásnak nevez, s amelyet azok felé mutat, akiket megfenyít. Az emberek csak azért nyúltak hozzá, hogy bántsák. Valahányszor érintkezésbe jutott velük, fájó ütés érte. Gyermekkora óta még anyjától, nővérétől sem kapott soha egy barátságos szót, egy jóakaró tekintetet. Szenvedéseken át lassanként arra a meggyőződésre jutott, hogy az élet nem más, mint háború, s hogy ebben a háborúban ő a legyőzött. Egyetlen fegyvere a gyűlölet volt. Eltökélte, hogy ezt a fegyvert a rabságban kiélesíti, és magával viszi, ha onnét kikerül.

Volt Toulonban egy fegyenciskola. Irgalmasrendiek oktatták a legszükségesebb ismeretekre a szerencsétlen rabok közül azokat, akiknek kedvük volt tanulni. Jean Valjean egyike volt a tanulni vágyóknak. Negyvenéves fővel kezdte az iskolába járást, megtanult írni, olvasni, számolni. Érezte, ha értelmét erősíti, azzal gyűlölete is erősödik. Egyes esetekben a tudás, az ismeret rosszal tetézi a rosszat.

Sajnos, de való, hogy miután törvényt ült a társadalom fölött, amely szerencsétlenné tette, elítélte a társadalom létrehozóját, a gondviselést is.

Ily módon ez a lélek a kínoztatás és rabszolgaság tizenkilenc esztendeje alatt emelkedett, de süllyedt is egyszersmind. Egyik oldalról világosság, a másikról sötétség férkőzött belé.

Jean Valjean, amint láttuk, nem volt természettől fogva rossz. Amikor a fegyházba került, még jó volt. Ott elítélte a társadalmat, és érezte, hogy gonosszá lesz; elítélte a gondviselést, és érezte, hogy istentelenné válik.

Nehéz megállni, hogy itt ne elmélkedjünk egy kicsit.

Lehetséges-e, hogy az emberi természet ily gyökeresen megváltozzon? Az embert, akit Isten jónak teremtett, rosszá teheti-e az ember? Újjáformálhatja-e a sors a lelket, és ha a sors rossz, lehet-e rosszá a lélek is? Vajon egy aránytalan sorscsapás súlya alatt elnyomorodhat-e a szív, válhat-e gyógyíthatatlanul torzzá és gyengévé, mint a gerincoszlop, ha túlságosan alacsony bolthajlás alatt kell görnyedeznie? Nincs-e minden emberi lélekben, nem volt-e Jean Valjean lelkében is egy isteni eredetű ősi szikra, amely olthatatlan ebben a világban s halhatatlan a túlvilágban, amely a jó hatására fejlődhet, éledhet, föllángolhat, tündökölhet, s amelyet a rossz sohasem képes egészen kioltani?

Súlyos és homályos kérdések. Az utolsóra minden fiziológus alkalmasint habozás nélkül nemmel felelt volna, ha Toulonban, a pihenés óráiban, melyek Jean Valjean számára a tűnődés órái voltak, látta volna ezt a zordon, komoly gályarabot, ahogy némán töprenkedve ült egy járgány hajtórúdján, keresztbe font karokkal, lánca végét, hogy le ne lógjon, zsebébe süllyesztve, ha látta volna a törvény e páriáját, aki haragban volt az emberekkel, a civilizáció e kárhozottját, aki elkeseredve nézte az eget.

Bizonyos, és nem is akarjuk leplezni, a fiziológus[104] gyógyíthatatlan bajt észlelt volna itt, talán sajnálta volna ezt az embert, akit a törvény beteggé tett, de meg se kísérelte volna a gyógykezelést; elfordította volna tekintetét e lélek sebeiről, és mint Dante a pokol kapujáról,[105] letörölte volna erről az életről azt a szót, amelyet pedig Isten ujja minden ember homlokára odaírt, ezt a szót: Remény!

Vajon maga Jean Valjean tisztában volt-e annyira saját lelkiállapotával, amennyire elemzésünkkel világossá igyekeztünk tenni az olvasóink számára? Fölismerte-e kialakulásuk után, és már előbb, kialakulásuk során, azokat a tényezőket, melyekből erkölcsi nyomorúsága adódott? Vajon ez a nyers, tanulatlan ember számot tudott-e adni magának arról a gondolatmenetről, amelynek lépcsőfokain fölemelkedett, és leszállt ama gyászos képekig, melyek már évek óta elméjének belső láthatárán sorakoztak? Tudatában volt-e mindannak, ami benne végbement, és ami keblében háborgott? Nem merjük állítani; de nem is hisszük. Sokkal tájékozatlanabb volt, semhogy mégoly sok balszerencse után is ne maradt volna benne sok homály. Olykor valójában azt se tudta, mit érez. Jean Valjean sötétben élt, sötétben szenvedett, sötétben gyűlölt; azt lehetne mondani, önmagában gyűlölködött. Megszokta ezt a homályt, tapogatózva járt benne, mint egy vak, egy álmodó. Időnként azonban, belső vagy külső indítékból, harag rázta meg, felgyülemlett benne a szenvedés, sápadt és gyors villám cikázott át a lelkén, és hirtelen valami iszonytató fénnyel világította meg körülötte, előtte és mögötte sorsának borzalmas meredélyeit és komor távlatait.

A villám kilobbant, újra éj lett, és ő már megint nem tudta, hol van.

Az ilyen természetű büntetések könyörtelen, vagyis lélekölő nyomása alatt az ember - valamilyen bárgyú átlényegüléssel - vadállattá változik. Néha vérengző dúvaddá. Jean Valjean konokul megismételt szökési kísérletei eléggé bizonyítják, mily különös barázdákat szánt az emberi lélekben a törvény. Jean Valjean annyiszor ismételte volna meg ezeket a merőben céltalan és eszeveszett kísérleteket, ahányszor csak alkalma adódott volna, egy pillanatig sem fontolgatva a várható eredményt és addig szerzett tapasztalatait. Kitört, mint a farkas, ha nyitva találja ketrecét. Az ösztön biztatta: menekülj! Az értelem azt súgta volna neki: maradj! A kísértés azonban oly erős volt, hogy elnémította az okoskodást; csak az ösztön beszélhetett. Csak az állat cselekedett. Valahányszor elfogták, a szigorú bánásmód csak még jobban megvadította.

Nem szabad elhallgatnunk még valamit: oly hatalmas testi ereje volt, hogy egyetlen rabtársa sem közelítette meg. A fárasztó munkában, kötélvontatásban, járgányhúzásban Jean Valjean fölért négy emberrel. Néha óriás súlyokat emelt és cipelt, alkalomadtán emelőgépet helyettesített erejével. El is nevezték a társai Hórukk Jankónak. Egy ízben, mikor a touloni városháza erkélyét tatarozták, az erkélyt tartó remek, Puget[106] faragta kariatidák egyike meglazult, és már-már lezuhanóban volt. Jean Valjean, aki épp ott volt, vállával tartotta a kariatidát mindaddig, amíg a munkások nem jöttek.

Ügyessége még az erejénél is nagyobb volt. Némelyik gályarab, aki folyton szökésen töri a fejét, végül valóságos tudománnyá fejleszti az erővel párosult ügyességet. Az izmok tudománya ez. Titokzatos statika, amelyet a rabok - a legyek és madarak örök irigyei - naponta gyakorolnak. Megmászni egy függőleges síkot, támaszpontokat találni ott, ahol más alig lát kiemelkedést, Jean Valjeannak gyerekjáték volt. Ahol egy falszögletre akadt, hátának és térdhajlásainak megfeszítésével, könyökét és sarkát a kő érdes felületéhez szorítva, szinte bűvész módra fönt termett a harmadik emeleten. Néha fölmászott így egészen a fegyház tetejéig.

