Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
szeretettel
  2011-12-30 10:15:11, péntek
 
  HARMADIK KÖNYV
Ezernyolcszáztizenhétben

I
Az 1817-es év[107]

Ezernyolcszáztizenhét az az év, amelyet XVIII. Lajos bizonyára királyi arcátlansággal, amely nem volt híján a büszkeségnek, uralkodása huszonkettedik esztendejének[108] nevezett. Az az év, amikor Bruguière de Sorsum[109] úr híres ember volt. Valamennyi fodrászműhely, a rizspor és a királyi madár visszatértének reményében, azúrkék színben és liliomdíszben pompázott. Ez volt az a szűzi ártatlanságú korszak, amikor gróf Lynch minden vasárnap ott ült egyházgondnoki minőségben a Saint-Germain-des-Prés templom díszpadján, a francia pairek öltözékében, mellén piros rendjelszalaggal, hosszú orrú arcélén azzal a méltósággal, amely illik olyan férfiúhoz, aki nagy cselekedetet vitt véghez. Lynch úr nagy cselekedete ez volt: mint bordeaux-i polgármester 1814. március 12-én kissé túl korán adta át a várost Angoulême hercegének.[110] Ezért kapta a pairi méltóságot. 1817-ben a divat négy-hat éves gyerekeknek fülvédővel fölszerelt nagy szattyánbőr sapkát nyomott a fejébe, olyasformát, mint az eszkimósüveg. A francia hadsereget osztrák mintára fehér mundérba bújtatták; az ezredeket légióknak nevezték, és számok helyett a megyék neveivel jelölték. Napóleon Szent Ilonán volt száműzetésben, s mivel Anglia megtagadta tőle a kért zöld posztót, kifordíttatta régi öltönyeit. 1817-ben Pellegrini[111] énekelt, Bigottini[112] kisasszony táncolt; Potier uralkodott a színpadon: Odry még nem tűnt fel.[113] Forioso örökébe madame Saqui lépett.[114] Franciaországban még poroszok táboroztak. Delalot[115] úr ismert személyiség volt. A törvényesség, hogy helyzetét megszilárdítsa, Pleignier-nek, Carbonneau-nak és Tolleronnak[116] előbb kezét, aztán fejét vágatta le. Talleyrand[117] herceg, a főkamarás, és Louis[118] abbé, a kijelölt pénzügyminiszter, augurok módjára összenevettek: 1790. július 14-én együtt tartották a nagymisét a Federáció ünnepén[119] a Mars-mezőn. Talleyrand mint püspök misézett, Louis mint diakónus segédkezett neki. Ugyanezen a Mars-mezőn még nagy fahengereket lehetett látni, ott áztak az esőben, ott korhadtak a fűben, kékre mázolva, kopott aranyozású sasok és méhek nyomaival. Azok az oszlopok voltak ezek, amelyek két év előtt a császári emelvényt tartották a májusi ünnepségen; itt-ott a Gros-Caillou melletti bódékban tanyázó osztrákok őrtüzeitől feketéllettek. Két-három ilyen oszlop el is hamvadt ezekben az őrtüzekben, lángjuknál a "kaiserlick" katonák melengették durva mancsukat. A májusi ünnepség[120] egyébként arról volt nevezetes, hogy júniusban és Mars mezején, de nem Mars havában tartották meg. Ebben az 1817-es évben két dolog volt népszerű: a Voltaire-Touquet[121] és az Alkotmány-tubákszelence.[122] A legfrissebb párizsi izgalom Dautun[123] bűntette volt, aki fivérének fejét a virágpiac vízmedencéjébe dobta. A tengerészeti minisztérium ekkor indította meg a vizsgálatot a szerencsétlenül járt Meduza fregatt ügyében, amiből utóbb Chaumareix-re[124] gyalázat, Géricault-ra[125] dicsőség származott, Selves[126] ezredes elment Egyiptomba, ahol Szolimán pasa lett belőle. A La Harpe utcai Palais des Thermes[127] egy kádármesternek szolgált műhelyül. A Cluny apátság nyolcszögletes tornyán még látható volt a kis deszkabódé, amelyet XVI. Lajos idejében Messier[128] tengerészeti csillagász obszervatóriumnak használt. Duras[129] hercegasszony, égszínkék selyemmel bevont, x-lábú bútorokkal berendezett budoárjában a még kéziratban levő Ouriká-t olvasgatta. A Louvre falairól levakarták az N betűket.[130] Az Austerlitz-híd nevet változtatott, és Királykert-hídnak neveztette magát, ami kettős rejtvény volt, mert egyszerre álcázta az Austerlitz hidat és a Füvészkertet. XVIII. Lajosnak - aki amellett, hogy körme élével aláhuzigálta Horatius verssorait, sokat foglalkozott a hősökkel, akikből császárok, és a foltozóvargákkal, akikből trónörökösök lettek - két gondja volt: Napóleon és Mathurin Bruneau.[131] A Francia Akadémia pályadíjat tűzött ki A tanulás adta boldogságról írandó értekezésre. Bellart[132] úr hivatalosan elismert nagy szónok volt. Árnyékában már ott cseperedett de Broë, a majdani főállamügyész, akire az a sors várt, hogy Paul-Louis Courier gúnyolódásának céltáblája legyen.[133] Volt egy ál-Chateaubriand,[134] akit Marchangynak[135] és egy ál-Marchangy, akit d'Arlincourt-nak[136] hívtak. A Claire d'Albe-ot és a Malek-Adel-t mesterműveknek, szerzőjüket, Cottin asszonyt a kor legelső írójának kiáltották ki. [137] Az Institut töröltette tagnévsorából Bonaparte Napóleon akadémikust. Egy királyi rendelet tengerészeti főiskolát létesített Angoulême-ben,[138] mert Angoulême hercege főtengernagy lévén, Angoulême város joggal tartott igényt a tengeri kikötő minden kellékére, máskülönben a monarchikus elv csorbát szenvedett volna. Minisztertanács vitatta meg, engedélyezhetők-e a műlovarnőket ábrázoló képecskék, amelyek Franconi hirdetéseit fűszerezték, és összecsődítették az utcai sihedereket. A Ville-l'Éveque utcában az Agnese opera szerzője, a szögletes arcú, bibircsókos képű Paër[139] úr vezényelte Sassenay hercegnő meghitt házihangversenyeit. A süldő lányok mind a Saint-Avelle-i remetét énekelték, Edmond Géraud szövegével.[140] A Sárga törpe című újságból Tükör lett.[141] A Lemblin Kávéház császárpárti volt, míg a szemközti Valois kávéházban a Bourbonok hívei tanyáztak.[142] Berry hercegét,[143] akire Louvel már lesett az árnyékból, nemrég házasították össze egy szicíliai hercegkisasszonnyal.[144] Egy esztendeje, hogy meghalt madame de Staël.[145] A testőrök kifütyülték Mars kisasszonyt.[146] A nagy lapok egészen kicsik lettek. Alakjuk megkisebbedett, de a sajtószabadság nagy volt.[147] A Constitutionnel[148] konstitucionális volt. A Minerva[149] Chateaubriant-nak írta Chateaubriand nevét. Ezen a t betűn sokat nevettek a nyárspolgárok a nagy író rovására. A megvásárolt lapokban bérenc hírlapírók becsmérelték 1815 politikai üldözöttjeit, Davidtól[150] elvitatták a tehetséget, Arnault-tól[151] az elmésséget, Carnot-tól[152] a becsületességet; Soult[153] szerintük egyetlen csatát sem nyert, s csak természetes, hogy Napóleon is tehetségtelen volt. Köztudomású, hogy a száműzötteknek postán föladott levelek a legritkább esetben jutnak el a címzetthez, mivel a posta szinte vallási kötelességének tartja az elkobzásukat. Ez nem új dolog, már a számkivetett Descartes is panaszolta. Mármost, mikor David egy belgiumi újságban neheztelésének adott kifejezést, mert nem kapta meg a neki szóló leveleket, a királypárti lapok ezt nagyon mulatságosnak tartották, és éltek az alkalommal, hogy kigúnyolják a száműzött festőt. Örvénynél mélyebb szakadék választott el két embert, kik közül az egyik királygyilkosokat, a másik szavazókat, az egyik ellenségeket, a másik szövetségeseket, az egyik Napóleont, a másik Buonapartét mondott. Minden józan ember egyetértett abban, hogy XVIII. Lajos király, más néven "az alkotmány halhatatlan szerzője", egyszer s mindenkorra lezárta a forradalmak korszakát. A Pont-Neuf teraszán álló talapzatra, amely a IV. Henrik szobrára[154] várt, rávésték a Redivivus[155] szót. A Thérèse utca 4. számú házban lakó Piet úr elkezdte a titkos összejöveteleket a monarchia megszilárdítása érdekében. A jobboldali vezetők nehéz körülmények közt azt mondták: "Írni kell Bacot-nak."[156] Canuel, O'Mahonny és Chappedelaine urak, kissé a király öccsének támogatásával, javában szervezték azt a mozgalmat, amelyből később a "vízparti összeesküvés" lett.[157] A "Fekete gombostű"[158] külön összeesküvést szőtt. Delaverdier és Trogoff összeszűrték a levet.[159] A bizonyos fokig szabadelvű Decazes[160] a helyzet ura volt. Chateaubriand minden reggel ott állt Saint-Dominique utca 27. számú házának ablakában, szűk pantallóban, papucsban, ősz fején selyemturbánnal, szemét tükörbe meresztve, keze ügyében teljes fogorvosi készlettel, mert nagyon szép fogait ápolta, miközben Pilorge úrnak, a titkárának szövegváltozatokat mondott tollba Alkotmányos monarchia című munkájához. A mértékadó kritika Lafont fölébe helyezte Talmának.[161] Féletz úr A., Hoffman úr Z. betűvel jegyezte cikkeit.[162] Charles Nodier[163] Thérèse Aubert című könyvén dolgozott. A válást eltörölték. A líceumokat kollégiumoknak nevezték. A kollégiumi diákok, akik aranyliliomot viseltek a gallérjukon, a római király[164] miatt verekedtek. A királyi palota ellenrendőrsége besúgta a trónörökösnének, hol mindenütt van közszemlére téve az orléans-i herceg[165] képmása, merthogy az orléans-i herceg jobban festett huszár tábornoki egyenruhában, mint Berry hercege dragonyos tábornoki egyenruhában, ami roppantul kellemetlen volt. Párizs városa saját költségén újraaranyoztatta az Invalidusok kupoláját. Komoly emberek egymást kérdezgették, mit tenne ilyen vagy olyan esetben Trinquelague úr, Clausel de Montals úr sok tekintetben más véleményen volt, mint Clausel de Coussergues úr; Salaberry úr elégedetlen volt.[166] Picard[167] komédiaíró - aki tagja volt az Akadémiának, ahová Molière komédiaíró annak idején nem tudott bejutni - Két Philibert című darabját játszatta az Odéonban, amelynek homlokzatán a leszaggatott betűk helyén még olvashatóan látszott a felírás: A császárné színháza. Az emberek Cugnet de Montarlot[168] mellett vagy ellene foglaltak állást. Fabvrier[169] pártütő volt; Bavoux[170] forradalmár. Pélicier könyvárus ilyen cím alatt adta ki Voltaire-t: Voltaire akadémiai tag művei. "Ez vonzani fogja a vásárlókat", mondogatta a naiv kiadó. Általános vélemény volt, hogy Charles Loyson[171] lesz a század lángelméje, az irigység már kikezdte, ami biztos jele a dicsőségnek; valaki ezt a verssort faragta róla:

Még ha repül is Loyson, meglátszik, hogy van lába[172]

Minthogy Fesch bíboros nem akart lemondani, Pins amasiai címzetes érsek kormányozta a lyoni egyházmegyét.[173] Dufour kapitány - azóta már tábornok - emlékirata elindította Svájc és Franciaország közt a dappes-i völgy[174] körüli vitát. Saint-Simon[175] az ismeretlenség homályában szövögette magasröptű álmát. A Tudományos Akadémia tagjai közt volt egy hírneves Fourier, akit az utókor elfelejtett, és élt valahol egy padlásszobában egy ismeretlen Fourier,[176] akire a jövő emlékezni fog. Lord Byron napja kelőben volt; Millevoye[177] egyik költeményének jegyzete így jelentette be Franciaországnak: egy bizonyos Lord Baron. David d'Angers[178] már próbálkozott a márványfaragással. A Feuillantines zsákutcában Caron[179] abbé néhány papnövendék előtt dicsérettel emlékezett meg egy Félicité Róbert nevű ismeretlen papról, aki később Lamennais[180] néven vált ismertté. Valami füstölgő alkotmány, amely úgy paskolta a vizet, mint egy úszó kutya, a Pont-Royal és a XV. Lajosról elnevezett híd közt jött-ment a Szajnán, a Tuileriák ablakai alatt; semmirevaló szerkezet volt, afféle játékszer, egy holdkóros feltaláló utópiás álma: egy gőzhajó. A párizsiak érdeklődés nélkül nézték ezt a haszontalanságot. Vaublanc[181] úr, aki államcsínnyel, királyi rendelettel és kész jelöltlistával megreformálta az Institut-t, számos akadémikus előkelő szülőatyja volt, de ő maga nem tudott bejutni közéjük. A Faubourg Saint-Germain és a Marsan-pavilon előkelő körei Delaveau[182] urat kívánták rendőrfőnöknek, mert vallásos volt. Az orvosi egyetem aulájában Dupuytren[183] és Récamier[184] Jézus Krisztus istensége körül támadt vitájukban hajba kaptak, és ököllel fenyegették egymást. Cuvier,[185] fél szemmel a Genezisre, fél szemmel a természetre kacsingatva, azzal igyekezett kedvében járni a bigott reakciónak, hogy az ásatag állatokat összhangba hozta a szentírás szövegével, és a masztodonokkal hízelgett Mózesnek. François de Neufchâteau[186] úr, Parmentier[187] emlékének jeles művelője, váltig erősködött, hogy a burgonya helyett a parmentiére elnevezés legyen használatos, de sikertelenül. Grégoire[188] abbét, az egykori püspököt, konventtagot és szenátort a királypárti vitákban, "alávaló Grégoire"-nak minősítették. Ezt a szót: minősíteni, Royer-Collard[189] úr neologizmusnak tartotta. A Jéna-híd harmadik íve alatt fehérségéről még föl lehetett ismerni azt az új követ, amellyel két évvel előbb elzárták az aknanyílást azon a helyen, ahol Blücher[190] föl akarta robbantani a hidat. A törvényszék a vádlottak padjára ültetett egy embert, aki, mikor Artois grófot[191] a Notre-Dame-ba belépni látta, elkiáltotta magát: "A kutyafáját! De kár, hogy elmúltak azok az idők, amikor Napóleon és Talma karonfogva mentek a Bal-Sauvage-ba!" Lázító kijelentés. Hathavi börtön. Hazaárulók szemérmetlenül jártak-keltek; emberek, akik egy-egy csata előestéjén átálltak az ellenséghez, nem rejtegették a kapott jutalmat, és fényes nappal cinikus pökhendiséggel mutogatták gazdagságukat és méltóságaikat; Ligny és Quatre-Bras[192] szökevényei megfizetett aljasságuk pőreségében tüntettek monarchikus hódolatukkal, feledve a figyelmeztetést, amely Angliában a nyilvános illemhelyek belső falán olvasható: Please, adjust your dress before leaving.[193]

Íme, rendszertelen összevisszaságban, ami ennek az immár elfelejtett 1817-es évnek a felszínén úszkál. A történetírás majdnem teljesen mellőzi ezeket a részleteket, s ez nem is lehet másként; se vége, se hossza nem lenne. Pedig ezek a részletek, amelyeket tévesen mondanak kicsiségeknek - a történelemben éppúgy nincsenek kicsiny tények, mint ahogy nincsenek kicsiny levelek a növényvilágban -, igenis méltók a figyelemre. A századok képe az évek arcvonásaiból tevődik össze.

Ebben az 1817-es évben négy párizsi fiatalember egy "jó tréfát" csinált.



II
Dupla négyes

A négy párizsi közül az egyik Toulouse-ból, a második Limoges-ból, a harmadik Cahors-ból, a negyedik Montaubanból származott a fővárosba. De diákok voltak, és aki diákot mond, akárcsak párizsit mondana; Párizsban diákoskodni annyi, mint párizsi születésűnek lenni.

Mind a négyen jelentéktelen ifjoncok voltak; ki-ki látott már hozzájuk hasonlókat; a köznapiság mintapéldányai; se jók, se rosszak, se tudósok, se tudatlanok, se lángeszűek, se ostobák; szépségük annak az áprilisnak a kisugárzása, amit úgy hívnak: húszéves kor. Négy ifjú, megannyi Oszkár, Oszkárok azért, mert az Arthurok akkor még nem voltak divatban. Arábia tömjénfüstje illatozzon neki,[194] hangzott a románcban. Oszkár közeleg, mindjárt meglátom Oszkárt! Osszián[195] volt az eszménykép, az elegancia skandináv vagy kaledon[196] jellegű, a tiszta angol ízlés csak később kezdődött el, és az első híres Arthur, Wellington, csak nemrég nyerte meg a waterlooi csatát.

A négy Oszkár közül az egyik valódi nevén Félix Tholomyès volt, Toulouse-ból; a másik Listolier, Cahors-ból; a harmadik Fameuil, Limoges-ból, végül a negyedik Blachevelle, Montaubanból. Természetesen mindegyiknek volt kedvese. Blachevelle Favourite-ot[197] szerette, akit azért neveztek így, mert járt Angliában. Listolier Dahliát imádta, aki álnévnek használta a virágnevet. Fameuil a maga bálványképét Zéphine-nek becézte, ami Joséphine rövidítése volt. Tholomyès bájos Fantine-ját szép aranyságra haja miatt Szöszkének szokták szólítani.

Favourite, Dahlia, Zéphine és Fantine igéző teremtések voltak, illatosak és sugárzók, kissé még munkáslányfélék, mert nem dobták végleg sutba a varrótűt. Elléháskodtak a szerelmeskedésben, de arcukon még volt némi nyoma a munka derűjének és lelkükben a tisztesség virágjának, ami a nőben túléli az első bukást. Négyük közt volt egy, akit kicsikének hívtak, mert ő volt a legfiatalabb, és volt egy, akit öreglánynak neveztek. Az öreglány huszonhárom éves volt. Hogy semmit el ne hallgassunk, a három első tapasztaltabb, könnyelműbb volt, és az élet zsivajában jobban elmerülve, mint a szőke Fantine, aki még első ábrándját élte.

Dahlia, Zéphine és főleg Favourite nem mondhatták volna el magukról ugyanezt. Alig megkezdett regényük máris több fejezetből állt, és a szerető, akit az első fejezetben Adolphe-nak hittak, a másodikban esetleg Alphonse volt, a harmadikban Gustave. A szerénység és a kacérság végzetes tanácsadó; az egyik duzzog, a másik hízeleg. A népi sorból való széplányok mellett ott van mindkettő, és kétfelől sugdos a fülükbe. És ezek a rosszul óvott lelkek hallgatnak rájuk. Ezért buknak el, és ezért dobálják meg őket kővel. Szemükre lobbantják, hogy mily nagyszerű a szeplőtlenség és megközelíthetetlenség. És ha a Jungfrau éhezne?

