Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
szeretettel
  2011-12-30 11:28:18, péntek
 
  MÁSODIK RÉSZ
Cosette

ELSŐ KÖNYV
Waterloo

I
Mit lát az ember Nivelles-ből jövet

A múlt évben (1861),[311] ragyogó májusi reggelen, egy utas, éppen az, aki ezt a történetet elbeszéli, Nivelles-ből jövet La Hulpe felé igyekezett. Gyalogszerrel. Két sor fa között a széles, kövezett országúton haladt, amely áthullámzott az egymás után következő dombokon, amelyek az utat magasba lendítik és mélybe hajlítják, és olyanok, mint óriási hullámok. Elhaladt Lillois és Bois-Seigneur-Isaac mellett. Nyugatra észrevette Braine-l'Alleud palatetős tornyát, amely felfordított vázához hasonlít. Éppen most hagyott maga mögött valami magaslaton egy erdőt és a keresztút sarkán valami szúrágta akasztófaformát, amelyre ez volt felírva: Régi 4. sz. sorompó, aztán egy kocsmát, amelynek homlokzatán ez a felírás ékeskedett: A négy világtájhoz. Échabeau, különleges kávémérés.

Nyolcad mérföldnyire ezen a kocsmán túl egy kis völgy mélyébe érkezett, ahol víz folydogált a boltív alatt, mely fölött az út húzódott. A ritkás, de élénkzöld facsoportok, amelyek az út egyik oldalán belepik a völgyet, a másikon megritkulnak a mezők felé, és bájosan és szinte rendetlenül húzódnak Braine-l'Alleud irányában.

Jobbra, az út szélén fogadó van, négykerekű kocsi a kapuja előtt, nagy csomó komlókaró, eke, egy csoport száraz bokor az élő sövény mellett, négyszögletes gödörben füstölgő mész, szalmafalú öreg fészer hosszú falán létra. Fiatal lány gyomlál a mezőn, amelyen valószínűleg valamelyik búcsú vásári látványosságának nagy sárga hirdetése lobog a szélben. A fogadó sarkán, egy pocsolya mellett, amelyben egész sereg kacsa úszkál, sáros gyalogösvény vezet a bokrok közé. Az utas rátér erre az ösvényre.

Száz lépéssel tovább - miután elhaladt egy tizenötödik századbeli fal mellett, amelyen egymásnak ferdülő téglákból hegyes oromzat csúcsosodott - boltozatos nagy kőkapu előtt állott meg, amelyen derékszögű oromzat nyugodott, XIV. Lajos-kori komoly stílusban, rajta kétoldalt két kerek, lapos dombormű. Szigorú homlokzat tetézte a kaput: egy merőleges homlokfal majdnem a kapuig ért, és oldalvást derékszögben durván összesarkallott vele. A kapu előtt, a mezőn három borona hevert, amelyeken át egymás hegyén-hátán törtek át a május virágai. A kapu zárva volt. Kétszárnyú rozoga ajtó zárta, amelyen öreg rozsdás kalapács díszlett.

A nap tündöklött; az ágak abban a finom májusi remegésben rezzentek meg, amely mintha inkább a fészkektől, mint a széltől eredne. Egy szorgalmas, nyilván szerelmes kismadár eszeveszetten trillázott egy hatalmas fán.

Az utas lehajolt, és a kapu lábazatának bal oldali kövében valami nagyon bő, kör alakú nyílást vizsgálgatott, amely olyan volt, mint valami homorú félgömb. Ebben a pillanatban kinyíltak az ajtószárnyak, és egy parasztasszony lépett ki.

Megpillantotta az utast, és észrevette, hogy mit nézeget.

- Francia golyó vágta ezt - szólt oda.

És hozzátette:

- Azt, amit ott lát fönt a kapun egy szög mellett, azt egy nagy kartács vágta. A kartács nem ütötte át a fát.

- Mi a neve ennek a helynek? - kérdezte az utas.

- Hougomont - mondta a parasztasszony.

Az utas fölegyenesedett. Néhány lépést tett, és elnézett az élő sövény fölött. A látóhatáron, a fákon át dombot látott, és ezen a dombon olyasvalamit, ami távolról oroszlánhoz hasonlított.

A waterlooi csatatéren volt.



II
Hougomont

Hougomont, gyászos egy hely volt ez, a nehézségek kezdete, az első ellenállás, amellyel Waterloonál találkozott Európának az a nagy favágója, akinek Napóleon volt a neve; az első görcs a fejszecsapás alatt.

Valamikor kastély volt, most már csak major. Hougomont a történelem kutatója szerint Hugomons.[312] Ezt a lovagi kastélyt Hugo, Somerel ura építtette, ugyanaz, aki a hatodik káptalani javadalmat adományozta a villers-i apátságnak.

Az utas betolta az ajtót, könyökével súrolt a boltív alatt egy öreg hintót, és belépett az udvarba.

Az első dolog, ami meglepte ezen a kastélyudvaron, egy tizenhatodik századbeli kapu volt, olyan, mintha árkád lett volna: körülötte minden romba dőlt. Valaminek a monumentális hatása gyakran épp abból származik, hogy már romba dőlt. Az árkád mellett egy falban másik kapu nyílik, IV. Henrik korabeli zárókővel, mögötte gyümölcsöskert fái látszanak. E kapu mellett trágyagödör, kapák és lapátok, néhány taliga, régi kút a vízfogójával és a vaskerekével együtt, ficánkoló csikó, felfuvalkodott pulyka, kápolna, amely fölé kis torony magasodik, a kápolna falához sövény gyanánt laposan odasimuló virágzó körtefa, íme ennek az elfoglalása volt Napóleon álma. Ha el tudta volna foglalni a földnek ezt a csücskét, talán az egész világot meghódította volna. Most tyúkok kapargálnak csőrükkel a homokban. Valami morgást hall az ember; nagy kutya, a fogait vicsorítja, és helyettesíti az angolokat.

Az angolok itt csodálatosak voltak. Cooke gárdistáinak négy százada hét óra hosszat állta egy egész hadsereg elkeseredett támadását.

Hougomont, ha a térképen léptékes tervrajzban nézi meg az ember, épületeivel és bekerített helyeivel együtt szabálytalan négyszöget mutat, amelynek az egyik sarka le van vágva. Ezen a sarkon van a déli kapu, amelyet a közvetlen közelében levő fal védelmez. Hougomont-nak két kapuja van: a déli kapu, vagyis a kastély kapuja, és az északi kapu, vagyis a major kapuja. Napóleon az öccsét, Jérôme-ot[313] küldte Hougomont ellen; a Guilleminot-, Foy- és Bachelu-hadosztályok megtorpantak előtte; majdnem az egész Reille-hadtestet harcba vetették ellene, de kudarcot vallott; Kellermann[314] ágyúgolyói csütörtököt mondtak ezen a heroikus falszögleten. A Bauduin-dandár is gyenge volt ahhoz, hogy északról bevegye Hougomont-t, és a Soye-dandár csak épp hogy rést vágott rajta délről, de nem tudta elfoglalni.

A major épületei az udvart délről szegélyezik. Az északi kapunak egy darabja, amelyet a franciák összetörtek, ott van felakasztva a falon. Négy szál deszka ez, két gerendára fölszegezve, és világosan látni rajtuk a támadás ütötte sérüléseket.

Az északi kapu, amelyet bezúztak a franciák és később bedeszkáztak, hogy pótolják a falra akasztott deszkalapokat, az udvarra nyílik; négyszög alakban van belevágva egy alul kő-, felül téglafalba, amely észak felől zárja az udvart. Egyszerű kocsikapu ez, amilyen minden majorban van, gyalulatlan deszkából, két széles szárnnyal: rajta túl a mezők. Ezért a bejáratért őrületes tusa folyt. Hosszú ideig láttak a kapu félfáján mindenféle véres kézlenyomatokat. Itt ölték meg Bauduint.

A csata orkánja még mindig itt van ebben az udvarban; meglátszik a borzalma benne; a tusa tombolása itt megkövesedett; ez él, ez halódik itt; csak tegnap történt. A falak haldokolnak, a kövek lehullanak, a rések visítanak; a lyukak sebek; a meghajolt és remegő fák mintha erőlködnének, hogy elfussanak.

Ez az udvar 1815-ben sűrűbben be volt építve, mint ma. Azok az épületek, amelyeket azóta leromboltak, kiszögelléseket, szögleteket és derékszögű könyököket alkottak benne.

Az angolok itt torlaszolták el magukat; a franciák behatoltak, de nem tudták megvetni benne a lábukat. A kápolna mellett a kastélynak egy szárnya, az Hougomont lovagi kastély egyetlen megmaradt romja állt beomlottan, azt mondhatnók: feldúltan. A kastélyt bástyának, a kápolnát fedezéknek használták. Itt pusztították egymást. A franciák, akiket mindenfelől lőttek, a falak mögül, a magtárak tetejéről, a pincék mélyéről, minden ablakból, minden szelelőlyukból, minden kőrésből, rozsét hordtak össze, és lángba borították az épületeket és az embereket; a kartácszáporra tűzvésszel vágtak vissza.

A romba dőlt szárnyon, a vasráccsal kosarazott ablakon át téglából épült főépület elpusztult szobái látszanak; az angol gárdisták bújtak meg ezekben a szobákban; a csigalépcső, amely a földszinttől a tetőig fel van tépve, olyan, mint valami összetört csigaház belseje. A lépcső kétemeletes; az angolok, akiket ostrom alá fogtak a lépcsőn, s akik összetorlódtak a legfelső lépcsőfokon, kiverték az alsó fokokat. Ezek azok a széles kék kőtömbök, amelyek egymás hegyén-hátán tornyosulnak a csalánban. Valami tíz lépcsőfok tart még a falban; az elsőn háromágú szigony[315] képe van bevésve. Ezek a hozzáférhetetlen lépcsőfokok szilárdan fekszenek eresztékeikben. Az egész olyan, mint valami fogatlan állkapocs. Két vén fa állt ott; az egyik kiszáradt, a másik a tövében megsebesült, és mindig kizöldül áprilisban. 1815 óta a lépcsőfokok közt tolja ki hajtásait.

A kápolnában mészárolták egymást. A belseje, amely most elcsöndesedett már, furcsa. A vérfürdő óta nem mondtak benne misét. Az oltár mégis megmaradt benne, a durva faoltár, amely a nyerskő falhoz támaszkodik. Négy fala fehérre meszelve, az oltárral szemben ajtó, két kis boltozatos ablak, az ajtó felett fából való hatalmas feszület, a feszület fölött négyszögletes rés, egy nyaláb szénával eltömve, az egyik sarokban a földön ízzé-porrá tört ablakkeret; ilyen ez a kápolna. Az oltár mellett fából faragott, tizenötödik századbeli Szent Anna-szobor van fölszegezve; a gyermek Jézus fejét elvitte egy kartács. A franciák, akik néhány pillanatra elfoglalták a kápolnát, mikor kiszorították őket belőle, felgyújtották. Lángok töltötték be az épületet; olyan volt, mint a kohó; az ajtó égett, a mennyezet égett, a fából faragott Krisztus nem égett. A tűz kikezdte a lábát, amelyből csak a megfeketedett csonkok láthatók, de aztán megállt. Csoda, mondták a paraszti népek. A gyermek Jézus nem volt olyan szerencsés, mint a Krisztus: ellőtték a fejét.

A falak hemzsegnek a felírásoktól. Krisztus lábánál ez a név olvasható: Henquinez. Aztán ezek: Conde de Rio Maior, Marques y Marquesa de Almagro (Habana). [316] Francia nevek is vannak, utánuk felkiáltójel, a düh jeléül. 1849-ben újrameszelték a falat. Ezen aztán a nemzetek sértegetik egymást.

Ennek a kápolnának az ajtajában fölszedtek egy holttestet, amely baltát szorongatott a kezében. Legros hadnagy holtteste volt.

A kápolnából kijövet balra kút tűnik a szemünkbe. Kút kettő is van ebben az udvarban. Az ember azt kérdezi: miért nincs ezen itt vödör és húzó? Azért, mert nem húznak már belőle vizet. Miért nem húznak már belőle vizet? Mert teli van csontvázzal.

Az utolsó ember, aki vizet húzott ebből a kútból, a Guillaume Van Kylsom névre hallgatott. Parasztember volt, Hougomont-ban lakott, és kertészkedett. 1815. június 18-án családja elmenekült, és elbújt az erdőben.

A villers-i apátságot környező erdő több napon és éjszakán át menedéket adott mindezeknek a szerencsétlen szétriasztott lakosoknak. Még ma is bizonyos felismerhető nyomok, például öreg, égett facsonkok jelzik ezeknek az erdők sűrűjében reszkető szegényes táborozásoknak a helyét.

Guillaume Van Kylsom Hougomont-ban maradt, "hogy vigyázzon a kastélyára", és egyik pincében húzta meg magát. Az angolok ott bukkantak rá. Kihúzták a rejtekhelyéről, megkardlapozták, és kiszolgáltatták magukat ezzel a megrökönyödött emberrel. Szomjasak voltak; ez a Guillaume hozott nekik vizet. Ebből a kútból húzta a vizet. Sokan az utolsó kortyot itták itt. Ennek a kútnak, amelyből annyi halott ivott, magának is meg kellett halnia.

A viaskodás után nagy sebbel-lobbal eltemették a halottakat. A halálnak megvan a maga módszere, amivel ingerli a győzelmet, és a dicsőség nyomába küldi a pestist. A tífusz a diadal tartozéka. Ez a kút mély volt, sírbolttá avatták. Beledobtak háromszáz halottat. Talán nagyon is lázas sietséggel. Vajon halott volt valamennyi? A legenda azt mondja: nem. A legenda szerint a temetést követő éjszakán segítségért könyörgő elhaló hangokat hallottak a kútból.

Ez a kút elszigetelten áll az udvar közepén. Három félig kő-, félig téglafal veszi körül három oldalról, amelyek úgy hajlanak köré, mint valami spanyolfal lapjai, és mint valami négyszögletes bástya. A negyedik oldala nyílt. Erről az oldalról merítették a vizet. A hátulsó falban valami idomtalan kerek nyílás, talán ágyúgolyó vágta. Ennek a bástyának mennyezete is volt, amelyből ma már csak a gerendák vannak meg. A jobb oldali fal támasztékának vasalása kereszt alakot mutat. Ha az ember a kút fölé hajol, a szeme valami mély, kitéglázott hengerbe vész bele, amelyet feneketlen sötétség tölt meg. A kút körül a fal tövét csalán verte föl.

Ennek a kútnak a mellső oldalán nincs ott az a széles kék kőlap, amely minden belgiumi kútnak mintegy a párkánya. A kék követ itt gerenda helyettesíti, amelyhez öt vagy hat ormótlan, görcsös és rideg fatuskó támaszkodik: olyanok, mint óriási csontok. Nincs a kútnak sem vödre, sem lánca, sem húzója; de ott van még a kőmedence, amely vízfogónak szolgál. Az esővíz meggyűlik benne, és néha-néha a közeli erdőből egy-egy madár jön oda inni, aztán elrepül.

Ebben a romhalmazban, egy házban, a majorosházban, még laknak. Ennek a háznak az ajtaja az udvarra nyílik. Szép gótikus zárlapja mellett van ezen a kapun egy lóhereleveles vasfogantyú, amely elferdült. Abban a pillanatban, amikor Wilda hannoveri hadnagy megragadta ezt a fogantyút, hogy a majorba meneküljön, egy francia utászkatona egyetlen baltacsapással levágta a kezét.

Annak a családnak, amely a házban lakik, az egykori kertész, Van Kylsom volt a nagyapja, aki már régen meghalt. Ősz hajú asszony ezt mondja az utasnak:

- Én itt voltam. Hároméves voltam. A néném sírt és félt. Elvittek bennünket az erdőbe. Engem a karján vitt az anyám. A földre nyomták a fülüket, úgy hallgatóztak. Én utánoztam az ágyút, és így kiabáltam: bum, bum!

Az udvarnak egyik kapuja, a bal oldali, mint mondottuk, a gyümölcsöskertbe nyílik.

A gyümölcsöskert borzalmas.

Három részből áll, szinte azt lehetne mondani, három felvonásból. Az első rész kert, a második gyümölcsös, a harmadik erdő. Ennek a három résznek közös kerítése van, a bejárat oldalán a kastély és a major épületei, balról élő sövény, jobbról fal, hátul fal. A jobb oldali fal téglából van, a hátulsó fal kőből. Először a kertbe jut az ember. Valamivel alacsonyabban fekszik, be van ültetve ribiszkebokrokkal, felburjánzott benne a gaz, és kockakővel burkolt, kétszeresen kidudorodó korlát, bábokkal szegélyezett roppant földhányás zárja. Nagyúri kert volt ez, a Lenôtre-ot[317] megelőző régi francia stílusban; ma rom és bozót. A korlát oszlopainak tetején gömbök vannak, olyanok, mintha kőből való ágyúgolyók volnának. A korlátnak még negyvenhárom bábja áll a helyén: a többi a fűben hever. Majdnem valamennyit megrepesztette a lövöldözés. Egy összezúzott korlátláb úgy fekszik az alapzaton, mint valami törött láb.

Ebben a kertben - amely alacsonyabban fekszik, mint a gyümölcsös - történt, hogy az első könnyű ezred hat lövészét, akik ide behatoltak és nem tudtak már kimenekülni, beszorították és körülkerítették, mint a medvét a barlangjában, és ezek harcba bocsátkoztak két hannoveri századdal, amelynek egyike karabélyokkal volt felfegyverezve. A hannoveriek felmásztak ezekre a korlátokra, és felülről lőttek. A hat lövész alulról lövöldözött vissza, hatan kétszáz ellen, rettenthetetlenül, nem volt más fedezékük, csak a ribiszkebokrok, és negyedórába került, míg végeztek velük.

Fölmegyünk néhány lépcsőn, és a kertből átjutunk a tulajdonképpeni gyümölcsösbe. Itt, ezen a néhány négyszögölön, ezerötszáz ember hullott el, nem is egészen egy óra alatt. A fal mintha kész volna újrakezdeni a csatát. Itt van még rajta a harmincnyolc lőrés, amit az angolok vágtak különféle magasságban. A tizenhatodik előtt két gránitból való angol síremlék van. Lőrések csak a déli falban vannak; innen jött a fő támadás. Ezt a falat kívülről magas élő sövény takarja el; a franciák odaérkeztek - és abban a hiszemben, hogy nincs itt egyéb, csak az élő sövény -, átmentek rajta, és meglátták azt a falat, azt az akadályt és búvóhelyet, amely mögött ott voltak az angol gárdisták; a harmincnyolc lőrés most egyszerre okádta a tüzet, a kartács és a golyó záporát; és a Soye-dandár összeomlott. Így kezdődött Waterloo.

Mégis elfoglalták a gyümölcsöst. A franciáknak nem voltak létráik, a körmükkel csimpaszkodtak fel. A fák alatt kézitusa folyt. A kert füve vértől ázott. Egy nassaui zászlóaljat, hétszáz embert lőttek itt halomra. A falat, amelyet Kellermann két ütege ostromolt, kívülről megtépte a kartács.

Május havában ez a gyümölcsös éppolyan érzékeny, mint egy másik. Neki is megvannak a maga boglárkái és százszorszépei, a fű magasra nő benne, igáslovak legelnek rajta, kóckötél húzódik egyik fától a másikig, amelyeken szárad a ruha, és amelyek miatt le kell hajolnia annak, aki ott jár; az ember jár-kel ebben a gazosban, és a lába vakondtúrásokba süpped. A fűben megpillant az ember egy kidőlt, heverő, zöldes fatörzset. Blackmann őrnagy ehhez támaszkodott, mikor meghalt. Egy közeli nagy fa alatt esett el Duplat német tábornok, aki a nantes-i ediktum[318] visszavonása miatt kivándorolt francia családból származott. Mindjárt mellette öreg, beteg almafa hajladozik, szalmafonattal és agyagos földdel van bekötözve. Majdnem valamennyi almafa roskadozik a vénségtől. Egy sincs köztük, amelyben ne volna golyó vagy kartácsdarab. Halott fák csontvázai sorakoznak ebben a gyümölcsösben. A varjak odaröpülnek ágaikra, mögöttük erdő, teli ibolyával.

Bauduint megölték, Foy megsebesült, tűzvész, mészárlás, vérfürdő, dühösen egybekeveredett angol vér, német vér és francia vér patakja, holttestekkel telehányt kút, a nassaui ezred és a braunschweigi ezred kiirtása, Duplat eleste, Blackmann eleste, az angol gárdisták megtizedelése, a Reille-hadtest, negyven zászlóaljából húsz francia zászlóalj, háromezer ember, a színe-java hullt el, csupáncsak Hougomont romjai között, levágták, összelőtték, felkoncolták, lepuskázták, megégették őket; és mindezt azért, hogy ma valamelyik paraszt ezt mondhassa az utasnak: "Uram, adjon három frankot, ha akarja, elmagyarázom önnek ezt a waterlooi esetet!"



III
1815. június 18.

Térjünk vissza a múltba, ez az elbeszélőnek egyik joga, és képzeljük bele magunkat az 1815. évbe, valamivel előbbre annál az időnél, amikor a könyvünk első részében elbeszélt esemény kezdődött.

Ha az 1815. június 17-ről 18-ra virradó éjszakán nem esett volna az eső, Európa jövője más lett volna. Néhány esőcseppel több vagy kevesebb törte meg Napóleont. Ahhoz, hogy Waterloo legyen Austerlitz befejezése, a gondviselésnek csak egy kis esőre[319] volt szüksége, és egyetlen felhő, amely az évszakhoz egyáltalán nem illőn átvonult az égbolton, elegendő volt arra, hogy összeomoljon egy világ.

A waterlooi csatát csak fél tizenkettőkor lehetett elkezdeni, és így Blücher időt nyert arra, hogy megérkezhessek. Miért? Mert a föld fel volt ázva. Várni kellett egy keveset, míg felszárad, hogy a tüzérség mozoghasson.

Napóleon tüzértiszt volt, és ez megérzett rajta. Ez a csodálatos hadvezér alapjában véve az az ember volt, aki az aboukiri csatáról[320] a Direktóriumhoz intézett jelentésében ezt írta: "Volt olyan ágyúgolyónk, amelyik hat embert ölt meg." Minden csatatervének gerince a tüzérség. A győzelem kulcsa az, hogy a tüzérség egy adott pontra legyen összpontosítva. Az ellenséges hadvezér haditervét úgy tekintette, mint valami várat, és rommá lőtte. A gyenge pontot kartáccsal árasztotta el; csatáit az ágyúval szövögette és bontogatta. Volt a lángelméjében is valami tüzéri vonás. Áttörni a négyszögeket, szétrobbantani az ezredeket, megszaggatni a vonalakat, összemorzsolni és szétszórni a tömegeket, az ő szemében ez volt minden, odacsapni, odacsapni, odacsapni szakadatlanul, és ezt a feladatot az ágyúgolyóra bízta. Félelmetes módszer, amely lángelméjével karöltve, tizenöt éven át legyőzhetetlenné tette a háborús viaskodásnak ezt a sötét bajnokát.

1815. június 18-án annál inkább számított a tüzérségére, mert számbeli fölényben volt. Wellingtonnak csak százötvenkilenc ágyúja volt, Napóleonnak kétszáznegyven.

Tegyük fel, hogy a föld száraz, hogy a tüzérség mozoghat, akkor a csata reggeli hat órakor kezdődött volna. Két órakor megnyerte volna és bevégezte volna a csatát, három órával a poroszok sorsdöntő megérkezése előtt.

Mennyi hiba terheli Napóleont ennek a csatának az elvesztése miatt? Vajon a hajótörést a kormányosnak kell-e tulajdonítani?

Vajon Napóleon nyilvánvaló testi hanyatlását súlyosbította-e ebben a korban bizonyos belső meggyengülés? Vajon a húszévi háborúskodás a pengét is úgy elkoptatta, mint a hüvelyt, a lelket is, mint a testet? Vajon sajnálatra méltó módon megérzett már a kiöregedett katona a hadvezérben? Vajon, egyszóval, ez a lángelme elhomályosult-e, amint sok tekintélyes történetíró hiszi? Vajon őrjöngeni kezdett-e, hogy maga előtt is álcázza megrokkanását? Vajon kezdett meginogni, mert megérezte, mennyire elhibázott ez a kaland? Vajon nem ismerte föl a veszedelmet, ami súlyos hiba egy hadvezérben? Vajon az anyagi valóságot alakító olyanfajta nagy emberekben, akiket a cselekvés óriásainak lehet nevezni, van olyan időszak, amikor a lángelme rövidlátóvá lesz? Az öregség nem ejti rabul az eszme lángelméit; a Dantéknak és Michelangelóknak az öregedés annyi, mint növekedés; vajon a Hannibáloknak és a Bonapartéknak visszafejlődés? Vajon Napóleon elvesztette közvetlen érzékét a győzelem iránt? Vajon nem ismerte fel már a zátonyt, nem fedezte föl a csapdát, nem tudta megkülönböztetni a mélységek szakadékos peremét? Nem tudta megszimatolni a katasztrófákat? Ő, aki valamikor ismerte a diadal minden útját, és aki villámos kocsija tetejéről fölényes ujjal mutatta meg, vajon most olyan szerencsétlenül megriadt, hogy a szakadékokba vezeti légióinak zúgó áradatát? Vajon negyvenhat éves korára valamiféle tomboló őrület szállta meg? Vajon a végzetnek ez a titáni kocsisa már nem volt egyéb nagyszerű kalandornál?

Más véleményen vagyunk.

Csataterve egyhangú vélemény szerint mestermű volt. Nekivágni egyenesen a szövetségesek derékhadának, rést ütni az ellenségen, kettészakítani, a hadsereg angol felét Halra, porosz felét Tonges-ra visszavetni, Wellingtont és Blüchert elvágni egymástól, elfoglalni Mont-Saint-Jeant, hatalmába keríteni Brüsszelt, belefojtani a németet a Rajnába és az angolt a tengerbe. Napóleon számára ezt jelentette ez a csata. Hogy aztán mi lesz, majd meglátja.

Magától értetődik, hogy nem szándékozunk megírni itt Waterloo történetét; annak a drámának, amelyet elbeszélünk, egyik döntő fontosságú jelenete ehhez az ütközethez fűződik; de ennek a történelme nem a mi tárgyunk; ennek a történetét különben megírta, mégpedig mesterien megírta,[321] egy szempontból Napóleon, más szempontból egész sereg történetíró.[322] Felőlünk hadd kapjanak hajba a történetírók, mi csak távoli tanúk vagyunk; olyan utas, aki a síkságon jár, olyan kutató, aki lehajlik az embertesttel átgyúrt földre, és a látszatokat talán valóságnak veszi, nincs jogunk a tudomány nevében szembeszállni a tényeknek azzal az összességével, amelyben kétségtelenül sok a káprázat, ehhez nincs meg sem a katonai hozzáértésünk, sem a hadászati illetékességünk, ami feljogosítana valami rendszeralkotásra; szerintünk a véletlenségek láncolata irányította Waterloonál a két hadvezért; és amennyiben a végzetről van szó, erről a titokzatos vádlottról, éppúgy ítélünk, mint a nép, ez a naiv ítélőbíró.



IV
A

Azoknak, akik pontosan el akarják képzelni a waterlooi ütközetet, nincs egyéb dolguk, mint hogy gondolatban nagy A betűt írjanak a földre. Az A betűnek bal szára a nivelles-i út, jobb szára a genappe-i út, az A összekötő vonala az Ohain-Braine-l'Alleud-i út. A csúcspontja Mont-Saint-Jean, ott áll Wellington; az első bal talppont Hougomont, ott áll Reille, Jérôme Bonapartéval; a jobb talppont Belle-Alliance, itt áll Napóleon. Valamivel ama pont felett, ahol az A húrja odaér és szeli a jobb szárát, ott van Haie-Sainte. Pontosan ennek a húrnak közepén van az a pont, ahol a csata utolsó szava[323] elhangzott. Ide helyezték el az oroszlánt, a császári gárda páratlan hősiességének önkéntelen szimbólumát.

Az a háromszög, amelyet az A felső fele, vagyis a két szár és a húr zár be, a mont-saint-jeani fennsík. Az egész csata küzdelem volt ezért a fennsíkért.

A két hadsereg szárnyai a genappe-i és nivelles-i úttól jobbra és balra álltak; d'Erlon szemben állt Pictonnal,[324] Reille[325] szemben állt Hill-lel.[326] Az A csúcsa mögött, a mont-saint-jeani fennsík mögött van a soignes-i erdő.

Magát a síkot hatalmas hullámos terepnek kell elképzelni; minden hajlat magasabb, mint az előbbi, és minden hullámzás emelkedik Mont-Saint-Jean felé, és ott minden az erdőbe torkollik.

Két ellenséges csapat a csatamezőn olyan, mint két birkózó. Birkózás ez. Az egyik le akarja teperni a másikat. Az ember mindenbe belekapaszkodik; egy-egy bokor támasztópont; egy falsarok mellvéd; ha nincs egy kis sánc, amire támaszkodjék, egy egész ezred meghátrál; a síkság ereszkedése, a terep változatossága, egy véletlenül keresztbe futó ösvény, egy erdő, egy bevágás - mindenütt megveti a lábát az a kolosszus, amit hadseregnek neveznek, és megállíthatja a hátrálását. Aki kiszorul a csatatérről, az vereséget szenvedett. Ezért a felelős hadvezér tartozik megvizsgálni a legkisebb facsoportot, és számba venni a legkisebb hajlatot is.

A két hadvezér figyelmesen tanulmányozta a mont-saint-jeani síkságot, amelyet ma waterlooi síkságnak neveznek. Wellington, okos előrelátással, már egy évvel előbb megvizsgálta, mint esetleges nagy csata színterét. Ezen a terepen és ebben a mérkőzésben június 18-án Wellingtoné volt a kedvező oldal, Napóleoné a kedvezőtlen. Az angol hadsereg a magaslaton volt, a francia hadsereg lent.

Fölösleges volna itt felvázolni Napóleon alakját, lóháton, távcsővel a kezében: a ressomme-i magaslaton, 1815. június 18-ának hajnalán. Mielőtt megmutatnók, mindenki látta már. Ez a nyugodt arc a brienne-i iskolából[327] való kis kalap árnyékában, ez a zöld egyenruha, a fehér hajtóka, amely eltakarja rendjeleit, szürke köpenye, amely eltakarja vállrojtjait, a mellénye alól kibukkanó vörös szalag[328] vége, a bőrnadrág, fehér lova, bíbor bársony, sarkaiban koronás N-ekkel és sasokkal hímzett takaróval, hosszú szárú lovaglócsizmái a selyemharisnya felett, ezüstsarkantyúi, marengói kardja, az utolsó cézárnak ez az alakja ott tornyosul mindenki képzeletében, és egyesek lelkes magasztalása, másoknak szigorú tekintete fogja körül.

Ez az alak hosszú ideig vakító fényben úszott; ezt bizonyos legendás titkolózásnak köszönhette, amelyet a héroszok legnagyobb része kifejt, és amely többé-kevésbé hosszú ideig mindig elfátyolozza az igazságot; de már itt a rideg történelem és a teljes világosság.

Ez a világosság a történelem, a kérlelhetetlen; megvan benne az a furcsa isteni vonás, hogy noha csupa fény, és éppenséggel azért, mert fény, gyakran árnyékot vet oda, ahol az ember sugárzást látott; ugyanabból az emberből két különböző jelenséget alkot, és az egyik megtámadja a másikat, lebírja, és a zsarnok sötétsége viaskodik a hadvezér ragyogásával. Innen fakad a helyesebb mérték a népek végleges értékelésében. Babilon megfenyítése csorbítja Nagy Sándor hírnevét; Róma leigázása csorbítja Caesar hírét; Jeruzsálem elpusztítása csorbítja Titus hírét. A zsarnokság nyomon követi a zsarnokot. Szerencsétlensége az embernek, ha olyan sötétséget hagy maga után, amely az ő alakját ölti magára.



V
A csaták quid obscurumja

Ennek az ütközetnek első szakaszát mindenki ismeri; zavaros, bizonytalan, ingadozó, veszedelmes kezdet mind a két hadseregre nézve, de az angolokra nézve inkább, mint a franciákra.

Egész álló éjszaka esett; a földet feldúlta az ár; a víz itt is, ott is meggyűlt a síkság mélyedéseiben, mint holmi medencékben; bizonyos pontokon a vonatcsapat fogatai tengelyig süppedtek bele; az előfogatok hevederje folyékony sártól csöpögött; ha a búza és a rozs, amit ezeknek a rohanó szekereknek a tömege ledöntött, nem tömte volna be a kerékvágásokat, és nem párnázta volna ki az utat a kerekek alatt, akkor különösen a Papelotte felé eső völgyekben minden közlekedés lehetetlen lett volna.

A mérkőzés későn kezdődött; Napóleonnak, mint kifejtettük, az volt a szokása, hogy kezében tartja az egész tüzérséget, mint valami pisztolyt, és az ütközetnek hol erre, hol amarra a pontjára céloz vele; meg akarta várni, míg a befogott ütegek szabadon roboghatnak és vágtathatnak. Ehhez az kellett volna, hogy kibújjék a nap, és felszárítsa a földet. De a nap nem bújt ki.[329] Ez már nem az austerlitzi találkozó volt. Mikor az első ágyúlövés eldördült, Colville angol tábornok az órájára pillantott, és megállapította, hogy tizenegy óra harmincöt perc.

A küzdelmet az Hougomont-nál álló francia balszárny indította meg lendülettel, mégpedig talán nagyobb lendülettel, mintsem a császár szerette volna. Ugyanekkor Napóleon a középet támadta, úgyhogy rávetette Quiot dandárját Haie-Sainte-re, Ney pedig a francia jobbszárnyat dobta az angol balszárnyra, amely Papelotte-ra támaszkodott.

Az hougomont-i támadás egy kicsit cselfogás volt; úgy tervezték, hogy odacsalják Wellingtont, elhajlítják balra. Ez a terv sikerült volna, ha a négy angol gárdaszázad és a Perponcher-hadosztály derék belgái nem tartották volna szilárdan állásukat, ennélfogva Wellington, ahelyett, hogy odahalmozta volna erőit, megelégedett azzal, hogy segítségül mindössze még négy gárdaszázadot és egy braunschweigi zászlóaljat küldött.

A francia jobbszárny támadása Papelotte ellen volt a legfontosabb; összezúzni az angol balszárnyat, elvágni a brüsszeli utat, eltorlaszolni az esetleges megérkező poroszoknak a felvonulási útját, elfoglalni Mont-Saint-Jeant, visszaszorítani Wellingtont Hougomont-ra, innen Braine-l'Alleud-re, innen Halra, ez hibátlanul világos volt. Néhány apró esemény leszámításával ez a támadás sikerült. Papelotte-ot elfoglalták; Haie-Sainte-et bevették.

Megjegyzendő részlet. Az angol gyalogságban, különösen a Kempt-dandárban sok volt az újonc. Ezek a fiatal katonák a mi félelmetes gyalogságunk ellenében bátran megálltak a helyüket; gyakorlatlanságuk ellenére is rettenthetetlenek voltak a mérkőzésben; különösen mint lövészek tettek kitűnő szolgálatot; a lövészkatona kissé magára van utalva, tehát úgyszólván önmagának tábornokává lesz; ezek az újoncok bizonyos franciás leleményességet és elszántságot tanúsítottak. Ebben az újdonsült gyalogságban volt lendület. Ez nem volt ínyére Wellingtonnak.

Haie-Sainte bevétele után a csata ingadozott.

Ezen a napon, déltől délután négy óráig valami homályos időköz van; ennek a csatának a közepe úgyszólván kibogozhatatlan és éppolyan homályos, mint az egész ütközet. Szürkület üli meg. Ebben a ködben hatalmas hömpölygést lát az ember, örvénylő káprázatot, az akkori háborúnak ma már alig ismeretes kellékét, lószőrforgós prémes csákókat, röpködő tarsolyokat, keresztbe vetett bivalybőr szíjazatokat, gránáttáskákat, huszárdolmányokat, ezerarcú vörös csizmákat, sujtásos nehéz csákókat, a skarlátvörös angol gyalogsággal összekeveredett majdnem fekete braunschweigi gyalogságot, az angol katonákat, akiknek a válluk szélén vállrojt gyanánt fehér, kör alakú, duzzadó vállpárna van, hannoveri könnyű lovasokat, hosszúkás, rézálladzós, vörös sörényes bőrsisakjukkal, meztelen térdű, kockás szoknyájú skótokat, gránátosaik hatalmas fehér lábszárvédőit, Salvatore Rosa[330] ecsetjére méltó csataképeket, nem pedig Gribeauval[331] követelte harcvonalakat.

Minden ütközetben mindig támad egész sor zűrzavar. Quid obscurum, quid divinum.[332] Minden történetíró leginkább azt a vonalat rajzolja ki, amely ebben az összevisszaságban kedvére van. Bármilyen a tábornokok haditerve, a fegyveres tömegek összecsapásában van valami kiszámíthatatlan hömpölygés; a mérkőzésben a két vezér két terve összecsap, és eltorzítja egymást. A csatatérnek egyik pontja több harcost emészt, mint a másik, mint azok a többé vagy kevésbé szivacsos talajok, amelyek többé vagy kevésbé gyorsan szívják fel a rájuk öntött vizet. Amoda több katonát kell vetni, mint amennyit akart volna. Előre nem látott erőpazarlás. A harcvonal hullámzik és kígyózik, mint valami fonal, a vérpatakok következetlenül folynak, a hadseregek arcvonalai hullámzanak, az előrenyomuló vagy visszavonuló ezredek ék alakban kihegyesednek, vagy öböl gyanánt betüremlenek, mindezek a tömbök szakadatlanul mozognak, egyik a másik előtt; ahol a gyalogság volt, oda tüzérség vonul fel; ahol tüzérség volt, oda most lovasság rohan; a zászlóaljak, mint a füst. Itt volt valami, keresed, eltűnt; a világos foltok máshová tolódnak; a sötét türemlések előrenyomulnak és visszaözönlenek; valamiféle kísérteties szél hajtja, visszazúdítja, megduzzasztja és szétszórja ezeket a tragikus tömegeket. Mi az ütközet? Hullámzás. Egy matematikai tervnek a mozdulatlansága egyetlen pillanatot fejez ki, nem pedig egész napot. Egy csata megfestéséhez a leghatalmasabb festők kellenek, akiknek a káosz ott van az ecsetjükben; Rembrandt alkalmasabb rá, mint Van der Meulen.[333] Van der Meulen délben pontos, három órakor már hazudik. A mértan csal; csak az orkán igaz. Ez adja a jogot Folard-nak,[334] hogy ellentmondjon Polybiosnak.[335] Tegyük hozzá, hogy van egy bizonyos pillanat, amikor a csata csetepatévá fajul, szétforgácsolódik, és megszámlálhatatlan apró eseménnyé hull szét, amelyek, hogy magának Napóleonnak a kifejezését használjuk, "inkább az ezredek életrajzához tartoznak, mint a hadsereg történetéhez". A történetírónak ebben az esetben nyilvánvaló joga az összefoglalás. Ő csak a küzdelem lényeges körvonalait foghatja meg, és nem adatott meg egyetlen elbeszélőnek sem, bármily lelkiismeretes, hogy teljes tökéletességgel lerögzítse annak a borzalmas zűrzavarnak az alakját, amit csatának neveznek.

Bár ez minden nagy fegyveres összecsapásra igaz, különösen alkalmazható Waterloora.

Mindazonáltal délután, egy bizonyos időpontban, a csata határozott alakot öltött.