Keveset beszélt. Ritkán nevetett. Valami rendkívüli dolognak kellett történnie, hogy évente egyszer-kétszer kicsalja belőle azt a gyászos fegyencnevetést, amelyben mintha a sátán kacaja visszhangozna. Aki látta, azt hihette, hogy valami borzalmas dolog szemléletében van elmerülve.

Valóban el volt mélyedve teljesen.

Gyarló természetének és meggyötört értelmének beteges észleletein keresztül úgy érezte, hogy valami szörnyűség nehezedik rá. Sűrű és fakó félhomályban vánszorgott, s valahányszor megfordult és fölpillantani próbált, mindannyiszor félelemmel vegyes düh fogta el, mert rettentő meredélyek közt, beláthatatlan magasságban törvények, előítéletek, emberek és tények ijesztő zsúfoltságát látta maga fölött; körvonalait nem tudta megkülönböztetni, rengeteg tömegével megrémítette, s ez egészében nem volt más, mint az a csodálatos piramis, amit úgy hívunk: civilizáció. E torlódó és formátlan összevisszaságból itt-ott, hol közel, hol távol, hozzáférhetetlen fennsíkokon ki tudott venni egyes csoportokat, egy-egy élesen megvilágított részletet, itt a főporkolábot a botjával, ott a zsandárt a kardjával, amott a püspöksüveges érseket, és legfölül, valamilyen napkorong közepén, a megkoronázott, tündöklő császárt. Úgy rémlett neki, ez a távoli ragyogás nemhogy eloszlatná, hanem még gyászosabbá teszi éjszakáját. Mindezek a dolgok, törvények, előítéletek, tények, emberek azzal a bonyolult és rejtélyes mozgással jártak-keltek fölötte, amelyre Isten kényszeríti a civilizációt, valamilyen nyugodt kegyetlenséggel és kérlelhetetlen közönnyel ráléptek, és eltiporták őt. A balsors legmélyére zuhant lelkek, akiket elnyelt a feneketlen örvény, amelyben már nem lát a szem, a törvény számkivetettjei úgy érzik, hogy egész súlyával rájuk nehezedik az emberi társadalom, amely bámulatos annak, aki kívülről szemléli, de rettenetes annak, aki alája kerül.

Ebben a helyzetben Jean Valjean eltűnődött, s vajon milyen lehetett a tűnődése?

Ha a kölesszem a malomkő alatt tudna gondolkozni, az gondolhatná azt, amit Jean Valjean gondolt.

Mindezek a dolgok, ezek a kísérteties valóságok, ezek a valószerű agyrémek végül valamilyen kifejezhetetlen lelkiállapotot idéztek föl benne.

A fegyencmunka közben olykor hirtelen megállt. Gondolkozni kezdett. Értelme, mely érettebb is, zavarosabb is volt, mint azelőtt, föllázadt. Mindaz, ami vele történt, mindaz, ami körülvette, lehetetlennek tűnt föl előtte. Azt mondta magában: ez csak álom. Ránézett a porkolábra, aki ott állt néhány lépésnyire; a porkoláb kísértet volt; egyszerre a kísértet megütötte a botjával!

A látható természet őneki alig létezett. Szinte azt lehetne mondani, hogy Jean Valjean számára nem volt se napsütés, se szép nyár, se tündöklő égbolt, se harmatos áprilisi hajnal. Lelkébe valami pinceablakon át szűrődött világosság.

Hogy végezetül összefoglaljuk, ami összefoglalható és tényleges eredményként szűrhető le mindabból, amit a fentebbiekben jeleztünk, elég, ha annyit állapítunk meg, hogy Jean Valjeant, az ártalmatlan faverolles-i fanyesőt, a félelmes touloni gályarabot, tizenkilenc év alatt a fegyház jellemalakító hatása kétféle gonosztettre tette képessé: először hirtelen, meggondolatlan, kábult ösztönösséggel elkövetett gonosztettre, mintegy megtorlásul az elszenvedett bántalmakért; másodszor súlyos, komoly, előre megfontolt, a balsorsban fogant téveszméken alapuló gonosztettre. Eltökélései során keresztülment azon a három útszakaszon, amelyeket csak bizonyos veretű jellemek tudnak befutni; az okoskodás, az elszánás, a megátalkodottság szakaszain. Állandóan ösztönözte a felháborodás, az elkeseredés, az őt ért méltánytalanságok mély átélése, s a haragos indulat még a jók, ártatlanok és igazlelkűek ellen is, ha ugyan vannak ilyenek. Minden gondolata az emberi törvény gyűlöletéből indult ki, és oda tért vissza; ez a gyűlölet, ha valamilyen gondviselésszerű esemény meg nem akasztja kifejtésében, idővel a társadalom, aztán az emberi nem, aztán a teremtett világ gyűlöletévé fajul, és valami tétova, szüntelen, vad vágyban nyilvánul meg, hogy kárt tegyen valamely élőlényben, bárki legyen az. Látni való, hogy az útlevél nem ok nélkül minősítette Jean Valjeant nagyon veszedelmes embernek.

Ez a lélek évről évre lassan, de biztosan egyre jobban kiszáradt. Ha száraz a szív, száraz a szem is. Mikor Jean Valjean elhagyta a fegyházat, teljes tizenkilenc év óta egyetlen könnyet sem ejtett.



VIII
Hullám és árnyék

Egy ember a tengerbe esett!

Mindegy! A hajó nem áll meg. A szél fú, a sötét naszád kénytelen folytatni útját. Megy tovább.

Az ember eltűnik, majd felbukkan, elmerül, majd újra felszínre jut; karját nyújtogatva segítségért kiált, nem hallják meg. A hajót a szél nyomása recsegteti, küszködve manőverez, a matrózok és az utasok meg se látják a szerencsétlen fuldoklót; feje csak egy pont a hullámrengetegben.

Kétségbeesett üvöltése föl-fölcsap a mélyből. Félőrülten nézi a kísértetként tovatűnő vitorlát. Nézi, ahogy távolodik, halványul, egyre kisebb lesz. Az imént még ő is ott volt a hajón, a legénységhez tartozott, a többiekkel járt-kelt a fedélzeten, jutott neki is levegő, napsütés, élő ember volt. És most mi történt vele? Elcsúszott, kibukott, vége.

Ott hányódik a szörnyűséges víztömegben. Lába alatt kavargó áramlás. A széltől korbácsolt, foszlányokra tépett habok iszonytatón körülnyaldossák, az örvény magával sodorja, hullámrongyok csapdosnak át a feje fölött, tajtékcsürhe köpköd az arcába, hömpölygő vízárkok félig elnyelik; valahányszor alámerül, éjsötét mélységek fogadják be; ismeretlen, undok növényzet kapja el, belécsimpaszkodik, magával húzza; úgy érzi, maga is örvénnyé, a tajtékzó ár részévé válik, a hullámok labdáznak vele; keserűt nyel, a galád óceán mindenáron meg akarja fullasztani, a mérhetetlen víztömeg csúfot űz haláltusájából. Mintha a víz fenekéig gyűlölet volna.

Mégis küzd az életéért, próbál védekezni, felszínen tartani magát, erejét megfeszítve úszik. Hamar kimerülő szegény ereje harcra kél a kimeríthetetlen őselemmel.

Hol is a hajó? Ott messze. Alig látszik már a láthatár fakó ködében.

Zúgó szélrohamok söprik neki a habtajtékot. Föltekint, és csak a felhők gomolygását látja. Végkimerülésében tanúja a végtelen tenger eszeveszett tombolásának. Halálosan gyötri ez az őrület. Emberi fülnek idegen bömbölést hall, mely mintha földöntúlról, valami ismeretlen, rémséges másvilágról támadna.