Favourite-ra, aki Angliában is élt, csodálattal tekintett Zéphine és Dahlia. Neki már korán volt saját otthona. Apja durva szájhős, öreg matematikatanár, agglegény maradt, és vén fejjel is magánórákból élt. Fiatal korában meglátott egy szobalányt, ahogy a szoknyája fönnakadt a kandalló rácsán. Ez a kis baleset szerelemre gyújtotta. Ebből a szerelemből származott Favourite. Időnként találkozott az apjával, aki köszönt neki. Egyik reggel egy ájtatos képű öregasszony állított be hozzá.

- Nem ismer meg, kisasszony? - kérdezte.

- Nem.

- Az anyád vagyok.

Azzal kinyitotta a pohárszéket, evett-ivott, elhozta egyetlen matracát, és betelepedett. Ez a durcás és ájtatoskodó anya sohase beszélt Favourite-tal, órák hosszat elüldögélt szótlanul, reggelire, ebédre, vacsorára megevett négy emberre valót, lejárt tereferélni a házmesterékhez, ahol a leányát szapulta.

Ami Dahliát Listolier-hez, talán más férfiakhoz is, a henye élethez vonzotta, az volt, hogy nagyon szép, rózsaszín körme volt. Hogy dolgozzon ilyen körömmel? Ha egy nő erényes akar maradni, nem szabad kímélnie a kezét. Zéphine csintalan modorával hódította meg Fameuilt, cirógatta hangjával, ahogy ezt mondta: "Igen, uram."

A fiatalemberek pajtások voltak, a lányok barátnők. Az effajta szerelmi viszonyok legtöbbször ilyen barátságokkal jártak együtt.

Okosnak és bölcsnek lenni két különböző dolog. Bizonyság erre, akárhogyan vélekedünk is ezekről a kis léha kapcsolatokról, hogy Favourite, Zéphine és Dahlia bölcs lányok voltak, Fantine pedig okos lány volt.

Okos? Kérdezheti valaki. És Tholomyès? Salamon azt válaszolná, hogy a szerelem az okosság alkatrésze. Mi csak annyit mondunk, hogy Fantine szerelme első szerelem volt, egyetlen szerelem, hűséges szerelem.

Ő volt az egyetlen a négy lány közül, akit csak egy férfi tegezett.

Fantine az a fajta teremtés volt, aki, hogy úgy mondjuk, népi gyökérből sarjad. A társadalom legmélyebb, legsűrűbb sötétségéből jött, és a névtelenség, az ismeretlenség jegyét viselte homlokán. Montreuil-sur-Merben született. Hogy milyen szülőktől? Ki mondhatná meg? Apja-anyja ki volt, senki sem tudta. A neve Fantine. Miért Fantine? Sohasem ismerték más néven. Születésekor még a Direktórium volt uralmon. Nem volt családi neve, mert családja sem volt; nem volt keresztneve, mert már egyház sem létezett. Azt a nevet viselte, amit nem tudni, ki adott neki, mikor az utcán találkozott vele, ahogy kiskorában mezítláb szaladgált. Úgy hullott rá a név, mint felhőkből a vízcsepp a homlokára, ha esett. Úgy hívták: kis Fantine. Egyebet nem tudtak róla. Így került az életbe ez az emberpalánta. Tízéves korában Fantine elhagyta a várost, és környékbeli majorosokhoz állt be cselédnek. Tizenöt éves fővel Párizsba ment "szerencsét próbálni". Fantine szép volt, és ameddig tudott, ártatlan maradt. Szép szőke haja, fogai is szépek. Arany és gyöngy a hozománya, de az aranyat a fején, a gyöngyöket szájában hordta.

Dolgozott, hogy élhessen; aztán, ugyancsak életösztönből, mert a szív is tud éhezni, megízlelte a szerelmet.

Szerette Tholomyèst.

A fiatalembernek csak könnyű szerelmeskedés volt, ami neki igazi szenvedély. A Latin negyed utcáin, ahol diákok és grizettek zsibonganak, kezdődött ez az álom. A Panthéon-domb útvesztőjében, ahol annyi viszony szövődik és bomlik fel, Fantine sokáig menekült Tholomyès elől, de úgy, hogy minduntalan összeakadt vele. Lehet úgy kerülni valakit, hogy az keresésnek is beillik. Elég az hozzá, az idill megkezdődött.

Blachevelle, Listolier és Fameuil Tholomyèst ismerte el kis csoportjuk fejének. Ő volt a társaság esze.

Tholomyès igazi öregdiák volt. Dúskált a pénzben, négyezer frank évjáradékot kapott - botrányos gazdagság a Sainte-Geneviève hegyen.[198] A harmincéves, rosszul konzervált, ráncos képű, hiányos fogazatú világfi kezdett kopaszodni, amiről ha szó esett, szomorkodás nélkül mondogatta: "Harminc évvel kopasz, negyven évvel roggyant." Emésztése gyenge volt, egyik szeme állandóan könnyezett. De ahogy múlt az ifjúsága, vidámsága nőttön-nőtt. Fogait ékekkel pótolta, jókedvvel a haját, csúfolódással az egészségét, könnyező szeme szünet nélkül mosolygott. Megrongált szervezet volt, mégis virult. Ifjúsága időnek előtte szedte a sátorfáját, de rendezetten vonult vissza, harsogva kacagott, és még mindig tüzesnek látszott. Volt egy színdarabja, amelyet a Vaudeville[199] visszautasított. Hébe-hóba gyenge verseket is írogatott. Amellett mindent a kétkedés fölényével nézett, ami nagy erő a gyengék szemében. Így hát ironikus és kopasz lévén, ő volt a főnök. Iron angol szó, vasat jelent. Vajon nem ebből az irónia kifejezés?

Egy nap Tholomyès félrevonta három barátját, és mint aki orákulumot hirdet, így szólt hozzájuk:

- Majd egy éve kérik tőlünk Fantine, Favourite, Dahlia és Zéphine, hogy lepjük meg őket valamivel. Ünnepélyesen meg is ígértük nekik. Ők folyton emlegetik, főként engem nyaggatnak vele. Ahogy a nápolyi vénasszonyok kiabálják Szent Januáriusnak:[200] Faccia gialluta, fa o miracolo - sárgaképű, tégy csodát! A mi szépeink szünet nélkül mondogatják nekem: Tholomyès, mi lesz már azzal a meglepetéssel? Ugyanakkor a szüléinktől egyre jönnek a levelek. Kétfelől szorongatnak minket. Azt hiszem, ideje, hogy cselekedjünk. Beszéljük meg a dolgot.

Tholomyès halkabbra fogta a szót, és nagy titokzatosan olyan vidám dolgot adott elő, hogy négy szájból egyszerre tört ki a hangos, lelkesült nevetés, és Blachevelle fölkiáltott:

- Nagyszerű ötlet!

Füstös kávéház előtt álltak meg, bementek, és beszélgetésük további része beleveszett a homályba.

A titkos megbeszélés eredménye következő vasárnap egy káprázatos kirándulás lett, amelyre a négy fiatalember meghívta a négy leányt.



III
Ki-ki a párjával

Hogy mi volt negyvenöt év előtt diákok és grizettek közös kirándulása, azt manapság bajos elképzelni. Párizs környéke már nem az, ami akkoriban volt; az, amit Párizs körüli életnek lehetne nevezni, fél évszázad alatt tökéletesen megváltozott: ahol azelőtt konflis döcögött, ma vasúti kocsi robog; ahol csónak járt, gőzhajó pöfög; ma Fécamp-ról úgy beszélünk, mint régen te Saint-Cloud-ról. 1862 Párizsa olyan város, amelynek környéke egész Franciaország.

A négy szerelmespár lelkiismeretesen végigcsinált minden zöldbeli bolondságot, amit akkoriban lehetett. Szünidő kezdete volt, meleg, verőfényes vasárnapi nap. Előző este Favourite, az egyetlen a négy lány közül, aki írni tudott, négyük nevében az írta Tholomyèsnek: "Ki korán kel, aranyat lel." Ezért már öt órakor talpon voltak. Aztán kikocsiztak Saint-Cloudba, megnézték, a kiszáradt vízesést, és fölkiáltottak: "Gyönyörű lehet, mikor van benne víz!" Megreggeliztek a Szerencsefejben, ahol Castaing[201] akkor még nem fordult meg, a nagy vízmedence ötszöge körül abroncsot kergettek, fölmásztak Diogenes lámpásához, a sèvres-i hídnál szerencsekeréken mandulás süteményt nyertek. Puteaux-ban virágot szedtek, Neuillyben nádsípokat vásároltak, mindenütt almás lepényt ettek, és tökéletesen boldogok voltak.

A lányok csevegtek-csivogtak, mint a kalitkából kiröppent madarak. Megrészegedtek a jókedvtől. Egyszer-másszor rápaskoltak a fiatalemberekre. Hajnali mámora az életnek! Gyönyörű ifjúi élet! Szitakötők szárnya zizzen. Bárki légy is, emlékszel-e rá? Jártál-e bozótban, félrehajtva az ágakat a bájos fejecske elől, aki mögötted jön? Csúszkáltál-e lefelé kacagva eső áztatta töltésoldalon egy szeretett nővel, aki kezednél fogva visszatart és sikoltoz:

- Jaj, az új cipőm! Milyen lett!

Mondjuk meg mindjárt, hogy a záporeső vidám balesete elkerülte a jókedvű társaságot, bár Favourite induláskor komoly anyai hangon jósolgatta: "Csupasz csigák mászkálnak az ösvényeken! Ez esőt jelent, gyerekek!"

