Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 2 
szeretettel
  2011-12-30 10:30:44, péntek
 
  NYOLCADIK KÖNYV
Visszavágás

I
Milyen tükörben nézi Madeleine úr a haját?

Derengeni kezdett a nappal. Fantine-nak lázas és álmatlan éjszakája volt, amelyet különben boldog álomképek töltöttek be; reggel felé elaludt. Simplicia nővér, aki virrasztott mellette, az alvását arra használta, hogy kiment friss kínafapárlatot készíteni.

A derék nővér már néhány perce a betegszoba laboratóriumában volt, és odahajolt a gyógyszerei és fiolái fölé, és egészen közelről nézte őket, a köd miatt, amellyel a hajnali szürkület vonja be a tárgyakat. Egyszerre csak hátranézett, és halkan felsikoltott. Madeleine úr állt előtte. Nesztelenül lépett be.

- Ön az, polgármester úr? - kiáltott fel.

Amaz halkan felelt rá:

- Hogy van ez a szegény teremtés?

- Nem épp rosszul ebben a pillanatban. De mi bizony nagyon nyugtalanok voltunk!

Elmondta neki, mi történt; hogy Fantine tegnap nagyon rosszul volt, és most jobban van, mert azt hiszi, hogy a polgármester úr a gyermekéért ment Montfermeilbe. A nővér nem mert kérdést intézni a polgármester úrhoz, de nagyon jól látta az arcán, hogy nem onnan jött.

- Mindez rendben van - szólalt meg -, helyesen tette, hogy nem ábrándította ki.

- Igen - válaszolta a nővér -, de most, polgármester úr, ha meglátja önt és nem látja a gyermekét, mit mondunk neki?

Madeleine úr egy pillanatra elrévedezett.

- Majd sugall valamit az Isten - mondta.

- Csakhogy nem lehet hazudni - suttogta halkan a nővér.

A szobában teljes nappali világosság áradt el. Belevilágított Madeleine úr arcába. A nővér véletlenül feltekintett.

- Istenem, uram! - sikoltott fel. - Mi történt önnel? A haja hófehér!

- Fehér! - mondta utána Madeleine úr.

Simplicia nővérnek nem volt tükre, feltúrt valami fiókot, és kihúzott belőle egy kis tükröt, amelyet a kórházi orvos szokott használni, hogy megállapítsa, vajon meghalt-e egy-egy beteg, vagy lélegzik-e még. Madeleine úr fogta a tükröt, megnézte benne a haját, és megszólalt:

- Ejnye!

Közömbösen mondta ki ezt a szót, és mintha másvalamire gondolt volna.

A nővért valami megnevezhetetlen titok dermesztette meg, amelyet ebben az egész dologban megsejtett.

Madeleine úr megkérdezte:

- Láthatom őt?

- Hát, polgármester úr, nem hozhatja ide a gyermekét? - kérdezte a nővér, aki alig merte ezt a kérdést megkockáztatni.

- Dehogynem, de legalább két-három napba beletelik.

- Ha nem látná addig a polgármester urat - kezdte újra félénken a nővér -, nem tudná, hogy a polgármester úr visszaérkezett, akkor könnyű volna türelemre bírni, és mikor majd a gyermek megérkezik, természetesen azt gondolná, hogy polgármester úr együtt jött a gyermekkel. Így nem kellene hazudni.

Madeleine úr néhány pillanatig mintha töprengett volna, aztán nyugodt komolysággal mondta:

- Nem, kedves nővér, látnom kell őt. Meglehet, hogy nagyon is sietnem kell.

Az apáca mintha nem vetett volna ügyet erre a "meglehet" szóra, amely homályos és furcsa jelentést adott a polgármester úr szavainak. Lesütötte szemét, halkította a hangját, és tisztelettel válaszolt:

- Ha így van, most éppen alszik ugyan, de a polgármester úr bemehet.

Felhívta a nővér figyelmét egy ajtóra, amely rosszul zárt, és csikorgása felébresztheti a beteget, aztán belépett Fantine szobájába, odament az ágyhoz, és félrehúzta a függönyt. Aludt. Lélegzete azzal a tragikus zúgással tört fel a melléből, ami jellemzi ezeket a betegségeket, és elfacsarja a szegény anyák szívét, mikor éjszaka ott virrasztanak halálra vált alvó gyermekük mellett. De ez a kínos lélegzés alig zavarta azt a kimondhatatlan derűt, amely elömlött az arcán, és amelytől álmában egészen átszellemült. Sápadtsága fehérségre halványodott, arca égővörösre gyulladt. Hosszú szőke pillái, egyetlen szépsége, amely szüzességéből és ifjúságából megmaradt, lezártan és lehunytan is remegtek. Egész alakja reszketett, mintha szárnyait bontogatta volna, hogy kitárja őket és felröppenjen; az ember nem látta őket, de érezte a rezzenésüket.

Ha így látja valaki, el sem hitte volna, hogy ez a beteg úgyszólván a halál révén van. Inkább olyasvalakihez hasonlított, aki el akar repülni, nem olyasvalakihez, aki haldoklik.

Az ág, valahányszor kéz közeledik hozzá, hogy virágot szakítson róla, megremeg, és mintha el akarna bújni, és mintha egyúttal kínálkoznék. Az emberi test rezzen meg így, amikor eljő az a pillanat, amelyben a halál titokzatos ujjai letépik a lelkét.

Madeleine úr egy darabig mozdulatlanul állt az ágy mellett, hol a beteget, hol a feszületet nézte, mint két hónappal ezelőtt, azon a napon, amikor először látogatta meg ezen a menedékhelyen. Megint mind a ketten ugyanabban a helyzetben voltak: a lány aludt, ő imádkozott; csak most, két hónap múltán, a lány haja őszbe csavarodott, és az ő haja hófehérre vált.

A nővér nem jött be vele. Madeleine ott állt az ágy mellett, ujját a szájára szorította, mintha lett volna valaki a szobában, akinek intene, hogy ne beszéljen.

A lány kinyitotta a szemét, meglátta, és nyugodt mosollyal ezt kérdezte:

- És Cosette?



II
Fantine boldog

Sem meglepett, sem örvendező mozdulatot nem tett; maga volt a megtestesült öröm. Ezt az egyszerű kérdést: "És Cosette?", olyan mélységes hittel, olyan bizonyossággal, a nyugtalanság és a kétség halvány árnyéka nélkül tette fel, hogy a polgármester nem tudott mit mondani. Fantine folytatta:

- Tudtam, hogy ön itt van. Aludtam, de láttam. Már régóta látom. Egész éjjel szemmel kísértem. Önt dicsfény övezte, és mindenféle mennyei alakok rajzották körül.

Madeleine a feszületre emelte tekintetét.

- Csakhogy - folytatta a leány.- mondja meg hát, hol van Cosette? Miért nem tették ide az ágyamra, hogy itt legyen, mire felébredek?

Madeleine úr gépiesen olyasvalamit felelt, amire később sohasem tudott visszaemlékezni.

Szerencsére az orvos, akiért üzentek, megérkezett. Segítségére jött Madeleine úrnak.

- Gyermekem - szólalt meg az orvos -, csillapodjék. A gyermeke itt van.

Fantine szeme felragyogott, és fénnyel árasztotta el az egész arcát. Olyan arckifejezéssel kulcsolta össze kezét, amelyben benne volt mindaz a szelídség és egyúttal mindaz a szenvedély, ami csak az imában lehet.

- Ó - kiáltott fel -, hozzák ide!

Megindító anyai csalódás! Cosette még mindig olyan kisgyermek volt az ő képzeletében, akit hordozni kellett.

- Még nem - tiltakozott az orvos -, most még nem. Még van egy kis láza. Gyermekének a látása felizgatja, és megárt. Előbb meg kell gyógyulnia.

Szenvedélyesen a szavába vágott:

- De én meggyógyultam már! Én mondom, hogy meggyógyultam! Nagy szamár ez az orvos! Nohát! Látni akarom a gyermekemet, látni akarom!

- Látja - pirongatta az orvos -, hogy felizgatja magát. Mindaddig, míg ilyen állapotban lesz, nem engedem meg, hogy megkapja a gyermekét. Nem elég csak látni a gyermeket, élni is kell érte. Ha majd okosan viselkedik, magam hozom ide.

A szegény anya lecsüggesztette a fejét.

- Doktor úr, bocsánatot kérek, igazán szívből bocsánatot kérek. Valamikor nem beszéltem volna úgy, ahogy az előbb beszéltem; de annyi szerencsétlenség ért, hogy néha nem is tudom, mit beszélek. Én megértem, ön fél az izgalomtól, várni fogok, ameddig akarja, de esküszöm, hogy nem ártott volna meg, ha megláttam volna a kislányomat. Úgyis látom, tegnap este óta le nem veszem róla a szememet. Tudja? Ha most idehoznák, csendesen beszélgetni kezdenék vele. Ez volna az egész. Hát nem nagyon természetes-e, hogy szeretném látni a gyermekemet, akiért külön elmentek Montfermeilbe, hogy idehozzák nekem? Én nem haragszom. Jól tudom, hogy boldog leszek. Egész éjjel fehér valamiket láttam, és valakiket, akik rám mosolyogtak. Amikor a doktor úr akarja, idehozza majd Cosette-met. Már nincs lázam, hiszen meggyógyultam; világosan érzem, hogy már nincs semmi bajom; de úgy teszek, mintha beteg volnék, és meg se moccanok, hogy örömöt szerezzek a kedves nővéreknek. Ha látni fogják, milyen nyugodtan viselkedem, azt mondják majd: oda kell adni neki a gyermekét.

Madeleine úr leült az ágy mellett egy székre. Fantine odafordult felé: szemlátomást erőlködött, hogy nyugodtnak és "igazán okosnak" lássák, mint ő maga mondta a betegségnek abban az elernyedésében, amely úgy hasonlít a gyermekességhez, csak azért, hogy ha látják, milyen nyugodt, ne akadékoskodjanak, és hozzák oda neki Cosette-et. Mindazonáltal, bármennyire fékezte is magát, nem állhatta meg, hogy ezer meg ezer kérdést ne intézzen Madeleine úrhoz:

- Jól utazott, polgármester úr? Ó! Milyen jó is ön, hogy elment érte! Csak mondja meg, milyen. Jól bírta az utat? Jaj! Nem fog megismerni! Szegény kicsikém, annyi időt alatt elfelejtett! A gyermeknek nincs még emlékezőtehetsége. Olyan, mint a madár. Ma lát valamit és holnap más valamit, és többé egyikre sem gondol. Volt-e legalább tiszta fehérneműje? Ezek a Thénardier-ék tisztán tartották-e? Hogyan táplálták? Ó! Mennyit szenvedtem, ha tudnák, mikor fölvetettem magamban ezeket a kérdéseket nyomorúságom idején! Most elmúlt. Olyan jó kedvem van. Ó! Mennyire szeretném látni. Polgármester úr szépnek tartja? Ugye, hogy szép a kislányom? Ugyancsak fázhattak abban a gyorskocsiban! Hát csakugyan nem lehetne ide hozni egyetlen pillanatra sem? Aztán megint rögtön elvinnék. Mondja! Csak öntől függ, ha ön akarná!

Madeleine úr megfogta a kezét.

- Cosette szép - felelte. - Cosette jól van, hamarosan meglátja, de nyugodjék meg. Nagyon is élénken beszél, és aztán a karját is kidugta az ágyból, és ettől majd köhögni fog.

Csakugyan, Fantine-nak majdnem minden szavát köhögésrohamok szakították meg. Fantine nem zúgolódott, félt, hogy nagyon is szenvedélyes panaszkodásaival eljátszotta azt a bizalmat, amelyet fel akart ébreszteni, és közömbös dolgokról kezdett beszélni:

- Montfermeil nagyon szép, ugye? Nyáron kirándulók járnak oda. Ezeknek a Thénardier-éknak jól megy dolguk? Nem valami sok ember fordul meg náluk. Az a fogadó afféle lebuj.

Madeleine úr még mindig fogta a kezét, és szorongón nézett a lányra; nyilván azért jött, hogy elmondjon neki bizonyos dolgokat, amelyektől azonban most gondolatban visszatorpant. Az orvos a látogatása után eltávozott. Csak Simplicia nővér maradt velük.

Azonban ebben a csöndben Fantine egyszerre csak felkiáltott:

- Hallom a hangját! Istenem! Hallom a hangját!

Kinyújtotta karját, hogy maradjanak csendben körülötte, visszafojtotta lélegzetét, és révülten hallgatózott.

Valami kisgyermek játszott az udvaron; a kapusnénak vagy valamelyik munkásasszonynak a gyermeke. Egyike volt ez azoknak a véletleneknek, amelyek mindig előfordulnak, s amelyek mintha hozzátartoznának a gyászos események titokzatos játékához. A gyermek kislány volt, jött, ment, szaladgált, hogy fölmelegedjék, hangosan kacagott és dalolt. Ó, jaj! Mibe nem vegyülnek bele a gyermekek játékai! Ennek a kislánynak a dalát hallotta Fantine.

- Ó! - kezdte újra. - Ez az én Cosette-em! Megismerem a hangját!

A gyermek elment, úgy, amint jött, hangja elhalt. Fantine még egy darabig hallgatódzott, aztán elborult az arca, és Madeleine úr hallotta, amint halkan így szól:

- Milyen gonosz ember ez az orvos, hogy nem engedi meglátnom a kislányomat! Még a képe is rossz ennek az embernek!

De mégis újra felülkerekedett sok-sok vidám gondolata. Tovább beszélt magában, fejét a párnán nyugtatta:

- Milyen boldogok leszünk! Először is lesz kis kertünk! Madeleine úr megígérte. Kislányom a kertben játszik majd. Most már bizonyosan ismeri a betűket. Én majd silabizálgatok vele. Lepkék után futkos majd a fűben. Én megnézem. És aztán majd első áldozásra megy. Ejnye! Mikor is megy első áldozásra?

Számolgatni kezdett az ujjain.

- Egy, kettő, három, négy... hétéves. Öt év múlva. Fehér fátyla lesz, áttört harisnyája, olyan lesz, mint egy kis hölgy. Ó, kedves jó nővér, nem is hiszi, milyen bolond vagyok, tessék, a lányom első áldozásán jár az eszem!

Felkacagott.

Madeleine úr elengedte Fantine kezét. Úgy hallgatta ezeket a szavakat, mint ahogy a síró szelet hallgatja az ember, földre sütött szemmel, határtalan szemlélődésbe merült lélekkel. Egyszerre csak a lány elhallgatott, amire a férfi gépiesen felkapta a fejét. Fantine iszonyatos volt.

Már nem beszélt, már nem is lélegzett; félig fölemelkedett ültében, sovány válla kibukkant ingéből, arca, amely egy pillanattal előbb még sugárzott, most sápadt volt, és rémülettől kerekre tágult szemét mintha a szoba végében valami borzalmas látványra függesztette volna.

- Istenem! - kiáltott fel Madeleine úr. - Mi baja, Fantine?

A lány nem felelt, nem vette le a szemét arról a valamiről, amit nézett. Egyik kezével megérintette Madeleine úr karját, és a másikkal intett neki, hogy nézzen hátra.

Madeleine úr megfordult, és meglátta Javert-t.



III
Javert elégedett

Elmondjuk, mi történt.

Éjfél után fél egyet ütött az óra, mikor Madeleine úr távozott az arrasi esküdtszéki teremből. Éppen jókor ért vissza a fogadóba, hogy visszautazzék a postakocsival, amelyen helyet bérelt, mint emlékezhetünk rá. Valamivel hajnali hat óra előtt megérkezett Montreul-sur-Merbe, az első gondja az volt, hogy postára adja a Laffitte úrnak szóló levelet, aztán elment a betegszobába, meglátogatni Fantine-t.

Közben, alig távozott az esküdtszéki tárgyalóteremből, az államügyész, amint első megdöbbenéséből magához tért, felszólalt, hogy kifejezze sajnálkozását Montreuil-sur-Mer tiszteletre méltó polgármesterének őrült cselekedetén, és kijelentse, hogy meggyőződését ez a furcsa eset, amelyre majd később világosság fog derülni, semmiben sem módosította, és hogy kérje addig is ennek a Champmathieu-nek az elítélését, aki nyilván az igazi Jean Valjean. Az államügyész makacssága szemlátomást ellentmondásban volt mindenkinek, a közönségnek, a bíróságnak és az esküdtszéknek a meggyőződésével. A védőnek gyerekjáték volt megcáfolni ezt a felszólalást, és megállapítani, hogy Madeleine úr, vagyis az igazi Jean Valjean leleplezései következtében az egész ügy fenekestül felfordult, és hogy az esküdtszék előtt immár ártatlan ember áll. Az ügyvéd ezzel kapcsolatban néhány, sajnos nem egészen új megjegyzést tett bizonyos bírói tévedésekre stb. stb., az elnök összefoglalásában csatlakozott a védőhöz, és az esküdtszék néhány perc alatt fölmentette Champmathieu-t.

Csakhogy az államügyésznek Jean Valjean kellett, és minthogy Champmathieu kisiklott a kezéből, Madeleine-re fanyalodott.

Közvetlenül azután, hogy Champmathieu-t szabadlábra helyezték, az államügyész visszavonult az elnökkel. Tanácskoztak "a montreuil-sur-meri polgármester úr elfogatásának szükségszerűségéről". Ez a cifra kifejezés az államügyész úrtól származik; elejétől végig saját kezűleg írta a főállamügyészhez küldött jelentésének fogalmazványát. Az elnök az első izgalom múltával alig tett ellenvetést. Az igazságszolgáltatásnak okvetlenül szabad folyást kell engednie, meg aztán, hogy mindent eláruljunk, ámbár az elnök jó és meglehetősen értelmes ember volt, egyúttal meggyőződéses és szinte tüzes royalista is, és ezért nagyon megbotránkozott azon, hogy Monteuil-sur-Mer polgármestere, mikor a cannes-i partraszállásról beszélt, császárt mondott, nem pedig Buonapartét.[309]

Tehát kiadták az elfogatóparancsot. Az államügyész gyorsfutárral küldte Montreuil-sur-Merbe, és végrehajtásával Javert rendőrfelügyelőt bízta meg.

Tudjuk, hogy Javert tanúvallomása után azonnal visszatért Montreuil-sur-Merbe.

Javert éppen akkor kelt fel, amikor a futár átadta neki az elfogatóparancsot és az elővezetési rendeletet.

Maga a futár is nagyon ügyes rendőrségi ember volt, néhány szóban közölte Javert-rel, hogy mi történt Arrasban. Az elfogatóparancs, amelyet az államügyész írt alá, így hangzott:

- Javert felügyelő tartóztassa le Madeleine urat, Montreuil-sur-Mer polgármesterét, akiben a mai tárgyaláson felismerték Jean Valjean kiszabadult fegyencet.

Az, aki nem ismerte volna Javert-t, és látta volna abban a pillanatban, amikor belépett a kórház előszobájába, nem gyanított volna semmit abból, ami történt, és az arcát az elképzelhető legközömbösebbnek látta volna. Hideg volt, nyugodt, komoly, szürke haja rendesen le volt fésülve halántékára, és megszokott lassúságával lépkedett fölfelé a lépcsőn. Az, aki alaposan ismerte és figyelmesen vizsgálta, megremegett volna. Bőrgallérjának a kapcsa nem hátul volt a tarkójánál, hanem a bal füle alatt. Ez szokatlan izgalmat árult el.

Javert tökéletes jellem volt, nem ismerte a megalkuvást sem a kötelességteljesítésében, sem az egyenruhában; módszeresen bánt a bűnösökkel és szigorúan a ruhája gombjaival.

Annak, hogy rosszul igazította el gallérja kapcsát, okvetlenül az volt az oka, hogy valami olyan izgalom dúlt benne, amit lelki fölindulásnak lehetne nevezni.

Egyszerűen jött, maga mellé vett egy káplárt és négy katonát a közeli őrszobából, a katonákat lent hagyta az udvaron, és a kapusasszonnyal megmutattatta magának Fantine szobáját, amit az gyanútlanul meg is mutatott, mert szokva volt, hogy fegyveres emberek keresik a polgármester urat.

Javert, amint Fantine szobájához érkezett, lenyomta a kilincset, s olyan csendesen, mint valami betegápoló vagy titkosrendőr, benyitott és belépett.

Helyesebben szólva, nem lépett be. Megállt a félig nyitott ajtóban, kalappal a fején, bal keze állig begombolt kabátjában. A hóna alatt látszott háta mögé rejtett hatalmas botjának ólomgombja.

Így állt már vagy egy perce, és még mindig nem vették észre jelenlétét. Egyszerre csak Fantine felnézett, meglátta, és intett Madeleine úrnak, hogy nézzen hátra.

Abban a pillanatban, amikor Madeleine úr tekintete találkozott Javert tekintetével, Javert nem mozdult, nem közeledett, félelmetes volt. Semmiféle emberi érzés soha nem válhat olyan félelmetessé, mint az öröm.

Egy démonnak az arca volt ez, amely megtalálta az elkárhozott lelket.

Abban a bizonyosságában, hogy végre elcsípte Jean Valjeant, kiült az arcára egész lelke. Felkavart iszapja a felszínre került. A szégyenkezés, hogy kissé nyomot vesztett, és néhány percig tévedésben volt Champmathieu felől, felszívódott abban a büszkeségben, hogy mindjárt először ilyen pompásan megsejtette, és hogy milyen sokáig helyes volt az ösztöne. Javert elégedettsége kisugárzott fölényes magatartásából. Ezen a keskeny homlokon a diadal csúfsága virágzott ki. A borzalom kibontakozása volt ez, mert ez is elégedettséget varázsolhat az arcra.

Javert ebben a pillanatban a mennyekben volt. Nem tudott pontosan számot adni magának felőle, de nélkülözhetetlenségének és sikerének valami homályos megérzésével ő, Javert személyesítette meg az igazságszolgáltatást, a fényességet és az igazságot abban a mennyei munkájukban, mikor a bűnt kiirtják. Mögötte és körülötte véghetetlen mélységben ott volt a hatóság, az ész, az ítélet, a törvényes lelkiismeret, az államhatalom megtorlása, valamennyi csillag; ő védelmezte a rendet, ő pattantotta ki a törvény villámait, ő állt bosszút a társadalomért, ő adott segítő kezet a tiszta igazságnak; most dicsőségben magasodott fel; győzelmében volt a kihívásnak és a küzdelemnek valami nyoma; állva, büszkén, ragyogón árasztotta a kék azúrban egy vad arkangyal emberfeletti vadállatiságát; hivatalos ténykedésének félelmes komorsága halványan felvillantotta összeszorult öklében a társadalom kardját; boldogan és felháborodottan taposta sarka alá a bűnt, a hibát, a lázadást, a züllöttséget, a poklot; sugárzott, irtott, mosolygott, és volt valami tagadhatatlan fenség ebben a szörnyű Szent Mihályban.

Bármily félelmetes volt Javert, nem volt benne semmi aljasság.

A tisztesség, az őszinteség, a tisztaság, a meggyőződés, a kötelességérzet mind olyan dolog, amelyek ha tévútra kerülnek, iszonyatossá válhatnak, de még iszonyatosságukban is nagyszerűek maradnak; fenségük, amely él az emberi lélekben, tovább él a borzalomban. Ezek azok az erények, amelyeknek csak egy bűnük van: a tévedés. Egy fanatikus ember könyörtelenül becsületes örömében - még akkor is, mikor kegyetlenkedik - megmarad valami gyászosan tiszteletre méltó ragyogás. Javert, anélkül hogy sejtette volna, rettenetes boldogságában sajnálatra méltó volt, mint minden tudatlan ember, aki diadalmaskodik. Nem volt bántóbb és borzalmasabb valami, mint ez az arc, amelyről lerítt az a valami, amit el lehetne nevezni a jó rosszaságának.



IV
A hatóság gyakorolja jogait

Fantine nem látta Javert-t ama nap óta, amikor a polgármester úr kiragadta őt ennek az embernek a kezéből. Beteg agya nem tudott számot adni semmiről, de afelől bizonyos volt, hogy most érte jött. Nem bírta elviselni ezt a borzasztó arcot, úgy érezte, hogy mindjárt meghal, kezébe temette arcát, és kétségbeesetten sikoltott fel:

- Madeleine úr, mentsen meg!

Jean Valjean - ezentúl mi sem nevezzük már őt másképpen - fölkelt. Legszelídebb és legnyugodtabb hangján szólt oda Fantine-nak:

- Csillapodjék. Nem magáért jön.

Aztán Javert-hez fordult, és ezt mondta:

- Tudom, mit akar.

Javert így felelt:

- Hát akkor gyerünk!

Abban a hanglejtésben, amely ezt a néhány szót kísérte, volt valami megnevezhetetlen vadság és őrjöngés. Javert nem így mondta: Hát akkor gyerünk! Hanem így: Hákorgyeünk! Nincs helyesírás, amely utánozni tudná azt a hangsúlyt, amellyel ezt kimondta; nem emberi szó volt ez már, üvöltés volt.

Nem követte rendes szokását; nem magyarázkodott; nem mutatta fel még az elővezetési parancsot sem. Az ő személyében Jean Valjean valami titokzatos és utolérhetetlen ellenfél volt, sötét harcos, akit már öt éve szorongat, és nem bír leteperni. Ez a letartóztatás nem kezdet volt, hanem vég. Csak ennyit mondott: - Hát akkor gyerünk!

Amikor ezt kimondta, egy lépést sem tett; odacsapott Jean Valjeanra a tekintetével, amelyet úgy dobott ki, mint valami csáklyát, és amellyel durván magához szokta rántani a nyomorultakat.

Fantine érezte, hogy ez volt az a tekintet, amely két hónappal előbb egészen a csontja velejéig hatolt.

Javert üvöltésére Fantine megint kinyitotta a szemét. De hiszen itt a polgármester úr. Mi oka van félni?

Javert előrejött a szoba közepéig, és elordította magát:

- Nohát! Jössz végre?

A szerencsétlen leány körülnézett. Senki sem volt ott, csak az apáca és a polgármester úr. Kinek szólhat ez az utálatos tegezés? Csak neki magának. Megborzongott.

Ekkor valami olyan elképzelhetetlen dolgot látott, olyan elképzelhetetlen dolgot, hogy ahhoz fogható még lázának legfeketébb önkívületében sem bukkant fel soha.

Látta, hogy Javert, a rendőrkém, galléron ragadja a polgármester urat; látta, hogy a polgármester úr lehorgasztja a fejét. Úgy érezte, hogy összedől a világ.

Javert csakugyan galléron ragadta Jean Valjeant.

- Polgármester úr! - kiáltott Fantine.

Javert felkacagott, oly borzalmasan kacagott, hogy kivillant valamennyi foga.

- Nincs itt már semmiféle polgármester úr!

Jean Valjean meg sem próbálta elhárítani azt a kezet, amely a kabátja gallérját fogta. Így szólt:

- Javert...

Javert a szavába vágott:

- Úgy mondod nekem, hogy felügyelő úr!

- Uram - folytatta Jean Valjean -, szeretnék négyszemközt beszélni önnel néhány szót.

- Csak hangosan! Beszélj csak hangosan! - felelt rá Javert. - Velem egészen hangosan szokás beszélni!

Jean Valjean halkította a hangját, és folytatta:

- Kérni akarom önt valamire...

- Mondtam már, hogy beszélj hangosan.

- De ezt csak önnek szabad hallania...

- Mit bánom én? Nem hallgatom meg!

Jean Valjean odafordult hozzá, és hirtelen nagyon halkan ennyit mondott:

- Engedjen nekem három napot! Három napot, hogy elhozzam ennek a szerencsétlen nőnek a gyermekét! Minden költséget megfizetek. El is kísérhet, ha akar.

- Te tréfálsz! - harsant rá Javert. - Nohát! Azt hittem, van magadhoz való eszed! Három napot kérsz tőlem, hogy elillanj! Azt mondod, azért, hogy elhozd ennek a lánynak a gyerekét! Haha! Ez pompás! Hát ez pompás!