A fellegek közt madarak lebegnek; mint angyalok az emberi gyötrelmek fölött, de mit tehetnek érte? Dalolva szállnak úszó repüléssel, mialatt ő kínlódva hörög.

Eltemetve érzi magát két végtelenség, az óceán és az égbolt közt: amaz a sír, emez a szemfedő.

Leszáll az éj, már órák óta úszik, ereje fogytán van. A hajó, az a távoli valami, amelyen emberek vannak, tovatűnt. Ő egyedül van a sötétedő, félelmetes örvényben, elmerül, merevedő tagokkal vonaglik, a láthatatlanság homályos szörnyeit érzi maga fölött, segítségért kiált.

Emberek nincsenek már; hol az Isten?

Kiált. Segítség! Segítség! Mindegyre kiáltoz.

Semmi sincs a láthatáron. Semmi sincs az égen.

Hasztalan esdekel az űrhöz, a hullámhoz, a hínárhoz, a zátonyhoz: süket minden. Könyörög a viharnak; a vihar nem hallgat rá, csak a végtelennek engedelmeskedik.

Körülötte a sötétség, a köd, a magány, a viharzó, kába tombolás, a bőszült tenger véget nem érő hömpölygése. Benne rémület és kimerültség. Alatta a reménytelen pusztulás. Nincs mibe kapaszkodjon. A sötét viszontagságokra gondol, amelyek a határtalan homályban várják a holttestét. A borzalmas hideg megbénítja. Összeszorítja gémberedett kezét, és a semmibe markol. Száguldó felhők, süvítő forgószelek, haszontalan csillagok! Mit tegyen? Csüggedten elhagyja magát, halálos fáradtan beletörődik az elmúlásba, történjék, aminek történnie kell, elernyed, és elnyeli a határtalan, gyászos mélység.

Ó, könyörtelen száguldása az emberi társadalomnak! Hány embert, hány lelket veszejt el útközben! Óceán, amelybe mindenki belefullad, akit a törvény elejt. Ó, erkölcsi halál!

Tenger a társadalom irgalmatlan éjszakája, melybe a büntető igazságszolgáltatás taszítja elítéltjeit. Tenger a véghetetlen nyomor.

Ez örvény sodrában tetemmé válhat a lélek. Ki fogja feltámasztani?



IX
Új keserűségek

Amikor eljött a szabadulás órája, amikor meghallotta ezt a különös szót: szabad vagy, alig hitt a fülének, oly rendkívüli volt a pillanat. Hirtelen fénylő sugár hatolt belé, az élők igazi fénysugara. De az a sugár gyorsan megsápadt. Jean Valjean elkáprázott a szabadság gondolatától. Azt hitte, új élet vár rá. De csakhamar látnia kellett, milyen az a szabadság, amelyhez sárga útlevelet mellékelnek.

És még mennyi keserűség érte! Úgy számította, hogy gályarabságban töltött évei alatt százhetvenegy frank munkabére gyűlt össze. Az igazság kedvéért meg kell jegyezni, hogy megfeledkezett a vasár- és ünnepnapi kényszerpihenőkről, amelyek tizenkilenc esztendő alatt huszonnégy frankkal csökkentették a keresetét. Bármint volt is, különféle levonások után százkilenc frank tizenöt soura leolvadt összeget adtak oda neki távozásakor.

Nem értette a dolgot, úgy érezte, megrövidítették. Vagy mondjuk ki kereken: hogy meglopták.

A szabadulását követő napon Grasse-ban egy narancsvirág-pároló kapuja előtt munkásokat pillantott meg, amint árukötegeket raktak le. Ajánlkozott, hogy segít nekik. A dolog sürgős volt, elfogadták. Nekifogott a munkának. Értelmes, erős, ügyes volt, tőle telhetően igyekezett, a gazda elégedettnek látszott. Mialatt dolgozott, arra ment egy csendőr, észrevette, felszólította, hogy igazolja magát. Meg kellett mutatnia a sárga útlevelet. Ezután folytatta munkáját. Kevéssel előbb megkérdezte az egyik munkástól, mennyi a napszám. Az azt felelte: harminc sou. Este, minthogy másnap tovább kellett mennie, odament a gazdához, kérte, hogy fizesse ki. A gazda egy szót se szólt, és tizenöt sout adott neki. Ő ezt kevesellte. "Neked ennyi is elég" - volt a válasz. Nem akarta annyiban hagyni, mire a gazda a szeme közé nézett, és azt mondta: "Kuss, börtöntöltelék!"

Megint úgy érezte, hogy meglopták.

A társadalom, az állam a keresményéből történő levonásokkal nagyban lopta meg. Most az egyénen volt a sor, aki kicsiben lopta meg.

A szabadulás nem jelent megkönnyebbülést. Az embert kiengedik a gályarabságból, de az elítéltetés súlyát tovább cipeli.

Ez történt vele Grasse-ban. Hogy Digne-ben hogyan fogadták, azt már láttuk.



X
Az ébredés

Mikor a székesegyház órája hajnali kettőt ütött, Jean Valjean fölébredt.

Az ébresztette fel, hogy az ágy túlságosan jó volt. Idestova húsz éve nem aludt vetett ágyban, s noha nem vetkőzött le, az érzés szokatlanabb volt, semhogy ne zavarta volna meg álmát.

Több mint négy órát aludt. Elmúlt a fáradtsága. Megszokta, hogy pihenésre ne fordítson sok időt.

Kinyitotta szemét, körülpillantott a sötétben, azután lehunyta pilláit, próbált megint elaludni.

Zaklatott nap után, mikor sokféle élmény foglalkoztatja az elmét, az ember elalhat, de ha egyszer fölébredt, nemigen tud elaludni. Az álom könnyebben jön, mint ahogyan visszatér. Jean Valjean is így volt vele. Nem jött szemére álom, gondolkozni kezdett.

Olyan pillanat volt ez, amikor az eszmélet zavaros. Valami kusza sürgés-forgás indult meg az agyában. Régi és új emlékei összevissza kavarogtak, tétován egymást keresztezték, eltorzultak, mértéktelenül megnagyobbodtak, aztán egyszerre eltűntek, mintha háborgó mocsárvízben merültek volna el. Sok gondolata támadt, de volt egy, amely folyton vissza-visszatért, és elűzte a többit. Mindjárt megmondjuk, mi volt ez a gondolat: észrevette a hat pár ezüst evőeszközt és a nagy merőkanalat, amit Magloire-né az asztalra tett.

Ezek a tárgyak nem mentek ki fejéből. Itt vannak, mindössze pár lépésnyire. Amikor idejövet áthaladt a szomszéd szobán, az öreg szolgáló épp akkor rakta be az ezüstneműt az ágyfejnél levő kis faliszekrénybe. Jól megjegyezte magának ezt a szekrényt. Mindjárt jobbra, ahogy az ember az ebédlőből belép. Tömör, régi ezüstnemű. A nagykanállal együtt megérhet legalább kétszáz frankot. Kétszeresét annak, amit tizenkilenc év alatt keresett. Igaz, több lett volna ez a kereset, ha az adminisztráció meg nem lopja.

Elméje jó óra hosszat ide-oda hánytorgott, s volt ebben némi belső harc. A toronyóra hármat ütött. Kinyitotta a szemét, hirtelen felült, karját kinyújtotta, és tapogatózva megkereste a hátizsákját, amelyet este az alkóv egyik sarkába lökött, aztán kifelé fordult, lábát a padlóra tette, s maga se tudta, hogyan, ott ült az ágya szélén.

