Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
szeretettel
  2011-12-30 10:27:42, péntek
 
  HATODIK KÖNYV
Javert

I
Kezdődik a pihenés

Madeleine úr a gyártelepéhez tartozó kórházba vitette el Fantine-t. Rábízta az ápolónőkre, akik ágyba fektették. Heves láz tört ki rajta. Az éjszaka egy részét önkívületben töltötte, félrebeszélt. Végül mégis elaludt.

Másnap délfelé fölébredt, hallotta, hogy az ágya mellett lélegzik valaki. Félrevonta a függönyt, és látta Madeleine urat, aki ott állt, és feje fölött nézett valamit. Tekintetéből aggódó részvét és könyörgés sugárzott. Fantine szemmel követte ezt a tekintetet, és látta, hogy a falra szögezett feszületre irányul.

Madeleine úr most már teljesen átváltozva tűnt fel Fantine szemében. Mintha dicsfény lebegné körül. Valamilyen imádságba volt merülve. Fantine sokáig figyelte, nem merte megzavarni. Végül félénken megszólította:

- Mit csinál itt?

Madeleine úr már egy órája állt ott egy helyben. Várta, hogy Fantine fölébredjen. Most megfogta a kezét, megtapintotta az érverését, és így szólt:

- Hogy érzi magát?

- Jól - mondta a lány -, aludtam, azt hiszem, most már jobban leszek. Nem lesz semmi baj.

A férfi azonban mintha csak most hallotta volna meg az iménti kérdést, arra felelt:

- A mártírhoz fohászkodtam, akit ott fent lát.

Gondolatban hozzátette: "A mártírért, aki itt lent fekszik."

Madeleine úr az egész éjszakát és a reggelt tudakozással töltötte. Most már mindent tudott. Ismerte Fantine történetének minden szívfájdító részletét. Tovább beszélt:

- Nagyon sokat szenvedett, szegény asszony. De ne panaszkodjék, ajándékul kapta az üdvösség zálogát. Így teremtenek az emberek angyalokat. Csak ez a módjuk van rá, nem tehetnek róla. Látja, az a pokol, amelyből most kikerült, előcsarnoka a mennyországnak. Ott kellett kezdenie.

Mélyet sóhajtott. Fantine azonban mosolygott, és mosolya a két fog híján is magasztos volt.

Javert még az éjjel levelet írt. Reggel maga adta fel a montreuil-sur-meri postahivatalban. A levél Párizsba szólt, és így volt címezve: Chabouillet úrnak, a rendőrfőnök úr titkárának. Minthogy az őrszobán lezajlott esetnek híre futott, a postamesternő és rajta kívül még néhányan, akik továbbítás előtt látták a levelet, és megismerték a címzésen Javert keze írását, azt hitték, a lemondását küldi benne.

Madeleine haladék nélkül írt Thénardier-éknak, akiknek Fantine százhúsz frankkal tartozott. Háromszáz frankot küldött nekik azzal, hogy vonják le követelésüket, és küldjék a gyermeket azonnal Montreuil-sur-Merbe, ahol beteg anyja látni kívánja.

Thénardier nem hitt a szemének.

- A fenébe! - mondta feleségének. - Ki ne adjuk a kezünkből azt a gyereket. Jó lesz még fejőstehénnek a kis gonosz. Sejtem, mi történt. Valami tökfilkó beleszeretett az anyjába.

Válaszképpen ötszáz-egynéhány frankról szóló furfangosan kiállított számlát küldött. Ebben a számlában több mint háromszáz frankkal szerepelt két vitathatatlan tétel, az egyiket az orvos, a másikat a patikus igazolta, akik két hosszas betegségben kezelték és gyógyszerrel látták el Éponine-t és Azelmát. Cosette, mint már mondtuk, semmiféle betegségen nem esett át. Thénardier-nak csak a neveket kellett fölcserélnie. A számla aljára odaírta: "Háromszáz frank törlesztést fölvettem."

Madeleine úr nyomban újabb háromszáz frankot küldött, és azt írta, rögtön küldjék haza Cosette-et.

- Az áldóját! - mondta Thénardier. - Azért se adjuk ki a gyereket!

Fantine ezalatt csak nem akart talpra állni. Még mindig a kórházban volt.