Mind a négy lány észbontóan csinos volt. A jó öreg Labouisse[202] lovag, aki iskolás versei révén akkoriban ismert volt, a derék poéta, akinek szíve egy Eleonóráért lángolt, aznap délelőtt Saint-Cloud gesztenyefái alatt sétálgatott, s tíz óra tájt látta őket elhaladni. Fölkiáltott: "Eggyel többen vannak!", nyilván a három gráciára célozva. Blachevelle barátnője, a huszonhárom éves Favourite, az öreglány, legelöl szaladt a sűrű bokrok árnyékában, átugrotta az árkot, pajzánul keresztüllépet a sövényeken, és egy fiatal nőstény faun lendületével vezérkedett a hancúrozásban. Zéphine és Dahlia, akiket a természet szeszélye olyan szépségekkel ruházott fel, hogy kiegészítették egymást, inkább kacérságból, mint barátságból egy percre sem váltak el, és kart karba öltve angolosan viselkedtek; akkor jelentek meg az első almanachok,[203] a mélabú kezdett divatozni a nők közt, úgy, mint később a férfiak közt a byronizmus,[204] s terjedőben volt a gyöngéd nem szomorkás hajviselete. Zéphine és Dahlia is hosszú halántékfürtökbe bodorították a hajukat. Listolier és Fameuil a tanáraikról vitatkoztak, és nagyban magyarázták Fantine-nak, miben különbözik Delvincourt[205] úr Blondeau[206] úrtól.

Blachevelle mintha arra lett volna teremtve, hogy vasárnap Favourite vállkendőjét vigye a karján.

Tholomyès hátul ment, irányította a csoportot. Nagyon víg volt, de érezni lehetett, hogy a társaságban ő az uralkodó egyéniség; kedélyességében is volt valami diktátori. Fő ékessége egy elefántláb bőségű nadrág, nanking posztóból, bőr talpallóval. Kezében kétszáz frankos vastag sétabot, szájában, minthogy mindent megengedett magának, egy szivar nevezetű furcsa tárgy. Semmi sem volt szent előtte, szivarozott.

- Nagyszerű fiú ez a Tholomyès - mondták csodáló tisztelettel a többiek. - Micsoda nadrág! Mily erélyes föllépés!

Fantine maga volt az öröm. Ragyogó fogainak Isten nyilván egyetlen rendeltetést szánt: a nevetést. Hosszú, fehér szalagos szalmakalapját szívesebben hordta a kezében, mint a fején. Sűrű, hullámzó szőke haja, mely folyton kibomlott, úgyhogy minden pillanatban föl kellett tűzni, odaillett volna a füzek alatt tovasuhanó Galatea[207] fejére. Rózsás ajka bűbájosan csicsergett. Két szája szöglete, mint Erigone[208] antik szobrocskáin, érzékcsiklandó kifejezéssel ívelődött fölfelé, de árnyékot vető hosszú pillái, a kihívó alsó arcél fölött szemérmesen lesütve, megálljt parancsoltak. Öltözéke csak úgy zengett és lángolt. Mályvaszín fátyolszövetből készült ruhát viselt, aranybarna cipellőt, melynek szalagjai finom, fehér áttört harisnyáján X alakban kereszteződtek, és marseille-i szabású kabátkát, amelynek neve, canezou - a canebière-i nyelvjárásban[209] a quinze août (augusztus tizenöt) szavak eltorzult alakja -, délvidéki meleg időt jelent. A három másik, mint már mondottuk, kevésbé félénk lány, mélyen kivágott ruhaderékban járt, ami nyáron, virágos kalappal, nagyon kecses és ingerlő viselet; de a szőke Fantine sejtelmesen áttetsző canezou-ja, azzal, amit elrejtett, és azzal, amit elárult, a merész öltözékekkel szemben az illem kihívó leleményének hatott, és a híres szerelmi törvényszék, amelyen valaha a tengerzöld szemű cette-i vikomtné elnökölt, a kacérság díját talán éppen ennek a kabátkának ítélte volna oda, amely pedig a szemérmesség díjára pályázott. A gyermeki ártatlanság tud ám néha nagyon ravasz is lenni.

Viruló arc, finom arcél, sötétkék szempár, sűrű pillák, ívelt kis lábfej, csodálatos idomú csukló és boka, hófehér bőr, amelyen itt-ott áttetszett az azúrkék erezet, gyermekien üde homlok, izmos júnói nyak, erős és hajlékony nyakszirt, Coustou[210] mintázófájára méltó vállak, köztük a muszlinkelmén átlátszó elbűvölő árkocskával, ábrándos vidámság, igéző domborulatok - ez volt Fantine. Aki látta, a ruhakelmék alatt szobrot, a szoborban lelket kellett hogy sejtsen.

Szép volt Fantine, szinte tudtán kívül szép. A szépség titkokat értő, álomlátó papjai, akik oly kevesen vannak, és hallgatagon mindent a tökéletességhez mérnek, az ókor szent eufóniáját[211] pillantották volna meg, ahogy keresztülcsillant a kis munkáslány párizsias báján. Ebben az árnyékból jött lányban volt valami a nemes fajta tüzéből. Szépsége két forrásból eredet: a stílusból és a ritmusból. A stílusban formát ölt az eszmény; mozgása pedig a ritmus.

Mondottuk már, hogy Fantine maga volt az öröm; de a megtestesült szemérem is volt egyszersmind.

Annak, aki őt figyelmesen tanulmányozta, föltűnhetett, hogy az ifjúság, a tavasz, a szerelmeskedés mámorán is leküzdhetetlen érvényre jutott természetének tartózkodó szerénysége. Egy kissé mindig ámuldozott. Ez az ártatlan ámulat az, ami Psychét[212] megkülönbözteti Venustól. Hosszú, vékony, fehér ujjaival Fantine Vesta-szűzre emlékeztetett, aki aranytűvel kotorja félre a szent tűz hamuját. Jóllehet Tholomyès-től, amint majd nagyon is látható lesz, semmit sem tagadott meg, arca, mikor szendergett, felségesen szűzies volt: némelykor hirtelen valami komoly, majdnem szigorú méltóság szállta meg, és képzelni sem lehet különösebbet és izgatóbbat annál a látványnál, ahogy egyszer csak eltűnt róla a vidámság, és önfeledt jókedvét minden átmenet nélkül merengés váltotta fel. Ez a váratlan elkomolyodás olykor egy gőgös istennő megvető szigorává élesedett. Homloka, orra és álla a vonalak olyan egyensúlyozottságát mutatta, ami egészen más, mint az arányok egyensúlya, s az arc harmonikus szépségét eredményezi; az orr és a felső ajk közt, azon az annyira jellegzetes helyen, alig észrevehetően ott volt az a bájos redő, a szűzi tisztaság titokzatos jegye, amely Rőtszakállú Frigyest[213] szerelemre lobbantotta az Ikoniumban kiásott Diana-szobor iránt.

Bűn a szerelem? Ám legyen. Fantine a bűn fölött lebegő ártatlanság volt.



IV
Tholomyès széles jókedvében spanyol dalra zendít

Ez a nap elejétől végig egyetlen hajnal volt. Szinte kacagott az egész természet, mint egy vakációzó diák. Saint-Cloud virágágyai balzsamot leheltek; a Szajnáról áradó fuvalom gyöngéden libegtette a lombokat; a fák mintha karjaikat lengették volna a szélben; a méhek sarcolták a virágkelyheket; a cickóró, a lóhere és a vadzab közt rajokban röpködtek a pillangók; a francia király fenséges parkjában egy sereg csavargó tanyázott: a madarak.

A négy vidám pár, beleolvadt a napfénybe, a mezőbe, a virágok és a fák közé, sugárzott.

És ebben a paradicsomi közösségben a lányok csevegtek, daloltak, futkároztak, pillangót kergettek, pitypangot tépdestek, rózsaszín, áttört harisnyájuk átnedvesedett a magas fűben, frissek, bolondosak voltak, mert nem is nagyon ellenkeztek, amikor innen is, onnan is kaptak egy-egy futó csókot, kivéve Fantine-t, aki tétován merengő, vadóc ellenállásba zárkózott, mert őszintén szerelmes volt.

- Te mindig olyan fura vagy - mondta neki Favourite.

Ezek az igazi örömök. Az ilyen boldog párok gondtalan sétája titkos hívójel az életbe és a természetbe, és mindenből cirógatást és fényt varázsol elő. Volt egyszer egy tündér, aki az erdőt és a mezőt egyenest a szerelmeseknek rendelte. Innen a szerelmesek örökös iskolakerülő bujdoklása a szabadban, ami mindaddig nem szűnik meg, amíg csak a világon szerelmesek és búvóhelyek lesznek. Ezért kedvelik a tavaszt a gondolkodók is. A patrícius és a vándorköszörűs, a herceg és a paraszt, vagy ahogy régente mondták, az udvari és a városi ember, mind ennek a tündérnek alattvalója. Az emberek kacagva keresik egymást, a levegőben dicsfény ragyog, micsoda átszellemülés a szerelem! A közjegyzősegéd is megistenül. Apró sikolyok, kergetőzés a réten, futtában ölelkezés, dallamnak hangzó beszédzagyvalék, az imádat megcsendülése egy-egy kurta szóban, szájból szájba csippentett cseresznyeszemek - csupa lobogás, csupa égi megdicsőülés. A széplányok olvadozva tékozolják önmagukat. Azt hinnéd, soha véget nem ér ez a mámor. Bölcselők, költők, művészek nézik ezt az édes önkívületet, és nem tudják, mit kezdjenek vele, oly káprázatos. "Indulás Cytherébe!"[214] - kiált fel Watteau.[215] Lancret,[216] a kisemberek festője, gyönyörködik a nekiszabadult nyárspolgárokban. Diderot keblére öleli a szeretkezőket. D'Urfé[217] pedig druidákkal együtt szerepelteti őket.