Kis ideig tűnődve maradt ebben a helyzetben, amely balsejtelmet ébresztett volna bárkiben, aki így látja őt a sötétben, egyedül ébren az alvó házban. Egyszerre lehajolt, lehúzta a cipőjét, és csendesen az ágy melletti gyékényre helyezte. Aztán ismét gondolataiba merülve, mozdulatlanul ült.

E borzalmas tűnődés közepette szünet nélkül keringtek agyában az imént említett ólomsúlyú gondolatok. Közben anélkül, hogy az okát tudta volna, a félálom gépies makacsságával, egy Brevet nevű volt fegyenctársára is gondolt, akinek nadrágját csak egy fél nadrágtartó tartotta. Ennek a pamutból kötött nadrágtartónak kockás mintáját folyton maga előtt látta.

Így maradt volna mozdulatlanul, ki tudja, meddig, talán napkeltéig is, ha az óra nem üt megint egyet - negyedet vagy felet. Ez az óraütés mintha azt mondta volna: Rajta!

Fölállt, egy pillanatig habozott és hallgatózott; teljes csend volt a házban. Ekkor apró léptekkel egyenest az ablak felé indult. Az éj nem volt nagyon sötét. A telihold előtt nagy felhődarabokat kergetett a szél. Ettől künn homály és világosság váltogatta egymást, benn a szobában pedig valami szürkületféle derengett, amely elég volt a tájékozódásra. Ez a szürkület, ahogy a felhőjárás miatt váltakozva gyengült és erősödött, ahhoz a fakó világossághoz hasonlított, mely a pinceablakon szűrődik be, amikor járókelők jönnek-mennek előtte. Jean Valjean jól szemügyre vette az ablakot. Rács nem volt rajta, a kertre nyílt, és ahogy vidéken szokás, kis retesszel záródott. Kinyitotta, de mivel hirtelen metsző hideg áradt be rajta, nyomban megint becsukta. Nézte a kertet, inkább fürkésző, mint szemlélődő tekintettel. A kert fehér kőkerítése eléggé alacsony volt, könnyen át lehetett mászni rajta. Mögötte, a háttérben, egyenlő távolságban következő fák lombkoronáit pillantotta meg, ami arra vallott, hogy a falon túl valamilyen fasor vagy fásított utca húzódik.

Szemléje végeztével elszánt mozdulatot tett, visszament az alkóvba, fogta a hátizsákját, belenyúlt, kivett belőle valamit, az ágyra tette, cipőjét egyik zsebébe dugta, a hátizsákot összehurkolta és vállára vetette, sapkáját szemére húzta, botját tapogatózva megkereste és az ablakmélyedésbe támasztotta, aztán visszament az ágyhoz, és eltökélten megmarkolta azt a tárgyat, amelyet az előbb odatett. Kurta vasrúdféle volt, egyik végén tőrszerűen kihegyezve.

A sötétben bajos lett volna kivenni, mi célra készült ez a vasdarab: emelőrúdnak-e vagy bunkónak. Nappal látni lehetett volna, hogy nem volt egyéb, mint bányász-fáklyatartó. Akkoriban a fegyenceket néha kőfejtésre alkalmazták a Toulont környező dombokon, s nem volt ritkaság, hogy bányászszerszámok kerültek a kezükbe. A bányászok fáklyatartója tömör vasból van, alul hegyes csúcsban végződik, hogy be lehessen ütni a sziklába.

Jean Valjean jobb kezébe fogta a fáklyatartót, és lélegzetét visszafojtva, lábujjhegyen indult a szomszéd szoba felé, mely, mint tudjuk, a püspök szobája volt. Az ajtót betámasztva találta. A püspök nem csukta be.



XI
A gonosztett

Jean Valjean hallgatózott. Semmi nesz.

Belökte az ajtót.

Ujja hegyével könnyedén lökte meg, alattomos, nyugtalan óvatossággal, mint mikor a macska be akar osonni valahova.

Az ajtó engedett a nyomásnak, és halkan, alig észrevehetően elmozdult, úgyhogy a rés kissé szélesebb lett.

Várt egy pillanatig, aztán megint meglökte az ajtót, valamivel bátrabban.

Az ajtó ismét zajtalanul engedett. A rés most már eléggé tág volt, hogy beférhessen rajta. De közvetlenül az ajtó mellett, azzal kényelmetlenül szöget alkotva, egy asztalka állt, és elrekesztette a járást.

Jean Valjean fölismerte a nehézséget. Az ajtórést okvetlenül még jobban ki kell tágítani.

Elszánta magát, és harmadszor is meglökte az ajtót, erélyesebben, mint előbb. Most azonban a rosszul olajozott ajtósarok hosszan, rekedten megcsikordult a sötétben.

Jean Valjean összerezzent. A sarokvas csikorgása élesen és félelmetesen ütötte meg a fülét, mint a végítélet harsonája.

Az első pillanat lidérces nagyításában szinte úgy rémlett neki, hogy az ajtósarok megelevenedik, és egyszerre valami rettentő élet szállja meg, ugat, mint a kutya, hogy figyelmeztesse, felriassza a ház alvó lakóit.

Reszketve, megdermedve állt, lábujjhegyéről sarkára ereszkedett. Erei lüktetését úgy érezte, mintha két kalapács verdesné a halántékát, s a lélegzete úgy süvítene elő a melléből, mint barlangból kitörő szélroham. Lehetetlen - gondolta -, hogy a dühös ajtósarok pokoli lármája ne reszkettesse meg a házat, mint valami földrengés; az ajtó, melyet meglökött, rémülten segítségért kiáltott; az aggastyán fölkel, a két öreg nő sikoltozni kezd, a szomszédok segítségül sietnek; negyedórán belül összeszalad a város, és talpon lesz a csendőrség. Egy pillanatig azt hitte, el van veszve.

Ott állt egy helyben, megkövülve, mint a sóbálvány, moccanni sem mert.

Néhány perc telt el. Az ajtó egészen tárva volt. Megkockáztatta, hogy beleskeljen a szobába. Nem látott mozgást. Hallgatózott. Senki sem moccant a házban. A rozsdás ajtósarok zaja senkit föl nem ébresztett.

Túl volt az első veszélyen, de bensőjében még szörnyű izgalom dúlt. Mégse hátrált meg. Az imént, mikor veszve érezte magát, akkor se hátrált meg. Csak azon járt az esze, hogy mennél előbb végezzen.

Megmozdult, és átlépte a küszöböt.

A szobában teljes volt a nyugalom. Itt-ott elmosódott, határozatlan formák tünedeztek elő. Ami nappal iratokkal, nyitott fóliánsokkal, könyvgarmadákkal megrakott asztal, ruhákkal megrakott karosszék, imazsámoly volt, az most csupa sötét szögletnek és fehéres foltnak látszott. Jean Valjean óvatosan előreosont, vigyázva, hogy bútorokba ne ütközzön. A szoba hátteréből a püspök egyenletes, nyugodt lélegzetvételét hallotta.

Egyszerre megállt. Ott volt az ágy mellett. Hamarább ért oda, mint hitte volna.

A természet néha valamilyen komor és okos kiszámítottsággal avatkozik tényeivel és jelenségeivel cselekedeteinkbe, mintha csak gondolkodóba akarna ejteni bennünket. Majdnem félórája sűrű felhő borította az eget. Abban a pillanatban, amikor Jean Valjean megállt az ágy előtt, a felhő, mintha szántszándékkal tenné, szétfoszlott, és egy holdsugár tűzött be a keskeny ablakon, megvilágítva a püspök halvány arcát. A püspök békésen aludt. A hideg alpesi éjszakák miatt csaknem teljesen felöltözve feküdt az ágyban, barna gyapjúköntösben, amely csuklóig takarta karjait. Feje az alvás lankadt tartásában hátravetve pihent a vánkoson; pásztorgyűrűs keze, mellyel annyi jó és kegyes cselekedetet művelt, lelógott az ágyról. Arcán az elégedettség, a remény, az üdvösség sejtelmes kifejezése világlott. Több volt ez mosolynál, szinte már sugárzás. Homlokára valami láthatatlan fényforrás kimondhatatlan tündöklést vetített. Az igazak lelke az álomban egy titokzatos mennyországot szemlél.