Fantine végigremegett.

- A gyermekemet! - sikoltott fel. - Hogy elhozza a gyermekemet! Hát nincs itt! Kedves nővér, mondja meg, hol van Cosette? A gyermekemet akarom! Madeleine úr! Polgármester úr!

Javert dobbantott a lábával.

- Itt van ni, most a másik! Fogd be a szádat, te ringyó! Rongy egy város, ahol gályarab a polgármester, és ahol az utcalányokat úgy ápolják, mint a grófnőket! Hohó! Hanem majd másképp lesz; itt az ideje!

Mereven Fantine szemébe nézett, újra megmarkolta Jean Valjean nyakkendőjét, ingét, gallérját, és hozzátette:

- Mondtam már, hogy nincs Madeleine úr, és nincs polgármester úr. Van egy tolvaj, egy rabló, egy fegyenc, akinek Jean Valjean a neve! Ez az, akit itt a markomban tartok! Hát ez van!

Fantine hirtelen felugrott, megmerevített karjára és két kezére támaszkodott, csak nézte Jean Valjeant, nézte az apácát, szóra nyitotta a száját, torka mélyéből valami hörgés tört fel, fogai vacogtak, kétségbeesetten tárta ki karját, görcsösen kinyitotta öklét, és keresgélt maga körül, mint a vízbefúló, aztán hirtelen visszahullott a párnájára. Feje nekivágódott az ágyállvány végének, és lehullott a mellére, szája tátva maradt, szeme tágra nyílt és megüvegesedett.

Meghalt.

Jean Valjean rátette a kezét Javert kezére, mellyel fogta, és úgy kinyitotta, mint valami gyerekkezet, aztán így szólt Javert-hez:

- Maga ölte meg ezt a nőt.

- Végezzünk! - kiáltott rá Javert dühösen. - Nem azért vagyok itt, hogy vitatkozzam. Hagyjuk ezt máskorra. Az őrség odalent van. Menjünk rögtön, vagy megvasaltatlak!

Volt a szoba egyik sarkában meglehetősen rozoga állapotban egy öreg vaságy, amelyet a nővérek tábori ágyul használtak, ha virrasztottak. Jean Valjean odament ehhez az ágyhoz, egy szempillantás alatt letépte a már meglehetősen meglazult keresztvasat, ami gyerekjáték volt a magafajta izmos embernek, öklébe kapta a hatalmas rudat, és ránézett Javert-re. Javert az ajtó felé hátrált.

Jean Valjean a vasrúddal a kezében lassan odament Fantine ágyához. Mikor odaért, megfordult, és alig hallgató hangon mondta Javert-nek:

- Nem ajánlom, hogy most zavarjon.

Annyi bizonyos, hogy Javert reszketett.

Arra gondolt, hogy lemegy és felhívja az őrséget, de Jean Valjean felhasználhatja ezt a percet arra, hogy megszökjék. Tehát maradt, megfogta a botja vékonyabb végét, odatámasztotta az ajtófélfához, és nem vette le a tekintetét Jean Valjeanról.

Jean Valjean rákönyökölt az ágyállvány fejének a gombjára, fejét a tenyerébe hajtotta, és csak nézte-nézte a mozdulatlan és elnyúlt Fantine-t. Így maradt elmerülten, némán, és nyilván nem gondolt már ennek az életnek semmiféle dolgára. Arcán és tartásán már csupán valami kimondhatatlan szánalom tükröződött, semmi más. Néhány percnyi merengés után Fantine fölé hajolt, és halkan beszélt hozzá.

Mit mondott neki? Mit mondhatott ez a kivetett ember ennek a halott nőnek? Mik voltak a szavai? Senki a világon nem hallotta. Vajon hallotta-e a halott leány? Vannak megindító illúziók, amelyek talán fenséges valóságok. Annyi egészen bizonyos, hogy Simplicia nővér, egyetlen tanúja az itt lefolyt jelenetnek, gyakran mesélgette, hogy abban a pillanatban, mikor Jean Valjean Fantine fülébe suttogott, ő világosan látta, hogy valami kimondhatatlan mosoly bukkan fel ezeken a sápadt ajkakon és ezekben az üveges szemekben, amelyekben már a sír döbbenete ült.

Jean Valjean két kezébe fogta Fantine fejét, és elhelyezte a párnán, mint ahogy egy anya tette volna gyermekével, megkötötte inge zsinórját, és haját a főkötője alá simította. Azután lezárta a szemét.

Úgy rémlett, hogy Fantine arca ebben a pillanatban különösen megragyog.

A halál belépés a tündöklő fényességbe.

Fantine keze lecsüngött az ágyról. Jean Valjean letérdelt e kéz előtt, gyöngéden fölemelte és megcsókolta.

Aztán felállt, Javert-hez fordult, és odaszólt neki:

- Most rendelkezésére állok.



V
Méltó sírgödör

Javert a városi fogházban helyezte el Jean Valjeant.

Madeleine úr letartóztatása Montreuil-sur-Merben nagy feltűnést, helyesebben szólván rendkívüli riadalmat keltett. Sajnáljuk, de nem hallgathatjuk el, hogy erre az egyetlen szóra: "gályarab", úgyszólván mindenki elhagyta. Két óra sem telt belé, s elfeledték mindazt a jót, amit tett, és ő már nem volt egyéb, csak "gályarab". Igaz, hogy még nem ismerték az arrasi eset részleteit. A város minden részében egész nap ilyen beszélgetéseket lehetett hallani:

- Nem tudja? Kiszabadult fegyenc! - Kicsoda? - A polgármester. - Ugyan! Madeleine úr? - Igen. - Csakugyan? - Nem is Madeleine-nek hívták, valami csúnya neve van, Béjean, Bojean, Boujean. - Ó, Istenem! - Letartóztatták. - Letartóztatták! - A városi fogházban ül, addig is, míg elszállítják. - Hogy elszállítják? - Elszállítják! - Hova szállítják? - Esküdtszék elé kerül valami rablás miatt, amit valamikor régen követett el. - Nohát! Én sejtettem. Ez az ember túlságosan jó volt, túlságosan tökéletes, túlságosan ájtatos. Nem fogadta el az érdemkeresztet, ahány kis sehonnaival csak találkozott, valamennyinek pénzt adott. Mindig gondoltam, hogy emögött valami csúnya dolog van.

Különösen a szalonokban volt sok híve ennek a felfogásnak.

Egy idős hölgy, a Drapeau Blanc[310] előfizetője, tette ezt a megjegyzést, amelynek szinte lehetetlen megmérni a mélységét:

- Nem sajnálom a dolgot. Ez majd észre téríti a bounapartistákat!

Így foszlott szét Montreuil-sur-Merben az a jelenés, amelynek Madeleine úr volt a neve. Az egész városban mindössze három vagy négy ember maradt hű az emlékéhez. Az öreg kapusasszony, egyetlen cselédje, köztük volt.

Ez a derék öregasszony aznap este ott üldögélt a fülkéjében, még egészen riadtan és szomorú merengésben. A gyár egész nap zárva volt, a nagykapu be volt reteszelve, az utcán egy lélek sem járt. Az egész házban csak a két apáca, Perpetua nővér és Simplicia nővér volt, akik virrasztottak Fantine holtteste mellett.

Abban az idő tájban, amikor Madeleine úr haza szokott járni, a derék kapusasszony gépiesen fölkelt, elővette Madeleine úr szobájának kulcsát a fiókból és a gyertyatartót, amelyet minden este használt, mikor fölment a lakásába, aztán felakasztotta a kulcsot arra a szegre, ahonnan Madeleine úr rendszerint le szokta venni, és mellé tette a gyertyatartót, mintha várná a gazdáját. Aztán visszaült a székére, és gondolataiba mélyedt. A szegény jó öregasszony mindezt öntudatlanul cselekedte.

Csak több mint két óra múlva riadt fel merengéséből, és felkiáltott:

- Nini! Jézusom! Hisz én a kulcsot a szegre akasztottam!

Ebben a pillanatban nyílt a kapusfülke ablaka, egy kéz nyúlt be a nyíláson, megfogta a kulcsot és a gyertyatartót, és meggyújtotta a gyertyát az ott égő faggyúgyertyánál.

A kapusasszony föltekintett, és tátva maradt a szája, sikoltása a torkán rekedt.

Ismerte ezt a kezet, ezt a kart, ezt a kabátujjat.

Madeleine úr volt.

Néhány másodpercig szóhoz sem tudott jutni döbbenetében, amint maga mondta később, mikor elmesélte ezt az esetet.

- Istenem, polgármester úr - szaladt ki belőle végre a szó -, én azt hittem, hogy ön ott van...

Megállt, a mondat vége nem illett volna az elejéhez. Jean Valjean neki még mindig a polgármester úr volt.

Jean Valjean befejezte a mondatot:

- A börtönben. Ott voltam. Kitörtem az egyik ablak vasrácsát, leugrottam a tetőről, és most itt vagyok. Fölmegyek a szobámba, hívja ide Simplicia nővért. Bizonyosan ott van a szegény leány mellett.

Az öregasszony nagy sietve engedelmeskedett.

Még óvatosságra sem intette; tudta, hogy ez az asszony jobban megőrzi a titkot, mint akár ő maga.

Sohasem tudták meg, hogyan sikerült behatolnia az udvarba úgy, hogy a nagykaput nem nyittatta ki. Mindig hordott ugyan magánál álkulcsot, amely valami kis oldalajtót nyitott; csakhogy bizonyosan megmotozták, és elvették tőle az álkulcsot. Erre a pontra nem derült világosság.

Fölment a szobájába vezető lépcsőn. Amikor fölért, gyertyatartóját ott hagyta a lépcső legfelső fokán, nesztelenül kinyitotta az ajtaját, tapogatózva becsukta az ablakot és a fatáblákat, aztán kiment a gyertyáért, és visszatért a szobájába.

Az óvatosság hasznos volt; emlékszünk, hogy az ablakába odaláthattak az utcáról.

Egy pillantást vetett maga körül, az asztalra, a székére, az ágyára, amelyet három nap óta nem bontottak meg. Nyoma sem volt már a tegnapelőtt éjszakai rendetlenségnek. A kapusasszony "rendbe hozta a szobát". Csupán kiszedte a hamuból és rendesen az asztalra tette a bot két vasvégét és az ezüst pénzdarabot, amely megfeketedett a tűzben.

Elővett egy papírlapot, és ráírta: "Itt van a vasalt botom két vége, és az az ezüst pénzdarab, amelyet Kicsi Gervais-től elraboltam, és amelyről az esküdtszék előtt is említést tettem", és erre a papírlapra ráhelyezte a pénzdarabot, úgyhogy ha valaki a szobába lép, mindjárt ez ötlik a szemébe. Egyik szekrényből ócska inget vett ki, széttépte. Ezekbe a vászondarabokba becsomagolta a két ezüst gyertyatartót. Különben nem sietett, nem volt izgatott, és miközben a püspök gyertyatartóit csomagolta, egy darab fekete kenyérből harapdált. Valószínű, hogy a rabkenyér volt, amelyet magával hozott, mikor kiszökött.

Ezt azokból a kenyérmorzsákból állapították meg, amelyeket a szoba padlóján találtak, mikor később a bíróság házkutatást tartott.

Két halk koppanás hallatszott az ajtón.

- Szabad! - mondta.

Simplicia nővér volt.

Sápadt volt, szeme kivörösödött, a gyertya csak úgy remegett a kezében. A sors csapásainak gyakran az a sajátságuk, hogy - bármily tökéletesek vagy bármily hűvösek vagyunk is - napfényre hozzák a bensőnkből emberi természetünket, és kényszerítik, hogy felbukkanjon. Ennek a napnak az izgalmaiban az apáca nővé lett. Sírt és reszketett.

Jean Valjean éppen néhány sort írt egy papirosra, amelyet odanyújtott az apácának ezekkel a szavakkal:

- Kedves nővér, ezt majd adja át a plébános úrnak.

A papiros nem volt összehajtogatva. Az apáca rápillantott.

- Elolvashatja - mondta a férfi.

Az apáca olvasta: "Kérem a plébános urat, vegye magához ezt az összeget, amit itt hagyok. Szíveskedjék ebből kifizetni a perköltségeimet és annak a nőnek a temetését, aki ma meghalt. A többi a szegényeké."

A nővér szólni akart, de alig tudott néhány tagolatlan hangot dadogni. Végre nagy nehezen ennyit mondott:

- Polgármester úr, nem akarja még egyszer utoljára látni a szegény szerencsétlent?

- Nem - felelte -, üldöznek, még talán a szobájában tartóztatnának le, és ez zavarná őt.

Alig fejezte be, nagy zaj hangzott a lépcsőn. Zűrzavaros lépések közeledését hallották és az öreg kapusasszonyt, aki leghangosabb és legélesebb hangján mondta:

- Kedves uram, esküszöm a Jóistenre, hogy ide egész nap és egész este senki be nem tette a lábát, én meg egy tapodtat sem mozdultam a fülkémből!

Egy férfi felelt rá:

- De hiszen abban a szobában világosság van.

Megismerték Javert hangját.

A szobának olyan volt a fekvése, hogy ha az ajtó kinyílt, eltakarta a jobb oldalfal sarkát. Jean Valjean elfújta a gyertyáját, és bebújt ebbe a sarokba.

Simplicia nővér térdre hullt az asztalnál.

Az ajtó kinyílt.

Javert belépett.

Néhány férfinak a suttogása és a kapusasszony tiltakozó szavai hangzottak be a folyosóról.

Az apáca nem nézett fel. Imádkozott.

A gyertya a kandallón állt, és alig adott világosságot.

Javert észrevette a nővért, és hökkenten állt meg.

Emlékszünk, hogy Javert fő tulajdonsága, jellemző sajátsága, éltető eleme a minden hatóság iránti tisztelet volt. Keménykötésű ember volt, és nem tűrt sem ellenvetést, sem korlátozást. Az ő szemében természetesen az egyházi tekintély volt a legelső valamennyi közt. Vallásos, külsőségekre néző és kifogástalan volt ezen a ponton, mint minden más tekintetben. Az ő szemében egy pap olyan lélek, amely nem téved, egy apáca olyan teremtmény, amely nem vétkezik. Olyan lelkek voltak ezek, akik el vannak falazva ettől a világtól egyetlenegy ajtóval, amely soha máskor nem nyílik ki, csak ha az igazság lép ki rajta.

Mikor a nővért észrevette, első mozdulata az volt, hogy vissza akart húzódni.

Azonban másik kötelessége is volt, amely rásúlyosodott, és amely parancsolóan hajtotta az ellenkező irányba. Második mozdulata az volt, hogy megállt, és legalább egy kérdést megkockáztatott.

Simplicia nővér volt az, aki nem hazudott soha életében. Javert tudta ezt, és különösen tisztelte érte.

- Kedves nővér - szólította meg -, egyedül van ebben a szobában?

Szörnyű pillanat következett, amely alatt a szegény kapusasszony azt hitte, hogy elájul.

A nővér föltekintett, és így felelt:

- Egyedül.

- Akkor - folytatta Javert - bocsásson meg, ha alkalmatlankodom, de ez kötelességem. Nem látott ma este valakit, egy embert? Megszökött, keressük: azt a bizonyos Jean Valjeant nem látta?

A nővér így felelt: - Nem.

Hazudott. Kétszer hazudott, egyfolytában, egymás után, habozás nélkül, hirtelen, mint ahogy az ember feláldozza magát.

- Bocsánat - mondta Javert, mély tisztelettel elköszönt, és kiment.

Ó, szent leány! Már hosszú évek óta nem jársz itt e földön, visszamentél szűz nővéreid és angyaltestvéreid fényességébe; ó, róják fel ezt a hazugságot érdemed gyanánt a paradicsomban!

A nővér állítása Javert szemében valami oly döntő dolog volt, még azt a furcsaságot sem vette észre, hogy az asztalon ott füstölt a gyertya, amelyet épp akkor fújtak el.

Egy órával később egy ember ment a fák között a ködön át, és sebesen távolodott Montreuil-sur-Mertől Párizs irányába. Ez az ember Jean Valjean volt. Kiderült, két vagy három fuvaros vallomásából, akik találkoztak vele, hogy valami batyut vitt, és zubbony volt rajta. Hol vette ezt a zubbonyt? Sohasem derült ki. Azonban néhány nappal azelőtt a gyár kórházában egy öreg munkás halt meg, aki után nem maradt egyéb, csak a zubbonya. Talán ez volt az.

Még egy utolsó szót Fantine-ról.

Valamennyiünknek közös anyánk a föld. Fantine-t visszaadták ennek az anyának.

A plébános úgy gondolta, hogy helyesen cselekszik, és talán helyesen is cselekedett, ha abból a pénzből, amit Jean Valjean hagyott, minél többet juttat a szegényeknek. Elvégre is kikről volt szó? Egy fegyencről és egy utcalányról. Ezért egyszerű temetést rendezett Fantine-nak, és az okvetlenül szükségesre szorította, aminek ez a neve: közös sír.

Fantine-t tehát eltemették a temetőnek abban az ingyen szögletében, amely mindenkié és senkié, ahol nyomuk vész a szegényeknek. Szerencsére az Isten tudja, hogy hol találja meg a lelküket. Lefektették Fantine-t a sötétségbe, a többi csontváz közé; az ő hamvai is egybevegyültek a többiekével. Bedobták a közös sírba. A sírja olyan volt, mint az ágya.

 
 
0 komment , kategória:  HETEDIK KÖNYV A Champmathieu-t  
szeretettel
  2011-12-30 10:30:07, péntek
 
  HETEDIK KÖNYV
A Champmathieu-tárgyalás

I
Simplicia nővér

A most következő események nem váltak mind ismeretesekké Montreuil-sur-Merben, de az a kevés, ami eljutott oda belőlük, olyan emléket hagyott a városban, hogy nagy hiánya volna könyvünknek, ha nem mesélnők el a legapróbb részletekig.

E részletek során az olvasó találkozni fog két vagy három valószínűtlen körülménnyel, amelyekhez azonban az igazság iránti tiszteletből ragaszkodunk.

A Javert látogatására következő délután Madeleine úr szokása szerint meglátogatta Fantine-t.

Mielőtt bement Fantine-hoz, hívta Simplicia nővért.

Két apáca teljesített szolgálatot a betegszobában, lazarista nővérek volta, mint a betegápoló nővérek mind, az egyiket Perpetua nővérnek, a másikat Simplicia nővérnek hívták.

Perpetua nővér műveletlen parasztlány volt, csak úgy találomra lett betegápoló nővér, és úgy lépett az Isten szolgálatába, mint ahogy más cselédnek áll. Úgy volt apáca, mint ahogy más szakácsnő. Az ilyenfajta nem ritkaság. A szerzetesrendek szívesen fogadják be az ilyen sült parasztokat, akikből könnyen válik kapucinus barát[292] vagy Orsolya-szűz.[293] Ezek a paraszti népek jól beválnak az alázatosság durva munkáiban. Annak, hogy egy béresből karmelita[294] váljék, nincs semmi akadálya; megerőltetés nélkül lesz az egyikből a másik; a falu és a kolostor egyforma tudatlansága kellő előkészület, és azonnal egy színvonalra állítja a parasztembert a baráttal. Valamivel bővebb lebernyeg, kész a csuha. Perpetua nővér Mariens-ban, Pontoise mellett született, afféle tenyeres-talpas apáca volt, tájszólásban beszélt, zsoltározott, zsörtölődött, a teát aszerint cukrozta, hogy vakbuzgó vagy képmutató volt-e betege, ráförmedt a betegekre, mogorván bánt a haldoklókkal, úgyszólván az arcukba csapta az Istent, halálküzdelmüket dühös imákkal korbácsolta. Vakmerő, tisztességes és pirospozsgás nő volt.

Simplicia nővér fehér volt, sápadt, mint a viasz. Perpetua nővér mellett olyan volt, mint a viaszgyertya a faggyúgyertya mellett. Pauli Vince felségesen rajzolta meg a betegápoló nővér alakját ezekben a csodálatra méltó szavakban, amelyekben annyi a szabadság és annyi a szolgaiság: "Zárdájuk a kórház, cellájuk hónapos szoba, kápolnájuk a plébániatemplom, kolostoruk a város utcái és a kórházak termei, klauzúrájuk az engedelmesség, vasrácsuk az istenfélelem, fátyoluk a szerénység." Ez az eszmény elevenedett meg Simplicia nővérben. Simplicia nővér korát senki sem tudta volna megmondani; sohasem volt fiatal, és úgy látszott, hogy sohasem öregszik meg. Nyugodt, komoly, kellemes modorú, hideg ember volt - nem merjük mondani, hogy nő -, és sohasem hazudott. Olyan szelíd volt, hogy törékenynek látszott; azonban keményebb volt, mint a gránit. Bájos ujjaival finoman és tisztán érintette a szerencsétleneket. Beszédében, hogy úgy mondjuk, volt valami hallgatagság; csak annyit beszélt, amennyit okvetlenül kellett, és olyan zengése volt a hangjának, amely megszentelt volna egy gyóntatószéket, és elbájolt volna egy szalont. Ez a finomság darócba öltözött, mert ennek a durva horzsolása folytonosan az égre és Istenre emlékeztette. Emeljünk ki egy részletet. Simplicia nővér jellemző tulajdonsága az volt, hogy sohasem hazudott, semmiféle érdekből, még közömbösen sem mondott ki soha olyasmit, ami nem volt igaz, szent igaz; ez volt erényességének a fémjelzése. Szinte híres volt a rendjében erről a rendíthetetlen igazmondásáról. Sicard abbé[295] a süketnéma Massieu-höz intézett levelében beszél Simplicia nővérről. Bármily őszinték, bármily egyenesek és bármily tiszták vagyunk is, valamennyiünk tisztaságán ott van legalábbis valami apró, ártatlan hazugságnak a szeplője. Őbenne nyoma sem volt ennek. Kis hazugság, ártatlan hazugság, hát van ilyen? A hazugság feltétlenül bűn. Kis hazugság nincs; aki hazudik, egészen hazudik; a hazugság magának a démonnak az arca; a Sátánnak két neve van, az egyik Sátán, a másik Hazugság. Ő így gondolkodott. És ahogy gondolkodott, úgy cselekedett. Ennek az eredménye volt az a fehérség, amelyet említettünk, az a fehérség, amelynek sugárzása még az ajkán és szemén is elömlött. Fehér volt a mosolya, fehér volt a tekintete. Ennek a léleknek az üvegén egyetlen pókháló, egyetlen porszem sem volt. Mikor belépett Pauli Szent Vince rendjébe, öntudatos választással vette fel a Simplicia nevet. Szicíliai Simplicia, tudjuk, az a szent asszony, aki inkább letépetté mind a két mellét, mintsem azt mondja, hogy Segestában született, holott valójában Syracusában született,[296] pedig ez a hazugság megmentette volna az életét. Ez a védőszent illett ehhez a lélekhez.

Simplicia nővérnek, mikor a rendbe lépett, két hibája volt, amelyeket lassan-lassan levetkezett; szerette a nyalánkságokat, és szeretett levelet kapni. Most már sohasem olvasott mást, csak egy nagybetűs latin imakönyvet. Nem értett latinul, de a könyvet megértette.

Ez a jámbor nővér megszerette Fantine-t, mert valószínűleg megérezte benne a lappangó erényt, és úgyszólván csak az ő ápolásának szentelte magát.

Madeleine úr félrehívta Simplicia nővért, és Fantine-t olyan különös nyomatékkal ajánlotta gondjaiba, amelyre a nővér később is visszaemlékezett.

Aztán otthagyta a nővért, és odalépett Fantine-hoz.

Fantine mindennap úgy várta Madeleine úr megjelenését, mint ahogy az ember a meleg és az öröm sugarát várja. A nővéreknek ezt mondta:

- Csak akkor élek, ha itt van a polgármester úr.

Ezen a napon nagy láza volt. Mikor meglátta Madeleine urat, megkérdezte:

- És Cosette?

A férfi mosolyogva felelte:

- Nemsokára itt lesz.

Madeleine úr úgy beszélgetett Fantine-nal, mint máskor. Csupán félóra helyett egy óra hosszáig maradt nála, Fantine nagy örömére. Mindenkinek sokszorosan a lelkére kötötte, hogy a betegnek mindene meglegyen. Megfigyelték, hogy az arca egyszer csak egészen elkomorul. De ezt megértették, mikor megtudták, hogy az orvos ezt súgta a fülébe:

- Rohamosan gyengül.

Azután visszament a polgármesteri hivatalba, és a hivatalszolga látta, hogy nagy figyelemmel tanulmányozza Franciaország útitérképét, amely a dolgozószobája falán függött. Néhány számot írt ceruzával valami papírdarabkára.



II
Az éles eszű Scaufflaire mester

A polgármesteri hivatalból elment a város végére egy flamandhoz, Scaufflaer mesterhez, akinek a nevét Scaufflaire-re franciásították, aki lovakat és kocsikat szokott bérbe adni tetszés szerint.

Ehhez a Scaufflaire-hez úgy juthatott el a legrövidebb úton, ha egy meglehetősen néptelen utcán vág át, ahol a plébániája volt annak az egyházközségnek, amelyhez Madeleine úr tartozott. A plébános, úgy mondták, tisztes és tiszteletre méltó és okos ember volt. Abban a pillanatban, amikor Madeleine úr a plébánia elé ért, csak egyetlen járókelő volt az utcán, és ez a járókelő a következőket figyelte meg: a polgármester úr, miután elhaladt a plébánia előtt, megállt, mozdulatlanul vesztegelt, aztán megfordult, és visszament, amerre jött, egészen a plébánia kapujáig, amely vaskalapácsos kiskapu volt. Keményen megragadta a kalapácsot, és fölemelte. A keze fönnakadt, aztán mintha gondolt volna egyet, megint megállt, egy másodperc múlva, ahelyett hogy hangosan koppantott volna a kalapáccsal, vigyázatosan leeresztette, és nagy sebbel-lobbal, ami pedig nem volt szokása, továbbment az útján.

Madeleine úr otthon találta Scaufflaire mestert, aki éppen valami lószerszámot javítgatott.

- Scaufflaire mester - kérdezte -, van-e jó lova?

- Polgármester uram - válaszolt a flamand -, minden lovam jó. Mit ért ön jó lovon?

- Olyan lovat értek, amely egy nap alatt meg tud tenni húsz mérföldet.

- Ördög és pokol! - csattant fel a flamand. - Húsz mérföldet!

- Annyit.

- Kocsiba fogva?

- Igen.

- És mennyi pihenője lesz az út után?

- Szükség esetén másnap vissza kell jönnie.

- Még egyszer megtenni ugyanazt az utat?

- Igen.

- Ördög és pokol! Ördög és pokol! És húsz mérföld!

Madeleine úr kihúzta a zsebéből a papírdarabot, amelyre a számokat feljegyezte, odamutatta a flamandnak; ezek a számok voltak rajta: 5, 6, 8½

- Nézze - mondta. - Összesen tizenkilenc és fél, kereken húsz mérföld.

- Polgármester uram - vette át a szót a flamand -, tudom, mi kell önnek. Az én kis fehér lovam. Bizonyosan látta már néhányszor. Dél-boulogne-i kis állat. De csupa tűz! Eleinte hátaslovat akartak nevelni belőle. Hehe! Rúgkapált, mindenkit levetett a földre. Azt hitték, makrancos, nem tudták, mihez fogjanak vele. Én megvettem. Kocsiba fogtam. Uram, csak azt akarta; olyan szelíd, mint egy kislány, úgy repül, mint a szélvész. Jaj, de nem szabad ám felülni a hátára. Semmi áron sem akar hátasló lenni. Mindegyiknek megvan a mániája. Húzni igen, cipelni nem; azt hinné az ember, hogy feltette magában.