VI
Délután négy óra

Négy óra tájban az angol hadsereg helyzete súlyos volt. Az orániai herceg[336] vezényelte a derékhadat, Hill a jobbszárnyat, Picton a balszárnyat. Az orániai herceg szenvedélyesen és rettenthetetlenül kiáltott oda a hollandusoknak és belgáknak: - Nassau, Braunschweig! Csak előre! - Hill meggyöngült, Wellingtonra támaszkodott, Picton elesett. Éppen abban a pillanatban, mikor az angolok elragadták a franciáktól a 105. sorezred zászlaját, francia golyó fején találta és megölte az angol Picton tábornokot. Wellingtonnak a csatában két támaszpontja volt, Hougomont és Haie-Sainte; Hougomont még tartotta magát, de égett; Haie-Sainte-et elfoglalták. Abból a német zászlóaljból, amely védelmezte, csupán negyvenkét ember maradt életben; öt kivételével valamennyi tiszt elesett, vagy fogságba került. Háromezer harcost mészároltak le ezen a szérűn. Egy angol gárdista őrmester, Anglia ökölvívóbajnoka, akit bajtársai sebezhetetlennek tartottak, ott esett el egy kis francia dobos kezétől. Baringot kiszorították, Altent lekaszabolták. Több zászló elveszett, egyebek közt az Alten-hadosztályé és a lüneburgi zászlóaljé, amelyet a Zweibrücken hercegi család egyik tagja emelt. A szürke skótok megsemmisültek, Ponsomby hatalmas szál dragonyosait összeaprították. Ezt a vitéz lovasságot összetiporták Bro lándzsásai és Travers vértesei; ezerkétszáz lóból már csak hatszáz volt; három alezredesből kettőt leterítettek, Hamilton megsebesült, Matert megölték, Ponsomby elesett, hét lándzsadöfés fúrta át. Gordon halott, March halott. Két hadosztály, az ötödik és a hatodik megsemmisült.

Hougomont-ba benyomultak, Haie-Sainte-et elfoglalták, már csak egy pont volt, a közép. Ez a pont még mindig tartotta magát. Wellington megerősítette. Odarendelte Hillt, aki Merbe-Braine-ben volt, odarendelte Chassét, aki Braine-l'Alleud-ben volt.

Az angol hadsereg közepe - amely kissé homorú volt, nagyon sűrű és nagyon tömör - erős állásban volt. A mont-saint-jeani fennsíkot foglalta el, háta mögött volt a falu, és előtte a lejtő, ami akkor meglehetősen meredek volt. Hátát annak az erős kőháznak vetette, amely ebben a korban a nivelles-i földesúr birtoka volt, és amely az utak kereszteződését jelzi, oly hatalmas tizenhatodik századbeli kőtömeg, hogy az ágyúgolyók nem tudtak kárt tenni benne, visszapattantak róla. A fennsíkon körös-körül az angolok itt is, ott is kivágták a sövényt, lőréseket vágtak a galagonyabokrokba; ágyúk torkát illesztették a faágak közé, a bokrokat bástyásra nyestek. Tüzérségük a bozótban rejtőzködött. Ezt az alattomos munkát, amire kétségtelenül jogot ad a háború, amely megengedi a cselfogásokat, oly kitűnően végezték, hogy Haxo, akit a császár reggel kilenc órakor elküldött, hogy kémlelje ki az ellenséges ütegeket, semmit sem látott belőlük, és azzal a hírrel jött vissza Napóleonhoz, hogy nincs semmi akadály azon a két torlaszon kívül, amelyek a nivelles-i és genappe-i utat elzárják. Ebben az időben a gabona éppen magas volt; a fennsík peremén a Kempt-dandár egy zászlóalja, a karabélyokkal fölfegyverzett kilencvenötödik zászlóalj, ott hasalt a magas rozsban.

Ekként az angol-holland hadsereg közepe, így biztosítva és megerősítve, kedvező állásban volt.

Ennek az állásnak a veszedelme a soignes-i erdő volt, amely akkor határos volt a csatatérrel, s amelyet a Groenendael és a Boitsfort tavak szeltek át. Ha egy hadsereg erre hátrált, fel kellett bomlania; az ezredek itt azonnal szétszóródtak volna. A tüzérség beleveszett volna a mocsarakba. A visszavonulás errefelé, több szakértő véleménye szerint - igaz viszont, hogy ezt mások kétségbe vonják -, fejvesztett meneküléssé fajult volna.

Wellington megerősítette ezt a központi állást Chassé egy dandáréval, amelyet a jobbszárnyról vont el, és Wincke egy dandárával, amelyet a balszárnyról vont el, továbbá a Clinton-hadosztállyal. Angoljainak, a Halkett-ezrednek, a Mitchell-dandárnak, a Maitland-gárdistáknak mellvédül és bástyául odaadta a braunschweigi gyalogságot, a nassaui segédcsapatot, Kielmannsegg hannoverjeit és Ompteda németjeit. Ezzel huszonhat zászlóalj volt a kezében. A jobbszárny, mint Charras mondja, a közép mögé volt hajlítva. Egy hatalmas üteget homokzsákok álcáztak azon a tájon, ahol ma az a valami áll, amit "waterlooi múzeum"-nak neveznek. Wellingtonnak rendelkezésére álltak ezenfelül a terep egyik türemlésében a Somerset-gárda[337] dragonyosai, ezernégyszáz lovas. Ez volt a második fele ennek a méltán híres lovasságnak. Ponsombyt megsemmisítették, megvolt még Somerset.

Az üteg - ha tökéletesen állítják fel, valóságos erődítmény lett volna - ott állt egy kertnek alacsony fala mögött; nagy sietve homokzsákok burkolatával és széles földsánccal takarták el. Ez a védőmű nem volt készen; nem volt idejük sánckarókkal körültűzdelni.

Wellington nyugtalanul, de közömbösen ült a lován, és így maradt egész nap ebben a helyzetben, valamivel a régi mont-saint-jeani malom előtt, amely ma is megvan, egy szilfa alatt, amelyet később egy angol, vandál lelkesedésében, kétszáz frankért megvásárolt, kifűrészeltetett és magával vitt. Wellington itt fagyosan hősies volt. Az ágyúgolyók záporoztak. Gordon szárnysegéd ott esett el mellette. Lord Hill odamutatott egy felrobbanó lövedékre, és így szólt hozzá: - Mylord, mik a rendelkezései, és milyen parancsokat hagy, ha itt megöleti magát? - Hogy úgy tegyenek, mint én. - felelt Wellington. Clintonnak lakonikusan ezt mondta: - Ki kell tartani az utolsó emberig. - Az ütközet szemlátomást rosszra fordult. Wellington rákiáltott talaverai, vittoriai és salamancai[338] régi bajtársaira: - Boys![339] Hát eszetekbe jutna a hátrálás? Gondoljatok az öreg Angliára!

Négy óra tájban az angol vonal hátrafelé tolódott. Egyszerre a fennsík gerincén csak tüzérséget és lövészeket lehetett látni, a többi mind eltűnt; az ezredek, amelyeket megszalasztottak a francia lövedékek és ágyúgolyók, a fennsík végébe torlódtak, amelyet még ma is átszel a mont-saint-jeani major mellékösvénye, megindult a visszavonulás, az angol csapatvonal bomladozott, Wellington hátrált. - Kezdődik a visszavonulás! - kiáltott fel Napóleon.



VII
Napóleon jókedvű

A császárt valami helyi bántalom kínozta, s bár nehezére esett a lovaglás, sohasem volt olyan jókedvű, mint ezen a napon. Őkifürkészhetetlensége reggel óta mosolygott. 1815. június 18-án ez a mély, ez a márvánnyal leplezett lélek vakítón sugárzott. Az a férfiú, aki komor volt Austerlitznél, vidám volt Waterloonál. A sors választott áldozatai elkövetnek ilyen értelmetlenségeket. Örömeink borúból szövődnek. A legfelségesebb mosoly az Istené. Ridet Caesar, Pompeius flebit[340] - mondták a legio fulminatrix katonái. Pompeius ez alkalommal nem fog sírni, de annyi bizonyos, hogy Caesar máris nevetett.

Tegnap éjjel egy órakor Bertrand-nal lóháton kikémlelte a viharban és az esőben a Rossomme-mal szomszédos dombokat, elégedetten nézte az angol tábortüzek hosszú vonalát, amely beragyogta az egész látóhatárt Frischemont-tól Braine-l'Alleud-ig, s úgy érezte, hogy a végzet, amelyet meghatározott napra iderendelt erre a waterlooi mezőre, pontos volt; megállította a lovát, kis ideig mozdulatlan maradt, elnézte a villámlást, hallgatta a mennydörgést, és hallották, amint ez a fatalista a sötétben ezeket a titokzatos szavakat ejtette ki: "Egyetértünk." Napóleon tévedett, már nem értettek egyet.

Egy percet sem aludt, ennek az éjszakának minden pillanata valami örömet hozott neki. A nagy gárda egész vonalán végigment, és itt is, ott is megállt, hogy szót váltson az őrszemekkel. Fél háromkor, az hougomont-i erdő mellett, menetelő oszlop lépéseit hallotta; egy pillanatig Wellington visszavonulására gondolt. Odaszólt Bertrand-nak: - Ez az angol hátvéd, amely fölszedte a sátorfáját, és visszavonul. Elfogom azt a hatezer angolt, akik most érkeztek Ostendébe. - Nem fogyott ki a szóból; újra eláradt rajta a március elsejei partraszállás lendülete, amikor a tábornagynak megmutatta a Juan-öböl lelkes parasztjait,[341] és felkiáltott: - Nos hát, Bertrand, máris itt az erősítés! A 17-ről 18-ra virradó éjjel Wellingtont gúnyolta: - Ezt a kis angolt meg kell leckéztetni - mondta Napóleon. Az eső még jobban nekieredt; miközben a császár beszélt, az ég egyre dörgött.

Hajnali fél négykor szegényebb lett egy illúzióval; a felderítésre kiküldött tisztek jelentették neki, hogy az ellenség nem mozog. Semmi sem moccan; egyetlen tábortüzet sem oltottak ki. Az angol hadsereg aludt, mélységes csend borult a földre, semmi más zaj nem hangzott, csak az ég zengett. Négy órakor a kémek parasztot hurcoltak elé; ez a paraszt vezetőül szegődött egy angol lovasdandárhoz, valószínűleg a Vivian-dandárhoz, amely a szélső balszárnyon Ohain falunál foglalt állást. Öt órakor két belga katonaszökevény jelentette, hogy elhagyták az ezredüket, és hogy az angol hadsereg várja a csatát. - Annál jobb! - kiáltott fel Napóleon. - Jobban szeretem tönkreverni őket, mint visszaszorítani.

Reggel a plancenoit-i út kanyarulatának ereszkedőjén leszállt lováról a sárba, Rossomme a majorból konyhaasztalt és parasztszéket hozatott, leült, egy köteg szalma volt a szőnyege, kiterítette a csatatér térképét az asztalon, és odaszólt Soult-nak: - Szép sakktábla!

Az éjszakai esőzések következtében az élelmiszeres szekerek megrekedtek a felázott utakon, és nem tudtak megérkezni reggelre, a katonák nem aludtak, átáztak és éhesek voltak; ez nem akadályozta Napóleont abban, hogy vidáman oda ne kiáltson Neynek: - Kilencven százalék valószínűséggel mienk a siker! - Nyolc órakor reggelit hoztak a császárnak. Meghívott néhány tábornokot. Reggelizés közben beszélték meg, hogy Wellington előtte való este bálban volt Brüsszelben Richmond hercegnőnél, és Soult, ez a durva harcos, akinek olyan arca volt, mint egy érseknek, megjegyezte: - A bál ma van. - A császár tréfálkozott Neyvel, aki ezt mondta: - Wellington nem lesz olyan buta, hogy megvárja felségedet. - Különben ez volt a modora. - Szívesen tréfálkozott - mondja Fleury de Chaboulon.[342] - Jellemének fő vonása a tréfálkozó jókedv - mondja Gourgaud.[343] - Csupa vidámság volt, inkább furcsa, mint szellemes vidámság - mondja Benjamin Constant.[344] Érdemes elmondani egyet-mást az óriásnak efféle tréfálkozásairól. Ő nevezte el gránátosait "dörmögők"-nek; meg-megcsípte fülüket, megrángatta a bajuszukat. - A császár mindig csak bolondozott velünk - mondta egyikük. A titokzatos átkelésen Elba szigetéről Franciaországba február 27-én, nyílt tengeren a Zéphir francia hadihajó találkozott az Inconstant hajóval, amelyen Napóleon rejtőzködött, és híreket kért az Inconstant-tól Napóleon felől; mikor a császár, akinek ebben a pillanatban is méhekkel hímzett fehér-piros rózsa volt a kalapján, amelyet Elba szigetén vett volt, nevetve kapta kezébe a szócsövet, és maga felelt: - A császár jól érzi magát. - Aki így nevet, bizalmas lábon áll az eseményekkel. Napóleonból a waterlooi reggeli alatt többször kitört ez a kacagás. A reggeli után negyedóráig elgondolkodott, aztán két tábornok leült a szalmakötegre, tollat fogtak a kezükbe, papírlapot fektettek a térdükre, és a császár tollba mondta nekik a hadparancsot.

Kilenc órakor, abban a pillanatban, amikor a francia hadsereg öt oszlopban megindult, kibontakozott a dandárok között a tüzérség, a hadosztályok két vonalban, élükön a zene, amely harci indulót játszott, peregtek a dobok, és harsogtak a trombiták, hatalmasan, szélesen, vidáman, sisakok, kardok és szuronyok tengere a látóhatáron, a császár megindultan kiáltott fel kétszer is: - Nagyszerű! Nagyszerű!

Kilenc órától fél tizenegyig, szinte hitehetetlen, az egész hadsereg állást foglalt, és hat sorba rendeződött, hat V betűt alkotott; hogy a császár kifejezését idézzük. Valamivel a csatarend felállítása után, abban a vihar kezdetét jelző mélységes csendben, amely megelőzi az ütközetet, mikor látott elvonulni három üteget, amelyet az Erlon, Reille és a Lobau hadtestek tizenkét ütegéből vontak el az ő parancsára, azzal a rendeltetéssel, hogy kezdje meg az ütközetet Mont-Saint-Jean bombázásával, a nivelles-i és a genappe-i utak kereszteződésénél, a császár rácsapott Haxo vállára, és odaszólt neki:

- Szép huszonnégy kislány, tábornok, mi?

A siker felől biztos volt, mosollyal bátorította az első hadtest utászszázadát, amikor elvonult előtte: ennek azt a parancsot adta, hogy torlaszolja el magát Mont-Saint-Jeanban, rögtön a falu elfoglalása után. Ezt a tartós vidámságot csupán egy fölényes szánakozó mondás árnyékolta: mikor balról, azon a tájon, ahol ma egy nagy sírhalom emelkedik, meglátta tömörülni pompás lovaikon a csodálatos szürke skótokat, ennyit mondott: - Kár értük.

Aztán lóra szállt, elvágtatott Rossomme elé, és megfigyelőhelyül egy keskeny gyepes dombhátat választott ki a genappe-brüsszeli úttól jobbra, amely második állomása volt a csata folyamán. Harmadik állomása este hétkor, Belle-Alliance és Haie-Sainte között félelmetes volt; meglehetősen magas domb ez, ma is megvan; mögötte a gárda sorakozott a sík egy hajlatában. E magaslat körül egészen Napóleon közelébe pattantak vissza az ágyúgolyók az országút kövezetéről. Mint Brienne-nél, itt is feje körül fütyültek a golyók és a kartácsdarabok. Körülbelül azon a tájon, ahol a lova lábai állottak, összeszedtek málladozó ágyúgolyókat, régi kardpengéket és eltorzult, rozsdamarta lövedékeket. Scabra rubigine.[345] Néhány évvel ezelőtt kiástak egy hatvanfontos gránátot, amely még meg volt töltve, a gyújtója azonban tövig letört. Ezen az utolsó állomásán mondta a császár vezetőjének, Lacoste-nak,[346] aki minden kartácslövésre megfordult, és el akart bújni a császár mögött: - Hülye! Szégyelld magad, még majd hátulról lőnek le. - E sorok írója maga is megtalálta ennek a magaslatnak puha földjében, amikor a homokban kotorászott, egy bomba nyakának negyvenhat év rozsdájától elvásott maradványait és ócska vasdarabokat, amelyek úgy törtek össze az ujjai közt, mint a bodzafa vesszői.

A változatos lejtős hullámos síkság, ahol Napóleon és Wellington összecsapott, nincs már meg, mindenki tudja, nem olyan már, mint 1815. június 18-án volt. Mivel erről a gyászos mezőről hordták össze azt, amiből a csata emlékét emelték, elvették valóságos térszínét, és a történelem megzavarodik, nem ismeri ki magát rajta. Hogy megdicsőítsék, eltorzították. Mikor Wellington két évvel később viszontlátta Waterloot, így kiáltott fel: - Eltüntették a csatateremet! - Ott, ahol ma a hatalmas földpiramis áll, tetejében az oroszlánnal, dombgerinc volt, amely a nivelles-i út felé járható lejtőben ereszkedett, azonban a genappe-i országút felé szinte meredek volt. Ennek a meredekségnek a magasságát még ma is meg lehet mérni két nagy sír halmának a magasságával, amelyek a genappe-brüsszeli út mentén emelkednek; az egyik, a bal oldali angol sír, a másik, a jobb oldali német sír. Francia sír nincs. Franciaországnak ez az egész síkság sírhalom. Annak az ezer meg ezer szekér földnek a jóvoltából, amelyet a százötven láb magas és ötszáz láb kerületű dombhoz összehordtak, a Mont-Saint-Jean fennsík ma enyhe lejtőn megközelíthető; a csata napján főképpen Haie-Sainte felől meredek és szakadékos magaslat volt. Olyan meredek volt itt a domboldal, hogy az angol ágyúk nem látták maguk alatt a völgy mélyén meglapuló majort, az ütközet gócpontját. 1815. június 18-án a záporok még jobban kimosták ezt a meredeket, a sár megnehezítette a feljutást, és nem csupán kapaszkodtak, hanem bele is süppedtek a sárba. A fennsík gerincének hosszában valamiféle árok húzódott, amelyet a távoli szemlélőnek lehetetlen volt észrevennie.

Mi volt ez az árok? Mondjuk meg. Braine-l'Alleud belga falu, Ohain ugyancsak. Ezeket a falvakat, amelyek a földmélyedésben bújnak meg, körülbelül másfél mérföldes út köti össze, amely dombos-völgyes síkon vág át, és mint valami barázda, gyakran belevág és belemélyed a dombokba, minek következtében ez az út bizonyos szakaszain olyan, mint valami szakadék. 1815-ben, mint ma is, ez az út vágta át a mont-saint-jeani fennsík gerincét a genappe-i és a nivelles-i két út között; csak éppen hogy ma egy szinten van a síksággal; akkor mélyút volt. Két oldalát lehordták az emlékdomb céljaira. Ez az út akkor is és még ma is vonalának legnagyobb részében futóárok; néhol tizenkét láb mély futóárok, amelynek nagyon meredek oldalai itt is, ott is, különösen télen, a záporok következtében beomlanak. Történtek itt balesetek is. Az út, mikor Braine-l'Alleud-be ér, olyan szoros, hogy egy gyalogost agyonlapított benne egy szekér, amint erről a kőkereszt értesít, amely ott áll a temető mellett, és elárulja a halott nevét: Bernard Debrye úr, brüsszeli kereskedő és a baleset dátumát: 1637. február.[347]

Ez az út olyan mélyen belevágott a mont-saint-jeani fennsíkba, hogy egy Mathieu Nicaise nevű parasztot agyonnyomott benne 1783-ban a part beomlása, amiről egy másik kereszt tanúskodik, amelynek a csúcsa elveszett valahol az ugarban, alapja azonban felfordultan ma is ott látható az Haie-Sainte és a mont-saint-jeani major között húzódó úttól balra, a pázsitos lejtőn.

A csata napján ez a mélyút - semmi sem figyelmeztetett rá, a Mont-Saint-Jean gerincének mentén haladt, a meredek tetején ásták meg -, ez a földbe rejtett kocsiút, láthatatlan volt, vagyis félelmetes.



VIII
A császár megkérdez valamit vezetőjétől, Lacoste-tól

Tehát Waterloo reggelén a császár elégedett volt.

Igaza volt; haditerve, ezt már megállapítottuk, csakugyan csodálatos volt.

A csata megkezdődött; nagyon változatos fordulatai, Hougomont ellenállása; Haie-Sainte makacssága; Bauduin eleste; Foy megsebesülése; a váratlanul felbukkant fal, amelyen összezúzódott a Soye-dandár; Guilleminot végzetes hirtelenkedése, akinek nem voltak sem bombái, sem elég puskapora; az ütegek sárba rekedése; tizenöt védtelen ágyú egymásra torlódása Uxbridge támadása miatt egy mélyútban; a bombák gyenge hatása, amelyek az angol vonalakba hullottak, belesüppedtek az esőtől feláztatott földbe, és csak sártűzhányókat tudtak robbantani, éppúgy, mint ahogy a kartács fecskendező sárrá változott; Piré haszontalan tüntetése Braine-l'Alleud-nél; az egész lovasságnak: tizenöt osztályának majdnem teljes megsemmisülése; az angol jobbszárny elleni rosszul sikerült támadás; a balszárny rosszul sikerült behorpasztása, Ney furcsa félreértése, amellyel, ahelyett, hogy oszlopokra bontotta volna, összetömörítette az első hadtest négy hadosztályát huszonhét sor mélységben és kétszáz embernyi arcélben, kitette őket a kartácstűznek; az iszonyatos lyukak, amelyeket az ágyúgolyók vágtak ezekben a tömegekben; a támadó oszlopok széthullása; a szárnyaikban hirtelen felbukkant oldalazó üteg; Bourgeois, Donzelot és Durutte kudarca; Quiot visszaszorítása; Vieux hadnagynak, ennek a tüzériskolából épp most kikerült Herkulesnek megsebesülése abban a pillanatban, amikor fejszecsapással beverte Haie-Sainte kapuját a genappe-brüsszeli út kanyarulatát záró angol torlasz záporozó tüzében; a gyalogság és lovasság közé szorult Marcognet-hadosztály összelövetése közvetlen közelből a gabonában - Best és Pack haditette -, lekaszabolása; Ponsomby haditette; a hét ágyúból álló ütegének beszegzése; a szász-weimari herceg helytállása, aki Erlon gróf ellenére tartotta Frischemont-t és Smohaint; a 105. ezred zászlajának elvesztése, a 45. ezred zászlajának elvesztése; az a fekete porosz huszár, akit a Wawre és Plancenoit között hírszerző járőri szolgálatot teljesítő háromszáz vadászból álló repülő oszlop katonái elfogtak, a nyugtalanító dolgok, amiket ez a fogoly elmondott; Grouchy késlekedése;[348] ezerötszáz ember lemészárlása nem egészen egy óra alatt az hougomont-i gyümölcsösben; ezernyolcszáz ember eleste még kevesebb idő alatt Haie-Sainte körül - mindezek a viharos események, amelyek mint a csata fellegei száguldottak Napóleon előtt, alig zavarták meg tekintetét, és nem borították árnyékba ezt a magabízó császári arcot. Napóleonnak az volt a szokása, hogy mereven nézte az ütközetet. Sohasem akarta kínosan, számról számra összeadni az apró részleteket; a számok nem voltak fontosak neki, feltéve, hogy ez volt az összegük: győzelem; hogy a kezdetbe hibák csúsztak, azon nem izgult fel, hiszen szentül hitte, hogy a befejezésnek ő az ura, az az ő hatalmában van; tudott várni abban a feltevésben, mintha nem is ő forogna szóban, és egyenrangú ellenfél gyanánt bánt a végzettel. Mintha ezt mondta volna a sorsnak: "Úgysem mered."

A félig fény, félig árny Napóleon érezte, hogy a jóban pártfogást, a rosszban kíméletet élvez. Egyetértésben, azt mondhatnók, cimboraságban volt, vagy legalább azt hitte, hogy van az eseményekkel, ami egyenértékű az ókori sebezhetetlenséggel.

Mégis, aki már átélte a Berezinát, Lipcsét és Fontainebleau-t,[349] annak bizony oka lehetett volna bizalmatlankodni Waterlooban. Az égboltozat mélyén valami titokzatos szemöldökráncolás komorlott fel.

Abban a pillanatban, amikor Wellington hátrált, Napóleon megremegett. Hirtelen látta, hogy a Mont-Saint-Jean fennsík kiürül, és az angol hadsereg arcvonala eltűnik. Ez a hadsereg zárkózott, de hátrált. A császár félig felemelkedett a kengyelvasban. A győzelem villáma lobbant a szemében.

Nekiszorítja Wellingtont a soignes-i erdőnek és tönkreveri, ez annyi, hogy Franciaország véglegesen földre teperi Angliát; ez Crécy, Poitiers, Malplaquet és Ramillies[350] megbosszulása. Marengo[351] hőse letöri Azincourt-t.[352]

Ekkor a császár elgondolkodott a rettenetes fordulaton, és még egyszer végigjártatta távcsövét a csatatér minden pontján. Gárdája lábhoz tett fegyverrel figyelte alulról, szent áhítattal. Elgondolkozott; vizsgálta a lejtőket, megjegyezte az ereszkedőket, kémlelte a facsoportokat, a rozstáblákat, az ösvényt; mintha minden bokrot számba vett volna. Mereven szemlélte a két út angol torlaszait, a két hatalmas fatorlaszt; azt, amely a genappe-i úton Haie-Sainte felett állt, két ágyúval felfegyverezve - az egész angol tüzérségnek csak ez a két ágyúja irányult a csatatér közepe felé -, és a másikat a nivelles-i úton, amelyen megcsillantak a Chassé-dandár hollandusainak szuronyai. Észrevette e torlasz mellett az öreg, fehérre festett Szent Miklós-kápolnát, amely a Braine-l'Alleud-i keresztút hajlatánál van. Lehajolt, és halkan odaszólt vezetőének, Lacoste-nak. A vezető, valószínűleg hazugul, tagadón rázta a fejét. A császár fölegyenesedett és elgondolkodott.

Wellington hátrált. Nem volt egyéb hátra, mint betetőzni ezt a visszavonulást a megsemmisítésével.

Napóleon hirtelen megfordult, és lóhalálában futárt küldött Párizsba azzal a hírrel, hogy az ütközetet megnyerte.

Napóleon egyike volt azoknak a lángelméknek, amelyekből mennydörgés harsog elő.

Most megtalálta a villámot, amellyel lesújt.

Parancsot adott Milhaud vérteseinek, hogy foglalják el a Mont-Saint-Jean fennsíkot.



IX
Amire nem számítottak

Háromezer-ötszázan voltak. Arcvonaluk negyed mérföldes volt. Hatalmas nagy lovakon gigászi férfiak voltak ezek. Huszonhat lovasszázad; és mögöttük, erősítésükre, Lefevbre-Desnouettes hadosztály, százhat válogatott csendőr, a gárdavadászok, ezerkilencszázkilencvenhét ember és a gárdalándzsások, nyolcszáznyolcvan lándzsa. Sisakjukon nem volt forgó, és a vértjük kovácsoltvas, nyeregpisztoly a nyeregkápájukban és hosszú szablya. Reggel az egész hadsereg megcsodálta őket, mikor kilenc órakor trombitaharsogással - miközben valamennyi zenekar rázendített a birodalmi himnuszra - jöttek zárt oszlopokban, egyik ütegük oldalvást, a másik középütt, két sorban kibontakoztak a genappe-frischemont-i út között, és elfoglalták hadállásukat abban a hatalmas második vonalban, amelyet Napóleon oly bölcsen állított össze, és amelynek valósággal két vasszárnya volt, mivel a szélső bal oldalán Kellermann vértesei és szélső jobb oldalán Milhaud vértesei állottak.

Bernard szárnysegéde megvitte nekik a császár parancsát. Ney kardot rántott, és az élükre ugratott. Az óriási svadronok megmozdultak.

Ekkor félelmetes látvány bontakozott ki.

Ez az egész lovasság, kivont karddal, lobogó zászlókkal és harsogó trombitákkal, hadosztályonként oszlopokra szakadozva lezúdult egy mozdulattal, mint egyetlen ember a bronz faltörő kos pontosságával, amely rést vág a belle-alliance-i dombon, behatolt abba a félelmetes körzetbe, ahol már annyi ember hullott el, eltűnt a füstben, aztán kibukkant ebből az árnyékból, feltűnt a völgy túlsó oldalán, változatlanul tömören és zártan, rohamban vágtatott fel a rázúduló kartácsok felhőjén keresztül, a Mont-Saint-Jean fennsík sáros lejtőjén. Súlyosan, fenyegetőn, rendíthetetlenül mentek fölfelé; a puskaropogás és az ágyútűz szüneteiben hallani lehetett ezt a mennydörgő lódobogást. Mivel két hadosztály volt, két oszlopot alkotott; a Wathier-hadosztály foglalta el a jobb-, a Delord-hadosztály a balszárnyat. Messziről úgy látszott, mintha a fennsík gerince felé két óriási acélkígyó nyújtózna fel. Úgy tehénkedett bele az ütközetbe, mint egy mesebeli szörnyeteg.

Azóta, hogy a nehézlovasság bevette a borodinói[353] nagy erődöt, ehhez hasonlót nem lehetett látni; Murat nem volt itt, de Ney megint itt volt. Úgy látszott, hogy ez a tömeg egyetlen szörnyeteggé vált, és egyetlen lelke van. Minden svadron hullámzott és duzzadozott, mint a polip karja. Észre lehetett venni őket egy imitt-amott megszakadt hatalmas füstfellegen keresztül. Sisakok, ordítások, kardok összevisszasága, lófarkak vad ficánkolása az ágyúdörgésben és a harsonazengésben, fegyelmezett és rettenetes zűrzavar, legfelül a vértesek, mint a szörnyeteg pikkelyei.

Mintha valami régmúlt korszakról szólna ez az elbeszélés. Kétségtelen, hogy valami ehhez hasonló látomás tűnik fel az ősrégi orfikus hőskölteményekben,[354] amelyek emberlovakról beszélnek, az antik hippanthroposokról, ezekről az emberarcú és lószügyű titánokról, amelyek rohamban vágtattak fel az Olimpusra, rettenetesen, sebezhetetlenül, fenségesen; istenek és állatok.

Furcsa számbeli találkozás; huszonhat zászlóalj fogadta ezt a huszonhat századot. A fennsík gerince mögött az álcázott üteg árnyékában az angol gyalogság, tizenhárom négyszögben, négyszögenként két zászlóalj, és két vonalban, hét az elsőben, hat a másodikban, vállhoz szorított puskaaggyal, célzásra emelt puskával, nyugodtan, némán, mozdulatlanul várta a történendőket. Nem látta a vérteseket, és a vértesek nem látták őt. Hallotta ennek az emberáradatnak a felkapaszkodását. Hallotta háromezer ló egyre erősödő dobogását, a vágtató patkók váltakozó és ütemes csattogását, a vértek csörrenését, a szablyák csendülését és valami vad, hatalmas szél zúgását. Félelmetes csend volt, aztán hirtelen kardok hosszú sora villant a fölemelt karokban, a gerinc fölött, és a sisakok, trombiták, zászlók és háromezer ősz bajuszos katona kiáltotta egyszerre: - Éljen a császár!

Az egész lovasság rázúdult a fennsíkra, és ez olyan volt, mint valami földindulás kezdete.

Egyszerre csak, tragikus dolog, az angolok bal oldalán, a mi jobbszárnyunkon, a vértesek oszlopának éle iszonyú ordítással megtorpant. Mikor a gerinc tetejére értek, nekivadultan, fékevesztett dühvel, rohamban, hogy megsemmisítsék ezeket a négyszögeket és ágyúkat, a vértesek egyszerre csak észrevették, hogy közöttük és az angolok között egy árok, egy szakadék tátong. Az ohaini mélyút.

Irtózatos pillanat volt ez. A mélyút, váratlanul, ott tátongott meredeken lovaik lába alatt, két öl mélységben két fala között; a második sor beletaszította az elsőt, és a harmadik beletaszította a másodikat; a lovak felágaskodtak, hátradobták magukat, farukra hulltak, elcsúsztak, négy lábuk a levegőbe meredt, ledobták és letaposták lovasaikat, nem volt mód a visszavonulásra, az egész oszlop olyan volt, mint egy kilőtt golyó, az angolok legázolására felgyülemlett roham sebessége magukat a franciákat gázolta le, az irgalmatlan mélyúton csak úgy lehetett átmenni, ha előbb megtelik, lovasok és lovak egymás hegyén-hátán hemperegtek bele, agyonnyomták egymást, a szakadék egyetlen hústömeg volt már, és mikor ez a mélység megtelt élő emberekkel, át lehetett menni rajta, és a többiek át is mentek. A Dubois-dandárnak majdnem harmadrésze belezuhant ebbe a mélységbe.

Itt kezdődött a csata elvesztése.

Egy helyi hagyomány, amely nyilvánvalóan túloz, azt mondja, hogy kétezer ló és ezerötszáz ember pusztult el az ohaini mélyútban. Ebben a számban valószínűleg benne vannak a többi hullák is, amelyeket a csata másnapján beledobáltak ebbe a szakadékba.

Futtában jegyezzük meg, hogy ez volt az a keservesen megszenvedett Dubois-dandár, ez volt, amely egy órával előbb egyéni vállalkozás gyanánt elvette a lüneburgi zászlóalj zászlaját.

Napóleon, mielőtt ezt a feladatot rábízta volna Milhaud vérteseire, megvizsgálta a terepet, de nem láthatta a mélyutat, amely még csak türemlést sem vetett a fennsík felületén. Mégis felfigyelt, és a kis fehér kápolna, amely a nivelles-i országút sarkát jelzi, szeget ütött a fejébe, esetleges akadályt sejtett, és ezért valószínűleg kérdést intézett vezetőjéhez, Lacoste-hoz. A vezető tagadólag felelt. Szinte azt mondhatnók, hogy ennek a parasztnak a fejrázása volt az oka Napóleon katasztrófájának.

Még más végzetes dolgok is támadtak.

Lehetséges volt-e, hogy Napóleon megnyerje ezt a csatát? Mi nemmel felelünk. Miért? Wellington miatt? Blücher miatt? Nem. Isten miatt.

Az, hogy Bonaparte győzzön Waterloonál, kívül esett a tizenkilencedik század törvényszerűségén. Újabb események sorozata készült, amelyben Napóleon számára nem volt már hely. Az események rosszindulata már hosszú idő óta megmutatkozott.

Ideje volt, hogy ez a hatalmas ember összeomoljon.

Ez az ember oly túlságosan rásúlyosodott az emberiség sorsára, hogy zavarta az egyensúlyt. Ez az egyéniség egymaga többet számított, mint az egész világ. Ha minden telivér emberi életerő egyetlen emberben összpontosulna, ha az egész világ összetornyosulna egyetlen ember agyában, az halálos csapás volna a civilizációra, ha tartós lehetne. Eljött a pillanat, hogy a megvesztegethetetlen legfőbb igazságosság megadja a jelet. Valószínűleg panaszt emeltek már az elvek és elemek, amelyektől az erkölcsi világban éppúgy, mint az anyagi világban, a szabályszerű nehézkedések függnek. A párolgó vér, a túltömött temetők, a könnyező anyák, mindezek félelmetes vádbeszédek. Valahányszor a föld valami többletteher alatt nyög, titokzatos sóhajtások sírnak fel a sötétségben, amelyeket megért a végtelenség.

Napóleont följelentették a végtelenségnél, s az elhatározta a bukását.

Útjában volt az Istennek.

Waterloo nem csupán ütközet; Waterloo a világegyetem arcvonalának megváltozása.



X
A Mont-Saint-Jean fennsík

Ugyanabban az időben, mikor a mélyutat megpillantották, az üteg is levette álarcát.

Hatvan ágyú és tizenhárom négyszög záporozta golyóival közvetlen közelből a vérteseket. A rettenthetetlen Delord tábornok katonásan tisztelgett az angol ütegnek.

Az egész angol lovas tüzérség vágtatva tért vissza a négyszögekhez. A vértesek meg sem álltak. A mélyúti katasztrófa megtizedelte őket, de nem vette el bátorságukat. Ezek olyan emberek voltak, hogyha a számuk megfogyott, megnőtt a szívük.

Csupán a Wathier-oszlopot sújtotta a pusztulás; a Delord-oszlop, amelyet Ney, mintha csak valami csapdát sejtett volna, balra hajlított, teljes épségben érkezett meg.

A vértesek rávetették magukat az angol négyszögekre.

Vágtában megeresztették a kantárt, kardjukat a foguk közé, pisztolyukat markukba szorították: ilyen volt a roham.

Vannak pillanatok a csatában, amikor az ember lelke úgy megkeményedik, hogy a katonát szoborrá merevíti, hogy minden hús gránittá keményedik. Az angol zászlóaljak e sodró támadás alatt meg sem moccantak.

Hát ez irtózatos volt.

Az angol négyszögek valamennyi arcvonalát egyszerre támadták meg. Őrjöngő kavarodás burkolta be őket. Ez a hideg gyalogság érzéketlen maradt. Az első sor fél térdre ereszkedve, szuronnyal fogadta a vérteseket, a második sor tüzelt rájuk; a második sor mögött a tüzérek megtöltötték ágyúikat, a négyszög arcvonala megnyílt, utat nyitott a kartácstűznek, aztán bezárult. A vértesek azzal feleltek, hogy beléjük gázoltak. Hatalmas lovaik ágaskodtak, beletapostak a sorokba, átugrották a szuronyokat, és gigászok gyanánt zuhantak az élő négy fal közé. Az ágyúgolyók lyukakat szakítottak a vértesek soraiban, a vértesek réseket vágtak a négyszögeken. Egész embersorok tűntek el összetaposva a lovak patái alatt. A szuronyok belemélyedtek ezeknek a kentauroknak[355] a hasába. Innen van az az iszonyatos sebesülés, amit máshol talán nem lehetett még látni. A négyszögek, amelyeket megcsipkézett ez az ágaskodó lovasság, rendületlenül zárkóztak. A kartácstüzük kimeríthetetlen volt, egyre dördültek a robbanások a rohamozók között. Szörnyűséges volt ennek a csatának a képe. Ezek a négyszögek nem zászlóaljak voltak már, hanem tűzokádók; ezek a vértesek nem lovasság volt már, hanem orkán. Minden négyszög tűzhányó volt, amelyet felhő támad meg; a láva viaskodik a villámmal.

A legszélső jobb oldali négyszög, a legvédtelenebb, fedezetlen volt, és szinte az első összecsapásban megsemmisült. Ez a négyszög a 75. Highlander-ezredből[356] alakult. Középütt a dudás, miközben körülötte folyt a gyilkolás, mélységes közömbösséggel lesütötte mélabús szemét, amely teli volt az erdők és tavak sugárzásával, ott ült egy dobon, dudáját a hóna alá szorította, és hegyi dallamokat fújdogált. Ezek a skótok úgy haltak meg, hogy Ben Lothianra[357] gondoltak, mint ahogy a görögök Argosra[358] emlékeztek. Egy vértes kardja átvágta a dudát és a kart is, amely tartotta, elvágta a dalt, megölte a dalost.

A vértesekkel szemben, akik aránylag kevesebben voltak, s még a mélyúti katasztrófában is megfogytak, ott állt szinte az egész angol hadsereg, csakhogy ők megsokszorozták magukat, minden ember fölért tízzel. Közben néhány hannoveri zászlóalj megingott. Wellington meglátta ezt, és eszébe jutott a lovassága. Ha Napóleonnak ugyanebben a pillanatban eszébe jutott volna a gyalogsága, megnyerte volna a csatát. Ez a feledékenység volt nagy, végzetes hibája.