Ennek a mennyországnak visszfénye ragyogta be a püspököt.

Ugyanakkor valami átlátszó tündöklés, mert benne volt ez a mennyország: a lelkiismerete.

Ahogy a holdsugár, hogy úgy mondjuk, fölébe áradt ennek a belső világosságnak, az alvó püspököt mintegy dicsfény lengte körül. De ez a dicsfény szelíd volt, rejtelmes félhomály fátyolozta. Az égen úszó hold, a szunnyadó természet, a kert, melyben szellő se rezdült, a néma ház, az óra, a pillanat csendje kimondhatatlan ünnepélyességgel tetézte a bölcs férfi tiszteletre méltó pihenését, fenséges, szelíd glóriával szőtte be ősz haját, lehunyt szemét, orcáját, amely csupa remény, csupa bizakodás volt, ezt az aggastyánfejet, ezt a gyermeki szendergést.

Volt valami isteni ebben a tudtán kívül oly magasztos emberben.

Jean Valjean mozdulatlanul állt a homályban, kezében a vas fáklyatartó, s megdöbbenve nézte a sugárzó aggastyánt. Soha nem látott ehhez foghatót. Ez a nagy bizalom megijesztette. Nincs nagyszerűbb látványa az erkölcsi világnak, mint a földúlt, nyugtalan lelkiismeret, ahogy egy rossz cselekedet küszöbére érve, az igaz ember alvását szemléli.

Homályosan, de ellenállhatatlanul érezte, hogy ebben az alvásban, ebben az elszigeteltségben, olyan valaki közvetlen közelében, mint ő, van valami fenséges.

Senki sem mondhatta volna meg, még ő maga sem, mi megy végbe benne. Aki megkísérelné, hogy erről számot adjon, annak el kellene képzelnie a létező legerőszakosabb mellett a létező legszelídebbet. Még az arca sem árult el semmi határozottat. Valami riadt meglepődés látszott rajta. Nézett és bámult. Semmi több. De hogy mit gondolt, azt kitalálni lehetetlenség lett volna. Egy bizonyos: meg volt rendülve, és meg volt zavarodva. De mifajta volt ez a megilletődés?

Tekintetét nem vette le az aggastyánról. Az egyetlen, amit tartása és arca világosan elárult, valami különös tétovázás volt. Mintha habozott volna két mélység, a kárhozat és az üdvözülés közt. Egyaránt késznek látszott szétzúzni ezt a koponyát, vagy megcsókolni ezt a kezet.

Kisvártatva lassan homlokához emelte bal kezét, levette sapkáját, aztán a kéz lehanyatlott, és Jean Valjean baljában sapkáját, jobbjában a vasbunkót tartva, szilaj fején felborzolódott hajjal, ismét gondolataiba merült.

A püspök tovább aludta békességes álmát ez ijesztő tekintet alatt.

A holdfényben reszketegen megcsillant a kandallón a feszület, mely mintha mindkettejükre kitárta volna karját, áldón az egyik, megbocsátón a másik felé.

Jean Valjean hirtelen homlokára húzta sapkáját, aztán, gyorsan elhaladva az ágy mellett, a püspökre rá se nézve, egyenest a szekrénynek tartott, amelyet meglátott az ágy fejénél; fölemelte a fáklyatartót, mintha a zárat akarná vele kifeszíteni; de a kulcs benne volt a zárban. Kinyitotta a szekrénykét. Az első, ami szemébe ötlött, az ezüstneműt tartalmazó kosár volt. Kivette, aztán nagy léptekkel, óvakodás nélkül, a zajjal se törődve, áthaladt a szobán, az ajtónál termett, visszament a házikápolnába, kinyitotta az ablakot, megragadta botját, átvetette magát a földszinti ablakpárkányon, az ezüstneműt betette a hátizsákba, a kosarat elhajította, keresztülszaladt a kerten, tigrisszökéssel átugrotta a kőfalat, és futásnak eredt.



XII
A püspök dolgozik

Másnap hajnalban Bienvenu méltóságos úr a kertjében sétált, amikor nagyon izgatottan kiszaladt hozzá Magloire-né.

- Püspök úr, püspök úr - kiabált -, nem tudja nagyságod, hol van az ezüstneműs kosár?

- De igen, tudom - mondta a püspök.

- Jézus neve legyen áldott! - folytatta az asszony. - Nem tudtam elképzelni, hová lehetett.

A püspök az egyik virágágyból vette föl a kosarat. Most odaadta Magloire-nénak.

- Tessék, itt van.

- Hogyhogy? - hökkent meg Magloire-né. - De hiszen üres! Hát az ezüstnemű?

- Vagy úgy! Maga az ezüstneműt keresi? Arról nem tudok.

- Szentséges Atyaisten! Ellopták! Az a tegnap esti ember lopta el!

És ebben a szempillantásban, öregasszony létére meglepő fürgeséggel, a kápolnába futott, benézett az alkóvba, és visszament a püspökhöz. A püspök lehajolt, és sóhajtva nézett egy kalánfű-palántát, amelyet a virágágyra esett kosár összetört. Magloire-né kiáltására fölegyenesedett.

- Méltóságos úr, az ember eltűnt! Ellopta az ezüstöt!

Ahogy így jajveszékelt, pillantása a kert egyik sarkára tévedt, ahol látni lehetett a mászás nyomait. A fal párkánydísze letörött.

- Tessék nézni! Arra szökött. Átugrott a falon a Cochefilet utcába! Ó, a gyalázatos! Ellopta az ezüstünket!

A püspök egy pillanatig szótlanul állt, aztán komolyan ránézett Magloire-néra, és szelíden mondta:

- Először is, miénk volt az az ezüst?

Magloire-nénak elállt a szava a megdöbbenéstől.

Pillanatnyi csend lett, aztán megszólalt a püspök:

- Magloire-né, máris túl sokáig és jogtalanul tartottam magamnál ezt az ezüstholmit. A szegényeket illette. És ugyan ki volt az az ember? Nyilván szegény ember.

- Jézusom! - bizonykodott Magloire-né. - Nem magam miatt beszélek, nem is a kisasszony miatt. Nekünk igazán mindegy. Hanem méltóságod miatt. Mivel fog most már enni a méltóságos úr?

A püspök csodálkozva nézett rá.

- Ugyan! Hát nincs ónból való evőeszköz?

Magloire-né vállat vont.

- Az ónnak szaga van.

- Akkor hát bádogból.

Magloire-né sokatmondó fintort vágott.

- A bádognak íze van.

- Jó, majd eszünk fakanállal és favillával.

Néhány perc múlva leült reggelizni ugyanahhoz az asztalhoz, amelynél előző este Jean Valjeannal vacsorázott. Reggelizés közben a húga egy szót sem szólt, Magloire-né pedig magában dohogott. Bienvenu úr jókedvűen megjegyezte, hogy még fakanálra és favillára sincs szükség, ha az ember egy darab kenyeret akar tejbe mártogatni.

- Micsoda gondolat! - zsörtölődött Magloire-né, miközben ide-oda járt. - Szállást adni egy ilyen embernek! Méghozzá odafektetni saját szobája mellé! Még szerencse, hogy csak lopott! Szent Isten! Elgondolni is borzalom!

A püspök és húga épp föl akart kelni az asztaltól, amikor kopogtatás hallatszott.

- Szabad - mondta a püspök.