A nővérek eleinte ellenszenvvel fogadták és ápolták "ezt a személyt". Aki látta a reimsi székesegyház domborműveit, emlékszik az okos szüzek ajkbiggyesztésére, ahogy a balga szüzeket[288] nézik. Ugyanilyen megvetéssel illették az ókori Vesta-szüzek[289] a fuvoláslányokat; ez a női méltóságérzet egyik legmélyebb, ösztönszerű megnyilvánulása; ugyanezt érezték az ápolónők, megtoldva vallási elfogultsággal. Fantine azonban hamarosan lefegyverezte őket. Alázatos, szelíd szavakkal beszélt hozzájuk, és anyai lényével meghatottságot keltett bennük. A nővérek egy ízben hallották, amikor lázas önkívületben így beszélt:

- Bűnös nő voltam, de ha a gyermekem mellettem lesz, ez azt jelenti majd, hogy Isten megbocsátott nekem. Amíg rossz úton jártam, nem kívántam, hogy Cosette velem legyen, nem tudtam volna elviselni csodálkozó és szomorú tekintetét. Pedig őérette vetkeztem, ezért remélem Isten bocsánatát. Ha Cosette itt lesz, akkor érezni fogom, hogy a Jóisten megáld. Őt fogom nézni, jólesik majd látnom az édes kis ártatlant. Ő nem tud semmiről. Majd meglátják, kedves nővérek, micsoda angyal. Ilyen kicsi korban még nem hulltak le az angyalszárnyak.

Madeleine úr napjában kétszer meglátogatta, és Fantine mindannyiszor megkérdezte:

- Soká lesz még, mikor Cosette-et láthatom?

- Talán már holnap - felelte Madeleine úr. - Minden percben itt lehet. Várom.

Az anya sápadt arca fölragyogott.

- Ó - mondta -, milyen boldog leszek!

Mint már mondottuk, az állapota nem javult, sőt úgy látszott, hétről hétre rosszabbodik. Az a maroknyi hó, amelyet két lapockája közt meztelen hátához nyomtak, hirtelen megakasztotta a test párolgását, minek következtében rohamosan kitört a betegség, amely már évek óta lappangott benne. Ekkoriban kezdték alkalmazni a tüdőbajok tanulmányozásában és kezelésében Laënnec[290] hasznos útmutatását. Az orvos kikopogtatta Fantine tüdejét, és a fejét csóválta.

Madeleine úr halkan megkérdezte:

- Nos?

- Nincs gyermeke, akit nagyon szeretne látni? - kérdezte az orvos.

- De van.

- Akkor hát hozassák el gyorsan.

Madeleine úr összerezzent.

- Mit mondott az orvos? - kérdezte Fantine.

Madeleine úr mosolyt erőltetett az arcára.

- Azt mondta, hozassuk el gyorsan a gyermekét. Attól meg fog gyógyulni.

- Ó - ujjongott Fantine -, igaza van! De minek is tartják maguknál Cosette-et azok a Thénerdier-ék! De most már eljön hamarosan. Végre megérem azt a boldogságot, hogy itt lesz mellettem!

Thénardier azonban "nem adta ki kezéből a gyereket", és százféle ürüggyel hozakodott elő. Hogy Cosette még gyengélkedik, nem lehet télvíz idején útnak indítani. Meg hogy még akad holmi kis kínos adósság, össze kell szedni a számlákat és így tovább.

- Elküldök valakit Cosette-ért - mondta Madeleine apó. - Ha kell, magam megyek érte.

Fantine-nal lediktáltatta magának és aláíratta ezt a levelet:

Tisztelt Thénardier úr!

Legyen szíves átadni Cosette-et a levél vivőjének, az majd kifizeti minden apró tartozásomat.

Tisztelettel üdvözli
Fantine

Ekkor azonban közbejött egy fontos esemény. Hiába fúrjuk-faragjuk életünk rejtelmes sziklatömbjét, minduntalan előbukkan rajta a sors sötét erezete.



II
Hogyan lett Jeanból Champ?