Reggeli után a négy pár fölkerekedett, hogy az úgynevezett királyi virágoskertben megtekintsen egy Indiából újonnan érkezett dísznövényt - a neve hamarjában nem jut eszembe -, amely akkoriban egész Párizst Saint-Cloud-ba csődítette. Furcsa és tetszetős, magas növésű cserje volt, számtalan drótvékonyságú, bolyhos, leveletlen ágán ezernyi fehér rózsácska sűrűsödött, mintha a cserjének parókája lenne. Mindig egész csapat bámuló állta körül.

Miután megnézték a cserjét, Tholomyès fölkiáltott: "Menjünk szamárháton!" Megalkudtak a szamaras gazdával, aztán Vanves és Issy érintésével hazakocogtak. Issyben kalandjuk volt. A park, amely azelőtt a nemzeti vagyonhoz tartozott, ekkoriban pedig Bourguin hadiszállító tulajdona lett, véletlenül nyitva volt. Bementek a rácskapun, fölkeresték barlangjában a bábu-remetét, kitapasztalták a rejtelmes kis fényhatásokat a híres tükörteremben, ebben a buja kelepcében, amely méltó volt, hogy egy milliomos szatír vagy egy Priaposszá[218] varázsolt Turcaret[219] kéjtanyája legyen. Jó erősen meghimbálták a nagy függőhálót, amely a Bernis abbé[220] magasztalta két gesztenyefára volt erősítve. Miközben nagyokat kacagva sorra meghintáztatták a lányokat, hogy csak úgy röpködtek a szoknyák, amiben Greuze-nek[221] ugyancsak kedve telt volna, a toulouse-i Tholomyès, aki egy kissé spanyol volt, hiszen Toulouse közeli rokona Tolosának,[222] elénekelt egy régi dalt, a mélabús dallamú gallegát,[223] amely alkalmasint valamilyen, két fa közt egy szál kötélen lengő szép lány ihletésére született:

Soy de Badajoz
Amor me llama.
Toda mi alma
Es in mi ojos
Porque ensanas
A tus piernas.[224]

Csak Fantine nem engedte, hogy meghintáztassák.

- Nem szeretem, ha valaki ennyire kényeskedik - zsörtölődött meglehetős bosszúsan Favourite.

Szamaragolás után új szórakozás következett. Hajón keltek át a Szajnán, és Passyból gyalog mentek az Étoile-sorompóig. Emlékszünk, öt óra óta állandóan talpon voltak. De sebaj!

- Vasárnap nincs elfáradás - mondta Favourite -, vasárnap a fáradtság is pihenőt tart. - Három óra tájban a négy pár, szinte már túl boldogan, lefelé gurult a hullámvasúton, azon a különös építményen, amely akkoriban a Beaujon-domb tetején[225] állt, s amelynek kígyózó útja jól látszott a Champs-Élysées fái fölött.

Favourite időnként fölkiáltott:

- És a meglepetés? Mi lesz a meglepetéssel?

- Türelem - felelte Tholomyès.



V
A Bombarda-kocsmában

Miután kiélvezték a hullámvasutat, az ebédre gondoltak. A sugárzó nyolcas társaság, végül is kissé kifáradva, a Bombarda-kocsmába vetődött, abba a fiókétterembe, amelyet a Champs-Élysées-n nyitott Bombarda, a híres vendéglős, akinek cégtáblája abban az időben a Rivoli utcán, a Delorme köz táján díszlett.

Nagy, de csúf szoba, alkóvval, amelyben ágy is volt (az étterem vasárnapi zsúfoltsága miatt ezzel a zuggal kellett beérniük), két ablak, melyeken át a szilvasoron túl a vízpartra és a folyóra nyílt kilátás; gyönyörű augusztusi napfény, amely beragyogta az ablakokat; két asztal, az egyiken virágcsokrok pompázó garmadája, közte férfi- és női kalapok; a másik mellett tányérok, tálak, poharak és palackok szívderítő egyvelege körül, a négy pár; söröskancsók és borosüvegek; kevés rend az asztalon, némi rendetlenség az asztal alatt:

Asztal alatt a lábak
Csoszogtak rémesen s egymásba kalimpáltak[226]

- mondja Molière.

Itt tartott délután fél ötkor a pásztorjáték, amely hajnali ötkor kezdődött el. A nap lemenőben volt, az étvágy kielégült.

A napsütötte, embersűrűs Champs-Élysées csupa fény és por volt, az a két dolog, ami a dicsőséget teszi. Marly márványlovai[227] aranyos felhőkben nyerítve ágaskodtak. Kocsik robogtak föl és alá. A Neuilly sugárúton egy század délceg testőr közeledett, elöl trombitással. A Tuileriák kupoláján a leáldozó naptól rózsaszínűre festve lengett a fehér lobogó. A Concorde tér, melyet akkor újra XV. Lajosról neveztek el, elégedett sétálóktól hemzsegett. Sokan ezüstliliomot viseltek a fehér moarészalagon, amely 1817-ben még nem tűnt el teljesen a gomblyukakból. Itt-ott körbe álltak a járókelők, és tapssal kísérték egy-egy csapat kislány nótázását. Egy akkoriban népszerű bourbonista táncdalt énekeltek, amely a száznapos uralmat ócsárolta, s ez volt a refrénje:

Adjátok vissza jó atyánkat,
Hadd térjen vissza Gentből.[228]

Ünneplőruhás külvárosiak - elvétve olyanok is, akik liliomjelvényt viseltek, mint a polgárok - a nagy négyszögben és a Marigny-négyszögben szétszóródva karikákat dobáltak, vagy a körhinták falovain keringtek. Mások iszogattak: néhány nyomdászinas papírzacskót nyomott a fejébe, csak úgy harsogott a kacajuk. Mindenki sugárzott. A vitathatatlan béke és a teljes royalista biztonság ideje volt; az a korszak, amikor Anglès rendőrfőnök Párizs külvárosából a királynak szóló szigorúan bizalmas jelentését e szavakkal fejezte be: "Mindent egybevetve, felség, az emberektől nincs mit tartani. Gondtalanok és semmivel sem törődők, mint a macskák. A vidéki alsóbb néposztály izgága, a párizsi nem az. Csupa kis termetű ember. Kettőt kellene egymás hegyébe állítani, hogy felérjenek eggyel felséged gránátosai közül. A fővárosi csőcseléktől egyáltalán nem kell félni. Figyelemre méltó, hogy a lakosság átlagos magassága az utolsó ötven évben még csökkent is; a külvárosiak ma általában alacsonyabbak, mint a forradalom előtt. Csöppet sem veszélyesek. Egészben véve jámbor csürhe."

A rendőrfőnökök el sem tudják képzelni, hogy a macska oroszlánná változhat; holott lehetséges, és épp ez a csodálatos Párizs népében. Egyébként a macskának, amelyet Anglès gróf annyira lefitymált, az ókori köztársaságokban nagy volt a becsülete; a szabadság jelképét látták benne, és Korinthus[229] főterén, a pireusi[230] szárnyatlan Minerva párdarabjaként egy macska óriás bronzszobra állt. A Restauráció naiv rendőrsége túlságosan "rózsás színben" látta Párizs népét. Korántsem olyan "jámbor csürhe" az, mint hiszik. A párizsi az a franciák közt, ami az athéni a görögök közt; nincs nála jobb alvó, nincs léhább és restebb, nincs látszólag feledékenyebb; de ez ne tévesszen meg senkit, akármennyire hajlamos mindenféle nemtörődömségre, ha üt az óra, mindenfajta nekidühödésre bámulatosan kész. Adj lándzsát a kezébe, megcsinálja augusztus tizedikét,[231] adj neki puskát, az eredmény Austerlitz. Támaszpontja Napóleonnak, erőforrása Dantonnak. A hazát kell szolgálni: katonának áll; szabadságot: föltépi a kövezetet. Vigyázzatok! Haragtól felborzolt haja eposzi lobogás; zubbonya katonaköpennyé változik. Kész veszedelem. Holmi Grenéta utcából[232] caudiumi igát[233] alakít. Ha üt az óra, ez a külvárosi lakos nagyra nő, ez a kis ember talpra szökik, szeme ijesztő lángokat szór, lehelete viharrá vadul, vézna, beesett melléből olyan szél süvít elő, hogy az Alpeseket is megrengeti. A párizsi külvárosok népének köszönhető, hogy a forradalom, fegyverre kelve, meghódította Európát. Akkor örül, ha dalolhat. Figyeld a dalát, és meglátod, mi telik ki belőle. Amíg csak a Carmagnole a refrén, csak XVI. Lajost söpri el; énekeltesd vele a Marseillaise-t fölszabadítja a világot.

Miután ezt a megjegyzést fűztük Anglès jelentéséhez, térjünk vissza a négy párhoz. Az ebéd, mint láttuk, vége felé járt.



VI
Fejezet, amelyben a szereplők imádják egymást

Ebédközi társalgást éppoly nehéz lerögzíteni, mint a szerelmesek beszélgetését; szálló felhő az egyik, a másik füstgomoly.

Favourite és Dahlia dudorászott, Tholomyès ivott, Zéphine kacagott, Fantine mosolygott, Listolier egy Saint-Cloud-ban vásárolt trombitát recsegtetett. Favourite gyöngéd pillantást vetett Blachevelle-re, és így szólt:

- Blachevelle, imádlak.