Kinyílt az ajtó. Különös és izgatott csoport jelent meg a küszöbön. Három férfi a gallérjánál tartott egy negyediket. Hárman csendőrök voltak. A negyedik Jean Valjean.

Egy csendőr őrmester, aki a csoport vezetőjének látszott, az ajtóból előrelépett, és katonás tisztelgéssel állt meg a püspök előtt.

- Méltóságos úr...

Jean Valjean, aki komoran és leverten állt, erre a szóra felkapta a fejét.

- Méltóságos úr! - mormogta. - Hát nem a plébános...

- Csönd! - szólt rá az egyik csendőr. - Ez itt a püspök úr őméltósága.

Eközben Bienvenu úr, oly élénken, ahogy magas korától kitelt, odalépett a csoporthoz.

- Á, ön az! - kiáltott fel, Jean Valjeanra tekintve. - Nagyon örülök, hogy látom. Igen ám, de én a gyertyatartókat is önnek adtam. Azok is ezüstből vannak, bizonyára megkaphat értük kétszáz frankot. Miért nem vitte el a gyertyatartókat az evőeszközökkel együtt?

Jean Valjean kerekre nyitotta a szemét, és ahogy a püspökre nézett, azt a kifejezést semmilyen emberi nyelv le nem írhatja.

- Így hát igaz, méltóságos úr - szólt a csendőr őrmester -, amit ez az ember állít? Találkoztunk vele. Úgy ment, mint aki eliszkol. Megállítottuk, kíváncsiak voltunk, mit visz. Ezeket az evőeszközöket...

- És azt mondta - vágott közbe mosolyogva a püspök -, hogy egy öreg pap bácsitól kapta, akinél éjszakára megszállt. Értem már. És önök visszahozták? Tévedés volt.

- Eszerint útjára bocsáthatjuk? - kérdezte az őrmester.

- Természetesen - válaszolt a püspök.

A csendőrök elengedték Jean Valjeant, aki hátratántorodott.

- Igazán szabadon eresztenek? - kérdezte csaknem artikulátlan hangon, mint aki álmában beszél.

- Igen, mehetsz az utadra, nem hallod? - szólt rá az egyik csendőr.

- Barátom, mielőtt távozik - szólt a püspök -, itt vannak a gyertyatartói. Fogja.

A kandallóhoz ment, levette a két ezüst gyertyatartót, és odaadta. A két nő szótlanul nézte, és egyetlen mozdulattal, egyetlen pillantással sem zavarta a püspököt.

Jean Valjean minden porcikája remegett. Gépiesen, révetegen vette át a két gyertyatartót.

- Most pedig - szólt a püspök - menjen békességben... Hogy el ne felejtsem, barátom, ha megint meglátogat, fölösleges, hogy a kert felé kerüljön. Jöhet-mehet bármikor az utcai ajtón. Éjjel-nappal csak kilincsre van csukva.

Aztán a csendőrökhöz fordult:

- Uraim, távozhatnak.

A csendőrök elmentek.

Jean Valjean olyan volt, mint akit ájulás környékez.

A püspök odalépett hozzá, és halkan mondta:

- Ne felejtse, sohase felejtse el, hogy megígérte: ezt a pénzt arra fogja felhasználni, hogy becsületes ember legyen magából.

Jean Valjean, aki nem emlékezett, hogy bármit is megígért volna, nem bírt megszólalni. A püspök erősen hangsúlyozva beszélt. Ünnepélyesen folytatta:

- Testvérem, Jean Valjean, nem vagy többé a gonoszé, hanem a jóé. Megvásárolom tőled a lelkedet; elveszem a sötét gondolatoktól, a romlás szellemétől, Istennek adom át.



XIII
Kicsi Gervais

Jean Valjean úgy ment ki a városból, mint aki szökik. Sietősen haladt a mezőn, azokon az utakon és ösvényeken, amelyekre rátévedt, észre sem vette, hogy minduntalan ugyanoda tér vissza, ahonnét elindult. Így tévelygett egész délelőtt, nem evett, de nem is gondolt rá, hogy éhes. Egész sereg új érzés kavargott benne. Valami haragot érzett belül, nem tudta, kire haragszik. Nem tudta volna megmondani, meghatva vagy megalázva érzi-e magát. Olykor sajátos elérzékenyülés vett rajta erőt. Igyekezett ezt leküzdeni, az eltelt húsz év alatt kifejlődött ridegségét szegezte ellene. Ez az állapot fárasztotta. Aggódva figyelte, hogy megingott benne az a szörnyű nyugalom, amit balsorsa igaztalanságának tudatából merített. Azon töprengett, mivel pótolhatná azt a nyugalmat. Néha valósággal azt kívánta, bárcsak börtönbe hurcolták volna a csendőrök, és a dolgok másképp alakultak volna; akkor kevésbé lenne izgatott. Jóllehet már őszies volt az idő, a sövényeken itt-ott még nyílt néhány kései virág; ahogy arra menőben beszívta illatukat, felébredtek gyermekemlékei. Alig bírta elviselni ezeket az emlékeket, oly rég nem merültek föl benne.

Így egész nap kifejezhetetlen gondolatfoszlányok kóvályogtak a fejében.

Amikor bealkonyodott, a lenyugvó nap fénye a legkisebb kavicsok árnyékát is hosszan elnyújtotta a földön. Jean Valjean a teljesen elhagyott rőt tarlón egy bokor tövébe ült. A láthatáron csak az Alpesek körvonalai derengtek. Még valami távoli falu tornya sem látszott. Jean Valjean Digne-től három mérföldnyire lehetett. Pár lépésnyire a bokortól ösvény húzódott keresztül a tarlón.

Elmélkedése közben, mely nem kevéssé járult volna hozzá, hogy rongyait még ijesztőbbnek tüntesse fel valaki előtt, aki látja, egyszerre vidám hangokat hallott.

Hátranézett. Az ösvényen dalolva közeledett egy tízesztendős forma szavojai fiú. Vállán forgólantot vitt, hátán kalitkát, melyben egy mormota gunnyasztott. Kedves, vidám gyerkőc volt, azok közül való, akik lyukas térdű nadrágban járnak faluról falura.

A gyermek folyvást nótázva, jártában meg-megállt, és néhány pénzdarabbal, alkalmasint egész vagyonával játszadozott, ahogy csontkockákkal szokás. Az aprópénz közt egy kétfrankos is volt.

Anélkül, hogy Jean Valjeant észrevette volna, a fiúcska megállt a bokor közelében, és az egész marék pénzt, amit eddig ügyesen a tenyerén fogott fel, most a keze fejével próbálta elkapni.

Ezúttal a kétfrankos leesett, és a bokorba gurult, pontosan Jean Valjean elé.

Jean Valjean rátette a lábát.

A gyermek azonban figyelte a pénzdarab útját, és látta, hogy hova lett.

Nem lepődött meg, egyenest odament az emberhez.

Tökéletesen elhagyott helyen voltak. Ameddig a szem ellátott, se a rónán, se az ösvényen senki nem volt.

Csak egy roppant magasan szárnyaló vándor madárcsapat gyönge csivogása hallatszott. A fiúcska háttal állt a napnak, amely aranyszálakat tűzdelt a hajába, és Jean Valjean vad arcára vérvörös fényt vetett.

- Uram - szólt a kis szavojai, azzal a gyermeki bizalmassággal, melyben együtt van a tudatlanság és az ártatlanság -, hol a pénzem?

- Mi a neved? - kérdezte Jean Valjean.

- Kicsi Gervais, uram.

- Kotródj innen - mondta Jean Valjean.

- Uram - szólt újból a fiú -, adja vissza a pénzem.

Jean Valjean lehajtotta a fejét, és nem felelt.

A gyermek újrakezdte:

- A pénzemet, uram!