- Megteszi ezt az utat?

- Azt a húsz mérföldet? Mégpedig egyfolytában, vágtában és legfeljebb nyolc óra alatt. De hallgassa meg a feltételeimet.

- No mondja.

- Először is, ön a feleúton egyórai pihenőt ad neki; megeteti, és valakinek ott kell állni, míg eszik, hogy a fogadó szolgája el ne lopja a zabját; mert én megfigyeltem, hogy a fogadókban a zabot többnyire a lovászok isszák meg, nem pedig a lovak eszik meg.

- Ott leszünk.

- Másodszor... Polgármester úrnak kell a kocsi?

- Nekem.

- Polgármester út tud hajtani?

- Tudok.

- Nos tehát, polgármester úr, egyedül megy és poggyász nélkül, hogy meg ne terheljük a lovat.

- Rendben van.

- De polgármester uram, mivel senkit sem visz magával, kénytelen lesz személyesen felügyelni a zabra.

- Magától értetődik.

- Napi harminc frank a bére. A pihenőnapok is fizetendők. Egy fityinggel sem kevesebb, és az állat etetése polgármester úr költségére megy.

Madeleine úr kivett három Napóleont az erszényéből, és letette az asztalra.

- Itt van két napra előre.

- Negyedszer: ilyen útra a hintó nagyon nehéz volna, és kifárasztaná a lovat. Jó volna, ha polgármester úr beleegyeznék, hogy kis homokfutón menjen, az is van nekem.

- Beleegyezem.

- Ez könnyű, csak nincs ernyője.

- Nekem mindegy.

- Polgármester uram, gondolt-e rá, hogy tél van?

Madeleine úr nem felelt. A flamand tovább folytatta:

- Hogy nagyon hideg van?

Madeleine úr csak hallgatott. Scaufflaire mester nem tágított:

- Hogy megeredhet az eső?

Madeleine úr felkapta a fejét, és megszólalt:

- A homokfutó és a ló holnap reggel fél ötkor legyen a kapum előtt.

- Rendben van, polgármester uram - felelte Scaufflaire, aztán a hüvelykujja körmével valami foltot vakargatott az asztallapon, és azzal a közömbös arccal, amellyel a flamandok olyan ügyesen takargatják a ravaszkodásukat, megszólalt:

- Hanem, ejnye csak, most jut eszembe! Polgármester uram nem is mondta meg, hova megy! Hova megy, polgármester úr?

Mióta beszélgettek, egyébre se gondolt, csak erre, de nem tudta, miért, nem merte föltenni ezt a kérdést.

- Jó-e a lovának a két első lába? - kérdezte Madeleine úr.

- Igen, polgármester uram. A lejtőkön kissé vissza kell tartania. Sok az ereszkedő arrafelé, amerre megy?

- Ne felejtse el, hogy reggel fél ötkor pontosan ott legyen a kapum előtt - felelte Madeleine úr, és távozott.

A flamand, mint kevéssel utóbb ő maga mondogatta "egészen hülyén" állt ott.

Két vagy három perce volt már, hogy a polgármester úr távozott, mikor megint nyílt a kapu; a polgármester úr volt.

Még mindig közömbös és elfogódott volt az arca.

- Scaufflaire uram - szólalt meg -, mennyire becsüli ön a lovat és a homokfutót, amelyet bérbe ad nekem, szőröstül-bőröstül?

- Szőröstül-kocsistul, polgármester uram - javította ki a flamand, és hangosan felkacagott.

- Jó, jó. Hát mennyire?

- Polgármester uram meg akarja venni?

- Nem, de minden eshetőségre biztosítékot akarok adni önnek. Ha visszajöttem, visszaadja majd azt az összeget. Mennyire becsüli a kocsit-lovat?

- Ötszáz frankra, polgármester uram.

- Tessék. - Madeleine úr bankjegyet tett az asztalra, aztán kiment, és többé nem jött vissza.

Scaufflaire mester szörnyen sajnálta, hogy nem mondott ezer frankot. Különben a ló és a homokfutó mindenestül száz tallért ért.

A flamand előhítta a feleségét, és elmondta neki az esetet. - Hova az ördögbe mehet a polgármester úr? - Összedugták a fejüket. - Párizsba megy - mondta az asszony. - Nem hiszem - mondta a férje. Madeleine úr a kandallón felejtette azt a papírdarabot, amelyre a számokat felírta. A flamand felvette és tanulmányozta. - Öt, hat, nyolc és fél? Ez bizonyosan a postaállomásokat jelzi. - Odafordult a feleségéhez. - Megvan. - No? - Öt mérföldnyire van innen Hesdin. Hesdintől hat mérföldnyire Saint-Pol, Saint-Poltól nyolc mérföldnyire Arras. Arrasba megy.

Eközben Madeleine úr hazatért.

Scaufflaire mestertől visszajövet kerülő utat választott, mintha a plébánia kapuja kísértés lett volna számára, és ki akarta volna kerülni. Fölment a szobájába és bezárkózott, amiben nem volt semmi különös, mert szeretett korán lefeküdni. Mégis a gyárnak a kapusnője, aki Madeleine úrnak egyetlen cselédje volt, megfigyelte, hogy fél kilenckor eloltotta a lámpáját, és ezt el is mondta a pénztárosnak, aki épp hazajött, és hozzátette:

- Talán beteg a polgármester úr? Egy kissé furcsának láttam az arcát.

Ez a pénztáros abban a szobában lakott, amely pontosan Madeleine úr szobája alatt volt. A kapusné szavaira rá se hederített, lefeküdt és elaludt. Éjféltájban hirtelen felriadt; félálmában valami zajt hallott a feje fölött. Hallgatózott. Jövő-menő lépések zaja volt, mintha valaki járkált volna a fölötte levő szobában. Figyelmesebben hallgatózott, és megismerte Madeleine úr lépéseit. Furcsának érezte, Madeleine úr szobájában, míg csak fel nem kelt, rendszerint néma csend volt. Egy pillanattal később a pénztáros olyasvalamit hallott, mintha egy szekrényt nyitottak és zártak volna. Aztán eltoltak egy bútordarabot, egy darabig csend volt, majd újra kezdődött a járkálás. A pénztáros felült, egészen felébredt, nézelődött, és ablakának az üvegén át a szemben levő ház falán észrevette egy kivilágított ablak vöröses visszfényét. A sugarak irányából ítélve ez nem lehetett más, mint Madeleine úr szobájának az ablaka. A visszfény táncolt, mintha nem is annyira lámpától, hanem inkább valami lobogó tűztől eredt volna. Az ablakkeretek árnyéka nem rajzolódott bele, és ez arra mutatott, hogy az ablak tárva-nyitva van. Ilyen hidegben ez a nyitott ablak meglepő volt. A pénztáros újra elaludt. Egy-két órával később megint fölébredt. A feje fölött, lassan és szabályosan még mindig hangzottak a lépések.

A visszfény még mindig ott volt a falon, de most már sápadt volt és nyugodt, mint valami lámpa vagy gyertya fénye. Az ablak még mindig nyitva volt.

Elmondjuk, mi történt Madeleine úr szobájában.



III
Vihar egy koponyában

Az olvasó bizonyára kitalálta már, hogy Madeleine úr senki más, mint Jean Valjean.

Már belenéztünk ennek a léleknek a mélységeibe; most itt a pillanat, hogy még egyszer beletekintsünk. Megindultan és remegve tesszük ezt. Nincs borzasztóbb valami, mint az ilyenfajta szemlélődés. A lélek szeme sehol sem találhat több ragyogást és több sötétséget, mint az emberben: nem pihenhet meg ennél félelmetesebb és ennél bonyolultabb, ennél titokzatosabb és ennél végtelenebb valamin. Van nagyszerűbb látvány, mint a tenger: az ég; van nagyszerűbb látvány, mint az ég: a lélek belseje.

Megírni az emberi lelkiismeret hőskölteményét, akár csak egyetlen emberről van szó, akár csak a legalacsonyabb emberről, annyi volna, mint minden hőskölteményt egy magasztos és végleges hőskölteménybe összeolvasztani. A lelkiismeret az agyrémek, a sóvárgások, a kísértések káosza, az ábrándok olvasztókemencéje, szégyenletes gondolatok barlangja: szofizmák kavargó zűrzavara, szenvedélyek csatatere. Bizonyos órákban nézzetek keresztül egy-egy töprengő emberi lény fakó arcán, és nézzetek mögé, nézzetek bele ebbe a lélekbe, nézzetek be ebbe a sötétségbe. Ott benne, a külső némaság leple alatt, gigászok harca folyik, mint Homérosznál, sárkányok és szörnyetegek és nyüzsgő kísértetek tusája, mint Miltonnál,[297] látomások kígyóvonalai, mint Danténál. Valami sötét dolog ez a végtelen, amelyet az ember magában hordoz, és amelyhez kétségbeesetten méri hozzá agyának elhatározásait és életének cselekedeteit!

Alighieri[298] egyszer egy komor kapu elé került, amely előtt megtorpant. Ilyen kapu mered mielőttünk is, és a küszöbén megtorpanunk. Mégis lépjünk be.

Keveset kell hozzátennünk ahhoz, amit az olvasó már eddig is tud abból, ami Jean Valjeannal Kicsi Gervais-vel való kalandja óta történt. Attól a pillanattól fogva, láttuk, más emberré vált. Megvalósította azt, amit a püspök akart faragni belőle. Ez több volt, mint átalakulás: átlényegülés volt.

Sikerült eltűnnie, eladta a püspök ezüstneműjét, és csak a gyertyatartókat őrizte meg emlékül, városról városra lopakodott, bebarangolta Franciaországot, elérkezett Montreuil-sur-Merbe, az az ötlete támadt, amelyet már említettünk, végrehajtotta mindazt, amit elbeszéltünk, sikerült elérnie, hogy megközelíthetetlen legyen, és mióta Montreuil-sur-Merben megtelepedett, boldogan érezte, hogy lelke kesereg a múlton, és hogy életének első felét meghazudtolja a második; békésen, nyugodtan, gondtalanul és reménykedőn élt, és csupán két gondolat töltötte el: eltitkolni nevét, és megszentelni életét; kerülni az embereket, és visszatérni Istenhez.

Ez a két gondolat oly szorosan összevegyült lelkében, hogy eggyé vált; mind a kettő egyformán eláradt és elhatalmasodott rajta, és kormányozta legkisebb cselekedetét is. Rendszerint egyetértőn szabályozták életmódját; a titkolózás felé fordították; jóindulatúvá és egyszerűvé tették; mindig ugyanazt a tanácsot adták neki. Mégis néhanapján összeütközésbe kerültek egymással. Ilyen esetben, emlékszünk rá, az a férfiú, akit egész Montreuil-sur-Mer városa Madeleine úrnak nevezett, nem habozott feláldozni az elsőt a másodiknak, biztonságát az erénynek. Így minden óvatosság és minden okosság ellenére megtartotta a püspök gyertyatartóit, meggyászolta őt, megszólított és kikérdezett minden arra járó kis szavojait, tudakozódott a faverolles-i családok felől, s megmentette az öreg Fauchelevent életét, hiába volt Javert minden nyugtalanító gyanúsítása. Mintha arra gondolt volna - mindazok példájára, akik bölcsek, szentek és igazak voltak -, ezt már említettük, hogy első kötelessége nem önmaga kímélése.

Azonban be kell vallanunk, hogy ilyesmi még nem történt vele. Soha még ez a két eszme, amely kormányozta ezt a szerencsétlen embert, akinek szenvedéseit elbeszéljük, nem keveredett ilyen komoly küzdelembe. Zűrzavarosan, de mélységesen érezte ezt az első szavak óta, amelyeket Javert kiejtett, mikor belépett a dolgozószobájába. Abban a pillanatban, amikor olyan különösen tagolta azt a nevet, amelyet ő oly mélyen eltemetett, valami döbbenet rázta meg, és mintegy megrészegítette sorsának komor furcsasága, és ezen a döbbeneten át olyan remegés fogta el, amely megelőzi a nagy megrázkódtatásokat; meghajolt, mint a tölgy a vihar közeledtére, mint a katona a roham előtt. Érezte, hogy villámokkal és mennykövekkel terhes árnyak tódulnak a feje fölé. Miközben Javert szavait hallgatta, az volt az első gondolata, hogy elmegy, odarohan, feljelenti magát, kimenti azt a Champmathieu-t a börtönből, és magát záratja be; ez fájdalmas és gyötrelmes volt, mintha az eleven húsába vágtak volna, aztán elmúlt és így szólt magában: "Ugyan! Ugyan!" Elfojtotta ezt a nagylelkű hirtelen fellobbanását, és visszariadt a hősiességtől.

Bizonyos, hogy gyönyörű lett volna, ha a püspök szent szavai után, annyi évi bánkódás és önmegtagadás után, a csodálatosan kezdett vezeklés közepette ez az ember még az ilyen szörnyű esetben sem tántorodott volna meg egy pillanatra sem, és továbbra is egyenletes léptekkel haladt volna ama tátongó mélység felé, amelynek fenekén ott várt a menny; gyönyörű lett volna, de nem így történt. Bizony számot kell adnunk azokról a dolgokról, amelyek ebben a lélekben lezajlottak, és mi csak azt mondhatjuk el, ami valóban lepergett benne. Mindenekelőtt az önfenntartás ösztöne győzött; kapkodva összeszedte gondolatait, lefojtotta izgalmát, számba vette Javert jelenlétét, ezt a nagy veszedelmet, a rémület szilárdságával elhalasztott minden elhatározást, minden erővel elterelte a figyelmét arról, amit cselekednie kellett, és megint nyugalmat erőltetett magára, mint ahogy a harcos maga elé kapja a pajzsát.

A nap hátralevő részében ilyen állapotban volt: belsejében vihar dúlt, arcán mélységes nyugodtság ömlött el; csupáncsak úgynevezett "önfenntartási rendszabályokat" foganatosított. Még minden egymás hegyén-hátán kavargott az agyában; a zűrzavar akkora volt benne, hogy semmiféle gondolatot sem tudott világosan megfogalmazni; és ő maga sem tudott volna semmit sem mondani magáról, legfeljebb annyit, hogy valami súlyos csapás sújtott rá. Szokás szerint elment Fantine betegágyához, és meghosszabbította ott-tartózkodását valami jóságos ösztönből, és azt mondogatta magában, hogy így kell cselekednie, és bizony a leányt nagyon is gondjaiba kell ajánlani a nővéreknek arra az esetre, ha úgy történnék, hogy el kell utaznia. Homályosan úgy érezte, hogy talán Arrasba kell majd mennie, és bár egyáltalán nem szánta el még magát erre az útra, azt mondogatta magában, hogy mivel őhozzá a gyanú árnyéka sem férkőzhetik, egyáltalán nem lesz baj, ha tanúja lesz annak, ami történik, és kibérelte Scaufflaire homokfutóját, hogy készen legyen minden eshetőségre.

Meglehetősen jó étvággyal vacsorázott.

Amint visszatért a szobájába, rendbe szedte gondolatait.

Megvizsgálta a helyzetet, és megdöbbentőnek látta; olyan megdöbbentőnek, hogy elmélkedése közepette valami megmagyarázhatatlan szorongás kimondhatatlan ösztönzésére fölkelt székéből, és az ajtaját bereteszelte. Félt, hogy még valami bejön. Eltorlaszolta magát a lehetőség elől.

Egy pillanattal később elfújta a gyertyát. Zavarta.

Úgy érezte, hogy valaki megláthatja.

Kicsoda valaki?

Ó, jaj! Akit ki akart zárni, az már bejött; akinek be akarta fogni a szemét, az már nézte őt. A lelkiismeret.

A lelkiismerete, vagyis az Isten.

Mégis, ebben az első pillanatban illúziókba ringatta magát; a biztonság és a magányosság érzése ömlött el rajta; mert a reteszt betolta, úgy hitte, nem keríthetik kézre; mert a gyertyát eloltotta, úgy érezte, láthatatlanná vált. Ekkor legyűrte önmagát; az asztalra könyökölt, fejét a kezébe hajtotta, és gondolkozni kezdett a sötétben.

"Hogy is állunk? - Nem álmodom? - Mit mondtak nekem? - Csakugyan igaz, hogy együtt voltam ezzel a Javert-rel, és hogy így beszélt velem? - Ki lehet ez a Champmathieu? - Hát hasonlít rám? - Lehetséges? - Ha arra gondolok, hogy tegnap milyen nyugodt voltam, és még csak távolról sem sejtettem semmit! - Mit csináltam tegnap ilyenkor? - Mi is a magja ennek az esetnek? - Hogyan oldódik majd meg? - Mit tegyek?"

Így gyötrődött. Nem tudta már agyában összefogni a gondolatokat, úgy hömpölyögtek benne, mint a hullámok, és két tenyerébe szorította homlokát, hogy megállítsa őket...

Ebből a kavarodásból, amely felforgatta akaratát és értelmét, és amelyből igyekezett valami bizonyosságot és elhatározást leszűrni, nem fakadt semmi egyéb, csupán a szorongás.

A feje égett. Odament az ablakhoz, és sarkig kitárta. Az ég csillagtalan volt. Visszament, és leült az asztalhoz.

Így telt el az első óra.

Mégis elmélkedésében lassan-lassan kezdtek alakot ölteni és megszilárdulni a bizonytalan vonalak, és a valóság biztonságával sikerült átlátnia nem ugyan az egész helyzetet, de legalább néhány részletét.

Mindenekelőtt felismerte, hogy bármily különös és válságos ez a helyzet, teljes mértékben uralkodik rajta.

A döbbenete nőttön-nőtt.

Függetlenül a cselekedetei elé tűzött szigorú és vallásos céltól, mindaz, amit a mai napig tett, nem volt egyéb, mint egy gödör, amelyet azért ásott, hogy eltemesse benne nevét. Magába szállásának óráiban, álmatlan éjszakáin leginkább mindig attól rettegett, hogy valaha meghallja ezt a nevet; azt mondta magában, hogy ez ránézve mindennek a vége lenne; hogy azon a napon, amikor ez a név napvilágra kerül, összeomlik körülötte új élete, sőt talán, ki tudja, benne is összeomlik az új lélek. A puszta gondolatra is megremegett, hogy ez lehetséges. Bizonyos, hogy ha valaki ilyen pillanatokban azt mondta volna neki, hogy eljön az óra, mikor ez a név a fülébe csendül, mikor ez az undorító két szó: Jean Valjean, egyszerre csak felbukkan az éjszakából és felrémlik előtte, mikor ez a félelmetes fény, amely azért támad, hogy eloszlassa a titokzatosságot, amelybe burkolózott, hirtelen felvillan a szeme előtt; és hogy ez a név nem fenyegeti, hogy ez a világosság csak még sűrűbb sötétséget támaszt, hogy ennek a fátyolnak a leszakítása még jobban sűríti a titkot, hogy ez a földindulás csak megszilárdítja az épületét, hogy ennek a csodálatos esetnek nem volna más eredménye ránézve, ha úgy akarja, mint hogy az életét tisztábbá és egyúttal kifürkészhetetlenebbé teszi, és hogyha szembeállítja Jean Valjean kísértetével önmagát, akkor a jóságos és derék polgár, Madeleine úr, nagyobb becsülettel és nagyobb nyugalommal és nagyobb tisztelettel kerül ki belőle - ha valaki ezt mondta volna neki, felkapta volna a fejét, és őrültségnek bélyegezte volna ezeket a szavakat. Nos, mindez pontosan bekövetkezett, a lehetetlenségnek ez az egész tömege valósággá lett, és Isten megengedte, hogy ezek az agyrémek valósággá váljanak!

Révedezése egyre jobban tisztult. Egyre jobban számot adott magának helyzetéről.

Úgy tűnt fel neki, hogy valami megnevezhetetlen álomból ébredt, hogy sötét éjszakában lejtőn csúszik lefelé, állva, borzongva, és hiába próbál hátrálni a mélység peremén. A sötétségben világosan kibontakozott előtte valami ismeretlen, egy idegen, akit a végzet összetévesztett vele, és helyette beletaszította az örvénybe. Hogy az örvény bezáruljon, bele kellett buknia valakinek, vagy neki, vagy a másiknak.

Csak szabad folyást kellett engednie a dolgoknak.

A világosság teljessé tisztult, és bevallotta magának: a helye üres a gályákon, hiába tesz akármit, az a hely egyre őt várja, a Kicsi Gervais megrablása megint odajuttatja, ez az üres hely várja és vonzza, míg csak oda nem kerül, és hogy ez kikerülhetetlen és végzetszerű. Aztán így töprengett: ebben a pillanatban van helyettese, úgy látszik, hogy bizonyos Champmathieu-t ért ez a keserves sors, és hogy neki, aki ezentúl ott lesz a fegyházban ennek a Champmathieu-nek személyében, ott lesz a társadalomban Madeleine úr néven, neki már semmitől sem kell tartania, feltéve, hogy nem akadályozza meg az embereket abban, hogy ráhengerítsék ennek a Champmathieu-nek a fejére a gyalázatnak azt a kövét, amely mint a sírbolt fedele, ha egyszer bezárult, nem emelkedik fel többé soha.

Mindez olyan megrázó és különös volt, hogy hirtelen valami leírhatatlan izgalom fogta el, amilyent az ember csak kétszer vagy háromszor él át életében, a lelkiismeretnek valamiféle vonaglása, amely minden kétséget felkavar a szívben, amely iróniából, örömből és kétségbeesésből szövődik, és amelyet valami belső kacagás felharsanásának lehetne nevezni.

Hirtelen újra meggyújtotta a gyertyáját.

"Ejnye, no! - mondta magában. - Mitől félek? Mit jár ilyesmiken az eszem? Én megmenekültem. Mindennek vége. Csupán egyetlen nyitott ajtó volt, amelyen át a múltam visszasurranhatott volna az életembe; ez az ajtó immár örökre be van falazva. Ez a Javert, aki már oly régóta izgat, ez a félelmetes ösztön, amely talán kitalálta, hogy ki vagyok, amely csakugyan ki is találta, teringettét! és aki mindenütt a nyomomban volt, ez a borzalmas kopó, aki folyton utánam szaglász, íme megtévedt, másfelé keresgélt, teljességgel elvesztette nyomomat! Immár megnyugodott, engem békén fog hagyni, megvan a Jean Valjeanja! Sőt ki tudja, valószínű, hogy el akar menni a városból! És mindez nélkülem történt meg! Semmi részem sincs benne! És hát ejnye csak, mi ebben a szerencsétlenség? Ha látna valaki, becsületszavamra, azt hinné, hogy valami katasztrófa ért! Végül is, ha valakit baj ér, semmiképpen sem én vagyok az oka. A gondviselés rendezett így mindent. Nyilvánvaló, hogy ő akarja ezt így! Hát van jogom összekuszálni azt, amit elrendezett? Mit akarok ebben a pillanatban? Mibe avatkozom? Semmi közöm hozzá. Hogyhogy! Nem vagyok megelégedve! De hát mit akarok? Elértem a célt, amely után annyi év óta sóvárgok, éjszakáim álmát, eget ostromló könyörgéseim tárgyát, a biztonságot! Isten akarta így. Nincs jogom Isten akarata ellen cselekedni. És miért akarta így az Isten? Azért, hogy folytassam, amit megkezdtem, hogy gyakoroljam a jót, hogy egyszer majd nagyszerű és buzdító példa legyek, hogy el lehessen mondani: végre egy kis szerencse is szegődött ahhoz a vezekléshez, amelyet magamra vállaltam, és ahhoz az erényes élethez, amelybe visszatértem! Csakugyan nem értem, miért féltem belépni ahhoz a derék paphoz, és elmondani neki mindent, mint a gyóntatónak, és tanácsot kérni tőle, bizonyos, hogy ő is ezt mondta volna nekem. Ez elintézett ügy, hagyjuk a dolgokat szabadjára. Hadd cselekedjék a Jóisten!"

Így beszélt lelkiismerete mélységeiben, odahajolva afölé, amit a lelke örvényének lehetne nevezni. Fölkelt a székből, és járkálni kezdett a szobában.

- Ugyan - mondta -, ne gondoljunk rá többet. Határoztam! - De nem érzett semmi örömet.

Ellenkezőleg.

Elménket éppúgy nem lehet megakadályozni, hogy vissza ne térjen ugyanahhoz a gondolathoz, mint a tengert, hogy vissza ne térjen ugyanahhoz a parthoz. A matróz úgy hívja ezt, hogy dagály; a bűnös úgy nevezi, hogy lelkiismeret-furdalás. Isten megduzzasztja a lelkeket, éppúgy, mint az óceánt.

Néhány pillanat múlva, minden hiába, újrakezdte ezt a sötét párbeszédet, amelyben ő volt a beszélő és a hallgató, és mondogatta azt, amit szeretett volna elhallgatni, és hallgatta azt, amit nem akart volna hallani, és engedett annak a titokzatos hatalomnak, amely így szólt benne: "Gondolkozzál!" És amely kétezer év előtt egy másik elítéltnek[299] ezt mondta: "Menj!"

Mielőtt továbbmennénk, a teljes megértés kedvéért hangsúlyozzunk egy szükséges megfigyelést.

Bizonyos, hogy az ember szokott beszélgetni önmagával, nincs gondolkodó lény, aki ezt ne tapasztalta volna. Sőt azt mondhatjuk, hogy a szó sohasem nagyszerűbb titok, mint mikor egy ember belsejében a gondolattól a lelkiismerethez száll, és a lelkiismeretből visszatér a gondolathoz. Csak így szabad érteni az ebben a fejezetben sűrűn használt ilyen szavakat: mondta, felkiáltott. Az ember szól, beszél, kiált magában, és mégsem töri meg a külső csendet. Odabent nagy a kavarodás; minden beszél bennünk, csak a szánk hallgat. A lélek valóságai, ámbár nem láthatók és nem tapinthatók, mégis valóságok.

Feltette hát magában a kérdést, hogy hol is tart.

Megkérdezte magát ama bizonyos "elhatározás" felől. Bevallotta magának, hogy mindaz, amit oly szépen elrendezett lelkében, szörnyű volt, hogy "a dolgokat a maguk útjára hagyni, hadd cselekedjék a Jóisten", ez egyszerűen borzalmas. Ha engedi, hogy a sorsnak és az embereknek ez a tévedése beteljen, ha nem akadályozza meg, ha hallgatásával előmozdítja, vagyis ha semmit sem tesz, az annyi, hogy mindent megtesz! Ez az aljas képmutatás legfelsőbb foka! Alacsony, gyáva, alattomos, elvetemedett, undorító bűn!

A szerencsétlen ember nyolc év óta először érezte valami gonosz gondolatnak és valami gonosz cselekedetnek keserű ízét.

Undorral köpte ki.