Egy reggel Madeleine úr a dolgozószobájában ült. Jó előre el akarta intézni sürgős polgármesteri teendőit arra az esetre, ha rászánná magát, hogy elutazzon Montfermeilbe. Ezekkel az ügyekkel foglalatoskodott, amikor jelentették neki, hogy Javert rendőrfelügyelő óhajt vele beszélni. A név hallatára Madeleine úr nem tudott leküzdeni magában valamilyen kellemetlen érzést. A rendőrőrszobában lefolyt jelenet óta Javert még inkább kerülte a polgármestert. Madeleine úr azóta nem is találkozott vele.

- Bejöhet - mondta.

Javert belépett.

Madeleine úr tollal a kezében ült a kandallónál. Előtte iratcsomó, amely a járási rendőrségen fölvett kihágási jegyzőkönyveket tartalmazta. Ezeket lapozgatta, és jegyezgetett beléjük. Nem hagyta abba Javert kedvéért. Kénytelen volt a szegény Fantine-ra gondolni, és helyénvalónak látta a hűvös tartózkodást.

Javert tisztelettel köszöntötte a neki háttal ülő polgármestert. A polgármester nem nézett föl, tovább jegyezgetett az iratokba.

Javert kettőt-hármat lépett előre, majd szótlanul megállt.

Egy fiziognómus, aki ismerte volna Javert jellemét, mert már hosszabb ideje tanulmányozta ezt a civilizáció szolgálatába szegődött vadembert, a római, a spártai, a szerzetesi és káplári léleknek ezt a különös vegyülékét, ezt a hazugságra képtelen rendőrkémet, ezt a feddhetetlen besúgót, egy fiziognómus, aki tudott volna Javert régi, titkos ellenszenvéről Madeleine iránt, a polgármesterrel Fantine miatt támadt összetűzéséről, ha az emberi arcok e tudós búvára ebben a pillanatban látja Javert-t, azt kérdezte volna magában: mi történt? Mindenkinek, aki ismerte ezt az egyenes, tiszta, őszinte, becsületes, szigorú és kegyetlen lelkületű embert, szemébe ötlött volna, hogy Javert valami nagy belső válságon ment át. Javert semmit sem tartogathatott magában, amit arcáról ne lehetett volna leolvasni. Mint a heves vérmérsékletűek általában, ő is hirtelen hangulatváltozások embere volt. Arckifejezése még sohasem volt oly különös és váratlan, mint most. Mikor belépett és meghajolt Madeleine úr előtt, arcán sem bosszúvágy, sem harag, sem gyanakvás nem látszott; néhány lépéssel a polgármester karosszéke mögött majdnem feszes vigyázzban állt meg, a sohasem szelíd, de mindig türelmes ember naiv, hideg merevségével. Szótlanul, mozdulatlanul, őszinte alázattal és csendes megadással várta, mikor lesz kegyes megfordulni a polgármester úr. Kalapját kezében tartva, nyugodtan, komolyan, lesütött szemmel állt, arckifejezése valahol középütt volt a tisztje előtt álló katona és a bírája előtt álló bűnös ábrázata közt. Minden feltételezhető érzelem, minden emlék lemosódott róla. Már csak komor bánat rítt le erről a gránitszerűen egyszerű és kemény arcról. Egész lényéből alázat, eltökéltség és valamilyen mindenre elszánt kétségbeesés áradt.

A polgármester végre letette a tollat, és félig feléje fordult:

- No, mi az? Mi történt, Javert?

Javert, mintha össze akarná szedni magát, egy pillanatig várt a válasszal, majd valami szomorú ünnepélyességgel, mégis közvetlen hangon megszólalt:

- Bűncselekmény történt, polgármester úr.

- Miféle bűncselekmény?

- Egy alárendelt hatósági közeg súlyos tiszteletlenséget tanúsított egy köztisztviselővel szemben.

- Ki az a közeg? - kérdezte Madeleine.

- Én vagyok - felelte Javert.

- Ön?

- Igen, én.

- És ki az a köztisztviselő, akinek panasza lehet ön ellen?

- Ön, polgármester úr!

Madeleine úr felegyenesedett a karosszékében. Javert komor arccal és továbbra is lesütött szemmel folytatta:

- Polgármester úr, kérem önt, szíveskedjék illetékes helyen elmozdításomat javasolni.