Jean Valjean tovább is merőn a földet nézte.

- A pénzemet! - kiáltotta a fiú. - A fényes pénzdarabomat! A pénzemet.

Jean Valjean látszólag nem hallotta. A gyermek megragadta zubbonya gallérját, és megrázta. Ugyanakkor minden erejével igyekezett elrántani kincséről a nagy szöges cipőt.

- A pénzemet akarom! A kétfrankosomat!

Sírva fakadt. Jean Valjean fölszegte a fejét. Még mindig ült. Szeme zavaros volt. Valami furcsa meglepődéssel bámult a gyerekre, aztán botjához nyúlt, és rémítő hangon ordította:

- Ki az?

- Én vagyok, uram - felelte a fiúcska. - Kicsi Gervais! Én, én! Legyen szíves, adja ide a kétfrankosomat! Vegye el a lábát, legyen szíves!

Aztán feldühödve, és kis kölyök létére majdnem fenyegetően követelte:

- Nem veszi el a lábát? Vegye el rögtön, hallja-e!

- Még mindig itt vagy?! - szólt Jean Valjean, hirtelen fölegyenesedett, de lábát tovább is az ezüstpénzen tartva, folytatta: - Hordd el magad!

A gyerek rémülten pillantott rá, aztán egész testében remegni kezdett, és néhány másodpercnyi álmélkodás után teljes erejéből futásnak eredt, de se hátranézni, se kiáltani nem mert.

Lélegzete azonban hamarosan kifogyott, úgyhogy némi távolságban meg kellett állnia. Jean Valjean a tűnődés ködén át hallotta, hogy zokog.

Pár pillanat múlva a gyerek eltűnt.

A nap leáldozott. Jean Valjean körül nőttön-nőtt a homály. Egész nap egy falatot sem evett; alighanem láza volt.

Ott állt egy helyben. Mióta a gyermek elment, meg se moccant. Lélegzete hosszú és egyenetlen időközökben duzzasztotta mellét. Tekintetét tíz-tizenkét lépésnyire maga elé szegezte, mintha mélységes figyelemmel tanulmányozna egy kék cserépdarabot, mely a fűben hevert. Hirtelen megborzongott, megérezte az est hűvösségét.

Sapkáját homlokára húzta, gépiesen összébb vonta, és próbálta begombolni a zubbonyát, egyet lépett, és lehajolt a botjáért.

Ebben a pillanatban meglátta a kavicsok közt csillogó kétfrankost, amelyet félig betaposott a földbe.

Összerezzent, mintha villamos ütés érte volna.

- Mi ez? - mormolta. Három lépést hátrált, aztán megállt, nem bírta elfordítani tekintetét arról a pontról, amelyre lába az imént ránehezedett, s a pénz úgy csillogott, mintha egy nyitott szem szegeződne rá a sötétben.

Pár pillanat múlva görcsösen az ezüst pénzdarabra vetette magát, fölkapta és fölegyenesedve szétnézett a rónán, körös-körül jártatta szemét a láthatáron, reszketve állt, mint a megriadt vadállat, amely menedéket keres.

Semmit se látott. Leszállt az éj, a síkság hideg és elmosódott volt, sűrű ibolyaszín ködök szálltak fel az alkonyati világosságba.

Felsóhajtott, és szaladni kezdett abba az irányba, amerre a gyermek eltűnt. Vagy száz lépés után megállt, körülnézett, és semmit se látott.

Teli torokból kiáltozni kezdett:

- Kicsi Gervais! Kicsi Gervais!

Elhallgatott, várt.

Semmi válasz.

A mező komor volt és elhagyatott. Puszta térség körös-körül. Mindenfelé csak árnyék, amely elnyelte tekintetét, és némaság, amelybe hangja beléveszett.

Fagyos szél fújt, és valami gyászos életet lehelt a körülötte levő tárgyakba. A törpe fák hihetetlen dühvel rázták vézna gallyaikat. Mintha fenyegetnének és üldöznének valakit.

Újra elindult, aztán futni kezdett, időnként megállt, és a képzelhető legborzalmasabb és legkétségbeesettebb hangon belekiáltotta a homályba:

- Kicsi Gervais! Kicsi Gervais!

Ha a gyermek ezt hallja, biztosan megrémül, és óvakodik attól, hogy mutatkozzék. De nyilván már jó messze járt.

Szembejött egy pap lóháton. Jean Valjean egyenest odament hozzá, és megszólította:

- Plébános úr, nem látott erre menni egy gyereket?

- Nem - mondta a pap.

- Egy Kicsi Gervais nevű kisfiút?

- Senkit se láttam.

Jean Valjean kivett a zsebéből két ötfrankost.

- Tegye el, plébános úr, a szegényei számára. Plébános úr, egy tízéves forma fiúcska, mormota volt nála, úgy hiszem, meg egy forgólant. Arrafelé ment. Tudja, egy olyan kis szavojai.

- Nem láttam.

- Kicsi Gervais-nek hívják. Nem valamelyik környékbeli faluból való? Nem mondhatná meg?

- Ha úgy van, ahogy mondja, barátom, akkor ez idegen gyerek. Sok ilyen vándorol errefelé. Senki se ismeri őket.

Jean Valjean heves mozdulattal még két ötfrankos tallért vett elő, és odaadta a papnak.

- A szegényei számára - mondta.

Aztán magából kikelve hozzátette:

- Fogasson el, tisztelendő úr. Tolvaj vagyok.

A pap megsarkantyúzta a lovát, és ijedten elvágtatott.

Jean Valjean megint szaladni kezdett, abba az irányba, mint előbb.

Jókora utat tett meg így, nézelődve, szólongatva, kiabálva, de többé senkivel nem találkozott. Kétszer-háromszor odafutott a rónán valamihez, ami fekvő vagy kuporgó emberi lényhez hasonlított, de csak bokor vagy a földből kiálló sziklakő volt. Végre egy helyen, három ösvény kereszteződésénél megállt. A hold fölkelt. A messziséget kutatta, s utolszor kiáltotta:

- Kicsi Gervais! Kicsi Gervais! Kicsi Gervais!

Kiáltása elhalt a ködben, még visszhangot se vert. Még egyszer mormolta:

- Kicsi Gervais! - gyenge hangon, alig érthetően. Ez volt utolsó erőlködése; térdei hirtelen megrogytak, mintha egy láthatatlan halom egyszerre lenyomná a lelkiismeret súlyával. Kimerülten rogyott egy nagy kőre, és hajába markolva, arcát térdére hajtva fölkiáltott:

- Hitvány gazember vagyok!

Szíve nem bírta tovább, sírva fakadt. Tizenkilenc év óta most sírt először.

Mikor Jean Valjean elvált a püspöktől, mint láttuk, teljesen kizökkent eddigi gondolatvilágából. Nem tudott számot adni magának arról, ami végbement benne. Lázadozott az aggastyán angyali cselekedete és szelíd szavai ellen. "Megígérted, hogy becsületes ember leszel. Megvásárolom a lelkedet. Elveszem a romlás szellemétől, és a Jóistennek adom." Ez járt folyton az eszében. A püspök égi türelmességével azt a gőgöt szegezte szembe, amely mintegy a sátán erődje bennünk. Homályosan érezte, hogy a pap bocsánata volt eddig a legerősebb támadás és a legfélelmetesebb roham, amely megrázkódtatta; hogy végleg megkeményszik, ha ellen tud állni ennek az irgalmasságnak; viszont ha enged neki, akkor le kell mondania arról a gyűlöletről, amellyel más emberek tettei oly sok éven át eltöltötték, s amely kedvére való volt; érezte, hogy most választania kell: vagy ő győz, vagy őt győzik le, s hogy harc, döntő harc indult meg az ő gonoszsága és annak az embernek jósága közt.