Egyszerre csak a vértesek, a támadók, észrevették, hogy támadják őket. Az angol lovasság hátukba került. Előttük a négyszögek, mögöttük Somerset; Somerset, azaz ezernégyszáz gárdadragonyos. Somerset jobbszárnyán Dornberg volt a német könnyűlovassággal, és balszárnyán Trip a belga karabélyosokkal; a vértesek, akiket oldalt és szemben, elölről és hátulról, gyalogság és lovasság támadott, minden irányban kénytelenek voltak vállalni a harcot. Mit törődtek vele? Olyanok voltak, mint a forgószél. Hősiességüket emberi szó ki nem fejezheti.

Ezenfelül ott volt hátuk mögött a folytonosan mennydörgő üteg. Csak így történhetett, hogy ezek az emberek a hátukon kaptak sebet. Egyikük vértje, amelyet a bal lapockánál átfúrt egy kartácsszilánk, ott van az úgynevezett waterlooi múzeum gyűjteményében.

Ilyen franciákhoz ilyen angolok illettek.

Nem volt ez már küzdelem, hanem révület, őrjöngés, lelkek és hősiességek örvényes felviharzása, villámló kardok orkánja. Az ezernégyszáz gárdadragonyosból egy pillanat alatt csak nyolcszáz maradt: Fuller, az alezredesük holtan rogyott össze. Ney odarohant Lefevbre-Desnouettes lándzsásaival és vadászaival. A Mont-Saint-Jean fennsíkot elfoglalták, elvesztették, megint elfoglalták. A vértesek otthagyták a lovasságot, hogy a gyalogság ellen forduljanak, vagy helyesebben szólván, ez az egész félelmetes összevisszaság úgy kavargott, hogy egyik fél sem tágított. A négyszögek mindvégig helytálltak. Tizenkét támadás volt. Ney alól négy lovat kilőttek. A vértesek fele ott maradt a fennsíkon. Ez a tusa két óra hosszat tartott.

Az angol hadsereget alapjában rendítette meg. Semmi kétség, hogy ha első rohamukban nem gyengítette volna meg őket a mélyúti katasztrófa, akkor a vértesek összemorzsolták volna a derékhadat, és megszerezték volna a győzelmet. Ennek a páratlan lovasságnak a láttára Clinton,[359] aki pedig látta Talaverát és Badajozt,[360] valósággal kővé dermedt. Wellington, aki háromnegyed részben már le volt győzve, hősiesen megbámulta őket. Halkan ezt mondta:

- Fenséges![361]

A vértesek a tizenhárom négyszög közül hetet megsemmisítettek, hatvan ágyút zsákmányoltak vagy beszegeztek, és elvettek az angol ezredektől hat zászlót, amelyeket három vértes és három gárdavadász azonnal elvitt a császárnak a belle-alliance-i major elé.

Wellington helyzete rosszabbodott. Ez a különös ütközet olyan volt, mint egy párbaj két fenekedő sebesült között, akik egyre csak támadják egymást, makacsul ellenállnak, és minden vérüket elhullatják. Vajon melyik esik el elsőnek a kettő közül?

A fennsíkon tovább folyt a tusa.

Meddig mentek a vértesek? Senki sem tudná megmondani. Csak annyi bizonyos, hogy a csata másnapján egy holt vértest lovastul ott találtak Mont-Saint-Jeanban, a kocsik hídmérlegének a gerendázatában, éppen azon a ponton, ahol a nivelles-i, genappe-i, La Hulpe-i és brüsszeli négy út találkozik, és szeli egymást. Ez a lovas átvágott az angol vonalakon. Azoknak az embereknek egyike, akik felszedték ezt a holttestet, még ma is él Mont-Saint-Jeanban. Dehaze a neve. Akkor tizennyolc éves volt.

Wellington érezte, hogy meginog. A döntő pillanat közel volt.

A vértesek nem értek el sikert, olyan értelemben, hogy a középet nem sikerült áttörniük. Mivel a fennsík mind a két félé volt, egyiké sem volt, és végül nagyobb részben az angolok birtokában maradt. Wellington tartotta a falut és a síkság magaslatát; Ney csupán a gerincet és a lejtőt tartotta. A két ellenfél mintha belegyökerezett volna ebbe a gyászos földbe.

Csakhogy az angolok meggyengülése gyógyíthatatlannak látszott. Ennek a hadseregnek a vérvesztesége szörnyű volt. Kempt a balszárnyon erősítést kért. - Nincs - üzente vissza Wellington -, haljon meg! - Majdnem ugyanebben a percben különös egyezés jellemzi a két hadsereg kimerülését: Ney gyalogságot kért Napóleontól, és Napóleon felkiáltott: - Gyalogságot! Hát honnan vegyem? Talán csináljak?

Mégis az angol hadsereg volt a betegebb. A vasvértes és acélmellű hatalmas lovasosztagoknak dühös rohamai összemorzsolták a gyalogságot. Néhány ember egy zászló körül jelezte egy-egy ezred helyét, némelyik zászlóaljat már csak kapitány vagy hadnagy vezényelte; az Alten-hadosztály, amellyel már Haie-Sainte-nél oly kegyetlenül elbántak, majdnem megsemmisült; a Van Kluze-dandár rettenthetetlen belgái ott hevertek a gabonában a nivelles-i út hosszában; úgyszólván semmi sem maradt meg azokból a hollandus gránátosokból, akik 1811-ben Spanyolországban a mi sorainkban küzdöttek Wellington ellen, és akik 1815-ben az angolokkal szövetkezetten Napóleon ellen harcoltak. Rengeteg tiszt pusztult el. Lord Uxbridge-nek, aki másnap eltemettette a combját, össze volt zúzva a térde. Míg francia részről a vérteseknek ebben a tusájában Delord, Lhéritier, Colbert, Dnop, Travers és Blancard harcképtelenné vált, angol részről Altan megsebesült, Barne megsebesült, Delancey elesett, Van Meeren elesett, Ompteda elesett, Wellington egész vezérkarát megtizedelték, és ebben a véres egyenlegben Anglia húzta a rövidebbet. A második gárdagyalogezred öt alezredest, négy kapitányt és három zászlóst vesztett; a 30. gyalogezred első zászlóalja huszonnégy tisztet és száztizenkét katonát vesztett; a 79. hegyi ezrednek huszonnégy tisztje megsebesült, tizennyolc tisztje elesett, négyszázötven katonája meghalt. A hannoveri Cumberland-huszárok, a teljes ezred, élén ezredesével, Hackéval, akit később bíróság elé állítottak és lefokoztak, mindenestül megfutamodott a csatából, bemenekült a soignes-i erdőbe, és egészen Brüsszelig hintette a bomlás magvait. A szekerek, az ágyútalpak, a poggyászkocsik, a sebesültekkel zsúfolt szekerek, amikor látták, hogy a franciák tért nyernek és közelednek az erdőhöz, bemenekültek; a hollandusok, akiket a francia lovasság kaszabolt, kétségbeesett ordítozásban törtek ki. Ma is élő szemtanúk vallomása szerint körülbelül két mérföld hosszúságban torlódtak össze a menekülők, Vert-Coucou-tól egészen Groenendaelig, Brüsszel irányában. Ez a pánik akkora volt, hogy Condé herceget[362] Mailens-ban és XVIII. Lajost Gentben magával ragadta. Nem számítva azt a gyenge tartalékot, amely a Mont-Saint-Jean majorban levő segélyhely mögött volt felállítva, és a Vivian- és Vandeleur-dandárokat, amelyek a balszárnyat fedezték, Wellingtonnak nem volt lovassága. Megszámlálhatatlan üteg hevert leszerelve. Ezeket a tényeket elismeri Siborne, és Pringle, aki túlozza a pusztulást, arra az állításra ragadtatja magát, hogy az angol-hollandus hadsereg harmincnégyezer emberre olvadt. A vasherceg nyugodt maradt, de ajkai elfehéredtek. Vincent osztrák biztos, Alava spanyol biztos, akik az angol vezérkar társaságában figyelték a csatát, azt hitték, hogy a hercegnek vége van. Öt órakor Wellington kivette az óráját, és hallották, amint sötéten ennyit dörmögött: - Blücher, vagy az éjszaka!

Körülbelül ebben a pillanatban Frischemont felől a magaslaton szuronyok távoli vonala csillant meg.

Itt van ennek a gigászi drámának a sorsfordulata.



XI
Napóleonnak rossz a vezetője, Bülow-nak jó a vezetője

Napóleon megdöbbentő tévedése ismeretes; Grouchyt várta, Blücher érkezett; az élet helyett a halál.

A sorsnak vannak ilyen fordulatai; az ember a világ uralmát reméli - és felbukkan előtte Szent Ilona.

Ha a pásztorfiú, aki Bülow-nak,[363] Blücher alvezérének vezetője volt, azt a tanácsot adja neki, hogy inkább Frischemont fölött lépjen ki az erdőből, mint Plancenoit alatt, akkor a tizenkilencedik század talán másként alakul. Napóleon megnyerte volna a waterlooi csatát. A Plancenoit alatti út kivételével a porosz hadsereg minden más úton olyan mélyútba került volna, amelyen nem tudott volna átkelni a tüzérsége, és Bülow nem érkezett volna meg.

Nos, egyórai késedelem - ez Muffling[364] porosz tábornok megállapítása -, és Blücher nem találta volna talpon Wellingtont: "A csata elveszett volna."

Látni való: ideje volt, hogy Bülow megérkezzék. Különben nagyon sokat késett. Dion-le-Mont-nál táborozott, és hajnalban indult útnak. De az utak járhatatlanok voltak, és hadosztályai megrekedtek a sárban. Az ágyúk tengelyig süppedtek a kerékvágásokba. Ezenfelül át kellett kelni a Dyle-en, a wawre-i keskeny hídon; a hídhoz vezető utcát felgyújtották a franciák; a tüzérség muníciós és társzekereinek - minthogy nem mehettek keresztül a két égő házsor között - várakozniuk kellett, míg eloltják a tüzet. Dél volt, mikor Bülow előcsapata még nem tudta elérni Chapelle-Saint-Lambert-t.

Az ütközet, amely két órával előbb kezdődött, négy órakor véget ért volna, és Blücher akkor ért volna oda, amikor Napóleon már megnyerte a csatát. Ilyenek ezek a roppant véletlenek, arányosak valami végtelenséggel, amit nem tudunk felfogni.

Déltájban a császár messzelátójával elsőnek vett észre a látóhatár szélén valamit, ami lekötötte figyelmét. Megszólalt:

- Látok ott lent valami felhőt, mintha csapatok volnának. - Aztán megkérdezte a dalmáciai hercegtől: - Soult, mit lát ön Chapelle-Saint-Lambert irányában?

A tábornagy odairányította távcsövét, és így felelt:

- Négy- vagy ötezer embert, Sire. Bizonyosan Grouchy.

Azonban ez a valami mozdulatlan maradt a ködben. A vezérkar valamennyi távcsöve tanulmányozta ezt a "felhőt", amelyet a császár mutatott. Egyesek azt mondták: pihenő menetoszlop. A legtöbben azt mondták: ezek fák. Az igazság az, hogy a felhő nem moccant. A császár ennek a homályos pontnak a felderítésére kiküldte Damon könnyű lovashadosztályát.

Bülow csakugyan nem mozdult. Előcsapata nagyon gyenge volt, nem tehetett semmit. Meg kellett várnia a hadtest zömét, és az volt a parancsa, hogy egyesítse erőit, mielőtt tűzbe megy; de Blücher, mikor észrevette Wellington veszedelmét, öt órakor parancsot adott Bülow-nak a támadásra, és ekkor mondta ezt az emlékezetes mondatot: "Lélegzethez kell juttatni az angol hadsereget."

Kevéssel utóbb a Losthin-, Hiller-, Hacke- és Ryssel-hadosztályok kibontakoztak Lobau hadteste előtt, Vilmos porosz herceg[365] lovassága kibukkant a Bois de Paris-ból, Plancenoit lángolt, és hullani kezdtek a porosz ágyúgolyók, egészen a Napóleon mögött tartalékban álló gárda soraiba.



XII
A gárda

A többit tudjuk: egy harmadik hadsereg beavatkozása, a csata szétzilálódása, hirtelen nyolcvanhat ágyútorok megdördülése, Pirch váratlan megérkezése Bülow-val, a Ziethen-lovasság,[366] amelyet Blücher személyesen vezényelt, a franciák visszaszorítása, Marcognet elsöprése az ohaini fennsíkról, Durutte kiverése Papelotte-ból, Donzelot és Quiot hátrálása, Lobau oldalba támadása, az új ütközet, amely az alkonyatkor zúdult rá széttöredezett ezredeinkre, az egész angol vonal új támadása és előnyomulása, a francia hadseregben vágott roppant rés, az egymást támogató angol kartácstűz és porosz kartácstűz, az emberirtás, az arcvonal bomlása, a szárnyak bomlása, a gárda harcvonalba lépése ebben a borzalmas összeomlásban.

Mivel megérezte, hogy halni megy, elkiáltotta magát: "Éljen a császár!" A történelemben nincs megindítóbb valami, mint az éljenzésben kirobbanó haláltusa.

Az ég egész nap borús volt. Egyszerre csak, ebben a pillanatban, este nyolc óra volt, a látóhatár felhői megszakadtak, és a nivelles-i út szilfáin át kiárasztották a nyugvó nap hatalmas komor vörösségét. Ezt a napot Austerlitznél fölkelőben látták.

Ebben a döntő összecsapásban a gárda minden zászlóalját egy-egy tábornok vezényelte. Friant, Michel, Roguet,[367] Harlet, Mailét, Poret de Morvan volt itt. Amikor feltűntek a gárdagránátosok hegyes süvegei, rajtuk a széles ércsas, szimmetrikusan, rendekben, nyugodtan, büszkén, ennek a tombolásnak a ködében, az ellenségen tisztelet áradt el Franciaország iránt; úgy érezték, hogy húsz győzelem vonul be a csatatérre kiterjesztett szárnyakkal, és azok, akik győztek, azt hitték, hogy vereséget szenvedtek és hátráltak; de Wellington rájuk kiáltott:

- Talpra, gárdisták, és jól célozzatok!

Az angol vörös gárdaezred, amely a sövények mögött feküdt, talpra ugrott, kartácszápor lyuggatta át a háromszínű zászlót, amely ott röpködött sasaink körül, mindenki rohant, és megkezdődött a végső vérfürdő. A császári gárda érezte a sötétben, hogy a hadsereg hátrál körülötte, érezte a pusztulás roppant megrázkódtatását, hallotta a menekülők kétségbeesett ordítozását, amely elnyomta az "Éljen a császár!"-t, és míg mögötte futottak, ő tovább nyomult előre, miközben egyre jobban tizedelték a golyók, és hulltak és hulltak minden lépésnél, amit megtettek. Nem voltak itt ingatagok, nem voltak itt gyávák. Ebben a csapatban a közkatona éppolyan hős volt, mint a tábornok. Egyetlen ember sem riadt vissza az öngyilkosságtól.

Ney, aki az önkéntes halál egész nagyságában magasodik fel előttünk, eszeveszetten belerohant minden veszedelembe ebben a tombolásban. Itt már az ötödik lovat lőtték ki alóla. Csörgött róla a verejték, szeme lángolt, ajka tajtékzott, egyenruhája kigombolódott, egyik vállrojtját félig levágta valami lovasgárdista kardcsapása, nagy ércsasát behorpasztotta egy golyó, véresen, sárosan, felségesen, törött karddal a kezében így kiáltott:

- Ide nézzetek, így hal meg egy francia marsall a csatatéren! - De hiába, nem halt meg. Megriadt, méltatlankodott. Drouet d'Erlonnak ezt a kérdést vágta oda: - Hát te nem öleted meg magad, hé? - Odakiáltotta a tüzérség tombolásában, amely ezt a maroknyi embert pusztította: - Hát nekem egy se jut? Ó! Bárcsak valamennyi angol ágyúgolyó az én hasamba vágna bele! - Szerencsétlen, francia golyók számára[368] maradt meg az életed!



XIII
A katasztrófa

A gárda mögött gyászos volt az összeomlás.

A hadsereg hirtelen tört meg minden oldalon, Hougomont-nál, Haie-Sainte-nél, Papelotte-nál, Plancenoit-nál. Az "Árulás!" kiáltást nyomon követte a "Fussunk, ki merre lát!" kiáltás. Egy megfutamodó hadsereg olyan, mint a hóolvadás. Minden hajladozik, meghasad, recseg-ropog, tántorog, hömpölyög, elhull, megtorpan, vágtat, száguld. Elképzelhetetlen széthullás. Ney lovat kér valakitől, felpattan rá, és kalap nélkül, nyakkendő nélkül, kard nélkül keresztbe áll a brüsszeli országúton, megállítja az angolokat és egyúttal a franciákat. Igyekszik visszatartani a hadsereget, hívja, szidja, belecsimpaszkodik a menekülőkbe, de az ár átcsap rajta. A katonák menekülnek előle ezzel a kiáltással: - Éljen Ney marsall! - Durutte két ezrede jön és megy riadtan és mintegy ide-oda hányódva az ulánusok kardjai és a Kempt, Best-, Pack- és Rylandt-dandárok puskatüze között, a csatában legborzalmasabb a fejvesztett menekülés; a barátok leszúrják egymást, hogy menekülhessenek; osztályok és zászlóaljak egymásnak robbannak, és szétszórják egymást: roppant tajtékja a csatának. Lobau-t az egyik szárnyon, Reille-t a másikon elsodorja az áradat, Napóleon hiába állít falat elébük gárdája maradványaival; hiába dobálja be utolsó erőfeszítéssel a rendelkezésére álló lovasosztályokat. Quiot meghátrál Vivian előtt, Kellermann Vandeleur előtt, Lobau Bülow előtt, Morand Pirch előtt, Domon és Subervic Vilmos porosz herceg előtt. Guyot-t, aki rohamra vezette a császár lovasszázadát, az angol dragonyosok gázolják agyon. Napóleon végigvágtat a menekülők során, buzdítja, sürgeti, fenyegeti őket, könyörög nekik. Valamennyi száj, amely reggel "Éljen a császár!"-t ordítozott, most csak tátog; alig ismernek rá. A frissen érkezett porosz lovasság nekivág, repül, sújt, vág, aprít, gyilkol, irt. A szekerek lovai megbokrosodnak, az ágyúk menekülnek; a vonatcsapat katonái kifogják a lovakat a muníciós szekerekből, és felkapnak rájuk, hogy meneküljenek; négy kerekükkel a levegőbe meredő felfordult társzekerek torlaszolják el az utat, és ez mind újabb alkalom a mészárlásra. Agyonnyomják egymást, legázolják, halottakon és élőkön taposnak. Kezük-lábuk eszeveszetten dolgozik. Örvénylő tömeg lepi be az utakat, az ösvényeket, a hidakat, a síkokat, a dombokat, a völgyeket, az erdőket, amit mind telezsúfolt negyvenezer embernek ez a rohanása. Ordítás, kétségbeesés, gabonába behányt hátizsákok és puskák, kard, amellyel utat vágnak maguknak, nincs már bajtárs, nincsenek tisztek, nincsenek tábornokok, csak kimondhatatlan rémület. Ziethen kényére-kedvére kaszabolja Franciaországot. Az oroszlánok őzekké gyávultak. Ilyen volt ez a menekülés.

Genappe-nál megpróbáltak visszafordulni, helytállni, feltartóztatni az ellenséget. Lobau összeszedett háromszáz embert. Eltorlaszolták a falu bejáratát; de az első porosz kartácstűzre mindenki hanyatt-homlok menekült, és Lobau foglyul esett. Még ma is látni ennek a kartácssortűznek a nyomát az út jobb oldalán álló, régi téglaházikó ódon oromfalán, néhány percnyire Genappe előtt. A poroszok rávetették magukat Genappe-ra, egészen bizonyosan nekidühödtek, hogy ily kevés érdemet szerezhettek a győzelemben. Az üldözés szörnyű volt. Blücher mészárlást parancsolt. Roguet adta ezt a gyászos példát, hogy halállal fenyegetett meg minden francia gránátost, aki porosz foglyot hoz elé. Blücher túltett Roguet-n. Az ifjú gárda tábornoka, Duhesme, aki beszorult valami genappe-i fogadó kapujába, átadta a kardját egy halálfejes huszárnak, aki elvette a kardot, és megölte a foglyot. A győzelem a legyőzöttek lemészárlásával fejeződött be. Büntessünk, hiszen mi vagyunk a történelem; a vén Blücher eljátszotta a becsületét. Ez a vadság betetőzte az összeomlást. A kétségbeesett menekülő áradat átcsapott Genappe-on, átcsapott Quatre-Bras-n, átcsapott Sombreffe-en, átcsapott Frasnes-on, átcsapott Charleroin, átcsapott Thuinen, és csak a határnál állt meg. Ó, jaj! Hát ki futott meg így? A Nagy Hadsereg.

Ennek a forgatagnak, ennek a rémületnek, a történelemben valaha ismert legnagyobb hősiesség összeomlásának talán nem volt oka? De volt. Valami roppant jobb kéznek az árnyéka vetődik Waterloora. Ez a végzet napja. Az ember felett uralkodó erő rendezte ezt a napot. Innen a rémült csüggedés; ezért adta át annyi nagy hős a kardját. Azok, akik legyőzték Európát, most lesújtottan a porba hullottak, mert már sem mondani, sem tenni nem tudtak semmit, mert már érezték a sötétségben valami rettentő hatalom jelenlétét. Hoc erat in fatis.[369] Ezen a napon az emberi nem távlata megváltozott. Waterloo a tizenkilencedik század fordulópontja. A nagy ember eltűnése szükséges volt, hogy megérkezhessen a nagy század. Olyasvalaki vállalta ezt magára, akivel nem lehet vitatkozni. A hősök riadalma megmagyarázható. A waterlooi csatában a fellegeknél is valami több: meteor vonult át. Isten vonult át.

Mikor az alkony leszállt, egy mezőn, Genappe közelében Bernard[370] és Bertrand a köpenye csücskénél fogva megfogtak és megállítottak egy dúlt, gondolataiba mélyedt, komor férfit, akit idáig sodort a menekülők áradata, aki leszállt a lováról, hóna alá csapta lova kantárszárát, és tébolyult szemmel visszaindult egymaga Waterloo felé. Napóleon volt, még mindig előre akart menni, óriás alvajárója a szétfoszlott álomnak.



XIV
Az utolsó négyszög

A gárda néhány négyszöge mozdulatlan maradt a menekülő áradat hömpölygésében, mint a szikla a rohanó vízben, és éjszakáig helytállott. Amint leszállt az éjszaka, eljött a halál is, várták ezt a kettős árnyat, és nem rendültek meg, csak hagyták, hadd burkolja be őket. Minden ezred, elszigetelve a többitől, mivel nem volt semmiféle kapcsolata semerről a szétzüllött hadsereggel, magára hagyatva pusztult el. Állást foglaltak erre az utolsó haditettre: egyesek Rossomme magaslatain, mások Mont-Saint-Jean síkján. Ott elhagyottan, legyőzötten, félelmetesen, ezek a sötét négyszögek nagyszerű haláltusát vívtak. Ulm, Wagram, Jena, Friedland[371] halt meg bennük.

Alkonyatkor, este kilenc óra tájban a Mont-Saint-Jean fennsík végében már csak egy maradt. Ebben a gyászos völgyben, annak a lejtőnek a lábánál, amelyre a vértesek felkapaszkodtak, s amelyen most angol tömegek hullámzottak, a diadalmas ellenséges tüzérség összpontosított tüzelésében, a lövedékek szörnyű záporában, ez a négyszög még viaskodott. Egy Cambronne[372] nevű jelentéktelen tiszt volt a parancsnokuk. A négyszög minden sortűzre megcsappant és visszavágott. A kartácsra puskatűzzel felelt, és egyre összébb zárta négy falát. Távolról a menekülők, amint kifulladtan egy-egy pillanatra megálltak, hallgatták a sötétben ezt az egyre halkuló komor mennydörgést.

Mikor ez a légió már csak maroknyi volt, mikor zászlajukat már ronggyá lőtték, mikor kifogyott a golyójuk, és puskáik már csak botok voltak, mikor a hullák halma nagyobb volt, mint az élő emberek csoportja, a győzteseket valami szent borzalom járta át itt e fenséges halálraszántak körül, és az angol tüzérség elhallgatott, hogy lélegzetet vegyen. Egyfajta haladék volt ez. E harcosok körül mintha kísértetek nyüzsögtek volna, lovas emberek körvonalai, ágyúk fekete rajza, a kerekeken és ágyútalpakon keresztül kivillanó fehér ég; az a roppant halálfej, amely a csata forgatagában a füstben mindig felsejlik a hősök előtt, közeledett feléjük, és tekintetét rájuk szögezte. Hallhatták az alkonyat derengésében, hogy megtöltötték az ágyúkat; a meggyújtott kanócok, mint tigrisszemek az éjszakában, körben rajzolódtak ki a fejük körül, az angol ütegek valamennyi gyújtókanóca közeledett az ágyúkhoz, és ekkor valamelyik angol tábornok, némelyek szerint Colville, mások szerint Maitland, várt még, halogatta még a fejük fölött lebegő végzet utolsó percét, és megindultan átkiáltott hozzájuk: - Derék franciák, adjátok meg magatokat! - Cambronne ezt felelte rá: - Szart!



XV
Cambronne

Mivel a francia olvasó kényes, nem szokás ismételni előtte a legszebb szót, amit francia valaha kis kimondott. Tilos a történelmet fenségessel bemocskolni.

Mégis megtörjük ezt a tilalmat a magunk kockázatára és veszélyére.

Tehát mindezek közt az óriások között volt egy titán: Cambronne.

Kimondani ezt a szót, és aztán meghalni. Mi nagyszerűbb ennél! Hiszen a halált akarni annyi, mint meghalni, és nem ennek az embernek a hibája, hogy élve került ki a kartácstűzből.

Az a férfiú, aki megnyerte a waterlooi csatát, nem a menekülő Napóleon, nem Wellington, aki négy órakor megingott, ötkor kétségbeesett, nem Blücher, aki nem is vett részt a csatában; az a férfiú, aki megnyerte a waterlooi csatát: Cambronne.

A gyilkoló mennydörgésre ilyen szóval odasújtani, ez annyi, mint győzni.

Ezt a feleletet vágni oda a katasztrófának, ezt csapni oda a végzetnek, ezt vetni alapjául a jövendőbeli emlék-oroszlánnak, ezt a visszavágást fricskázni oda az éjszakai esőnek, Hougomont áruló falának, Ohain mélyútjának, Grouchy elmaradásának, Blücher megérkezésének, ironikusnak lenni fél lábbal a sírban, így fölegyenesedni, miután már elesett, ebbe az egyetlen szótagba fojtani az európai koalíciót, felajánlani a királyoknak a cézárok már ismert árnyékszékeit, a legmegvetettebb szót a legragyogóbbá avatni Franciaország villámának szárnyain, hetykén húshagyókeddel zárni Waterloot, megtetézni Leonidast[373] Rabelais-val,[374] összefoglalni ezt a győzelmet egyetlen kimondhatatlan, felsőbbséges szóban, elveszteni a terepet, és meghódítani a történelmet, ez után a vérfürdő után pártjára hódítani a kacagókat: ez óriási.

Ez a villám arculcsapása. Ez eléri az aischylosi fenséget.

Cambronne szava olyan, mint egy roppant okádás. Olyan, mint mikor a belsőnk undorában mindent kihány; olyan, mint a halálküzdelem csömöre, amely kirobban. Ki győzött? Wellington? Nem. Blücher nélkül vége volt. Talán Blücher? Nem. Ha Wellington nem kezdte volna, Blücher nem tudta volna bevégezni. Ez a Cambronne, aki az utolsó órában lépett fel, ez az ismeretlen katona, a háborúnak ez a végtelenül parányi szereplője, megérzi, hogy ez hazugság, hazugság a katasztrófában, sőt megrendítő megismétlése, és amikor emiatt kitör a dühe, ezt a nevetséges valamit ajánlják fel neki, az életét! Hát hogyne háborodna fel! Itt vannak mind, Európa valamennyi királya, a szerencsés tábornokok, a mennydörgő Jupiterek, van százezer győzelmes katonájuk, és a százezer mögött még egymillió, itt vannak ágyúik, ég a kanócuk, tátong a torkuk, letaposták a császári gárdát és a Nagy Hadsereget, tönkreverték Napóleont, és már nem maradt más, csak Cambronne; nincs már senki, aki tiltakozzék, csak a földnek ez a férge. És ő tiltakozni fog. Hát keres egy szót, mint ahogy az ember keresi a kardját. Hab buggyan a száján, és a hab ez a szó. Ennek a tüneményes és középszerű győzelemnek a láttára, ennek a győztesek nélküli győzelemnek a láttára ez a kétségbeesett ember felmagasodik, érzi a diadal óriási nagyságát, de megállapítja semmiségét; és nem elégszik meg azzal, hogy leköpje; a rengeteg ellenfél, az erő és az anyag rásúlyosodásában megtalálja indulata méltó kifejezését: az ürüléket. Ismételjük. Ezt kimondani, ezt megtenni, ezt megtalálni: ez a győzelem.

Ebben a végzetes pillanatban a nagyszerű napok szelleme árad el ezen az ismeretlen férfin. Cambronne megtalálja Waterloo szavát, amint Rouget de l'Isle[375] megtalálja a Marseillaise-t, valami magasságbeli ihlet sugallatából. Az isteni orkánból hullám válik ki, és átjárja ezeket az embereket, és ők megremegnek, és az egyik elénekli a legmagasztosabb dalt, és a másikból felszakad az a szörnyű kiáltás. A titáni megvetésnek ezt a szavát Cambronne nem csupán Európának vágja oda a Császárság nevében, ez nem volt elég; odavágja a múltnak is a forradalom nevében. Meghalljuk és felismerjük Cambronne-ban a régi óriások lelkét. Úgy rémlik, mintha Danton szónokolna, vagy Kléber[376] bömbölne.

Cambronne szavára az angol hang ezzel felelt: tűz! Az ütegek fellángoltak, a domb megreszketett, és valamennyi érctorokból az utolsó kartács-okádék zúdult elő, rettenetesen, mint valami hatalmas füst, a felkelő hold fényében bizonytalanul megderengett, hömpölygött, és mikor a füst szétfoszlott: minden eltűnt. Ez a félelmetes maradék megsemmisült; a gárda meghalt. Az eleven erődítmény négy fala ott hevert, alig lehetett észrevenni imitt vagy amott valami vonaglást a hullákon; és hát így történt, hogy a francia légiók, amelyek nagyszerűbbek voltak a római légióknál, meghaltak Mont-Saint-Jeannál az esőtől és vértől ázott földön, a sötét gabonavetésben; azon a tájon, ahol manapság hajnali négy órakor vidáman fütyörészve és lovait csapkodva elvágtat Joseph, a nivelles-i postajárat kocsisa.



XVI
Quot libras in duce?[377]

A waterlooi ütközet talány. Éppoly homályos azok szemében, akik megnyerték, mint annak szemében, aki elvesztette. Napóleon szerint pánik,[378] Blücher nem érti az egészet; Wellington nem ért semmit belőle. Nézzük meg a tudósításokat. A jelentések zavarosak, a magyarázatok homályosak. Ezek dadognak, amazok mekegnek. Jomini[379] a waterlooi csatát négy mozzanatra osztja; Muffling három fordulatra vágja; Charras, ámbár bizonyos pontokon felfogásunk eltér az övétől, egymaga ragadta meg fölényes pillantással a katasztrófa jellemző vonásait, amelyben az emberi lángész birokra kelt az isteni véletlennel. A többi történetíró bizonyos mértékben mind a káprázat rabja, és ebben az elfogultságukban tapogatóznak. Valóban villámló nap, a katonai monarchia összeomlása, ami a királyok nagy megrökönyödésére magával rántotta mind a királyságokat, az erő bukása, a háború veresége.

Ebben az eseményben, amelyben emberfeletti szükségszerűség bélyege van, az ember szerepe semmi.

Ha elvitatjuk Waterloot Wellingtontól és Blüchertől, vajon elveszünk-e valamit Angliától és Németországtól? Nem. Sem a kitűnő Anglia, sem a nagyszerű Németország nem forog szóban a waterlooi kérdésben. Hála az égnek, a népek nagyok a kard gyászos kalandjai nélkül is. Sem Németország, sem Anglia, sem Franciaország nem fér meg egy kardhüvelyben. Abban a korban, mikor Waterloo csupán kardcsörgés, Blücheren túl Németországnak Goethéje van és Angliának Wellingtonon túl Byronja. Az eszmék hatalmas fellendülése jellemzi századunkat, és ebben a hajnalodásban Anglia és Németország felséges fényben ragyog meg. Felségesek annak a révén, amit a szellemük alkot. Az, amivel a civilizáció színvonalát emelik, a lényegük; belőlük fakad, nem valami véletlenből. Annak, amivel a tizenkilencedik századot gyarapították, nem Waterloo a forrása. Csak a barbár népek szoktak hirtelen fejlődésnek indulni egy-egy győzelem után. Ez a záportól megduzzasztott hegyi patak röpke hiábavalósága. A civilizált népek, különösen abban az időben, amelyben mi élünk, nem lendülnek fel és nem süllyednek le egy-egy hadvezér hadiszerencséje vagy kudarca miatt. Az emberiségben meglevő fajsúlyuk másvalamiből fakad, ami jelentékenyebb, mint egy-egy ütközet. A becsületük, Istennek hála, a méltóságuk, a műveltségük, a szellemük nem csupán számok, amiket a hősök és a hódítók, ezek a játékosok, megtehetnek a csaták lutriján. Gyakran vesztett csaták után lendül neki a haladás. Kevesebb a harci dicsőség, több a szabadság. A dob elhallgat, szóhoz jut az ész. Ez az a játék, amelyben nyer, aki veszít. Beszéljünk tehát Waterlooról mindkét irányban elfogulatlanul. Adjuk meg a véletlennek, ami a véletlené, Istennek, ami az Istené. Micsoda Waterloo? Győzelem? Nem. Nyeremény.

Nyeremény, amelyet Európa nyert meg, Franciaország fizetett ki.

Igazán nem volt nagyon érdemes oroszlánt állítani[380] oda.

Különben pedig Waterloo a legfurcsább találkozás, amit csak ismer a történelem. Napóleon és Wellington. Ezek nem ellenfelek, ezek ellentétek, Isten, aki pedig kedveli az ellentéteket, sohasem állított fel még ennél megdöbbentőbb ellentétet, és furcsábban nem állított szembe két embert. Az egyik oldalon a pontosság, az előrelátás, a mértan, az óvatosság, a visszavonulás biztosítása, a tartalékok kímélése, szívós hidegvér, megrendíthetetlen módszeresség, olyan stratégia, amely kiaknázza a terepet, olyan taktika, amely egyensúlyozza a zászlóaljakat, hajszálnyira pontos öldöklés, óra szerint szabályozott harc, semminek szándékosan a véletlenre nem bízása, a régi klasszikus bátorság, a kifogástalan szabatosság, a másik oldalon a hirtelen felvillanás, az ihlet, különös harci művészet, emberfeletti ösztön, lángoló tekintet, amely úgy néz, mint a sas, és úgy sújt, mint a villám, tüneményes művészet a fölényes hetvenkedésben, egy szárnyaló lélek minden titokzatossága, szövetkezés a végzettel, a folyó, a síkság, az erdő, a domb számbavétele és bizonyos tekintetben engedelmességre kényszerítése, a zsarnok, aki annyira megy, hogy még a csatatérre is rá akarja kényszeríteni zsarnoki akaratát, vakhite szerencsecsillagában, párosulva haditudományával, amelyet kiteljesít és egyúttal el is homályosít. Wellington volt a háború Barême-je,[381] Napóleon a Michelangelója; és ezúttal a lángészt legyőzte a számítás.

Mind a két fél várt valakit. A számítónak lett szerencséje. Napóleon Grouchyt várta; nem jött. Wellington Blüchert várta; megjött.

Wellingtonban a klasszikus hadászat állt bosszút. Bonaparte sorsa hajnalán találkozott vele Olaszországban, és fölényesen megverte. A vén bagoly megfutamodott az ifjú keselyű elől. A régi taktika nem csupán kudarcot vallott, hanem meg is botránkozott. Ki volt ez a huszonhat éves korzikai, mit akart ez a tündöklő tudatlan, aki mikor minden ellene volt, mikor semmije sem volt, nem volt élelmiszere, nem volt lőszere, nem voltak ágyúi, nem voltak csizmái, úgyszólván nem volt hadserege, egy maroknyi emberrel a tömegekkel szemben, megrohanta az egyesült Európát, és, holott lehetetlenség volt, képtelen győzelmeket aratott? Honnan jött ez a villamos őrjöngő, aki úgyszólván lélegzetvétel nélkül és ugyanazzal a maroknyi katonával egymás után robbantotta szét a német császár öt hadseregét, és egymásra hányta őket, Beaulieu-t[382] Alvinczyra,[383] Wurmsert[384] Beaulieu-re, Melast[385] Wurmserre, Mackot[386] Melasra? Ki volt a háborúnak ez a jöttmentje, aki szemtelen volt, mint egy színpadi csillag? Az akadémikus katonai irány kiközösítette, miután meghátrált előtte. Innen a kivénhedt önkényuralom engesztelhetetlen dühe az új ellen, a kifogástalan kard dühe a lángpallos ellen és a sakktábla dühe a lángész ellen. 1815. június 18-án ezé a dühé volt az utolsó szó, és Lodi, Montebello, Montenotte, Mantova, Marengo és Arcole fölé odaírta ezt: Waterloo. A középszerűek diadala, ami olyan jólesik a tömegeknek. A végzet hozzájárult ehhez az iróniához. Napóleon előtt bukásakor egy megifjodott Wurmser bukkant fel.

Hogy csakugyan megkapjuk Wurmsert, elegendő fehér hajat képzelni Wellington fejére.

Waterloo elsőrangú csata, amelyet másodrangú hadvezér nyert meg.

A waterlooi csatában tulajdonképpen Anglia a csodálatra méltó; az angol szilárdság, az angol határozottság, az angol vér; hogy Anglia itt felséges volt, ne vegye rossz néven, azt önmagának köszönheti. Nem a hadvezérének, hanem a hadseregének.

Wellington furcsa hálátlansággal kijelenti egy Lord Bathursthoz[387] intézett levelében, hogy hadserege, az a hadsereg, amely 1815. június 18-át kiharcolta, "gyalázatos hadsereg volt". Mit gondol erről a csontoknak az a sötét tömege, amely Waterloo barázdái alatt van eltemetve?

Anglia nagyon szerény volt Wellingtonnal szemben. Wellingtont túlságosan felmagasztalni annyi, mint Angliát kisebbíteni. Wellington egy csöppet sem nagyobb hős, mint a többi. Azok a szürke skótok, azok a lovasgárdisták, Maitland és Mitchell ezredei, Pack és Kempt gyalogsága, Ponsomby és Somerset lovassága, a highlanderek, akik dudájukat billegtetik a kartácstűzben, Rylandt zászlóaljai, a friss újoncok, akik alig tudnak még bánni a puskával, és mégis megállják helyüket az esslingi és rivoli vén verekedők ellenében - hát ez a nagyság. Wellington szívós volt, ez volt az érdeme, és mi nem vitatjuk el tőle, de a legkisebb gyalogosa és lovasa éppolyan szilárd volt, mint ő. A vaskatona felér a vasherceggel.[388] Őszintén megvalljuk, minden magasztalásunk az angol közkatonáé, az angol hadseregé, az angol népé. Ha van diadalmi jel, akkor a diadalmi jel Angliát illeti meg. A waterlooi emlékoszlop igazabb volna, ha egy ember alakja helyett egy népnek a szobrát emelné a fellegekig.