Madeleine úr elképedve szólni akart, Javert azonban közbevágott:

- Azt akarja mondani, hogy magam is beadhatnám a lemondásomat. Ez azonban kevés. Az önkéntes lemondás olyan tisztesség, amely nem illet meg. Vétkeztem, bűnhődnöm kell. Csapjanak el.

Rövid szünet után hozzátette:

- Polgármester úr, múltkoriban ön igazságtalanul szigorúan bánt velem. Legyen most hozzám igazságosan szigorú.

- Jó, de hát miért? - kiáltott fel Madeleine úr. - Miféle zagyvaságot beszél? Mit jelentsen ez? Milyen bűncselekményt követett el ellenem, egyáltalán mivel ártott nekem, mennyiben hibázott velem szemben? Vádolja önmagát, azt kívánja, hogy mással töltsék be az állását...

- Hogy elcsapjanak - vágott közbe Javert.

- Hogy elcsapják. Jó. De én egy szót sem értek az egészből.

- Mindjárt megérti, polgármester úr.

Javert nagyot sóhajtott, azután szenvtelenül és szomorúan folytatta:

- Polgármester úr, hat héttel ezelőtt, mikor az a jelenetünk volt a miatt a lány miatt, annyira felbőszültem, hogy följelentettem önt.

- Följelentett?

- Igen, a párizsi rendőrfőnökségen.

Madeleine úr, aki éppoly ritkán nevetett, mint Javert, ezúttal elmosolyodott.

- Mint a rendőrhatóság jogkörét bitorló polgármestert?

- Mint volt fegyencet.

A polgármester elsápadt.

Javert lesütött szemmel folytatta:

- Azt hittem. Sokáig gyanakodtam. Derengett előttem valami hasonlatosság, továbbá föltűnt, hogy adatokat szerzett be Faverolles-ban, aztán az ön nagy testi ereje, kalandja az öreg Fauchelevent-nal, meg hogy olyan kitűnő céllövő, hogy kissé húzza a lábát - szóval, tudom is én, miféle ostobaság alapján azonosítottam önt egy bizonyos Jean Valjeannal.

- Egy bizonyos... milyen nevet is mondott?

- Jean Valjean. Egy fegyencet hívtak így. Húsz évvel ezelőtt láttam Toulonban, ahol fegyőr voltam. Úgy hírlik, ez a Jean Valjean, amikor kiszabadult a fegyházból, meglopott egy püspököt, majd az országúton kirabolt egy szavojai fiúcskát. Nyolc évvel ezelőtt, nem tudni, hogyan, eltűnt, azóta keresik. Én azt képzeltem... Szóval ezt tettem. A harag vitt rá, hogy följelentsem önt a rendőrkapitányságon.

Madeleine úr, aki néhány perce megint az irataival foglalatoskodott, tökéletes közönnyel kérdezte:

- És mit válaszoltak önnek?

- Hogy bolond vagyok.

- És?

- Igazuk van.

- Szép, hogy beismeri.

- Nem tehetek mást, mivelhogy megtalálták az igazi Jean Valjeant.

Madeleine úr kezéből kiesett a papírlap. Felszegte a fejét, tekintete Javert-re meredt. Leírhatatlan hangsúllyal csak ennyit mondott:

- Ó!

Javert tovább beszélt:

- Így áll a dolog, polgármester úr; Ailly-le-Haut-Clocher vidékén lakott egy ágrólszakadt öregember, Champmathieu apó. Nyomorúságban tengődött. Nemigen törődtek vele. Mit tudni, miből él az ilyen népség? Az ősszel azután Champmathieu apót letartóztatták, mert almát lopott... hogy kitől, nem fontos. A lopást felfedezték, a megrongált kerítés, a letört ágak tanúskodtak. Champmathieu-t lefogták. Még akkor is a kezében volt az almafaág. A vén bolond hűvösre került. Eddig az egész csak közönséges rendőri ügy. De mit tesz a gondviselés? Mivel a fogház rossz állapotban volt, a vizsgálóbíró úr intézkedett, hogy Champmathieu-t szállítsák el az arrasi megyei börtönbe. Ott volt egy Brevet nevű volt fegyenc, akit valami okból letartóztattak; mert jó magaviseletű volt, megtették szobafőnöknek. Nos, polgármester úr, ahogy Champmathieu megérkezik, ez a Brevet fölkiált: "Hiszen én ismerem ezt az embert. Gályarab volt. Nézz csak rám, öregem! Jean Valjean vagy, Jean Valjean!" - "Miféle Jean Valjean?" - adja Champmathieu a meglepettet. "Ne tettesd magad hülyének - mondja Brevet. - Jean Valjean vagy. Most húsz éve együtt voltunk a touloni fegyházban." Champmathieu tagad. De hát ön tudja, hogy megy az ilyesmi. Fölfigyelnek a dologra. Alaposan utánanéznek. Kiderült a következő: Champmathieu mintegy harminc évvel ezelőtt mint fanyeső munkás járta az országot, így vetődött el Faverolles-ba is, ahol nyoma veszett. Jóval később Auvergne-ben[291] bukkant fel, majd Párizsban, ahol, mint mondja, bognárkodott, és egy mosónővel élt együtt, amire azonban nincs bizonyíték; úgy került azután ide. Mármost mi volt Jean Valjean, mielőtt betöréses lopásért fegyházba került? Fanyeső. Hol? Faverolles-ban. Más bizonyíték: Jean Valjean keresztneve Jean volt, anyja vezetékneve Mathieu. Mi sem természetesebb, mint hogy a fegyházból kiszabadulva megtévesztésül anyja nevét veszi fel, és Jean Mathieu-nek nevezi magát. Auvergne-be kerül. Ezen a vidéken Chan-nak ejtik a Jean-t, és őt Chan Mathieu-nek hívják. Emberünk hagyja, és íme máris mint Champmathieu áll előttünk. Világos, ugye? Tudakozódnak Faverolles-ban. Jean Valjean családja már nincs ott. Nem tudják, hová lett. Polgármester úr tudja, hogy ebben a néposztályban gyakori egy-egy család nyomtalan eltűnése. Nyomoznak utána, de hiába. Az effajta emberek, ha nem olyanok, mint a sár, olyanok, mint a por. Meg azután történetünk kezdete harminc évre nyúlik vissza, s ma már senki sincs Faverolles-ban, aki emlékezne Jean Valjeanra. Toulonban érdeklődtünk utána. Brevet-n kívül mindössze két fegyenc akadt, aki ismerte Jean Valjeant. Az életfogytiglan elítélt Cochepaille és Chenildieu. Kihozatják őket a fegyházból, és szembesítik az állítólagos Champmathieu-vel. A fegyencek egy pillanatig sem haboznak. Akárcsak Brevet, ők is felismerik benne Jean Valjeant. Egyezik az életkor, ötvennégy év, egyezik a termet, az arc - ez az ember kétségtelenül ő. Én épp akkortájt küldtem el feljelentésemet a párizsi rendőrfőnökségre. Azt válaszolták, hogy megőrültem, Jean Valjean Arrasban van, az igazságügyi hatóság kezében. Képzelheti, mennyire meglepődtem, hiszen azt hittem, hogy Jean Valjeant itt tartom a markomban. Írtam a vizsgálóbírónak. Magához rendelt, elém vezetik Champmathieu-t...

- És? - vágott közbe Madeleine úr.

Javert szomorúan, de eltökélten válaszolt:

- Polgármester úr, ami igazság, az igazság. Bármennyire is sajnálom, valóban az az ember Jean Valjean. Magam is ráismertem.

- Biztos benne? - kérdezte Madeleine úr alig hallhatóan. Javert mély meggyőződésből fakadó, fájdalmas nevetéssel kacagott fel:

- De még mennyire!

Elgondolkozva hallgatott egy ideig, s közben szórakozottan egy csipetnyi porzót hintett az asztalon csillogó tintacseppre, majd megszólalt:

- És most, miután láttam az igazi Jean Valjeant, nem is értem, miképpen tévedhettem ekkorát. Bocsánatot kérek öntől, polgármester úr.

A gőgös Javert öntudatlan méltósággal és egyszerűséggel mondta ezeket a súlyos, szinte esdeklő szavakat annak a Madeleine-nek, aki őt hat héttel ezelőtt az egész rendőrlegénység előtt megszégyenítette, amikor rákiáltott: "Takarodjon!"