Blachevelle kérdéssel válaszolt:

- Mit tennél, Favourite, ha többé nem szeretnélek?

- Én? - fortyant föl Favourite. - Ilyet még tréfából se mondj! Ha nem szeretnél többé, utánad szaladnék, nyakon csípnélek, kikaparnám a szemed, vízbe dobnálak, becsukatnálak.

Blachevelle a hiúságában legyezgetett férfi kéjes önteltségével mosolygott. Favourite folytatta:

- Igen, rendőrt hívnék! Nem volnék rest, nem bizony! Csirkefogó!

Blachevelle elragadtatva hátradőlt a székében, és kevélyen lehunyta a szemét.

Dahlia, miközben evett, az általános zsivajban odasúgta Favourite-nak:

- Olyan nagyon imádod azt a te Blachevelle-edet?

- Utálom! - felelve Favourite ugyanazon a hangon, s újból kezébe fogta a villát. - Fösvény kutya. Azt a kicsit szeretem, aki a velem szemközti házban lakik. Nagyon csinos fiú, ismered? Látszik rajta, hogy színészféle. Nagyon szeretem a színészeket. Mihelyt hazajön, az anyja rákezdi: "Jóságos Isten! Vége a nyugalmamnak. Már megint ordítozni fog. Édes fiam, megrepeszted a fülem!" Mert a fiú rögtön fölmegy a padlásra, a patkányok közé, holmi sötét zugolyba, amilyen magasra csak tud, és énekel és szaval, tudom is én, mit. De hozzám is elhallatszik! Már húsz sout keres napjában egy ügyvédnél periratok másolásával. Az apja kántor volt a Saint-Jacques-du-Haut-Pas templomban. Nagyon helyes fiatalember! Engem annyira imád, hogy amikor egyszer látott, amint rétestésztát nyújtottam, fölkiáltott hozzám: "Nagysád, süssön fánkot a kesztyűiből, én megeszem." Csak a színészek tudnak ilyen szépeket mondani. Nagyon helyes ember. Már ott tartok, hogy belehabarodom a fiúba. Mindegy, Blachevelle-nek mégiscsak azt mondom, hogy őt szeretem. Mit szólsz hozzá, hogy tudok hazudni?!

Favourite elhallgatott, kisvártatva folytatta:

- Dahlia, olyan bús vagyok. Egész nyáron esett, örökké dühöng a szél, borzolja az idegeimet. Blachevelle rémesen fukar, a piacon még cukorborsót is alig kapni, az ember nem tudja, mit egyen, spleenem van, ahogy az angolok mondják, a vaj méregdrága! Meg aztán, tudod, borzasztó, olyan helyen eszünk, ahol ágy is van, ettől megutálom az életet.



VII
Tholomyès bölcselkedik

Ezalatt néhányan énekeltek, a többiek zsivajogtak, mindenki egyszerre beszélt, az ember a saját szavát se hallotta. Tholomyès jónak látta közbelépni.

- Ne beszéljünk összevissza, és ne olyan sebesen! - kiáltott fel. - Gondoljuk meg, mit mondunk, ha kápráztatni akarunk. Túl sok rögtönzés butítóan kimeríti az elmét. Ömlő sörnek nincs habja. Ne siessünk, uraim. Ügyeljünk a méltóságra a lakmározásban is; együnk megfontoltan. Festina lente, mondja a latin: lassan járj, tovább érsz. Senki se sürget. Nézzétek a tavaszt; ha nagyon siet, kiég, azazhogy megcsípi a fagy. A túlzott sietség elpusztítja a barackfákat. A túlzott sietség megöli a jó ebédek kellemét és örömét. Csak semmi túlbuzgalom,[234] uraim! Grimod de la Reynière[235] ebben egy nézeten van Talleyrand-nal.

Tompa lázongás morajlott a társaságban.

- Hagyj békén bennünket, Tholomyès - mondta Blachevelle.

- Le a zsarnokkal! - szólt Fameuil.

- Bombarda, bomba, bamba! - kiáltott Listolier.

- Elvégre vasárnap van - szólalt meg ismét Fameuil.

- Színjózanok vagyunk - tódította Listolier.

- Tholomyès - mondta Blachevelle -, bámuld a nyugalmamat.

- Sámuel, én téged bámuel! - vágta rá Tholomyès.

Ez a gyengécske szójáték olyan hatást tett, mint mikor a pocsolyába követ dobnak. Az összes békák elhallgattak.

- Barátaim - szólalt fel Tholomyès, mint aki újból magához ragadta a hatalmat -, térjetek magatokhoz. Nem kell, hogy túlságos álmélkodás fogadja ezt az égből hullott szócsavarintást. Nem minden érdemel lelkesedést és tiszteletet, ami így hull alá. A szójáték a szárnyaló szellem ürüléke. Lepottyan valahová, s a szellem, miután megkönnyebbült egy ostobaságtól, tovaszáll a kéklő messzeségbe. Egy fehér folt, amely szétmállik a sziklán, a saskeselyűt nem gátolhatja röptében. Eszem ágában sincs becsmérelni a szójátékot! Érdeme szerint becsülöm, de nem jobban. Akik a legfenségesebbek, legmagasztosabbak, legbájosabbak voltak az emberiségben, sőt talán túl az emberiségen, azok mind csináltak szójátékot.[236] Jézus Krisztus szójátékot faragott Szent Péterre, Mózes Izsákra, Aischylos Polyneikesre, Kleopátra Octavianusra. És ne feledjük, Kleopátra szójátéka közvetlenül megelőzte az actiumi csatát,[237] s hogy nélküle senki sem emlékezne Toryne városára, amelynek görög neve annyit jelent, mint merőkanál. Miután mindebben megegyeztünk, visszatérünk intelmemhez. Ismétlem, testvéreim, csak semmi sietség, semmi handabandázás, semmi túlbuzgóság, még a tréfában, a mulatozásban is mérsékletet ajánlok. Hallgassatok rám, én okos vagyok, mint Amphiarius,[238] és kopasz, mint Caesar. Módjával adjunk fel rébuszokat is. Est modus in rebus.[239] Még az ebédelésben is van határ. Önök, hölgyeim, szeretik az almás lepényt, ne éljenek vissza vele. A lepényevésben is kell érvényesülni a józan észnek és a jó ízlésnek. A falánkság megbosszulja magát a falánkon. Gula megbünteti Gulaxot. A gyomorfájást arra rendelte az Úristen, hogy móresre tanítsa a gyomrot. És jegyezzük meg, minden szenvedélyünknek, a szerelemnek is van gyomra, amit nem szabad megterhelni. Minden dologban fontos, hogy idejében le tudjuk írni ezt a szót: finis, hogy türtőztetni tudjuk magunkat, amikor sürget a szükség, hogy fékezni tudjuk az étvágyunkat, lefülelni és bilincsbe verni képzeletünket. Bölcs az, aki ért hozzá, hogy kellő pillanatban maga vonuljon be az áristomba. Legyetek hozzám némi bizalommal. Abból, hogy vizsgáim tanúsága szerint értek valamit a joghoz, hogy tudom, mi a különbség folyamatba tett és függőben levő per közt, hogy latin nyelvű értekezést írtam arról, milyen volt Rómában a kínvallatás Munatius Demens quaestorsága alatt (mert állítólag doktorrá fognak avatni, ha igaz), mindebből nem okvetlenül következik, hogy hülye vagyok. Ajánlom, legyetek mértéktartóbbak a vágyaitokban. Ne legyen Félix Tholomyès a nevem, ha nincs igazam. Boldog, aki, ha ütött az óra, hősi elszánással le tud mondani, mint Sulla vagy Origenes.[240]

Favourite feszült figyelemmel hallgatta.

- Félix! - mondta. - Milyen szép szó! Szeretem ezt a nevet. Latinul van, és annyit tesz, mint Bódog.

Tholomyès tovább fűzte a szót:

- Quirites, gentlemen, caballeros,[241] barátaim! Akartok megszabadulni mindenféle ösztökéléstől, kiszállni a nászi ágyból, dacolni a szerelemmel? Semmi sem egyszerűbb. Itt a recept: limonádé, tornászás, fárasztó testi munka, favágás, kevés alvás, sok virrasztás, nátronos italok, növényi főzetek, napraforgóolaj, hozzá szigorú diéta, koplalás, hideg fürdők, gyógyfüves és ólomvizes borogatások. Saturnus-oldat és oxycrat-balzsam.[242]

- Akkor már inkább egy nőt - mondta Listolier.

- Nőt! - felelt rá Tholomyès. - Óvakodjunk a nőktől. Jaj annak, aki kiszolgáltatja magát a változékony női szívnek! A nő álnok és alattomos. Kenyéririgységből utálja a kígyót. A kígyó neki az, ami a kereskedőnek a versenytársa.

- Tholomyès - kiáltott Blachevelle -, te részeg vagy!

- No persze! - mondta Tholomyès.

- Akkor légy jókedvű - szólt ismét Blachevelle.

- Nem bánom! - hagyta rá Tholomyès.

Azzal teletöltötte poharát, és felállt.