De ezt a hatalmas Angliát bosszantani fogja az, amit itt mondunk. Anglia még az ő 1688-a[389] és a mi 1789-ünk után és hűbéri illúziókban él. Hisz az örökösödésben és a hierarchiában. Ez a nép, amelyet hatalomban és dicsőségben egy nép sem múl felül, nemzet gyanánt becsüli magát, nem nép gyanánt. Mint nép szívesen alárendeli magát, és elfogad egy lordot fejéül. Mint munkás tűri a lenézést; mint katona tűri a botozást. Emlékszünk, hogy az inkermanni csatában[390] egy őrmestert, aki, úgy látszik, megmentette az egész hadsereget, nem említhetett meg Lord Raglan, mert az angol katonai hierarchia nem tűri, hogy egy jelentésben bármiféle hőst is megvizsgáljanak, ha nincs tiszti rangfokozata.

Az olyan arányú mérkőzésben, mint amilyen Waterloo volt, mindenekfelett megcsodáljuk a véletlennek tüneményes játékát. Éjszakai eső, Hougomont fala, Ohain mélyútja, Grouchy nem hallja az ágyúdörgést, Napóleont megtéveszti a vezetője, Bülow-t felvilágosítja a vezetője; ez az egész összeomlás csodálatos.

Waterloonak valamennyi szabályszerű ütközet között a legszűkebb arcvonala volt a harcosok nagy számához képest. Napóleoné háromnegyed mérföld; mindegyik oldalon hetvenkétezer harcos. Ez a zsúfoltság volt az oka a vérfürdőnek.

Számításokat végeztek, és ezt az arányt állapították meg: Emberveszteség Austerlitznél, franciák tizennégy százalék; oroszok harminc százalék; osztrákok negyvennégy százalék. Wagramnál, franciák tizenhárom százalék; osztrákok tizennégy. Borodinónál franciák harminchét százalék; oroszok negyvennégy. Bautzennél, franciák tizenhárom százalék, oroszok és poroszok tizennégy. Waterloonál franciák ötvenhat százalék, szövetségesek harmincegy. Összesen veszteség Waterloonál negyvenegy százalék. Száznegyvennégyezer harcosból hatvanezer halott.

Waterloo mezején ma az a nyugalom ül, amely jellemzi a földet, az ember érzéketlen hordozóját, és ez a mező olyan, mint minden síkság.

Mégis, éjszaka valami ködös látomás bontakozik ki belőle, és ha utas jár arra, ha nézelődik, ha hallgatózik, ha elábrándozik, mint Vergilius Philippi[391] gyászos mezején, akkor megrázza a katasztrófa révülete. Az irtózatos június 18-a újraéled; a hazug emlékdomb eltűnik, az átlagoroszlán szétfoszlik, a csatatér visszakapja valóságos képét; a gyalogság vonalai hullámzanak a síkon, dühös vágták cikáznak a látóhatáron; a riadt álmodozó kardok villanását, szuronyok csillanását, bombák lángolását, mennykövek iszonyatos összecsapását látja; hallja, mint a sír mélyéből előtörő hörgést, a kísértetcsata elmosódott dübörgését; ezek az árnyak a gránátosok; ezek a fényvillanások a vértesek; ez a csontváz Napóleon; amaz a csontváz Wellington; mindez már régen nincs meg, és mégis még mindig ott gomolyog és viaskodik; és az árkok felbíborlanak, és a fák megremegnek, és a tombolás a fellegekig csap, és a sötétségben mindezek a komor magaslatok, Mont-Saint-Jean, Hougomont, Frischemont, Papelotte, Plancenoit ködösen úgy tűnnek el, mintha egymást öldöklő kísértetek forgószele tombolna felettük.



XVII
Jó volt-e Waterloo?

Van egy nagyon tiszteletreméltó szabadelvű iskola, amely nem gyűlöli Waterloot. Mi nem tartozunk hozzá. Szerintünk Waterloo nem más, mint a szabadság megdermedésének a napja. Hogy ilyen sas kel ki ilyen tojásból, az bizonyára a meglepetés.

Waterloo, ha a kérdés mélyére nézünk, szándék szerint ellenforradalmi győzelem. Európa állt itt szemben Franciaországgal. Pétervár, Berlin és Bécs Párizzsal, a status quo a kezdeményezéssel: 1789. július 14-ének megtámadása ez 1815. március 20-án[392] keresztül; a monarchiák riadója ez a fékezhetetlen francia fészkelődés ellen. Lecsendesíteni végre ezt a huszonhat év óta forrongó hatalmas népet: ez volt az álmuk. Braunschweig, Nassau, a Romanovok, a Hohenzollernek, a Habsburgok összefogása a Bourbonokkal. Waterloo hátán hozza az isteni jogot. Igaz, hogy mivel a Császárság zsarnoki volt, a királyságnak a dolgok természetes ellenhatása révén mindenáron szabadelvűnek kellett lennie, és Waterlooból kénytelen-kelletlen alkotmányos rend fakadt, a győzők végtelen sajnálatára. Mivel a forradalmat valójában sohasem lehet legyőzni, és mivel mindig újra meg újra felüti fejét, mert gondviselésszerű és teljességgel végzetes, Waterloo előtt Bonaparte személyében porba döntötte a rozoga trónokat, Waterloo után XVIII. Lajos személyében engedélyezte és elszenvedte az alkotmányt. Bonaparte postakocsist ültet Nápoly trónjára[393] és őrmestert Svédország trónjára,[394] az egyenlőtlenséget használja fel az egyenlőség bizonyítására; XVIII. Lajos Saint-Ouenban aláírja az emberi jogok deklarációját. Aki fogalmat akar alkotni arról, hogy mi a forradalom, nevezze Haladásnak; aki fogalmat akar alkotni arról, hogy mi a haladás, nevezze Holnapnak. A Holnap ellenállhatatlanul elvégzi a maga munkáját, és már ma is munkálkodik rajta. Különösképpen mindig céljához ér. Wellingtont használja fel, hogy Foyból,[395] aki egyszerű katona volt, szónokot faragjon. Foy megbukik Hougomont-nál, és a szószéken megdicsőül. Így megy előre a haladás. Minden szerszám jó ennek a munkásnak a kezében. Felhasználja isteni munkájára, anélkül hogy zavartatná magát, azt a férfiút, aki átkel az Alpokon, és azt a derék öreg, beteg, tántorgó Elysée apót. Felhasználja a köszvényest éppúgy, mint a hódítót; a hódítót kifelé, a köszvényest befelé. Waterloo, mikor karddal vetett véget az európai trónok lebontásának, csupán azt eredményezte, hogy más irányba folytatta a forradalom munkáját. A vagdalkozók bevégezték, a gondolkozókon van a sor. Az a század, amelyet Waterloo fel akart tartóztatni, átlépett rajta, és továbbment az útján. Ezt a komor győzelmet legyőzte a szabadság.

Mindent összevéve, az, ami Waterloonál diadalmaskodott, ami Wellington mögött felmosolygott, ami meghozta neki Európa valamennyi marsallbotját, beleértve, úgy mondják, Franciaország marsallbotját is, az, ami vidáman fuvarozta a taligákon a csontokkal telített földet, hogy fölépítse belőle az oroszlános emlékművet, az, ami diadalmasan felírta a talapzatra ezt a dátumot: 1825. június 18., az, ami Blüchert felbátorította, hogy vérbe fojtsa a menekülést, az, ami Mont-Saint-Jean fennsíkjáról Franciaországra hajolt, mint valami zsákmányra: az kétségbevonhatatlanul az ellenforradalom volt. Az ellenforradalom morogta ezt a gyalázatos szót: feldarabolás. Mikor Párizsba érkezett, közelről látta a tűzhányót, érezte, hogy ez a hamu égeti a talpát, és észbe kapott. Ráfanyalodott arra, hogy alkotmányról kezdett dadogni.

Ne lássunk egyebet Waterlooban, csak azt, ami Waterloo. A szabadság szándékának nyoma sincs benne. Az ellenforradalom akarata ellenére volt szabadelvű, éppúgy, mint ahogy megfelelő jelenségképpen Napóleon akarata ellenére volt forradalmár. 1815. június 18-án a lovasított Robespierre-t[396] kivetették a nyeregből.



XVIII
Az isteni jog újraéledése

Vége a diktatúrának. Európa egész rendszere romba dőlt. A Császárság olyan sötétségbe hanyatlott, amely hasonlított a haldokló római birodalom elsötétedéséhez. Megint meglátták az örvényt, mint a barbárok idején. Csakhogy 1815 barbársága, nevezzük csak a maga díszes nevén, az ellenforradalom, rövid lélegzetű volt, hamarosan kifulladt és elakadt. A Császárságot, valljuk be, megsiratták, mégpedig hősök szeme siratta meg. Ha a dicsőség jogarrá avatott pallosban van, akkor a Császárság maga volt a megtestesült dicsőség. Elárasztotta a földön mindazt a fényességet, amit a zsarnokság csak adhat; komor fényesség. Mondjuk inkább: sötét fényesség. Az igazi nappali fényhez képest valóságos éjszaka. Az éjszakának ez az eltűnése úgy hatott, mint egy napfogyatkozás.

XVIII. Lajos bevonult Párizsba. A július 8-i körtáncok[397] elhomályosították március 20-nak lelkesedését. A korzikai ellenlábasa lett a béarninak.[398] A Tuileriák kupoláján fehér zászló lobogott. Az emigráció trónra ült. Hartwell fenyőfa asztala helyet kapott XIV. Lajos liliomos trónja előtt. Bouvines-ról és Fontenoyról[399] úgy beszéltek, mintha csak tegnap történt volna, Austerlitz elavult. Az oltár és a trón fenségesen összeölelkezett. Gyökeret vert Franciaországban és a kontinensen a tizenkilencedik századi társadalom boldogulásának egyik legáltalánosabb formája. Európa feltűzte a fehér kokárdát. Trestaillon[400] híres volt. A non pluribus impar[401] jelmondat feltűnt a kősugarak között, amelyek napot ábrázoltak a Quai d'Orsay kaszárnyájának homlokzatán. Ahol valamikor a császári őrség volt, ott vörös ház emelkedett. A Carrousel diadalíve,[402] amely zsúfolva volt kelletlenül cipelt győzelmi jelképekkel, idegenül ebben az új világban, egy kissé szégyenkezett Marengo és Arcole miatt, és Angoulême herceg szobrával vágta ki magát a bajból. A Madeleine-templom temetője, kilencvenhárom félelmetes közös sírgödre, márvánnyal és jáspissal vonta be magát, mert XVI. Lajos és Marie-Antoinette csontjai ott voltak a hamvak között. A concennes-i árokban síremlék emelkedett a földből, amelynek felírása arra emlékeztetett, hogy Enghien herceg[403] ugyanabban a hónapban halt meg, amikor Napóleont megkoronázták. VII. Pius pápa, aki a szertartást végezte, ennek a halálnak a közelében, nyugodtan megáldotta a bukást, éppúgy, mint ahogy áldását adta a trónra lépésre. Schönbrunnban volt egy négyéves kis árnyék,[404] akit lázadásszámba ment római királynak nevezni. És ezek a dolgok megtörténtek. És ezek a királyok újra elfoglalták a trónjukat, és Európa urát kalitkába zárták, és a régi királyságból új lett, és a földnek minden sötétsége és minden fényessége helyet cserélt, mert egy nyári nap délutánján az erdőben egy pásztorfiú a porosz vezérnek ezt mondta: erre menjen, ne pedig arra!

Ez az 1815 olyan volt, mint valami szomorú április. A megvénhedt, beteg és mérges valóságok új látszatokat öltöttek magukra. A hazugság feleségül vette 1789-et, az isteni jog alkotmánnyal álcázta magát, a koholmányok alkotmányosokká lettek, az elfogultságok, a babonák és a hátsó gondolatok, szívükben a 14. törvénycikkel,[405] szabadelvűséggel fényesítették ki magukat. Mint mikor a kígyók levedlik bőrüket.

Napóleon az embert fölemelte, és egyúttal megalázta. Az eszmény a ragyogó anyagnak ez uralma alatt ezt a furcsa nevet kapta: ideológia. Súlyos oktalanság volt ettől a nagy embertől, hogy nevetségessé tette a jövendőt. Mindazonáltal a népek, az ágyútöltelék, amely valósággal szerelmes a tüzérbe, őt keresték a szemükkel. Hol van? Mit csinál? Napóleon meghalt, mondta egy járókelő egy marengói és waterlooi hadirokkantnak. - Meghalt! - kiáltott fel a katona. - Ugyan, rosszul ismeri! - A képzelet istenítette ezt a letepert embert. Európa mélye Waterloo után elsötétedett. Valami óriási üresség maradt benne sokáig Napóleon eltűnése után.

A királyok beleterpeszkedtek ebbe az ürességbe. A vénhedt Európa felhasználta ezt arra, hogy megújhodjon. Ekkor keletkezett a Szent Szövetség. Belle-Alliance (Szép Szövetség? - szép kis szövetség!), hangoztatta már előre Waterloo végzetes csatatere.

Ezzel az újjáalakult régi Európával szemben új Franciaország körvonalai bontakoztak ki. A jövendő, amelyet a császár kigúnyolt, bevonult. Homlokán ez a csillag ragyogott: Szabadság. Az ifjú nemzedék égő szeme feléje fordult. Különös jelenség: egyszerre hevültek ezért a jövendőért, a Szabadságért, és ezért a múltért, Napóleonért. A vereség megdicsőítette a legyőzöttet. Úgy látszott, hogy a bukott Bonaparte nagyobb, mint a diadalmas Napóleon. Azok, akik diadalmaskodtak, féltek. Anglia Hudson Lowval[406] őriztette, és Franciaország Montchenuvel kémkedett utána. Keresztbe font karjai nyugtalanították a trónokat. Sándor cár így nevezte: álmatlanságom. Ez a rémület a rengeteg forradalmi anyagból ered, amely benne volt. Ez a bonapartista szabadelvűségnek a magyarázata és mentsége. Ez a kísértet megremegtette a korhadt világot. A királyok nyugtalanul uralkodtak, amíg Szent Ilona sziklája ott ködlött a látóhatáron.

Miközben Napóleon haláltusáját vívta Longwoodban,[407] a waterlooi csatamezőn elhullott hatvanezer ember csendesen porladozott, és a világon eláradt valami az ő békességükből. Ebből gyúrta a bécsi kongresszus az 1815-i békeszerződést, és Európa ezt restaurációnak nevezte.

Hát ez volt Waterloo.

De mit törődik ezzel a végtelen? Mindez a vihar, mindez a felleg, mindez a harc, aztán ez a béke, mindez az árnyék egy pillanatra sem zavarja meg annak a roppant szemnek a fényességét, amely előtt a fűszálról fűszálra ugrándozó levéltetvek éppen olyanok, mint a sas, amely toronyról toronyra szárnyal a Notre-Dame felett.



XIX
Éjjel a csatatéren

Térjünk vissza, elbeszélésünk úgy kívánja, erre a végzetes csatatérre.

1815. június 18-án holdtölte volt. Ez a világosság kedvezett Blücher dühödt üldözésének, elárulta a menekülők nyomát, kiszolgáltatta ezt a pusztulásra ítélt tömeget a nekidühödött porosz lovasságnak, és megkönnyítette a mészárlást. A katasztrófákban szerepel néha az éjszakának ez a tragikus előzékenysége.

Amint az utolsó ágyúlövés elhangzott, Mont-Saint-Jean síkja kiürült.

Az angolok elfoglalták a francia tábort, ez a győzelem szokásos megpecsételése: a győző a legyőzöttnek az ágyában alszik. Rossomme-on túl ütötték fel táborukat. A poroszok a menekülők után eredtek, előrerohantak. Wellington bement Waterloo faluba, hogy megírja jelentését Lord Bathurstnek.

Ha valaha volt értelme a sic vos non vobis[408] szólásnak, akkor egészen bizonyosan Waterloo falura lehet alkalmazni. Waterloonak semmi szerepe sem volt. Fél mérföldnyire volt a csatától. Mont-Saint-Jeant ágyúzták, Hougomont-t fölégették, Papelotte-ot fölégették, Plancenoit-t fölégették, Haie-Sainte-et rohammal vették be, Belle-Alliance látta a két győztes ölelkezését; alig ismerjük a nevüket, Waterloo pedig, amely részt sem vett a csatában, learatta az egész dicsőséget.

Nem tartozunk azok közé, akik magasztalják a háborút; alkalomadtán szemébe mondjuk az igazságot. A háborúban szörnyű szépségek vannak, amelyeket nem titkoltunk el; de ismerjük el, van benne néhány undorító vonás is. Az egyik legmegdöbbentőbb az, hogy a győzelem után azonnal kifosztják a halottakat. Csata után többnyire meztelen hullákra derül a hajnal.

Ki követi el ezt? Ki szennyezi be így a diadalt? Micsoda undorító tolvajkéz mélyed bele a győzelem zsebébe? Kik ezek a bitangok, akik rabolnak a dicsőség mögött? Néhány filozófus, köztük Voltaire, azt állítja, hogy ezek éppen azok, akik a dicsőséget kivívták. Ugyanazok, mondják, nem váltották fel őket, akik életben maradtak, kifosztják azokat, aki elestek. A nappal hőse az éjszaka vámpírja. Elvégre csak van annyi joga, hogy kifossza egy kissé a hullát, amelyet ő ölt meg. Mi nem hisszük ezt. Véleményünk szerint lehetetlen ugyanazzal a kézzel babért tépni és ellopni egy halott csizmáit.

Ellenben bizonyos, hogy a győzők nyomában rendszerint ott járnak a tolvajok. Azonban a katonát, főképpen a mai katonát, hagyjuk ki a dologból.

Minden hadseregnek van uszálya, ezt kell vádolni. Denevérszerű lények, félig rablók, félig teherhordók, mindenfajta vámpír, akiket a háborúnak nevezett sötétség hoz létre, egyenruhás emberek, akik nem harcolnak, színlelő betegek, félelmetes nyomorékok, gyanús markotányosok, akik néha a feleségükkel együtt ott ügetnek kis kocsijukon, és rablással szerzik azt, amit árusítanak, koldusok, akik vezetőkül ajánlkoznak a tiszteknek, léhűtők, fosztogatók, valamikor - nem a mai időkről beszélünk - a menetelő seregek maguk után vonszolták mindezt, annyira, hogy külön nevük is volt, "lógósok"-nak hívták őket. Ezekért az emberi lényekért semmiféle hadsereg, semmiféle nemzet nem volt felelős; olaszul beszéltek, és a németek nyomában jártak; franciául beszéltek és az angolok nyomában jártak. Egy ilyen nyomorult spanyol lógós, aki franciául beszélt, gyilkolta meg orvul és rabolta ki a csatamezőn a ceresolei győzelmet[409] követő éjszakán Fervacques márkit, akit megtévesztett zagyvalék picardiai[410] beszéde, ami miatt franciának tartotta. A lógósból lett a fosztogató. Ezt a nyavalyát, amelyet csak kemény fegyelem irthat ki, ez az átkozott elv teremtette meg: az ellenségből élni. Bizonyos hírességek megtévesztenek; nem mindig tudjuk, hogy bizonyos, egyébként nem nagy tábornokok miért voltak olyan népszerűek. Turenne-t[411] imádták a katonái, mert tűrte a fosztogatást; a rossz megengedése egyik eleme a jóságnak; Turenne olyan jó volt, hogy tűrte, hadd borítsák a Pfalzot tűzbe és vérbe. Aszerint lehetett a hadseregek nyomában több vagy kevesebb fosztogatót látni, hogy a vezér milyen szigorú volt. Hoche és Marceau[412] nyomában nem jártak lógósok; Wellington nyomában, ezt az elégtételt szívesen megadjuk neki, csak kevés járt.

Mégis a június 18-ról 19-re virradó éjszakán kifosztották az elesetteket. Wellington szigorú volt; parancsot adott, hogy mindenkit végezzenek ki, akit rajtakapnak; csakhogy a fosztogatás szívós. A fosztogatók raboltak a csatatér egyik sarkában, míg a másikban agyonlőtték őket.

A sík felett komoran fénylett a hold.

Éjféltájban egy férfi settenkedett, jobban mondva kapaszkodott az ohaini mélyút táján. Minden jel arra vallott, hogy ez is egyike azoknak, akiket éppen jellemeztünk, nem angol, nem francia, nem paraszt, nem katona, nem is annyira ember, mint inkább orr, amelyet idehúz a hullaszag, akinek győzelme a rablás, aki jön megdézsmálni Waterloot. Valami köpönyegforma zubbonyt viselt, nyugtalan volt és vakmerő, előrement, és hátrafelé nézelődött. Ki volt ez az ember? Az éjszaka nyilván többet tudott felőle, mint a nappal. Nem volt nála zsák, de bizonyosan bő zsebei voltak a köpeny alatt. Időnként megállt, vizsgálta maga körül a síkságot, hogy lássa, vajon nem figyelik-e, hirtelen lehajolt, megpiszkált a földön valami néma és mozdulatlan dolgot, aztán fölegyenesedett, és továbbsompolygott. A sompolygása, a testtartása, hirtelen és titokzatos mozdulatai miatt hasonlított azokhoz az alkonyati kísértetekhez, amelyek az omladék közt bolyonganak, és amelyeket régi normandiai legendák Kódorgóknak neveznek.

Bizonyos éjszakai gázlóknak ilyenek a körvonalai a mocsarakban.

Ha valaki figyelmesen szemügyre vette volna a ködöt, észrevehette volna, hogy bizonyos távolságban ott áll és mintegy bujkál egy kis ház mögött - amely a nivelles-i országúton, a Mont-Saint-Jeanból Braine-l'Alleud-be vezető út kanyarulatánál emelkedik - egy kátrányozott kosárral fedett kis markotányos kocsi; elébe kiéhezett gebe volt fogva, amely zabláján keresztül ropogtatta a csalánt; és észrevett volna ebben a kocsiban egy asszonyalakot, amely a ládákon és a csomagokon ült. Meglehet, hogy a kocsi és a fosztogató valamiféle kapcsolatban volt egymással.

Az éjszaka derült volt. Az égen egy felleg sem úszott. Akármilyen vérvörös is a föld, a hold mindig fehér. Ez az égbolt közömbössége. A mezőkön a kartácstól letört, de le nem hullott, hanem kérgükön csüngő faágak szelíden himbálóztak az éjszaka szelében. Valami fuvallat, úgyszólván lehelet bodrozta a bokrokat. A fű végigremegett, mintha lelkek röppentek volna el.

Távolról halkan átszűrődött az angol tábor őrszemeinek és őrjáratainak jövés-menése.

Hougomont és Haie-Sainte még mindig égett, egyik nyugaton, másik keleten, mint egy-egy hatalmas láng, amelyekhez, mint laza rubin nyaklánc, egy-egy karbunkulussal a végén, csatlakozott az angol tábortüzek lánca, amely végtelen félkörben ívelt a látóhatár dombjai felett.

Elmondtuk az ohaini mélyútban lefolyt katasztrófát. A szív szorongva gondol arra, hogy milyen halál volt ez annyi derék hősnek.

Ha van valami iszonyatos dolog, ha van olyan valóság, amely túltesz az álmon, az ez: élni, látni a napot, teljes birtokában lenni a férfiúi erőnek, egészségesnek és vidámnak lenni, jóízűn kacagni, rohanni az előttünk lebegő vakító dicsőség után, érezni keblünkben a táguló tüdőt, a dobogó szívet, az értelmes akaratot, beszélni, gondolkodni, remélni, szeretni, tudni, hogy van anyánk, van feleségünk, vannak gyermekeink, élni a napfényben, és egyszerre csak egy szempillantás alatt, a pillanatnak egy részecskéje alatt lezuhanni valami mélységbe, elesni, gurulni, taposni, taposó lábak alá kerülni, látni a búzakalászokat, a virágokat, a leveleket, az ágakat, nem tudni megkapaszkodni semmiben, érezni, hogy a kard már hiábavaló, hogy emberek vannak alattunk, lovak felettünk, vergődni hiába, összezúzott csontokkal, amint végigrobogtak rajtunk a sötétben a lovak patái, érezni egy sarkat, amely kitiporja a szemünket, dühösen harapdálni a lovak patkóit, fuldokolni, üvölteni, vonaglani, ott lent feküdni, és ezt gondolni magunkban: "Az előbb még éltem!"

Ott, ahol ez a siralmas pusztulás hörgött, most néma csend terjengett. A mélyút árka teli volt kibogozhatatlanul egymásba bonyolódott lovakkal és lovasokkal. Szörnyű gomolyag. Már nem volt szakadék. A holttestek egy szintre emelték az utat a síksággal, és a széléig értek, mint a gabona a színig telt vékában. A tetején egy rakás halott, az alján vérpatak; ilyen volt ez az út 1815. június 18-ának estéjén. A vér egészen a nivelles-i útra folyt, és ott széles tócsában ömlött ki a fatorlasz előtt, amely elzárta az utat; ezt a helyet még ma is mutogatják. Emlékszünk rá, hogy a genappe-i út felé, éppen az ellenkező oldalon zajlott le a vértesek pusztulása. A hullák sűrűsége arányban volt a mélyút mélységével. A közepe táján, azon a helyen, ahol lelapul, ahol a Delord-hadosztály átment, a halottak rétege vékonyabb.

Az éjszakai csavargó, akit az imént megmutattunk az olvasónak, ezen a tájon járt. Átturkálta ezt a roppant sírt. Nézelődött. Valami megnevezhetetlen, undorító halottszemlét tartott. A lábai vérben tapicskoltak.

Egyszerre csak megállt.

Néhány lépésnyire előtte, a mélyútban, ahol a hullarakás végződött, az emberek és lovak halmaza alól nyitott kéz nyúlt ki, amelyre ráesett a hold fénye.

Ennek a kéznek egyik ujján volt valami, ami ragyogott: aranygyűrű.

A csavargó lehajolt, egy pillanatig összegubbaszkodott, és mikor fölkelt, a gyűrű már nem volt azon az ujjon.

Pontosabban szólván, nem kelt föl: valami vad és megriadt tartásban maradt, háttal fordult a hullarakásnak, vizsgálta a látóhatárt, térden állva, miközben egész felsőteste a földre támasztott két mutatóujjára nehezedett, fejét fölvetette, fölfigyelt a mélyút partja felé. Bizonyos cselekedetekhez illik a sakál négy mancsa.

Aztán elszánta magát, és fölegyenesedett.

Ebben a pillanatban megrándult. Érezte, hogy valaki fogja hátulról.

Megfordult; az a nyitott kéz volt, amely most összezárult, és megfogta a köpönyege csücskét.

Tisztességes ember megrémült volna. Ez felkacagott.

- Nini - szólalt meg -, hisz ez csak a halott. Jobban örülök egy kísértetnek, mint egy csendőrnek.

Azonban a kéz elernyedt és elengedte. Az erő hamar kimerül a sírban.

- Nézze meg az ember! - kezdte újra a csavargó. - Hát él ez a halott? Lássuk csak.

Megint lehajolt, áttúrta a hullahalmazt, elhárította, ami útjában volt, megfogta a kezét, megmarkolta a karját, kiszabadította a fejét, kihúzta a testét, és néhány pillanattal később, a mélyút árnyékában vonszolta az élettelen vagy legalábbis ájult embert. Vértes volt, tiszt, sőt magasrangú tiszt; széles arany vállrojt kandikált ki a vértje alól; a tisztnek a fején nem volt sisak. Hatalmas kardcsapás hasította végig az arcát, amely csuromvéres volt. Különben, úgy látszik, nem tört csontja, és valami szerencsés véletlen következtében, ha ugyan szabad itt ezt a szót használni, a halottak úgy boltozódtak felette, hogy megmentették az összetiportatástól. A szeme le volt hunyva.

Vértjén ott csillogott a becsületrend ezüstkeresztje.

A csavargó letépte ezt a keresztet, amelyet elnyelt valamelyik öblös zseb a köpenye alatt.

Azután kitapogatta a tiszt órazsebét, megérezte benne az órát, és kihúzta. Azután átturkálta a mellényét, erszényt talált benne, és azt is a zsebébe süllyesztette.

Mikor ennyire jutott a haldoklónak adott segélynyújtásban, a tiszt felnyitotta a szemét.

- Köszönöm - mondta elhaló hangon.

Ez az ember rángatta; mozdulatainak kíméletlensége, az éjszaka frissessége s a szabad levegő hatása alatt felocsúdott ájultságából.

A csavargó nem felelt. Felkapta a fejét. Lépések zaja hallatszott a síkságon; valószínűleg közeledő őrjárat.

A tiszt suttogott, mert a haláltusa még mindig ott rezgett a hangjában.

- Ki nyerte meg a csatát?

- Az angolok - felelte a csavargó.

A tiszt megint megszólalt:

- Kutassa át a zsebeimet. Talál benne egy erszényt meg egy órát, vegye el.

Ez már megtörtént.

A csavargó úgy tett, mintha teljesítené a kérést, és jelentette:

- Nincs semmi.

- Kifosztottak - szólt a tiszt -, sajnálom. Önnek szántam.

Az őrjárat lépései egyre tisztábban hallatszottak.

- Itt jönnek - mondta a csavargó, s olyan mozdulatot tett, mint aki el akar oldalogni.

A tiszt nagy kínnal fölemelte a karját, és visszatartotta:

- Ön megmentette az életemet. Kicsoda ön?

A csavargó gyorsan és halkan felelt:

- Mint ön, én is a francia hadsereghez tartoztam. Most azonban el kell hagynom önt. Ha itt csípnek, főbe lőnek. Én megmentettem az ön életét. Most már segítsen magán úgy, ahogy tud.

- Mi az ön rangja?

- Őrmester vagyok.

- Mi a neve?

- Thénardier.

- Nem felejtem el ezt a nevet - mondta a tiszt. - Ön is jegyezze meg az enyémet. Az én nevem Pontmercy.



MÁSODIK KÖNYV
Az Orion hajó

I
A 24 601-es szám a 9430-as számot kapja

Jean Valjeant újra elfogták.

Olvasóink hálásak lesznek nekünk, ha gyorsan átsuhanunk a fájdalmas részleteken. Beérjük azzal, hogy ideiktatunk két közleményt, amelyek az akkori újságokban jelentek meg, néhány hónappal a Montreuil-sur-Merben történt megdöbbentő események után.

Ezek a cikkek kissé elnagyoltak. Emlékezhetünk, hogy akkoriban még nem volt meg a Gazette des Tribunaux.[413]

Az első cikket a Drapeau Blanc-ból vesszük. Kelte 1823. július 25.

"Pas-de-Calais megye egyik kerülete nem mindennapi eseménynek vált színhelyévé. Egy Madeleine nevű és a megyében idegen ember néhány év óta bizonyos új eljárások segítségével föllendített egy régi helyi iparágat, a zsett- és üveggyöngygyártást. Meggazdagodott belőle és, valljuk meg, jóléthez juttatta az egész kerületet. Működése elismeréséül kinevezték polgármesterré. A rendőrség kiderítette, hogy ez a Madeleine úr senki más, mint egy volt fegyenc, aki kibújt a rendőri felügyelet alól, s akit 1796-ban lopásért elítéltek; a neve Jean Valjean. Jean Valjeant visszavitték a fegyházba. Úgy értesültünk, hogy elfogatása előtt sikerült felvennie Laffitte úrnál egy félmilliónál is nagyobb összeget, amely a betétje volt, és amelyet különben, így mondják, egészen tisztességes úton szerzett üzletével. Nem tudták kideríteni, hogy Jean Valjean hol rejtette el ezt az összeget, mielőtt visszavitték a touloni fegyházba."

A másik cikk, amely valamivel részletesebb, a Journal de Paris-ban[414] jelent meg, ugyanazon a napon.

"Egy Jean Valjean nevű kiszabadult fegyenc állt törvényt a vari esküdtszék előtt, olyan körülmények között, amelyek számot tarthatnak az érdeklődésre. Ez a gonosztevő kijátszotta a rendőrség éberségét; hamis nevet vett fel, és sikerült polgármesterré kineveztetnie magát valamelyik északi kis városunkban. Ebben a városban meglehetősen jelentős üzletet alapított. Végül is leleplezték és letartóztatták, hála az államügyészség fáradhatatlan buzgalmának. A szeretője afféle utcalány volt, aki a letartóztatás pillanatában az izgalomba belehalt. Ennek a herkulesi erejű gonosztevőnek sikerült megszöknie; azonban három vagy négy napra a szökése után a rendőrség újból kézre kerítette, mégpedig Párizsban, éppen abban a pillanatban, amikor felszállt az egyik kis kocsira, amely a főváros és Montfermeil falu (Seine-et-Oise) közt közlekedik. Beszélik, hogy ezt a három vagy négy nap szabadságot arra használta fel, hogy felvegye azt a jelentékeny összeget, amely nevére egyik legelőkelőbb bankárunknál volt elhelyezve. Ezt az összeget hat- vagy hétszázezer frankra becsülik. A vádirat szerint állítólag elásta ezt a pénzt valami olyan helyen, amelyről csak ő tud; a rendőrség nem tudott nyomára akadni. Bármiként van a dolog, a nevezett Jean Valjeant a Var megyei esküdtszék elé állították; a vád az volt ellene, hogy az országúton körülbelül nyolc évvel ezelőtt kirabolt egy derék kisfiút azok közül, akik mint a ferneyi pátriárka[415] mondja halhatatlan soraiban:

...Szavojából eljönnek évrül évre,
S ügyes kezük könnyedén tisztogat
Korommal eltömött kéménylyukat.[416]

Ez a gonosztevő lemondott a védekezésről. Az államügyészség ékesszóló és ügyes képviselője megállapította, hogy a rablást bűntársakkal együtt követte el, és hogy Jean Valjean tagja volt valamelyik délvidéki rablóbandának. Ennek eredményeként Jean Valjeant bűnösnek mondták ki, és halálra ítélték. Az elítélt nem akart semmisségi panasszal élni. A király kimeríthetetlen kegyességében méltóztatott életfogytiglani kényszermunkára változtatni büntetését. Jean Valjeant haladéktalanul átszállították a touloni fegyházba."

Emlékszünk rá, hogy Jean Valjean Montreuil-sur-Merben vallásos életet élt. Néhány lap, köztük a Constitutionnel, úgy tálalta fel ezt az enyhítést, mint a papi párt diadalát.

Jean Valjean más számot kapott a fegyházban. Most a 9430-as volt.

Egyébként, hogy többé ne kelljen visszatérnünk rá, mondjuk el, hogy Madeleine úrral együtt eltűnt Montreuil-sur-Mer virágzása is; megvalósult mindaz, amit előre látott ama lázas és küzdelmes éjszakáján; mihelyt ő eltűnik, csakugyan a lélek tűnik el. Bukása után megtörtént Montreuil-sur-Merben az a bizonyos osztozkodás a bukott nagy emberek hagyatékán, az a végzetes szétforgácsolódása a virágzó intézményeknek, ami az emberi társadalomban észrevétlenül mindennap előfordul, és amit a történelem csupán egyetlenegyszer jegyzett föl, akkor is csak azért, mert Nagy Sándor halála után történt. A helytartók királyokká koronázzák magukat; a művezetők hirtelen gyárosokká léptek elő. Irigy vetélkedések támadtak. Madeleine úr hatalmas műhelyeit bezárták; az épületek romba dőltek, a munkások szétszóródtak. Egyesek búcsút mondtak a vidéknek, mások búcsút mondtak a mesterségnek. Innen kezdve minden zsugorodott, ahelyett, hogy gyarapodott volna; a sápért történt minden, nem pedig a közjóért. A városkából eltűnt a központi erő; mindenfelé verseny és acsarkodás. Madeleine úr mindenen uralkodott, és mindezt igazgatta. Most, hogy megbukott, mindenkinek maga felé hajlott a keze; a szervezettség szellemét a marakodás szelleme váltotta fel, a szívességét a ridegség, az alapítónak mindenki iránt való jóindulatát egymás gyűlölete; azok a szálak, amelyeket Madeleine úr szövögetett, összekuszálódtak és elszakadtak; meghamisították az eljárást, silányabbak lettek a gyártmányok, megölték a bizalmat; a piacok megfogytak, a megrendelők megritkultak; a munkabér csökkent, a műhelyek álltak; jött a csőd. És azután a szegények immár semmit sem kaptak. Minden megsemmisült.

Maga az állam is észrevette, hogy valakit valahol tönkretettek. Alig négy évre az esküdtszék ítélete után, amely megállapította Madeleine úr és Jean Valjean azonosságát és a fegyházba juttatta, az adóbehajtás költségei megkettőződtek Montreuil-sur-Mer kerületében, és Vilièle úr utalt is erre a szószékről 1827. február havában.



II
Ebben két verssort olvasunk,
amelyek talán az ördögtől származnak

Mielőtt továbbmennénk, helyénvaló néhány részletet elmondanunk arról a különös esetről, amely ugyanez idő tájt Montfermeilben történt, és talán bizonyos összefüggésben van az államügyészség némely sejtéseivel.

Montfermeil vidékén él egy nagyon régi babona, amely annál különösebb és annál értékesebb, mivel az ilyen népi babona Párizs tőszomszédságában olyan, mint az áloé Szibériában. Mi azok közé tartozunk, akik minden ritka növényt tisztelnek. Elmondjuk tehát a montfermeili babonát. Azt hiszik, hogy az ördög emberemlékezet óta az erdőt választotta ki arra, hogy ott rejtse el kincseit. A nénikék azt mesélik, hogy sűrűn lehet találkozni napnyugtakor az erdő ember nem járta helyein egy fekete emberrel, aki olyan, mint valami taligás vagy favágó, facipőben, vászonnadrágban és vászonzubbonyban, és felismerhető arról, hogy nem sapka vagy kalap van a fején, hanem két hatalmas szarv. Hát erről csakugyan rá lehet ismerni. Ez az ember rendszerint azzal foglalkozik, hogy gödröt ás. Háromféle módon fordíthatja hasznára az ember az ilyen találkozást. Az első módszer az, hogy odamegy hozzá és megszólítja. Akkor aztán észreveszi az ember, hogy hiszen ez paraszt, feketének látszik, mert alkonyat van, és hogy egyáltalában nem ás gödröt, hanem füvet sarlóz a teheneinek, és hogy az, amit szarvnak nézett az ember, nem egyéb, mint a vasvilla, amelyet a hátán hordoz, és amelynek ágai a megtévesztő esti világításban mintha a fejéből nőnének ki. Az ember hazamegy, és még azon a héten meghal. A második módszer az, hogy megfigyeljük, megvárjuk, míg megásta és betakarta a gödrét, és elmegy: aztán rohanvást odaszaladunk a gödörhöz, kinyitjuk és kivesszük belőle a "kincset", amelyet a fekete ember bizonyosan odarejtett. Ebben az esetben még abban a hónapban meghal az ember. Végül a harmadik módszer az, hogy az ember nem szólítja meg a fekete embert, rá sem néz, hanem lélekszakadva elrohan. Ekkor egy év leforgása alatt hal meg.

Mivel mind a három módszernek megvan a maga hátránya, a legáltalánosabban a másodikat alkalmazzák, amely legalább némi előnnyel jár, egyebek közt azzal, hogy az ember kincs birtokába jut, ha csak egy hónapra is. A vakmerő emberek, akiket minden kockázat megkísért, gyakran kinyitottak ilyen gödröket, amelyeket a fekete ember ásott, és amint bizonygatják, megpróbálták megrabolni az ördögöt. Úgy látszik, hogy a művelet eredménye nem valami dús, ha ugyan hihetünk a hagyománynak és különösen annak a két középkori rejtélyes latin versnek, amelyeket ebben a tárgyban valami Istentől elrugaszkodott és némileg boszorkánykodó normandiai barát, bizonyos Tryphon nevezetű, hagyott ránk. Ez a Tryphon a Saint-Georges de Bocherville apátságban van eltemetve Rouen mellett, és a sírján békák teremnek.