- És mit mond az az ember? - kérdezte ridegen a polgármester, anélkül hogy Javert bocsánatkérésére válaszolt volna.

- Hát bizony rosszul áll a szénája, polgármester úr! Ha valóban Jean Valjean, akkor visszaeső bűnös. Mert ha egy gyerek mászik át a kerítésen, tör le egy ágat és csen el néhány almát, az csak csínytevés; ha felnőtt teszi, kihágás; ha volt fegyenc, bűncselekmény. Betöréses lopás. Nem a rendőrbíró, hanem az esküdtszék elé tartozik. És büntetése nem néhány napi fogház, hanem életfogytiglani rabság. Aztán ott van a kis szavojai ügye, remélem, azt is előveszik. Az ördögbe is, van miért kapálóznia, nemde? Másnak legalábbis lenne. De Jean Valjean agyafúrt fickó. Erről is ráismerek. Más ember érezné, hogy ég a lába alatt a talaj, tagadna, kiabálna, hiszen a víz is zubog a lábosban, amikor forrni kezd. Másvalaki nem tűrné, hogy Jean Valjeannak szólítsák. Ez pedig úgy tesz, mintha semmit se értene az egészből. "Champmathieu vagyok" - hajtogatja, és ebből nem enged. Meglepett képet vág, játssza az ostobát, gondolja, így a legjobb. Ó, ez ravasz fickó. De hát minden hiába, bizonyítékok vannak. Négy ember felismerte, a vén gazembert el fogják ítélni. Az arrasi törvényszék előtt van az ügy. Én is tanú leszek. Megidéztek.

Madeleine közben visszaült íróasztalához, megint elővette az iratcsomót, és nyugodtan lapozgatta. Olvasott, jegyezgetett, mint aki nagyon el van foglalva. Végül Javert felé fordult:

- Elég, Javert. Ezek a részletek voltaképpen alig érdekelnek. Csak az időt vesztegetjük, pedig sürgős elintéznivalóink vannak. Javert, most rögtön elmegy Buseaupied nénihez, aki zöldséget árul a Saint-Saulve utca sarkán. Megmondja neki, hogy jelentse fel Pierre Chesnelong fuvarost. Ez a barom kis híja, hogy el nem gázolta az asszonyt és a gyerekét. Meg kell büntetni. Aztán keresse fel Charcellay urat a Montre-de-Champigny utcában. Panaszkodik, hogy a szomszéd ház egyik csurgójából a telkére folyik az esővíz, és alámossa a ház alapzatát. Azután menjen el a Guibourg utcába özvegy Dorisnéhoz és a Garraud-Blanc utcában Renée le Bossé asszonyhoz, ahol, mint nekem jelentik, kihágásnak minősülő dolgok történnek. Állapítsa meg a tényállást, vegyen fel jegyzőkönyvet. Hanem én rengeteg munkát adok önnek, pedig el akar utazni, nemde? Ha jól emlékszem, azt mondta, hogy abban a Champmathieu-ügyben Arrasba kell utaznia nyolc-tíz napon belül?

- Hamarabb, polgármester úr.

- Tehát mikor?

- Úgy hiszem, említettem polgármester úrnak, hogy holnap lesz a tárgyalás. Az éjszakai postakocsival indulok.

Madeleine úr arca alig észrevehetően megrándult.

- És meddig tart a tárgyalás?

- Legfeljebb egy napig. Legkésőbb holnap éjjel sor kerül az ítéletre. Én azonban be sem várom, hiszen úgyis biztosan elítélik. Mihelyt megtettem a vallomásomat, jövök vissza.

- Helyes - mondta Madeleine úr, és intett Javert-nek, hogy távozhat. De Javert nem mozdult.

- Bocsánat, polgármester úr - szólalt meg.

- Kíván még valamit?

- Polgármester úr, engedje meg, hogy emlékeztessem...

- Mire?

- Arra, hogy engem el kell csapatnia.

Madeleine úr fölállt.

- Javert, ön becsületes ember, én becsülöm önt. Túlozza a hibáját. Különben is a sérelem engem ért. Javert, ön előléptetést érdemel, nem elcsapatást. Azt kívánom, maradjon meg állásában.