E sok felvillanó gondolat hatása alatt úgy ment, mint a részeg. Miközben így, réveteg tekintettel haladt, fölfogta-e világosan, mit eredményez számára a digne-i kaland? Meghallotta-e a rejtelmes morajokat, amelyek az élet válságos pillanataiban figyelmeztetik vagy háborgatják az elmét? Súgta-e neki egy hang, hogy sorsának ünnepélyes óráit éli, hogy már nincs számára középút, hogy mostantól fogva, ha nem lesz a legjobb ember, akkor a legrosszabbá züllik, hogy úgyszólván a püspöknél is magasabbra kell emelkednie, vagy ha nem, a gályarabnál is mélyebbre bukik; ha jó akar lenni, angyallá kell válnia, ha pedig rossz akar maradni, szörnyeteggé?

Újra föl kell vetnünk ezeket a már máskor is föltett kérdéseket - s vajon felfogott-e ezekből csak egy árnyalatnyit is elméjében? Igen, a balsors neveli az értelmet; mindazáltal kérdéses, hogy Jean Valjean ki tudta-e bogozni mindazt, amit itt érintünk. Ha fölmerültek is ezek benne, inkább csak derengésszerűen, semmint világos alakban jelentek meg, s csupán azt eredményezték, hogy elviselhetetlen, szinte gyötrelmes zavarba jött tőlük. Azután, hogy kikerült abból az idomtalan, sötét valamiből, aminek fegyház a neve, a püspök ugyanúgy bántotta lelkét, mint ahogy a túl erős fény bántja a szemét annak, aki sötétségből jön. A jövendő, a lehetséges élet, mely most tisztán és sugárzón tárult ki előtte, félelemmel és szorongással töltötte el. Igazán nem tudta már, hányadán van. Mint a bagoly, ha hirtelen fölkelni látja a napot, a fegyenc elkáprázott, mintegy megvakult az erény fényétől.

Egy volt csak bizonyos, bár ő maga nem is sejtette, az, hogy más ember lett, mint eddig volt, hogy minden megváltozott benne, hogy többé nem állt hatalmában úgy cselekedni, mintha a püspök nem beszélt volna vele, és nem tapintott volna elevenére.

Ebben a lelkiállapotban akadt össze a kicsi Gervais-vel, és lopott el tőle két frankot. Miért tette? Bizonyára maga se tudta volna magyarázatát adni. Utolsó hatása, végső erőfeszítése volt-e ez a fegyházból magával hozott rossz gondolatoknak, a régi gyűlölség maradványa, annak eredménye, amit a statika tudománya tehetetlenségi nyomatéknak nevez? Ez volt, de talán kevesebb is ennél. Mondjuk ki kereken: nem ő lopott, nem az ember, hanem az állat cselekvése volt, mikor pusztán a megszokás ösztönéből bután rátette lábát arra a pénzdarabra, miközben értelme annyi új, ismeretlen lidércnyomással vívódott. Amikor értelme fölocsúdott, amikor látta, vadállati lénye mit cselekedett, Jean Valjean rémülten visszahőkölt, és az irtózat kiáltásában tört ki.

Valami sajátságos, csakis ebben az állapotában lehetséges dolog történt vele, amikor attól a gyerektől ellopta a pénzt: olyasmit tett, amire tulajdonképpen már nem volt képes.

Bármint volt is, ez az utolsó gonosztett döntő hatással volt rá. Hirtelen átjárta és eloszlatta az elméjében kavargó zűrzavart, a sűrű sötétséget különválasztotta a tiszta világosságtól, és ebben az állapotban úgy hatott a lelkére, mint bizonyos vegyszerek hatnak valamely zavaros vegyületre, kicsapva az üledéket, és megtisztítva a folyadékot.

Mielőtt még eszmélete az önvizsgálatig jutott volna, szinte magánkívül, mint aki az életét menti, igyekezett megtalálni a gyermeket, hogy visszaadja neki a pénzt, amikor aztán látta, hogy minden hiába, elfogta a kétségbeesés. Amikor fölkiáltott:

- Hitvány gazember vagyok! - abban a pillanatban meglátta magát olyannak, amilyen igazából volt, és már annyira különvált önmagától, hogy lényének egyik fele mintha csak árnyék lett volna; és ott állt előtte hús-vér valóságában, bottal kezében, zubbonyban, vállán a lopott holmitól duzzadó tarisznyával, elszánt, mogorva arccal, agyában gyalázatos tervekkel Jean Valjean, az elvetemült gályarab.

A rengeteg szenvedés, mint már megjegyeztük, némiképp rémlátóvá tette. Most is látomása volt. Csakugyan maga előtt látta egész baljós mivoltában Jean Valjeant.

Már-már ott tartott, hogy megkérdi, ki ez az ember, és visszaborzadt tőle.

Agya lázas volt, mégis rettenetesen nyugodt. Ilyen pillanatokban a révület örvénye elnyeli a valóságot. Az ember nem látja a körülötte levő tárgyakat, és mintegy önmagából kivetítve tűnnek föl előtte az elméjében nyüzsgő alakzatok.

Úgyszólván szemtől szembe nézte önmagát, ugyanakkor, túl ezen a látomáson, titokzatos mélységben valami világosságot pillantott meg, amit eleinte fáklyafénynek vélt. Ahogy figyelmesebben szemügyre vette ezt a lelkiismeretében megjelenő sugárzást, fölismerte, hogy emberi alakja van, s hogy ez a fáklya nem más, mint a püspök.

Lelkiismerete fölváltva szemlélte az előtte álló két embert, a püspököt és Jean Valjeant. Nem kevesebbre, mint a püspökre volt szükség, hogy elhomályosítsa Jean Valjeant. Az ilyen eksztázisok sajátos természete szerint mennél tovább tartott a révülete, annál nagyobbnak és sugárzóbbnak tűnt fel előtte a püspök, és annál kisebbnek, elmosódottabbnak Jean Valjean. Utóbb már ő maga olyan lett, mint egy árnyék. Azután eltűnt egészen. Csak a püspök maradt meg.

Csodálatos tündökléssel telítette ennek a nyomorult embernek a lelkét.

Jean Valjean sokáig sírt. Forró könnyeket ontva zokogott, elgyengültebben, mint egy nő, rémültebben, mint egy gyermek.

Mialatt sírt, elméjében egyre jobban hajnalodott, s ez a rendkívüli világosság elragadó és elrémítő volt egyszersmind. Egész múltja, első bűnbeesése, hosszú vezeklése, külső eldurvulása, belső elfásultsága, annyi bosszútervvel kéjelgő szabadulása, aztán ami a püspöknél történt vele, majd legutóbbi cselekedete, hogy meglopott egy gyermeket, ami annál hitványabb és szörnyűségesebb bűn volt, mert a püspök bocsánata után követte el, mindez eszébe jutott, és világosan megjelent előtte, oly világosan, mint még eddig soha semmi. Végigtekintett életén, és irtózat fogta el, lelkébe nézett és megborzadt. Mintha a sátánt látná a paradicsom világosságában.

Hány órát töltött el így, zokogva? Mit csinált, mikor kisírta magát? Hová ment? Soha senki meg nem tudta.

Hitelt érdemlőnek látszik azonban, hogy a postakocsis, aki abban az időben a grenoble-i járatot látta el, s aki hajnali három óra körül érkezett Digne-be, ahogy áthajtott azon az utcán, ahol a püspök háza állt, egy embert látott a sötétben, imára kulcsolt kézzel térdepelve, Bienvenu úr ajtaja előtt a kövezeten...

 
 
0 komment , kategória:  MÁSODIK KÖNYV A bukás  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 723
  • e Hét: 25384
  • e Hónap: 70456
  • e Év: 2011736
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.