Az emberek tehát szörnyen erőlködnek, ezek a gödrök rendszerint nagyon mélyek, izzadnak, ásnak, dolgoznak álló éjszakán át, mert az ilyesmit éjjel kell végezni, ingük facsaró víz, gyertyájuk tövig ég, ásójuk kicsorbul, és mikor végre a gödör fenekére értek, mikor ráteszik kezüket a "kincsre", mit találnak? Mi az ördög kincse? Egy sou, néha egy tallér, egy kődarab, csontváz, vérző hulla, néhány négyrét hajtott kísértet, mint valami papiros a tárcában, néha semmi. Úgy látszik, ilyesmit hirdetnek a megátalkodott kíváncsiskodóknak Tryphon verssorai:

Ás, s a sötét gödröt megtölti a kincsek özönje:
Fillér és tallér, kő, hulla, a semmi, a csontváz.

Úgy látszik, hogy napjainkban ezenfelül néha lőporos szarut és puskagolyókat, néha valami zsíros és megpörkölődött csomag kártyát is lehet találni benne, amivel nyilván az ördögök játszottak. Tryphon ezt a két utóbbi kincset nem sorolja fel, mivelhogy Tryphon a tizenkettedik században élt, és úgy látszik, az ördög nem volt elég okos ahhoz, hogy feltalálja a puskaport Roger Bacon[417] és a játékkártyát VI. Károly előtt.[418]

Egyébként ha valaki ezzel a kártyával játszik, mérget vehet rá, hogy az ingét is elveszíti; a lőpornak pedig, amely a lőporszaruban van, az a tulajdonsága, hogy a puskája, ha ezzel tölti meg, arcába robban az embernek.

Nos, kevés idővel azután, hogy az államügyész azt a felvetést kockáztatta, hogy a Jean Valjean nevű kiszabadult fegyenc néhány napos szökése alatt ott csavargott Montfermeil körül, észrevették ebben a faluban, hogy egy bizonyos Boulatruelle nevű vén útkaparónak "bizonyos útjai" vannak az erdőben. A faluban azt rebesgették, hogy Boulatruelle fegyházviselt ember; bizonyos tekintetben rendőri felügyelet alatt állt, és mivel semmiféle munkát nem tudott kapni, a hatóság alkalmazta csekély bérért útkaparóul a Cagny-Lagny dűlőúton.

Ez a Boulatruelle olyan ember volt, akire ferde szemmel nézett a környék népsége, nagyon tisztelettudó, nagyon alázatos, buzgón emelgette a sapkáját mindenki előtt, reszketett és mosolygott a csendőrök láttára, valószínűleg összeszűrte a levet bizonyos bandákkal, így rebesgették, és gyanús volt, hogy alkonyat táján lesben állt a cserjések szegletein. Csak annyi szólt mellette, hogy részeges volt.

Elmondjuk, hogy a mendemonda szerint mit vettek észre:

Bizonyos idő óta Boulatruelle nagyon korán abbahagyta a munkáját, a kőteregetést és az útkaparást, és ásójával bement az erdőbe. Találkoztak vele estefelé a legelhagyatottabb tisztásokon, a legvadabb sűrűségekben, mintha keresett volna valamit, s néha gödröt ásott. Az arra járó nénikék először is Belzebubnak tartották, aztán megismerték, hogy Boulatruelle, amitől azonban nem nagyon nyugodtak meg. Úgy látszott, hogy ezek a találkozások Boulatruelle-nek nagyon kellemetlenek. Világos volt, hogy bujkálni igyekszik, és hogy valami titok lappangott abban, amit cselekedett.

A faluban így beszéltek:

- Világos, hogy az ördög jelent meg valahogy. Boulatruelle látta, és most keres. Csakugyan, ő tudja a módját, hogy megkaparintsa Lucifer rejtett kincsét.

A voltairiánusok hozzátették:

- Vajon Boulatruelle csapja be majd az ördögöt, vagy az ördög csapja be Boulatruelle-t?

A vénasszonyok sűrűn hányták magukra a keresztet.

Azonban Boulatruelle erdei üzelmei megszűntek, és megint rendesen nekilátott útkaparó munkájának. Másra terelődött a szóbeszéd.

Mindazonáltal egyesekben nem csillapodott a kíváncsiság, és azt gondolták, hogy ebben a dologban valószínűleg van valami valóságos haszon is, nem csupán a legenda mesés kincse, valami komolyabb és kézzelfoghatóbb, mint az ördög bankjegyei, és aminek a titkát az útkaparó kétségtelenül legalább félig kileste. A legkíváncsibb volt a tanító és Thénardier kocsmáros, aki mindenkinek barátja volt, és nem átallotta Boulatruelle-lel is cimborálni.

- Hogy gályarab volt? - mondogatta Thénardier. - Ugyan! Istenem! Nem lehessen tudni, ki gályarab, és ki lesz még az.

Egy este a tanító azt állította, hogy régente az igazságszolgáltatás beleütötte volna az orrát abba, mit mesterkedik Boulatruelle az erdőben, és bizony szóra bírta volna, és szükség esetén kínvallatás alá vetették volna, és hogy Boulatruelle például a kínvallatásnak aligha tudott volna ellenállni.

- Vessük alá a borvallatásnak - mondta Thénardier.

Összeültek, és vallatták a vén útkaparót. Boulatruelle irtózatos mennyiséget megivott, és keveset beszélt. A kefekötő szomjúságát valami csodálatos művészettel és mesteri arányban tudta párosítani a bíró tartózkodásával. Mindazonáltal a folytonos itatással és annak a néhány homályos szónak az összeállítása és facsargatása révén, amit kikottyantott, Thénardier és a tanító végre is abban a hiszemben voltak, hogy ennyit sikerült megtudniuk:

Boulatruelle egy reggel, mikor napkeltekor munkájába indult, meglepetésére egy bokor tövében, az erdő valamelyik szögletében ásót és kapát talált, amiket mintha odadugtak volna. Azonban ő azt gondolta, hogy ez valószínűleg Six-Fours bácsinak, a vízszállítónak az ásója és kapája, és nem gondolt többet rá. De még aznap este látott valakit - őt magát nem lehetett látni, mert egy vastag fa eltakarta -, egy bizonyos valakit, amint az erdő legsűrűbb része felé lépegetett, "egy bizonyos valakit, aki nem idevaló, és akit ő, Boulatruelle nagyon jól ismert". Ezt Thénardier így fordította le: aki fegyenctársa volt. Boulatruelle semmi áron sem akarta megmondani a nevét. Ez a valaki csomagot vitt, valami négyszögletes dolgot, olyan volt, mint egy nagy doboz vagy kis láda. Boulatruelle meglepődött. Azonban csak hét vagy nyolc perc múlva támadt az az ötlete, hogy utánaered "ennek a bizonyos valakinek". Csakhogy már késő volt, az a valaki már bent volt a sűrűben, az éjszaka leszállt, és Boulatruelle nem tudta megtalálni. Ekkor rászánta magát, hogy az erdőszélen figyel. "Holdvilágos éjszaka volt." Két vagy három órával később Boulatruelle látta, amint a bozótból kibukkan az a bizonyos valaki, és már nem a kis ládika volt nála, hanem ásó és kapa. Boulatruelle csak hagyta, hogy az a bizonyos valaki távozzék, és eszébe sem jutott, hogy odamenjen hozzá, mert észrevette, hogy a másik háromszor erősebb nála, azonfelül ásó is van a kezében, és valószínűleg végzett volna vele, ha ráismer, vagy ha látja, hogy Boulatruelle felismeri őt. Megindító gyengédség lett volna ez a két régi pajtás között, akik találkoznak. Azonban az ásó és a kapa világot gyújtott Boulatruelle agyában: reggel odasietett a bokorhoz, és már nem találta ott sem az ásót, sem a kapát. Ebből arra következtetett, hogy az a bizonyos valaki bement az erdőbe, az ásóval gödröt ásott, eltemette a ládikát, és aztán a kapával betakarta a gödröt. Nos, a ládika olyan kicsi volt, hogy nem lehetett benne holttest, tehát pénz volt benne. Ezért keresgélte aztán. Boulatruelle átkutatta, felásta és feltúrta az egész erdőt, és mindenütt ásott, ahol csak a föld frissen feltúrtnak látszott. De hiába.

Nem tudott semmit sem "kikaparni". Senki sem gondolt többé a dologgal Montfermeilben. Csak néhány derék nénike mondogatta még:

- Annyi bizonyos, hogy a gagnyi útkaparó nemhiába túrt-kotort; biztos, hogy megjelent neki az ördög.



III
Bizonyos előzetes mesterkedés kellett hozzá,
hogy a bokabilincs egyetlen kalapácsütésre összetörjön

Ugyancsak az 1823. év október havának vége felé Toulon lakosai látták, amint egy hatalmas vihar után sérüléseinek kijavítása céljából bevonult kikötőjükbe az Orion hajó, amelyet később Brestben iskolahajónak használtak, akkoriban pedig a földközi-tengeri hajóraj egysége volt.

Bármily rozoga volt ez az alkotmány, mert a tenger csúnyán elbánt vele, mégis nagy hatást keltett, mikor bevonult a révbe. Nem tudom, miféle lobogója volt, de azért tizenegy ágyúlövés járt ki neki szabályszerű üdvözlet gyanánt, amelyet lövésenként viszonzott; összesen huszonkét lövés. Kiszámították, hogy a sortüzek, a katonai és királyi tisztelgések, a kölcsönös udvarias durrogtatások, szertartásos jelzések, kikötők és erődítmények külsőségei, napnyugtának és napkeltének ágyúlövéssel köszöntése mindennap, minden erődítményben és minden hadihajón, kikötők megnyitása és bezárása stb. stb. révén a civilizált világ az egész földkerekségen minden huszonnégy órában százötvenezer haszontalan ágyúlövést ad le. Ágyúlövésenként hat frankot számítva, ez naponta kilencszázezer frank, évente háromszázmillió, és ez mind füstbe megy. Ez csupán egyetlen részlet. Eközben a szegények éhen halnak.

Az 1823. évet a Restauráció "a spanyol háború korszaká"-nak nevezte.

Ebben a háborúban sok esemény és sok furcsaság vegyült össze egyetlen eseményben. A Bourbon-ház szemében fontos családi ügy; a franciaországi ág segítette és pártfogolta a madridi ágat, vagyis elsőszülöttségi jogait gyakorolta; látszólag visszatérés ez nemzeti hagyományainkhoz, ami karöltve jár a szolgasággal és a megalázkodással az északi kormányok előtt. Angoulême hercegben - a szabadelvű lapok Andujar hősének nevezték[419] -, főképp diadalmas magatartásában, amely némileg ellentétes volt békés egyéniségével, az inkvizíció nagyon is reális régi rémuralma viaskodott a szabadelvűek képzeletbeli rémuralmával; a méltóságos vénasszonyok szörnyű rémületére a sansculotte-ok újraéledtek descamisados[420] néven; a monarchizmus akadálya volt a haladásnak, amit anarchiának minősítettek; 1789 elméleteit mintha hirtelen derékban vágták volna ketté; egész Európa megálljt parancsolt a francia gondolatnak, amely szerteáradt a világon; a királyi herceg-főparancsnok oldalán Carignan herceg, a későbbi Károly Albert[421] besoroztatta magát önkéntesül a királyoknak a népek ellen indított eme keresztes hadjáratába, és felvette a gránátosok vörös vállpántját; a Császárság katonái hadba szálltak, de nyolcévi pihenés után megöregedetten, megszomorodottan és fehér kokárdával; a háromszínű zászlót külföldön egy maroknyi francia[422] hősiesen lobogtatta, mint harminc évvel előbb Koblenzben a fehér zászlót; szerzetes barátok vegyültek katonáink közé; a szabadság szellemét és a megújhodás szellemét szuronyokkal térítették észre; az elveket ágyúlövésekkel gyűrték le; Franciaország fegyverei révén elvesztette azt, amit szellemével szerzett; ezenfelül az ellenséges vezéreket megvesztegették, a katonák ingadoztak, a városokat milliós összegekkel ostromolták; katonai veszedelemnek híre-hamva sem volt, és mégis lehetségesek voltak a robbanások, mint minden meglepett és megtámadott aknában; kevés vér hullott, kevés becsületet szereztek, némelyek szégyent vallottak, dicsőséget senki sem aratott; ilyen volt ez a háború, amelyet olyan uralkodók indítottak, akik XIV. Lajostól származtak, és olyan tábornokok vezettek, akik Napóleon iskoláját járták. Ennek a háborúnak az a szomorú sors jutott, hogy nem emlékeztetett sem a nagy háborúra, sem a nagy politikára.

Néhány fegyvertény azért komoly volt; egyebek közt Trocadéro[423] elfoglalása gyönyörű haditény; egyáltalában, ismételjük, e háború trombitáinak repedt a hangjuk, az egész ügy gyanús, a történelem igazat ad Franciaországnak, hogy vonakodott elfogadni ezt az áldiadalt. Bizonyosnak látszik, hogy némely spanyol tisztek, akiknek parancsuk volt az ellenállásra, nagyon is könnyen meghátráltak, a győzelemből a megvesztegetés gyanúja bukkant ki; úgy látszott, hogy inkább a tábornokokat nyerték meg, mint az ütközeteket, és a győztes katona megalázottan tért haza. Csakugyan lealacsonyító háború; zászlaja redőin ezt a felírást lehetett olvasni: Banque de France.

Az 1808. évi háború katonái, akikre oly szörnyű módon ráomlott Saragossa, ráncolták a szemöldöküket 1823-ban, hogy olyan könnyedén megnyílnak az erődök, és kezdték sajnálni Palafoxot.[424] Ilyen a természete Franciaországnak: jobban szereti, ha Rosztopcsinnal[425] áll szemben, mint Ballesterosszal.[426]

Más, súlyosabb szempontból, amelyre itt ki kell térnünk, ez a háború, amely sértette Franciaországban a katonai szellemet, bántotta a demokratikus szellemet. Ennek a vállalkozásnak hódítás volt a célja. Ebben a hadjáratban a francia katonának, a demokrácia gyermekének az volt a célja, hogy segítsen leigázni másokat. Csúf ellentmondás. Franciaországnak az a hivatása, hogy felébressze a népek lelkét, nem pedig hogy megfojtsa. 1792 óta Európa minden forradalma francia forradalom; a szabadság Franciaországból sugárzik. Ez csillagászati tény. Csak a vak nem látja! Ezt Bonaparte mondta.

Az 1823-i háború, amely merénylet volt a nemes spanyol nemzet ellen, merénylet volt egyúttal a francia forradalom ellen is. Ezt a szörnyű tettlegességet Franciaország követte el; kényszerűségből, mert a felszabadító háborúkon kívül a hadseregek mindent csak kényszerűségből tesznek, amit csak tesznek. Erre utal a vak engedelmesség kifejezés. Egy hadsereg a számítás furcsa remekműve; ereje valami roppant tehetetlenség eredménye. Ez a magyarázata a háborúnak, amelyet az emberiség visel az emberiség ellen az emberiség ellenére.

A Bourbonokra az 1823-i háború végzetes volt. Ők sikernek tekintették. Nem látták meg, mekkora veszedelem megöletni valamely eszmét egyetlen hadparanccsal. Együgyűségükben nem átallották erőtényezőnek minősíteni államberendezésükben azt a roppant elgyengülést, amely bűnből származott. Az orvtámadás szelleme bevonult politikájukba. 1830[427] csírája benne volt már 1823-ban. Tanácskozásaikon a spanyol hadjárat érv lesz erőszakos cselekedetek és az isteni jog nevében kezdett kalandok mellett. Franciaország, miután Spanyolországban újra trónjára ültette az el rey netó-t[428] nyugodtan visszaállíthatta volna otthon is a korlátlan királyságot. Abba a borzalmas tévedésbe estek, hogy a katona engedelmességét a nemzet hozzájárulásának tartották. Ez a bizalom dönti le a trónokat. Nem szabad elaludni sem a manzanilla-fa[429] árnyékában, sem egy hadsereg árnyékában.

Térjünk vissza az Orion hajóhoz.

A herceg-főparancsnok vezényelte hadsereg hadműveletei közben a Földközi-tengeren egy hajórajunk cirkált. Az imént említettük, hogy az Orion ennek a hajórajnak az egysége volt, és hogy a tengeren szenvedett sérülései miatt bevitték a touloni kikötőbe.

Egy sorhajó megjelenése valamelyik kikötőben valahogy mindig odacsalogatja és izgatja a tömeget. Azért, mert nagy, és a tömeg szereti azt, ami nagy.

Egy sorhajó az emberi lángésznek és a természet hatalmának egyik legnagyszerűbb összetalálkozása.

Egy sorhajó a legsúlyosabb és egyúttal a legkönnyedebb összetételű valami, mert egyszerre van dolga mind a három halmazállapottal, a szilárddal, a cseppfolyóssal és a légneművel, és mert mind a hárommal küszködnie kell. Tizenegy vaskarma van, hogy megfogóddzék a tengerfenék gránitjában, és több szárnya és több csápja, mint az őserdők rovarainak, hogy felfoghassa a felhők szelét. Lélegzete százhúsz ágyúján tör elő, mint roppant trombitákon, és büszkén felel a mennydörgésre. Az óceán igyekszik tévutakra vezetni hullámainak riasztó egyformaságában, de a hajónak lelke van: az iránytű, amely útbaigazítja, és mindig megmutatja neki, merre van észak. Fekete éjszakákon lámpái pótolják a csillagokat. Éppígy van kötele és vitorlája a szél ellen, fája a víz ellen, vasa, reze és ólma a szikla ellen, a sötétség ellen fénye, és a végtelenség ellen egy tűje.

Ha fogalmat akarunk alkotni magunknak ezekről az óriási arányokról, amelyek együttvéve a sorhajót adják, csak be kell lépnünk a bresti vagy a touloni kikötő valamelyik hatemeletes fedett hajóműhelyébe. Az épülőfélben levő hajók itt úgyszólván bura alatt vannak. Ez az óriási gerenda vitorlarúd; ez a hatalmas faoszlop, amely végtelen hosszúságban nyúlik el a földön, a főárboc. A dokkban álló tövétől égbe nyúló csúcsáig hatvan öl hosszú, és a tövének három láb az átmérője. Az angol főárboc kétszáztizenhét lábnyira emelkedik a víz színe fölé. Apáink tengerészete köteleket alkalmazott, a mienk láncokat alkalmaz. Egy százágyús hajónak csupán a láncrakása négy láb magas, húsz láb hosszú és nyolc láb széles. És vajon ennek a hajónak a megépítéséhez mennyi fára van szükség? Háromezer köbméterre. Valóságos úszó erdő.

Ezenfelül figyelembe kell venni, hogy itt csupán negyven évvel ezelőtti haditengerészeti alkotmányról van szó, egyszerű vitorlás hajóról; a gőz, amely akkor gyermekkorát élte, azóta új csodákkal gyarapította azt a bámulatos valamit, aminek hadihajó a neve. Napjainkban például a csavarral hajtott hajó meglepő gépezet, amelyet háromezer négyzetméter felületű vitorlázat és ezenfelül kétezer-ötszáz lóerejű gőzkazán hajt.

Nem is szólván az újabb csodákról, Kolumbus Kristóf és Ruyter[430] régi hajója egyike a nagy emberi remekműveknek. Kimeríthetetlen az ereje, mint ahogy kimeríthetetlen a végtelennek a lehelete, vitorlájába gyűjti a szelet, pontosan működik a hullámoknak véghetetlen hömpölygésében, úszik és uralkodik.

Azonban eljön az óra, amikor a szélvihar szalmaszál gyanánt roppantja össze ezt a hatvan láb hosszú vitorlarudat, amikor a szél, mint valami nádszálat, úgy hajlítja meg a négyszáz láb magas főárbocot, amikor az igen súlyos vasmacska meggörbül a hullám torkában, mint a halász horga a csuka fogai között, amikor a szörnyeteg ágyúk siralmas és hiábavaló bömböléseket harsognak, amelyeket az orkán elvisz az űrbe és az éjszakába, amikor mindez a hatalom és mindez a fenség eltörpül egy magasabb rendű hatalom és fenség előtt.

Valahányszor valami roppant erő kibontakozik, hogy aztán roppant gyengeségbe bágyadjon, mindig gondolkodóba ejti az embereket. Innen van a kikötőben az a sok kíváncsi, aki ott tolong a háborúnak és a hajózásnak e csodálatos gépezetei körül, pontosan maga sem tudná megmagyarázni, miért.

Tehát Toulon kikötőjének rakodópartjai, zsilipei és mólói minden áldott nap reggeltől estig hemzsegtek a rengetek naplopótól és, mint Párizsban mondják, léhűtőtől; akiknek nem volt egyéb dolguk, mint hogy az Orion-t bámulják.

Az Orion hajó már régóta beteg volt. Előbbi útjain sűrű kagylóréteg rakódott le a fenekére, úgyhogy sebességét a felére csökkentette; a múlt évben szárazra húzták, hogy lekaparják a kagylóréteget, aztán megint kifutott a tengerre. Azonban ez a kaparás megrongálta a fenék eresztékeit. A Baleárok magasságában a fenékszegély meglazult és léket kapott, és mivel akkor még nem készült a borítás vasbádogból, a hajóba beszivárgott a víz. Heves napéjegyeni vihar kapta el, amely betörte a csúcsfedélzetet és az egyik ágyúajtót, és kárt tett az árboctartó kötélpadjában. Ezeknek a sérüléseknek a következtében az Orion visszatért Toulonba.

Az Arzenál közelében horgonyzott. Rajta volt a teljes fölszerelés, úgy javították. A törzse nem sérült meg a jobb oldalán, de a borítást itt is, amott is felfeszítették szokás szerint, hogy a levegő behatoljon a bordázatába.

Egy reggel a bámészkodó tömeg váratlan eseménynek lett tanúja.

A legénység a vitorlák kifeszítésével foglalkozott. Az árbocőr, akinek az volt a dolga, hogy a jobb oldali nagy csúcsvitorla csücskét tartsa, elvesztette az egyensúlyt. Látták, amint meginog - az Arzenál rakodópartján összeverődött tömeg ordításban tört ki -, a feje magával rántotta a testét, a matróz megfordult a vitorlarúd körül, kitárt karokkal a mélység felé; zuhanás közben előbb egyik kezével, aztán a másikkal megkapott egy talpallót, és azon lógott. A tenger örvényes mélysége tátongott alatta. Zuhanása hevesen meghintázta a kötélhágcsót. A matróz ennek a kötélnek a végén himbálózott, mint a kő a parittyában.

Irtózatos kockázat lett volna segítségére menni. Egyetlen matróz sem mert vállalkozni rá, pedig valamennyit nemrégen sorozták be az odavaló halászokból. Közben a szerencsétlen árbocmatróz ernyedt; arcán nem láthatták a szorongást, de kimerültsége minden tagjáról lerítt. Karjai valami szörnyű görcsben feszültek. Minden erőfeszítése, hogy a lábát megvesse, csak arra volt jó, hogy fokozza vele a talpalló himbálózását. Nem ordítozott, mert félt, hogy ezzel is erőt pazarol. Már csak azt a percet várták, amikor elereszti a kötelet, és néhány pillanatra minden fej félrefordult, hogy ne lássák, mikor lezuhan. Vannak pillanatok, amikor egy kötélnek a vége, egy rúd, egy faág maga az élet, és irtózatos látni, mikor egy élőlény leválik róla, és lehull, mint az érett gyümölcs.

Egyszerre csak észrevették, hogy egy ember párducügyességgel kúszik felfelé a kötélzeten. Vörös ruha volt rajta, fegyenc volt; a fején zöld sapka, tehát életfogytiglan elítélt fegyenc. Mikor felért az árbockosár magasságába, egy szélroham lesodorta a sapkáját, és megmutatta hófehér fejét; már nem volt fiatal ember.

Csakugyan az egyik fegyenc, akit ott foglalkoztattak a gályarabcsapatban a fedélzeten, mindjárt az első pillanatban odaszaladt az őrség tisztjéhez, és a legénység zavara és ingadozása közben, amíg valamennyi matróz reszketett és visszariadt, engedélyt kért a tiszttől, hogy kockára vethesse az életét a matróz megmentésére. A tiszt beleegyező fejbiccentésére egyetlen kalapácsütéssel szétverte a lábbilincséhez forrasztott láncot, aztán felkapott egy kötelet, és fellendült az alattságra. Ebben a pillanatban senki sem vetett rá ügyet, hogy az a lánc milyen könnyedén összetört. Erre csak később gondoltak.

Egy szempillantás alatt fenn volt a vitorlarúdon. Egy-egy másodpercre megállt, és mintha méregette volna a tekintetével. Ezek a másodpercek, amelyek alatt a szél himbálta a matrózt a kötélhágcsó végén, századoknak tűntek föl a nézők szemében. Végre a fegyenc égre emelte szemét, és megindult előre. A tömeg zihált. Látták, amint sebesen végigmegy a vitorlarúdon. Mikor a végéig ért, odaerősítette a magával hozott kötél egyik végét, és a másikat lelógatta, aztán kezeivel leereszkedett ezen a kötélen, és ekkor kimondhatatlanná fokozódott az aggodalom, mert most már egy ember helyett kettőt láttak a mélység felett függeni.

Mintha csak egy pók ragadott volna meg egy legyet; csakhogy itt a pók az életet hozta, nem pedig a halált. Tízezer tekintet szegeződött erre a csoportra. Egyetlen kiáltás, egyetlen szó sem hangzott el, mindenkinek a szemöldöke egyetlen remegésbe ráncolódott. Mindenki visszafojtotta a lélegzetét, mintha attól tartottak volna, hogy a legkisebb lehelet is erősíti a szelet, amely a két szerencsétlen embert rázta.

Eközben a fegyencnek sikerült a matróz közelébe csúsznia. Ideje volt: még egy perc, és a matróz kimerülten és kétségbeesetten belebukott volna a mélységbe; a fegyenc erősen odakötözte a kötélre, amelyen függeszkedett az egyik kezével, míg a másikkal dolgozott. Végre látták, hogy visszamegy a vitorlarúdra, és felhúzza a matrózt; itt egy pillanatig tartotta, hogy egy kissé magához térjen, aztán a karjaiba fogta és továbbvitte, végigment a vitorlarúdon egészen a járomfáig és innen az árbockosárig, ahol bajtársainak a kezeiben hagyta.

Ebben a pillanatban a tömegben felcsattant a taps; régi porkolábok könnyeztek, asszonyok ölelkeztek a parton, és hallatszott, amint valamennyi hang valami nekivadult elérzékenyülésben egyszerre kiáltotta: "Kegyelmet ennek az embernek!"

Ő azonban eközben nekilátott, hogy leszálljon és azonnal visszamenjen a csapatához. Hogy minél hamarább odaérkezzék, leereszkedett a kötélzeten, és végigfutott egy alacsony vitorlarúdon. Minden szem nyomon követte. Volt egy pillanat, amikor mindenkit rémület fogott el; mintha úgy látták volna, hogy habozik és meginog, vagy azért, mert kifáradt, vagy mert megszédült a feje. Egyszerre csak a tömegből hatalmas ordítás tört ki: a fegyenc a tengerbe bukott.

Az esés veszedelmes volt. Az Algésiras fregatt ott horgonyzott az Orion mellett, és a szegény gályarab éppen a két hajó közé esett. Félő volt, hogy az egyik vagy a másik alá kerül. Négy ember azonnal csónakba ugrott. A tömeg biztatta őket, megint szorongás áradt el mindenkinek a lelkén. A fegyenc nem került még egyszer felszínre. Eltűnt a tengerben, még gyűrűt sem vetett, mintha olajoshordóba esett volna. Kutatták, búvárok szálltak le érte. Hiába. Estig keresték; még csak a holttestét sem találták meg.

Másnap a touloni újságban ez a néhány sor jelent meg:

"1823. november 17. - Tegnap az Orion fedélzetén dolgozó egyik gályarab, miután megmentette egy matróz életét, és lefelé jött az árbocon, a tengerbe esett, és belefulladt. A holttestet nem sikerült megtalálni. Az a feltevés, hogy az Arzenál rakodópartjának a cölöpzete alá került. Ez az ember 9430. sz. alatt volt lajstromozva, és Jean Valjean volt a neve."

HARMADIK KÖNYV
A halottnak tett ígéret teljesítése
I
A vízkérdés Montfermeilben

Montfermeil Livry és Chelles között fekszik, annak a fennsíknak a déli szegélyén, amely az Ourcq-ot a Marne-tól elválasztja. Ma meglehetősen nagy helység, amelyet egész évben gipszvakolatú villák, vasárnap pedig jókedvű polgárok ékesítenek. 1823-ban nem volt még Montfermeilben sem ennyi fehér ház, sem ennyi elégedett polgár. Csupán erdei falucska volt. Akadt ugyan benne imitt-amott néhány múlt századbeli nyaraló, amelyeket fel lehetett ismerni előkelőségükről, kovácsoltvas erkélyeikről és hosszú ablakaikról, amelyeknek apró üvegtáblái a zárt fehér spalettákra mindenféle zöld színárnyalatot vetítettek. Mindazonáltal Montfermeil mégiscsak falu volt. A nyugalomba vonult posztókereskedők és a nyaraló ügyvédek még nem fedezték fel. Nyugodt és kedves, isten háta mögötti hely volt ez; olcsón éltek benne, dúsan és könnyen, mint a falusiak. Csupán vize volt kevés, mert a fennsík nagyon magas volt.

Vízért meglehetősen messzire kellett menni. A falunak Gagny felé eső vége azokból a pompás tavakból kapta a vizét, amelyek ott az erdőben vannak; másik vége, amely a templomot környezi és Chelles felé esik, csupán a domboldalban, a chelles-i út mentén, körülbelül negyedórányira Montfermeiltől levő kis forrásból kapott ivóvizet.

Tehát elég kemény munkát jelentett minden háztartásban a vízzel való ellátás. A nagy házak, az arisztokrácia - Thénardier-kocsma ehhez tartozott - egy-egy garast fizettek minden vödör vízért egy bácsinak, akinek ez volt a foglalkozása, és aki ezen a montfermeili vízszállításon naponta körülbelül nyolc sout keresett; csakhogy ez a bácsi nyáron csupán esti hét óráig, télen pedig esti öt óráig dolgozott, és ha egyszer beesteledett, ha egyszer a földszinti spalettákat becsukták, az, akinek nem volt ivóvize, mehetett maga érte, vagy víz nélkül maradt.

Ez volt a réme annak a szegény teremtésnek, akit az olvasó talán még nem felejtett el, a kis Cosette-nek. Emlékszünk, hogy Cosette kétféleképpen is hasznot hajtott Thénardier-éknak: megfizettették magukat az anyjával, és kiszolgáltatták magukat a gyermekkel. Így történt, hogy mikor az anya egyáltalán nem fizetett - hogy miért, azt az előbbi fejezetben olvastuk -, Thénardier-ék akkor is megtartották Cosette-et. Jó volt nekik cselédlánynak. Ebben a minőségben őt szalasztottak vízért, ha szükség volt rá. Így tehát a gyermek, aki megrémült arra a gondolatra is, hogy éjjel menjen a forráshoz vízért, szöges gonddal vigyázott, hogy a víz sose fogyjon ki a házban.

1823 karácsonya páratlanul ragyogó volt Montfermeilben. A tél enyhén indult; még nem fagyott, sem nem havazott. Párizsból jött csepűrágók engedélyt kaptak a polgármester úrtól, hogy felállíthatják bódéikat a falu főutcáján, és egy csapat vándorkereskedő ugyanilyen engedély alapján felütötte sátorfáját a templomtéren, egészen a Boulanger közig, ahol, mint emlékezhetünk rá, a Thénardier-kocsma volt. Ez a népség megtöltötte a fogadókat és kocsmákat, és vele zajos és vidám élet költözött a csendes kis faluba. A történelmi hűség kedvéért azt is el kell mondanunk, hogy a téren mutogatott különlegességek között volt egy állatsereglet is, amelyben rongyos és isten tudja, honnan származó szörnyű bohócok mutogattak 1823-ban Montfermeil parasztjainak egy olyanféle ijesztő brazíliai keselyűt, amilyen a mi királyi múzeumunkban is csak 1845 óta van, s amelynek a szeme olyan, mint egy háromszínű kokárda. Ha jól tudom, a természettudósok ezt a madarat Caracara Polyborusnak hívják; az apicidák rendjébe és a keselyűfélék családjába tartozik. Néhány derék öreg bonapartista katona, aki ott éldegélt a faluban, áhítatosan nézegette ezt az állatot. A komédiások a háromszínű kokárdát páratlan tüneménynek hencegték, amelyet a Jóisten külön az ő állatseregletük számára talált ki.

Ugyanezen karácsonyestén több férfi: házalók és fuvarosok üldögéltek a Thénardier-fogadó ivójában, négy-öt szál gyertya mellett, és iddogáltak. Ez a szoba olyan volt, mint minden kocsmaszoba; asztalok, ónkancsók, palackok, iddogáló és dohányzó emberek, kevés világosság, nagy zaj. Az 1823. évet mégis jelezte itt az asztalon két tárgy, amelyek akkoriban a polgári osztályban divatosak voltak; mégpedig egy kaleidoszkóp és egy hullámbádog lámpa. Thénardier-né a vacsorával foglalkozott, amely hatalmas lobogó tűzön főtt; férje ott ivott a vendégeivel, és politikáról beszélgetett.

A politikai beszélgetéseken kívül, amelyeknek fő tárgya a spanyol háború, az Angoulême hercege volt, kihallatszott a zsibongásból néhány egészen helyi jellegű megjegyzés, mint például ilyenek:

- Nanterre-ben és a Suresnes-ben bő volt a bortermés. Ahol tíz hordóra számítottak, tizenkettővel lett. Csak úgy dőlt a présből. - De hiszen a szőlő még nem lehet érett? - Ezen a környéken nem kell érett szőlőt szüretelni. Ha éretten szüretelik, a bor tavaszra megnyúlósodik. - Hát egészen könnyű bor? - Még sokkal könnyebb, mint az itteni. Éretlenül kell leszüretelni a szőlőt.

Stb.

Vagy pedig egy molnár kiabált:

- Talán mi vagyunk felelősek azért, hogy mi van a zsákban?! Találunk benne egész rakás apró magot, annak a kiszemelésével nem szórakozhatunk, és bizony be kell öntenünk a garatba; van ott konkoly, raponc, gabonarozsda, bükköny, kendermag, anyarozs, disznódudva és egész sereg másféle szemét, nem is számítva a kavicsot, amivel tele van bizonyos vidékek gabonája, különösen a breton gabona. Nem szeretek breton gabonát őrölni, mint ahogy a deszkafűrészelők nem szeretnek olyan gerendát fűrészelni, amelyben szögek vannak. Aztán nézzék meg, mennyi élvezhetetlen por kerül így az őrleménybe. Azután panaszkodnak a liszt miatt. Nincs igazuk. A lisztben nem mi vagyunk a hibásak.

Két ablak közében egy aratómunkás üldögélt egy gazdával az asztalnál, és megalkudott vele a tavaszi szénakaszálás dolgában, aztán ezt mondta: - Nem baj, ha a fű nedves. Könnyebb vágni. A harmat finom dolog, uram. Különben mindegy, ez a fű, a maga füve fiatal, és bizony még nagyon nehéz munka van vele. Úgy bizony; gyönge, meghajlik a kaszapenge suhintására.

Stb.

Cosette ott volt rendes helyén, és a konyhaasztal keresztrúdján üldögélt a tűz mellett. Testét rongyok borították, meztelen lába facipőben volt, és a tűz világosságánál gyapjúharisnyát kötött a Thénardier lányok számára. A székek alatt egészen fiatal macska játszott. Valamelyik szomszéd szobából két friss gyerekhang kacagása és csicsergése hallatszott be: Éponine és Azelma volt.

A tűz mellett, a sarokban, szegen korbács lógott. Bizonyos időközökben a ház valamelyik részéből nagyon fiatal gyereknek a visítása hasított bele a kocsmai zajba. Ez egy kisfiú volt, akit Thénardier-né valamelyik előbbi télen hozott a világra - maga sem tudja, hogyan, szokta mondogatni, bizonyosan a hideg miatt -, és aki éppen hároméves múlt. Az anyja maga szoptatta, de nem szerette. Mikor a kölyöknek a megátalkodott ordítozása már nagyon elviselhetetlen volt, Thénardier elbömbölte magát:

- A fiad bőg, menj, nézd meg, mit akar.

- Eh - felelt az anya -, mit törődöm vele!

És a kis elhagyatott tovább üvöltött a sötétben.

II
Két arcképvázlat befejezése

Ebben a könyvben Thénardier-éknak csupán az arcélét láttuk; most itt az ideje, hogy minden oldalról megvizsgáljuk őket, és beletekintsünk az arcukba.

Thénardier ötvenéves múlt; Thénardier-né a negyvenedikben járt, ami asszonynál ötvennek számít: ekként férj és feleség kora megfelelt egymásnak.

Az olvasók talán első megjelenése óta emlékeznek még némileg erre a nagy, szőke, kövér, húsos, négyszögletes, óriási és mozgékony Thénardier-néra; elmondottuk, hogy olyan óriási vadnő fajta volt, amilyenek a vásárokon görnyedeznek a hajukba aggatott kövezetkockák súlya alatt. A fogadóban mindent ő végzett: ágyazott, takarított, mosott, főzött, ő volt itt a tótumfaktum, a fő-fő mindenegyéb. Cosette volt egyetlen cselédje; egér volt az elefánt szolgálója. A hangjára minden megremegett, az ablakok, a bútorok és az emberek. Szeplőkkel pettyezett széles arca olyan volt, mint valami szűrő. Volt szakálla is. Valóságos eszményi csarnoki hordár volt női ruhában. Pompásan káromkodott, azzal dicsekedett, hogy öklével össze tudja törni a diót. Ha nem olvasott volna regényeket, amelyek egy-egy pillanatra furcsán kivillantották a kényeskedő dámát ebből az emberevőből, soha senkinek eszébe nem jutott volna, hogy nőnek tartsa. Ez a Thénardier-né olyan istenteremtése volt, mintha valami utcalányt kofába oltottak volna. Amikor a szavát hallották, azt mondták: ez csendőr; mikor inni látták, azt mondták: ez fuvaros; mikor látták, hogy hogyan bánik Cosette-tel, ezt mondták: ez a hóhér. Az egyik foga még csukott szájából is kiállt.

Thénardier kicsiny, sovány, sápadt, szögletes, csontos, nyápic, beteges képű, azonban makkegészséges emberke volt; még ebben is csalt. Rendszerint óvatosan mosolygott, úgyszólván mindenkivel udvarias volt, még a koldussal is, akinek nem adott alamizsnát. Menyétszeme és tudósképe volt. Nagyon hasonlított Delille abbé[431] arcképéhez. Abban tetszelgett magának, hogy a fuvarosokkal bírja az ivást. Soha senki sem tudta leitatni. Öblös pipából pöfékelt. Zubbonyt viselt és a zubbonya alatt kopott fekete kabátot. Hencegni szokott az irodalommal és a materializmussal. Voltak ebben a körben nevek, amelyeket gyakran kiejtett, hogy megtámogassa valamelyik állítását; Voltaire, Raynal,[432] Parny,[433] és ami elég furcsa, Szent Ágoston. Azt állította, hogy "rendszere van". Egyébként nagy szélhámos volt. Csalózófus. Van ilyen árnyalat is. Emlékszünk rá, azzal hencegett, hogy katona volt; némileg büszkélkedve mesélte, hogy Waterloonál, mikor a 6. vagy 9. könnyű gyalogezred őrmestere volt, a Halálhuszároknak egész osztályával szemben egymaga fedezett testével és mentett meg a kartácstűzön át "egy súlyosan sebesült tábornokot". Innen ered falán a lángoló cégtábla és fogadójának a vidéken szokásos elnevezése: A waterlooi őrmester kocsmája. Szabadelvű, klasszikus és bonapartista volt. Jegyzett bizonyos összeget a külföldre menekültek segélyezésére. A faluban olyasmit rebesgettek, hogy papnak készült.