Javert ránézett Madeleine úrra. Tekintetéből kissé korlátolt, de szigorú és tiszta öntudat sugárzott. Nyugodtan mondta:

- Nem értek egyet önnel, polgármester úr.

- Ismétlem - válaszolta Madeleine úr -, az ügy csak engem érint.

Javert azonban kitartott a rögeszméje mellett.

- Hogy túlzok? Egyáltalán nem túlzok. Az okoskodásom a következő. Én önt alaptalanul meggyanúsítottam. Ez önmagában véve még semmit sem jelent. Nekünk jogunk van másokat meggyanúsítani, jóllehet visszaélünk ezzel a joggal, ha gyanúnk föllebbvalóinkra irányul. De hogy én bizonyítékok nélkül, haragos indulatban, csak azért, hogy bosszút álljak, önről, a köztiszteletben álló polgárról, a polgármesterről, a köztisztviselőről, feljelentésemben azt állítottam, hogy közönséges fegyenc, ez súlyos dolog. Nagyon súlyos. Magát a hatóságot sértettem meg az ön személyében, én, a hatósági közeg! Ha valamelyik alárendeltem követ el ilyesmit, méltatlannak minősítem a szolgálatra, és elcsapatom. Nem? És még valamit, polgármester úr. Életemben már sokszor voltam szigorú másokkal szemben. Igazam volt, helyesen jártam el. De ha most magammal szemben nem lennék szigorú, mindaz, amit tettem, igazságtalanná válna. Vagy talán én több kíméletet érdemlek, mint mások? Nem. Hát csak arra való volnék, hogy másokat büntessek, magam pedig lapuljak? Ez gazság lenne, s igaza lenne annak, aki azt mondaná: hitvány alak ez a Javert! Polgármester úr, én nem kívánom, hogy jóságos legyen velem, eleget bosszankodtam, amikor másokkal gyakorolta a jóságot - én nem kérek belőle. Az olyan jóság, amely igazat ad az utcalánynak a polgárral szemben, a rendőrnek a polgármesterrel szemben, az alacsony rangúaknak a magas rangúakkal szemben, szerintem rosszul alkalmazott jóság. Az effajta jóság bomlasztja a társadalmat. Istenem, mennyivel könnyebb jóságosnak lenni, mint igazságosnak. Higgye el, ha az volna, akinek tartottam, biz én nem lennék jóságos önnel szemben. Polgármester úr, nekem úgy kell bánnom önmagammal, ahogyan másokkal bánnék. Amikor üldöztem a gonosztevőket, amikor kíméletlenül elbántam a gazemberekkel, gyakran mondogattam magamban: vigyázz magadra, mert ha megbotlasz, ha rájövök, hogy hibázol, jaj neked! Megbotlottam, hibáztam, úgy kell nekem! Felfüggesztés, elmozdítás, elcsapás, mindegy, megérdemlem. Van két karom, mit bánom én, megyek kapálni. Polgármester úr, a szolgálat érdeke példamutatást kíván. Kérem tehát, csapassa el Javert felügyelőt.

Mindezt alázatos, büszke, kétségbeesett és meggyőződött hangon mondta, ami valami furcsa nagyszerűséget kölcsönzött ennek a különös, de becsületes embernek.

- Majd meglátjuk - felelt Madeleine úr, és kezet nyújtott.

Javert távozóban komor hangon mondta:

- Bocsánat, polgármester úr, ez lehetetlen. Egy polgármester nem foghat kezet egy besúgóval.

És fogai közt mormolva hozzátette:

- Igen, besúgóval. Attól a pillanattól kezdve, hogy visszaéltem rendőri állásommal, már csak közönséges besúgó vagyok.

Mély meghajlással köszönt, és az ajtó felé indult.

Mikor odaért, visszafordult.

- Polgármester úr - szólalt meg lesütött szemmel -, utódom kinevezéséig ellátom a szolgálatot.

Kiment. Madeleine úr elgondolkozva hallgatta a folyosó kövezetén egyre távolodó kemény és határozott lépéseket.

 
 
0 komment , kategória:  HATODIK KÖNYV Javert  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 5129
  • e Hét: 12009
  • e Hónap: 57081
  • e Év: 1998361
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.