- Dicsőség a bornak! Nunc te, Bacche, canam![243] Bocsánat, kisasszonyok, ez spanyolul van. Ahány nép, annyiféle hordók, szenyórák, íme a bizonyíték. A kasztíliai arroba tizenhat literes, az alicantei cantaró-ba tizenkét liter fér, a Kanári-szigeten használatos almudá-ba huszonöt, a baleári cuartin-ba huszonhat, a Péter cár hordójába harminc. Éljen a cár, aki nagy volt, és a hordója, amely még nagyobb. Hölgyeim, adok egy baráti tanácsot: tévesszék össze, ha kedvük tartja, a szomszédaikat. A szerelemnek sajátossága, hogy téved. A szerelmeskedés nem arra való, hogy meghunyászkodjon és elbutuljon, mint egy angol szolgáló, akinek retkes a térde a sok padlósúrolástól. Nem erre való az édes szerelem, hanem a vidám tévelygésre. Azt mondják: tévedni emberi dolog. Én azt mondom: tévedni szerelmes dolog. Hölgyeim, én mindannyiukat bálványozom. Ó, Zéphine, ó, Joséphine, gyűröttnél gyűröttebb ábrázat, bájos lennél, ha nem volnál ferde. Olyan vagy, mintha bájos arcodra tévedésből ráültek volna. Hogy Favourite-ról beszéljek, ó, nimfák, ó, múzsák! Egy napon Blachevelle, a Guérin-Boisseau utca csatornáján átlábalva, meglátott egy fiatal lányt, amint feszes fehér harisnyás lábát mutogatta. Tetszett neki ez az előjáték, Blachevelle szerelemre lobbant. Akibe beleszeretett, Favourite volt. Ó, Favourite, ajkaid ión szabásúak. Volt egy görög festő, Euphorion,[244] akit az ajkak festőjének neveztek el. Ez a görög az egyetlen, aki méltó lett volna, hogy a szádat megfesse. Mondok valamit! Előtted nem volt teremtett nő, aki érdemes erre a névre. Te születtél arra, hogy elnyerd az almát, mint Venus, vagy megedd, mint Éva. Veled kezdődik a szépség. Évát mondtam? Te teremtetted őt. Megillet a szabadalomlevél, hogy föltaláltad a csinos nő eszményét. Ó, Favourite, abbahagyom a tegezést, mert a költészetről áttérek a prózára. Hölgyem, ön az imént a nevem említette. Ez meghatott. De bárkik vagyunk, ne bízzunk a nevekben. A név csalóka. Nekem Félix a nevem, és nem vagyok boldog. A szavak hazudnak. Ne fogadjuk el vakon a jelentésüket! Bolond, aki Parádról akar hozatni parafát és Keszthelyről kesztyűt. Miss Dahlia, én a helyében inkább rózsának hívatnám magam. A virág legyen illatos, a nő eszes. Fantine-ról nem beszélek, ő ábrándos, merengő, álmatag, érzékeny; fantom, aki kecses nimfa és szemérmes apáca képében éli grizett-életét, de illúziókba menekül, dalol, imádkozik, és a kéklő űrbe bámul, nemigen tudja, mit lát és mit tesz, és szemét égnek emelve bolyong egy kertben, ahol több a madár, mint amennyi valóban létezik! Ó, Fantine, tudd meg: én, Tholomyès, csak illúzió vagyok; de hiába, nem ért meg az álmok szőke lánya! Egyébként ő maga az üdeség, szelídség, ifjúság, nyájas hajnalpirkadás. Ó, Fantine, aki megérdemelnéd, hogy százszorszépnek vagy gyöngyszemnek hívjanak, a legtündöklőbb igazgyöngy vagy. Hölgyeim, most még egy tanácsot: ne menjenek férjhez; a házasság olyan, mint az oltás: olykor sikerül, máskor nem; kerüljék a kockázatot. De mit is beszélek? Hiába vesztegetem a szót. A lányokat nem lehet kigyógyítani a férjhez menési nyavalyából. És akármit mondunk mi okosok, a varró- és csipkeverő lányokat ez nem tartja vissza, hogy gyémántokban dúskáló férjről ne álmodozzanak. Ám legyen, de jegyezzék meg, szépségeim, önök túl sok cukrot esznek. Rosszul teszik, hölgyeim, hogy folyton édességet majszolnak. Ó, rágcsáló női nem, szép fogaid imádják a cukrot. Márpedig, figyeljenek jól, a cukor is, a só is szárító hatású kristály. A cukor minden sónál jobban szárít. Az ereken át kiszívja a vér nedvtartalmát, innét a vér alvadása, majd rögösödése, ez okozza a gümőket a tüdőben, ez pedig halálos baj. Ezért van, hogy a cukorbaj határos a tüdővésszel. Ne szopogassunk hát cukrot, ha életben akarunk maradni! És most a férfiakhoz szólok. Uraim, legyenek hódítók. Rabolják el lelkifurdalás nélkül egymás szeretőit. Csereberéljenek! Szerelemben nincs barátság. Ahol egy csinos nő van, kész a hadiállapot. Nincs kegyelem, harc a végletekig! Minden szép nő casus belli,[245] egy szép nő kihívja a határsértést. A történelem minden híres hadjárata szoknyahistóriából keletkezett. A férfi jogot formál a nőre. Romulus elrabolta a szabin nőket. Hódító Vilmos[246] a szász asszonyokat, Caesar a római lányokat. A férfi, akinek nincs kedvese, saskeselyű módjára kering mások szeretői fölött; és jómagam minden pályavesztett szerencsétlennek azt a nagyszerű szózatot kiáltom oda, amelyet Bonaparte az itáliai hadsereghez intézett: "Katonák, nincsen semmitek; az ellenségnek mindene van!" - Tholomyès elhallgatott.

- Fújd ki magad, Tholomyès - szólt Blachevelle.

Nyomban elkezdett óbégatni, Listolier és Fameuil kíséretével, egyet azokból a bohémdalokból, amelyeknek kapásból szerzett szövege - akár agyonrímelt, akár rímtelen - értelem nélkül való, mint a faágak hajladozása vagy a szél zúgása, s amelyek pipaszó mellett születnek, és a pipafüsttel szállnak el. Tholomyès szónoklatára a víg társaság ezzel a dalocskával felelt:

Agyalágyult páterek
Sok pénzt bíztak egy zsiványra.
Hogy Clermont-Tonnerre uram
Pápa legyen Szent Ivánra;
De mert Clermont-Tonnerre nem pap,
Pápai tiarát nem kap,
S pénzüket sírván-ríván,
Visszahozta a zsíván'.[247]

Ez a zengemény nem volt alkalmas arra, hogy lecsillapítsa Tholomyès rögtönző kedvét. Kiitta poharát, újra töltött magának, és tovább beszélt:

- Le a bölcsességgel! Felejtsetek el mindent, amit mondtam. Ne legyünk se szégyenlősök, se erénycsőszök, se elmehősök. Emelem poharamat a vígságra; legyünk vígak! Egészítsük ki jogi tanulmányainkat bolondozással és lakmározással. Vigyázzunk, hogy a digesták[248] ne rontsák el az emésztésünket. Justinianust párosítsuk a dőzsöléssel! Az élvezetet az elmélyedéssel! Éljen a teremtett világ! A földgolyó egy nagy darab gyémánt! Boldog vagyok. A madarak csodálatosak. Micsoda ünnep, mindenütt! A csalogány úgy énekel, mint Elleviou,[249] méghozzá ingyen. Légy üdvöz, szép nyár. Köszöntlek, Luxembourg-kert, s ti pásztori idillek a Madame utcában és az Observatoire fasorban! Ó, ti ábrándos bakák, s ti kedves dadák, akik nemcsak vigyáztok a gyerekekre, hanem vígan szaporítjátok is őket. Ha nem lennének az Odéon[250] árkádjai, Amerika pampáira vágyódnám. Lelkem az őserdőkbe és a szavannákra szárnyal. Minden oly szép ott. Legyek zümmögnek a verőfényben. A nap kolibrit tüsszent. Csókolj meg, Fantine!

Tévedésből Favourite-ot csókolta meg.



VIII
Egy ló kiszenved

- Édonnál[251] jobb a konyha, mint Bombardánál - mondta Zéphine.

- Én szívesebben étkezem Bombardánál - jelentette ki Blachevelle. - Itt nagyobb a fényűzés. Keletibb a kényelem. Nézzétek a földszinti termet. Minden fala csupa tükör.

- Én jobban szeretném, ha a tányéromon lenne tükörtojás - mondta Favourite. Blachevelle nem hagyta annyiban.

- Nézzetek a késeket. Bombardánál ezüstnyelű kések vannak, Édonnál csontnyelűek. Márpedig az ezüst becsesebb a csontnál.

- Kivéve, ha valakinek az állkapcsa van ezüstből - jegyezte meg Tholomyès.

Az Invalidusok kupolájára pillantott, amely jól látszott a Bombarda-kocsma ablakain át. Pillanatnyi csend lett.

- Tholomyès - kiáltott Fameuil -, az imént nagy vitám volt Listolier-val!

- Vitatkozni jó - válaszolt Tholomyès -, veszekedni még jobb.

- Bölcseletről vitáztunk.

- Helyes.

- Melyiket tartod többre, Descartes-ot vagy Spinozát?

- Désaugiers-t[252] - mondta Tholomyès.

Miután így eldöntötte a kérdést, ivott, aztán folytatta:

- Nem bánom, hogy élek. Nincs vége mindennek a földön, amíg még lehet esztelenkedni. Hála érte a halhatatlan isteneknek. Hazudunk, de nevetünk. Állítunk egyet-mást, de mindjárt kételkedünk is benne. A szillogizmusból váratlan dolgok sülnek ki. Ez a gyönyörű. Akadnak még földi halandók, akik tudják, hogyan kell vígan nyitni-csukni a paradoxonok tréfadobozát. Tudják meg, hölgyeim, amit itt nyugodtan iszogatnak, madeirabor, Coural das Freirasban termett, háromszáztizenhét öl magasságban a tenger színe fölött. Áhítattal igyák. Háromszáztizenhét öl! És Bombarda úr, a kitűnő vendéglős, ezt a háromszáztizenhét ölet négy frank ötvenért méri!