Mi azt hisszük, hogy Hollandiában tanult, mégpedig éppenséggel fogadósmesterséget. Ez a vegyes összetételű gazember minden valószínűség szerint lille-i flamand volt Flandriában, francia Párizsban, belga Brüsszelben, ügyesen kétkulacsoskodott. Waterlooi hőstettét ismerjük. Láthatjuk, némileg túlozta. Az apály és dagály, a görbe út, a kaland volt éltető eleme; a megtépett lelkiismeret zaklatott életet von maga után; és valószínű, hogy 1815. június 18-ának orkánjában Thénardier a fosztogató markotányosoknak ahhoz a fajtájához tartozott, amelyről beszéltünk, amely cserkészik, az egyiknek elad, a másikat kirabolja, családostul, feleségestül, gyerekestül kocsikázik valami rozoga taligán a menetelő csapatok nyomában, és bizonyos finom ösztönnel mindig a győztes hadsereghez csatlakozik. Miután ezt a hadjáratot végigcsinálta, és összeszedett, mint ő maga mondta, "egyet-mást", megnyitotta Montfermeilben kocsmáját.

Ez az egyet-mást - amelyben voltak erszények és zsebórák, aranygyűrűk és ezüstkeresztek, amit mind a hullákkal bevetett barázdák learatásának idején szedett össze - együttvéve sem volt valami sok, és nem lendítette messzire a kocsmárossá vedlett markotányost.

Thénardier-nak a mozdulatában volt valami megnevezhetetlen szögletesség, amely, ha káromkodott hozzá, a kaszárnyát, ha pedig keresztet vetett hozzá, a szemináriumot juttatta az ember eszébe. Jól tudott beszélni. Szívesen vette, ha műveltnek tartják. Mindazonáltal a tanító észrevette, hogy imitt-amott "kisiklik". Fölényesen állította össze az utasok számláját, de a gyakorlott szem nemritkán helyesírási hibákat fedezett fel benne. Thénardier alattomos, ínyenc, naplopó és ravasz ember volt. Nem vetette meg a cselédlányokat, és ez volt az oka, hogy a felesége nem tartott cselédet. Ez az óriási asszony féltékeny volt. Azt képzelte, hogy ez a nyápic és elsárgult emberke minden nő gerjedelmének a tárgya.

Thénardier ezenfelül agyafúrt és alamuszi ember létére mérsékelt fajta zsivány volt. Ez a legrosszabbik fajta; ebbe képmutatás is vegyül.

Nem mintha Thénardier alkalomadtán nem tudott volna legalábbis úgy felfortyanni, mint a felesége. De ez nagyon ritka eset volt, és az ilyen pillanatokban, mikor haragudott az egész emberiségre, mikor a gyűlöletnek mélységes kohója izzott benne, mikor olyan emberré változott, aki sohasem telik be a bosszúval, aki mindent, ami csak útjába kerül, megvádol minden miatt, ami éri, aki mindig kész az első embert okolni, aki a szeme elé kerül, mintegy jogos panasszal az élete minden csalódásáért, letöréséért és szerencsétlenségéért, mikor mindez a kovász megduzzadt benne, és a száján és a szemében forrt: akkor rettenetes volt. Jaj annak, akire ilyenkor lecsapott a dühe!

Minden egyéb tulajdonságán felül Thénardier szemfüles és éles eszű volt, a szükséghez képest hallgatag vagy szószátyár, és mindig nagyon értelmes. Volt benne valami a tengerésznek a tekintetéből, aki hozzászokott, hogy hunyorogva néz a szemével a távcsőbe. Thénardier államférfi volt.

Minden jövevény, aki belépett a kocsmába, amint Thénardier-nét meglátta, így szólt: ez az asszony az úr a házban. Tévedés. Még csak a ház asszonya sem volt. A férj volt a ház ura és asszonya. A nő dolgozott, a férfi gondolkozott. Valami láthatatlan és folytonos mágneses hatással irányított mindent. Elég volt egy szava, néha csak egy jele, a masztodon engedelmeskedett. Thénardier a felesége szemében, anélkül hogy az asszony világosan számot tudott volna adni magának róla, valami különös és felsőbbrendű lény volt. Ennek az asszonynak megvoltak a helyzethez illő erényei; még ha nézeteltérése lett volna is valami apróság miatt "Thénardier úrral" - ez a feltevés egyébként elfogadhatatlan -, még akkor sem hazudtolta volna meg soha az urát semmiben sem. Sohasem követte volna el "idegenek előtt" azt a hibát, amelyet az asszonyok oly sűrűn elkövetnek, és amit parlamenti nyelven úgy hívnak: "A koronát belevonni a vitába."[434] Ámbár szövetségüknek eredménye úgyis csak a bűn volt, volt Thénardier-nénak férje iránti alárendeltségében valami átszellemültség. Ez az ordítozó hústömeg meggörnyedt ennek a nyápic zsarnoknak a kisujja alatt. Ez törpe és fura oldaláról tekintve nagyszerű, egyetemes jelenség volt: az anyag lebomlása a szellem előtt; mert bizonyos undokságok éppenséggel az örökkévaló szépség mélységeinek köszönhetik a létezésüket. Thénardier-ban volt valami ismeretlen; innen van, hogy ez a férfi feltétlenül uralkodott ezen az asszonyon; voltak pillanatok, mikor az asszony égő gyertyának látta őt; máskor karomnak érezte.

Ez az asszony rettenetes teremtés volt; csak a gyermekeit szerette, és csak a férjétől félt. Anya volt, mert emlős volt. Egyébként anyasága a leányaira szorítkozott, és mint majd látni fogjuk, a fiúkra nem terjedt ki. Magának a férfinak csak egyetlen gondolata volt: meggazdagodni.

Nem sikerült neki. Ennek a nagy tehetségnek nem volt méltó tere. Thénardier Montfermeilben tönkrement, ha ugyan a semmi tönkremehet; Svájcban vagy a Pireneusokban milliomossá lett volna ez az éhenkórász. Csakhogy a fogadósnak ott kell legelnie, ahová a sors kipányvázta.

Természetes, hogy a fogadós szót itt szűkebb értelemben használjuk, és nem vonatkoztatjuk az egész osztályra.

Ugyanebben az 1823. évben Thénardier-nak körülbelül ezerötszáz franknyi piszkos adóssága volt, ami sok gondot okozott neki.

Bármily konokul igazságtalan volt is iránta a sors, Thénardier olyan ember volt, aki a legjobban, a legalaposabban és a legmodernebbül értett ahhoz a bizonyos dologhoz, ami a barbár népeknél erény és a civilizált népeknél üzlet: a vendéglátáshoz. Egyébként bámulatos vadorzó volt, és hírhedt kitűnő lövő. Valahogy hidegen és nyugodtan nevetett, ami különösen veszedelmes volt.

Fogadós-elméletei egy-egy villanó megjegyzésben törtek ki belőle. Voltak hivatására vonatkozó aforizmái, amelyeket felesége lelkébe oltott. "A fogadós kötelessége - mondta neki egyszer izgatottan és halkan -, hogy mindenkinek, aki jön, adjon ennivalót, ágyat, világítást, tüzet, piszkos takarókat, cselédet, bolhát, egy-egy mosolyt; hogy megállítsa az utasokat, kiürítse a sovány erszényeket, és becsületesen eret vágjon a kövéreken, méltóképpen elszállásolja az utazó családokat, megzsarolja a férfit, megkopassza az asszonyt, megtépázza a gyereket; felszámítsa az ablaknyitást, az ablakcsukást, a kandallózugot, a karosszéket, a széket, a zsöllyét, a zsámolyt, a tollas ágyat, a derékaljat és a szalmazsákot; tudja, hogy mennyire koptatja a használat a tükröt, és ezt fel is számítsa, és ezer ördög és pokol, mindent megfizettessen az utassal, még a legyeket is, amiket a kutyája bekap!"

Ez a férfi és ez az asszony maga volt az összeházasodott ravaszság és düh, undorító és rettenetes kettős fogat.

Miközben a férj törte a fejét és tervezgetett, Thénardier-né nem törődött a távoli hitelezőkkel, nem gondolt sem a tegnappal, sem a holnappal, és folytonos zsörtölődésben mindenestül a pillanatnak élt.

Ilyen volt ez a két ember. Cosette úgy élt közöttük, szenvedve mindkettejük nyomása alatt, mint olyasvalaki, akit malomkő morzsol, és egyúttal harapófogó tép. A férfinak és az asszonynak más-más volt a modora; Cosette-en záporzott a verés, ez az asszonytól eredt; mezítláb járt télen, ez a férfitól eredt.

Cosette fölment, lement, mosott, kefélt, sikált, söpört, ide-oda szaladt, agyonszaladgálta magát, zihált, súlyos terheket emelt, és vézna teremtés létére nehéz munkát végzett. Nem volt irgalom; nekivadult háziasszony, csupa méreg gazda. A Thénardier-kocsma olyan volt, mint valami háló, amelybe Cosette belebonyolódott és vergődött. Ez a komor szolgaság a legzsarnokibb elnyomás megvalósulása volt. Olyasvalami, mintha a légy szolgálója lett volna a pókoknak.

A szegény gyermek szenvedett és hallgatott.

Mikor életük hajnalán rádöbbennek, hogy mily végtelenül gyámoltalanok, mily végtelenül tehetetlenek az emberek között: vajon mi viharzik le ezekben a lelkekben, amelyek épp most jöttek az Istentől?

III
Bor kell az embereknek, víz a lovaknak

Négy új utas érkezett.

Cosette szomorúan töprengett; mert, bár még nem volt nyolcéves, máris annyit szenvedett, hogy olyan gyászos arccal tudott elrévedezni, mint valami öregasszony.

A szemhéja megfeketedett egy ökölcsapástól, amellyel Thénardier-né sújtott rá, aki emiatt időnként megjegyezte:

- Milyen utálatos ezzel a daganattal a szemén!

Cosette tehát arra gondolt, hogy éjszaka van, fekete éjszaka, hogy most váratlanul meg kell majd tölteni az újonnan érkezett utasok szobáiban a korsókat és az üvegeket, és hogy a vizeshordóban nincs egy csepp víz sem.

Kissé megvigasztalta az, hogy a Thénardier-házban nem sok vizet ittak. Szomjas ember akadt itt bőven; de ez olyan szomjúság volt, amely szívesebben folyamodik a boroskancsóhoz; mint a vizeskancsóhoz. Ha valaki e sok pohár bor közben egy pohár vizet kért volna, ezek az emberek mind vadembernek tartották volna. Mégis volt egy pillanat, amikor a gyermek megremegett; Thénardier-né fölemelte az egyik lábosnak a fedőjét, amely a tűzön rotyogott, aztán fogott egy poharat, és élénk mozdulattal közeledett a vizeshordóhoz. Elcsavarta a csapot, a gyerek arra fordult, és minden mozdulatát nyomon követte. Vékony erecskében folydogált a víz a csapból, és a pohár félig megtelt.

- Ejnye - mondta -, nincs víz! - Aztán egy pillanatig hallgatott.

A gyerek még a lélegzetét is visszafojtotta.

- Ugyan - szólalt meg újra Thénardier-né, vizsgálva a félig telt poharat -, ennyi is elég lesz.

Cosette folytatta munkáját, de még több mint negyedóráig érezte, hogy szíve úgy táncol a mellében, mint valami óriási hópihe.

Számolgatta a perceket, amelyek így múltak, és nagyon szerette volna, ha már másnap reggel lett volna.

Időnként egy-egy vendég kinézett az utcára, és felkiáltott:

- Olyan sötét van, mint valami kemencében! - vagy: - Macskaszeme legyen annak, aki most lámpa nélkül kimegy az utcára!

És Cosette megremegett.

Egyszer csak a fogadóban megszállt egyik házalókereskedő belépett, és durva hangon felmordult:

- Nem adtak inni a lovamnak.

- Hogyne adtunk volna - mondta rá Thénardier-né.

- De asszonyság, ha mondom, hogy nem adtak! - makacskodott a kereskedő.

Cosette kibújt az asztal alól.

- Ó! Igen, uram! - mondta. - A ló ivott, a vödörből ivott, teli vödörrel, és méghozzá én magam vittem neki vizet, és beszéltem is hozzá.

Nem volt igaz. Cosette hazudott.

- Ehol ni, csak öklömnyi még, és akkorát hazudik, mint egy ház! - csattant fel a kereskedő. - Én mondom, hogy nem ivott, te kis szemtelen! Olyan furcsán szuszog, ha nem ivott, mindjárt megismerem.

Cosette makacskodott, és szorongástól fojtott hangon, úgy, hogy alig lehetett érteni, vágott vissza:

- Azért is ivott!

- Elég! - kiáltott rá a kereskedő dühösen. - Nem addig van az, most már adjanak inni a lovamnak, pont!

Cosette visszabújt az asztal alá.

- Hát hiszen igaz, ami igaz - mondta Thénardier-né -, ha a ló nem ivott, meg kell itatni.

Aztán körülnézett:

- No, hát hol ez a kölyök?

Lehajolt, és észrevette Cosette-et, aki ott gubbasztott az asztal alatt, a másik végén, úgyszólván az iddogáló vendégek lábai alatt.

- Jössz ki rögtön?! - kiáltott rá Thénardier-né.

Cosette kimászott abból a kuckóból, ahol megbújt. Thénardier-né rákezdte:

- Kutyaházi kisasszony, itasd meg a lovat.

- Csakhogy, asszonyom - felelte Cosette halkan -, nincs több víz.

Thénardier-né sarkig tárta az utcai ajtót.

- Hát akkor lódulj vízért!

Cosette lehorgasztotta a fejét, és előhozta az üres vödröt, amely ott volt a tűzhely mögött.

Ez a vödör nagyobb volt, mint ő, és egy gyermek kényelmesen ülhetett volna benne.

Thénardier-né visszament a tűzhelyhez, fakanállal kóstolgatta a fazékban rotyogó ételt, és közben dünnyögött:

- Van a forrásban víz. Nagy eset. Azt hiszem, jobb lett volna, ha áttöröm a hagymát.

Aztán kotorászott egy fiókban, amelyben aprópénz, bors és hagyma volt.

- Nesze, Békakisasszony - tette hozzá -, visszajövet hozol a péktől egy nagy kenyeret. Itt van tizenöt sou.

Cosette-nek kis zsebe volt oldalt, a kötényén; szótlanul fogta a pénzdarabot, és beletette ebbe a zsebbe.

Aztán mozdulatlanul állt, vödörrel a kezében, az orra előtt nyitott ajtóban. Mintha arra várt volna, hogy valaki segítségére siessen.

- Lódulj hát! - ordított rá Thénardier-né.

Cosette kiment. Az ajtó becsukódott.

IV
Fellép egy baba

A vásárok sátorainak sora, amely a templomnál kezdődött, emlékszünk rá, egészen a Thénardier-fogadóig húzódott. Mivel a polgárok nemsokára erre mennek el az éjféli misére, ezek a sátrak mind ki voltak világítva papírtölcsérekben égő gyertyákkal, ami, mint a montfermeili tanító mondotta, aki ebben a pillanatban Thénardier-nál iddogált, "mágikus hatást" gyakorolt. Viszont az égen egyetlenegy csillag sem ragyogott.

Az utolsó sátor, amely pontosan szemben volt Thénardier-ék ajtajával, játékkereskedés volt, és csak úgy ragyogott a csillámló üveggyöngyöktől és a pompás bádogholmitól. Elöl, az első sorban a kereskedő fehér terítőn óriási, majdnem két láb magas babát állított ki, amelyen rózsaszínű fátyolruha volt, a fején aranykalászok, igazi haja volt, és zománcszeme. Egész nap ez a csoda volt a tízévesnél fiatalabb járókelők bámulatának a tárgya, azonban Montfermeilben egyetlen anya sem akadt, aki elég gazdag vagy elég tékozló lett volna ahhoz, hogy megvegye a gyermekének. Éponine és Azelma órák hosszat bámulta, és maga Cosette is merészkedett megnézni, igaz, hogy csak lopva.

Abban a pillanatban, amikor Cosette vödörrel a kezében kilépett, bármily szomorú és lesújtott volt is, nem tudta megállni, hogy rá ne vesse tekintetét erre a tüneményes babára, erre a hölgyre, ahogy ő mondotta. A szegény gyermek kővé meredten állt meg. Még nem látta ezt a babát közelről. Ez a sátor az ő szemében palota volt; ez a baba nem is baba volt, hanem látomás. Az öröm, a ragyogás, a gazdagság, a boldogság valami álombéli sugárzásban ragyogott fel a szerencsétlen kis teremtés előtt, aki oly mélyre süllyedt a gyászos és fagyos nyomorúságban. Cosette a gyermekkor naiv és szomorú okosságával méregette azt a szakadékot, amely őt ettől a babától elválasztotta. Úgy gondolta: királynénak vagy legalábbis hercegnőnek kell lenni, hogy valaki megvehessen "ilyesmit", mint ez. Nézegette ezt a gyönyörű rózsaszín ruhát, a simára fésült szép hajat, és ezt gondolta magában: "Milyen boldog lehet ez a baba!" Nem tudta levenni a szemét erről a tüneményes sátorról. Minél tovább nézte, annál jobban elkáprázott. Úgy hitte: a paradicsomot látja. A nagy baba háta mögött voltak más babák is, amelyek úgy ragyogtak meg előtte, mint tündérek és szellemek. A kereskedő, aki föl s alá járt sátora mélyén, valahogy úgy tűnt föl neki, mint maga az Örökkévaló Atya.

Ebben a hódolatában mindenről megfeledkezett, még a tennivalóról is, amivel megbízták. Egyszerre csak Thénardier-né durva hangja a valóságra ébresztette:

- Mi az, te nagyszájú, még most is itt vagy? Megállj csak! Odamegyek én! Hallod-e, mit csinálsz ott? Lódulsz, te apró szörnyeteg?!

Thénardier-né tudniillik kipillantott az utcára, és észrevette Cosette elragadtatását.

Cosette eliramodott, cipelte a vödrét, és akkorákat lépett, amekkorákat csak tudott.

V
A kicsike egészen egyedül

Mivel a Thénardier-fogadó a falunak abban a részében volt, amely a templom mellett van, Cosette-nek ahhoz a forráshoz kellett mennie vízért, amely a Chelles felé eső domb erdejében volt.

Többé egyetlen kereskedő kirakatát sem nézte meg. Ameddig a Boulanger közön és a templom környékén ment, a kivilágított sátrak megvilágították az útját, de csakhamar eltűnt az utolsó sátor utolsó világossága is. A szegény gyermekre ráborult a sötétség. Beleveszett. Azonban, mivel bizonyos izgalom ejtette rabul, menet közben, ahogy csak tudta, úgy rázta a vödör fogóját. Ezzel zajt csapott, és már mintha nem lett volna egyedül.

Minél tovább ment, annál sűrűbb lett a sötétség. Egy lélek sem volt már az utcán. Mégis találkozott egy asszonnyal, aki megfordult, mikor mellette elment, megállt, és ezt suttogta magában: "De hát hova mehet ez a gyerek? Talán kísértet?" Aztán az asszony megismerte Cosette-et.

- Nini - mondta -, hiszen ez a Pacsirta!

Így ment át Cosette azoknak a girbegörbe és elhagyatott utcáknak az útvesztőjén, amelyek Montfermeil falut a Chelles felé eső oldalán zárják. Ameddig házak vagy legalább falak voltak az út két oldalán, addig elég bátran ment. Időnként észrevette egy-egy gyertya fényét az ablaktáblák hasadékán át, ez világosság volt és élet, ott emberek voltak, ez megnyugtatta. Azonban minél jobban haladt, az irama mintegy gépiesen lassúbbodott. Mikor elhagyta az utolsó ház sarkát is, megállt. Elhagyni az utolsó sátort nehéz dolog volt; túlmenni a legutolsó házon lehetetlenség volt. Letette a vödröt a földre, hajába mélyesztette a kezét, és lassan vakargatni kezdte a fejét, az ijedt és habozó gyermeket jellemző mozdulatával. Ez már nem Montfermeil volt, hanem a mező. Előtte fekete és elhagyott üresség tátongott. Kétségbeesetten nézte ezt a sötétséget, amelyben már nem volt senki, amelyben vadállatok voltak, amelyben talán kísértetek voltak. Élesen belenézett, és hallotta az állatokat, amint átmentek a füvön, és világosan látta a kísérteteket, amint a fák között suhantak. Ekkor felkapta a vödröt, a rettegés bátorságot öntött belé, és így szólt magában: "Ugyan mit! Azt mondom majd neki, hogy nem volt már víz!" - és elszántan visszaindult Montfermeilbe.

Alig tett száz lépést, megint megállt, és megint vakargatta a fejét. Most fölmeredt előtte Thénardier-né; az undorító Thénardier-né, hiénaszájával és a lobogó dühvel a szemében. A gyermek kétségbeesett tekintetet vetett előre és hátra. Mitévő legyen? Mire szánja magát? Merre menjen? Előtte Thénardier-né kísértete; háta mögött az éjszaka és az erdő minden rémsége. Thénardier-nétól visszariadt. Visszaindult, a forrás felé, és futásnak eredt. Futva ment ki a faluból, futva jutott be az erdőbe, nem nézett már semmit, nem hallgatott semmit. Csak akkor lassította az iramát, mikor kifogyott a lélegzete, de azért nem állt meg. Csak ment, ment, kétségbeesetten.

Amint így rohant, sírhatnékja támadt.

Az erdő éjjeli borzongása sűrűn beburkolta. Már nem gondolkodott, már nem látott. A roppant éjszaka fölmeredt e kis teremtés előtt. Egyfelől a végtelen árnyék: másfelől ez a porszem.

Az erdő szélétől mindössze hét- vagy nyolcpercnyi út volt a forrásig. Cosette ismerte az utat, hiszen elégszer megtette nappal. Furcsa, nem tévedt el. Valami ösztön vezette homályosan. Nem nézett se jobbra, se balra, mert félt, hogy valamit lát majd az ágak és a bokrok között. Így ért el a forráshoz.

Keskeny természetes medence volt ez, amelyet a víz vájt az agyagos talajban, körülbelül két láb mély, körös-körül csupa moha és az a magas bodros fű, amit IV. Henrik gallérjának neveznek, és néhány nagy kődarab. Csendes, egyenletes zajjal patak buggyant belőle.

Cosette arra sem vesztegetett időt, hogy kifújja magát. Koromsötét volt, de ő máskor is szokott idejárni a forráshoz. Bal kezével kitapogatott egy fiatal tölgyfát, amely a forrás fölé hajolt, s amelyet rendesen fogódzkodásra használt, elkapta egyik ágát, belekapaszkodott, lehajolt és megmerítette a vödröt a vízben. Olyan izgatott volt, hogy ereje megháromszorozódott. Miközben így a víz fölé hajolt, nem vette észre, hogy ami kötényének a zsebében volt, a forrásba fordult. A tizenöt sous pénzdarab beleesett a vízbe. Cosette nem látta, koppanását sem hallotta. Kihúzta a majdnem színig merített vödröt, és letette a fűbe.

Mikor ezzel megvolt, úgy érezte, hogy a fáradtságtól egészen kimerült. Nagyon szeretett volna azonnal visszamenni, de a vödör megtöltése annyira megerőltette, hogy egy lépést sem tudott tenni. Kénytelen volt leülni. Leroskadt a fűbe, és összekuporodott.

Lehunyta a szemét, aztán megint kinyitotta, nem tudta, miért, de nem tudott másképp cselekedni.

Mellette a vödörben hullámzó víz gyűrűket vetett, amelyek olyanok voltak, mint holmi fehér tűzkígyók.

Feje fölött az égboltot roppant fekete felhők borították; olyanok voltak, mint a füstfoszlányok. Mintha csak a sötétség tragikus álarca borult volna bizonytalanul a gyermek fölé.

A Jupiter nyugovóra hajolt a messzeségben. A gyermek riadt szemmel nézte ezt a hatalmas csillagot, amelyet nem ismert, és amely rémítette. A bolygó ebben a pillanatban csakugyan nagyon mélyen volt a látóhatáron, és átment valami sűrű ködrétegen, amely ijesztő vörös ködbe vonta. A gyászosan felbíborló köd megnagyította a csillagot. Olyan volt, mint valami fényes seb.

A síkságról hideg szél fújt. Az erdő sötét volt, levelek nem susogtak, nyoma sem volt a nyári bizonytalan és friss villanásoknak. A roppant faágak borzalmasan meredtek föl a sötétben. Vézna és alaktalan bokrok susogtak a tisztásokon. A magas fű úgy gyűrűzött a szélben, mint az angolna. Az indák mint hosszú karok vonaglottak, mintha karmaikkal meg akarták volna ragadni zsákmányukat; egy-egy szélhajtotta száraz hanga sebesen rohant, és olyan volt, mintha menekülne valami irtózatos dolog elől, ami közeledik. Mindenfelől komor végtelenség ölelte körül.

A sötétség megszédít. Az embernek világosság kell. Aki belebonyolódik a nappalnak az ellentétébe, az érzi, hogy elszorul a szíve. Ha a szem feketeséget lát, a lélek tekintete is megzavarodik. A napfogyatkozásban, az éjszakában, a koromsötétben még a legbátrabbakon is erőt vesz a szorongás. Senki sem járhat éjjel egyedül az erdőben úgy, hogy ne remegne. Árnyak és fák: két félelmetes sűrűség. Valami megtévesztő valóság bukkan fel a derengő mélységben. Az elképzelhetetlen ölt alakot néhány lépésnyire előtted kísérteties világossággal. A térben vagy a tulajdon agyvelejében az ember valami megnevezhetetlenül bizonytalant és megfoghatatlant lát úszkálni, mintha szunnyadó virágok álma volna. Vad jelenések villannak a látóhatáron. Belélegzed a nagy üres feketeség áramlásait. Az ember fél, és szeretne hátranézni. Az éjszaka mélységeivel, a megriadt tárgyakkal, a hallgatag körvonalakkal, amelyek szétfoszlanak, amint közeledünk hozzájuk, a homályos kuszaságokkal, az izgatott facsoportokkal, a sötét tócsákkal, a komorságban tükröződő szomorúsággal, a csend síri végtelenségével, minden elképzelhető ismeretlen lénnyel, a titokzatos ágak hajladozásaival, a megdöbbentő facsonkokkal, a remegő hosszú fűcsomókkal szemben az ember egészen védtelen. Nincs itt olyan vakmerőség, amely ne reszketne, és ne érezné a rémület közelségét. Az ember valami iszonyatos dolgot él át, mintha a lelke elvegyülne a sötétségben. A sötétségnek ez a belénk zúdulása kimondhatatlanul komor érzés egy gyermekben.

Az erdők apokalipszisek, és egy kis lélek szárnycsattogása a haláltusa zaját veri fel szörnyű boltozatuk alatt.

Cosette nem tudott számot adni magának arról, amit érzett, de mintha a természetnek ez a fekete szörnyűsége megrázta volna. Már nem csupán a félelem ejtette rabul, ez már a rettegésnél is rémületesebb valami volt. Borzongott. Nincs szó, amely ki tudná fejezni, milyen furcsa borzongás volt ez, ami a szíve mélyéig megdermesztette. Szeme vadul meglobbant. Úgy érezte, aligha tudja majd megállni, hogy holnap ugyanebben az órában vissza ne jöjjön ide.

Ekkor mintegy ösztönszerűen, hogy kimeneküljön ebből a különös hangulatból, amelyet nem értett, amely azonban rémítette, elkezdett hangosan számolni, egy, kettő, három, négy, egészen tízig, és mikor odáig ért, újrakezdte. Ez visszavezette a környező tárgyak valóságos érzékeléséhez. Érezte, hogy a keze fázik, mert benedvesítette, mikor a vizet merítette. Fölkelt. Újra elfogta a félelem, valami természetes és legyőzhetetlen félelem. Már csak egy gondolata volt: menekülni; menekülni lélekszakadva, át az erdőn, át a mezőn, egészen a házakig, egészen az ablakokig, egészen az égő gyertyákig. Tekintete az előtte álló vödörre siklott. Thénardier-né akkora rémülettel töltötte el, hogy a vödör víz nélkül nem mert nekiiramodni. Két kézre kapta a fogóját. A vödröt alig bírta fölemelni.

Így tett meg vagy tizenkét lépést, de a vödör teli volt, nehéz volt, megint le kellett tenni a földre. Kifújta magát, aztán megint megfogta a fogantyút, és ment, ezúttal valamivel messzebbre. De megint csak meg kellett állnia. Néhány másodpercnyi pihenés után újra nekiindult. Meghajlottan ment, lehorgasztott fejjel, mint egy öregasszony, a vödör súlya megfeszítette és megmerevítette sovány karjait; a vasfogó megdermesztette és megfagyasztotta nedves kis kezeit; időnként kénytelen volt megállni, és valahányszor megállt, a vödörből kicsorduló hideg víz meztelen lábaira loccsant. Mindez az erdő mélyén történt, éjszaka, télen, távol minden emberi szemtől, és ez a gyermek csak nyolcéves volt. Ebben a pillanatban csak az Isten látta ezt a szomorú jelenetet.

És egészen bizonyosan az anyja, ó, jaj!

Mert vannak dolgok, amelyek megnyitják a halottak szemét a sírban.

Fájdalmas hörgéssel lihegett; zokogás fojtogatta a torkát, de nem mert sírni, annyira félt Thénardier-nétól, még messziről is. Megszokta: mindig úgy képzelte, hogy Thénardier-né ott van.

De ilyen módon nem tudott hosszabb utat megtenni, és bizony lassan haladt. Hiába rövidítette a pihenőket, és hiába ment két-két pihenő közt olyan messzire, amennyire csak tudott. Szorongó szívvel gondolt arra, hogy így több mint egy órára van szüksége, hogy Montfermeilbe érjen, és hogy Thénardier-né meg fogja verni. Ez a szorongás belevegyült abba a borzongásba, hogy éjjel egyedül van az erdőben. Elcsigázta a fáradtság, pedig még az erdőből sem jutott ki, mikor egy öreg gesztenyefához érkezett, amelyet ismert, még egy utolsó, az eddigieknél hosszabb pihenőt tartott, hogy jól kifújja magát, aztán összeszedte minden erejét, fölvette a vödröt, és elszántan megindult. Azonban a kétségbeesett, szegény kis teremtés nem állhatta meg, hogy fel ne kiáltson:

- Ó, Istenem! Istenem!

Ebben a pillanatban egyszerre csak úgy érezte, hogy a vödörnek nincs semmi súlya. Egy kéz, amely óriásnak tűnt előtte, megragadta a fogót, és könnyedén emelte. A kislány felnézett. Valami magas, egyenes, nagy fekete alak lépkedett mellette a sötétségben. Egy férfi volt, aki utolérte, és akinek a közeledését nem hallotta. Ez a férfi szótlanul megfogta a vödör fogantyúját, amelyet a kislány vitt.

Az élet minden helyzetében van valami ösztönszerű megérzés. A gyermek nem ijedt meg.

VI
Amelyben talán bebizonyosodik Boulatruelle értelmessége

Ugyanennek az 1823. évi karácsonynapnak a délutánján egy férfi sétált meglehetősen sokáig Párizsban az Ispotály körút legelhagyatottabb részén. Olyan volt ez a férfi, mintha szállást keresett volna, és úgy látszott, hogy különösen szívesen áll meg a Saint-Marceau külváros roskadozó szélének legszerényebb házai előtt.

Később látni fogjuk, hogy ez a férfi csakugyan bérelt szobát ebben az elszigetelt városrészben.

Ennek a férfinak a ruházata és egész megjelenése azt a típust testesítette meg, amit jobbfajta koldusnak lehetne nevezni: a leggondosabb tisztasággal párosult legnagyobb nyomorúságot. Elég ritka keverék ez; értelmes emberek szívébe azt a kettős tiszteletet sugallja, amelyet a nagyon szegény és nagyon tiszteletreméltó egyén iránt szoktunk érezni. Ócska és agyonkefélt kerek kalap volt a fején, szálig kifoszlott durva posztóból való okkerságra kabát - abban az időben egyáltalán nem volt furcsa ez a szín -, divatjamúlt zsebes, nagy mellény, térdein szürkére kopott fekete nadrág, fekete gyapjúharisnya és rézcsatos, ormótlan cipő. Az ember azt mondta volna, hogy jó házból való egykori tanító, aki az emigrációból tért vissza. Hófehér hajáról, ráncos homlokáról, vértelen ajkairól, arcáról lerítt az élet csüggedtsége és kimerültsége; hatvanévesnél jóval idősebbnek gondolta volna az ember. Viszont szilárd, bár lassú járása, a minden mozdulatában tükröződő különös élénkség alapján nem tartotta volna az ember többnek ötvenévesnél. Homlokának szabályos ráncai rokonérzést keltettek volna iránta mindenkiben, aki figyelmesen szemügyre vette volna. Ajka furcsa ráncban húzódott össze, amely szigorúnak látszott, de alázatos volt. Tekintete mélyén valami megnevezhetetlen szomorú derű pihent. Bal kezében kendőbe csavart kis csomagot vitt; jobb keze sövényből vágott botra támaszkodott. Ez a bot némi gonddal volt megmunkálva, és egészen csinos volt; bütykeiből cifrázatok lettek, és vörös viaszból gyúrt "korallgomb" ékeskedett rajta; furkósbot volt, és sétapálcának látszott.

Ezen a körúton kevés ember jár, különösen télen. Ez a férfi, feltűnés nélkül ugyan, de mintha inkább kerülte, mint kereste volna az embereket.

Ebben az időben XVIII. Lajos király úgyszólván mindennap kiment Choisy-le-Roiba. Ez volt egyik legkedvesebb sétája. Két óra tájban szinte hajszálnyi pontossággal látták a királyi fogatot és kíséretét sebes vágtában átvonulni az Ispotály körúton.

A városrész szegényeinek ez volt a toronyórájuk és a zsebórájuk; így szóltak:

- Két óra, íme, most megy haza a Tuileriákon.

Egyesek odafutottak, mások megálltak; mert ahol a király járt, ott mindig csődület támadt. Különben XVIII. Lajos megjelenése vagy elvonulása Párizs utcáin mindig némi feltűnést keltett. Hirtelen volt, de felséges. Ennek a tehetetlen királynak szenvedélye volt a vágtatás; mivel nem tudott járni, futni akart; ez a nyomorék szívesen fogta volna hintójába a villámot. Békésen és szigorúan hajtatott a kivont kardok között. Díszesen aranyozott irdatlan batárja, amelynek ajtaira óriási liliomok voltak festve, nagy zajjal dübörgött. Az ember alig vethetett bele egy futó pillantást. A hátsó ülésen a jobb sarokban, fehér selyemmel bevont párnákon széles, határozott és vöröses arc tűnt fel, frissen hajporozott fej, kemény, büszke és éles szem, művelt mosoly, a polgári öltözeten két hatalmas, hullámosan rojtozott vállrózsa, az aranygyapjú,[435] a Szent Lajos-kereszt, a becsületrend keresztje, a Szentlélek-rend ezüstjelvénye,[436] nagy pocak és széles kék szalag: ez volt a király. Párizson kívül fehér tollas kalapját magas angol lábszárvédőbe csavart térdein tartotta; amint beért a városba, fejére tette a kalapját, és néha-néha köszöngetett. Hidegen nézte a népet, amely éppígy nézett vissza rá. Mikor első ízben jelent meg a Saint-Marceau városrészben, minden sikere az a kiszólás volt, amit egy odavalósi lakos a pajtásának mondott:

"Ez a pocakos a kormány."

A királynak ez az elmaradhatatlan átvonulása, mindig ugyanabban az órában, mindennapos eseménye volt az Ispotály körútnak.

A sárga kabátos sétáló nyilván nem volt idevaló lakos, és valószínűleg nem volt párizsi sem, mert nem tudott erről a nevezetességről. Amikor két órakor az ezüstpaszomántos testőrszakasztól körülvett királyi batár felbukkant a körúton, miután megkerülte a Salpêtrière-t, a sétáló meglepettnek, szinte rémültnek látszott. Egyedül volt a gyalogjárón, hirtelen az egyik falkerítés sarka mögé bújt, azonban d'Havré herceg mégis észrevette. D'Havré herceg, mint a mai napra kirendelt szolgálattévő testőrkapitány, a kocsiban ült, szemben a királlyal. Ezt mondta őfelségének: "Tessék, milyen rosszképű ember." A rendőrség emberei, akik figyelték a király útvonalát, ugyancsak észrevették, és egyikük parancsot kapott, hogy kövesse nyomon. Csakhogy a férfi beleveszett a külváros magányos kis utcáiba, és mivel már alkonyodni kezdett, a titkosrendőr elvesztette a nyomát, amint ezt megállapítja az a jelentés, amelyet még aznap este felterjesztettek Anglès gróf államminiszter úrhoz, a rendőrfőnökhöz.

Mikor a sárga kabátos ember kisiklott a titkosrendőr elől, megkettőzte a lépéseit, de azért jó néhányszor visszafordult, hogy megbizonyosodjék, vajon nincsenek-e a nyomában. Negyed ötkor, vagyis vaksötétben elhaladt a Porte-Saint-Martin színház előtt, ahol aznap A két fegyenc[437] című darabot játszották. A színlap, amelyet a színház lámpái megvilágítottak, meghökkentette, mert ámbár sietett, mégis megállt, hogy elolvassa. Kisvártatva ott volt a Planchette zsákutcában, bement az Óntányér-fogadóba, ahol akkor a lagnyi gyorskocsi irodája volt. Ez a gyorskocsi fél ötkor indult. A lovak már be voltak fogva, a kocsis szólította az utasokat, akik nagy sietve felmásztak a batár magas vaslépcsőjén.

A férfi megkérdezte:

- Van még hely?

- Egyetlenegy, mellettem, az ülésen - felelt a kocsis.

- Lefoglalom.

- Szálljon fel.

Mindazonáltal indulás előtt a kocsis odapillantott az utas szedett-vedett ruházatára, apró csomagjára, és kifizettette vele a hely árát.

- Lagnyig jön? - kérdezte a kocsis.

- Igen - felelt a férfi.

Az utas Lagnyig fizette meg a helyét.

Elindultak. Mikor átmentek a sorompón, a kocsis megpróbált társalgásba elegyedni vele, de az utas csak egy-egy kurta szóval felelt. A kocsis áttért a fütyülésre, és szidta a lovait.

A kocsis a köpenyébe burkolózott. Hideg volt. Az utas mintha nem is törődött volna vele. Így mentek át Gournayn és Neuilly-sur-Marne-on.

Esti hat óra tájban Chelles-ben voltak. A kocsis megállt az egykori királyi apátság épületében berendezett fuvaroskocsma előtt, hogy a lovai kifújják magukat.

- Én itt leszállok - mondta az utas.

Fogta a csomagját és a botját, és leugrott a kocsiról.

Egy pillanat alatt eltűnt.

Nem ment be a fogadóba.

Mikor néhány perc múlva a gyorskocsi továbbment Lagny felé, nem találkozott vele a chelles-i főutcán.

A kocsis hátrafordult a bent ülő utasokhoz:

- Tessék - szólalt meg -, ez az ember nem idevaló, mert nem ismerem. Olyan, mintha egy fityingje se volna; mégsem takarékoskodik; Lagnyig fizet, és csak Chelles-ig megy. Éjszaka van, minden ház zárva, nem megy be a fogadóba, és nyomát sem látja az ember. A föld nyelte el.

A férfit nem nyelte el a föld, hanem nagy sietve átvágott a sötétben a chelles-i főutcán; aztán balra tért, mielőtt a templomhoz ért volna, a mellékútra, amely Montfermeilbe vezet, mint aki jól ismeri a vidéket, és már járt ott.