Tovább faggatta magát. Szigorúan megkérdezte magától, hogy mit ért ezen: "Elértem a célomat!" Megállapította magában, hogy az életének csakugyan volt célja. De mi volt ez a cél? Hogy eltitkolja a nevét? Hogy félrevezesse a rendőrséget? Hát ilyen jelentéktelen dolgokért tette mindazt, amit tett? Hát nem volt más célja, valami nagy, valami igazi? Hogy megmentse nem a személyét, hanem a lelkét. Hogy tisztességes és jó emberré váljék. Hogy igaz ember legyen! Vajon nem ez volt-e főképpen és egyes-egyedül az, amit mindig el akart érni, amit a püspök kiszabott elé? Hogy rázárja az ajtót múltjára? De hiszen nem zárta rá, nagy Isten! Inkább kinyitja azzal, hogy valami gyalázatos cselekedetet követ el! De hiszen megint tolvajjá lesz, mégpedig a leggyűlöletesebb tolvajjá! Ellopja egy másik embertől a létezését, az életét, a békességét, helyét a nap alatt! Gyilkossá válik! Megöl, erkölcsileg megöl egy nyomorult embert! Azzal a borzalommal sújtja, hogy élőhalott lesz, azzal a kétségbevonhatatlan halállal, amelynek fegyház a neve. Ellenkezőleg, ha feladja magát, ha megmenti ezt az embert, aki oly gyászos tévedés áldozata, ha megint fölveszi a nevét, ha, amint rászolgált, visszaváltozik Jean Valjeanná, azzal valóban befejezi feltámadása művét, és örökre bezárja a poklot, amelyből kikerült! Mikor látszólag belehull, a valóságban kikerül belőle! Ezt kell tennie! Semmit sem tett, ha nem teszi meg ezt! Egész élete haszontalan, egész vezeklése kárba veszett, és majd csak ennyit mondhat: mire való volt az egész? Úgy érezte, hogy a püspök itt van, hogy a püspök annyival inkább jelen van, mert halott, hogy a püspök mereven rászegzi tekintetét, hogy Madeleine polgármester immár minden erényével együtt kárhozatos a szemében, és hogy Jean Valjean, a gályarab, csodálatra méltóan és tisztán ragyog fel előtte. Az emberek csak az álarcát látják, de a püspök látja az arcát. Az emberek csak az életét látják, de a püspök belelát a lelkiismeretébe. Tehát el kell mennie Arrasba, meg kell szabadítania azt az ál-Jean Valjeant, fel kell adnia az igazit! Ó, jaj! Ez a legnagyobb áldozat, a leggyötrelmesebb győzelem, az utolsó lépés, amit meg kell tennie; de meg kell tennie. Fájdalmas végzet! Csak akkor érheti el a szentséget Isten szemében, ha visszatér a gyalázatba az emberek szemében.

- Nos hát - mondta -, válasszuk ezt! Tegyük meg kötelességünket! Mentsük meg ezt az embert!

Ezeket a szavakat hangosan mondta ki, és észre sem vette, hogy fennhangon beszél.

Elővette a könyveit, átvizsgálta, és mind rendbe hozta. A tűzbe dobott egy csomó kötelezvényt, amelyet megszorult kiskereskedők állítottak ki neki. Megírt egy levelet, lepecsételte, és a borítékján, ha valaki ott lett volna ebben a pillanatban a szobában, ezt a címzést olvashatta volna: Laffitte úrnak, bankár, d'Artois utca, Párizs.

Íróasztalából tárcát vett ki, amelyben néhány bankjegy volt és az az útlevél, amelyet ebben az évben használt, mikor a választásokra utazott.

Ha látta volna valaki, amikor ezeket a különféle dolgokat intézte, amelyeket oly mélységes emelkedés kísért, nem is sejtette volna, hogy mi viharzik benne. Csupán az ajka rezzent meg egy-egy pillanatra; néha fölemelte fejét, és odaszegezte tekintetét a falnak valamelyik pontjára, mintha éppen ott lett volna valami, amit tisztán akart látni vagy meg akart vizsgálni.

Mikor a Laffitte úrnak írt levél készen volt, a tárcával együtt a zsebébe tette, és megint járkálni kezdett.

Elmélkedése a régi kerékvágásban maradt. Szüntelenül tisztán látta kötelességét, ragyogó betűkkel felírva, amelyek ott lángoltak a szeme előtt, és ott villóztak a tekintete előtt: "Menj! Nevezd meg magad! Jelentsd fel magad!"

Ugyancsak látta, mintha látható alakban kijegecesedett volna előtte, azt a két eszmét, amely mindeddig kettős szabálya volt az életének: eltitkolni a nevét, megszentelni a lelkét. Most első ízben tűntek fele előtte teljesen különváltan, és látta a különbséget, ami elválasztja őket. Felismerte, hogy az egyik eszme szükségképpen jó, míg ellenben a másik rosszá is válhat, hogy emez az önfeláldozás; és amaz az önszeretet; hogy az egyik ezt mondja: a felebarátod, és a másik ezt mondja: én; hogy az egyik fényből fakad, és a másik a sötétségből fakad.

Összecsaptak, és látta tusakodásukat. Minél tovább gondolkodott, annál nagyobbra nőttek lelki szeme előtt; most már kolosszális arányokat öltöttek; úgy tűnt fel neki, hogy látja, amint benne, abban a végtelenségben, amelyről az imént beszéltünk, sötétségek és fényességek közepette egy istennő és egy óriás viaskodik.

Rémület áradt el rajta, de úgy érezte, hogy a jó gondolat győz.

Úgy érezte, hogy lelkiismeretének és sorsának újabb fordulópontjára ért; hogy a püspök jelzi új életének első szakaszát, és hogy ez a Champmathieu jelzi a másodikat. A nagy válság után a nagy megpróbáltatás.

Azonban a láz, amely egy pillanatra elnyugodott, lassan-lassan újra elöntötte. Ezer meg ezer gondolat cikázott át rajta, de valamennyi egyre jobban megerősítette elhatározását.

Egy pillanatban így szólt magában: "Talán túlságosan szívére veszi a dolgot, hiszen ez a Champmathieu nem érdemel részvétet, elvégre lopott."

Így felelt rá: "Ha ez az ember csakugyan ellopott néhány almát, akkor egy hónapi fogházat kap. Innen még nagy az út a gályákig. Sőt ki tudja? Csakugyan lopott? Be van bizonyítva? A Jean Valjean név rásúlyosodik, és mintha fölöslegessé tenné a bizonyítékokat. Vajon nem így cselekszenek-e rendszerint a király ügyészei? Felteszik róla, hogy tolvaj, mivel úgy tudják, hogy fegyenc volt."

A következő pillanatban az az ötlete támadt, hogy feljelenti magát, talán tekintetbe veszik cselekedete hősiességét és hét éve folytatott becsületes életét, és mindazt, amit a városért tett, és megkegyelmeznek neki.

Azonban ez a feltevés hamarosan szertefoszlott, és keserűen elmosolyodott arra a gondolatra, hogy a Kicsi Gervais negyven soujának elrablása visszaeső bűnössé bélyegzi, és hogy ez az ügy bizonyára szóba kerül, és a törvény világos rendelkezései értelmében életfogytiglani kényszermunkára ítélik.

Elvetett minden ábrándot, egyre jobban elszakadt a földtől, és máshol kereste a vigasztalást és az erőt. Arra gondolt, hogy teljesítenie kell kötelességét; sőt, hogy talán nem lesz szerencsétlenebb, ha teljesítette kötelességét, mint ha kibújik alóla; hogyha szabadjára engedi a dolgokat, ha itt marad Montreuil-sur-Merben, a közbecsülés, jó hírneve, jó cselekedetei, a hódolat, a tisztelet, jótékonysága, gazdagsága, népszerűsége, erényes élete, mind bűnnel volna fertőzve; és micsoda ízük volna mindezeknek a szent dolgoknak, ha ilyen undorító dologhoz kapcsolódnának! Míg ellenben ha meghozza ezt az áldozatot, a fegyház, a pellengér, a nyakvas, a zöld sapka, a szakadatlan munka, a könyörtelen gyalázat valami mennyei gondolattal fog párosulni!

Végre arra gondolt, hogy ez kényszerűség, hogy sorsa már így alakult, hogy neki nincs ereje széttépni azt, amit odafönt elrendeztek, hogy mindenesetre választania kell: vagy a látszaterény és a belső kárhozat, vagy a belső szentség és a külső gyalázat.

Miközben ennyi gyászos gondolat hányta-vetette, bátorsága nem hanyatlott, de agya kifáradt. Akaratlanul is más dolgokra, közömbös dolgokra kezdett gondolni.

Halántékán viharosan kalapáltak ütőerei. Egyre csak fel és alá járt. Előbb a plébániatemplomban, azután a városházán éjfélt ütött. Megszámlálta mind a két óra tizenkét ütését, és összehasonlította a két harang hangját. Most eszébe jutott, hogy néhány nappal előbb egy ócskavas-kereskedőnél eladó öreg harangot látott, amelyen ezt a nevet olvasta: Antoine Albin de Romainville.

Megdidergett. Tüzet gyújtott. Eszébe se jutott, hogy becsukja az ablakot.

Közben visszahullott kábultságába. Meglehetős nagy erőfeszítésébe került, hogy újból eszébe idézze azt, amiről gondolkozott, mielőtt éjfélt ütött az óra. Végre sikerült.

"Á! Igen - mondta magában -, elhatároztam, hogy feladom magamat." És aztán egyszerre csak Fantine-ra gondolt.

- Hopp! - mondta. - Hát az a szegény nő!

Most megint új válság jelentkezett.

Fantine hirtelen úgy tűnt fel merengésében, mint valami váratlan fényesség sugara. Úgy érezte, hogy minden más alakot ölt körülötte, és felkiáltott:

- Ejnye! Mindeddig csak magammal foglalkoztam! Csak a magam helyzetére gondoltam! Csak azzal törődtem, hogy hallgatok-e vagy feljelentem magamat, hogy eltitkolom-e igazi magamat, vagy megmentem a lelkemet, hogy inkább megvetésre méltó és tekintélyes hatósági személy vagyok-e, vagy gyalázatos és tiszteletre méltó gályarab: ez én vagyok, mindig csak én, egyre csak én! De hát, Istenem, ez csupa önzés! Különféle megnyilvánulásai az önzésnek, de mégiscsak önzés. Talán másokra is gondolnék egy kicsit? A szentség első foka az, hogy másokra gondoljunk. Nézzük csak, vizsgáljuk meg. Kikapcsolom magamat, kitörlöm magamat, elfelejtem magamat, mi lesz mindebből? Ha feladom magamat, elfognak, szabadon engedik ezt a Champmathieu-t, engem visszaküldenek a gályákra, ez rendben van. És aztán? Mi történik itt? Ó! Itt van egy vidék, város, gyár, ipar, munkások, férfiak, nők, öreg nagyapák, gyermekek, szegény emberek! Ez mind az én alkotásom, ez mind belőlem él. Ahol csak egy kémény füstöl, én adtam a tűzre való fát és a húst a fazékba; én teremtettem meg a jólétet, a forgalmat, a hitelt; előttem nem volt itt semmi, én életre keltettem az egész környéket, lelket leheltem belé, megtermékenyítettem, ösztönöztem, gazdaggá tettem; ha én elmegyek, a lélek költözik el belőle. Ha én eltávozom innen, minden meghal. És ez a nő, aki annyit szenvedett, akinek süllyedésében is annyi az erénye, akinek akaratlanul is én okoztam minden szerencsétlenségét! És ez a gyerek, akit el akartam hozni, amint megígértem az anyjának! Vajon nem tartozom-e valamivel ennek a nőnek is, jóvátételéül annak a rossznak, amit én okoztam neki? Ha én elmegyek, mi lesz belőle? Az anya meghal. A gyermekből, ki tudja, mi lesz. Hát ez történik, ha feladom magamat. És ha nem adom fel magamat? Nézzük csak, ha nem adom fel magamat?

Miután ezt a kérdést föltette, megállt; egy pillanatig mintha ingadozott és megremegett volna; de ez a pillanat röpke volt, és nyugodtan adta meg magának a választ:

- Nos hát, ez az ember gályarab lesz, igaz, csakhogy, az ördögbe is! Lopott! Hiába hajtogatom, hogy nem lopott, lopott! Én itt maradok, folytatom munkámat. Tíz év alatt megkeresek tízmilliót, elosztom a környéken, semmit sem tartok meg magamnak, minek nekem? Nem magamért dolgozom! Az általános jólét növekszik, iparágak kelnek életre és lendülnek fel, a műhelyek és a gyárak megszaporodnak, a családok, száz család, ezer család boldog lesz; a környék benépesedik; falvak keletkeznek ott, ahol eddig csak majorok voltak, majorok keletkeznek, ahol eddig nem volt semmi sem; a nyomorúság megszűnik, és a nyomorúsággal együtt megszűnik az iszákosság, a prostitúció, a tolvajlás, a gyilkosság, minden vétek, minden bűn! És az a szegény anya fölneveli a gyermekét! És íme, az egész környék vagyonosodik, és becsületben él! Nohát, bolond voltam, esztelen voltam, minek is beszéltem arról, hogy feladom magamat! Vigyázni kell, csakugyan, nem szabad semmit elhamarkodni. Még mit nem! Csak azért, hogy a nagy és nemes lelkű férfiú szerepében tetszelegjek, valóságos melodráma, azért, mert csak magamra gondoltam, csupán magamra, ugyan! Csak azért, hogy megmentsek a talán kissé szigorú, de alapjában véve igazságos bűnhődéstől egy sehonnait, egy tolvajt, egy gazembert, hát azért tönkremenjen egy egész vidék! Az lenne a vége, hogy egy szegény nő elpusztulna a kórházban! Hogy egy szegény kislány elpusztulna az utca kövezetén! Mint a kutya! Ó! De hisz ez gyalázatos dolog! És hogy a gyermek alig ismerte az anyját! És mindezt ezért a vén bitang almatolvajért, aki, ha nem is ezért, másért egészen bizonyosan rászolgált a gályára! Szép kis aggodalmaskodás, amelynek révén az ember megment egy bűnöst és feláldoz ártatlanokat, megment egy vén csavargót, akinek már legfeljebb csak néhány esztendeje van hátra, és aki nem lesz sokkal szerencsétlenebb a fegyházban, mint a viskójában, és végül, amelynek révén feláldoz az ember egy egész népességet, anyákat, feleségeket, gyermekeket. Ez a szegény kis Cosette, akinek senkije sincs a világon rajtam kívül, és aki ebben a pillanatban bizonyosan kékre fagyott ezeknek a Thénardier-éknak a bűnbarlangjában! Ezek aztán a nagy gazemberek! Én elmulasztanám kötelességemet, amivel ezeknek a szegény teremtéseknek tartozom! És elmennék feladni magamat! És elkövetném ezt az idétlen ostobaságot! Vegyük a legrosszabb esetet. Tegyük fel, hogy ez valami gonosz cselekedet részemről, és hogy lelkiismeretem egyszer majd felhánytorgatja, akkor is csupa önfeláldozás és csupa erény, hogy mások javáért vállalom ezeket a szemrehányásokat, amelyek csak rám nehezednek, ezt a gonosz cselekedetet, amely csupán az én lelkemet dönti veszedelembe.

Fölkelt, és megint sétálni kezdett. Ezúttal úgy érezte, hogy megnyugodott.

Gyémántot csak a föld sötét méhében lehet találni; igazságokat csak a gondolkodás mélységeiben lehet találni. Úgy érezte, hogy miután leszállt ezekbe a mélységekbe, miután sokáig tapogatózott a legfeketébb sötétségben, végre rábukkant egy ilyen gyémántra, egy ilyen igazságra, és a kezében tartotta; és amint ránézett, belekáprázott a szeme.

"Igen - gondolta -, ez az. Megtaláltam az igazságot. Megvan a megoldás. Végül is valamiben meg kell állapodnom. Én határoztam. Engedjünk szabad folyást a dolgoknak! Ne ingadozzunk többé, ne hátráljunk meg többé. Ezt a közérdek kívánja, nem a magam érdeke. Madeleine vagyok, Madeleine maradok. Jaj annak, aki Jean Valjean! Már nem én vagyok ez. Nem ismerem azt az embert, nem tudom, kicsoda, s ha van valaki még ebben a pillanatban, aki Jean Valjean, boldoguljon, ahogy tud! Semmi közöm hozzá. Valami végzetes név ez, ami a sötétségben lebeg és megáll, és rázuhan valakinek a fejére, az ő baja!"

Megnézte magát a kandallón álló kis tükörben, és így szólt:

- Tessék! Amint elhatároztam magam, mindjárt megkönnyebbültem! Egészen más ember vagyok most.

Még néhány lépést tett, aztán hirtelen megállt:

- Nohát! - mondta. - Nem szabad visszariadni elhatározásomnak semmiféle következményétől. Van még néhány szál, ami Jean Valjeanhoz fűz. Szét kell tépni mind! Még ebben a szobában is vannak tárgyak, amelyek rám vallanának; magától értetődik, mindennek el kell tűnnie.

Kotorászott a zsebeiben, kivette az erszényét, kinyitotta és kivett belőle egy kis kulcsot. Bedugta ezt a kulcsot egy zárba, amelynek alig látszott a kulcslyuka, mert egészen beleveszett a falra ragasztott papírkárpit sötét mintáiba. Titkos rekesz nyílt, valamiféle rejtett szekrény, amely a fal sarka és a kandalló köpenye közt volt elhelyezve. Ebben a rekeszben csupán néhány rongy volt, egy kék vászonzubbony, egy ócska nadrág, egy öreg hátizsák, egy hatalmas görcsös bot, amely a két végén meg volt vasalva. Azok, akik látták Jean Valjeant, mikor 1815 októberében átment Digne városán, könnyen felismerhették volna ezekben nyomorúságos felszerelésének minden egyes darabját.

Megőrizte őket, mint ahogy megőrizte az ezüst gyertyatartókat, hogy mindig eszébe juttassák, honnan indult el. Csupán azt rejtegette, ami a fegyházból származott, és kitette a gyertyatartókat, amelyek a püspöktől származtak.

Lopva odatekintett az ajtóra, mintha félt volna, hogy kinyílik, hiába zárta reteszre; aztán élénk és hirtelen mozdulattal egyszerre felmarkolta az egészet, rá se nézett ezekre a tárgyakra, amelyeket kegyeletesen és kockázatosan annyi éven át megőrzött, fogta a rongyokat, a botot, a hátizsákot, és mindent belevetett a tűzbe.

Bezárta a rejtett szekrényt, és kettőzött óvatossággal, ami ugyan most már fölösleges volt, hiszen a szekrényben nem volt semmi egyéb, az ajtaját egy nagy bútordarabbal takarta el, amelyet elébe tolt.

Néhány másodperc múlva a szemközti falat és a szobát hatalmas vörös és táncoló fényáradat világította meg. Minden égett. A görcsös bot ropogott, és szikrákat hányt egészen a szoba közepéig.

A hátizsákból, miközben a benne levő szörnyű rongyokkal együtt elhamvadt, előbukkant valami, ami megcsillant a hamuban. Ha az ember közelebb hajolt, könnyen felismerhette, hogy valami pénzdarab. Kétségtelenül az a negyvensous pénzdarab volt, amelyet elrabolt a kis szavojaitól.

Ő maga nem nézett a tűzbe, és csak járt-kelt föl-alá szüntelenül egyenletes léptekkel.

Egyszerre csak megakadt a szeme a két ezüst gyertyatartón, amelyek bizonytalanul megcsillantak a kandallón a tűz fényében.

"Nini! - gondolta magában. - Ez még egészen Jean Valjeanra vall. Ezt is el kell pusztítani."

Levette a két gyertyatartót.

Még elegendő tűz volt ahhoz, hogy hamarosan meg lehetett olvasztani őket, s valami felismerhetetlen tömbbé változtatni.

A tűz fölé hajolt, és egy pillanatig melegedett. Kellemes érzés áradt el rajta.

- Milyen jó a meleg! - mondta.

Megpiszkálta a parazsat az egyik gyertyatartóval.

Egy perccel később mind a kettő bent volt a tűzben.

Ebben a pillanatban úgy rémlett neki, hogy belsejében valami hangot hall, amely ezt kiabálja:

- Jean Valjean! Jean Valjean!

A haja égnek meredt, olyan volt, mintha valami rémületes dolgot hallott volna.

- Igen! Ez az, végezd be! - mondta a hang. - Fejezd be munkádat! Pusztítsd el ezeket a gyertyatartókat! Semmisítsd meg ezt az emléket! Felejtsd el a püspököt! Felejts el mindent! Veszítsd el Champmathieu-t! Úgy, úgy, így lesz jó. Tapsold meg magadat! Így hát elintézted, elhatároztad magad, döntöttél, íme, itt ez az ember, ez az aggastyán, aki nem tudja, mit akarnak tőle, aki talán semmit sem követett el, egy ártatlan ember, akinek minden szerencsétlensége a te neved, akire a neved bűntett gyanánt súlyosodik, akit összetévesztettek veled, akit elítélnek, aki majd kivetettségben és borzalomban végzi napjait! Ez jól van így. Te csak légy tisztességes ember. Maradj meg polgármester úrnak, tiszteljenek és becsüljenek továbbra is, gazdagítsd a várost, tápláld a szűkölködőket, neveld az árvákat, élj boldogan, erényesen és mindenkitől megcsodáltan, és azalatt majd, mialatt te itt sütkérezel a vidámságban és a fényben, valaki más viseli vörös rabruhádat, valaki más hordozza a nevedet a gyalázatban, és vonszolja láncodat a fegyházban! Igen, ez így rendben van! Ó! Nyomorult!

Homlokáról csörgött a verejték. Tétova tekintettel meredt a gyertyatartókra. De az, aki beszélt benne, még nem fejezte be. A hang folytatta:

- Jean Valjean! Sok-sok hang táncol majd körülötted, nagy zsivajt csapnak, hangosan harsognak és áldanak téged, és csak egyetlenegy hang átkoz a sötétben, amelyet senki sem hall meg. Nos! Ide hallgass, gyalázatos! Mindezek az áldások visszahullanak, mielőtt az égbe értek volna, és csupáncsak az átok jut fel egészen Istenig!

Ez a hang, amely eleinte egészen gyenge volt, és amely lelkiismeretének legmélyebb sötétjéből hangzott fel, fokról fokra egyre zengőbbé és félelmetesebbé erősödött, és most már a fülébe zúgott. Úgy érezte, hogy a belsejében támadt, és hogy most már kívülről beszél hozzá. Úgy rémlett neki: az utolsó szavakat oly tisztán hallja, hogy ijedten nézett körül a szobában.

- Van itt valaki? - kérdezte fennhangon és egészen zavarodottan.

Aztán elmosolyodott, mint valami félkegyelmű, és megint megszólalt:

- Milyen ostoba vagyok! Hiszen nem lehet itt senki.

Bizony volt ott valaki; de az, aki ott volt, nem olyasvalaki, akit emberi szem megláthat.

Visszatette a gyertyatartókat a kandallóra.

Ekkor újrakezdte egyhangú és gyászos sétáját, amely az alatta levő szobában alvó embert felriasztotta álmából és felébresztette.

Ez a sétálás könnyített rajta, és egyúttal elkábította. Úgy látszik, néha végletes esetekben azért mozog az ember, hogy tanácsot kérjen mindentől, amivel járás-kelése közben találkozhatik. Néhány pillanat múlva már nem tudta, hányadán is van.

Most egyforma rémülettel borzadt vissza mind a két elhatározástól, amelyek egymás után megfogantak benne. Az a két gondolata, amely megfogant benne, egyformán gyászosnak tűnt előtte. Micsoda végzetesség! Micsoda véletlen, hogy ezt a Champmathieu-t összetévesztették vele! Annak a révén bukik a mélységbe, amit a gondviselés eleinte mintha az erősítésére szánt volna!

Volt egy pillanata, amelyben végiggondolta jövendőjét. Följelentse magát, nagy Isten! Kiszolgáltassa magát! Végtelen kétségbeeséssel képzelte el magában, mi mindentől kell majd megválnia, mi mindent kell újrakezdenie. Búcsút kellene tehát mondania ennek a nagyon jó, nagyon tiszta, nagyon ragyogó életnek, a köztiszteletnek, a becsületnek, a szabadságnak! Nem menne többé sétálni a mezőkre, nem hallaná többé a madarak dalát a májusi virulásban, nem osztogatna többé alamizsnát a kisgyermekeknek! Nem érezné többé a ráfüggesztett hálás és szerető szemek tekintetét! Elhagyná ezt a házat, amelyet ő építtetett, ezt a szobát, ezt a kis szobát! Ebben az órában mindent gyönyörűnek érzett. Nem olvasná többé ezeket a könyveket, nem írna többé ezen a kis puhafa asztalon! Öreg házmesternéje, egyetlen cselédje nem hozná fel többé reggelente a kávéját! Nagy Isten! Ehelyett a gálya, a nyakvas, a vörös rabruha, a lábbilincs, a kimerültség, a börtöncella, a tábori ágy, mindaz a borzalom, amit már oly jól ismert! Az ő korában, miután már emberséges emberré vált! Még ha fiatal volna! Csakhogy így öregen tegezze minden jöttment, megmotozza a börtönőr, tűrje a porkoláb botütéseit! Kapca nélkül viselje a szöges talpú csizmákat! Odatartsa reggel és este a lábát a vasalómester kalapácsának, aki megvizsgálja bilincseit! Elszenvedje az idegenek kíváncsiskodását, akiknek ezt mondják: "Ez itt, ez a hírhedt Jean Valjean, aki polgármester volt Montreuil-sur-Merben!" Esténként, izzadságtól ázottan, holtra csigázottan, zöld sapkáját a szemébe húzva, felmenjen párosával a himbálózó gálya kötélhágcsóján, az őrmester korbácsütései alatt! Ó! Micsoda nyomorúság! Hát lehet a végzet is olyan gonosz, mint valami értelmes lény, és olyan szörnyeteg, mint az emberi szív?

És akármit tett is, szüntelenül visszahullott abba a gyötrő dilemmába, amely töprengése mélyén rejtőzködött: megmaradjon-e a paradicsomban, és ördöggé váljék benne! Vagy visszatérjen a pokolba, és angyallá váljék benne!

Mit tegyen, nagy Isten?! Mit tegyen?

A gyötrődés, amelyből olyan kínos-keservesen kibontakozott, megint felviharzott benne, gondolatai kezdtek újra összezavarodni. Valami megnevezhetetlen döbbenet és gépiesség áradt el rajtuk, ami a kétségbeesést jellemzi. Szüntelenül a Romainville név jutott eszébe, egy régen hallott dal két verssorával együtt. Arra gondolt, hogy Romainville kis erdő Párizs közelében, ahol szerelmes ifjú emberek április havában orgonát szakítanak.

Teste-lelke ingadozott. Úgy ment, mint a kisgyerek, akit egyedül elengedtek.

Egy-egy pillanatban, miközben kimerültsége ellen küszködött, megerőltette magát, hogy összeszedje gondolatait. Megpróbálta utoljára és végérvényesen föltenni a kérdést, amely már eddig is halálosan kimerítette. Feladja-e magát? Hallgasson-e? Sehogy sem tudott tisztán látni! A töprengésben felködlő okoskodások bizonytalan alakzatai reszkettek, és egyik a másik után foszlott szét, mint a füst. Csupán annyit érzett, hogy bármelyikre esik a választása, szükségképpen és anélkül, hogy menekülni tudna tőle, valami meghal benne: hogy akár jobbra, akár balra tér, mindenképpen sírboltba temetkezik; hogy halálos vergődést él át, szerencséjének halálos vergődését vagy erényének halálos vergődését.

Ó, jaj! Újra hatalmába kerítette egész eddigi határozatlansága. Nem jutott előbbre, mint ahol az elején volt.

Így tusakodott ez a szerencsétlen lélek a szorongattatásban. Ezernyolcszáz évvel e szerencsétlen ember előtt az a titokzatos lény, akiben együtt van az emberiség minden szentsége és minden szenvedése, miközben az olajfák reszkettek a végtelenség vad szélviharában, ugyancsak sokáig elhárította magától a szörnyű kelyhet, amelyből, úgy látta, árnyak patakzottak, és túlcsordult benne a sötétség a csillagokkal telehintett végtelenségben.



IV
Milyen alakot ölt a szenvedés az álomban?

Hajnali hármat ütött az óra, és már öt órája sétálgatott így, szinte megszakítás nélkül, amikor belehanyatlott a székébe.

Elaludt és álmodott.

Ez az álom, mint a legtöbb álom, csak valami megnevezhetetlenül gyászos és gyötrő hangulat révén volt összefüggésben a helyzettel, de azért hatást tett rá. Ez a lidércnyomás úgy megrázta, hogy később leírta. Ez is egyike azoknak a kéziratainak, amiket maga után hagyott. Kötelességünknek tartjuk, hogy szó szerinti szövegében ide iktassuk.

Akármilyen volt ez az álom, ennek az éjszakának a története nem volna teljes, ha elhagynók. Egy beteg lélek sötét kalandja ez.

Íme itt van. A borítékon ezt a sort olvassuk: "Azon az éjszakán ezt álmodtam."

Valami mezőn jártam. Nagyon szomorú mezőn, ahol nem volt fű. Úgy láttam, hogy nincs nappal, de nincs éjszaka sem.

A testvéremmel sétáltam, gyermekéveimben látott testvéremmel, azzal a testvéremmel, akire, meg kell mondanom, sohasem szoktam gondolni, és akire talán már nem is emlékezem.

Beszélgettünk, és járókelőkkel találkoztunk. Egy régi szomszédasszonyunkról beszélgettünk, aki mindig nyitott ablaknál dolgozott, mivel lakása az utcára nézett. Beszélgetés közben csak úgy dideregtünk e miatt a nyitott ablak miatt.

A mezőn nem voltak fák.

Láttunk egy embert, aki mellettünk haladt el. Talpig meztelen, hamuszínű ember volt ez, és földszínű lovon ült. Ennek az embernek nem volt haja; látszott a koponyája és az erek a koponyáján. A kezében pálcika volt, hajlékony, mint valami szőlővessző, és súlyos, mint a vas. A lovas szótlanul haladt el mellettünk.

A testvérem így szólt hozzám: - Térjünk a mélyútra!

Volt ott egy mélyút, ahol egyetlen bokor, egyetlen szál moha sem látszott. Minden földszínű volt, még az ég is. Néhány lépés után senki sem felelt a szavamra. Észrevettem, hogy testvérem már nincs velem.

Megláttam egy falut, bementem. Azt gondoltam, hogy ez biztosan Romainville (miért Romainville?).

Az első utca, amelybe befordultam, elhagyatott volt. Betértem egy másik utcába. A két utca összeszögellésén túl egy ember állt a fal mellett. Azt mondtam ennek az embernek: Miféle falu ez? Hol vagyok? Az ember nem felelt. Megláttam egy ház nyitott ajtaját, beléptem.

Az első szoba üres volt. Beléptem a másodikba. Ennnek a szobának az ajtaja mögött egy ember állt a fal mellett. Megkérdeztem ettől az embertől: Kié ez a ház? Hol vagyok? Az ember nem felelt.

A ház mellett kert volt. Kimentem a házból, és beléptem a kertbe. A kert elhagyatott volt. A legelső fa mögött láttam egy embert, aki ott állt. Azt mondtam ennek az embernek: Miféle kert ez? Hol vagyok? Az ember nem felelt.

Jártam-keltem a faluban, és észrevettem, hogy nem is falu, hanem város. Minden utca elhagyatott volt, minden kapu nyitva volt. Egyetlen élőlény sem járt az utcákon, nem járt-kelt a szobákban, nem sétált a kertekben. De minden fal sarkában, minden ajtó mögött minden fa mögött állt egy ember, aki hallgatott. Egyszerre mindig csak egyet lehetett látni. Ezek az emberek néztek engem, amint ott járkáltam.

Kimentem a városból, és megindultam a mezők felé.

Kis idő múlva megfordultam, és láttam, hogy nagy tömeg jön mögöttem. Megismertem mindazokat az embereket, akiket a városban láttam. Furcsa fejük volt. Nem mondhatnám, hogy siettek, mégis gyorsabban mentek, mint én. Nesztelenül jártak. Egyszerre csak ez a tömeg utolért és körülfogott. Ezeknek az embereknek az arca mind földszínű volt.

Ekkor az, akit legelőször láttam és megkérdeztem, mikor a városba beléptem, így szólt hozzám: Hova megy? Hát nem tudja, hogy már régen meghalt?

Szóra nyitottam ajkamat, de észrevettem, hogy már senki sincs körülöttem.

Felébredt. Egészen megdermedt. Fagyos hajnali szél forgatta a nyitva maradt ablakkeretet a sarkvasaiban. A tűz kialudt. A gyertya tövig égett. Még sötét éjszaka volt.

Felkelt, odament az ablakhoz. Még mindig nem volt csillag az égen.

Ablakából látszott a ház udvara és az utca. Kattogó és kemény zaj csattant hirtelen a kövezeten. Lenézett.

Két vörös csillagot látott odalent, amelynek a sugarai furcsán megnyúltak és megrövidültek a homályban.

Öntudata félig még mindig elmerült az álmok ködében. "Nini! - gondolta magában. - Az égen meg nincsen csillag. Most lent vannak a földön."

Közben a kábulata kitisztult. Újabb dübörgés riasztotta fel álmodozásából, éppolyan, mint az első; nézelődött, és felismerte, hogy az a két csillag egy kocsinak a két lámpája. A lámpák világosságában fölismerte ennek a kocsinak az alakját. Homokfutó volt, amely elé kis fehér ló volt fogva. A zaj, amit hallott, a lópatkó csattogása volt a kövezeten.

"Micsoda kocsi ez? - kérdezte magában. - Ki jön ilyenkor hajnalban?"

Ebben a pillanatban halk kopogás hangzott a szobája ajtaján.

Tetőtől talpig végigborzongott, és rettentő hangon felordított:

- Ki az?

Valaki így felelt:

- Én vagyok, polgármester úr.

Megismerte az öreg kapusasszony hangját.

- No, hát - szólalt meg újra -, mi az?

- Polgármester úr, mindjárt öt óra.

- Mi közöm hozzá?

- Polgármester úr, itt a kocsi.

- Miféle kocsi?

- A homokfutó.

- Miféle homokfutó?

- Hát nem rendelt a polgármester úr egy homokfutót?

- Nem - felelte.

- A kocsis azt mondja, hogy a polgármester urat keresi.

- Miféle kocsis?

- Scaufflaire úr kocsisa.

- Scaufflaire úr?

Ennek a névnek hallatára megreszketett, mintha villám csapott volna le előtte.

- Á, igen! - szólalt meg újra. - Scaufflaire úr.

Ha az öregasszony ebben a pillanatban látta volna, megrémül tőle.

Meglehetősen hosszú csend következett. Bambán vizsgálgatta a gyertya lángját, és a gyertyabél körül kiszedte a forró viaszt, és az ujjai közt gyúrta. Az öregasszony várakozott. Aztán még egyszer megkockáztatta, és megszólalt:

- Polgármester úr, mit mondjak neki?

- Mondja, hogy rendben van, mindjárt megyek.



V
Vágtatás zökkenőkkel

Ebben az időben Arras és Montreuil-sur-Mer között a postaszolgálatot még a Császárság idejéből való kis postakocsik végezték. Ezek a postakocsik kétkerekű, belül sárga bőrrel bevont, csuklós rugókon nyugvó homokfutók voltak, és csak két ülőhely volt rajtuk, egyik a kocsisnak, másik az utasnak. A kerekekből hosszú, kiugró kerékagy meredt ki, amely távol tartotta tőlük a többi kocsikat; ilyeneket még ma is lehet látni a németországi utakon. A levélszekrény, óriási hosszúkás doboz, a kocsi végében volt, egybeépítve vele. Ez a levélszekrény feketére volt festve, a kocsi pedig sárgára.

Ezek a kocsik, amelyeknek ma már nincs mása, valamiképpen alaktalanok és púposak voltak, és ha messziről látta az ember, amint ott kacsáztak valamelyik úton a látóhatáron, hasonlítottak azokhoz a rovarokhoz, amelyeket, azt hiszem, termeszeknek hívnak, és kis törzsükön hatalmas potrohot vonszolnak. Különben nagyon gyorsan mentek. Az a postakocsi, amely Arrasból minden éjjel egy órakor a párizsi posta érkezése után elindult, valamivel hajnali öt óra előtt megérkezett Montreuil-sur-Merbe.

Ezen az éjszakán az a postakocsi, amely Hesdin felől az úton leereszkedett Montreuil-sur-Merbe, amint az egyik utcasarkon befordult, éppen mikor a városba behajtott, összeütközött egy kis homokfutóval, amely elé fehér ló volt fogva; szembejött vele, és csak egy személy ült benne, egy köpenybe burkolózott férfi. A homokfutó kerekét meglehetősen goromba lökés érte. A postakocsis rákiáltott erre a férfira, hogy álljon meg, de az utas nem hallotta, és vágtában folytatta az útját.

- Ejnye, fene sürgős a dolga ennek az embernek! - dünnyögte a kocsis.

Az az ember, aki annyira sietett, ugyanaz, akit épp az imént láttunk tusakodni olyan vívódásokban, amelyek egészen bizonyosan szánalmat érdemelnek.

Hova ment? Nem tudta volna megmondani. Miért sietett? Nem tudta. Csak úgy találomra ment. Hova? Bizonyosan Arrasba, de lehet, hogy máshova. Egy-egy pillanatra ezt érezte, és megreszketett. Úgy beleveszett ebbe az éjszakába, mint az örvénybe. Valami hajszolta, valami húzta. Senki sem tudná megmondani, de mindenki megérti, mi viharzott benne. Ki ne került volna bele már életében legalább egyszer az ismeretlennek ebbe a sötét barlangjába?

Különben semmit sem határozott el, nem döntött semmiben, nem állapodott meg semmiben, nem tett semmit. Lelkiismeretének egyetlen cselekedete sem volt végleges. Most még határozatlanabb volt, mint az első pillanatban.

Miért ment Arrasba?

Ismételgette azt, amit már mondogatott magában akkor is, amikor kibérelte Scaufflaire kocsiját - hogy, akármi lesz is az eredménye, nem lehet semmi baja abból, ha a tulajdon szemével látja és a maga fejével ítéli meg a dolgokat; sőt, hogy ez okos dolog, hogy tudnia kell, mi történik; hogy nem lehet semmit sem határozni addig, míg nem figyel és nem vizsgálódik; hogy a távlat mindent megnagyít; hogy mindent összevéve, ha látta majd ezt a Champmathieu-t, aki afféle nyomorúságos ember, a lelkiismerete valószínűleg nagyon megkönnyebbül, és belenyugszik, hogy helyette a gályára hurcolják; igaz ugyan, hogy ott van Javert és ez a Brevet, ez a Chenildieu, ez a Cochepaille, ezek a régi fegyencek, akik ismerték; de egészen bizonyos, hogy nem ismernek rá! Ugyan, micsoda gondolat! Javert annyira van a felismeréstől, mint ég a földtől; hogy minden gyanú és feltevés Champmathieu ellen fordul, és nincs csökönyösebb valami, mint egy-egy ilyen feltevés és gyanú - hogy tehát őt semmiféle veszély sem fenyegeti.

Kétségtelen ugyan, hogy ez sötét pillanat, de meg fogja úszni; hogy elvégre is kezében tartja a sorsát, bármilyen rosszra fordul; hogy irányítja. Görcsösen belekapaszkodott ebbe a gondolatba.

Alapjában véve és őszintén megvallva, jobban szeretett volna nem menni Arrasba.

Mégis odament.

Töprenkedése közben ostorozta a lovat, amely szabályos és biztos ütemben ügetett, óránként két és fél mérföldnyi sebességgel.

Minél jobban haladt a kocsi, annál jobban érezte, hogy benne valami egyre hátrál.

Szürkület felé nyílt mezőn volt; Montreuil-sur-Mer városa elég messzi volt már a háta mögött. Látta, amint a látóhatár felfehérlik; elnézte, de nem látta, amint szeme előtt elfutnak a téli szürkület mindenféle fagyos alakzatai. A reggelnek éppen úgy megvannak a kísértetei, mint az estének. Nem látta őket, de tudtán kívül és szinte fizikai beáramlás révén a fáknak és domboknak ezek a fekete körvonalai lelke felzaklatott állapotát megnevezhetetlenül mogorva és gyászos hangulattal tetézték.

Valahányszor elhaladt egy-egy magányos ház előtt, amilyenek imitt-amott felbukkantak az út szélén, így szólt magában: "Odabent emberek vannak, akik alszanak!"

A ló ügetése, a szerszám csengői, a kerekek dübörgése lágy és egyhangú zsongásba olvadt. Az ilyesmi mulatságos, ha jókedvű az ember, és gyászos, ha az ember szomorú.

Fényes nappal volt már, mikor Hesdinbe érkezett. Megállt egy fogadó előtt, hogy pihentesse a lovat, és megabrakoltassa.

A ló, mint Scaufflaire mondotta, az az apró boulonnais[300] fajta volt, amelynek nagy a feje, nagy a hasa, rövid a nyaka, de a szügye bő, a fara széles, a combja inas és vékony, és a lába izmos; csúf, de erős és egészséges fajta. A kitűnő állat öt mérföldet tett meg két óra alatt, és egyetlen csepp izzadság sem volt a hátán.

Nem szállt le a homokfutóról. A lovász, aki zabot hozott, egyszerre csak lehajolt, és szemügyre vette a bal oldali kereket.

- Ugyan, messzire megy? - kérdezte.

Szinte fel sem riadt álmodozásából, úgy felelt a legénynek:

- Miért?

- Messziről jön? - kérdezte újra a lovász.

- Öt mérföldnyiről.

- Á!

- Miért mondja, hogy á?

A lovász megint lehajolt, egy darabig csendben maradt, szemét a kerékre szegezte, aztán fölegyenesedett, és megszólalt:

- Lám, ez a kerék megtett öt mérföldet, ez lehetséges, de egészen bizonyos, hogy most már negyed mérföldet sem tesz meg.

Madeleine leugrott a homokfutóról.

- Mit mond, barátom?

- Azt mondom, csoda, hogy megtett öt mérföldet, és sem ön, sem a lova nem fordult bele az országútnak valamelyik árkába. Ide nézzen inkább.

A kerék csakugyan súlyosan megrongálódott. Az összeütközés a postakocsival megrepesztett két küllőt, és meghasította a kerékagyat, amelynek az anyacsavarja nem tartott.

- Barátom - mondta a lovásznak -, van itt bognár?

- Hogyne volna, uram.

- Legyen szíves, hívja ide.

- Itt van a szomszédban. Hé! Bourgaillard mester!

Bourgaillard mester, a bognár, ott állt a háza küszöbén.

Átjött, megvizsgálta a kereket, és olyan arcot vágott, mint a seborvos, aki törött lábat vizsgál.

- Ki tudná javítani azonnal ezt a kereket?

- Igen, uram.

- Mikor mehetnék tovább?

- Holnap.

- Holnap!

- Jó egész napi munka van rajta. Uraságodnak sürgős a dolga?

- Nagyon sürgős. Legkésőbb egy óra múlva tovább kell mennem.

- Lehetetlen, uram.

- Annyit fizetek, amennyit akar.

- Lehetetlen.

- Hát jó! Két óra múlva.

- Ma már lehetetlen. Újra kell csinálni két küllőt és a kerékagyat. Uraságod csak holnap mehet tovább.

- Az én dolgom nem vár holnapig. Hátha nem javítanánk ki ezt a kereket, hanem másikat tennénk helyette?

- Hogyhogy?

- Ön bognár?

- Természetesen, uram.

- Nincs eladni való kereke? Akkor mindjárt továbbmehetnék.

- Tartalék kerék?

- Igen.

- Nincsen olyan kerekem, ami egészen jó volna az ön kocsijához. Két kerék egy pár. Akármilyen két kerék nem illik ám össze.

- Hát akkor adjon el nekem egy pár kereket.

- Uram, nem minden kerék illik minden tengelyre.

- Mégis próbálja meg.

- Fölösleges, uram. Nekem csak taligakerekeim vannak eladók. Kis falu ez.

- Hát nem volna bérbe adó kocsija?

A bognármester egyetlen szempillantással megismerte, hogy a homokfutó bérelt kocsi. Rándított egyet a vállán.

- Ön alaposan agyonnyúzza a bérelt kocsikat! Még ha volna, akkor se adnám önnek bérbe.

- Hát nem adná el?

- Csakhogy nincs.

- Micsoda?! Még egy taligája sincs? Nincsenek nagy igényeim, láthatja.

- Kis falu ez. Van ugyan bent a kocsiszínben - tette hozzá a bognár - valami öreg hintó, egy városi polgáré, aki az őrizetemre bízta, és csak minden szent időben egyszer használja. Szívesen bérbe adnám önnek, mit törődöm vele? Csak hát a polgárnak nem szabad meglátnia; meg aztán ez hintó, két ló kell hozzá.

- Postalovakat bérelek.

- Hova megy uraságod?

- Arrasba.

- És uraságod még ma oda akar érkezni?

- De mennyire!

- Éspedig bérelt postalovakkal?

- Miért ne?

- Mindegy uraságodnak, ha hajnali négy órakor érkezik is meg?

- Éppenséggel nem.

- Hát ez az, tetszik látni, izé, bérelt postalovakkal... Van uraságodnak útlevele?

- Van.

- Nos hát, ha uraságod postalovakat bérel, csak holnap érkezik Arrasba. Ez itt mifelénk mellékút. A postaállomások gyengén vannak fölszerelve, a lovak kint vannak a mezőn. Most kezdődik a nagy szántási időszak, erős igavonókra van szükség, és mindenhonnan elviszik a lovakat, a postáról éppen úgy, mint máshonnan. Uraságod legalább három vagy négy órát fog várakozni minden állomáson. És aztán ezek csak lépésben mennek ám. Sok a kapaszkodó.

- No jó, hát akkor lóháton megyek. Fogja ki a lovat. Csak vehetek valakitől itt a faluban egy nyerget.

- Magától értetődik. De hát tűri ez a ló a nyerget?

- Igaz, jó, hogy eszembe juttatta. Nem tűri bizony.

- Hát akkor...

- De hát talán csak találok a faluban valami bérbe adó lovat?

- Olyan lovat, amely elmegy Arrasba egyhuzamban?

- Olyat.

- Olyan ló kellene ehhez, amilyen nincs a mi vidékünkön. Mindenekelőtt meg is kellene venni, hiszen önt nem ismerik. De sem eladó, sem bérbe adó lovat, sem ötszáz frankért, sem ezerért, nem fog ön találni!

- Hát akkor mitévő legyek?

- Szavamra, a legokosabb, ha kijavítom a kereket, és ha ön holnapra halasztja az útja folytatását.

- Holnap későn lesz.

- Ejnye.

- Nincs postakocsi, amely Arrasba megy? Mikor megy át?

- Ma éjjel. A két postakocsi, az is, amelyik odamegy, az is, amelyik onnan jön, éjjel teljesít szolgálatot.

- Hogyhogy? Önnek egész napra van szüksége ahhoz, hogy ezt a kereket kijavítsa?

- Mégpedig jó kemény napi munkára!

- Hát ha két munkás lát hozzá?

- Akár ha tíz lát is hozzá!

- Hát ha megkötözném a küllőket kötéllel?

- A küllőket még csak, de a kerékagyat nem lehet. És aztán a kerék abroncsa is siralmas állapotban van.

- Vannak bérkocsisok a faluban?

- Nincsenek.

- Van másik bognár?

A lovász és a bognármester egyszerre felelték, és a fejüket rázták:

- Nincs.

Határtalan örömet érzett.

Nyilvánvaló, hogy a gondviselés avatkozott a dologba. A gondviselés törte össze a homokfutó kerekét, az állította meg útjában. Nem is vetett ügyet erre az első figyelmeztetésre; minden lehető erőfeszítést megtett, hogy folytathassa útját; becsületesen és lelkiismeretesen minden követ megmozgatott; nem riadt vissza sem a téltől, sem a fáradságtól, sem a költségtől; semmi szemrehányást sem tehetett magának. Ha nem megy tovább, nem törődik vele. Nem az ő hibája, nem felelős érte, ez a gondviselés intézkedése.

Fellélegzett. Javert látogatása óta először lélegzett szabadon és teli tüdővel. Úgy érezte, hogy az a vasmarok, amely húsz óra óta szorította a szívét, engedett.

Úgy érezte, hogy most pártjára kelt az Isten, és kinyilatkoztatta magát neki.

Azt gondolta magában, hogy ő minden lehetséges dolgot megtett, és most nincs más dolga, mint hogy nyugodtan visszamegy, amerre jött.

Ha a bognárral folytatott beszélgetése a fogadó valamelyik szobájában folyik le, nem lettek volna tanúi, senki sem hallotta volna, akkor a dolog ennyiben marad, és valószínűleg nem lett volna módunk elbeszélni az ezután következő eseményeket; csakhogy ez a beszélgetés az utcán folyt le. Minden utcai beszélgetésnek az eredménye elkerülhetetlenül valamiféle csoportosulás. Mindig vannak emberek, akiknek nincs egyéb vágyuk, mint hogy bámészkodjanak. Miközben a bognárt faggatta, néhány járókelő állt meg körülöttük. Egy fiatal fiú, akire senki sem vetett ügyet, miután néhány percig hallgatózott, kivált a csoportból, és elszaladt.

Abban a pillanatban, mikor az utas az épp most emlegetett belső megfontolás után elhatározta, hogy visszafordul, ez a fiú visszajött, nyomában egy vénasszony.

- Uram - szólította meg az asszony -, a fiam azt mondja, hogy ön kocsit akar bérelni.

Amint az öregasszony, aki a fiúval jött, kiejtette ezeket a jelentéktelen szavakat, Madeleine testét kiverte a verejték. Mintha látta volna feltűnni maga mögött a sötétségben a kezet, amely már elengedte, s most újra meg akarja ragadni.

Így felelt:

- Igen, jóasszony, kocsit akarok bérelni.

És gyorsan hozzátette:

- De nincs kocsi az egész környéken.

- Van bizony - mondta az öregasszony.

- Ugyan már hol? - szólt bele a bognár.

- Nálam - vágta oda az öregasszony.

Madeleine megremegett. A végzetes kéz megragadta.

Az öregasszonynak csakugyan volt a fészerben afféle fonottkosaras taligája. A bognár és a lovász vigasztalan volt, hogy az utas kisiklik a körmük közül, tehát közbeléptek.

- Ez valami rozoga bárka, hisz ez közvetlenül a tengelyen nyugszik, igaz, hogy az ülése bent bőrszíjon függ, beleesik az eső, a kerekeit a nedvességtől kirágta a rozsda, ez ugyan nem megy sokkal messzebbre, mint a homokfutó, valóságos bárka! Nagy bolondságot követ el az úr, ha ebbe beleül stb. stb.

Minden igaz volt, csakhogy ez a taliga, ez a bárka, ez az izé, akármi volt is, két keréken gördült, és el tudott menni Arrasba.

Megfizette, amit az asszony kért, a homokfutót ott hagyta javításra a bognárnál, hogy majd átveszi, mikor visszafelé jön, befogatta a fehér lovat a kocsiba, beleült és továbbment azon az úton, amelyen hajnal óta vágtatott.

Abban a pillanatban, amint a kocsi nekiindult, bevallotta magában, hogy az előbb kis ideig bizonyos örömet érzett arra a gondolatra, hogy mégsem megy oda, ahová készült. Megvizsgálta ezt az örömet, bizonyos dühvel, és képtelenségnek érezte. Mi örülnivaló van azon, hogy visszamegy? Elvégre is szabad akaratából teszi meg ezt az utat. Senki sem kényszerítette rá. És csakugyan csak az történhetik, amit ő akar.

Amint elhagyta Hesdint, hangot hallott, amely utánakiabált: "Álljon meg! Álljon meg!" Megállította a taligát, olyan élénk mozdulattal, amelyben még valami láz és vonaglás volt, ami hasonlított a reménykedéshez.

Az öregasszonynak a kisfia volt.

- Uram - szólította meg -, én szereztem önnek a kocsit.

- Hát aztán?

- Nem kaptam érte semmit.

Ő, aki mindenkinek és olyan szívesen adott, ezt a követelőzést felháborítónak és szinte gyűlöletesnek érezte.

- Á! Hát te vagy, kötnivaló? - szólt le. - Egy fityinget se kapsz!

Megcsapkodta a lovat, és elvágtatott.

Sok időt veszített Hesdinben, ki akarta pótolni. A lovacska nekiiramodott, és kettő helyett húzott; csakhogy február volt, esett, az utak gyalázatosak voltak. És aztán ez nem a homokfutó volt ám. A taliga esetlen volt és nagyon nehéz. És még hozzá a kapaszkodók.

Majdnem négy órájába telt, míg Hesdinből Saint-Polba érkezett. Öt mérföldet tett meg négy óra alatt.

Saint-Polban az első fogadóban kifogatott, és beköttette a lovat az istállóba. Scaufflaire-nek tett ígérete szerint ott állt a jászol mellett, míg a ló abrakolt. Szomorú és zűrzavaros dolgokon jártak a gondolatai.

A fogadósné belépett az istállóba.

- Parancsol uraságod reggelit?

- Azám, igaz is - felelt -, méghozzá jó étvágyam van.

Kiment az asszony után, akinek friss és derűs volt az arca. Az asszony alacsony terembe vezette, ahol asztalok voltak, rajtuk abrosz helyett viaszosvászon.

- Siessen - szólt rá -, tovább kell mennem. Sürgős a dolgom.

Tenyeres-talpas flamand szolgáló sietve hozta a terítéket. Elnézte ezt a leányt, és valami kellemes érzés áradt el rajta.

"Ez az, ez volt a bajom - gondolta magában. - Nem reggeliztem."

Felszolgálták a reggelit. Lecsapott a kenyérre, beleharapott, aztán lassan letette az asztalra, és hozzá sem nyúlt többet.

Egy fuvaros evett a másik asztalnál. Odaszólt neki:

- Miért ilyen keserű a kenyerük?

A fuvaros német ember volt, és nem értette.

Visszament az istállóba, a lóhoz.

Egy órával később elhagyta Saint-Polt, és Tinques felé robogott, amely már csak öt mérföldnyire van Arrastól.

Mit csinált ezen az úton? Mire gondolt? Mint reggel, most is elnézte, amint elmaradoznak mellette a fák, a zsúpfedelek, a megművelt földek és a tűnő tájak, amelyek tovasuhannak minden útkanyarodónál. Ez olyan szemlélődés, amely néhanapján kielégíti a lelket, és úgyszólván felmenti a gondolkodás alól. Ezer meg ezer tárgyat látni először és utoljára: van-e ennél mélabúsabb és mélységesebb valami! Utazni annyit jelent, mint minden pillanatban születni és meghalni. Lelke leghomályosabb rekeszében talán összehasonlításokat tett a tűnő tájak és az emberi élet között. Az életnek minden dolga örökösen suhan előttünk. Az árnyak és a fények összevegyülnek; a ragyogás után elsötétülés; az ember néz, siet, kinyújtja a kezét, hogy megragadja azt, ami eliramlik; minden esemény egy-egy útkanyarodó; és egyszerre csak megöregszik az ember. Valami megrázkódtatást érzünk, minden fekete, homályos kapu sejlik föl előttünk; az élet sötét lova, amely eddig húzott, megáll, és látunk valakit ködösen és fölismerhetetlenül, aki kifogja lovunkat a sötétségben.

Épp abban a pillanatban szállt le az alkonyat, amikor az iskolából kitóduló gyerekek nézték az utas bevonulását Tinques-be. Igaz, még rövidek voltak a napok. Tinques-ben nem állt meg. Amikor kiért a faluból, egy útkaparó, aki követ teregetett el az úton, feléje fordult és megszólalt:

- Ej, de ki van fáradva ez a ló!

A szegény állat csakugyan már csak lépésben ment.

- Arrasba megy ön? - kérdezte még az útkaparó.

- Oda.

- Ebben az iramban ugyan idejében nem ér oda.

Madeleine megállította a lovat, és megkérdezte az útkaparótól:

- Mennyire van még ide Arras?

- Körülbelül jó hét mérföldnyire.

- Hogyhogy? A postakönyv csak öt és egynegyed mérföldet jelez.

- Ó! - csodálkozott az útkaparó. - Hát ön nem tudja, hogy javítják az utat? Innen negyedórányira, majd meglátja, el van zárva. Nincs rá mód, tovább nem mehet.

- Ugyan?

- Forduljon balra, a Carencyba vezető úton, menjen át a folyón; és ha Camblinba megérkezik, kanyarodjék jobbra; az a mont-saint-éloyi út, amely Arrasba visz.

- De hisz itt az éjszaka, eltévedek.

- Hát ön nem idevaló?

- Nem.

- Az már más, mert ez itt mind mellékút. Nézze csak, uram - folytatta az útkaparó -, elfogad tőlem egy jó tanácsot? A lova fáradt, menjen vissza Tinques-be. Jó fogadó van ott. Aludjék ott. Holnap majd bemegy Arrasba.

- Ma este ott kell lennem.

- Ez más. Akkor ugyancsak menjen ebbe a fogadóba, és béreljen előfogatot. A lovászlegény majd átvezeti a mellékutakon.

Megfogadta az útkaparó tanácsát, visszafordult, és félórával később megint áthaladt ezen a vidéken, de vágtában, pompás előfogattal. A taliga rúdja tövében a lovász ült, aki postakocsisnak hencegte magát. Madeleine azonban megérezte, hogy időt vesztett.

Leszállt az éjszaka.

Rátértek a mellékútra. Az út borzalmas volt. A taliga gödörből gödörbe zökkent. Odaszólt a kocsisnak:

- Csak folyton vágtában, megtetézem a borravalót.

Az egyik zökkenőnél eltört a hámfa.

- Uram - szólalt meg a postakocsis -, most eltört a hámfa, nem tudom, hogy fogom be a lovamat, ez az út istentelen így éjszaka; ha ön szíves volna visszajönni és Tinques-ben tölteni az éjszakát, holnap reggel korán Arrasban lehetünk.

Így felelt rá:

- Van-e valami kötéldarabod és bicskád?

- Van, uram.

Levágott egy faágat, és hámfát faragott belőle.

Ez megint húszpercnyi időveszteség volt; de vágtában mentek tovább.

A síkságra sötétség borult. Alacsony, vékony és fekete ködök kapaszkodtak a dombokra, és megszakadtak, mint a füstfellegek. Sápadt fények villantak a felhők között. Egy hatalmas szélroham, amely a tengerből támadt, a látóhatár minden szögletében olyan zajt csapott, mintha bútorokat tologattak volna. Ami csak fölsejlett a szem előtt, minden csupa rémület volt. Mi minden borzong meg az éjszaka hatalmas szélrohamaiban!

Átjárta a hideg. Tegnap este óta nem evett. Homályosan eszébe jutott másik éjszakai útja, Digne környékének végtelen síkságán. Nyolc éve volt már; úgy érezte, mintha csak tegnap lett volna.

Valami távoli toronyban ütött az óra. Megkérdezte a legénytől:

- Hány óra?

- Hét óra, uram. Nyolcra Arrasban leszünk. Már csak három mérföld van hátra.

Ebben a pillanatban első ízben gondolt arra - és furcsának tartotta, hogy hamarább nem jutott az eszébe -, hogy talán ez az egész fáradság fölösleges; hogy még csak a tárgyalás óráját sem tudja; hogy legalábbis tájékozódnia kellett volna; hogy furcsa dolog így találomra nekivágni, holott azt sem tudja, elér-e vele valamit. Aztán meg nagyjából próbálta kiszámítani magában, hogy az esküdtszéki tárgyalások rendszerint délelőtt kilenc órakor kezdődnek - hogy ez az ügy nem lehet hosszú - hogy az almalopást nagyon hamar elintézik - hogy utána nincs más, mint a személyazonosság megállapítása - négy vagy öt tanúvallomás, az ügyvédeknek nem sok a mondanivalójuk - hogy akkor érkezik majd oda, mikorra mindennek vége lesz.

A kocsis megcsapkodta a lovakat. Áthaladtak a folyón, és elhagyták Mont-Saint-Éloyt. Az éjszaka mind feketébbre vált.



VI
Simplicia nővér megpróbáltatása

Eközben, épp ebben a pillanatban, Fantine örömben úszott. Nagyon rossz éjszakája volt. Borzalmas köhögés rázta, láza emelkedett, lázálmai voltak. Reggel, mikor az orvos meglátogatta, félrebeszélt. Az orvosnak riadt volt az arca, és meghagyta, hogy hívassák el, mihelyt Madeleine úr bejön.

A leány egész nap rosszkedvű volt, keveset beszélt, és gyűrte a takaróját, miközben halkan bizonyos számokat dünnyögött, amelyek mintha távolságokat jeleztek volna. Szeme beesett volt és merev. Mintha kihunyt volna, és aztán egy-egy pillanatra fellángolt és felragyogott, mint a csillagok. Ama bizonyos gyászos óra közeledtére, úgy látszik, a menny világossága árad el azokon, akiket elhagy a föld világossága.

Valahányszor Simplicia nővér megkérdezte tőle, hogy van, mindannyiszor ezt a feleletet kapta:

- Jól. Szeretném látni Madeleine urat.

Fantine, néhány hónappal ezelőtt, amikor a szemérem, a tisztesség és a vidámság utolsó szikrája is kilobbant belőle, csupán önmagának árnyéka volt; most már csak kísértete volt önmagának. A testi betegség betetőzte az erkölcsi betegség munkáját. Ennek a huszonöt éves teremtésnek ráncos volt a homloka, arca petyhüdt, orrlyukai lelappadtak, fogai kivicsorodtak, arcszíne ólmosra vált, nyaka csontos, kulcscsontjai kiálltak, végtagjai elernyedtek, földszínű volt a bőre, és szőke hajába ősz szálak keveredtek. Ó, jaj! Hogyan sietteti a betegség a megöregedést!

Délben az orvos visszajött, rendelt egyet és mást, érdeklődött, vajon volt-e a polgármester úr a betegszobában, s aztán a fejét csóválta.

Madeleine úr rendszerint három órakor látogatta meg a beteget. Mivel a pontosság a jóságból fakad, pontos volt.

Fél három tájban Fantine nyugtalankodni kezdett. Húszpercnyi idő alatt tízszernél is többször megkérdezte az apácát:

- Kedves nővér, hány óra?

Hármat ütött az óra. A harmadik ütésre Fantine felült, pedig rendszerint alig tudott moccanni az ágyban; két aszott és sárga kezét görcsös vonaglásban kulcsolta össze, és az apáca hallotta, hogy melléből mély sóhajtás fakad fel, amely mintha nagy fájdalom hordozója volna. Fantine azután megfordult, és az ajtóra szegezte szemét.

Senki sem lépett be; az ajtó nem nyílt.

Így maradt egy negyedóra hosszat, szemét az ajtóra meresztette, nem is moccant, és mintha visszafojtotta volna lélegzetét. A nővér nem mert szólni hozzá. A székesegyház órája negyed négyet ütött. Fantine visszahanyatlott a párnájára.

Nem szólt semmit, és megint gyűrni kezdte a takaróját.

Elmúlt egy félóra, elmúlt egy óra. Senki sem jött. Fantine minden óraütésre fölemelkedett, az ajtó felé nézett, aztán visszahanyatlott.

Tisztán lehetett látni, mire gondol, de ő nem mondott semmiféle nevet, nem panaszkodott, nem vádolt. Csupán siralmasan köhögött. Azt mondta volna az ember, hogy valami sötét dolog súlyosodik rá. Sápadt volt, és az ajkai elkékültek. Egyszer-egyszer elmosolyodott.

Az óra ötöt ütött. Ekkor a nővér hallotta, amint nagyon halkan és lágyan így szólt:

- De hiszen én holnap elmegyek, rosszul tette, hogy ma nem jött el!

Simplicia nővért magát is meglepte Madeleine úr késlekedése.

Eközben Fantine az ágy mennyezetét szemlélte. Az arcán olyasmi tükröződött, mintha valamire vissza akarna emlékezni. Egyszerre csak gyönge, leheletszerű hangon énekelni kezdett. Az apáca hallgatta. Íme, mit énekelt Fantine:

Szép holmit vásárolunk, édes pici jószág,
Amíg a városban sétálunk veled.
Kék a búzavirág, virulnak a rózsák,
Kék a búzavirág, a szívem szeret.

Szűz Mária eljött, megállt kályhám mellett,
Hímzett köpönyegje gyönyörű nagyon,
S monda: a kicsike, akit tőlem kértél,
Fátylamba takarva íme itt vagyon.
Mostan a városba tüstént be kell menni,
Vásznat vásárolni, cérnát, gyűszűt venni.
Szép holmit vásárlunk, édes pici jószág,
Amíg a városban sétálunk veled.

Drága Szűz Mária, meleg kályhám mellett
Szalagos bölcsőben nyugszik gyermekem,
Kínálna bár Isten legszebb csillagával,
Inkább kell az, akit te adtál nekem.
- Asszonyság, mit tegyünk ezzel a vászonnal?
- Gyermekemnek pólyát szabjatok azonnal.

Kék a búzavirág, virulnak a rózsák,
Kék a búzavirág, a szívem szeret.

Mosd ki ezt a vásznat. - Hol? - Hát a patakban,
Vigyázz, hogy ne essék semmi baja sem,
Szoknyácskát, derekat varrok majd belőle,
Ezernyi virággal telehímezem.
- Oda már a gyermek, mi lesz a vászonnal?
- Szemfedőt énnekem szabjatok azonnal.

Szép holmit vásárlunk, édes pici jószág,
Amíg a városban sétálunk veled.
Kék a búzavirág, virulnak a rózsák,
Kék a búzavirág, a szívem szeret.

Régi bölcsődal volt ez a dal, amellyel valamikor elaltatta kicsi Cosette-jét, és amely öt év alatt, mióta nem volt vele a gyermeke, nem jutott eszébe. Olyan szomorú hangon és olyan szelíd arccal énekelte, hogy megríkathatott vele még egy apácát is. A nővér, aki pedig hozzá volt edzve a komor dolgokhoz, érezte, amint könny szökik szemébe.

Az óra hatot ütött. Fantine mintha nem hallotta volna. Mintha semmire sem figyelt volna már maga körül.

Simplicia nővér elküldött egy cselédlányt, hogy tudakozódjék a gyár kapusasszonyánál, vajon otthon van-e már a polgármester úr, és feljön-e hamarosan a betegszobába. A cselédlány néhány perc múlva visszajött.

Fantine még mindig nem mozdult, és úgy látszott, hogy a maga gondolataival bíbelődik.

A cselédleány nagyon halkan mondta el Simplicia nővérnek, hogy a polgármester úr hajnalban, már hat óra előtt elutazott kis homokfutón, amely elé fehér ló volt fogva, bár nagyon hideg volt, továbbá, hogy egyedül ment, még kocsist sem vitt, és hogy nem tudják, melyik útra tért; hogy egyesek azt mondják, hogy látták, amint az arrasi útra fordult, mások ellenben bizonykodnak, hogy a párizsi úton találkoztak vele; mikor elment, éppolyan nyugodt volt, mint rendesen, és csak annyit mondott a kapusasszonynak, hogy ma éjszakára ne várják.

Miközben a két nő, háttal Fantine ágyának, suttogott, a nővér kérdezősködött, a cselédleány sejtésekkel felelt, Fantine bizonyos szervi betegségeknek azzal a lázas élénkségével, amely az ijesztő csontvázzá soványodott testet lendületes mozdulatokra villanyozza, térdre ugrott az ágyában, összeszorított öklével párnájára támaszkodott, fejét kidugta függönye hasadékán, és hallgatózott. Egyszerre csak felsikoltott:

- Önök Madeleine úrról beszélnek! Miért beszélnek olyan halkan? Mit csinál? Miért nem jön?

Hangja olyan nyers és rekedt volt, hogy a két nő azt hitte, férfihangot hall; riadtan fordultak oda.

- Feleljenek hát! - kiabált Fantine.

A cselédlány ennyit dadogott:

- A kapusasszony azt mondta, hogy ma nem tud eljönni.

- Gyermekem - szólalt meg a nővér -, maradjon nyugodtan, feküdjék le.

Fantine még mindig ugyanabban a helyzetben, fennhangon és parancsoló, egyúttal szívet tépő hangsúlyozással újrakezdte:

- Nem tud eljönni? Miért nem? Önök tudják az okát. Suttognak. Én is tudni akarom.

A cselédleány hamarosan odasúgta az apáca fülébe:

- Tessék azt mondani neki, hogy dolga van a városi tanácsban.

Simplicia nővér enyhén elpirult: a szolgálóleány hazugságot tanácsolt neki. Másrészt élénken érezte, hogy ha megmondaná az igazságot a betegnek, az bizonyosan rettenetesen megrendítené, és ez Fantine állapotában veszedelmes lehetne. A pirulás rövid ideig tartott. A nővér Fantine-ra emelte nyugodt és szomorú tekintetét, és megszólalt:

- A polgármester úr elutazott.

Fantine felemelkedett és leguggolt. Szeme fölragyogott. Elképzelhetetlen öröm sugárzott ezen a fájdalmas arcon.

- Elutazott! - kiáltott fel. - Elment Cosette-ért!

Aztán ég felé emelte két kezét, és arca átszellemült. Az ajkai mozogtak; halkan imádkozott.

Amikor bevégezte az imádságát, megszólalt:

- Kedves nővér, én szívesen lefekszem, én mindent megteszek, amit akarnak; az előbb gonosz voltam, bocsánatot kérek, hogy olyan hangosan beszéltem, hangosan beszélni igazán nem szép, jól tudom, kedves nővér, de nézze, nagyon-nagyon boldog vagyok. A Jóisten jó, Madeleine úr jó, képzelje csak, elment Montfermeilbe kicsi Cosette-emért.

Visszafeküdt, segített az apácának rendbe hozni a párnáját, és megcsókolt egy kis ezüstkeresztet, amely a nyakában függött, és Simplicia nővér ajándéka volt.

- Gyermekem - mondta a nővér -, igyekezzék most megnyugodni, és ne beszéljen többet.

Fantine nedves kezébe fogta a nővér kezét, akinek fájt a szíve, amikor megérezte ezt az izzadást.

- Párizsba ment ma reggel. Tulajdonképpen nem is szükséges Párizson át menni. Montfermeil arra menet kissé balra van. Emlékszik rá, hogy tegnap, mikor Cosette-ről beszéltem neki, ezt mondta: nemsokára, nemsokára! Meg akar lepni engem. Tudja? Aláíratott velem egy levelet, hogy átvehesse a gyermeket Thénardier-éktól. Egy szavuk sem lehet. Igaz-e? Vissza fogják adni Cosette-et. Hiszen megkapták a pénzüket. A hatóság nem tűrné, hogy valaki visszatartson egy gyermeket, ha megkapta a pénzét. Kedves nővér, ne integessen, hogy nem szabad beszélni. Végtelenül boldog vagyok, nagyon jól érzem magamat, egyáltalán nincs már semmi bajom, viszontlátom Cosette-et, sőt nagyon éhes vagyok. Már idestova öt éve, hogy nem láttam. El sem tudja képzelni, mennyire ragaszkodik az ember a gyermekéhez! És aztán milyen csinos lesz, majd meglátja! Ha tudná, oly gyönyörű, pici, rózsás ujjai vannak! Azon kezdem, hogy gyönyörű kezei lesznek. Egyéves korában nevetségesen kis kezei voltak. Ekkorák ni! Most már nagy lehet. Mit gondol, hétéves. Valóságos kisasszony. Én Cosette-nek hívom, azonban Euphrasie a neve. Nézze csak, ma reggel elnéztem a port a kandallón, és bizony az a gondolatom támadt, hogy hamarosan meglátom Cosette-et. Istenem, milyen igazságtalanság, hogy az ember álló évekig nem látja a gyermekét! Bizony gondolni kellene arra, hogy az élet nem tart örökké! Ó! Milyen jó a polgármester úr, elutazott! Igaz, hogy nagyon hideg van? Legalább felvette a télikabátját? Holnap itt lesz, ugye? Holnap ünnepnap lesz. Holnap reggel, kedves nővér, juttassa eszembe, hogy felvegyem a kis csipke főkötőmet. Montfermeil kis falu. Én gyalog tettem meg ezt az utat annak idején. Bizony nekem nagy út volt. Csakhogy a gyorskocsik nagyon gyorsan mennek ám! Holnap itt lesz Cosette-tel. Mennyire van ide Montfermeil?

A nővér, akinek sejtelme sem volt a távolságokról, így felelt:

- Ó! Én bizonyosra veszem, hogy holnap itt lehet.

- Holnap! Holnap! - kiáltott fel Fantine. - Holnap meglátom Cosette-et! Nézze csak, drága jó nővér, már nem is vagyok beteg. Bolond vagyok. Táncolnék is, ha akarnék.

Aki negyedórával előbb látta volna, most nem értett volna semmit az egészből. Most az arca csupa rózsa volt, élénk és természetes hangon beszélt, mosolygás ömlött végig az arcán. Néha-néha nevetett, miközben nagyon szelíden mosolygott magában. Az anyai öröm majdnem gyermekes öröm.

- Nos hát - szólalt meg az apáca -, ön boldog, hallgasson rám, ne beszéljen többet.

Fantine fejét a párnára hajtotta, és halkan ennyit mondott:

- Igen, igen, feküdj le, legyen eszed, hiszen mindjárt itt a gyermeked. Simplicia nővérnek igaza van. Mindenkinek igaza van, aki itt van.

És azután meg sem moccant, a fejét sem mozdította, tágra nyitott és vidáman sugárzó szemét mindenen végigjártatta, és többet semmit sem beszélt.

A nővér összehúzta az ágy függönyét, abban a reményben, hogy elalszik.

Hét és nyolc óra között eljött az orvos. Mivel semmi neszt sem hallott, azt hitte, hogy Fantine alszik, halkan lépett be, és lábujjhegyen közeledett az ágyhoz. Félrehúzta a függönyt, és a mécses világosságánál látta Fantine nagy, nyugodt szemét, amely rávetődött.

A leány megszólalt: - Uram, ugye megengedik, hogy a kislányom itt feküdjék mellettem egy kis ágyban?

Az orvos azt hitte, hogy félrebeszél. Fantine hozzátette:

- Nézze csak, épp elég hely van.

Az orvos félrevonta Simplicia nővért, aki elmagyarázta neki az esetet, hogy Madeleine úr egy vagy két napra elutazott, és tanácstalanságukban azt gondolták, hogy nem szabad kiábrándítani a beteget, aki azt hiszi, hogy a polgármester úr Monfermeilbe utazott; és végül is lehetséges, hogy a leány ráhibázott az igazságra. Az orvos helyeselte.

Odament Fantine ágyához, aki újra rákezdte:

- Nézze csak, reggel, ha majd felébred, jó reggelt mondok az én kiscicámnak, és éjjel, mivel úgysem alszom, hallgatom majd, amint alszik. Édes, halk lélegzése jólesik majd nekem.

- Adja ide a kezét - szólalt meg az orvos.

Odanyújtotta a karját, és kacagva felkiáltott:

- Ó! Nini! Csakugyan, igaz is, ön nem tudja! Meggyógyultam. Cosette holnap érkezik.

Az orvos meglepődött. A beteg jobban volt. Nehéz lélegzése enyhült. Érverése erősödött. Valami hirtelen eláradt élet öntött új lelket a szegény kimerült teremtésbe.

- Doktor úr - szólalt meg -, megmondta önnek a nővér, hogy a polgármester úr elment a kislányomért?

Az orvos megtiltotta a beszédet, és meghagyta, hogy óvják minden ártalmas izgalomtól. Tiszta kínafapárlatot rendelt, és arra az esetre, ha a láz fokozódik éjszaka, csillapító orvosságot. Távozóban így szólt a nővérhez:

- Jobban van. Ha a jó szerencse úgy hozná, hogy a polgármester úr csakugyan megérkeznék holnap a gyermekkel, ki tudja? Vannak ilyen megdöbbentő válságok; megértünk már olyasmit, hogy nagy örömök hirtelen elvágják a betegséget; jól tudom, hogy ez szervi betegség, mégpedig nagyon is előrehaladott, de mindebben sok titokzatosság lappang! Talán meg tudjuk menteni.



VII
Az utas, alighogy megérkezett, készülődik a visszautazásra

Majdnem este nyolc óra volt már, mikor a taliga, amelyet útközben elhagytunk, behajtott az arrasi Posta Szálló kapuján. Az a férfi, akit egészen eddig nyomon követtünk, leszállt, szórakozottan válaszolt a szolgálatkész fogadói személyzetnek, visszaküldte az előfogatot, és maga vezette be a kis fehér lovat az istállóba; aztán benyitott a biliárdterembe, amely a földszinten volt, leült és az asztalra könyökölt. Tizennégy órájába került ez az út, pedig azt hitte, hogy hat óra alatt megteszi. Megnyugtatta magát, hogy ő nem hibás; de alapjában véve nem haragudott érte.

A fogadósné belépett.

- Itt tölti az éjszakát? Vacsorázik uraságod?

Tagadólag rázta a fejét.

- A lovász azt mondja, hogy uraságod lova holtra fáradt!

Ekkor megszólalt:

- Vagyis a ló nem tudna visszaindulni holnap reggel?

- Ó uram! Legalább két napig kell pihennie.

Megkérdezte:

- Itt van a postahivatal?

- Itt van, uram.

A fogadósné elvezette az irodába; felmutatta az útlevelét, és kérdezősködött, vajon van-e mód rá, hogy még ma éjjel visszamehessen Montreuil-sur-Merbe a postakocsival. A postakocsis melletti hely éppen szabad volt; lefoglalta és kifizette.

- Uram - figyelmezette a hivatalnok -, pontosan éjfél után egy órakor tessék itt lenni.

Miután ezt elintézte, távozott a fogadóból, és megindult a városba.

Nem ismerte Arrast, az utcák sötétek voltak, csak úgy találomra ment. Mindazonáltal, mintha megmakacsolta volna magát, hogy nem kér a járókelőktől útbaigazítást. Átment a kis Crinshon folyón, és egyszerre csak szűk utcák útvesztőjében volt, majdnem eltévedt. Egy polgárember ment arra kézilámpással. Némi habozás után rászánta magát, hogy ehhez a polgáremberhez fordul, de előbb előre- és hátrafelé jól körülnézett, mintha attól félt volna, hogy valaki meghallja, mit kérdez tőle.

- Uram - szólította meg -, legyen szíves megmondani, merre van a törvényszéki palota.

- Ön nem idevaló, uram - felelt a polgár, meglehetősen öreg ember -, hát jó, tartson velem. Én éppen a törvényszéki palota felé, azazhogy a megyeháza felé megyek. Tudniillik a törvényszéki palotát éppen javítják, és a bíróságok ideiglenesen a megyeházában tartják a tárgyalásokat.

- Vajon ott tartják az esküdtszéki tárgyalásokat is? - kérdezte.

- Természetesen, uram. Tetszik tudni, a mai megyeháza a forradalom előtt püspöki palota volt. Conzié úr, aki nyolcvankettőben püspök volt, hatalmas termet építtetett benne. Hát ebben a nagyteremben tartják a tárgyalásokat.

Útközben a polgár megszólalt:

- Ha uraságod valamelyik tárgyaláson jelen akar lenni, ahhoz már késő van. A tárgyalások rendszerint hat órakor végződnek.

Mégis, mikor kiértek a nagy térre, a polgárember odamutatott egy hatalmas sötét épület homlokzatának négy kivilágított, hosszúkás ablakára.

- Szavamra, uram, idejében érkezett, szerencséje van. Látja azt a négy ablakot? Az az esküdtszéki terem. Ki van világítva. Tehát még nincs vége. A tárgyalás hosszan elnyúlik, és esti tárgyalást tartanak. Önt érdekli ez az ügy? Valami bűnügy? Talán tanú?

Így felelt:

- Nem egy bizonyos ügy miatt jöttem, csupán az egyik ügyvéddel akarok beszélni.

- Az más - szólt a polgár. - Tessék, uram, itt a kapu; ott, ahol az őrszem áll. Csak éppen a főlépcsőn kell fölmennie.

A polgárember útbaigazításaihoz tartotta magát, és néhány perccel utóbb egy teremben volt, ahol rengeteg ember nyüzsgött, és a csoportok, amelyekbe taláros ügyvédek elegyedtek, itt is, ott is sugdosódtak.

Mindig összeszorul az ember szíve, ha lát csoportosan ilyen feketébe öltözött embereket, akik halk hangon suttognak egymással a törvényszéki tárgyalótermek küszöbén. Ritka dolog, hogy mindezekből a beszédekből valami könyörület és irgalmasság hangzik ki. Legtöbbször előre kimondott marasztaló ítéletek hangzanak ki belőlük. Az odatévedt és szemlélődő megfigyelő szemében mindezek a csoportok olyanok, mint megannyi sötét méhkas, amelyekben bizonyos zümmögő szellemek közös erővel mindenféle-fajta sötét építményeket emelnek.

Ez a tágas és egyetlen lámpával megvilágított terem valamikor a püspöki palota egyik helyisége volt, és most előcsarnokul szolgált. Kétszárnyú ajtó választotta el a nagyteremtől, ahol az esküdtszék tárgyalt; ebben a pillanatban zárva volt.

Olyan nagy volt a homály, hogy bátran megszólította az első ügyvédet, akivel találkozott.

- Uram - kérdezte -, hol tartanak?

- Vége van - felelte az ügyvéd.

- Vége!

Ezt a szót olyan hangsúllyal mondta utána, hogy az ügyvéd megfordult.

- Bocsánatot, uram, ön talán rokon?

- Nem, nem ismerek itt senkit. És elítélték?

- Hát hogyne. Más nem is volt lehetséges.

- Kényszermunkára?

- Életfogytiglan.

Most olyan gyönge hangon, amely alig volt hallható, megkérdezte:

- Hát megállapították a személyazonosságát?

- Miféle személyazonosságot? - kérdezte az ügyvéd. - Nem volt szükség a személyazonosság megállapítására. Az ügy egészen tiszta volt. Ez az asszony megölte a gyermekét, a gyermekgyilkosság bizonyítva volt, az esküdtszék kimondta, hogy nem előre megfontolt szándékkal követte el, életfogytiglani kényszermunkára ítélték.

- Hát nő? - csodálkozott.

- Természetes, hogy nő. A Limosin leány. Hát ön kiről beszél?

- Senkiről. De hát ha vége van, hogy lehet, hogy a terem még ki van világítva?

- Ez a másik ügy miatt van, amelyet alig két órával ezelőtt kezdtek.

- Micsoda másik ügy?

- Ó! Ez is világos. Ez valami züllött ember, visszaeső gályarab, aki lopott. A nevét bizony elfelejtettem. Hát ezt nézze meg, valóságos banditaarca van. Semmi egyébért, pusztán ezért az arcért a gályákra küldeném.

- Uram - kérdezte -, van-e rá mód bejutnom a terembe?

- Igazán alig hinném. Rengetegen vannak bent. Azonban a tárgyalás fel van függesztve. Vannak, akik eltávoztak, és a tárgyalás újramegnyitásakor megpróbálhatja.

- Hol kell bemenni?

- Ezen a nagy ajtón.

Az ügyvéd továbbment. Néhány pillanat alatt, úgyszólván egyidejűleg, Madeleine úr minden elképzelhető izgalmat átélt. Ennek a közömbös embernek a szavai egymás után úgy hatoltak a szívébe, mint jeges tűk és mint tüzes pengék. Mikor látta, hogy még egyáltalán nincs vége, föllélegzett; de nem tudta volna megmondani, hogy mi az, amit érez: elégedettség-e vagy fájdalom.

Odalépett több csoporthoz is, és hallgatta, mit beszélnek. Mivel az esküdtszék nagyon túl volt terhelve, az elnök a mai napra csupán két egyszerű és rövid tárgyalást tűzött ki. A gyermekgyilkos nővel kezdték, és most a fegyencnél tartottak, aki megint bűncselekményt követett el, visszaeső gonosztevő volt. Ez az ember almát lopott, de úgy látszott, hogy ez nincs egészen bebizonyítva; azonban be van bizonyítva az, hogy már volt fegyenc a touloni gályákon. Ez súlyosbította az ügyet. Különben a kihallgatása és a tanúvallomások már befejeződtek; de még hátravolt az államügyész vádbeszéde és az ügyvéd védőbeszéde; aligha fog éjfél előtt befejeződni. Ezt az embert valószínűleg elítélik; az államügyész nagyon kemény legény, nemigen szokta kiereszteni a markából a vádlottjait; tehetséges ember, verseket ír.

Az esküdtszéki terembe vezető ajtóban ajtónálló állt. Megkérdezte ettől az ajtónállótól:

- Kérem, kinyitják hamarosan az ajtót?

- Nem nyitják ki - felelt az ajtónálló.

- Hogyhogy nem nyitják ki, mikor újra megnyitják a tárgyalást? Hát nincs felfüggesztve a tárgyalás?

- A tárgyalást éppen most kezdték - felelt az ajtónálló -, de az ajtót nem nyitják ki.

- Miért?

- Mert a terem zsúfolva van.

- Micsoda, egy hely sincs már?

- Egyetlenegy sincs. Az ajtó zárva van. Már senki sem mehet be.

Némi szünet után hozzátette az ajtónálló:

- Van ugyan még két vagy három hely az elnök úr mögött, de az elnök úr oda csak közhivatalnokokat bocsát be.

Ezzel az ajtónálló hátat fordított neki.

Lehorgasztotta a fejét és továbbment, áthaladt az előcsarnokon, és lassan lefelé indult a lépcsőn, mintha minden lépcsőfokon tétovázott volna. Valószínű, hogy meghányta-vetette magában a dolgot. Az a dühös tusa, amely tegnap este óta viharzott benne, még nem ért véget; és minden pillanatban újabb fordulattal rontott rá. Amikor a lépcső fordulójához érkezett, a korlátnak támaszkodott, és keresztbe fonta karjait. Egyszerre csak kigombolta kabátját, kivette tárcáját, kihúzott belőle egy ceruzát, kitépett egy lapot, és hirtelen felírta erre a lapra a lámpa világosságánál ezt a sort: Madeleine úr, Montreuil-sur-Mer polgármestere. Aztán öles léptekkel felszaladt a lépcsőn, áttört a tömegen, egyenesen az ajtónállóhoz lépett, átadta neki a papírdarabot, és fölényesen így szólt hozzá:

- Vigye be ezt az elnök úrnak.

Az ajtónálló átvette a papirost, rápillantott és engedelmeskedett.



VIII
Kivételes bebocsáttatás

Montreuil-sur-Mer polgármesterének, ő maga nem is sejtette, valahogy híre-neve volt. Hét év óta kiválóságának jó híre betöltötte egész Dél-Boulonnais-t, átcsapott a kisváros határain is, és elterjedt két vagy három szomszédos megyében. Azon a megbecsülhetetlen szolgálaton kívül, amelyet a székhelynek tett azzal, hogy újjászervezte a feketeüveggyöngy-ipart, nem volt a montreuil-sur-meri kerület száznegyvenegy községe közt egy sem, amely ne köszönhetett volna neki valami jótéteményt. Ha úgy adódott, még más kerületek iparát is tudta segíteni és megtermékenyíteni, így adott alkalommal hitelével és pénzével támogatta a boulogne-i fátyolszövetgyárat, a frévent-i lenszövő gyárat és a Bourbers-sur-canche-i vízerővel hajtott vászongyárat. Madeleine úr nevét mindenfelé tisztelettel emlegették. Arras és Douai irigyelték a boldog kis Montreuil-sur-Mer városkától a polgármesterét.

A douai-i királyi törvényszéknek az a bírája, aki Arrasban ezen az esküdtszéki tárgyaláson elnökölt, mint mindenki, ugyancsak ismerte ezt a mélységesen és általánosan tisztelt nevet. Mikor az ajtónálló, aki halkan benyitott a tanácskozóteremből a tárgyalóterembe nyíló ajtón, odahajolt az elnökhöz karosszéke mögül, és átadta neki a papirost, amelyre az imént olvasott sor volt írva, és hozzátette:

- Ez az úr meg akarja hallgatni a tárgyalást - az elnök udvariasan meghajolt, felkapott egy tollat, néhány szót írt a papiros aljára, visszaadta az ajtónállónak, és így szólt hozzá:

- Bocsássa be.

Az a szerencsétlen férfi, akinek történetét elbeszéljük, a terem ajtaja mellett maradt ugyanazon a helyen és ugyanabban a testtartásban, ahogyan az ajtónálló otthagyta. Töprengésén keresztül úgy rémlett neki, hogy valaki így szól hozzá:

- Kegyeskedjék, uram, velem jönni.

Ez ugyanaz az ajtónálló volt, aki néhány pillanattal előbb hátat fordított neki, most pedig alázatosan üdvözölte. Egyúttal az ajtónálló visszaadta neki a papirost. Kibontotta, és mivel éppen ott volt a lámpa mellett, elolvashatta:

"Az esküdtszék elnöke tiszteletét küldi Madeleine úrnak."

Összegyűrte a papirost a markában, mintha ennek a néhány szónak valami furcsa és keserű mellékíze lett volna.

Követte az ajtónállót.

Néhány perccel később egyedül volt egy faburkolatos, komor szobában, amelyet zöld posztós asztalon álló két szál gyertya világított meg. Még fülében csengtek az ajtónálló szavai, aki épp most hagyta magára: "Uram, ez itt a tanácskozószoba, csak el kell fordítania ennek az ajtónak a rézgombját, és máris bent van a tárgyalóteremben, az elnök úr karosszéke mögött." Ezek a szavak a fejében a szűk folyosó és a fekete lépcső bizonytalan emlékével keveredtek össze, amelyeken épp az előbb ment végig.

Az ajtónálló magára hagyta. Itt volt az utolsó pillanat. Megpróbálta összeszedni magát, de nem sikerült. Főképpen azokban az órákban, amikor az embernek legnagyobb szüksége volna arra, hogy az élet gyötrő valóságaihoz igazodjék, főképpen ilyenkor történik, hogy a gondolat minden szála elszakad agyunkban. Éppen azon a helyen volt, ahol a bírák tanácskoznak és ítélnek. Bamba nyugalommal nézte ezt a csöndes és félelmetes szobát, amelyben annyi élet tört derékba, amelyben mindjárt felhangzik az ő neve, és amelyen ebben a pillanatban átsuhant a sorsa. Nézte a falat, aztán végignézte önmagát, és megdöbbent, hogy ez az a szoba, és hogy ez ő.

Több mint huszonnégy órája nem evett már, összetörte a taliga rázása, de nem érezte; úgy rémlett neki, hogy semmit sem érez.

Odament egy kis fekete kerethez, amely a falon függött, és üveg alatt Jean-Nicolas Pache[301] párizsi polgármesternek és miniszternek saját kezű levele volt belefoglalva, amely kétségtelenül tévesen a II. év június 9-ről volt keltezve; ebben Pache megküldte a községtanácsnak a letartóztatott miniszterek és képviselők névsorát. Ha valaki látta és megfigyelte volna ebben a pillanatban, egészen bizonyosan azt gondolja, hogy ezt a levelet rendkívül érdekesnek tartja, mert le nem vette róla a szemét, és kétszer vagy háromszor is elolvasta. Öntudatlanul olvasta, nem is figyelt rá. Fantine-ra és Cosette-re gondolt.

Révedezése közben megfordult, és megakadt a szeme az esküdtszéki terembe nyíló ajtó rézgombján. Majdnem meg is feledkezett már erről az ajtóról. Tekintete, amely eleinte nyugodt volt, megpihent rajta, rátapadt erre a rézgombra, aztán riadttá és merevvé vált, és lassan-lassan rémület ült ki rá. Fejéről izzadságcseppek gördültek, és végigfolytak a halántékán. Egyszerre csak fölényesen s egyúttal fölháborodottan legyintett, ez a pontosan meg nem határozható mozdulat azt akarja mondani és csakugyan azt is mondja, hogy: "Teringettét! Ki kényszerít rá?" Aztán élénken megfordult, látta maga előtt azt az ajtót, amelyen bejött, odament, kinyitotta és kiment. Már nem volt abban a szobában, már kint volt egy folyosón, hosszú, keskeny, kiugrókkal és ablakrésekkel tagolt folyosón, amelynek sok volt a könyöke, s csak imitt-amott világította meg afféle lámpa, mint a betegek mécsese, az a folyosó volt ez, amelyen jött. Fellélegzett, hallgatózott, mögötte semmi nesz, előtte semmi nesz, futni kezdett, mintha üldöznék.

Mikor már a folyosó több kanyarulatán elhaladt, megint hallgatózott. Még mindig ugyanaz a csend és ugyanaz a homály terpeszkedett körülötte. Lihegett, tántorgott, a falnak támaszkodott. A kő hideg volt, az izzadság fagyos a homlokán, borzongva egyenesedett ki.

Ekkor ott, egyedül, a sötétségben álldogálva, a hidegtől s talán másvalamitől is remegve, elgondolkodott.

Egész éjjel gondolkodott, egész nap gondolkodott, már csak egyetlen szót hallott magában, amely ezt nyögte: "Ó, jaj!"

Negyedóra telt el így. Végre lehajtotta a fejét, szorongásában felsóhajtott, lelógatta karjait, és visszament. Lassan ment és mintegy lesújtva. Mintha valaki utolérte volna menekülése közben, és visszafelé húzná.

Belépett a tanácskozószobába. Az első dolog, ami szemébe tűnt, az ajtó fogantyúja volt. Ez a kerek és csillogó rézfogantyú úgy ragyogott meg előtte, mint valami borzalmas csillag. Nézte, mint ahogy a bárány nézné a tigris szemét.

Nem tudta levenni róla a tekintetét.

Közben-közben egy-egy lépést tett, és közeledett az ajtóhoz.

Ha hallgatózott volna, hallhatja, mint valami zűrzavaros morajlást, a szomszéd terem zúgását; de nem hallgatózott, és így nem hallott semmit.

Egyszerre csak, maga sem tudta, hogyan, ott volt az ajtónál. Görcsösen megragadta a gombot; az ajtó kinyílt.

Bent volt a tárgyalóteremben.



IX
Az a hely, ahol a meggyőződések kialakulnak

Egy lépést tett, gépiesen becsukta maga mögött az ajtót, és megállt, figyelte azt, amit látott.

Siralmasan megvilágított, eléggé tágas terem volt ez, amelyen egyszer zúgás morajlott végig, másszor némaság terpeszkedett el; ahol a bűnügyi tárgyalás egész szervezete kibontakozott a tömeg előtt a maga hitvány és gyászos komorságában.

A terem végében, ahol ő állt, ott voltak a bírák, szórakozott arccal, kopott talárban, és a körmüket rágdosták, vagy lehunyták szempilláikat; a másik végében rongyos tömeg; ügyvédek mindenféle testtartásban; becsületes és kemény arcú katonák; mocskos, ócska padló, piszkos mennyezet, inkább sárga, mint zöld posztóval takart asztalok, a fogdosástól megfeketedett ajtók; faburkolatba vert szögek, rajtuk kocsmalámpák, amelyek inkább füstöt, mint világosságot árasztottak; az asztalokon réz gyertyatartókban gyertyák; sötétség, piszok, szomorúság; és mindebből zord fenség áradt, mert kiérzett belőle az a nagyszerű emberi dolog, amit törvénynek neveznek, és az a nagyszerű isteni dolog, amit igazságnak neveznek.

Ebben a tömegben senki sem hederített rá. Minden tekintet egyetlen pontra irányult, a fal mentén, az elnöktől balra, egy kis ajtóhoz támasztott fapadra. Ezen a padon, amelyet több gyertya világított meg, két csendőr közt egy férfi ült.

Ez a férfi, ez volt az az ember.

Madeleine nem kereste, meglátta. A szeme természetesen terelődött oda, mintha csak előre tudta volna, hol van ez az ember.

Azt hitte, önmagát látja, megöregedetten, igaz, hogy az arca nem egészen hasonlított rá, de a testtartása és a külseje egészen hasonló volt: az égnek meredő haj, a vörhenyes és nyugtalan szemgolyó, a zubbony, amilyent azon a napon viselt, mikor Digne-be érkezett, teli gyűlölettel a lelkében és a szörnyű gondolatoknak azzal az undorító tömegével, amelyet tizenkilenc év alatt felszedett a fegyház kövezetén.

Borzongva mondta magában: "Istenem, hát ilyen leszek?"

Ez az emberi lény legalább hatvanévesnek látszott. Volt benne valami nyerseség, bárgyúság s vadság.

Az ajtó nyílására továbbhúzódtak, hogy helyet adjanak neki, az elnök hátranézett, és mivel tudta, hogy az a férfi, aki belép, a montreuil-sur-meri polgármester úr, köszöntötte. Az államügyész, aki látta Madeleine urat Montreuil-sur-Merben, ahol hivatalos ügyeiben több ízben megfordult, megismerte, és ugyancsak köszöntötte. Ő alig vette észre. Valami hallucináció ejtette rabul; nézelődött.

Bírák, jegyzők, csendőrök, felháborítóan kíváncsi fejek tömege: ezt mind látta már egyszer, valamikor, huszonhét évvel ezelőtt. Újra itt látta ezt a gyászos környezetet; itt volt, mozgott, élt. Ez már nem emlékezetének az erőlködése, nem gondolatának a délibábja volt, ezek valódi csendőrök és valódi bírák, valódi tömeg és valódi hús-vér emberek. Vége volt, látta újra feltűnni és újraéledni maga körül a valóságnak minden rettenetességével múltjának borzalmas jeleneteit.

Mindez ott tátongott előtte.

Megborzadt tőle, lehunyta a szemét, és lelke legmélyén felkiáltott: "Soha!"

És a végzetnek valami tragikus játékából, amely megreszkettette minden gondolatát és szinte megőrjítette, önmagának alakmása volt ott! Ezt az embert, aki felett ítélkeznek, mindenki Jean Valjeannak nevezi!

Szeme előtt megdöbbentő látomásban élete legborzasztóbb pillanatának az előadása folyt, amelyben önmagának a kísértete játszott.

Minden együtt volt, ugyanaz a díszlet, ugyanaz az éjszakai óra, szinte ugyanazok a bíróarcok, katonák és hallgatók. Csupáncsak az elnök feje fölött feszület volt, ami pedig elítéltetése idején[302] hiányzott a törvényszéken. Mikor felette ítéltek, nem volt ott az Isten.

Szék volt a háta mögött; beleroskadt, mert megrémült arra a gondolatra, hogy megláthatják. Mikor már ült, kapóra jött neki az az irathalom, amely ott tornyosult a bírák asztalán, és mögé rejthette arcát az egész közönség elől. Most láthatott, őt azonban nem látták. Lassan-lassan megnyugodott. Újra tökéletesen beleélte magát a valóságba; a nyugalomnak abba a szakaszába jutott, amikor figyelni tud az ember.

Bamatabois úr az esküdtek között volt.

Kereste Javert-t, de nem látta. A tanúk padját eltakarta előle a jegyző asztala. Különben is, mint már említettük, a terem alig volt megvilágítva.

Abban a pillanatban, amint belépett, a védőügyvéd befejezte védőbeszédét. Mindenkinek a figyelme a végsőkig feszült; a tárgyalás már három órája tartott. Ez a tömeg már három órája nézte, amint valami borzalmas valószínűség súlya alatt lassan-lassan meggörnyed egy ember, egy ismeretlen, nyomorúságos, határtalanul bamba vagy határtalanul agyafúrt teremtmény. Ez az ember, már tudjuk, csavargó volt, a mezőn csípték el, amint éppen érett almával megrakott ágat vitt, amelyet egy almafáról tört le a szomszéd kertben, az úgynevezett Pierron-kertben. Ki volt ez az ember? Lefolytatták a vizsgálatot; kihallgatták a tanúkat, egyértelműen vallottak, minden kihallgatásnál újabb adatok bukkantak fel. A vád ezt mondta: Nem csupán gyümölcstolvaj, fosztogató van a kezünkben; egy bandita van a kezünkben, egy visszaeső bűnös, aki kibújt a rendőri felügyelet alól, fegyházviselt ember, a legveszedelmesebb fajta bűntettes, az a Jean Valjean nevű gonosztevő, akit az igazságszolgáltatás már régóta keres, és aki nyolc évvel ezelőtt, mikor kiszabadult a touloni fegyházból, kirabolt az országúton egy Kicsi Gervais nevű szavojai fiút, ez a bűn pedig a büntető törvénykönyv 383. szakaszába ütközik, erre nézve azonban fenntartjuk magunknak az utólagos vádemelés jogát, amikor a bíróság már megállapította a személyazonosságát. Most megint lopást követett el. Ez visszaesés. Ítéljék el ezért az új bűnéért; a régi bűnéért később mondanak felette ítéletet.

Erre a vádra, a tanúk egyhangú vallomására, a vádlott szemlátomást egészen elképedt. Olyan mozdulatot tett és jeleket adott, amelyekkel azt akarta mondani, hogy: Nem, vagy pedig a mennyezetet nézegette. Nagy kínnal beszélt, akadozva felelgetett, de a testének minden porcikája tagadott. Olyan volt, mint valami félkegyelmű, szemben ezzel a sok értelmes emberrel, akik mind csatarendbe sorakoztak körülötte, és olyan volt, mint valami idegen ennek a társadalomnak a közepében, amely fülön fogta. Mégis a legkeservesebb jövendő várt rá, ennek a valószínűsége percről percre nőtt, és a hallgatóság egész tömege sokkal nagyobb aggodalommal nézte, mint ő maga, azt a borzalmasnak ígérkező ítéletet, amely egyre jobban ránehezedett. A fegyházon túl még egy eshetőséget lehetett gyanítani: esetleg halálra is ítélhették, ha a személyazonosságát megállapítják, és ha később a Kicsi Gervais-ügyben is elítélik. Ki volt ez az ember? Mi volt ez az érzéketlensége? Hülyeség volt vagy ravaszkodás? Nagyon jól megértett mindent, vagy egyáltalán nem értett meg semmit? E kérdésekben két pártra szakadt a tömeg, és úgy látszik, az esküdtek véleménye is. Volt ebben a perben valami rémítő és nyugtalanító; a dráma nemcsak komor volt, hanem homályos is.

A védő elég ügyesen beszélt, azon a vidékies nyelven, amely régóta a törvényszéki szónoklás stílusa volt, és amelyet akkoriban minden ügyvéd használt, Párizsban éppen úgy, mint Romorantinban vagy Montbrisonban, és amelyen ma, miután klasszikussá vált, már csak a hivatalos szónokok beszélnek a bíróság előtt, akiknek kapóra jön, mert komoly a zengése és fenséges az áradása; ebben a stílusban a férjet házastársnak, a feleséget hitvesnek nevezik, Párizst a művészetek és a civilizáció gócpontjának, a királyt uralkodónak, a főtisztelendő püspök urat szent főpásztornak, az államügyészt a megtorlás ékes szavú megszemélyesítőjének, a védőbeszédet imént elhangzott fejtegetésnek, XIV. Lajos századát a nagy századnak, a színházat Melpomene[303] templomának, az uralkodócsaládot királyaink fenséges vérének, a hangversenyt zenei ünnepségnek, a hadosztályparancsnokot a kitűnő hadvezérnek, a szeminaristákat a zsenge levitáknak, az újságokba belecsúszott tévedéseket rágalmazásnak, amely ezeknek a sajtótermékeknek a hasábjain hinti szét a mérgét stb. stb. - Tehát az ügyvéd az almalopás fejtegetésén kezdte, amit nehéz feladat volt szép stílusba öltöztetni; de maga Bénigne Bossuet is kénytelen volt egyik gyászbeszéde kellős közepén kitérni egy tyúkra,[304] és pompásan kivágta magát. Az ügyvéd megállapította, hogy az almalopás anyagilag nincs bizonyítva. Védencét, akit védői minőségében rendületlenül Champmathieu-nek nevezett, senki sem látta, hogy átmászott volna a falon, vagy letörte volna az ágat. Mikor letartóztatták, kezében volt ugyan ez az ág (amelyet az ügyvéd szívesebben nevezett gallynak), de ő azt mondja, hogy a földön találta, és csak úgy fölszedte. Hol az ellenbizonyíték? Kétségtelen, hogy ezt az ágat letörték és ellopták, mégpedig úgy, hogy átmásztak a falon, ezután a megriasztott betörő eldobta; egészen bizonyos, hogy valaki lopott. De mi bizonyítaná, hogy Champmathieu a tolvaj? Egyetlen tény. Az, hogy valamikor fegyenc volt. Az ügyvéd nem tagadta, hogy sajnos ez a tényállás teljesen bebizonyítottnak látszik; a vádlott Faverolles-ban lakott; a vádlott fanyeső volt; a Champmathieu név csakugyan származhatik a Jean Mathieu névből; mindez igaz; végül négy tanú határozottan és biztosan ráismert Champmathieu-ben Jean Valjean gályarabra; ezekkel az adatokkal, ezekkel a tanúvallomásokkal az ügyvéd csupán védencének tagadását tudja szembeszegezni, ami az érdekelt fél tagadása; de feltéve, hogy ő Jean Valjean gályarab, vajon ez bizonyítja, hogy ő volt az almatolvaj? Ez legfeljebb feltevés, de nem bizonyíték. A vádlott - ez igaz, és a védő "legjobb meggyőződése szerint" kénytelen elismerni - "rossz védekező módszert" alkalmazott. Konokul tagad mindent, a tolvajlást is, azt is, hogy fegyenc volt. Helyesebb lett volna ebben az utolsó kérdésben a beismerés, ami egészen bizonyosan megszerezte volna számára bíráinak jóindulatát; az ügyvéd tanácsolta is neki, de a vádlott makacsul visszautasította, bizonyosan abban a hiszemben, hogy mindent megment, ha semmit sem vall be. Ezt helytelenül tette; de vajon nem kell-e számba venni alacsony fokú értelmét? Ez az ember szemlátomást korlátolt. Hosszú szenvedése a fegyházban, hosszú nyomorúsága a fegyházon kívül egészen elállatiasította stb. stb. Rosszul védekezett, de vajon ez az ok arra, hogy elítéljék? A Kicsi Gervais ügyéről az ügyvéd most nem akar beszélni, mert nem emeltek vádat miatta. Az ügyvéd befejezésül kérte az esküdtszéket és a bíróságot, hogy ha kétségtelennek látják a vádlott azonosságát Jean Valjennal, mérjék rá azokat a rendőri büntetéseket, amelyek a rendőri felügyelet alól megszökött elítéltre vonatkoznak, és ne szabják ki rá azt a szörnyű büntetést, amely a visszaeső gályarabot sújtja.

Az államügyész válaszolt a védőnek. Szenvedélyesen és dagályosan beszélt, már ahogy az államügyészek rendesen szoktak.

Üdvözölte a védőt "jóhiszeműségéért", de ügyesen ki is aknázta ezt a lovagiasságot. Mindazt az engedményt, amit az ügyvéd tett, a vádlott fejére zúdította. Úgy látszik, a védő elismeri, hogy a vádlott Jean Valjean. Ezt ő jegyzőkönyvbe vétette. Ez az ember tehát Jean Valjean. Ez megerősíti a vádat, és többé nem lehet kétségbe vonni. Itt az államügyész ügyes kitéréssel visszanyúlt a bűn forrásaira és okaira, és mennydörgött a romantikus iskola[305] erkölcstelensége ellen, amely akkoriban sátáni iskola néven bontogatta szárnyait, mert erre a névre keresztelték az Oriflamme és a Quotidienne[306] kritikusai; meglehetős valószínűséggel e romlott irodalom befolyásának tulajdonította Champmathieu vagy helyesebben Jean Valjean bűnét. Miután idevágó fejtegetéseit befejezte, áttért magára Jean Valjeanra. Ki ez a Jean Valjean? Következett Jean Valjean jellemzése. Undorító szörnyeteg stb. Az ilyenfajta jellemzések mintája Theramenes[307] beszéde, ami ugyan a tragédiában nem használható, azonban napról napra kitűnő szolgálatokat tesz a törvényszéki ékesszólásnak. A hallgatóság, az esküdtek "megborzongtak". Az államügyész, miután befejezte a jellemzést, olyan szónoki lendülettel, amely arra való volt, hogy a helyi lap holnap reggeli számából tomboló lelkesedést váltson ki, folytatta:

- És ez az ember stb. stb. csavargó, koldus, foglalkozásnélküli stb. stb. elmúlt élete révén hozzászokott a bűnözéshez, és alig valamicskét javult meg fegyházi tartózkodása alatt, mint Kicsi Gervais kirablása is bizonyítja stb. stb. - Ez az ember, akit az országúton lopáson értek, néhány lépésnyire a faltól, amelyen átmászott, mikor még a lopott tárgyat is a kezében tartotta, tagadja a nyilvánvaló bűnt, a lopást, bemászást, mindent tagad, még a nevét is tagadja, még a személyazonosságát is tagadja! Száz meg száz egyéb bizonyítékon kívül, amelyekre nem térünk vissza, négy tanú ráismert: Javert, a kifogástalan Javert rendőrfelügyelő, és három régi rabtársa, Brevet, Chenildieu és Cochepaille gályarabok. Mit szegez szembe ezekkel a megdöbbentően egyhangú vallomásokkal? Tagad. Micsoda megátalkodottság! Mondják ki a bűnöst, esküdt uraim stb. stb. - Miközben az államügyész beszélt, a vádlott tátott szájjal és valami olyan megdöbbenéssel hallgatta, amibe jó sok csodálat vegyült. Nyilván meglepte, hogy valaki úgy tudhat beszélni, mint ez. Időnként, a vádbeszéd "legerélyesebb" részeinél, azokban a pillanatokban, amikor az ékesszólás gáttalanul kicsap medréből a lesújtó jelzők áradatában, és mint valami orkán, úgy borítja el a vádlottat, lassan mozgatni kezdte a fejét jobbról balra és balról jobbra, afféle szomorú és néma tiltakozás gyanánt, amivel a perbeszédek kezdete óta beérte. A hallgatók, akik legközelebb voltak hozzá, vagy két-három ízben is hallották, amint halkan így szólt: - Tessék, ez azért van, mert nem kérdezték meg Baloup urat! - Az államügyész felhívta az esküdtszék figyelmét erre a hülye és nyilvánvalóan kiszámított viselkedésre, ami nem gyengeelméjűségre, hanem ügyességre, ravaszkodásra vall, arra a megrögzött szokásra, hogy félre akarja vezetni az igazságszolgáltatást, és ami teljes világításban mutatja meg ennek az embernek "mélységes elvetemedettségét". Befejezésül bejelentette fönntartását a Kicsi Gervais-ügyben, és szigorú ítéletet kért.

Ebben az esetben, tudjuk, a szigorú ítélet életfogytiglani kényszermunkát jelentett.

A védőügyvéd felállt, mindenekelőtt bókolt az "államügyész úrnak csodálatra méltó beszédéért", aztán felelt rá, ahogy tudott, de már lanyhábban; nyilván kicsúszott a talaj a lába alól.



X
Rendszeres tagadás

Elérkezett a perbeszédek berekesztésének pillanata. Az elnök felhívta a vádlottat, és a szokásos kérdést intézte hozzá:

- Akar még valamit felhozni az utolsó szó jogán?

Az ember csak állt, valami ronda sapkát gyűrögetett a kezében, és mintha nem hallotta volna.

Az elnök megismételte a kérdést.

Emberünk ezúttal meghallotta. Úgy látszott, hogy érti is, olyan mozdulatot tett, mint aki felébred, körüljártatta szemét, végignézte a közönséget, a csendőröket, az ügyvédjét, az esküdteket, a bíróságot, irtózatos öklét a padja előtt húzódó fakorlát párkányára fektette, tovább nézelődött, és egyszerre csak az államügyészre szögezte szemét, és beszélni kezdett. Valóságos kitörés volt ez. Amint a szavak összefüggéstelenül, szenvedélyesen, szaggatottan, egymás hegyén-hátán előtörtek a szájából, olyan volt, mintha tolongva mind egyszerre akartak volna kitódulni belőle. Ezt mondta:

- Ezt akarom mondani. Bognár voltam Párizsban, mégpedig éppenséggel Baloup úrnál. Kemény munka ez. A bognármesterségben az ember mindig a szabadban dolgozik, udvarokban, a jó mestereknél valami fészerben, de soha zárt műhelyben, mert ehhez hely kell, tetszik tudni. Télen úgy fázik az ember, hogy csapkod a karjaival, hogy fölmelegedjék, de a mesterek ezt nem szeretik, azt mondják: időpocsékolás. Kutya dolog ám megfogni a vasat, mikor a föld jéggé van fagyva. Ebben aztán hamar elkopik az ember. Ebben a mesterségben már fiatalon öreg az ember. Negyvenéves korára vége van. Én ötvenhárom éves voltam, éppen eleget szenvedtem. És aztán a munkások nagyon gonoszok ám! Ha az emberfia már nem fiatal, lépten-nyomon vén fülesbagolynak, vén marhának csúfolják! Én bizony csak harminc sout kerestem napjában, a legalacsonyabb bért fizették nekem, a mesterek visszaéltek a korommal. De volt lányom is, mosni járt a folyóra. Ő is keresett valamicskét. Így kettesben csak ment valahogy. Ő is eleget törte magát. Egész nap, esőben, hóban, szélben, ami az arcába csap az embernek, ott áll derékig a medencében; ha fagy, az is mindegy, mosni kell; vannak emberek, akiknek kevés a fehérneműjük, és alig várják; ha nem mos, elveszti a munkaadókat. A deszkák rosszul vannak összeillesztve, és mindenfelől beszivárog a víz. A szoknyája facsaró víz, alul, felül. Ez átjárja ám az embert. Dolgozott ő az Enfants-Rouges mosóintézetben is, ahol a víz csapokon folyik. Ott nem állt fakádban. Ott a csapnál mos, és a háta mögötti medencében öblöget. Mivel ez zárt hely, nem fázik úgy. De rettenetes a forró víz gőze, szinte kimarja a szemét. Este hét órakor jött haza, és nagyon hamar lefeküdt, olyan fáradt volt. Az ura verte. Meghalt szegény. Nem voltunk boldogok. Derék lány volt, nem járt táncba, nagyon csöndes teremtés. Emlékszem, hogy egyszer, húshagyókedden, már nyolc órakor ágyba feküdt. Nohát. Én igazat mondok. Csak kérdezősködjenek! Ó, no igen, kérdezősködjenek! Milyen buta vagyok. Párizs valóságos tenger. Ki ismeri ott Champmathieu apót? Mégis megnevezem Baloup urat. Kérdezősködjenek Baloup úrnál. Elvégre azt sem tudom, mit akarnak tőlem.

Az ember elhallgatott, és csak állt. Mindezt hangosan hadarva, rekedt, nyers és fátyolozott hangon mondta el, afféle izgatott és vad együgyűséggel. Egyszer meg is állt közben, hogy odaköszönjön valakinek a hallgatóságban. A mindenféle állítás, amit csak úgy találomra dobott ki magából, úgy tört ki belőle, mint a csuklás, és mindegyik állítását olyan mozdulattal kísérte, mint a favágó, aki fát hasogat. Mikor bevégezte, a hallgatóságban kitört a nevetés. Nézte a közönséget, és mikor látta, hogy nevetnek, és nem tudta, miért, maga is elnevette magát.

Komor látvány volt.

Az elnök, figyelmes és jóindulatú ember létére, megszólalt.

Tájékoztatta az esküdt urakat, hogy Baloup nevű egyént, az egykori bognármestert, akinél a vádlott állítólag alkalmaztatásban volt, hiába idézték meg. Csődbe került, és nem tudták megtalálni. Aztán a vádlotthoz fordult, felszólította, hogy hallgassa meg, amit mondani akar, és folytatta:

- Maga olyan helyzetben van, amikor az embernek magába kell szállnia. A legsúlyosabb gyanúk nehezednek magára, és főbenjáró következményeket vonhatnak maguk után. Vádlott, utoljára szólítom fel saját érdekében, nyilatkozzék világosan ebben a két kérdésben: Először is, átmászott-e a Pierron-kert falán, letörte-e az ágat, és ellopta-e az almát, vagyis elkövette-e a betöréses lopás bűntettét, igen, vagy nem? Másodszor, maga-e Jean Valjean kiszabadult fegyenc, igen vagy nem?

A vádlott értelmes arccal rázta meg a fejét, mint aki jól megértette, és tudja, mit fog felelni. Szóra nyitotta a száját, az elnök felé fordult, és megszólalt:

- Először is...

Aztán nézegette a sapkáját, nézegette a mennyezetet, és elhallgatott.

- Vádlott - szólalt meg az államügyész szigorú hangon -, ide figyeljen. Maga nem felel semmire sem, amit kérdeznek. A zavara maga ellen vall. Nyilvánvaló, hogy magának nem Champmathieu a neve, hanem maga Jean Valjean fegyenc, aki kezdetben a Jean Mathieu név alá rejtőzködött, mert ez anyjának a családi neve; nyilvánvaló, hogy maga járt Auvergne-ben, s hogy Faverolles-ban született, és ott fanyeső volt. Nyilvánvaló az is, hogy betörés útján lopta az érett almákat a Pierron-kertben. Az esküdt urak majd mérlegelik.

A vádlott végül is leült. Amint az államügyész bevégezte, hirtelen felpattant, és kiabálni kezdett:

- Maga, maga nagyon gonosz ember! Hát ezt akartam mondani. Csak előbb nem jutott eszembe. Én nem loptam semmit. Én olyan ember vagyok, aki nem mindennap eszik. Aillyből jöttem, mendegéltem a határban olyan záporeső után, hogy egészen sárga volt tőle a mező, még a pocsolyákban is színig állt a víz, és a homokból az országút mentén csak apró kis fűszálak látszottak ki, és ekkor találtam a földön egy almával megrakott letört ágat, felvettem az ágat, de nem tudtam, hogy bajt hoz a fejemre. Három hónapja, hogy börtönben vagyok, és ide-oda ráncigálnak. Végre is nem tudom megmondani, mindenki ellenem beszél, azt mondják: felelj! A csendőr jó fiú, meglöki a könyökömet, és halkan odaszól: felelj hát. Én nem tudom megmagyarázni, én nem jártam iskolába, én szegény ember vagyok. Hát itt a hiba, hogy nem látják be. Én nem loptam, én csak fölvettem a földről azt a micsodát, ami ott volt. Maga mindig azt hajtogatja: Jean Valjean, Jean Mathieu! Én nem ismerem ezeket az embereket. Ezek parasztok. Én Baloup úrnál dolgoztam az Ispotály körúton. Engem Champmathieu-nek hívnak. Furfangos egy ember maga, hogy meg tudja mondani, hol születtem. Én bizony nem tudom. Nincs mindenkinek háza, hogy abban jöjjön a világra. Ez nagyon kényelmes volna. Én azt hiszem, hogy az apám meg az anyám olyan emberek voltak, akik ide-oda vándoroltak. Én így tudom. Gyermekkoromban Kicsinek hívtak, most Öregnek hívnak. Hát ezek a keresztneveim. Értse úgy, ahogy akarja. Voltam Auvergne-ben, voltam Faverolles-ban, teringettét! No és aztán? Hát nem lehetett az ember Auvergne-ben és nem lehetett Faverolles-ban, csak ha gályarab volt? Én azt mondom magának, hogy én nem loptam, és hogy én a Champmathieu apó vagyok. Baloup úrnál dolgoztam én, állandó lakásom volt. Végre is már unom a maga butaságait! Hát mégis miért fenekedik úgy rám mindenki?

Az államügyész még mindig állt; odafordult az elnökhöz:

- Elnök úr, a vádlott zavaros, de nagyon ügyes tagadása ellenében, amellyel félkegyelműnek tetteti magát, ami azonban nem fog sikerülni neki, erre lesz gondunk, kérjük, kegyeskedjék ön és kegyeskedjék a bíróság is újból a terembe szólítani Brevet, Cochepaille és Chenildieu fegyenceket és Javert rendőrfelügyelőt, és még egyszer és utoljára kihallgatni őket a vádlott és Jean Valjean fegyenc személyazonosságára vonatkozólag.

- Figyelmeztetem az államügyész urat - felelte az elnök -, hogy Javert rendőrfelügyelő, akit hivatalos kötelességei visszaszólítottak a szomszéd járás székhelyére, mihelyt vallomását megtette, távozott a tárgyalóteremből és még a városból is. Erre mi adtunk neki felhatalmazást, az államügyész úrnak és a vádlott védőjének szíves hozzájárulásával.

- Ez igaz, elnök úr - szólalt fel újra az államügyész. - Javert úr távollétében, azt hiszem, emlékezetükbe kell idéznem az esküdt uraknak azt, amit ő néhány órával előbb itt vallott. Javert köztiszteletben álló ember, aki alsóbb rangú, de fontos állásának becsületet szerez szigorú és kérlelhetetlen egyenességével. Íme vallomásának szövege: "Nincs szükségem erkölcsi feltevésekre és anyagi bizonyítékokra, amelyek a vádlott tagadását meghazudtolják. Határozottan felismerem. Ennek az embernek nem Champmathieu a neve, ez egy Jean Valjean nevű nagyon elvetemedett és nagyon félelmetes volt fegyenc. Mikor büntetését kitöltötte, csak végtelenül nehéz szívvel bocsátották szabadon. Tizenkilenc évi kényszermunkát töltött ki rablásért. Ötször vagy hatszor próbált megszökni. A Kicsi Gervais kirablásán és a Pierron-kerti lopáson kívül alapos a gyanúm, hogy még egy lopás terheli a lelkét, amit boldogult digne-i püspök őméltóságán követett el. Gyakran láttam őt abban az időben, amikor börtönőrmester voltam a touloni fegyházban. Ismétlem: határozottan felismerem."

Úgy látszik, hogy ez a rendkívül pontos vallomás élénk hatást tett a közönségre és az esküdtszékre. Az államügyész azzal a kéréssel végezte szavait, hogy Javert távollétében hallgassák ki újból és kérdezzék ki ünnepélyesen a másik három tanút, Brevet-t, Chenildieu-t és Cochepaille-t.

Az elnök parancsot adott az egyik ajtónállónak, és egy pillanat múlva nyílt a tanúk szobájának ajtaja. Az ajtónálló és a csendőr, aki karhatalom gyanánt volt vele, bevezette Brevet fegyencet. A hallgatóság feszülten várakozott, és minden ember melle úgy zihált, mintha valamennyinek egyetlenegy közös szíve lett volna.

Brevet, az egykori gályarab, a központi fegyházak fekete és szürke rabruháját viselte. Brevet hatvanéves ember volt, és valahogy félig üzletember- és félig gazember-arcú. Ez a kettő néha párosul egymással. A börtönben, ahová újabb bűncselekmények miatt került, afféle porkoláb lett belőle. Olyan ember volt, akiről a főnökei ezt mondják: Igyekszik hasznossá tenni magát. A lelkészek kedvező vallomást tettek vallásosságáról. Nem szabad felednünk, hogy mindez a Restauráció alatt történt.

- Brevet - kezdte az elnök -, maga büntetőítélet hatálya alatt áll, tehát nem tehet esküt...

Brevet lesütötte a szemét.

- Mégis - folytatta az elnök -, még az olyan emberben is, akit a törvény megbélyegzett, megmaradhatott az isteni irgalmasság jóvoltából a becsület és az igazság érzése. Erre az érzésre hivatkozom ebben a döntő órában. Ha még ez megvan magában, és én remélem, hogy megvan, gondolja meg jól, mielőtt felel a kérdésemre; vegye tekintetbe egyfelől ezt az embert, akit egy szavával tönkretehet, másfelől az igazságot, amelyre egyetlen szavával fényt deríthet. A pillanat ünnepélyes, és ha azt hiszi, hogy tévedett, még mindig van ideje visszavonni a vallomását. Vádlott, álljon fel. Brevet, nézze meg jól a vádlottat, szedje össze az emlékeit, és hitére és lelkiismeretére mondja meg nekünk, megmarad-e amellett, hogy felismeri ebben az emberben egykori fegyenctársát, Jean Valjeant.

Brevet megnézte a vádlottat, aztán a bíróság felé fordult:

- Megismerem, elnök úr. Én voltam az első, aki felismertem, és megmaradok mellette. Ez az ember Jean Valjean. 1796-ban került Toulonba, és 1815-ben szabadult. Én egy évvel utána szabadultam. Most olyan bárgyúnak látszik, bizonyosan a kora is oka ennek a bárgyúságnak; a fegyházban alattomos volt. Határozottan ráismerek.

- Üljön le - mondta az elnök. - Vádlott, maga maradjon állva.

Bevezették Chenildieu-t, vörös ruhájának és zöld sapkájának tanúsága szerint életfogytiglani kényszermunkára volt ítélve. A touloni fegyházban töltötte büntetését, ahonnan kihozták erre a tárgyalásra. Körülbelül ötvenéves, alacsony, élénk, ráncos, sovány, sárga, kihívó, izgatott emberke volt, minden tagján és egész testén valami beteges gyengeség áradt el, s a tekintetéből roppant erő sugárzott. Fegyenctársai a Je-nie-Dieu (Tagadom Istent) csúfnevet adták neki.

Az elnök körülbelül ugyanazokat a szavakat intézte hozzá, mint Brevet-hez. Abban a pillanatban, amikor azt említette, hogy büntető ítélete megfosztotta az eskütétel jogától, Chenildieu felkapta a fejét, és szembenézett a hallgatósággal. Az elnök figyelmeztette, hogy szedje össze magát, és mint Brevet-től, megkérdezte, vajon megmarad-e amellett, hogy felismeri a vádlottat.

Chenildieu harsányan elnevette magát.

- Teringettét! Hogy fölismerem-e? Öt évig egy láncra voltunk verve. Haragszol, öregem?

- Üljön le - szólt rá az elnök.

Az ajtónálló bevezette Cochepaille-t. Ez is életfogytiglani kényszermunkára volt ítélve, a fegyházból jött, és a vörös rabruhában volt, mint Chenildieu, lourdes-i parasztember volt, afféle pireneusi félmedve. Nyájait őrizte a hegyekben, és pásztorból rablóvá züllött. Cochepaille éppen olyan vad volt és még hülyébbnek látszott, mint a vádlott. Afféle szerencsétlen istenteremtése volt, akit a természet vadállatnak kezdett faragni, a társadalom azonban gályarabnak fejezte be.

Az elnök megpróbálta néhány érzelmes és komoly szóval felrázni, és mint a másik kettőtől, tőle is azt kérdezte, vajon megmarad-e ingadozás és habozás nélkül amellett, hogy felismeri az előtte álló embert.

- Ez Jean Valjean - mondta Cochepaille. - Méghozzá úgy csúfolták, hogy Hórukk Jankó, olyan erős volt.

Ennek a nyilvánvalóan jóhiszemű és őszinte három embernek a vallomása a vádlottra nézve baljóslatú morgást támasztott a hallgatóságban, és ez a morgás egyre nőtt és egyre hosszabban elnyúlt, valahányszor újabb nyilatkozat csatlakozott a megelőzőhöz. Maga a vádlott azzal a döbbent arccal hallgatta őket, amely a vád szerint fő-fő eszköze volt a védekezésnek. A mellette ülő csendőrök hallották, amint az első vallomásra ezt dünnyögte a fogai között:

- Ki hallott már ilyet! - A második után hangosabban, szinte elégedett arccal mondta: - Jól van! - A harmadik után fölkiáltott: - Nahát!

Az elnök rászólt:

- Vádlott, hallotta? Van-e valami megjegyzése?

Így felelt:

- Én azt mondom: nahát!

Zúgás morajlott végig a közönségen, és szinte az esküdteket is magával ragadta. Nyilvánvaló, hogy ennek az embernek vége van.

- Ajtónállók! - szólt az elnök. - Teremtsenek csöndet. A kihallgatásokat befejeztem.

Ebben a pillanatban mozgolódás támadt az elnök táján. Egy hang harsant fel, amely ezt kiáltotta:

- Brevet, Chenildieu, Cochepaille!

Ide nézzetek! Mindazok, akik hallották ezt a hangot, úgy érezték, hogy megfagy bennük a vér, olyan siralmas és rettenetes volt. Minden szem arra a pontra szegeződött, ahol ez a hang felharsant. A kiváltságos hallgatók között ülő egyik férfi, akinek a bíróság háta mögött volt a helye, felállt, felrántotta a korlát sorompóját, amely elválasztja a törvényszéket a teremtől, és ott állt a tárgyalóterem közepén. Az elnök, az államügyész, Bamatabois úr, húsz ember is felismerte, és egyszerre kiáltotta:

- Madeleine úr!



XI
Champmathieu egyik ámulatból a másikba esik

Csakugyan ő volt. A jegyző lámpája megvilágította az arcát. Kezében tartotta a kalapját, ruházata egészen rendben volt, kabátja gondosan végig begombolva. Nagyon sápadt volt, és kissé remegett. Haja, amely Arrasba érkezésekor még csak szürkülő volt, most hófehérré vált. Az alatt az egy óra alatt, amit itt töltött, megőszült.

Minden fej feléje fordult. Leírhatatlan volt az izgalom. A hallgatóság egy pillanatra megtorpant. Az a hang olyan szívbe markoló volt, az a férfi, aki ott állt, olyan nyugodtnak látszott, hogy az első pillanatban nem értették a dolgot. Kérdezgették egymástól, hogy kicsoda kiáltott. Nem tudták elhinni, hogy ebből a nyugodt emberből szakadt fel ez a borzalmas kiáltás.

Azonban ez a határozatlanság csupán néhány másodpercig tartott. Mielőtt még az elnök és az államügyész egyetlen szót szólhatott volna, mielőtt még a csendőrök és az ajtónállók egyetlen mozdulatot tehettek volna, az a férfi, akit ebben a pillanatban még mindenki Madeleine úrnak nevezett, odalépett Cochepaille, Brevet és Chenildieu tanúkhoz.

- Nem ismertek rám? - kérdezte.

Mind a hárman hallgattak, és csak fejmozdulattal jelezték, hogy nem ismerik. Cochepaille ijedtében katonásan tisztelgett. Madeleine úr az esküdtek és a bíróság felé fordult, és csendes hangon így szólt:

- Esküdt uraim, mentsék fel a vádlottat. Elnök úr, tartóztasson le. Az az ember, akit önök keresnek, nem ő, hanem én vagyok. Én vagyok Jean Valjean.

Mindenki visszafojtotta a lélegzetét. A döbbenés első izgalmát síri csend követte. A teremben afféle vallásos borzongást éreztek, amely megragadja a tömeget, mikor valami nagy esemény történik.

Az elnök arcán azonban részvét és szomorúság tükröződött; futó pillantást váltott az államügyésszel, és halkan néhány szót szólt az ítélőbíráknak. Odafordult a közönséghez, és olyan hangsúllyal, amelyet mindenki megértett, ezt kérdezte:

- Van-e itt orvos?

Az államügyész szólásra emelkedett:

- Esküdt uraim ez a különös és váratlan esemény, amely megzavarja a tárgyalást, bennünk is ugyanolyan érzelmeket kelt, mint önökben, amelyet nem kell ecsetelni. Önök mindnyájan ismerik legalább hírből a tiszteletre méltó Madeleine urat, Montreuil-sur-Mer polgármesterét. Ha van itt orvos a hallgatóságban, akkor csatlakozunk az elnök úrhoz, és kérjük, szíveskedjék gondozásba venni Madeleine urat, és hazavinni a lakására.

Madeleine úr nem engedte, hogy az államügyész befejezze szavait. Szelíd és fölényes hangon félbeszakította. Itt következnek azok a szavak, amiket mondott: itt következnek szó szerint, úgy, amint közvetlenül a tárgyalás után leírta ennek a jelenetnek egyik tanúja, úgy, ahogy még ma, idestova negyven év múltán is a fülébe csengnek azoknak, akik hallották.

- Köszönöm, államügyész úr, nem vagyok őrült. Majd meglátja. Önök már-már nagy hibát követtek el, bocsássák szabadon ezt az embert, én kötelességet teljesítek, én vagyok az a szerencsétlen elítélt. Én vagyok az egyetlen, aki itt tisztán lát, és én az igazságot mondom önöknek. Azt, amit én cselekszem ebben a pillanatban, látja az Isten, aki odafönt van, s ez nekem elég. Itt vagyok, elfoghatnak. Én megtettem minden tőlem telhetőt. Hamis név alatt rejtőzködtem; meggazdagodtam, polgármester lett belőlem; vissza akartam térni a tisztességes emberek közé. Úgy látszik, hogy ez lehetetlen. Nohát, van sok minden, amit nem mondhatok el, nem beszélem el önöknek az élettörténetemet, egyszer majd úgyis megtudják. Megloptam a főtisztelendő püspök urat, ez igaz, megloptam Kicsi Gervais-t, ez igaz. Igazuk volt, mikor azt mondták önöknek, hogy ez a szerencsétlen Jean Valjean nagyon gonosz ember. De talán nem mindenben ő a hibás. Hallgassanak meg, bíró urak; egy olyan embernek, aki olyan mélyre süllyedt, mint én, nincs joga ágaskodni a gondviselés ellen, és tanácsot osztogatni a társadalomnak, de nézzék csak, a gyalázat, amelyből megpróbáltam kimenekülni, ártalmas egy dolog. A gályák gályarabokat termelnek. Ezt szíveskedjenek tudomásul venni. Mielőtt a fegyházba kerültem, szegény parasztember voltam, nem valami értelmes, kissé félkegyelmű; a fegyház megváltoztatott. Bárgyú voltam, gonosszá váltam; fajankó voltam, pokol fajzatja lett belőlem. Később a kegyelem s a jóság megmentett, mint ahogy a szigorúság elveszejtett. De bocsánat, önök nem érthetik meg azt, amit én itt beszélek. A lakásomon a kandalló hamujában megtalálják majd azt az ezüst pénzdarabot, amelyet hét évvel ezelőtt Kicsi Gervais-től elraboltam. Több mondanivalóm nincs. Tartóztassanak le. Istenem! Az államügyész úr fejét rázza, és azt mondja: "Madeleine úr megőrült." Ön nem hisz nekem! Ez lesújtó. Legalább ne ítéljék el ezt az embert! Hogyan? Ezek nem ismernek rám! Szeretném, ha Javert itt volna. Ő, ő ugyan rám ismerne!

Nincs szó, amely ki tudná fejezni, milyen szelíd és szomorú mélabú áradt a szavaiból.

Odafordult a három fegyenchez.

- Nos, én felismerlek benneteket, föl ám! Brevet! Emlékszel?

Elhallgatott, habozott egy pillanatig, aztán folytatta:

- Emlékszel azokra a kockás kötött nadrágtartókra, amiket a fegyházban viseltél?

Brevet-t mintha megrázta volna a döbbenet, és tetőtől talpig riadtan nézett végig rajta. Ő csak folytatta:

- Chenildieu, aki magad nevezted el magadat Je-nie-Dieu-nek, neked mély égési forradás van a jobb válladon, mert egyszer odanyomtad a válladat a szénparázzsal teli melegítőhöz, hogy eltüntesd a T. F. P. betűket,[308] amelyeket azonban még mindig látni. Felelj, igaz ez?

- Igaz - hagyta helyben Chenildieu.

Odafordult Cochepaille-hoz:

- Cochepaille, neked a bal karod csuklója felett lőporral, kék betűkkel be van égetve egy dátum. Ez a dátum az a nap, amelyen a császár Cannes-ban partra szállt: 1815. március 1. Tűrd fel a zubbonyod ujját.

Cochepaille feltűrte az ujját, körös-körül minden tekintet a meztelen karjára szegeződött. Egy csendőr odatartotta a lámpát: a dátum ott volt.

A szerencsétlen férfi odafordult a hallgatóság és a bírák felé, olyan mosollyal, amelyre elfacsarodik a szívük azoknak, akik látták, valahányszor rágondolnak. A diadal mosolya volt ez, a kétségbeesés mosolya volt ez.

- Jól láthatják - szólt -, hogy én vagyok Jean Valjean.

Nem voltak már ebben a teremben sem bírák, sem vádlók, sem csendőrök; csak kimeredt szemek és megindult szívek. Már senki sem emlékezett rá, hogy mi is az a szerep, amelyet itt be kell töltenie; az államügyész elfeledte, hogy vádolni van itt, az elnök, hogy elnökölni van itt, a védő, hogy védeni van itt. Megdöbbentő dolog: egyetlen kérdést sem intéztek hozzá, egyetlen hatósági személy sem avatkozott a dologba. A felséges látványokat jellemzi, hogy minden lelket hatalmukba ejtenek, és hogy minden tanút nézővé változtatnak. Talán senki sem adott számot magának arról, mit érzett; bizonyosan senki sem állapította meg magában, hogy itt valami nagyszerű fényesség lobbant föl előtte; belül mindenki érezte a káprázatot.

Nyilvánvaló, hogy Jean Valjean áll előttük. Ez napnál világosabb volt. Ennek az embernek a megjelenése elegendő volt arra, hogy világosságot derítsen erre az ügyre, amely az előző pillanatban még olyan homályos volt. Anélkül, hogy ezentúl bármiféle magyarázatra lett volna szükség, ez az egész tömeg, mintegy hirtelen kinyilatkoztatás révén, azonnal és egyetlen pillanat alatt megértette ennek a férfinak egyszerű és magasztos történetét, aki feladta magát, hogy ne ítéljenek el helyette mást. A részletek, az ingadozások, a lehetséges apró ellenkezések elvesztek ebben a hatalmasan tündöklő tényben.

Ez a benyomás gyorsan elröppent, de pillanatnyilag ellenállhatatlan volt.

- Nem akarom tovább zavarni a tárgyalást - folytatta Jean Valjean. - Távozom, minthogy nem tartóztattak le. Több elintéznivalóm van még. Az államügyész úr tudja, ki vagyok, tudja, hova megyek, akkor tartóztat le, amikor akarja.

Megindult a kijárat felé. Egy hang sem hallatszott, egyetlen kar sem nyúlt ki, hogy útját állja. Utat nyitottak előtte. Ebben a pillanatban valami megnevezhetetlen szentség áradt el rajta, amelynek hatása alatt a tömeg meghátrál, és utat nyit egy ember előtt. Lassú léptekkel haladt át a tömegen. Sohasem tudták meg, ki nyitotta ki az ajtót, de bizonyos, hogy az ajtó nyitva volt, mikor odaért. Amint odaért, megfordult és így szólt:

- Államügyész úr, mindig rendelkezésére állok.

Aztán a hallgatósághoz fordult:

- Önök mind, mind, akik itt vannak, szánalomra méltónak tartanak engem, ugye? Istenem! Ha arra gondolok, hogy majdnem mit cselekedtem, irigylésre méltónak érzem magamat. Mégis jobban szerettem volna, ha mindez nem történik meg.

Kiment, és az ajtó becsukódott, mint ahogy kinyílt, mert azok, akik valami fenséges cselekedetet hajtanak végre, mindig bizonyosak lehetnek felőle, hogy valaki kezükre jár a tömegben.

Nem egészen egy óra múlva az esküdtek igazmondása minden vád alól felmentette a Champmathieu nevezetű vádlottat; és Champmathieu, akit haladéktalanul szabadlábra helyeztek, álmélkodva távozott, azt hitte, hogy ezek az emberek mind megbolondultak, és nem értett semmit ebből az egész látomásból.

 
 
0 komment , kategória:  HETEDIK KÖNYV A Champmathieu-t  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 2 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 709
  • e Hét: 12911
  • e Hónap: 57983
  • e Év: 1999263
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.