Fameuil megint közbeszólt:

- Tholomyès, a véleményed törvény. Ki a kedvenc íród?

- Ber...

- Quin?

- Nem. Choux.[253] - Tholomyès folytatta:

- Le a kalappal Bombarda előtt. Fölérne az elephantei Munophisszel, ha tudna keríteni nekem egy egyiptomi táncosnőt, vagy a chaironeai Thygelionnal, ha idehozna egy hetérát![254] Mert, hölgyeim, Görögországban és Egyiptomban is voltak ám Bombardák. Tanú rá Apuleius.[255] Sajnos, mindig minden ugyanaz, soha semmi új. Semmi sincs a teremtésben, ami ne látott volna már napvilágot. Nil sub sole novum,[256] mondja bölcs Salamon; amor omnibus idem,[257] mondja Vergilius. És Carabine ugyanúgy hajókázik Carabinnel[258] Saint-Cloud-ba, ahogy Aspasia[259] elkísérte Periklest a samosi[260] hajóhaddal. Még valamit. Tudják-e, hölgyeim, ki volt Aspasia? Noha oly korban élt, amikor a nőknek még nem volt lelkük, ő csupa lélek volt: rózsaszín és bíbor árnyalatú lélek, izzóbb a parázsnál, üdébb a hajnalnál. Benne a nő két véglete találkozott: az istennő és a prostituált. Sokrates plusz Lescaut.[261] Aspasia arra az esetre született, ha Prometheusnak[262] szajhára lett volna szüksége.

Tholomyès úgy nekilendült, hogy bajosan lehetett volna megállítani, ha ebben a percben egy ló el nem vágódik a folyóparton. A zuhanásra a kocsi is, a szónok is elakadt. Vén és sovány, gyepmester kötelére való Beauce vidéki kanca volt, jól megrakott nehéz szekeret húzott. Ahogy a Bombarda elé ért, a kimerült, elcsigázott gebe nem akart továbbmenni. Csődület támadt. Alighogy a dühösen átkozódó kocsis kegyetlen ostorcsapás kíséretében kimondta a hagyomány szentesítette szót: dög! - a szegény pára összeesett, hogy többé föl se keljen. Tholomyès jókedvű hallgatóinak figyelme a járókelők zsivajára terelődött, Tholomyès pedig fölhasználta az alkalmat, hogy ezzel a mélabús strófával fejezze be szónoklatát:

Olyan világban élt, melyben talyiga s hintó
Egyre rendeltetett.
S gebe létére élt a gebe-sors szerint, ó,
Kutya egy életet![263]

- Szegény ló - sóhajtott Fantine.

- No, tessék - kiáltott fel Dahlia -, mindjárt megsiratja a lovakat! Hogy lehet valaki ilyen ostoba!

Ekkor Favourite összefonva karjait, és fejét hátraszegve, eltökélten ránézett Tholomyèsre, és így szólt:

- No és a meglepetés?

- Igaz, ni. Itt az ideje - felelt Tholomyès. - Uraim, ütött az óra, hogy meglepjük a hölgyeket. Hölgyeim, várjanak ránk egy kis ideig.

- A dolog csókkal kezdődik - mondta Blachevelle.

- Homlokcsókkal - tette hozzá Tholomyès.

Mindegyikük nagy komolyan csókot nyomott kedvese homlokára. Aztán ujjúkat szájukra téve, libasorban indultak az ajtó felé.

Favourite tapsolva nézte távozásukat.

- Máris nagyon mulatságos - mondta.

- Ne maradjanak el sokáig - suttogta Fantine. - Várunk.



IX
A mulatság vége

A lányok magukra maradva, kettesével az ablakba könyököltek, kihajoltak, és szapora fecsegessél átbeszéltek egymáshoz.

Látták, amint a négy fiatalember kart karba öltve kilépett a Bombarda-kocsmából. Hátranéztek, nevetve fölintegettek a lányoknak, aztán eltűntek a poros forgatagban, amely vasárnaponként ellepi a Champs-Élysées-t.

- Ne maradjanak el sokáig! - kiáltott Fantine.

- Vajon mit hoznak nekünk? - tűnődött Zéphine.

- Biztosan valami szépet - mondta Dahlia.

- Én azt szeretném, ha aranyból lenne.

Figyelmüket csakhamar lekötötte a sürgés-forgás, amely a folyópartról a nagy fák ágai közt odalátszott, és jól elszórakoztatta őket. A poggyász- és a postakocsik indulásának szokott órája volt. Akkoriban minden déli és keleti postajárat a Champs-Élysées-n ment át. Legtöbbjük a part mentén haladt, és a passyi sorompónál hagyta el a várost. Rövid időközökben egy-egy sárgára és feketére festett, roskadásig megrakott, csengős szerszámú, málháktól, ládáktól és bőröndöktől idomtalan alakú, gyorsan tovatűnő, fejekkel zsúfolt nagy kocsi mint valami mozgó kovácsműhely robogott át a tömegen, súlyos kerekeivel törve az utat, szikrákat csiholva a kövezetből, füstgomolyként szálló porfellegben, mintha fúriák hajszolnák. Ez a lárma nagyon tetszett a lányoknak. Favourite fölkiáltott:

- Micsoda csörömpölés! Mintha egy csomó vaslánc röpülne.

Egyszerre az egyik kocsi, amelyet a szilfák sűrűjén át csak homályosan lehetett látni, egy pillanatra megállt, aztán vágtatva továbbrobogott. Ez meglepte Fantine-t.

- Különös! - mondta. - Azt hittem, a gyorskocsi sohase áll meg.

Favourite vállat vont.

- Furcsa ez a Fantine - mondta. - Kíváncsiságból elnéztem. A legegyszerűbb dolgokon is csodálkozik. Tegyük fel, hogy utas vagyok, és azt mondom a kocsisnak: előremegyek, majd a parton szállok fel. A kocsis elhaladóban meglát, megáll, és én beszállok. Mindennapos eset. Te nem ismered az életet, drágám.

Így múlt el egy darab idő. Egyszerre Favourite olyan mozdulatot tett, mint mikor valaki felébred.

- No és a meglepetés? - kérdezte.

- Azám - mondta Dahlia -, mi lesz a meglepetéssel?

- Nagyon soká maradnak! - sóhajtott Fantine.

Alighogy Fantine sóhaja elröppent, belépett az a pincér, aki az ebédjüket felszolgálta. Valami levélfélét tartott a kezében.

- Mi ez? - kérdezte Favourite.

- Az urak hagyták itt ezt az írást a hölgyek számára - felelte a pincér.

- Miért nem hozta be azonnal?

- Mert az urak azt parancsolták, hogy csak egy óra múlva adjam át.

Favourite kikapta a papirost a pincér kezéből. Csakugyan levél volt.

- Nini - mondta -, nincs megcímezve. De nézzétek csak, mi van ráírva:

EZ A MEGLEPETÉS

Gyorsan föltépte a pecsétet. Kibontotta a levelet, és fölolvasta (ő tudott olvasni):

Kedveseink!

Tudjátok meg, hogy nekünk szüleink vannak. Ti nemigen ismeritek a "szülő" szó jelentését. Így nevezik a polgári törvénykönyv és a tisztességes gyermeki kapcsolat értelmében az apákat és anyákat. Mármost szüleink sóhajtozva vágyódnak utánunk, ezek a jó öregek hazahívnak bennünket, tékozló fiúkat, azt ígérik, hogy borjúkat vágatnak le tiszteletünkre. Mint jó erkölcsű gyermekek, engedelmeskedünk nekik. Mikor e sorokat olvassátok, öt tüzes ló röpít bennünket papáinkhoz és mamáinkhoz. Kereket oldunk, ahogy Bossuet mondja. Elutazunk, már útra keltünk. Lafitte karjai közt, Caillard[264] szárnyain száguldunk tova. A toulouse-i gyorskocsi kiragad minket az örvényből, az örvény ti vagytok, szép kicsikéink! Vágtatva, óránként három mérföldes sebességgel térünk vissza a társadalomba, ahol vár a kötelesség, a rend. A haza érdeke, hogy belőlünk is, mint mindenkiből, legyen valami, megyefőnök, családapa, mezőőr, államtanácsos. Gondoljatok ránk illő tisztelettel. Föláldozzuk magunkat. Sirassatok meg gyorsan, és gondoskodjatok helyetteseinkről. Ha ez a levél a szíveteket tépi, tépjétek ti is össze. Ég veletek.

Majdnem két évig boldogítottunk benneteket. Ne nehezteljetek érte.

Blachevelle
Fameuil
Listolier
Félix
Tholomyès

Ui. Az ebéd ki van fizetve.

A négy lány némán összenézett.

Favourite törte meg a csendet.

- Nohát! - kiáltott fel. - Ez aztán jó tréfa!

- Nagyon fura tréfa - mondta Zéphine.

- Ez csak Blachevelle ötlete lehetett - szólalt meg ismét Favourite. - Egészen magába gabalyított. Úgy vagyok vele, hogy mihelyt nem látom, szeretem.

- Nem - szólt Dahlia -, ezt Tholomyès eszelte ki. Rávall.

- Akkor hát vesszen Blachevelle, és éljen Tholomyès! - kiáltott Dahlia és Zéphine.

És nagyot kacagtak.

Fantine velük kacagott.

Mikor egy óra múlva magára maradt a szobájában, sírva fakadt.

Mondottuk már, ez volt az első szerelme; úgy adta oda magát Tholomyèsnek, mint feleség a férjének. És a szegény leánynak gyermeke volt.

 
 
0 komment , kategória:  HARMADIK KÖNYV Ezernyolcszázti  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 0
  • e Hét: 12202
  • e Hónap: 57274
  • e Év: 1998554
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.