Gyorsan ment az úton. Azon a tájon, ahol a Gagnyból Lagnyba vezető, fákkal szegélyezett régi út keresztezi emezt, lépteket hallott. Hirtelen elbújt egy árokban, és várakozott, míg az arra járók eltávolodtak. Egyébként ez az óvatosság szinte fölösleges volt, mert, mint mondottuk, koromfekete decemberi éjszaka volt. Az égen alig két-három csillag pislákolt.

Ezen a ponton kezd a domb emelkedni. A férfi nem tért vissza a montfermeili útra; jobbra fordult, átvágott a mezőn, és nagy léptekkel elérte az erdőt.

Mikor bent volt az erdőben, lassította az iramot, és aprólékosan megnézett minden fát, lépésről lépésre haladt, mintha keresgélt volna, és mintha valami titokzatos úton ment volna, amelyet csak ő ismert. Egy pillanatban azt hitte, hogy eltévedt, és határozatlanul megállt. Végre lépésről lépésre tapogatózva megállt egy tisztáson; ahol nagy fehér kövek hevertek rakáson. Gyorsan odament kövekhez, és figyelmesen vizsgálgatta őket az éjszaka ködében, mintha szemlét tartana felettük. A kőrakástól néhány lépésnyire nagy fa volt, teli bütyökkel, amik a növényvilág szemölcsei. Odament ehhez a fához, és végigsimította kezével a törzs kérgét, mintha meg akarná ismerni, és meg akarná számolni a bütykeit.

Ezzel a fával szemben, amely kőrisfa volt, kéreghámlásban szenvedő gesztenyefa állt, amelyre kötésül bádogburkolatot szegeztek. Lábujjhegyre állt, és megtapogatta ezt az ónkötést.

Aztán egy darabig tipegett-topogott a fa és a kövek közti területen, mintha meg akart volna bizonyosodni afelől, hogy a föld nincs frissen felbolygatva.

Ezek után tájékozódott, és folytatta útját az erdőn keresztül.

Ez volt az a férfi, aki Cosette-tel találkozott.

Amint a sűrűben mendegélt Montfermeil irányában, észrevette ezt a kis árnyékot, amely sóhajtozva mozgott, letette terhét a földre, aztán megint fölvette, és útnak indult vele. Közeledett hozzá, és megismerte, hogy egészen kis gyerek, s roppant vizesvödröt cipel. Ekkor odament a gyermekhez, és szó nélkül megfogta a vödör fogantyúját.

VII
Cosette az ismeretlen mellett a sötétben

Cosette, mint említettük, nem ijedt meg.

A férfi megszólította. Komoly és szinte tompa hangon beszélt:

- Gyermekem, ez bizony nagyon nehéz magának, amit itt visz.

Cosette felkapta a fejét, és ezt felelte:

- Igen, uram.

- Adja ide - szólt újra a férfi. - Majd én viszem.

Cosette elengedte a vödröt. A férfi megindult mellette.

- Ez csakugyan nagyon nehéz - dörmögte a fogai közt. Aztán hozzátette:

- Hány éves vagy, kicsikém?

- Nyolcéves vagyok, uram.

- És messziről jöttél?

- A forrástól, innen az erdőből.

- És messzire mégy?

- Innen jó negyedórányira.

A férfi egy darabig nem szólt semmit, aztán hirtelen ezt kérdezte:

- Hát nincs anyád?

- Nem tudom - felelte a gyermek.

Mielőtt még a férfi szóhoz juthatott volna, a kislány hozzátette:

- Nem hiszem, hogy van. A többieknek van. Nekem nincs.

És kis szünet után újra megszólalt:

- Azt hiszem, nem is volt soha.

A férfi megállt, letette a vödröt a földre, lehajolt, és két kezét a gyermek vállaira tette, mert mindenáron meg akarta nézni és meg akarta látni az arcát a sötétben.

Cosette sovány és vézna alakja bizonytalanul rajzolódott ki az égbolt fakó világosságában.

- Mi a neved? - kérdezte a férfi.

- Cosette.

A férfit mintha villamos ütés érte volna. Nézte még, aztán levette a kezeit Cosette vállairól, felkapta a vödröt, és megindult.

Kisvártatva ezt kérdezte:

- Hol lakol, kicsikém?

- Montfermeilben, ha ismeri.

- Odamegyünk?

- Igen, uram.

Megint szünetet tartott, aztán megkérdezte:

- Ki küldött téged ilyen későn vízért az erdőbe?

- Thénardier-né asszonyság.

A férfi mindenáron igyekezett közömbös hangon válaszolni, de ez a hang valahogy mégis különösen reszketett:

- Ki ez a Thénardier-né asszonyság?

- Ez az én asszonyságom - felelte a gyermek. - Övé a fogadó.

- A fogadó? - kapott rajta a férfi. - Hát akkor ott szállok meg ma éjjel. Vezess oda.

- Odamegyünk - felelte a gyermek.

A férfi elég gyorsan ment. Cosette mégis lépést tudott tartani vele. Már nem érezte a fáradtságot. Időnként valami kimondhatatlan megnyugvással és odaadással nézett fel erre a férfira. Sohasem tanították arra, hogy a gondviseléshez forduljon és imádkozzék. Most mégis olyasvalamit érzett, ami hasonlított a reményhez és az örömhöz, és ami az ég felé szállt.

Néhány pillanat telt el így. A férfi megszólalt:

- Nincs cselédje Thénardier-né asszonyságnak?

- Nincs, uram.

- Te egyedül vagy?

- Igen, uram.

Megint szünet következett. Most Cosette szólalt meg:

- Azaz hogy van ott két kislány.

- Miféle kislányok?

- Ponine és Zelma.

A gyermek így egyszerűsítette a Thénardier-nénak oly drága romantikus neveket.

- Ki az a Ponine és Zelma?

- Ezek a Thénardier kisasszonyok. Vagyis a lányai.

- És mit csinálnak ezek?

- Ó - felelt a gyermek -, vannak gyönyörű babáik, aranyos holmijuk, sok mindenféle. Játszanak, szórakoznak.

- Egész nap?

- Igen, uram.

- És te?

- Én dolgozom.

- Egész nap?

A gyermek ráemelte nagy szemét, könnycsepp rezgett benne, amit elrejtett az éjszaka, és szelíden felelte:

- Igen, uram.

Némi szünet után folytatta:

- Néha, hogyha elvégeztem a munkámat, és ha megengedik, én is szórakozom.

- Hogyan szórakozol?

- Ahogy tudok. Magamra hagynak. De nemigen van játékom. Ponine és Zelma nem engedik meg, hogy a babáikkal játsszam. Csak egy kis ólomkardom van, nem hosszabb, mint ez, ni.

A gyermek a kisujját mutatta.

- És éles?

- Igen, uram - felelte a gyermek -, vágja a salátát, és le lehet vágni vele a legyek fejét.

Elérték a falut. Cosette vezette az idegent az utcákon. Elmentek a pék előtt, de Cosette-nek eszébe sem jutott, hogy kenyeret kell hazavinnie. A férfi már nem intézett hozzá kérdéseket, és most komor hallgatásba mélyedt. Mikor elhagyták a templomot, a férfi a sátrak láttára megkérdezte Cosette-et:

- Hát vásár van itt?

- Nem, uram, karácsony van.

Amikor a fogadóhoz közeledtek, Cosette félénken megérintette a karját.

- Uram!

- Mi az, gyermekem?

- Itt vagyunk a ház előtt.

- És aztán?

- Legyen szíves, adja ide most a vödröt.

- Miért?

- Mert ha az asszonyság meglátja, hogy más hozta helyettem, megver.

A férfi visszaadta neki a vödröt. Egy pillanattal utóbb ott voltak a kocsma ajtajában.

VIII
Milyen kellemetlen, mikor az ember
szállást ad egy szegénynek, aki esetleg gazdag

Cosette nem állhatta meg, hogy oldalvást egy pillantást ne vessen a nagy babára, amely még mindig ott pompázott a játékkereskedőnél, aztán kopogtatott. Az ajtó kinyílt. Thénardier-né megjelent, gyertyával a kezében.

- Á, te vagy az, kis rongyos! No, hál' istennek, jól ellófringoltál! Biztosan szórakozott a kis szemtelen!

- Asszonyság - mondta Cosette, és egész teste remegett -, ez az úr szállást keres.

Thénardier-né barátságos vigyort varázsolt mord arckifejezése helyébe - ez a hirtelen változás jellemzi a fogadósokat -, és mohón fürkészte a jövevényt.

- Az úr az? - kérdezte.

- Igen, asszonyom - felelte a férfi, és kezét kalapjához emelte.

A gazdag utasok nem ilyen udvariasak. Ez a mozdulat és az a villanó szempillantás, amellyel Thénardier-né végignézte az idegennek a ruháját és a poggyászát, eltüntette a barátságos vigyort, és visszahozta a mogorva arcot. Szárazon szólt oda:

- Bejöhet, bácsi.

A "bácsi" belépett. Thénardier-né még egy pillantást vetett rá, különösen elnyűtt kabátját vizsgálta meg, amely teljesen foszladozó volt, és a kalapját, amely kissé be volt ütve, és fejrázással, orrfintorgatással és hunyorgatással tanácsot kért a férjétől, aki még mindig a fuvarosokkal ivott. A férje mutatóujjának azzal az alig észrevehető mozgatásával felelt, amely az ajkbiggyesztéssel karöltve ilyen esetekben ennyit jelent: egy vasa sincs. Erre aztán Thénardier-né felkiáltott:

- Ejnye, jóember, nagyon sajnálom, de nincs már helyem.

- Helyezzen el, ahol akar - mondta a férfi -, a padláson, az istállóban. Éppúgy megfizetem, mintha szobát kaptam volna.

- Negyven sou.

- Negyven sou. Rendben van.

- Hát akkor jó.

- Negyven sou! - mondta egy fuvaros halkan Thénardier-nénak. - De hiszen csak húszba kerül.

- Neki negyven sou - vágott vissza Thénardier-né ugyancsak halkan. - Szegénynek nem adok olcsóbban szállást.

- Ez már igaz - tette hozzá a férje szelíden -, rontja házam hírét, ha befogadok ilyesféle népséget.

Eközben a férfi, miután letette egy padra a csomagját és botját, leült az asztalhoz, amelyre Cosette nagy buzgón egy palack bort és poharat helyezett. Az a kereskedő, aki a vödör vizet kérte a lovának, maga vitte ki a vizet, hogy megitassa. Cosette újból elfoglalta helyét a konyhaasztal alatt, és folytatta kötését.

A férfi bort töltött a poharába, de alig nedvesítette meg vele az ajkait, inkább különös figyelemmel nézegette a gyermeket.

Cosette csúnya volt. Ha boldog, talán szép lett volna. Már felvázoltuk ezt a komor kis teremtést. Cosette sovány és sápadt volt; majdnem nyolcéves már, de senki sem tartotta volna többnek hatnál. Nagy szemei, amelyek valami mély árnyékba vesztek, szinte fénytelenek voltak a folytonos sírástól. Szája szögletében ott volt az állandó szorongásnak az a görbéje, amelyet elítélteknél és gyógyíthatatlan betegeknél lehet megfigyelni. A kezei, amint az anyja megsejtette, "tönkrefagytak". A tűz, amely ebben a pillanatban megvilágította, kivillantotta szúrós csontjait, és még szembeszökőbbé tette szörnyű soványságát. Mivel mindig fázott, azt a szokást kapta fel, hogy két térdét egymásra szorította. Minden ruházata egy rongydarab volt, amely még nyáron is könyörületre indította volna az embert, télen pedig borzalmat keltett. Nem volt rajta egyéb, mint egy lyukas vászondarab; egyetlen darabka gyapjúszövet sem. Kilátszott a bőre itt is, ott is, és mindenütt felsötétlettek rajta a kék vagy fekete foltok, amelyek jelezték Thénardier-né keze nyomait. Meztelen lábai vörösek és véznák voltak. A kulcscsontja gödrei könnyekre fakaszthatták volna az embert. Ennek a gyermeknek egész megjelenése, járása, testtartása, hangja zengése, beszéd közben tartott szünetei, tekintete, hallgatása, legkisebb mozdulata egyetlen érzelmet fejezett ki és árult el: félelmet.

A félelem eláradt rajta; úgyszólván beburkolta; a félelem szorította oda könyökeit a csípőjéhez, húzta be sarkait a szoknyája alá, félelmében kuporodott meg tenyérnyi helyen, félelmében nem mert még lélegzeni sem, és a félelem olyasmivé változott benne, amit testi állapotnak lehetne nevezni, ami nem változhatik benne, legfeljebb növekedhetik. Szembogara mélyén volt egy riadt sarok, abban is ott ült a félelem.

Ez a félelem akkora volt, hogy Cosette, mikor megérkezett, azon vizesen, ahogy volt, nem mert a tűzhöz menni szárítkozni, hanem némán újra nekilátott munkájának.

Ennek a nyolcéves gyermeknek a tekintete rendszerint olyan komoly és néha olyan tragikus volt, hogy bizonyos pillanatokban úgy látszott, mintha azon az úton volna, hogy félkegyelművé vagy démonná változzék.

Sohasem tudta, ezt már említettük, hogy mi az imádság, soha templomban nem volt.

- Hát van nekem ilyesmire időm? - mondogatta Thénardier-né.

A sárga kabátos férfi nem vette le Cosette-ről a szemét.

Egyszerre csak Thénardier-né felcsattant:

- Igaz is! Hát a kenyér?

Cosette, szokás szerint, valahányszor Thénardier-né szava felharsant, gyorsan kibújt az asztal alól.

Teljesen megfeledkezett a kenyérről. A mindig rettegő gyermekek mentségéhez folyamodott. Hazudott.

- Asszonyság, a péküzlet zárva volt.

- Kopogtatni kellett volna.

- Kopogtattam, asszonyság.

- Na és?

- Nem nyitotta ki.

- Majd megtudom holnap, hogy igaz-e - mondta rá Thénardier-né -, és ha hazudsz, lesz nemulass! Addig is add vissza a tizenöt sout.

Cosette belenyúlt a köténye zsebébe, és csak kékült-zöldült. A tizenöt sous pénzdarab nem volt benne.

- Ejnye, no! - riadt rá Thénadier-né. - Nem hallottad?

Cosette kifordította a zsebét, nem volt benne semmi.

Hová lehetett ez a pénz? Szegény kislány mukkanni sem tudott. Megdermedt.

- Hát elvesztetted a tizenöt sout? - Hördült fel Thénadier-né. - Vagy talán el akarod lopni?

Egyúttal kinyújtotta karját a tűzhely felett függő korbács felé.

Ez a félelmetes mozdulat visszaadta Cosette-nek az erejét, és felsikoltott:

- Kegyelem, asszonyság! Asszonyság! Nem teszem többet.

Thénadier-né levette a korbácsot.

Eközben a sárga kabátos férfi kotorászott a mellénye zsebében, de senki sem vette észre ezt a mozdulatát. Különben a többi utas iddogált vagy kártyázott, és nem törődött semmivel.

Cosette riadtan kuporodott meg a tűzhely sarkában, és próbálgatta egymáshoz szorítani és eldugdosni szegény félmeztelen tagjait. Thénadier-né fölemelte karját.

- Bocsánat, asszonyom - szólalt meg a férfi -, de épp az imént láttam, hogy ennek a kislánynak a kötényzsebéből kiesett valami és elgurult. Talán ez az.

Egyúttal lehajolt, és egy pillanatig mintha keresgélt volna a földön.

- Csakugyan. Tessék - szólalt meg újra, amikor fölegyenesedett.

És pénzdarabot tartott Thénadier-né felé.

- Igen, ez az - mondta az asszony.

Nem ez volt az, mert hiszen ez húsz sou volt, de Thénadier-nénak haszna volt rajta. Zsebébe csúsztatta a pénzdarabot, és beérte annyival, hogy dühös pillantást vetett a gyermekre, és csak ennyit mondott neki:

- Aztán meg ne történjen többet soha!

Cosette visszabújt oda, amit Thénadier-né a "kuckó"-jának nevezett, és nagy szeme, amelyet az ismeretlen utasra szegezett, kezdett olyan kifejezéssel megtelni, amilyen eddig sohasem mutatkozott benne. Ez még csak holmi gyermeteg megdöbbenés volt, de már némi ámult bizakodás is vegyült belé.

- Igaz is, akar vacsorázni? - kérdezte Thénadier-né az utastól.

Ez nem felelt, úgy látszott, hogy mélyen elgondolkodik.

- Miféle ember lehet ez? - dünnyögte halkan. - Valami ronda éhenkórász. Vacsorára sincs pénze. Legalább kifizeti-e majd a szobát? Mégis szerencse, hogy nem jutott eszébe ellopni ezt a pénzt, ami a földön hevert.

Közben ajtó nyílt, és belépett Éponie és Azelma.

Csakugyan csinos két kislány volt, inkább polgári, mint parasztlányok, nagyon bájosak, az egyik fénylő gesztenyeszín hajfonataival, a másik a háta közepéig érő hosszú fekete hajával; mind a kettő eleven, tiszta, jól táplált, friss és egészséges: öröm volt rájuk nézni. Melegen voltak öltözve, de valami olyan anyai művészettel, hogy a vastag szövet nem ment ruhájuk csinosságának rovására. Védte őket a tél ellen, de a tavaszt sem engedte elhomályosulni. A két kislányból csak úgy sugárzott a fény. Ezenfelül ők voltak az urak. A ruházatukon, a vidámságukon, a lármán, amit csaptak, valami fölényesség látszott. Mikor beléptek, Thénadier-né zsörtölődő hangon, amely azonban csak úgy csepegett az imádattól, odaszólt nekik:

- Ó! Hát itt vagytok, no lám!

Aztán egyiket a másik után a térdére ültette, lesimította hajukat, újra megkötötte szalagjaikat, és eltolta őket azzal a bizonyos gyöngéd taszítással, ami jellemzi az anyákat, s felkiáltott:

- Milyen rendetlenek!

A két leány a tűz mellé telepedett. Volt egy babájuk, amelyet forgattak meg visszaforgattak a térdükön mindenféle vidám trillázás közben. Időnként Cosette föltekintett a kötéséből, és szomorkás arccal nézte a játékukat.

Éponine és Azelma rá se nézett Cosette-re. Annyiba vették, mint a kutyát. Ez a három kislány együttvéve nem volt még huszonnégy éves, és máris megtestesítette az egész emberi társadalmat: egyfelől az irigységet, másfelől a lenézést.

A Thénardier nővérek babája nagyon agyonnyúzott és nagyon ócska és nagyon töredezett volt már, de azért mégis nagyon csodálatosnak tűnt fel Cosette szemében, akinek még életében nem volt babája, igazi babája, hogy olyan kifejezést használjunk, amit minden gyermek megért.

Egyszerre csak Thénardier-né, aki folyton sürgött-forgott a szobában, észrevette, hogy Cosette elbámészkodott; ahelyett, hogy dolgoznék, a játszadozó kislányokat nézegeti.

- Á! Most rajtakaplak! - förmedt rá. - Hát így dolgozol? Majd a korbáccsal megtanítalak én dolgozni, meg én.

Az idegen fel sem kelt a székéről, csak odafordult Thénardier-néhoz.

- Asszonyom - mondta neki mosolyogva és szinte félénken -, ugyan! Hadd játsszék!

Minden utas részéről, aki megevett volna egy szelet báránycombot és megivott volna két palack bort a vacsorájához, és aki nem lett volna ilyen ronda éhenkórász, az efféle óhajtás parancsszámba ment volna. De hogy egy ember, akinek ilyen kalapja van, bátorságot vesz magának arra, hogy valamit kívánjon, és hogy egy ember, akinek ilyen kabátja van, bátorságot vesz magának arra, hogy valamit akarjon, azt Thénardier-né, úgy érezte, nem tűrheti. Élesen vágta oda:

- Dolgoznia kell, minthogy eszik! Nem azért etetem, hogy a napot lopja.

- Hát mit csinál? - szólt újra az idegen azon a szelíd hangon, amely furcsa ellentétben volt koldusruháival és tagbaszakadt vállaival.

Thénardier-né kényeskedve felelt:

- Harisnyát, kérem. Harisnyát a kislányaimnak, akiknek nincs, és akik hamarosan mezítláb járnak.

A férfi elnézte Cosette szegény kivörösödött lábait, és folytatta:

- Mikor lesz készen ezzel a pár harisnyával?

- Van még rajta jó három-négy napi munkája, olyan lusta.

- És mennyit érhet ez a pár harisnya, ha készen van?

Thénardier-né megvető pillantással mérte végig.

- Legalább harminc sout.

- Ideadná öt frankért? - kérdezte a férfi.

- A teremtésit! - rikkantott fel széles röhögéssel a fuvaros, aki hallotta. - Öt frank! A mennydörgős mennykőbe, hát hogyne adná oda! Öt kemény frank!

Thénardier kötelességének érezte, hogy közbeszóljon:

- Igen, uram, ha önnek kedve telik benne, megkaphatja öt frankért ezt a pár harisnyát. Nem szoktunk semmit sem megtagadni az utasoktól.

- De azonnal ki kellene fizetnie! - vágta rá Thénardier-né rövid és ellentmondást nem tűrő modorában.

- Megveszem ezt a pár harisnyát - felelte a férfi, aztán kihúzott a zsebéből egy ötfrankost, letette az asztalra, és hozzátette -, és meg is fizetem.

Aztán odafordult Cosette-hez:

- Most az enyém a munkád. Játsszál, gyermekem.

A fuvarost annyira izgatta az ötfrankos, hogy otthagyta a poharait, és odament.

- Csakugyan igaz! - kiáltott fel, amint vizsgálgatta. - Valóságos ötfrankos! Mégpedig nem hamis! - Thénardier is odalépett, és szó nélkül zsebébe csúsztatta a pénzt.

Thénardier-né nem tudott mit felelni erre. Az ajkába harapott, és az arcán elömlött a gyűlölet. Eközben Cosette reszketett. Megkockáztatta a kérdést:

- Asszonyság, igaz? Játszhatom?

- Játsszál! - szólt rá Thénardier-né rettenetes hangon.

- Köszönöm, asszonyság - mondta Cosette.

És amíg a szája Thénardier-nénak köszönte, egész lelke megtelt hálával az utas iránt.

Thénardier visszaült az iddogálókhoz. Felesége a fülébe súgta:

- Ki lehet ez a sárga ember?

- Én már láttam milliomosokat - felelte fölényesen Thénardier -, akiknek ilyen kabátjuk volt.

Cosette abbahagyta a kötést, de nem bújt ki a helyéről. Cosette mindig a lehető legkevesebbet mozgott. A háta mögül, egy dobozból kivett néhány ócska rongydarabot és a kis ólomkardját.

Éponine és Azelma ügyet sem vetett rá, hogy mi történt. Éppen nagyon fontos műveletet hajtottak végre; megfogták a macskát. Babájukat a földre dobták, és Éponine, az idősebbik, ócska ruhákba és vörös és kék rongyokba bugyolálta a macskát, akárhogy nyivákolt és vonaglott is.

E komoly és nehéz munka közben a gyermekek édes és imádatos hangján - amelynek a bájossága olyan, mint a lepkeszárnyak csillogása: ha meg akarjuk pontosan határozni, elillan - így szólt testvéréhez:

- Látod, testvérkém, ez a baba itt mulatságosabb, mint a másik. Ez mozog, visít, meleg. Látod, testvérkém, játsszunk vele. Ez lesz az én kislányom. Én leszek a hölgy. Én látogatóba jövök hozzád, és te majd nézegeted. Lassanként meglátod a bajuszát, és ezen megdöbbensz. És aztán meglátod a füleit és aztán meglátod a farkát, és ezen is megdöbbensz. Ezt mondod majd nekem: "Ah! Istenem!" És én majd ezt felelem rá: "Igen, asszonyom, ez az én kislányom. Ilyen. A kislányok mostanában ilyenek."

Azelma álmélkodva hallgatta Éponine-t.

Eközben a vendégek valami trágár dalra zendítettek, s akkorákat nevettek rajta, hogy a mennyezet is megremegett belé. Thénardier biztatgatta őket, és velük énekelt.

Mint ahogy a madarak mindenből fészket csinálnak, a gyermekek is akármiből babát csinálnak. Miközben Éponine és Azelma a macskát bugyolálta, Cosette maga is bebugyolálta a kardot. Mikor készen volt vele, lefektette a karjára, és halkan énekelt neki, hogy elaltassa.

A baba egyik legparancsolóbb szükségessége és egyúttal legbájosabb ösztöne a leánygyermeknek. Gondozni, öltöztetni, csinosítani, ruházni, vetkőztetni, újra felöltöztetni, oktatni, kicsit zsörtölődni vele, elringatni, becézgetni, elaltatni, valamit valakinek elképzelni: ebben benne van a nő egész jövendője. Miközben így ábrándozik és csacsog, miközben apró kelengyéket és apró babaruhákat készít, kicsi ruhákat, kis mellényeket, kis kabátokat varr, a gyermekből fiatal lány lesz, a fiatal leányból nagylány, a nagylányból asszony. Az első gyermek folytatása az utolsó babának.

Egy kisleány, akinek nincs babája, majdnem olyan boldogtalan, és mindenesetre éppolyan lehetetlen, mint egy asszony, akinek nincs gyermeke.

Cosette tehát babát csinált magának a kardból.

Thénardier-né közeledett a sárga emberhez. "Az uramnak igaza van - gondolta magában -, ez talán éppen Laffitte úr. Vannak ilyen bogaras gazdagok."

Odakönyökölt az asztalra.

- Uram... - szólította meg.

Erre a szóra: Uram, a férfi odafordult. Thénardier-né mindeddig csupán jóembernek vagy bácsinak nevezgette.

- Tetszik látni, uram - folytatta, és felöltötte édeskés arcát, amely még visszataszítóbb látvány volt, mint dühös arca -, én megengedem, hogy a gyermek játsszék, én nem ellenzem, most az egyszer rendben van, mert ön olyan gavallér. Tetszik tudni, ennek nincs semmije. Ennek dolgoznia kell.

- Hát nem az öné ez a gyermek? - kérdezte a férfi.

- Ó, Isten ments, uram! Ez egy szegény kis ágrólszakadt; akit csak úgy könyörületből befogadtunk. Afféle kis hülye. Bizonyosan vízfejű. Nagy a feje, tetszik látni. Megtesszük érte, amit megtehetünk, mert hát nem vagyunk gazdagok. Hiába írunk a falujába, tessék, már hat hónapja választ sem kapunk. Azt kell hinnünk, hogy az anyja meghalt.

- Ah! - sóhajtott a férfi, és megint visszahullott a révedezésbe.

- Szép kis anya volt ez - tette hozzá Thénardier-né. - Elhagyta a gyerekét.

E beszélgetés alatt Cosette, mintha valami ösztöne figyelmeztette volna rá, hogy róla van szó, le nem vette a szemét Thénardier-néról. Fél füllel odahallgatott. Imitt-amott megértett egy-egy szót.

Eközben az iddogálók, akik háromnegyed részben már részegek voltak, nekivadult vidámsággal újrázták piszkos nótájukat. Valami borsos sikamlósság volt ez, amelyben a Szűzanya és a gyermek Jézus is szerepelt. Thénardier-né is kivette a maga részét a kacagásból. Cosette az asztal alatt csak nézte a tüzet, amelynek fénye visszaverődött kimeredt szemében; megint elkezdte ringatni azt az úgynevezett pólyás babát, amelyet csinált, és ringatás közben halkan ezt énekelte:

- Meghalt az anyám! Meghalt az anyám! Meghalt az anyám!

A sárga ember, a "milliomos", a fogadósné újabb kínálgatására végre ráadta a fejét, hogy megvacsorázik.

- Mit parancsol uraságod?

- Kenyeret és sajtot kérek - felelte a férfi.

"Hát ez határozottan koldus" - gondolta magában Thénardier-né.

A részegek még mindig fújták a nótájukat, és a gyermek az asztal alatt ugyancsak énekelgette a magáét.

Egyszer csak Cosette abbahagyta. Éppen megfordult, és észrevette a Thénardier lányok babáját, amelyet otthagytak a macska kedvéért, s amely a földön hevert, néhány lépésnyire a konyhaasztaltól.

Ekkor eldobta a bebugyolált kardot, amely csak félig-meddig elégítette ki, aztán óvatosan körüljártatta tekintetét a szobában. Thénardier-né halkan beszélt a férjével, és pénzt számolt, Ponine és Zelma a macskával játszott, az utasok ettek vagy ittak, vagy énekeltek, őrá senki sem nézett. Nem volt egyetlen vesztegetni való pillanata sem. Kimászott az asztal alól, és térdein és kezein kúszva még egyszer megbizonyosodott, hogy nem lesik-e, aztán hirtelen odacsúszott a babához, és megragadta. Egy pillanat múlva a helyén volt, mozdulatlanul ült, de úgy fordult, hogy árnyékot vessen a babára, amelyet karjaiban tartott. Ez a boldog játék a babával olyan ritka élmény volt számára, hogy kimondhatatlan gyönyörűséget érzett.

Senki sem látta meg, csak az utas, ki csendesen eszegette sovány vacsoráját.

Ez a gyönyörűség majdnem negyedóráig tartott.

De akármilyen óvatos volt is Cosette, nem vette észre, hogy a baba egyik lába kilógott - és hogy a kandalló tüze nagyon élénken megvilágítja. Ez a rózsaszínű és ragyogó láb, amely kibújt az árnyékból, hirtelen szemébe villant Azelmának, aki így szólt Éponine-hoz:

- Testvérkém! Nézd csak!

A két kislány hökkenten abbahagyott mindent. Cosette merészelt hozzányúlni a babájukhoz!

Éponine fölkelt, a macskával a karján odament az anyjához, és megrántotta a szoknyáját.

- Ugyan, hagyj békén! - förmedt rá az anyja. - Mit akarsz?

- Mama - mondta a gyerek -, nézz csak oda!

És az ujjával Cosette-re mutatott.

Cosette a birtoklás boldog elragadtatásában nem látott és nem hallott semmit.

Thénardier-né arcára kiült az a különös kifejezés, amely úgy keletkezik, hogy az élet semmiségeibe valami iszonyatosság keveredik, és amelyről az ilyenfajta nőket fúriáknak szokták nevezni.

Ezúttal megsebzett büszkesége még csak fokozta dühét. Cosette átlépett minden határt, Cosette merészelt hozzányúlni "a kisasszonyoknak" a babájához.

Ilyen arcot vághat a cárnő, aki látja, hogy egy muzsik felpróbálja császári fiának nagy, kék rendjelszalagját.

Felháborodástól rekedt hangon rivallt rá:

- Cosette!

Cosette úgy megremegett, mintha a föld rengett volna meg alatta. Odafordult.

- Cosette! - ismételte Thénardier-né.

Cosette fogta a babát, és csendesen, valami olyan tisztelettel, amelybe kétségbeesés vegyül, letette a földre. Ekkor még mindig nem vette le róla a szemét, összekulcsolta a kezét és tördelni kezdte, ami borzalmas az ilyen korú kisgyermeknél, aztán sírva fakadt, pedig nem tudta megríkatni az egész napnak semmiféle izgalma, sem az erdei futás, sem a súlyos vizesvödör, sem a pénz elvesztése, sem a korbács megpillantása, sőt még Thénardier-né durva sértése sem, amely a fülébe csengett. Zokogásban tört ki. Eközben az utas fölkelt.

- Mi történt? - szólt oda Thénardier-nénak.

- Nem látja? - mondta Thénardier-né, és odamutatott a bűnjelre, amely Cosette lábainál feküdt.

- No, mi az? - kérdezte újra a férfi.

- Ez a rongyos - felelte rá Thénardier-né - merészkedett hozzányúlni a gyerekek babájához.

- Hát ezért lármázik úgy! - mondta rá a férfi. - Hát aztán, ha játszik is azzal a babával?

- Hozzányúlt a mocskos kezével! - folytatta Thénardier-né. - Az undorító kezével!

Erre Cosette még hangosabban zokogott.

- Hallgass! - kiáltott rá Thénardier-né.

A férfi egyenesen odament az utcai ajtóhoz, kinyitotta és kiment.

Amint kilépett, Thénardier-né arra használta fel a távollétét, hogy az asztal alatt jól belerúgott Cosette-be, amitől a gyermek hangosan sikoltozni kezdett.

Az ajtó újra nyílt, a férfi visszajött, két kézre fogva hozta a mesés babát, amelyről beszéltünk, és amelyet a falu minden kölyke reggel óta bámult, odatette Cosette elé, és ezt mondta neki:

- Nesze, ez a tied.

Azt kell hinnünk, hogy az egy óránál is hosszabb idő alatt, mióta itt volt, révedezése közben homályosan észrevette ezt a lampionokkal és gyertyákkal fényesen kivilágított játékosboltot, amely idelátszott a kocsmaajtó üvegén keresztül, mint valami kivilágítás.

Cosette felnézett, látta, hogy feléje közeledik a férfi, és vele együtt az a baba, mintha csak maga a nap közeledett volna, hallotta ezeket a soha nem hallott szavakat: ez a tied, nézte, nézte a babát, aztán csöndesen visszahúzódott, egészen bebújt az asztal alatt a szögletbe.

Már nem sírt, már nem sikoltozott, olyan volt, mintha már lélegzeni sem merne.

Thénardier-né, Éponine, Azelma egy-egy szoborrá merevedett. Maguk az iddogálók is elcsöndesedtek. Ünnepélyes csönd támadt az egész kocsmában.

Thénardier-né kővé meredten és megnémultan megint találgatni kezdte: "Ki lehet ez az öreg? Szegény ember? Milliomos? Talán mind a kettő, vagyis tolvaj?"

Thénardier uram arcán az a jellemző ránc tűnt fel, amely mindannyiszor egyéníti az emberi arcot, valahányszor az uralkodó ösztön egész vadállati hatalmasságában kiül rá. A kocsmáros felváltva nézegette a babát és az utast; mintha körülszimatolná ezt a férfit, ahogy egy zsák pénzt körülszimatolt volna. Az egész egy villanásnyi ideig tartott. Odament a feleségéhez, és odasúgta neki:

- Ez a cifraság legalább harminc frankba került. Csak semmi szamárkodás. Hasra vágódni ez előtt az ember előtt.

A durva jellemeknek és a naiv jellemeknek az a közös vonásuk, hogy nem ismerik az átmeneteket.

- No, Cosette - szólt rá Thénardier-né olyan hangon, amely szelídnek indult, amelyen azonban a gonosz nő keserű mézesmázossága ömlött el -, hát nem veszed fel a babádat?

Cosette elszántan kibújt a kuckójából.

- Kicsi Cosette-em - kezdte újra Thénardier-né becézőn -, ez az úr babát ajándékozott neked. Fogd. A tied.

Cosette némi rettegéssel nézte a csodálatos babát. Az arca még könnyekben fürdött, de a szeme, mint az ég hajnali szürkületkor, kezdett megtelni az öröm különös sugárzásával. Az, amit ebben a pillanatban érzett, némileg hasonlított ahhoz, amit akkor érzett volna, ha valaki hirtelen ezt mondja neki: "Kicsike, te vagy Franciaország királynéja."

Úgy érezte, hogyha megérinti ezt a babát, mennydörgés robban ki belőle.

Ez bizonyos mértékben igaz is volt, mert azt hitte, hogy Thénardier-né ordítozni fog, és meg fogja verni.

Azonban a sóvárgás győzött. Végre közeledett, és Thénardier-né felé fordulva, halkan suttogta: - Szabad, asszonyság?

Nincs szó, amely le tudná írni ezt a kétségbeesett, riadt és egyúttal átszellemült arcot.

- Hát hogyne! - pattogott Thénardier-né. - A tied. Hiszen ez az úr neked ajándékozza.

- Igazán, uram? - kérdezte Cosette. - Csakugyan igaz? Enyém ez a hölgy?

Az idegennek mintha könny árasztotta volna el a szemét. Úgy látszott, hogy a megindulásnak azon a pontján van, amikor az ember nem beszél, hogy sírva ne fakadjon. Bólintott Cosette felé, és "a hölgy" kezét beletette az ő kicsi kezébe.

Cosette hirtelen visszarántotta a kezét, mintha a hölgy keze égette volna, és lesütötte a szemét a padlóra. Kénytelenek vagyunk hozzátenni, hogy ebben a pillanatban szokatlanul hosszúra kinyújtotta a nyelvét. Egyszerre csak megfordult, és szenvedélyesen megragadta a babát.

- Catherine lesz a neve - mondta.

Furcsa pillanat volt ez, amelyben Cosette rongyai hozzáértek és ölelkeztek a baba szalagjaival és vadonatúj, rózsaszín fátyolruhájával.

- Asszonyság - kérdezte újra -, szabad föltennem egy székre?

- Igen, gyermekem - felelte Thénardier-né.

Most Éponine és Azelma nézte Cosette-et irigykedve.

Cosette letette egy székre Catherine-t, aztán leült előtte a földre, meg se moccant, meg se mukkant, elmerült a szemléletében.

- Játsszál hát, Cosette - szólt az idegen.

- Ó, én játszom - felelte a gyermek.

Thénardier-né ebben a pillanatban a világon mindenkinél jobban gyűlölte az idegent, ezt az ismeretlent, akinek a képében a gondviselés látogatta meg Cosette-et. De fékeznie kellett magát. Ennyi izgalmat nem bírt elviselni, bármennyire is megszokta a képmutatást, mert igyekezett utánozni férjét minden cselekedetében. Sietve aludni küldte a lányait, aztán engedelmet kért a sárga embertől, hogy aludni küldhesse Cosette-et is - aki bizony ma nagyon kifáradt, tette hozzá anyásán. Cosette elment lefeküdni, és a karján vitte magával Catherine-t.

Thénardier-né időnként a szoba másik végébe ment, ahol az ura üldögélt, amint mondogatta, azért, hogy könnyítsen a lelkén. Néhány szót váltott a férjével, amelyek annál dühösebbek voltak, mivelhogy nem merte őket hangosan kimondani:

- Vén marha! Mi van a begyében? Idejön, mindent felkavar! Azt akarja, hogy ez a kis szörnyeteg játsszék. Babát ajándékoz neki! Negyvenfrankos babát ajándékoz egy ilyen kutyának, akit negyven souért odaadnék! Kevés híja, hogy nem nevezte felségnek, mint Berry hercegnőt! Hát van józan esze! Hát megbolondult ez a titokzatos vénember?

- Miért? Nagyon egyszerű a dolog - vágta rá Thénardier. - Ebben telik a kedve! Neked abban telik kedved, ha a kislány dolgozik, neki abban telik kedve, ha játszik. Joga van hozzá. Egy utas, ha fizet, azt teszi, amit akar. Hátha ez a vénember valami filantróp, mi kifogásod van ellene? És ha félkegyelmű, semmi közöd hozzá. Mit ütöd bele az orrodat ilyesmibe, ha egyszer van pénze!

Így beszélt az úr, és így okoskodott a fogadós, és sem az egyik, sem a másik nem tűrt ellentmondást.

A férfi odakönyökölt az asztalra, és megint elmerült révedezésébe. A többi utas, kereskedők és fuvarosok, elhúzódtak kissé, és már nem énekeltek. Tisztes távolságból afféle áhítatos félelemmel nézegették. Ez a szegényesen öltözött pofa, aki ezüst ötfrankosokat húzgál ki a zsebéből csak úgy könnyedén, és aki drága óriási babát vesz a facipős kis mocskosnak, bizonyosan valami nagyszerű és félelmetes ember.

Múltak az órák. Elmúlt az éjféli mise, bevégződött a karácsonyesti vacsora is, a vendégek távoztak, a kocsmát bezárták, az ivószoba kiürült, a tűz kialudt, az idegen még mindig ugyanazon a helyen és ugyanabban a testtartásban ült. Időnként átkönyökölt a másik könyökére. Ez volt az egész. De amióta Cosette nem volt bent, egyetlen szót sem szólt.

Csupán Thénardier-ék maradtak a szobában, részben illendőségből, részben kíváncsiságból.

- Talán így tölti ülve az éjszakát? - dünnyögött magában Thénardier-né. Mikor hajnali kettőt ütött az óra, kijelentette, hogy fáradt, és így szólt a férjéhez: - Lefekszem. Csinálj vele, amit tudsz.

A férfi leült egy asztal sarkára, meggyújtott egy gyertyát, és nekifogott a Courrier Français[438] olvasásának.

Jó óra múlt el így. A derék fogadós legalább háromszor végigolvasta a Courrier Français-t, a keltezéstől kezdve egészen a nyomdász nevéig. Az idegen meg sem moccant.

Thénardier mozgolódott, köhécselt, köpködött, fújta az orrát, nyikorgatta a székét. Ez az ember csak nem mozdult. "Talán alszik?" - gondolta magában Thénardier. A férfi nem aludt, de semmi sem riaszthatta fel.

Végre Thénardier megemelte a sapkáját, csendesen közeledett, és megkockáztatta a kérdést:

- Nem óhajt uraságod lenyugodni?

Nem megy még aludni: ez túlzónak és nagyon bizalmaskodónak tűnt volna. Lenyugodni: ezen megérzik az előkelőség, és ez csupa tisztelet. Ezeknek a szavaknak megvan az a titokzatos és csodálatos tulajdonságuk, hogy másnap reggel megduzzasztják a számla összegét. Olyan szoba, amelyben az ember alszik, húsz sou; olyan szoba, amelyben nyugszik, húsz frank.

- Ejnye! - riadt fel az idegen. - Igaza van. Hol az istálló?

- Uram - mondta Thénardier mosolyogva -, én majd vezetem uraságodat.

Fogta a gyertyát, a férfi fogta a csomagját és a botját, és Thénardier fölvezette őt az egyik első emeleti szobába, amely különösen fényes volt, csupa mahagónibútor, széles ágy és vörös kalikófüggönyök.

- Mi ez? - kérdezte az utas.

- Ez a mi nászszobánk - felelte a fogadós. - Most hitvesem és én egy másikban lakunk. Ide alig jövünk be háromszor vagy négyszer évente.

- Éppilyen jó lett volna az istálló is - felelte a férfi kurtán.

Thénardier úgy tett, mintha nem értené ezt a nem éppen udvarias megjegyzést.

Meggyújtott két egész viaszgyertyát, amelyek ott álltak a kandallón. A tűzhelyen jól megrakott tűz lángolt.

A kandallón üvegbura alatt ezüstszálakból és narancsvirágokból font női fejdísz pompázott.

- Ez itt micsoda? - kérdezte az idegen.

- Uram - felelt Thénardier -, ez a feleségem menyasszonyi koszorúja.

Az utas olyan tekintettel nézegette ezt a tárgyat, amely mintha ezt mondta volna: tehát volt idő, amikor ez a szörnyeteg hajadon volt!

Különben Thénardier hazudott. Mikor bérbe vette ezt a vityillót, hogy kocsmává alakítsa, ezt a szobát már így berendezve találta, és megvásárolta a bútorokat, és több ócskasággal együtt megvette ezt a narancsvirágot is, mert úgy gondolta, hogy ez előnyös fényt vet "hitvesére", és hogy ebből majd háza javára az a valami fakad, amit az angolok tisztességnek hívnak.

Mikor az utas megfordult, a gazda már eltűnt. Thénardier tapintatosan kisurrant, még jó éjszakát sem mert mondani, mert nem akart tolakodó bizalmassággal bánni olyan emberrel, akit szándéka volt másnap reggel felségesen megnyúzni.

A fogadós bement a szobájába. Felesége már feküdt, de nem aludt. Mikor férje lépéseit hallotta, megfordult és odaszólt:

- Tudod, hogy holnap kilódítom Cosette-et az utcára?

Thénardier hidegen válaszolta:

- Ejnye, de nekidühödtél.

Több szót nem váltottak, és néhány perccel később már a gyertyájuk sem égett.

Viszont az utas letette egy sarokba botját és csomagját. Mikor a gazda kiment, ő leült egy karosszékbe, és egy darabig elgondolkozott. Aztán lehúzta a cipőjét, fogta az egyik gyertyát, elfújta a másikat, kinyitotta az ajtót, és kiment a szobából, miközben egyre nézelődött maga körül, mintha keresne valamit. Áthaladt egy folyosón, és a lépcsőhöz érkezett. Itt halk kis neszt hallott, amely olyan volt, mint egy gyermek lélegzése. A nesz irányába ment, és valamiféle háromszögletű mélyedéshez érkezett, amely a lépcső alá nyúlt, vagyis amelyet, helyesebben mondva, maga a lépcső alkotott. Ez a mélyedés nem volt más, mint a lépcsőfokok alatti üres hely. Mindenféle ócska kosarak és ócska cserepek között, porban és pókhálóban, ágy volt itt; ha ugyan ágynak lehet nevezni egy szalmazsákot, amely olyan lyukas, hogy kilátszik belőle a szalma, és egy takarót, amely olyan lyukas, hogy kilátszik alóla a szalmazsák. Lepedőnek nyoma sincs. Az ágy a kövezett padlón van. Ebben az ágyban aludt Cosette.

A férfi odalépett hozzá, és elnézte.

Cosette mélyen aludt. Egészen fel volt öltözve. Télen nem szokott levetkőzni, hogy ne fázzék annyira.

Magához szorította a babát, amelynek nagy nyitott szeme a sötétségben megcsillant. Időnként mély sóhaj tört fel belőle, mintha mindjárt felébredne, és szinte görcsösen szorította karjaiba a babát. Az ágya mellett csak az egyik facipője volt.

Cosette vackához közel, nyitott ajtón át elég tágas sötét szobába lehetett belátni. Az idegen belépett.

A végében, üveges ajtón át két egymás mellé állított ragyogó fehér kis ágy látszott. Azelma és Éponine ágya volt. Ezek az ágyak félig eltakartak egy függönytelen fonott bölcsőt, amelyben a kisfiú aludt, aki egész este visítozott.

Az idegen úgy gondolta, hogy ez a szoba egybenyílik a Thénardier házaspár szobájával. Éppen vissza akart menni, amikor tekintete a kandallóra vetődött; afféle ormótlan fogadói kandalló volt ez, amelyben mindig csak mákszemnyi tűz ég, ha ugyan egyáltalában van benne tűz, és amelynek láttára megdidereg az ember. Ebben itt nem volt tűz, még csak hamu sem; azonban az, ami benne volt, mégis magára vonta az utas figyelmét. Két különböző nagyságú, csinos szabású, apró gyerekcipő volt; az utasnak eszébe jutott a gyermekek bájos és ősrégi szokása, hogy karácsony napján beteszik a cipőjüket a kandallóba, hogy az éj folyamán a jó tündér valami csillogó ajándékot hozzon bele. Éponine és Azelma is eleget tett ennek a szokásnak, és mindegyik betette az egyik cipőjét a kandallóba. Az utas lehajolt.

A tündér, vagyis az anyjuk már itt járt, és mindegyik cipőben szép, vadonatúj tízsous pénzdarab csillogott.

A férfi fölegyenesedett, és távozni akart, amikor hátul, a tűzhely legsötétebb sarkában oldalvást még valami tárgyat vett észre. Szemügyre vette, és megismerte, hogy facipő, a legdurvább fajta csúf facipő, félig repedezett és csupa hamu és rászáradt sár. Cosette facipője volt. Cosette a gyermekeknek azzal a megindító bizalmával, amely csalódhatik, de sohasem csügged, ugyancsak betette facipőjét a kandallóba.

Fenséges és édes érzés a remény az olyan gyermekben, aki mindeddig nem ismert mást, csak kétségbeesést.

A facipőben nem volt semmi.

Az idegen kotorászott a mellényében, lehajolt, és Cosette facipőjébe beletett egy Lajos-aranyat.

Aztán lábujjhegyen visszament a szobájába.

IX
Thénardier munkában

Másnap reggel, legalább két órával napkelte előtt, Thénardier uram ott ült a kocsma alacsony szobájában, egy szál gyertya mellett, tollal a kezében, és összeállította a sárga kabátos utas számláját.

A felesége mellette állt, félig fölé hajolt, és szemével kísérte. Egyetlen szót sem váltottak. Az egyik mélyen elgondolkodott, a másik áhítatosan bámult, ahogyan az ember szemléli az emberi szellem valamelyik csodájának születését és kibontakozását. Valami zaj hangzott a házban: a Pacsirta söpörte a lépcsőt.

Jó negyedóra múlva és néhány vakarás után, Thénardier ezt a mesterművet szerkesztette:

SZÁMLA
az I-es szoba vendégének

Vacsora

3 frank

Szoba

10 frank

Gyertya

5 frank

Fűtés

4 frank

Kiszolgállás

1 frank


Összesen 23 frank

Kiszolgálás így volt írva: kiszolgállás.

- Huszonhárom frank! - sápítozott a felesége olyan lelkendezéssel, amelybe némi bizalmatlanság vegyült.

Thénardier, mint minden nagy művész, nem volt megelégedve.

- Csekélység! - fitymálkodott.

Ilyen hangon beszélhetett Castlereagh,[439] mikor a bécsi kongresszuson összeállította Franciaország számláját.

- Thénardier uram, igazad van, ennyivel tartozik - dörmögte az asszony, aki arra a babára gondolt, amelyet Cosette-nek a leányai szeme láttára ajándékozott -, ez a helyes, csakhogy sok. Nem akarja majd megfizetni.

Thénardier fagyos nevetése felharsant; csak ennyit mondott:

- Fizetni fog.

Ez a nevetés a bizonyosságnak és a fölényességnek a döntő kifejezése volt. Amit így mondott ki, annak meg kell történnie. Az asszony nem akadékoskodott tovább. Nekifogott az asztalok rendbe hozásának; a férje keresztül-kasul sétálgatott a szobán. Kisvártatva hozzátette:

- Ezerötszáz frank az adósságom, bizony!

Leült a kandalló mellé, lábait a meleg hamuba rakta, és elgondolkodott.

- Igaz is! - szólalt meg az asszony. - Nem felejtetted el, hogy Cosette-et ma kidobom az utcára? Ez a szörnyeteg halálra bosszant a babájával! Szívesebben férjhez mennék XVIII. Lajoshoz, mint hogy még csak egy napig is itt tűrjem a házamban!

Thénardier rágyújtott a pipájára, és két szippantás között ennyit felelt:

- Add át a számlát a vendégnek.

Aztán kiment.

Alighogy kitette a lábát a szobából, belépett az utas.

Thénardier azon nyomban feltűnt mögötte, és mozdulatlanul ott maradt a félig nyitott ajtóban, úgyhogy csak a felesége látta.

A sárga ember kezében tartotta a botját és a csomagját.

- Ilyen korán fölkelt! - kiáltott fel Thénardier-né. - Hát uraságod ilyen hamar itt hagy minket?

Miközben így beszélt, zavarodottan forgatta kezében a számlát, és összehajtogatta. Kemény arcán valami szokatlan árnyalat jelent meg: a félelem és az aggodalmaskodás.

Ilyen számlát átnyújtani ennek a tetőtől talpig szegényes külsejű embernek súlyos feladat volt.

Az utas mintha elfogódott és szórakozott lett volna. Ennyit felelt:

- Igen, asszonyom. Megyek.

- Hát uraságodnak nincs dolga Montfermeilben? - kérdezte újra.

- Nincs. Csak átutazom rajta. Ez az egész. Asszonyom - tette hozzá -, mennyivel tartozom?

Thénardier-né nem felelt, csak odanyújtotta az összehajtogatott számlát.

A férfi kibontotta a papirost, megnézte, de a gondolatai nyilván máshol jártak.

- Asszonyom - szólalt meg -, jól keresnek önök itt Montfermeilben?

- Hát valamennyire, uram - felelte Thénardier-né döbbenten, hogy nem következett be a kitörés.

Aztán panaszkodó és siránkozó hangon folytatta:

- Ó, uram, szörnyen kemény idők! És aztán olyan kevés a polgárember a mi környékünkön! Szegény világ ez erre, tetszik tudni. Ha nem volna hébe-hóba egy-egy bőkezű, gazdag utas, mint uraságod! Annyi a bajunk. Tessék nézni, erre a kicsire még az ingünk is rámegy.

- Melyik kicsire?

- No, hát a kicsikére, tetszik tudni; Cosette-re! A Pacsirtára, ahogy errefelé nevezik!

- Ah! - sóhajtott a férfi.

Az asszony folytatta:

- Buták ezek a parasztok a becéző neveikkel! Inkább olyan ez a lány, mint valami denevér, nem mint a pacsirta. Nézze csak, uram, mi nem kérünk alamizsnát, de nem is adhatunk. Nem keresünk semmit, és rengeteg a fizetnivaló. Az iparadó, a jövedelmi adó, az ajtó- és ablakadó, a pótadó! Uraságod tudja, hogy a kormány rengeteg pénzt követel. És aztán itt vannak a lányaim. Nekem nincs szükségem rá, hogy mások gyerekét etessem.

A férfi igyekezett közömbös hangon beszélni, de a hangja mégis reszketett, mikor újra megszólalt:

- És ha levennék ezt a terhet az önök válláról?

- Melyiket? Cosette-et?

- Igen.

A kocsmárosné vörös és kemény arca undorító derűben ragyogott fel.

- Ó, uram! Drága jó uram! Fogja meg, tartsa meg, vegye, vigye, cukrozza meg, töltse meg, igya meg, egye meg, és áldja meg a jóságos Szent Szűz és a paradicsom minden szentjei!

- Hát akkor rendben van.

- Csakugyan? Elviszi?

- Elviszem.

- Rögtön?

- Rögtön. Hívja ide a gyermeket.

- Cosette! - rikoltott Thénardier-né.

- Addig is - folytatta a féri - kifizetem a számlámat. Mennyi?

Rápillantott a számlára, és nem tudott elnyomni egy meglepett mozdulatot.

- Huszonhárom frank!

Ránézett a kocsmárosnéra, és ismételte:

- Huszonhárom frank?

Ahogy ezt a két mondatot így ismételten kimondta, abban benne volt az a hangsúly, amely elválasztja a felkiáltójelet a kérdőjeltől.

Thénardier-nénak volt ideje előkészülni a csapásra. Nyugodtan felelte:

- Annyi biz az, uram, huszonhárom frank.

Az idegen kitett öt darab ötfrankost az asztalra.

- Hozza be a kicsikét - szólt oda.

Ebben a pillanatban Thénardier belépett a szobába, és megszólalt:

- Urasága huszonhat souval tartozik.

- Huszonhat souval? - álmélkodott az asszony.

- Húsz souval a szobáért - folytatta Thénardier fagyosan - és hat souval a vacsoráért. A kicsikére vonatkozólag egyet-mást meg kell beszélnem uraságával. Hagyj magunkra, asszony.

Thénardier-né azt a káprázatot érezte, amelyet a tehetség váratlan fellobbanásai szoktak nyújtani. Érezte, hogy a nagy művész fellépett a színpadra, egyetlen szóval sem válaszolt, kiment.

Amikor magukra maradtak, Thénardier hellyel kínálta az utast. Az utas leült; Thénardier állva maradt, és az arca a jókedv és az egyszerűség különös kifejezését öltötte magára.

- Uram - szólalt meg -, tessék, megmondom önnek. Arról van szó, hogy én imádom ezt a gyermeket.

Az idegen mereven a szemébe nézett.

- Melyik gyereket?

Thénardier folytatta:

- Milyen furcsa! De hát az ember ragaszkodik hozzá. Mi ez a sok pénz itt? Tegye el hát az ötfrankosait. Imádom ezt a gyermeket.

- Melyiket? - kérdezte az idegen.

- Hát a mi kis Cosette-ünket! Hát nem őt akarja elvinni tőlünk? No jó, én nyíltan beszélek; olyan igaz, mint hogy ön tisztességes ember, nem egyezhetem bele. Hiányoznék nekem ez a gyerek. Pöttöm kora óta ismerem. Igaz, hogy pénzünkbe kerül, igaz, hogy hibái vannak, igaz, hogy nem vagyunk gazdagok, igaz, hogy több mint négyszáz frankot fizettem orvosságért, csupán az egyik betegsége alatt! Csakhogy bizony tenni kell valamit a Jóisten kedvéért is. Se apja, se anyja, én neveltem. Van kenyerem az ő számára és a magam számára is. Alapjában véve ragaszkodom ehhez a gyermekhez. Ön érti, az ember megszereti; én afféle jó bolond vagyok; nem sokat okoskodom; szeretem ezt a csöppséget; a feleségem egy kicsit indulatos, de ő is szereti. Tetszik tudni, mintha az édesgyermekünk volna. Nem tudok ellenni a csacsogása nélkül.

Az idegen még mindig mereven nézett a szemébe. Ő csak folytatta:

- Bocsánat, bocsásson meg, uram, de az ember nem adja oda a gyermekét csak úgy az első jöttmentnek. Ugye, hogy igazam van? Mégis, én nem mondom, ön gazdag ember, ön nagyon derék embernek látszik, hátha szerencséjére válnék a gyereknek? Csakhogy tudni kellene. Tetszik érteni? Tegyük fel, hogy én elengedném és feláldoznám magamat, tudnom kellene, hogy hova megy, nem szeretném elveszíteni a szemem elől, tudni akarnám, kinél van, hogy néhanapján meglátogassam, hadd tudja, hogy nevelőapja él még, és vigyáz reá. Végre is vannak dolgok, amik lehetetlenek. Hiszen még a nevét sem tudom önnek. Ön elvinné, én pedig azt mondanám: No és a Pacsirta? Hova lett? Legalábbis valami hitvány papírrongyot, valami kis útlevelet vagy micsodát kellene látnom!

Az idegen még most sem vette le róla a tekintetét, amely úgyszólván a lelke mélyéig hatolt, s komoly és határozott hangon így felelt neki:

- Thénardier úr, az ember nem vált útlevelet, ha öt mérföldnyire megy Párizstól. Ha elviszem Cosette-et, elviszem, ennyi az egész. Ön nem fogja megtudni a nevemet, nem fogja megtudni a lakásomat, ön nem fogja tudni, hol lesz ő, és én azt akarom, hogy önt soha többé az életben ne lássa. Elvágom a fonalat, amellyel a lábát megkötözték, és ő kirepül. Belenyugszik ebbe? Igen vagy nem?

Mint ahogy a démonok és a szellemek megismerik bizonyos jelekről valamely magasabb rendű isten jelenlétét, Thénardier is megértette, hogy nagyon erős emberrel akadt dolga. Olyan volt ez, mint valami ihlet; ezt gyorsan, tisztán és értelmesen felfogta. Az este, mikor ott ivott a fuvarosokkal, pöfékelt és énekelte a tréfás dalokat, egész este folytonosan figyelte az idegent, leste, mint valami macska, és tanulmányozta, mint valami matematikus. Kémlelte, csak úgy magának, mulatságból és ösztönszerűen, és kémlelte, mintha megfizették volna érte. A sárga kabátos embernek egyetlen kézmozdulatát, egyetlen moccanását sem szalasztotta el. Sőt mielőtt az ismeretlen olyan nyíltan elárulta volna érdeklődését Cosette iránt, Thénardier máris kitalálta. Elfogta ennek az öregnek bensőséges pillantásait, amelyek folytonosan a gyermekre siklottak. Honnan ez az érdeklődés? Ki ez az ember? Ha ennyi pénz van a zsebében, miért jár ilyen nyomorúságos ruhában? Ezeket a kérdéseket tette fel, de nem tudta megoldani őket, és izgatták. Ezeken járt az esze egész éjszaka. Ez nem lehet Cosette apja. Talán a nagyapja? Hát akkor mért nem mondja meg mindjárt, hogy kicsoda? Ha az embernek valamihez joga van, azt hangoztatja. Ennek az embernek nyilván nincs joga Cosette-hez. Hát akkor kicsoda? Thénardier találgatásokba tévedt. Mindent sejtett, de semmit sem látott. Akárhogy is van a dolog, mikor beszélgetésbe elegyedett ezzel az emberrel, bizonyos volt benne, hogy mindebben valami titokzatosság van, bizonyos volt benne: ennek az embernek érdeke, hogy ismeretlenül maradjon, és akkor erősnek érezte magát; az idegennek világos és határozott válaszára, mikor látta, hogy ez a titokzatos valaki ilyen elszántan titokzatos, gyengének érezte magát. Ilyesmire nem számított. Ez sejtéseinek az összeomlása volt. Összeszedte a gondolatait. Egy másodperc alatt mindent mérlegelt. Thénardier olyan ember volt, aki egy szempillantással megítél egy helyzetet. Úgy gondolta, hogy itt a pillanat, amikor egyenesen és gyorsan neki kell vágni. Úgy tett, mint a nagy hadvezérek abban a döntő pillanatban, amelyet csak ők tudnak felismerni: előrukkolt a nagyágyúval.

- Uram - szólalt meg -, ezerötszáz frankra van szükségem.

Az idegen kopott fekete bőrtárcát vett ki az oldalzsebéből, kinyitotta és kivett belőle három bankjegyet, amelyeket letett az asztalra. Aztán rányomta széles hüvelykujját a bankjegyekre, és csak ennyit mondott a kocsmárosnak:

- Hívassa be Cosette-et.

Amíg ez történt, mit csinált Cosette?

Cosette, mikor felébredt, odaszaladt a facipőjéhez. Megtalálta benne az aranyat. Nem Napóleon volt ez, hanem vadonatúj restaurációs húszfrankos arany, amelynek az arcképveretén kisporoszos varkocs helyettesítette a babérkoszorút. Cosette elkáprázott. A sors kezdte megrészegíteni. Nem tudta, mi az arany, sohasem látott ilyent, villámgyorsan a zsebébe rejtette, mintha csente volna. Azonban érezte, hogy ez bizonyosan az övé, kitalálta, hogy ez az ajándék kitől származik, de az öröm, melyet érzett, teli volt rettegéssel. Boldog volt: de főképpen megdöbbent. Úgy érezte, hogy ezek a nagyszerű és gyönyörű dolgok nem valóságosak. A babától félt, az aranypénztől félt. Riadtan megremegett e drágaságok láttán. Csupán az idegentől nem félt. Ellenkezőleg, megnyugtatta. Tegnap este óta megdöbbenésem át, álmain át, kicsi gyermeklelkével erre az öreges és szegényes és nagyon szomorú arcú emberre gondolt, aki olyan gazdag és olyan jóságos volt. Azóta, hogy ezzel a bácsival találkozott az erdőben, mintha minden megváltozott volna körülötte. Cosette, aki nem volt olyan boldog, mint az ég legparányibb fecskéje, sohasem tudta, mi az: anyjának árnyékába és védőszárnya alá menekülni. Öt év óta, vagyis amennyire visszanyúltak az emlékei, a szegény gyermek csak borzongott és didergett. Szakadatlanul meztelenül állta a szerencsétlenség csípős szelét, és most úgy érezte, hogy fel van öltöztetve. Azelőtt a lelke fázott, most fölmelegedett. Már Thénardier-nétól sem félt olyan nagyon. Már nem volt egyedül: már volt valakije.

Sebbel-lobbal mindennapos munkájához látott. Ez a Lajos-arany, amely itt volt nála, kötényének ugyanabban a zsebében, amelyikből az este kiesett a tizenöt sou, elszórakoztatta. Nem mert hozzányúlni, hosszú perceket töltött azzal, hogy elnézegette, s meg kell mondanunk, úgy, hogy kiöltötte a nyelvét. Miközben a lépcsőt söprögette, meg-megállt, és így maradt mozdulatlanul, megfeledkezett a seprűjéről és az egész világegyetemről; belemerült ennek a csillagnak a szemléletébe, amely a zsebe mélyén szikrázott.

Ilyen révedezése közben lépett hozzá Thénardier-né.

A férje utasítására ő ment a lányért. Hallatlan dolog, nem verte meg, és még csak meg sem szidta.

- Cosette - mondta majdnem szelíden -, gyere gyorsan...

A következő pillanatban Cosette belépett az ivószobába.

Az idegen fölvette a magával hozott csomagot, és kibontotta. Ebben a csomagban volt egy kis gyapjúruha, kötény, meleg kabát, szoknya, kendő, gyapjúharisnya, cipő, teljes ruházat egy nyolcéves kislánynak. Mind fekete volt.

- Gyermekem - szólt a férfi -, fogd ezt, és öltözz át gyorsan.

Már fényes nappal volt, mikor Montfermeilnek azok a lakosai, akik éppen kinyitották az ajtajukat, láttak végigmenni a Párizs utcán egy szegényesen öltözött öreget, amint kézen fogva vezetett egy gyászruhás kislányt, aki hatalmas rózsaszín ruhás babát vitt a karjában. Livry irányában mentek.

A mi emberünk volt és Cosette.

A férfit senki sem ismerte; sokan nem ismerték fel Cosette-et sem, mivel már nem volt rongyokban.

Cosette elment. Kivel? Nem tudta. Hová? Nem tudta. Csak annyit tudott, hogy maga mögött hagyta a Thénardier-kocsmát. Senkinek nem jutott eszébe, hogy búcsút mondjon neki, neki sem jutott eszébe, hogy elbúcsúzzék valakitől. Gyűlölten és gyűlölettel szívében távozott ebből a házból.

Szegény gyönge teremtés, akinek a szívét eddig a pillanatig mindig csak gyötörték!

Cosette komolyan ment, tágra nyitotta nagy szemét, és az eget bámulta. Lajos-aranyát az új köténye zsebébe tette. Néha-néha lehajolt, és egy-egy pillantást vetett rá, aztán a bácsit nézegette. Olyasvalamit érzett, mintha a Jóisten volna mellette.

X
Aki sokat markol, keveset fog

Thénardier-né szokása szerint férjére bízta a cselekvést. Nagy eseményeket várt. Mikor a férfi és Cosette eltávozott, Thénardier várt, míg egy jó negyedóra elmúlik, aztán félrevonta feleségét, és megmutatta neki az ezerötszáz frankot.

- Ennyi az egész?! - csattant fel az asszony.

Házasságuk kezdete óta ezúttal első ízben történt, hogy bírálni merészelte férjének valami cselekedetét.

Az ütés talált.

- Csakugyan, igazad van - mondta a férjé -, hülye vagyok. Add a kalapomat.

Összehajtogatta a három bankjegyet, zsebre vágta, és nagy sietve kiment, de tévedett, és először jobbra fordult. Néhány szomszéd, akitől kérdezősködött, a helyes nyomra terelte: a Pacsirtát és azt a férfit Livry irányában látták menni. Követte ezt az útbaigazítást, jól kilépett, és magában beszélgetett:

"Ez az ember nyilván sárga ruhában járó milliomos, én pedig marha vagyok. Először húsz sout adott, aztán öt frankot, aztán ötven frankot, aztán ezerötszáz frankot, mindig csak úgy, könnyedén. Adott volna tizenötezer frankot is. De én fülön fogom."

És aztán ez a ruhacsomag, amelyet előre elkészített a kislánynak, mindez nagyon különös volt; bizonyosan sok titok lappang emögött. Az ember nem engedi ki a markából a titkokat, ha egyszer megfogta. A gazdag emberek titkai arannyal telített szivacsok; csak érteni kell a kifacsarásukhoz. Efféle gondolatok kóvályogtak az agyvelejében. "Marha vagyok" - állapította meg.

Ha az ember kiér Montfermeilből, és eljutott a Livrybe vezető út kanyarulatához, a fennsíkon messze ellát az országúton. Mikor ideérkezett, úgy számított, hogy itt okvetlenül észreveszi a férfit és a kislányt. Elnézett olyan messzire, ameddig csak szeme elért, de semmit sem látott. Megint kérdezősködött. Közben azonban időt vesztett. Az utasok azt mondták neki, hogy a férfi és a gyermek, akiket keres, betértek az erdőbe, Gagny felé. Sietve megindult ebben az irányban.

Jókora egérútjuk volt előtte, de a gyerek lassan megy, ő pedig gyorsan ment. És aztán nagyon jól ismerte a vidéket.

Egyszer csak megállt, és a homlokára csapott, mint aki valami fontos dologról megfeledkezett, és már-már visszafordul.

"El kellett volna hoznom a puskámat!" - mondta magában.

Thénardier egyike volt azoknak a kettős jellemeknek, amelyek néha itt járnak közöttünk, nem is tudunk róluk, és eltűnnek anélkül, hogy megismertük volna őket, mert a sors csak az egyik oldalukat mutatta meg. Sok embernek az a sorsa, hogy így félig elmerülten él. Nyugodt és egyszerű helyzetben Thénardier-ban minden megvolt, ami ahhoz kellett, hogy olyasvalakinek lássék - nem mondjuk, hogy olyasvalaki is legyen -, akit tisztességes kereskedőnek, jó polgárnak szoktak nevezni. Egyúttal, ha adott körülmények között bizonyos megrázkódtatások kifelé fordították a másik jellemét, minden megvolt benne ahhoz, hogy gonosztevő legyen. Boltos volt, akiben szörnyeteg rejtőzött. A sátán időnként bizonyosan ott kuporgott valamelyik szögletében annak az odúnak, amelyben Thénardier élt, és elgyönyörködött ebben az undorító remekművében.

Pillanatnyi habozás után ezt gondolta magában: "Ej, még kisiklanának a kezeim közül!"

Folytatta az útját, rohanvást ment előre, olyan biztos arckifejezéssel, olyan finom orral, mint a róka, amely fogolycsapatot szimatol.

Csakugyan, mikor elhaladt a tavak mellett, és átvágott a bellevue-i út jobb oldalán elterülő nagy tisztáson, mikor kitért arra a füves sétaútra, amely szinte megkerüli a dombot, és amely a chelles-i apátság régi vízvezetékének boltozatát takarja, az egyik bokor felett kalapot vett észre, amelyre már jó sok találgatást pazarolt. Ez annak a férfinak a kalapja volt. A bokor alacsony volt. Thénardier megállapította, hogy a férfi és Cosette ott ül. A gyermeket nem lehetett látni, olyan kicsi volt, de a babájának a feje látszott.

Thénardier nem tévedett. A férfi leült, hogy Cosette egy kicsit kipihenje magát. A kocsmáros megkerülte a bokrot, és hirtelen felbukkant azoknak a szeme előtt, akiket keresett.

- Ezer bocsánat, uram - mondta lihegve -, de tessék, itt az ezerötszáz frankja.

Ezzel odanyújtotta az idegennek a három bankjegyet.

A férfi felnézett.

- Mit jelent ez?

Thénardier tiszteletteljesen így válaszolt:

- Uram, ez annyit jelent, hogy visszaveszem Cosette-et.

Cosette megborzongott, és odasimult a bácsihoz.

Ez szúrósan ránézett Thénardier-ra, és minden szótagot jól megnyomva, így felelt:

- Visz-sza-ve-szi Cosette-et?

- Igen, uram, visszaveszem. Mindjárt megmondom. Meggondoltam a dolgot. Tulajdonképpen nincs is jogom odaadni önnek. Becsületes ember vagyok, kérem. Ez a kicsi nem az enyém, hanem az anyjáé. Az anyja bízta rám, csak az anyjának adhatom vissza. Ön erre azt feleli: de az anyja meghalt. Jó. Ebben az esetben csak olyasvalakinek adhatom oda a gyermeket, aki valami írást hoz az anyjától, hogy átadhatom neki. Ez csak világos.

A férfi nem felelt, kotorászott a zsebében, és Thénardier látta, hogy előtűnik a pénzestárcája.

A kocsmáros örömében megremegett.

"Rendben van! - gondolta magában. - Résen legyünk! Meg akar vesztegetni!"

Az utas, mielőtt kinyitotta volna a tárcáját, körülnézett. A hely teljesen elhagyatott volt. Egy teremtett lélek se járt sem az erdőn, sem a völgyben. A férfi kinyitotta a tárcát, és kihúzott belőle, nem egy marék bankjegyet, ahogy Thénardier várta, hanem egy egyszerű kis papírdarabot, amelyet kinyitott, és nyitva odaadott a fogadósnak ezekkel a szavakkal:

- Igaza van. Olvassa!

Thénardier fogta a papirost, és olvasta:

Montreuil-sur-Mer, 1823. március 25. Thénardier úr!

Adja át Cosette-et megbízottamnak. Minden apró adósságot megfizetünk.

Tisztelettel üdvözlöm önt.

Fantine

- Ismeri ezt az aláírást? - kérdezte a férfi.

Ez bizony Fantine aláírása volt. Thénardier megismerte.

Nem tudott mit mondani rá. Kettős dühös bosszúságot érzett, egyrészt amiatt, hogy le kellett mondania a remélt megvesztegetésről, másrészt amiatt, hogy alulmaradt. A férfi még ennyit mondott:

- Elteheti ezt a papirost igazolásul.

Thénardier rendesen összehajtotta.

- Ez az aláírás elég jól van utánozva - dünnyögte a fogai közt. - Elvégre nem bánom!

Aztán kétségbeesett erőfeszítéssel próbálkozott.

- Uram - mondta -, rendben van. Mivelhogy ön az a megbízott. Csakhogy meg kell fizetni nekem "minden apró adósságot".

A férfi fölegyenesedett, lefricskázta a port foszladozó kabátujjáról, amely bepiszkolódott, és ezt felelte:

- Thénardier úr, januárban az anyja úgy számított, hogy százhúsz frankkal tartozik önnek; februárban ötszáz frankos számlát küldött; erre kapott háromszáz frankot február végén és háromszáz frankot március elején. Azóta kilenc hónap múlt el, hónapját a kialkudott árban, tizenöt frankjával számítva, az összesen százharmincöt frank. Ön száz frankkal többet kapott. Marad harmincöt frank, ennyivel tartozom önnek. Épp az előbb adtam önnek ezerötszáz frankot.

Thénardier olyasmit érzett, mint a farkas, mikor a csapda acélfogója megkapja és belevág. "Ki az ördög ez az ember?" - gondolta magában.

Úgy tett, mint a farkas. Megrázkódott. A vakmerősége már egyszer sikerült.

- Nemtudomkicsodaúr - mondta határozottan és ezúttal minden tisztelet mellőzésével -, vagy ad nekem ezer tallért, vagy visszaveszem Cosette-et.

Az idegen nyugodtan ennyit mondott:

- Gyere, Cosette.

Bal kezével megfogta Cosette-et, és jobb kezével felvette a botját a földről.

Thénardier észbe vette, milyen óriási a furkósbot, és milyen elhagyatott ez a hely.

A férfi bement az erdőbe a gyermekkel, és otthagyta a kocsmárost mozdulatlanul és szavaszegetten.

Miközben távolodtak, Thénardier vizsgálgatta széles, kissé boltozatos vállait és hatalmas ökleit.

Aztán, hogy magához tért, a szeme a maga vézna karjaira és sovány kezeire siklott. "Csakugyan nagy marha vagyok - gondolta magában -, hogy nem hoztam el a puskámat, hiszen vadászatra jöttem!"

Azonban a fogadós nem engedte el e zsákmányt.

"Megtudom, hogy hová megy" - mondta magában. És bizonyos távolságról követni kezdte őket. Két dolog maradt a kezében: megcsúfolásul a Fantine aláírású papírrongy, és vigasztalásul az ezerötszáz frank.

A férfi Livry és Bondy irányába vezette Cosett-et. Lassan ment, lehorgasztott fejjel, magába mélyedten és szomorú testtartással. A tél megkopasztotta az erdőt, úgyhogy Thénardier, bár meglehetős távolságban maradt, nem vesztette el őket szem elől. Időnként a férfi hátrafordult, és nézelődött, vajon nem követik-e. Egyszerre csak észrevette Thénardier-t. Hirtelen betért Cosett-tel egy sűrűbe, ahol mind a ketten eltűnhettek. "Az istállóját!" - csattant fel Thénardier. És megkettőzte lépteit.

Az erdő olyan sűrű volt, hogy kénytelen volt közeledni hozzájuk. Az idegen, mikor a legsűrűbb helyen járt, hátrafordult. Thénardier hiába próbált elbújni az ágak közt; akármit csinált, a férfi meglátta. A férfi nyugtalan pillantást vetett rá, aztán a fejét csóválta, és továbbment. A fogadós a nyomába szegődött. Így tettek meg két- vagy háromszáz lépést. Egyszerre csak a férfi megint visszafordult. Észrevette a fogadóst. Ezúttal olyan komor tekintettel mérte végig, hogy Thénardier "fölöslegesnek" tartotta, hogy továbbmenjen. Thénardier visszafordult.

XI
A 9430-as szám felbukkan, és Cosette megnyeri a lutrin

Jean Valjean nem halt meg.

Mikor a tengerbe esett, vagyis inkább ugrott, amint láttuk, nem volt rajta bilincs. A víz alatt elúszott egy ott horgonyzó hajó alá, amelyhez csónak volt kötözve. Ebben a csónakban sikerült megbújnia estig. Éjjel megint úszásra adta a fejét, és nem messzire a Cap Bruntől partot ért. Itt, mivel pénze bőven volt, tudott ruhát szerezni magának. Akkoriban a szökött fegyencek egy Balaguier környéki csapszékben szoktak felruházkodni, ami jövedelmező iparága volt a kocsmának. Aztán Jean Valjean, mint mindezek a szomorú szökevények, akik azt akarják, hogy a törvény és a társadalmi végzet nyomukat veszítse, titokzatos és kacskaringós körutakat tett. Először Beausset mellett, Pradeaux-ban talált menedéket. Aztán az Hautes-Alpes-ban levő Briangon melletti Grand-Villard felé vette útját. Tapogatózó és nyugtalan menekülés volt ez, mint a vakondok útja, amelynek a tekervényeit senki sem ismeri. Később sikerült felfedezni átvonulásának egy-egy nyomát a Pireneusokban, Ain megyében, Civrieux környékén, Accons-ban, a Grange-de-Doumecq nevű helységben, a chavailles-i pásztortanya közelében és Périgueux táján, Brunies-ben, Chapelle-Gonaguet kerületben. Eljutott Párizsba. Épp az imént láttuk Montfermeilben.

Mikor Párizsba érkezett, első gondja volt, hogy gyászruhát vásároljon egy hét-nyolc éves kisleánynak, aztán hogy lakást szerezzen. Mikor ezt elintézte, elment Montfermeilbe.

Emlékszünk rá, hogy előbbi szökése után már tett egy titokzatos utazást oda vagy a környékére, amire vonatkozólag az igazságszolgáltatásnak volt egynémely adata.

Különben halottnak hitték, és ez csak sűrűbbé tette a homályt, amelybe burkolózott: Párizsban kezébe akadt az egyik újság, amely jelentette az esetet. Biztonságban és úgyszólván békességben érezte magát, mintha csakugyan meghalt volna.

Még annak a napnak az estéjén, amelyen kiragadta Cosette-et Thénardier-ék karmaiból, Jean Valjean visszatért Párizsba. Sötét este érkezett oda a gyermekkel, a Monceaux-sorompónál. Itt kocsiba ült, mely elvitte az Observatoire térre. Itt leszállt, kifizette a kocsist, kézen fogta Cosette-et, és a koromsötétségben a Loucine-t és a Glacière-t környező elhagyatott utcákon kettesben megindultak az Ispotály körút irányában.

Cosette számára ez a nap furcsa volt és csupa izgalom; sövények mögött ettek egy kis sajtot és kenyeret, amit magányos kocsmákban vásároltak, sűrűn szálltak át egyik kocsiról a másikra, jó darab utat gyalogszerrel tettek meg, és ő nem panaszkodott, de fáradt volt. És Jean Valjean észrevette a kezén, hogy a kislány menet közben erősebben húzza. A hátára vette; Cosette karjában szorongatta Catherine-t, lehajtotta fejét Jean Valjean vállára, és elaludt.
 
 
0 komment , kategória:  MÁSODIK RÉSZ Cosette  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák