Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
szeretettel
  2011-12-30 11:35:19, péntek
 
  HARMADIK RÉSZ
Marius

ELSŐ KÖNYV
Párizs, egy paránya tükrében

I
Parvulus[547]

Párizsnak van fia, és az erdőnek van madara; a madárnak neve veréb; a fiúnak a neve gamin.

Kössük össze ezt a két gondolatot - az egyik izzó kohó, a másik sugárzó hajnal -, üssük össze ezt a két szikrát: Párizs, gyermekkor, és valami emberke ugrik ki belőle. Homuncio[548] - mondaná rá Plautus.[549]

Ez az apró teremtés vidám. Nem eszik mindennap, de minden este elmegy a színházba, ha kedve szottyan. Nincs ing a testén, nincs cipő a lábán, nincs födél a feje felett; olyan, mint az ég madarai, amelyeknek ugyancsak nincs semmi ilyesféléjük. Hét-tizenhárom éves, csoportosan él, koptatja a kövezetet, szabadban tanyázik, apja elnyűtt nadrágjában jár, amely a sarkán alul lefityeg, valami másik apának avítt kalapjában, amely a fülén alul a fejébe süpped, fél nadrágtartója sárga sáv, futkos, leselkedik, szimatol, lopja a napot, szutykosra szívja a pipát, káromkodik, mint egy kocsis, kocsmába jár, ismeri a tolvajokat, tegezi az utcalányokat, tolvajnyelven beszél, trágár dalokat énekel, és szikrányi gonoszság nincs a szívében. A szívében csupán egy gyöngyszem van, az ártatlanság, és a gyöngyök nem olvadnak meg a sárban. Isten úgy akarja, hogy amíg gyermek az ember, ártatlan legyen.

Ha megkérdeznék a roppant várostól: ki ez? ezt felelné rá: ez az én csemetém.



II
Néhány különös ismertetőjele

A párizsi gamin az óriásnak törpe gyermeke.

Ne túlozzunk, a csatorna e kerubjának néha van inge, de akkor is csak egy; van néha cipője, csakhogy akkor sincs talpa; van néha lakása, és szereti, mert ott van az anyja; de jobban szereti az utcát, mert ott van a szabadság. Megvannak a maga játékai, a maga huncutságai, amelyeknek rugója a polgár iránti gyűlölet; megvan a maga képes beszéde; meghalni, ezt ő így mondja: alulról szagolni az ibolyát; megvannak a maga foglalkozásai: bérkocsit hoz, leereszti a hintók lépcsőjét, zuhogó esők idején átjárót csinál az utca egyik oldaláról a másikra, amit úgy hív, hogy művészhidat verni, a hatósági személyeknek a francia nép kegyének elnyeréséért tartott beszédeit az utcán kiordítozza, kapargál a kövezet kockái között; megvan a maga pénze, ami nem egyéb, mint mindenféle apró kerek rézdarab, amit az utcákon lehet találni. Ennek a különös pénznek, amelynek fitying a neve, szilárd és kitűnően szabályozott árfolyama van a gyermekeknek ebben a kis cigányvilágában.

Végül megvan a maga külön állatvilága is, amelyet figyelmesen tanulmányoz a zugokban: a katicabogár, a halálfejű levéltetű, a kaszáspók, "az ördög", ez a fekete rovar, amely fenyegetően csavargatja villás farkát. Megvan a mesés szörnyetege, amelynek pikkelyes a hasa, pedig nem gyík, varangyos a háta, pedig nem béka, öreg mészégető kemencék lyukaiban és kiszáradt pöcegödrökben tanyázik, fekete, szőrös, ragadós, csúszik-mászik, néha lassan, néha rohanvást, hangot nem ad, de néz, és oly iszonyatos, hogy még senki sem látta; ezt a szörnyeteget úgy hívják: "szalamandra". Szalamandrát keresni a kövek között; rettenetes gyönyör. Másik gyönyörűség hirtelen fölemelni egy kövezetkockát, és elnézni a pincebogarakat. Párizs mindegyik kerülete híres a maga külön érdekes leleteiről. Az orsolyarendiek faraktáraiban fülbemászók vannak, a Panthéon környékén százlábúak, a Mars-mező árkaiban ebihalak.

Beszélni úgy tud ez a gyerek, akár Talleyrand. Éppolyan cinikus, mint ő, csak becsületesebb. Meg van áldva valami megnevezhetetlen csuda kedélyességgel; elképeszti a boltost bolond kacagásával. Skálája merészen táncol a magas komédiától a bohózatig.

Temetési menet vonul. A gyászkíséretben ott van egy orvos.

- Ejnye - rikkantja el magát egy gamin -, mióta szállítják házhoz az orvosok a munkájukat?

Egy másik belefurakodott a tömegbe. Egy komoly, pápaszemes, óraláncos férfiú mérgesen megfordul:

- Semmiházi, belenyúltál a feleségem derekába.

- Én, uram? Kutasson ki!



III
Kedves

Este annak a néhány sounak a jóvoltából, amelyet mindig össze tud kaparni, a homuncio színházba megy. Mikor átlépi ezt a bűvös küszöböt, átalakul: eddig gamin volt, most csibész lesz belőle. A színházak olyasfélék, mint valami felfordított hajó, amelynek fent van a feneke. Ezen a fenéken verődnek össze a csibészek. A csibész úgy viszonylik a gaminhez, mint a pillangó a bábhoz, ugyanaz a lény, de repül és libeg. Elég, ha ott van, boldog sugárzásával, hatalmas lelkesedésével és ujjongásával, tapsolásával, amely olyan, mint a szárnycsattogás, és ez a szűk, bűzös, sötét, piszkos, egészségtelen, undorító, gyalázatos hajófenék mennyországgá változik.

Tegyétek hozzá egy emberi teremtéshez azt, ami fölösleges, és vegyétek el belőle azt, ami szükséges: ez a gamin.

A gaminben van irodalmi ihlet. Az irányzata, ezt illő sajnálattal állapítjuk meg, nem éppen a klasszikus ízlés. Természeténél fogva nem nagyon akadémikus. Így példának okáért Mars kisasszony népszerűsége ebben a viharzó kis gyermekközönségben bizonyos ironikus mellékízzel volt fűszerezve. A gamin így nevezte: Muche[550] kisasszony.

Ez az emberke visít, tréfál, kacag, verekszik, sallangos, mint egy csecsemő, rongyos, mint egy filozófus, halászik a pocsolyában, vadászik a csatornában, vidámságot merít a szemétből, ficánkolásával felveri az utcákat, viháncol és harap, fütyül és dalol, éljenez és szitkozódik, hejehujával hűti az alleluját, elfúj minden nótát a De profundis-tól egészen a "Madárijesztő"-ig, nem keres, mégis talál, tudja, amit nem tud, spártai egészen a csalásig, bolond a bölcsességig, lírikus az odarondításig, nekiguggolna még az Olimpuson is, hempereg a trágyadombon, és ha felkel róla, teli van csillagokkal. A párizsi gamin mind egy-egy kis Rabelais.

Nincs ínyére a nadrágja, ha nincs rajta órazseb.

Nemigen döbben meg, még kevésbé ijed meg, gúnydalt farag a babonákra, kifakasztja a túlzásokat, kicsúfolja a titokzatosságokat, nyelvet öltöget a kísértetekre, beletenyerel a nagyképűsködésbe, eltorzítja az epikus dagályosságot. Nem mintha prózai volna; szó sincs róla; azonban a bolondos képzeletet ülteti az ünnepélyes látomás helyére. Ha Adamastor[551] megjelenne előtte, a gamin ezt mondaná rá: "Nini! Krampusz!"



IV
Hasznos is lehet

Párizs a léhűtőn kezdődik, és a gaminen végződik; ilyen két emberfajtája nincs egyetlen más városnak sem; a passzív elfogadás, amely beéri a bámészkodással, és a kimeríthetetlen lelemény: Prudhomme[552] és Fouillon.[553] Ez csak Párizs természetrajzában fordul elő. A léhűtőben benne van az egész monarchia. A gamin csupa anarchia.

Párizs külvárosainak sápadt gyermeke él és fejlődik, összegubbaszkodik és "kibontakozik" a szenvedésben, tűnődő tanújaként a társadalmi valóságoknak és az emberi dolgoknak. Ő maga azt hiszi, hogy gondtalan; nem az. Nézelődik, készen a kacagásra; készen másvalamire is. Bármi legyen is a nevetek, Elfogultság, Visszaélés, Becstelenség, Elnyomás, Kegyetlenség, Önkényuralom, Igazságtalanság, Fanatizmus, Zsarnokság, óvakodjatok a szájtátó gamintől.

Ez az emberke megnő ám.

Miféle agyagból van? Akármilyen iszapból. Egy marék sár, egy lehelet, készen van Ádám. Elég, ha egy Isten átsuhan rajta. Valamelyik isten mindig rálehelt a gaminre. A szerencse faragja ezt az emberkét. Ezen a szerencse szón némileg a véletlent is értjük. Ez a közönséges, durva földből gyúrt, tudatlan, műveletlen, szájtátó, közönséges, szedett-vedett törpe: vajon ión lesz-e vagy boiót? Várjatok, currit rota,[554] Párizs szelleme, ez a démon, amely a véletlen gyermekeit és a végzet embereit teremti, a latin fazekassal ellentétben, amforát kerekít a kancsóból.[555]



V
A határai

A gamin szereti a várost, szereti a magányosságot is, mert van benne valami a bölcsből. Urbis amator, mint Fuscus; ruris amator, mint Flaccus. [556]

Gondolatokba merülten bolyongani, vagyis csavarogni kitűnő időtöltés a filozófusnak, különösen az olyanfajta, kissé korcs, meglehetősen csúf, de furcsa és kétarcú vidéken, amilyen bizonyos nagyvárosokat környez, főképpen Párizst. Megfigyelni a város határát annyi, mint valami kétéltűt megfigyelni. Vége a fáknak, kezdődnek a tetők, vége a fűnek, kezdődik a kövezet, vége a barázdának, kezdődnek a boltok, vége a kerékvágásnak, kezdődnek a szenvedések, vége az isteni zsongásnak, kezdődik az emberi zsongás; azért érdekli őket oly különösen.

Ezért sétálnak a gondolkodók látszólag céltalanul erre, ezeken a nem nagyon vonzó helyeken, amelyeket az erre vetődő egyszer s mindenkorra a "szomorú" jelzővel illet.

E sorok írója sokáig csavargott Párizs sorompói körül, és ez örök emlékek forrása számára. Ez a csenevész fű, ezek a köves gyalogutak, ez a kréta, ez a márga, ez a gipsz, a parlag mezőknek és ugaroknak ez a zord egyhangúsága, a konyhakertészet korai palántái, amint egyszerre valahol messze feltünedeznek, a vadonnak és a civilizációnak ez a keveréke, ezek a roppant puszta terek, amelyeken dübörögve gyakorolnak a helyőrség dobosai, és valamilyen dadogó csatazajt csapnak, ezek a nappal pusztaságok, éjjel rablóbarlangok, a rogyadozó szélmalom, a kőbányák emelőkerekei, a csapszékek a temetők sarkában, a nagy, komor falak megejtő titokzatossága, amelyek derékszögben szelnek napfénnyel elárasztott, lepkéktől nyüzsgő roppant területeket - mindez vonzotta.

Talán senki a világon nem ismeri ezeket a különös helyeket, a Glacière-t, a Cunette-et,[557] Grenelle golyóktól csíkozott visszataszító falát,[558] a Mont-Parnasse-t, a Fosse-aux-Loups-t, a Marne-parti Aubiers-t, Montsouris-t, a Tombe-Issoire-t, Pierre-Plate de Châtillont, ahol van egy öreg kiaknázott kőbánya, amely ma már csupán gombatenyésztésre szolgál, és amelyet a föld színén korhadt deszkákból összerótt csapóajtó zár. A római Campagna eszme, Párizs környéke ugyancsak eszme; ha valaki abban, ami valamely látóhatáron eléje tárul, csupáncsak mezőket, házakat vagy fákat lát, az annyit jelent, hogy a felszínen maradt; a dolgoknak mindennemű megjelenése Istennek egy-egy gondolata. Azokon a helyeken, ahol a síkság érintkezik a várossal, mindig ott van valami mélységes, megnevezhetetlen melankóliának a bélyege. A természet és a civilizáció egyszerre szól hozzánk. Itt ütköznek ki a jellemző helyi vonások.

Aki már bolyongott, úgy, mint mi, ezekben a külvárosainkkal határos pusztaságokban, amelyeket Párizs tornácának lehetne nevezni, látott már ott, imitt-amott a legelhagyatottabb vidéken, a legváratlanabb pillanatban, csenevész sövény mögött vagy gyászos fal sarkában csoportosan zajongó, fakó, sáros, poros, toprongyos, torzonborz gyerekeket, akik búzavirág-koszorúsan pénzeznek. Ezek mind szegény családok megszökött csemetéi. A külső körút az éltető elemük; övék a határ. Ott kerülik örökösen az iskolát. Itt ártatlanul éneklik trágár dalokból álló műsorukat. Itt vannak, vagy jobban mondva itt élnek, távol minden tekintettől, a május vagy június simogató fényében, ott térdelnek a földön, egy-egy lyuk körül, belepittyentik hüvelykujjukkal a golyókat, hajba kapnak a garasokon, felelőtlenül, szabadon, korlátlanul, boldogan; és amikor észreveszik az embert, eszükbe jut, hogy hiszen nekik foglalkozásuk is van, és hogy meg kell keresniük a kenyerüket, és egy-egy cserebogarakkal tömött ócska harisnyát vagy egy-egy orgonacsokrot árulgatnak. A találkozás ezekkel a furcsa gyerekekkel egyik megvesztegető, de egyúttal szívbe markoló varázsa Párizs környékének.

Néha a gyerekseregben van egy-egy kislány - vajon a nővéreik? -, már majdnem anyányiak, soványak, lázasak, napbarnított kezűek, szeplőfoltosak, rozskalász- és pipacskoszorú a fejükön, vidámak, ijedősek, mezítlábasok. Vannak köztük, akik cseresznyét ropogtatnak a gabonatáblában. Este felcsattan a kacagásuk. Ezek a csoportok, amelyeket a déli nap ragyogása forró fénnyel áraszt el, vagy amelyek a szürkületben felsejlenek, sokáig foglalkoztatják a gondolkodót, és ezek a látomások beleszövődnek a révedezésébe.

Párizs a középpont, a külvárosok a kerülete; ezeknek a gyermekeknek ez az egész világuk. Soha ezen túl nem merészkednek. Éppúgy nem léphetnek ki Párizs levegőjéből, mint ahogy a halak nem élhetnek a vízen kívül. Az ő számukra két mérföldnyire a sorompókon túl megszűnik minden. Ivry, Gentilly, Arcueil, Belleville, Aubervilliers, Ménilmontant, Choisy-le-Roi, Billancourt, Meudon, Issy, Vanves, Sèvres, Puteaux, Neuilly, Gennevilliers, Colombes, Romainville, Chatou, Asnières, Bougival, Nanterre, Enghien, Noisy-le-Sec, Nogent, Gournay, Drancy, Gonesse, itt végződik a világ.



VI
Egy kis történelem

Abban az időben, úgyszólván napjainkban, amikor ennek a könyvnek az eseménye pereg, nem volt minden utcasarkon egy-egy városi rendőr, mint ma (ennek az áldásnak a fejtegetésére nincs időnk), a csavargó gyermekek csak úgy nyüzsögtek Párizsban. A statisztikák azt mondják, hogy átlag évente kétszázhatvan hajléktalan gyermeket szedtek össze akkoriban a rendőrjáratok a nyílt területeken, az épülő házakban és a hidak ívei alatt. Az egyik ilyen sokáig híres fészekből röppentek ki "az Arcole-híd fecskéi". Különben ez a legszörnyűbb társadalmi tünet. Minden emberi bűn a gyermekkori csavargással kezdődik.

Azonban Párizzsal tegyünk kivételt. Ez a kivételezés, az imént idézett emlékek ellenére is, bizonyos viszonylagos mértékben helyes. Míg minden más nagyvárosban a csavargó gyermek elveszett ember, míg a magára hagyott gyermek bizonyos tekintetben úgyszólván mindenütt arra a sorsra van szánva és kárhoztatva, hogy végzetesen elmerüljön a bűnözésben, ami kiöli belőle a tisztességet és a lelkiismeretet, addig a párizsi gamin, ezt állítjuk, bármily csapzott és züllött is külsőleg, belsejében majdnem érintetlen. Nagyszerű dolog ezt megállapítani, és ez népi forradalmaink ragyogó tisztességén is kiütközik; valami romlatlanság keletkezik annak az eszmének a révén, amely úgy benne van Párizs levegőjében, mint a só az óceán vizében. Párizs levegője konzerválja a lelket.

Amit itt mondunk, az semmit sem enyhít azon a szorongó érzésen, amely mindannyiszor rabul ejti az embert, valahányszor egy-egy ilyen gyermekkel találkozik, akik körül mintha az összetört család foszlányai szállingóznának. A mai civilizációban, amely még oly nagyon tökéletlen, nem valami rendkívüli jelenség a családoknak ilyen széttöredezése; széthullanak a semmibe, és már ők maguk sem tudják, hogy hová lettek a gyermekeik; és egyre csak ontják a tartalmukat az utcákra. Innen ez a sok homályos sors. Ezt a szomorú dolgot, amely már közmondásossá lett, így mondják: "Kihajították Párizs kövezetére."

Jegyezzük meg futtában, hogy a gyermekeknek ilyetén elhagyását a régi monarchia egyáltalán nem akadályozta meg. Egy kis Egyiptom és Bohémia[559] az alsóbb néposztályokban kedvükre volt a felsőbb rétegeknek, és tetszett a hatalmasoknak. A nép gyermekeinek oktatásától való irtózás valóságos dogma volt. Mire jó a "félműveltség"? Ez volt a jelszó. Nos, a csavargó gyerek a tudatlan gyerek kiteljesedése.

Egyébként a monarchiának néha szüksége volt gyermekekre, és ilyenkor lefölözte az utcát.

XIV. Lajos idején, hogy ne menjünk messzebbre, a király, igen helyesen, hajóhadat akart teremteni. Az ötlet kitűnő volt. De nézzük meg az eszközét. Mit ér a hajóhad, ha a vitorlás hajók mellett, amelyek a szél játékszerei, nincs olyan hajója, amely oda megy, ahová akar, akár evezővel, akár gőzzel, és szükség esetén vontathatja is a másikat; a tengerészetben akkoriban a gályák voltak azok, amik ma a gőzösök. Tehát gályákra volt szükség; csakhogy a gálya csak úgy mozog, ha van rajta evezős; tehát gályarabokra volt szükség. Colbert[560] a tartományi helytartókkal és a bíróságokkal annyi embert ítéltetett halálra, amennyit csak tudott. A hatóság e tekintetben nagyon előzékeny volt. Például valaki nem vette le a kalapját a körmenet előtt: hugenotta viselkedés; a gályákra küldték. Találtak egy gyereket az utcán; ha már megvolt tizenöt éves, és nem volt lakása, a gályákra küldték. Nagyszerű uralkodás, nagyszerű század.

XV. Lajos idején a gyermekek eltűntek Párizsból; a rendőrség valami ismeretlen, titokzatos célra összeszedte őket. Irtózattal suttogták a szörnyű gyanút a király vérfürdőiről. Barbier[561] együgyűen fecseg ezekről a dolgokról. Megtörtént néha, hogy a rendőr altisztek, mivel nem találtak elég gyereket, elfogtak olyanokat is, akiknek volt apjuk. Az apák kétségbeesetten rohantak az altisztekhez. Ilyen esetben a bíróság közbelépett és akasztatott - vajon kit? Az altiszteket? Nem. Az apákat.



VII
A gamin beillene az indiai kasztok közé

A párizsi gaminvilág úgyszólván kaszt. Azt lehetne mondani: nem akárki kerülhet bele.

A gamin szót első ízben 1834-ben nyomtatták le, és akkor került át a népnyelvből az irodalmi nyelvbe. Ez a szó egy Claude Gueux[562] című könyvecskében tűnt fel. A botrány szörnyű volt. A szó megmaradt.

Azok az elemek, amelyekből a gaminek egymás közötti tekintélye fakadt, igen különbözők. Ismertünk olyant, és beszéltünk is vele, akit nagyon tiszteltek és nagyon csodáltak azért, mert látott egy embert lezuhanni a Notre-Dame tornyának tetejéről, egy másikat azért, mert sikerült behatolnia abba a hátsó udvarba, ahol ideiglenesen el voltak helyezve az Invalides-palota szobrai, és "lecsenni" róluk egy kis ólmot; egy harmadikat azért, mert látott egy gyorskocsit felborulni; egy másikat pedig azért, mert "ismert" egy katonát, aki egy polgárembernek majdnem kivágta a fél szemét.

Ez magyarázza meg egy párizsi gaminnek azt a felkiáltását, ezt a mély értelmű csattanót, amelyen a beavatatlan nevet, anélkül hogy értené: "Szentséges Úristen! Hogy én milyen szerencsétlen vagyok! Ha meggondolom, hogy még nem láttam senkit leesni az ötödik emeletről!"

Bizonyos, hogy jóízű paraszti mondás az itt következő:

- Bácsikám, a felesége belehalt a betegségébe; miért nem hívatott orvost?

- Mit akar, uram? A magunkfajta szegény ember magától is meghal.

De ha ebben a mondásban benne van a parasztnak egész ernyedt nemtörődömsége, akkor a külvárosi csemetének minden szabadgondolkodó anarchiája bizonyosan benne van emebben: Egy halálraítélt a taligán hallgatja gyóntatóját. Párizs gyermeke elrikkantja magát: "Csuhással beszél. Ó, a képmutató!"

Vallási dolgokban bizonyos vakmerőség emeli a gamin tekintélyét. Fontos dolog, hogy szabadgondolkozó legyen.

Részt venni a kivégzésekben kötelesség. Mutogatják egymásnak a guillotine-t, és kacagnak. Mindenféle csúfneveket kennek rá: Vacsora vége, Murcos, Mennyei mama, Utolsó falat - stb. stb. Hogy semmit el ne szalasszanak a dologból, felmásznak a falakra, felkapaszkodnak az erkélyekre, fölmennek a fákra, függeszkednek a kerítéseken, felkúsznak a kéményekre. A gamin született tetőfedő, mint ahogy született tengerész. Éppúgy nem ijed meg a háztetőtől, mint az árboctól. Nincs olyan ünnep, amely felérne a Grève térrel. Samson[563] és Montès abbé:[564] két igazán népszerű név. Csúfolják az áldozatot, hogy felbátorítsák. Néha megcsodálják. Lacénaire[565] gamin korában, mikor látta, hogy a szörnyű Dautun bátran hal meg, ezt mondta rá, mintha a jövőbe látott volna: "Irigyeltem." A gaminvilágban nem ismerik Voltaire-t, ellenben ismerik Papavoine-t.[566] A "politikusokat" egy kalap alá veszik a gyilkosokkal. Hagyományaikban megőrzik, hogy milyen ruha volt rajtuk utoljára. Tudják, hogy Tolleron fűtősapkában volt, Avril[567] vidraprémes kucsmában, Louvel[568] kerek kalapban, az öreg Delaporte kopaszon és fedetlen fővel, hogy Castaing[569] pirospozsgás volt és nagyon csinos, hogy Bories-nek[570] romantikus kis szakálla volt, hogy Jean-Martin[571] nem vetette le a nadrágtartóját, hogy Lecouffé az anyjával veszekedett. "Ne marakodjatok a taligátokon!" - kiáltott oda nekik egy gamin. Egy másik, mivel kicsi volt, s nem látott a tömegben, hogy megláthassa, amint Debacker arra megy, észrevette az utcai lámpát, és felmászott rá. Az őrt álló csendőr összeráncolta a szemöldökét.

- Engedje meg, hogy felmásszak, csendőr úr - mondta a gamin. És hogy meglágyítsa a hatóság szívét, hozzátette: - Nem fogok leesni.

- Bánom is én, ha le is esel - felelte rá a csendőr.

A gaminvilágban sokat számít valami nevezetes baleset. A tekintély csúcsára jut az, aki véletlenül olyan alaposan megvágja magát, hogy a seb "a csontig hatol".

Az ököl sem megvetendő eszköze a tekintélynek. A gaminnek egyik legkedvesebb mondása ez: "Van itt erő, mi?!" Irigylésre méltó az, aki balkezes. Aki kancsal, annak nagy a becsülete.



VIII
Amelyben az utolsó királynak egy kedves mondását olvashatjuk

Nyáron békává alakul át; este, ha besötétedik, az Austerlitz híd és a Jéna híd táján a szenes hajókról és a mosónők bárkáiról fejest ugrik a Szajnába, lábbal taposva lépten-nyomon a szemérem és a rendőrség tilalmait. Azonban a rendőrök vigyáznak, és az ilyesmiből fölöttébb drámai helyzet szokott keletkezni, ami egyszer egy emlékezetes bajtársi vészkiáltás megszületésére adott alkalmat; ez a vészkiáltás, amely 1830 táján híres volt, stratégiai figyelmeztetése egy gaminnek a másik gaminhez; úgy lejt, mint Homeros valamelyik verse, majdnem olyan kimondhatatlanul dallamos, mint a Panathenaia[572] eleuziszi zenéje, és felcsendül benne az antik évoé.[573] Így hangzik: "Hohó, csibész, hohó! Itt a nátha, itt a zsaru, illa berek nádak erek, bújj a csatornába!"

Néha ez a szúnyog - ezt a nevet ő adta magának - tud olvasni; néha tud írni, mindig tud mázolni. Céltudatosan, valami ismeretlenül titokzatos kölcsönös oktatás révén elsajátíthatja mindazokat az ügyességeket, amelyek hasznára lehetnek a közügynek; 1815-től 1830-ig a pulyka hurukkolását utánozta; 1930-tól 1848-ig körtét firkált a falakra.[574] Egy nyári este Lajos Fülöp, mikor gyalogszerrel hazaért, látta, amint egy pöttöm kis gamin izzadva, erőlködve, felkapaszkodott a neuillyi kerítés egyik oszlopára, hogy óriási körtét rajzoljon rá; a király azzal a kedélyességgel, amelyet IV. Henriktől örökölt, segített a gaminnek, befejezte a körtét, és adott a kölyöknek egy aranyat, és ezt mondta neki: "Ezen is van körte." A gamin szereti a zűrzavart. Kedvére van a felfordulás. Utálja a papokat. Egyszer az Université utcán az egyik ilyen bolondos kölyök szamárfület mutatott a 69. számú ház kapujának.

- Miért mutatsz szamárfület ennek a kapunak? - kérdezte tőle egy járókelő.

A fiú így felelt:

- Mert itt pap lakik.

Csakugyan, ott lakott a pápai nuncius. Azonban bármennyire Voltaire-szellemű is a gamin, ha alkalom adódik arra, hogy ministráljon, előfordul, hogy vállalkozik rá, és ilyenkor illedelmesen segédkezik a misénél. Két dolog van, amit tantaluszi kínok között sóvárog, de sohasem ér el; megbuktatni a kormányt, és megvarratni a nadrágját.

A tökéletes gamin ismeri Párizs minden rendőrét, és ha valamelyikkel találkozik, mindig meg tudja mondani a nevét. Az ujjain elszámlálja őket. Tanulmányozza a jellemüket, mindegyikre van valami különös megjelölése. Mint a nyitott könyvben, úgy olvas a rendőrök lelkében. Folyékonyan és hibátlanul elmondja: "Ez meg ez áruló; ez meg ez nagyon gonosz; ez meg ez nagyszerű; ez meg ez nevetséges (mindezeknek a szavaknak: áruló, nagyon gonosz, nagyszerű, nevetséges, különös jelentésük van az ő szájában); amaz azt képzeli magáról, hogy az övé a Pont-Neuf, és nem engedi, hogy az ember ott sétáljon kívülről a mellvéd párkányán; amannak az a mániája, hogy megráncigálja az ember fülét - stb. stb."



IX
Gallia ősi lelke

Volt valami ebből a gyerekből Poquelinben,[575] a vásárcsarnok gyermekében; volt valami Beaumarchaisban.[576] A gaminség a gall szellem egyik árnyalata. Ha józan ésszel párosul, néha erőt is ad neki, mint az alkohol a bornak. Néha tökéletlen. Homeros örökké ismétli önmagát, igaz; de el lehetne mondani, hogy Voltaire gamin-mód viselkedik. Camille Desmoulins[577] külvárosi volt. Championnet, aki kíméletlenül támadta a csodákat, Párizs kövezetéből sarjadt; már kiskölyök korában levizezte Saint-Jean de Beauvais és Saint-Etienne du Mont csarnokait; eleget tegezte Szent Genovéva[578] ereklyetartóját, hogy végül parancsolgasson Szent Januarius vérének.

A párizsi gamin tisztelettudó, gúnyos és szemtelen. A fogai hitványak, mert rosszul táplálkozik, és a gyomra fáj, de szeme szép, mert van benne szellem. Jehova jelenlétében is fél lábon ugrálna a paradicsom lépcsőjén. A cipője csupa rongy. Nőhet, amerre akar. Ott játszik a pocsolyában, és kiegyenesedik, ha kitör a lázadás; szemtelensége megállja a helyét a kartácstűzben is; utcagyerek volt, hős lett belőle; mint a kis tébai, rázza az oroszlánbőrt; Bara[579] dobos párizsi gamin volt; elkiáltotta magát: "Előre!" - mint ahogy a szentírásbeli ló felkiáltott: "Haj rá!" -, és egy pillanat alatt a tacskó óriássá magasodott.

A mocsárnak ez a gyermeke az eszménynek is gyermeke. Mérjétek meg azt a távolságot, amely Molière-től Baráig ível.

Mindent összevéve, száz szónak is egy a vége, a gamin olyan istenteremtése, aki szórakozik, mert szerencsétlen.



X
Ecce Paris, ecce homo[580]

Hogy még egyszer mindent összefoglaljunk, a mai párizsi gamin, mint valamikor a római graeculus,[581] nem egyéb, mint a gyermeki nép, amelyből ki lehet gyógyítani. Hogyan? A világossággal.

A gamin a nemzet kedvessége és egyúttal betegsége.

Olyan betegség, amelyből ki lehet gyógyítani. Hogyan? A világossággal.

A világosság gyógyít.

A világosság gyújt.

Minden nagyszerű társadalmi sugárzás a tudományból, az irodalomból, a művészetekből, az oktatásból származik. Teremtsetek embereket, teremtsetek embereket. Világosítsátok fel őket, hogy ők felmelegítsenek benneteket. Előbb-utóbb az abszolút igazság ellenállhatatlan hatalmával fog fölmerülni az egyetemes oktatás gyönyörű kérdése; és akkor azok, akik a francia eszme felügyelete alatt kormányozni fognak, kénytelenek lesznek választani Franciaország gyermekei vagy Párizs gaminjei között; a világosság lángjai vagy a sötétség lidércfényei között.

A gamin a foglalata Párizsnak, és Párizs foglalata a világnak.

Mert Párizs egységes egész. Párizs az emberi nem csúcspontja. Ez az egész csodálatos város egybefoglalása a halott erkölcsöknek és az élő erkölcsöknek. Aki látja Párizst, úgy érzi, hogy belelát az egész történelem visszájába, s közben-közben az égre és a csillagképekbe is. Párizsnak van Capitoliuma:[582] Városháza, Parthenonja:[583] a Notre-Dame, Aventinus hegye:[584] a Saint-Antoine külváros, szamárvásárja: a Sorbonne, Pantheonja: a Panthéon, Via Sacrája:[585] az Italiens körút, Szelek Tornya:[586] a közvélemény, nevetségességgel pótolja a Scalae Gemoniaet.[587] A majo[588] neve itt ficsúr, a trasteverei[589] itt külvárosi, a hammal[590] itt csarnoki hordár, lazzarone[591] a csirkefogó, cockney[592] a divatfi. Mindaz, ami másutt megvan, megvan Párizsban. Dumarsais halaskofája Euripides zöldségeskofájának a mása, a diszkoszdobó Veianus[593] újra él a kötéltáncos Foriosóban, Therapontigonus[594] katona kezet foghat Vadeboncoeur[595] gránátossal, Damasippus,[596] az ószeres, boldog volna a párizsi zsibárusok között, Vincennes galléron ragadná Sokratest, mint ahogy az Agora[597] börtönbe vetné Diderot-t,[598] Grimod de la Reynière fölfedezte a faggyús roastbeefet, mint ahogy Curtillus[599] feltalálta a tengerisün-pecsenyét, az Étoile diadalívéhez kötött léghajó alatt újra látjuk a trapézt, amely Plautusnál szerepel; a Poikile kardnyelője, akit Apuleius látott,[600] ott nyeli a kardot a Pont-Neufön. Rameau unokaöccse[601] és az élősdi Curculio[602] egy pár, Ergasilus[603] bemutattathatná magát Cambacères-nél[604] Aigrefeuille-jel; a négy római piperkőc:[605] Arcesimarchus, Phoedromus, Diabolus és Argyrippus Courtille-ból[606] érkezett, a labatut-i postakocsin; Aulus Gellius[607] nem akad fenn jobban Congrión,[608] mint Polichinelle-en Charles Nodier; Marton nem nőstény tigris, viszont Pardalisca[609] nem volt sárkány; az éhenkórász Pantolabus ott cseveg az Angol Kávéházban a züllött Nomentanusszal, Hermogenes tenorista a Champs-Élysées-n és körülötte Thrasius, a koldus, Bobèche-nek öltözötten tányéroz;[610] a tolakodó, aki kabátunk gombjánál fogva megállít a Tuileriák-ban, megismételteti velünk kétezer év múltán Thesprio[611] felkiáltását: qui properantem me prehendit pallio?[612] Suresnes bora paródiája Alba borának, Désaugiers túlcsorduló pohara párja Balatro nagy kupájának; a Père-Lachaise-ben éjjel esők után éppolyan bolygó tüzek lobognak, mint az Esquilinuson,[613] és a szegénynek öt évre vásárolt sírja ugyanaz, mint a rabszolga bérelt koporsója.

Mondjatok valamit, ami nincs Párizsban. Trophonius barlangjában[614] nincs semmi, ami ne volna meg Mesmer[615] kádjában; Ergaphilas új életre támad Cagliostróban;[616] Vâsapanthâ brahmin megtestesül Saint-Germain grófban;[617] a Saint-Médard temetőben[618] éppannyi kitűnő csoda történik, mint a damaszkuszi Omajjád-mecsetben.

Párizsnak van Aesopusa: Mayeux,[619] van Canidiája:[620] Lenormand kisasszony.[621] Megdöbben, mint Delphi a látomás villamos valóságaira; asztalokat táncoltat, mint ahogy Dodona tripusokat. Trónra ülteti a grizettet, mint Róma a félvilági nőt; és mindennek a tetejébe, ha XV. Lajos rosszabb is, mint Claudius, Du Barry asszony különb, mint Messalina.[622] Párizs csodálatos típusban - amely élt, amellyel magunk is érintkezünk - egybeolvasztotta a görög meztelenséget, a héber fekélyt és a gascogne-i tréfálkozást. Összevegyíti Diogenest, Jóbot és Paprikajancsit, a Constitutionnel régi számaiba öltöztet egy kísértetet, és megalkotja Chodruc Duclos-t.[623]

Ámbár Plutarchos[624] azt mondja, hogy a zsarnok nem öregszik meg, Róma Sulla alatt éppúgy, mint Domitianus alatt, megjuhászodott, és szívesen vizezte a borát. A Tiberis valóságos Lethe volt, ha hihetünk Varus Vibiscus kissé tudákos magasztalásának; Contra Gracchos Tiberim hubemus. Bibére Tiberim, id est seditionem oblivisci.[625] Párizs egymillió liter vizet iszik meg naponta, de ez nem gátolja meg abban, hogyha itt az alkalom, riadót ne doboljon, és félre ne verje a harangokat.

Egyébként Párizs jó gyerek. Királyilag fogad mindent; nem válogatós Venus dolgaiban; az ő kallippygosa egy hottentotta nő;[626] ha nevethet, megbocsát; a csúfság felderíti, az idomtalanság megkacagtatja, a romlottság szórakoztatja; ha valaki figurás, legyen figura; még a képmutatás, ez a legmegátalkodottabb cinizmus sem ingerli fel; irodalmilag oly művelt, hogy nem fogja be az orrát Basile[627] előtt, és nem botránkozik meg jobban Tartuffe imádkozásain, mint amennyire Horatius megütközik Priapos[628] "csuklásán". Az egyetemes emberi arcnak egyetlen vonása sem hiányzik Párizs arcáról. A Mabille táncterem[629] kavargása nem a janiculusi[630] múzsai tánc, ellenben a zsibárus asszony éppúgy simogatja ott tekintetével a csinos nőt, mint ahogy Staphyla, a kerítőnő, szemügyre vette a szűz Planesiumot. A Combat-sorompó[631] nem Colosseum,[632] de éppoly vadul viaskodnak ott, mintha a császár nézné őket. A szíriai kocsmárosné bájosabb, mint Saguet néni,[633] ellenben ha Vergilius törzsvendég volt a római kocsmában, David d'Angers, Balzac és Charlet[634] a párizsi kocsmában ütött tanyát. Párizs uralkodik. A nagy szellemek lángolnak, a paprikajancsik boldogulnak benne. Adonai vágtat át rajta mennydörgős villamos tizenkét kerekű szekerén; Silenos[635] bevonul szamarán. Silenos, vagyis Ramponneau.[636]

Párizs rokon értelmű a Kozmosszal. Párizs egymaga Athén, Róma, Sybaris,[637] Jeruzsálem, Pantin.[638] Dióhéjban megvan benne minden civilizáció, egyúttal minden barbárság. Párizs élénken sajnálná, ha nem volna guillotine-ja.

Egy kis Grève tér nem árt. Mi lenne ez az örökös ünnep ennek a fűszere nélkül? Törvényeink bölcsen gondoskodtak erről, és az ő jóvoltukból erről a késről vér csöpög Párizs farsangjára.



XI
Csúfolkodás, uralkodás

Párizsnak nincs határa. Nem volt még városnak ilyen hatalma, amely néhanapján még azokat is kicsúfolja, akiket leigáz. Kivívni a tetszésteket, ó, athéniak! - kiáltotta Nagy Sándor. Párizs nemcsak törvényt ad, ő adja a divatot; Párizs nemcsak divatot ad; ő adja a könnyedséget. Párizs ostobáskodhatik is, ha kedve szottyan; néhanapján megengedi magának ezt a fényűzést. Ilyenkor aztán az egész világ vele ostobáskodik; aztán Párizs felébred, megdörzsöli a szemét, és ezt mondja: ej, de hülye vagyok! És belekacag az emberiség arcába. Csoda egy város! Különös, hogy ez a nagyszerűség és ez a bolondság így megfér benne egymással, hogy ezen a fenségén nem ejt csorbát ez a paródia, és hogy ugyanaz a száj hajlandó fújni ma az utolsó ítélet harsonáját, holnap pedig a nádsípot! Fejedelmi kedélyesség van Párizsban. A vidámsága villamos és bolondozása királyi. Vihara néha egy fintorból ered. Kirobbanásai, lázadásai, mesterművei, csodái, epopeái eljutnak a világ végére is, és ugyancsak eljut a szamárkodása is. A kacagása tűzhányó torka, amely szétfreccsen az egész földön. Tréfái gyújtó szikrák. Rákényszeríti a népekre torzképeit éppúgy, mint az eszményét; az emberi civilizáció legnagyszerűbb emlékei tűrik a gúnyolódásait, és odaadják örökkévalóságukat, a csintalankodásaihoz. Párizs büszke; van egy tüneményes július 14-éje, amely felszabadítja a földgömböt; letéteti a labdaházi esküt minden nemzettel; augusztus 4-nek éjszakája[639] három óra alatt a hűbériség ezer esztendejét rombolta szét; logikájából az egyetemes akarat izmát keményíti; megsokszorozza magát a fenségesnek minden alakjában; elárasztja ragyogásával Washingtont, Koscziuszkót, Bolivárt, Bocariszt,[640] Riegót,[641] Bemet, Manint,[642] Lopezt,[643] John Brownt,[644] Garibaldit; mindenütt ott van, ahol lángra gyúl a jövendő. Bostonban[645] 1779-ben, Léon szigetén 1820-ban, Pesten 1848-ban, Palermóban 1860-ban;[646] ezt a hatalmas jelszót: Szabadság, odasúgja a rabszolgaság eltörléséért küzdő amerikaiak fülébe, akik Harper's Ferry kompján csoportosulnak, és az anconai hazafiak fülébe, akik a tenger partján, a Gozzi-fogadó előtt a diadalívek árnyékában gyülekeztek; ő teremti meg Kanariszt;[647] ő teremti meg Quirogát;[648] ő teremti meg Pisacanét;[649] ő sugározza a fenséget a földre; ott halnak meg, ahová útjában a sodra hajtja őket: Byron Missolunghinál és Mazet Barcelona mellett; szószék Mirabeau lába alatt, és tűzokádó Robespierre lába alatt; könyvei, színháza, művészete, tudománya, irodalma, filozófiája, az emberi nem kézikönyvei; van Pascalja, Régnier-je, Comeille-e, Descartes-ja, Jean Jacques-ja, Voltaire-je minden percre; Molière-je minden századokra; az egész világ nyelvévé tette a nyelvét, és ez a nyelv lesz az Ige; megépíti minden lélekben a haladás eszményét; a felszabadító dogmák, amelyeket kovácsol, pallosok a nemzedékek kezében, és gondolkodóinak és költőinek lelkével ő támasztotta 1789 óta minden népek minden héroszát; ez nem gátolja a csibészkedésben; és ez a roppant szellem, amelynek Párizs a neve, miközben megváltoztatja fényességével a világ színét, Bouginier orrát mázolja Theseus templomának falára, és a piramisokra odafirkantja: Crédeville tolvaj.

Párizs mindig a fogait mutogatja; ha nem dühös, akkor kacag.

Ilyen ez a Párizs. Tetőinek füstfellegei a világ eszményei. Sár és kőtenger, ha ránéz az ember, de mindezen túl erkölcsi lény. Több, mint nagy, határtalan. Miért? Mert mer.

Merni: ez a haladás ára.

Valamennyi fenséges hódítás többé vagy kevésbé a vakmerőség jutalma. Hogy a forradalom bekövetkezzék, ahhoz nem elegendő, hogy Montesquieu megérezze, hogy Diderot hirdesse, hogy Beaumarchais jelezze, hogy Condorcet[650] kiszámítsa, hogy Arouet[651] előkészítse, hogy Rousseau elmélkedjék rajta; ahhoz az kell, hogy Danton merje.

Egy a kiáltás: Merészség, olyan, mint a Fiat Lux. Az emberi nem előrehaladása érdekében szükséges, hogy a csúcsokon szüntelenül ott legyenek a bátorság büszke mintaképei. Minden vakmerőség elvakítja a történelmet, és az ember legnagyobb fényességei közé tartozik. A hajnal mer, mikor felvirrad. Megpróbálni, dacolni, helytállni, kitartani, hűnek lenni önmagunkhoz, szembeszállni a végzettel, megdöbbenteni a katasztrófát azzal, hogy mennyire nem ijedünk meg tőle, egyszer ellene szegülni a hatalom igazságtalanságainak, másszor rárohanni a mámoros győzelemre, szívósan kitartani, konokul megvetni a lábat: íme, erre a példára van szükségük a népeknek, íme, ez a fény villanyozza fel őket. Ugyanez a félelmetes villám csattan ki Prometheus fáklyájából, mint Cambronne pipájából.



XII
A népben rejlő jövő

A párizsi nép, ha férfisorba kerül is, mindig gamin; aki a gamint rajzolta, az a várost rajzolja meg; ezért tanulmányoztuk ebben a szabad verébben a sast.

A párizsi fajta, ismételjük, különösen a külvárosokban mutatkozik; ott tiszta vér, ott megvan az igazi arca; ez a nép ott dolgozik és szenved, és a szenvedés és a munka az ember kettős arca. Mérhetetlen mennyiségben él ott a sok ismeretlen emberi teremtés, és hemzsegnek a legfurcsább típusok a Rapée zsákhordójától egészen a Montfaucon kőtörőjéig. Fex urbis,[652] kiált fel Cicero; mob,[653] teszi hozzá felháborodottan Burke;[654] tömeg, horda, csőcselék. Könnyen kimondjuk ezeket a szavakat. De nem baj. Mi közöm hozzá? Mit törődöm vele, hogy mezítláb járnak? Nem tudnak olvasni; az ő bajuk. Hát ezért ellökjük őket? A nyomorúságukat átkukra fordítsuk? Nem tudna behatolni a világosság ezekbe a tömegekbe? Kiáltsuk el újra: Világosságot! És ne engedjünk belőle! Világosságot! Világosságot! Ki tudja, vajon ezek a sötétségek nem derülnek-e föl? A forradalmak vajon nem átszellemülések-e? Menjetek, filozófusok, tanítsatok, világosítsatok, gyújtsatok, gondolkodjatok hangosan, beszéljetek hangosan, járjatok ujjongva a napfényben, barátkozzatok a terekkel, hirdessétek a jó híreket; tékozoljátok az ábécéket, hirdessétek a jogokat, énekeljétek a Marseillaise-t, hintsétek el a lelkesedést, tépjetek zöldellő tölgyfagallyakat. Kavarjatok forgószelet az eszményekből. Ezt a tömeget fel lehet magasztosítani. Használjuk ki az elveknek és erényeknek azt a hatalmas tüzet, amely bizonyos órákban felszikrázik, fellobban és remeg. Ezek a meztelen lábak, ezek a csupasz karok, ezek a rongyok, ez a sok tudatlanság, ez a kivetettség, ez a sötétség, mind hasznavehető az eszmény meghódításában. Nézzetek bele a népbe, és felvillan előttetek az igazság. Ha azt a hitvány homokot, amelyet lábbal tapostok, beledobjátok a kohóba, hogy ott megolvadjon és kiégjen, ragyogó kristállyá tisztul, és Galilei és Newton az ő jóvoltából fedezik fel majd a csillagokat.



XIII
A kis Gavroche

Körülbelül nyolc vagy kilenc évvel a történetünk második részében elbeszélt események után a Temple körúton és a Víztorony környékén egy tizenegy vagy tizenkét éves kisfiút lehetett látni, aki eléggé pontosan megtestesítette volna a gaminnek azt az eszményi képét, amelyet fentebb felvázoltunk, ha nem lett volna a szíve fenekéig komor és üres, míg ajkán ott ült a gyermeki mosoly. Ezen a fiún csakugyan holmi férfinadrág lötyögött, amelyet azonban nem az apjától kapott, és holmi női ujjas, amelyet azonban nem az anyjától kapott. Isten tudja, miféle emberek öltöztették fel könyörületből ezekbe a rongyokba. Pedig volt apja és anyja. De az apja nem törődött vele, és az anyja nem szerette. Egyike volt annak a sok szánalomra méltó gyereknek, akiknek apjuk is, anyjuk is van, mégis árvák.

Ez a gyermek sehol sem érezte magát olyan jól, mint az utcán. A kövezetét nem érezte olyan keménynek, mint az anyja szívét.

A szülei egyetlen rúgással kiröpítették az életbe. Nem sokat törte a fejét: kirepült.

Hangos, sápadt, ugrifüles, élénk, csúfondáros, nyughatatlan és beteges fiú volt. Jött, ment, dalolt, babozott, kotort az árokban, néhanapján csent, de vidáman, úgy, mint a macskák és a verebek, kacagott, ha csirkefogónak nevezték, mérges volt, ha vagánynak nevezték. Nem volt ágya, nem volt kenyere, nem fűtöttek neki, nem szerették, de vidáman élt, mert szabad volt.

Mikor ezek a szegény teremtések megemberesednek, majdnem mindig a társadalmi rend malomkövei közé kerülnek, amelyek összemorzsolják őket, de ameddig gyermekek, kisiklanak, mert kicsinyek. A legkisebb lyuk is menedékhely nekik.

Mégis, bármily elhagyatott volt ez a gyermek, megtörtént néha, két-három havonként egyszer, hogy így szólt:

- Ejnye, meglátogatom a mamát!

Ilyenkor otthagyta a körutat, a cirkuszt, a Saint Martin-kaput, lement a folyópartra, átvágott a hidakon, elérte a külvárost, elhaladt a Salpêtrière mellett, és megérkezett - hová? Pontosan az 50-52-es számú házba, a Gorbeau-házba, amelyet az olvasó már ismer.

Ebben az időben az 50-52-es számú házban - amely rendszerint üres volt, s örökké ott fityegett rajta a tábla: "Kiadó szobák" - ritka kivételképpen több egyén is lakott, akik azonban - Párizsban majdnem mindig így van - semmiféle kapcsolatban vagy vonatkozásban nem voltak egymással. Valamennyien abba a nincstelen osztályba tartoztak, amely az utolsó szűkölködő kispolgárnál kezdődik, és nyomorúságról nyomorúságra folytatódik a társadalom mélységeibe, egészen addig a két emberig, akikbe a civilizációnak minden anyagi dolga torkollik: a csatornatisztítóig, aki a sarat söpri, és az ószeresig, aki összeszedi a rongyokat.

A Jean Valjean idejebeli "főbérlő" meghalt, és egy szakasztott mása került a helyébe. Nem tudom már, melyik filozófus mondta: vénasszonyok mindig bőven vannak.

Ennek az új vénasszonynak Bourgonné a neve, és nem volt az életében semmi egyéb nevezetesség, mint egy háromtagú papagájcsalád, amelynek tagjai felváltva hevítették szíve érzelmeit.

A ház legnyomorúságosabb bérlője egy négy tagból, apából, anyából és két meglehetősen nagy lányból álló család volt; mind a négyen egyetlen padlásszobában laktak, afféle kis lyukban, amilyenről már beszéltünk.

Ezen a családon első pillantásra semmi egyéb különösség nem tűnt szembe, csak tökéletes nincstelensége; az apa, mikor a szobát kivette, azt mondta, hogy Jondrette a neve. Valamivel beköltözése után, amely - hogy a főbérlő emlékezetes kifejezését használjuk - rendkívül hasonlított a semmi bevonulásához, ez a Jondrette azt mondta ennek az asszonynak, aki éppúgy, mint elődje, egy személyben házmesterné is volt, és a lépcsőt söprögette:

- Izé néni, ha valaki véletlenül keresne egy lengyelt vagy egy olaszt, vagy esetleg egy spanyolt, hát az én vagyok.

Ez a család volt a vidám kis mezítlábas családja. Hazament, és ott találta a szegénységet, a nélkülözést, és ami a legszomorúbb, nem talált mosolyt; csak hideg tűzhelyet és fagyos szíveket. Amikor belépett, megkérdezték tőle: "Honnan jössz?" Ezt felelte rá: "Az utcáról." Mikor elment, megkérdezték tőle: "Hová mégy?" Ezt felelte rá: "Az utcára." Az anyja ezt mondta neki: "Minek jössz ide?"

Ez a gyermek úgy élt ebben a gyöngédtelenségben, mint azok a sápadt növények, amelyek a pincében hajtanak. Nem szenvedett miatta, és nem gyűlölt senkit. Tulajdonképpen nem is tudta, milyennek kell lenni az apának és anyának.

Különben a nővéreit szerette az anyja.

Elfelejtettük megmondani, hogy a Temple körúton ezt a gyermeket a kis Gavroche-nak nevezték. Miért nevezték Gavroche-nak? Valószínűleg azért, mert az apjának Jondrette volt a neve.

Úgy látszik, bizonyos nyomorúságos családoknak ösztöne, hogy eltépjék a kötelékeket.

Az a szoba, amelyben Jondrette-ék laktak a Gorbeau-házban, az utolsó volt a folyosó végén. A szomszéd szobában egy szegény fiatalember lakott, akit Marius úrnak hívtak.

Mondjuk el, ki volt Marius úr.



MÁSODIK KÖNYV
Az előkelő polgár

I
Kilencven év és harminckét fog

A Boucherat utcában, a Normandie utcában és a Saintonge utcában él még néhány régi lakó, aki megőrizte egy Gillenormand nevű öregúrnak az emlékét, és szívesen beszél róla. Ez a bácsi már a fiatal korukban is öreg volt. Ez a sziluett azoknak a szemében, akik mélabúsan szemlélik az árnyaknak azt a bizonytalan nyüzsgését, amelyet múltnak nevezünk, még nem tűnt el egészen a Temple-lal szomszédos utcák labirintusából, amelyeket XIV. Lajos alatt Franciaország tartományairól neveztek el, szakasztott úgy, mint ahogy napjainkban az új Tivoli negyed utcáit Európa fővárosairól nevezték el; futtában jegyezzük meg: olyan fejlődés, amelyben észrevehető a haladás.

Gillenormand úr, aki 1831-ben erejének teljességében volt, egyike volt azoknak az embereknek, akik csupán azért váltak nevezetessé, mert sokáig éltek, és akik furcsák, mert valamikor olyanok voltak, mint mindenki, és most azonban már nem hasonlítanak senkihez sem. Különös egy öregember volt, és csakugyan egy letűnt kor gyermeke, a tizennyolcadik századbeli kifogástalan és kissé büszke, igazi polgár, aki régi jó polgári méltóságát olyan arccal viselte, mint a márkik az őrgrófi rangjukat. Elmúlt kilencvenéves, egyenesen járt, hangosan beszélt, jó volt a szeme, tisztán itta a bort, evett, aludt és hortyogott. Megvolt mind a harminckét foga. Csak az olvasáshoz használt szemüveget. Szerelmes természetű ember volt, de azt mondta, hogy vagy tíz év óta határozottan és teljesen lemondott a nőkről. Nem tudja kelletni magát, mondogatta; nem azt tette hozzá, hogy "nagyon öreg vagyok már" - hanem ezt: "nagyon szegény vagyok". Felsóhajtott: "Ha nem mentem volna tönkre... hej!" Csakugyan nem maradt egyebe, mint körülbelül tizenötezer frank járadéka. Arról ábrándozott, hogy majd örököl, és százezer frank járadéka lesz, és szeretőket tart. Amint látjuk, nem tartozott ama törődött fajta nyolcvanévesek közé, akik, mint Voltaire úr, egész életükben folyton haldokoltak; ez nem a repedt fazék hosszú élete: ez a jókedvű aggastyán mindig makkegészséges volt. Felületes volt, hebehurgya, hirtelen haragú. Minden szíre-szóra dühbe gurult, leggyakrabban akkor, ha nem volt igaza. Ha ellentmondtak neki, ütésre emelte a botját; verte az embereket, mint a nagy században. Volt egy ötvenévesnél idősebb lánya, aki pártában maradt; ha elfogta a méreg, alaposan elpáholta, és legszívesebben ostorral verte volna. Olybá vette, mintha nyolcéves volna. Erélyesen pofozta a cselédeit, és így címezte őket: "Ó, te dög!" Egyik káromkodása ez volt: "Azt a lárifáriját a lárifárijának!" Bizonyos dolgokban sajátságosan hidegvérű volt; naponta olyan borbéllyal borotváltatta magát, aki már volt az őrültekházában, és aki gyűlölte őt, mert féltette Gillenormand úrtól a feleségét, a szép, kacér borbélynét. Gillenormand úr csodálta önmagát, hogy minden tekintetben milyen világos fejű, és kijelentette önmagáról, hogy nagyon éles eszű; íme egyik mondása: "Tagadhatatlanul jó a felfogásom; ha egy bolha csíp meg, meg tudom mondani, hogy melyik nőtől kaptam." Leggyakrabban ezeket a szavakat használta: az érző ember, a természet. Ennek az utóbbi szónak nem tulajdonított akkora jelentőséget, amekkorát a mi korunk adott neki. De a maga módján alkalmazta kandalló menti apró szatíráiban: "A természet - mondta -, hogy mindenből legyen valami a civilizációban, még a mulatságos barbárságból is adott nekik kóstolót. Európában megvannak Ázsia és Afrika nevezetességei, kisebbített alakban. A macska szalontigris, a gyík zsebkrokodilus. Az Opera táncosnői rózsaszínű vadnők. Nem eszik meg a férfiakat, csak kiszipolyozzák őket. Vagy pedig a boszorkányok! Osztrigákká változtatják át és kiszürcsölik őket. A karaibok[655] csak a csontot hagyják meg, ezek csak a pikkelyt. Ilyenek a mi erkölcseink. Mi nem falunk, hanem rágcsálunk; nem pusztítjuk el az áldozatunkat, csak a karmaink közé kaparintjuk."



II
Amilyen az úr, olyan a háza

A Marais negyedben lakott, a Filles-du-Calvaire utca 6. számú házban. A ház az övé volt. Ezt a házat lebontották, és később újra felépítették, és a száma valószínűleg megváltozott a számozásnak abban a sok forradalmában, amelyeken Párizs utcái átestek. Ódon és hatalmas lakosztályt foglalt el az első emeleten, az utca és a kert között; egészen a mennyezetig Gobelin- és Beauvais-szőnyegekkel volt borítva, amelyek pásztorjeleneteket ábrázoltak; a mennyezet és a szőnyegek mintái kicsinyítve ismétlődtek a karosszékeken. Az ágyát kilencrétű, Coromandel-lakkos,[656] hatalmas spanyolfal takarta. Az ablakokon hosszú, redős függönyök csüngtek, és pompás, nagy, tört ráncokat vetettek. A kert közvetlenül az ablakai alatt terült el; ahhoz az ablakhoz simult, amely egy tizenkét vagy tizenöt fokos lépcsőre sarkallott; az öregúr fürgén szaladgált rajta le és fel. A szobájához csatlakozott a könyvtárhelyiség meg az öltöző, amelyre nagyon büszke volt: ízléses kis szoba, gyönyörű szalmasárga, liliomos és virágos falkárpittal bevonva, amelyet XIV. Lajos gályáin készítettek, és amelyet Vivonne[657] úr csináltatott a fegyencekkel a szeretőjének. Gillenormand úr ezt valami zordon anyai nagynénjétől örökölte, aki százéves korában halt meg. Két felesége volt. Modora középarányos volt az udvari ember közt, ami sohasem volt, és a hivatalnokember közt, ami lehetett volna. Vidám és kedveskedő volt, ha úgy akarta. Ifjúságában azok közé a férfiak közé tartozott, akiket mindig megcsal a feleségük, és sohasem csal meg a szeretőjük, mert a legmogorvább férjek és egyúttal a legelragadóbb szeretők a világon. Értett a festészethez. Volt a szobájában egy ismeretlen valakit ábrázoló csodálatos arckép, amelyet Jordaens[658] festett, erős ecsetvonásokkal, ezernyi aprólékos részlettel, amelyek csak úgy találomra voltak elszórva rajta. Gillenormand úr nem öltözködött sem XV. Lajos, sem XVI. Lajos korabeli divat szerint; a direktóriumi divatbolondok ruházatát viselte. Mindaddig egészen fiatalnak tartotta magát, és követte e divatot. A ruhája könnyű posztó volt, széles kihajtással, hosszú fecskefarkkal és nagy acélgombokkal. Ehhez rövidnadrágot és csatos cipőt viselt. A kezét folytonosan a zsebébe dugdosta. Fölényesen szokta mondogatni: "A francia forradalom gazemberek bandája."



III
Luc-Esprit[659]

Tizenhat éves korában egy este az Operában az a megtiszteltetés érte, hogy egyszerre két, akkoriban érett és híres, és Voltaire-től megénekelt szépség, Camargo és Sallé[660] irányította rá a látcsövét. Két tűz közé szorítva hősiesen visszavonult egy kis Nahenry nevű táncosnőhöz, aki éppúgy tizenhat éves volt, mint ő, ismeretlen, mint egy macska, és akibe szerelmes volt. Teli volt emlékekkel. Felkiáltott:

- Milyen szép is volt ez a Guimard-Guimardini-Guimardinette,[661] utoljára, amikor Longchamps-ban láttam, tornyosan felbodrozott hajával, türkiz csecsebecséivel, új divatú rikító ruhájában és cikázó karmantyújával! - Fiatal korában Nain-Londrin-mellényt viselt, amelyről szívesen és lelkendezve beszélt.

- Úgy voltam felöltözve, mint valami hamisítatlan levantei török - szokta mondogatni. Madame de Boufflers,[662] aki véletlenül látta húszéves korában, így jellemezte: "Kedves egy bolond." Megbotránkozott mindenkinek a nevén, akit a politikában és a hatalmon látott, mert alantasnak és nyárspolgárinak tartotta azokat. Olvasta az újságokat, amint ő maga harsogó kacagással mondogatni szokta: az újságpapirosokat, a híradókat. "Ó! - sóhajtott fel. - Micsoda emberek ezek! Corbière![663] Human![664] Casimir Périer![665] És ezek miniszterek. Ha ezt olvasnám valamelyik újságban: Gillenormand úr miniszter! Ez volna aztán a mulatságos. Nos! Amilyen marhák, ez is sikerülhetne!" Vidáman megnevezett mindent a maga illendő vagy illetlen nevén, és nem szégyenkezett a nők előtt. Durvaságokat, trágárságokat és piszkosságokat hihetetlenül nyugodtan és elfogulatlanul mondott ki, hogy az már szinte elegáns volt. Ez a szabadszájúság rávallott a századára. Érdemes megjegyezni, hogy abban az időben, amikor a versekben mindent cikornyásan körülírtak, a prózában mindent durván kimondták. A keresztapja megjósolta, hogy lángelme válik belőle, és ezt a sokat jelentő keresztnevet adta neki: Luc-Esprit.



IV
Száz esztendő várományosa

Szülővárosában, Moulins-ben, a kollégiumban díjakat nyert diák korában, és Nivernais herceg,[666] akit ő Nevers hercegnek nevezett, saját kezűleg koszorúzta meg. Sem a Konvent, sem XVI. Lajos halála, sem Napóleon, sem a Bourbonok visszatérése, semmi sem tudta elhomályosítani ennek a koszorúzásnak az emlékét. Az ő szemében Nevers hercege volt a század legnagyobb alakja. "Mily elbűvölő nagyúr - mondogatta -, és milyen pompásan feszült rajta a kék rendjelszalag!" Gillenormand úr szemében II. Katalin jóvátette Lengyelország felosztásának bűnét, mikor háromezer rubelért megvette Besztuzsevtől az aranyelixír titkát. Ezen tűzbe jött:

- Az aranyelixír - kiáltott fel -, Besztuzsev sárga oldata, Lamotte tábornok cseppjei, ez a tizennyolcadik században, amikor egy félunciás üveg egy aranyba került belőle, nagyszerű gyógyszere volt a szerelmi katasztrófáknak, orvosság Venus ellen. XV. Lajos kétszáz üveggel küldött belőle a pápának. - Nagyon felbőszült volna és kijött volna a sodrából, ha felvilágosítják, hogy az aranyelixír nem egyéb vaskloridnál.

Gillenormand úr hódolón tisztelte a Bourbonokat, és borzadt 1789-től; folytonosan azt mesélte, hogy hogyan menekült meg a rémuralom idején, és hogy mennyi vidámságra és mennyi furfangra volt szüksége, hogy ne nyisszantsák le a fejét. Ha valami fiatalember merészkedett a füle hallatára dicsérni a Köztársaságot, elkékült, és olyan izgalom vett rajta erőt, hogy majdnem elájult. Néha célozgatott kilencvenéves korára, és így beszélt: "Remélem, hogy nem érem meg kétszer kilencvenhármat." Máskor közölte hallgatóságával, hogy száz évig akar élni.



V
Basque és Nicolette

Voltak elméletei. Íme az egyik: "Ha egy férfi nagyon bolondul a nőkért, és már van felesége, akivel nem sokat törődik, mert csúf, nyűgös, törvényes, minden joga megvan, ragaszkodik a törvénykönyvhöz, és kellőképpen féltékeny, akkor csak egy módon vághatja ki magát és szerezhet békességet magának, ha átengedi feleségének az erszényt. Ez a lemondás szabaddá teszi. Akkor az asszony foglalkozást talál, elmerül a pénzkezelésbe, rozsdásak lesznek az ujjai, nekiáll a bérlők idomításának és a majorosok ráncba szedésének, összecsődíti az ügyvédeket, tanácskozik a közjegyzőkkel, agyonbeszéli az írnokokat, sorra járja a hivatalokat, pereket folytat, bérleteket köt, szerződéseket diktál, uralkodónak érzi magát, elad, vesz, szabályoz, rendelkezik, ígér, és megalkuszik, oldoz és kötöz, enged, átenged és visszavesz, egyezkedik, zavart okoz, pénzt gyűjt, pazarol: bolondságokat követ el, mesteri és személyes sikereket arat, és ez kielégíti. Miközben a férje rá se néz, neki megvan az elégtétele, hogy tönkreteszi a férjét." Ezt az elméletet Gillenormand úr magára alkalmazta, és végül ez lett az élettörténete. Második felesége úgy kezelte a vagyonát, hogy Gillenormand úrnak, mikor egy szép napon özvegyen maradt, éppen csak annyija volt, hogy megélhetett belőle, és ekkor majdnem az egészet életfogytiglani járadékba fektette, amiből körülbelül tizenötezer frank volt a jövedelme, aminek a háromnegyed része halálával megszűnik. Nem sokat habozott, édeskeveset törődött vele, hogy örökséget hagyjon maga után. Különben látta, hogy az örökségeknek kalandos a sorsuk, és néha például nemzeti vagyonná válnak;[667] megérte, hogy a pénz megállapított ezüstmennyiségét megváltoztatták, és nem nagyon bízott az államadóssági főkönyvben. "Szédelgés az egész!" - szokta mondogatni. Mint már említettük, a Filles-du-Calvaire utcai ház az övé volt. Két cselédet tartott, "egy hímet meg egy nőstényt". Mikor egy-egy cseléd belépett hozzá, Gillenormand úr elkeresztelte. A férfiakat a szülőföldjéről nevezte el: Nimois, Comtois, Poitevin, Picard. A legutolsó háziszolgája ötvenöt éves, elhízott, nehézkes és göthös ember volt, aki húsz lépést sem tudott tenni, de mivel Bayonne-ban született, Gillenormand úr Basque-nak keresztelte. A cselédlányoknak mind Nicolette volt nála a nevük (még Magnonnak is, akiről alább lesz szó). Egyszer egy talpraesett, előkelő házmesterné-fajta, kitűnő szakácsné mutatkozott be nála.

- Mennyi fizetést akar egy hónapra? - kérdezte Gillenormand úr.

- Harminc frankot.

- Mi a neve?

- Olympie.

- Ötven frankot kapsz, de Nicolette lesz a neved.



VI
Amelyben megismerkedünk Magnonnal és két csemetéjével

Gillenormand úrnál a fájdalom haragban nyilvánult; dühöngött, ha valami bántotta. Megvolt benne minden elfogultság, és megengedett magának mindent. Az egyik tényező, amelyből külső előkelősége és belső elégedettsége kialakult, mint már jeleztük, az volt, hogy szoknyavadász maradt, és feltétlenül ilyennek is számított. Ezt úgy hívta, hogy "királyi hírneve" van. A királyi hírnév néhanapján furcsa ajándékokat zúdított rá. Egyszer valami kosárban, afféle osztrigás kosárban hatalmas újszülött fiút hoztak hozzá, aki eszeveszettül és fülsiketítőn üvöltözött a pólyájában, és akit egy hat hónappal előbb kidobott cselédje neki tulajdonított. Gillenormand úr akkor kereken nyolcvannégy éves volt. A környezete felháborodott és zajongott. Hát mit gondol ez a szemtelen ringyó, kivel hiteti ezt el? Micsoda vakmerőség! Micsoda gyalázatos rágalom! Maga Gillenormand úr egyáltalán nem haragudott. A pólyást az öregember kedves mosolyával nézegette, akinek hízeleg a rágalom, és ezt mondta képzeletbeli hallgatóságának: "Ejnye no, mi az? Mi történt? Mi a csuda? Csakugyan, mit tátják úgy a szájukat, ostoba fajankók módjára! Angoulême hercege,[668] IX. Károly őfelsége természetes fia nyolcvanöt éves korában feleségül vett egy tizenöt éves csitrit; Virginal úrnak, vagyis Alluye márkinak, aki Sourdis bíborosnak, Bordeaux érsekének fivére volt, nyolcvanhárom éves korában Jacquin elnökné egyik szobalányától fia született, valódi szerelemgyermeke, akiből máltai lovag lett és kardos államtanácsos; a század egyik nagy embere, Tabaraud abbé akkor született, amikor az apja nyolcvanhét éves volt. Az ilyen dolgokban nincs rendkívüli. Hát még a biblia? Ezek után kijelentem, hogy ez a fiatalúr nem tőlem való. Vegyék gondjaikba. Ő nem tehet róla." Ez nagyon is erélytelen elintézés volt. Az a bizonyos Magnon nevű nőszemély egy év múlva megint ilyen küldeménnyel lepte meg. Ez is fiú volt. Ezúttal Gillenormand úr beadta a derekát. A két csöppséget visszaküldte az anyjuknak, és kötelezte magát, hogy a tartásukra havonta nyolcvan frankot fizet azzal a feltétellel, hogy a fent nevezett anya abbahagyja a küldözgetést. Hozzátette még: "Azt akarom, hogy az anyjuk jól bánjon velük. Néha-néha meglátogatom majd őket." Meg is tette.

Volt egy pap öccse, aki harminchárom évig a poitiers-i főiskola igazgatója volt, és hetvenkilenc éves korában halt meg. "Fiatalon veszítettem el" - emlegette. Ez az öccse, akiről kevés emlék maradt, békés zsugori volt; pap létére úgy érezte, hogy köteles alamizsnát adni a koldusnak, akivel találkozik, de sohasem adott egyebet, mint hamis vagy forgalomból kivont pénzdarabokat, és ekként módot talált rá, hogy a paradicsom útján menjen a pokolba. Az idősebb Gillenormand nem garasoskodott az alamizsnával, és szívesen és bőkezűen adott. Jóindulatú, hirtelen, jótékony ember volt, és ha gazdag lett volna, hajlamos lett volna a pompára. Azt akarta, hogy vele kapcsolatban minden előkelőn történjék, még a csalás is. Egyszer, mikor valami örökségi ügyben az üzletember durván és feltűnő módon csalta meg, ez az ünnepélyes felkiáltás csattant ki belőle: "Pfuj! Ezt piszkosan csinálta! Csakugyan szégyenletes az ilyen svihákság. Minden elfajzott ebben a században, még a gazemberek is. Teringettét! A magamfajta embert nem szabad így meglopni. Úgy loptak meg, mint valami erdőben, de csúnyán loptak meg. Sylvae sint consule dignae!"[669] Mint említettük, két felesége volt; az elsőtől egy leánya volt, ez pártában maradt, a másodiktól pedig ugyancsak egy leánya, ez harmincéves korában meghalt; szerelemből vagy véletlenből, vagy akármiből férjhez ment egy közlegényből lett katonatiszthez, aki szolgált a Köztársaság és a Császárság hadseregében, Austerlitznél megkapta a hadi keresztet, és Waterloonál ezredes lett.

"Ez a családom szégyene" - mondogatta az öreg polgár. Sokat burnótozott, és valahogy különösen elegánsan tudta keze fejével fodrozni csipkés ingmellét. Istenben nemigen hitt.



VII
Szabály: vendéget csak este fogad

Ilyen ember volt Luc-Esprit Gillenormand úr, akinek a haja is egy szálig megvolt, nem is őszült meg, inkább csak megszürkült, és mindig simára volt fésülve. Mindent összevéve, így mindenestül, tiszteletre méltó férfiú volt.

A tizennyolcadik század léhasága és nagysága testesült meg benne.

Gillenormand úr a Restauráció első éveiben, mikor még fiatal volt - 1814-ben mindössze hetvennégy éves volt -, a Saint-Germain kerületben, a Servandoni utcában, a Saint-Sulpice mellett lakott. A Marais-be csak akkor húzódott, mikor már visszavonult a világtól, jóval nyolcvanéves kora után.

És amint visszavonult a világtól, elbástyázta magát a szokásai közé. Ezek közt a legfőbb, amiből nem engedett, az volt, hogy az ajtaját szigorúan zárva tartotta egész nap, és soha senkit, akárki fia volt is, akármilyen ügyben jött is, nem fogadott máskor, csak este. Öt órakor ebédelt, aztán megnyílt az ajtaja. Ez volt a divat századában, és ebből nem engedett.

- A nappal a csürhének való - jelentette ki -, és nem érdemel egyebet, mint hogy bezárjuk előtte az ablaktábláinkat. A társaságbeli emberek akkor gyújtják ki szellemüket, mikor a zenit kigyújtja csillagait.

És eltorlaszolta magát mindenki elől, még ha maga a király lett volna is. Korának avult előkelősködése volt ez.



VIII
Kettő nem egy pár

Gillenormand úr leányairól épp az imént szóltunk. Tízévnyi korkülönbség volt köztük. Fiatal korukban alig-alig hasonlítottak egymáshoz, és sem a jellemük, sem az arcuk egy cseppet sem vallott arra, hogy nővérek. A fiatalabbik bájos lélek volt, aki mindenhez vonzódott, ami fényesség, virágokkal, versekkel és muzsikával babrált, a ragyogó magasságokban szárnyalt, lelkesülten, átszellemülten, és ábrándjaiban gyermekkora óta valami meghatározhatatlan hősi alakkal eljegyzetten. Az idősebbnek is megvolt a maga ábrándja: ő valami szállítót, valami derék, kövér, dúsgazdag hadseregszállítót, valami ragyogóan buta férjet, valami emberré vált milliót, vagy legalábbis egy prefektust látott az azúrban; fogadások a megyefőnökségen, nyakláncos ajtónálló az előszobában, hivatalos bálok, polgármesteri üdvözlő beszédek, a "méltóságos asszony" cím, mindez ott kóválygott a képzeletében.

Mind a két nővér így kalandozott az ábrándjaiban akkor, mikor még eladó lányok voltak. Mind a kettőnek voltak szárnyai; az egyiknek angyalszárnyai, másiknak libaszárnyai.

Semmiféle sóvárgás nem teljesül tökéletesen, legalább itt a földön nem. Semmiféle mennyország nem száll le a földre a mai világban. A fiatalabbik felesége lett álmai férfiának, de meghalt. Az idősebbik pártában maradt.

Abban a pillanatban, amikor szerepelni kezd abban a történetben, amelyet elbeszélünk, elaggott erény volt, tűzálló szemérmeteskedés, a világ leghegyesebb orra és legtompább szelleme. Jellemző apróság: szűkebb családján kívül soha senki sem tudta a keresztnevét. Az idősebb Gillenormand kisasszonynak nevezték.

Ebben a szenteskedő kényeskedésben az idősebb Gillenormand kisasszony megszégyenített volna egy misst is. Valami túlhajtott szemérmeteskedés volt ez. Volt az életében egy borzalmas emlék; egyszer egy férfi meglátta a harisnyakötőjét.

Korával lépést nőtt ez a kérlelhetetlen szemérmeteskedés. A csipke ingmelle sohasem volt elég sűrű, és sohasem ért elég magasra. Telitűzdelte magát csatokkal és tűkkel ott, ahol senkinek eszébe se jutott megnézni. A szemérmeteskedésnek az a tulajdonsága, hogy annál több őrszemet állít ki, minél kevesebb veszedelem fenyegeti a várat.

Mindazonáltal - magyarázza meg, aki tudja, az ártatlanságnak az ilyen megfejthetetlen titkait - élvezettel öleltette meg magát egy lándzsástiszttel, aki unokaöccse volt, és a Théodule névre hallgatott.

Eltekintve ettől a kitüntetett lándzsástiszttől, a Szemérmeteskedő elnevezés, amelyet rá alkalmaztunk, tökéletesen illett hozzá. Gillenormand kisasszony afféle homályos lélek volt. A szemérmeteskedés fél erény és fél bűn.

Szemérmeteskedését vakbuzgósággal tetézte, ami szemenszedett párosítás. Tagja volt a Szent Szűz Társulatának, bizonyos ünnepeken fehér fátylat tűzött fel, különleges imádságokat morzsolt, tisztelte a "Szent Vért", imádta a "Szent Szívet", órák hosszat elmélkedett valamely rokokó-jezsuita oltár előtt az egyik kápolnában, amely zárva volt a közönséges hívők előtt, és ott röpködött a lelke az apró márványfelhők között és keresztül-kasul a nagy aranyozott fa sugarakon.

Volt egy kápolnai barátnője, vénkisasszony, mint ő; Vaubois kisasszony volt a neve, tökéletesen félkegyelmű nő, mellette Gillenormand kisasszonynak megvolt az az élvezete, hogy elmésnek érezte magát. Vaubois kisasszonynak az Agnus Dein és az Ave Marián kívül fogalma sem volt egyébről, mint a befőttkészítés különféle módozatairól. Vaubois kisasszony, aki tökéletes volt a maga nemében, a bárgyúság hermelinje volt, de az értelemnek egyetlen foltja sem volt rajta.

Mondjuk meg, hogy Gillenormand kisasszony az öregedés révén inkább nyert, mint veszített. Az akarattalan jellemek tulajdonsága ez. Sohasem volt rosszindulatú, ami már viszonylagos jóság; meg aztán az évek lekoptatják a szögleteket, és végül eláradt rajta az öregkor szelídsége. Szomorú volt, valami homályos szomorúsággal, amelynek ő maga sem ismerte a titkát. Egész lényén elömlött a döbbenet, hogy vége az életének, amelyet még meg sem kezdett.

Apja háztartását vezette, Gillenormand úr mellett ott volt a leánya, mint ahogy Bienvenu őméltósága mellett ott láttuk a húgát. Egy aggastyánnak és egy vénlánynak ilyenféle együttélése nem ritka dolog, és mindig megindító látvány, amint két gyengeség egymásra támaszkodik.

Különben volt a házban a vénkisasszonyon és az aggastyánon kívül egy gyermek is, egy kisfiú, aki szakadatlanul reszketett és hallgatott Gillenormand úr előtt. Gillenormand úr mindig zord hangon és néha fölemelt bottal beszélt ehhez a gyerekhez: - Ide, fiatalúri - Gézengúz, csibész, ide gyere! - Felelj, fickó! Csakhogy látlak, semmiházi! Stb. stb. Imádta a gyereket.

Az unokája volt. Még találkozunk majd ezzel a gyermekkel.



HARMADIK KÖNYV
A nagyapa és az unokája

I
Egy régi szalon

Gillenormand úr, mikor még a Servandoni utcában lakott, több igen kitűnő és igen előkelő szalonnak volt rendes vendége. Gillenormand urat, ámbár polgárember volt, szívesen látták. Mivel kétszeresen szellemes volt, először azért, mert szellemes volt, másodszor azért, mert annak tartották, kapkodtak is érte, és ünnepelték. Mindenhová csak azzal a föltétellel ment, ha ott uralkodhatott. Vannak emberek, akik mindenáron azt akarják, hogy érvényesüljenek, és hogy velük foglalkozzanak; ahol nem lehetnek táltosok, ott paprikajancsikká válnak. Gillenormand úr nem volt ilyen természetű; az a főszerep, amelyet a royalista szalonokban vitt, ahol megfordult, egyáltalán nem ment önmaga iránt érzett tiszteletének a rovására. Ő mindenütt táltos volt. Az is megesett vele, hogy Bonald[670] úrral, sőt Bengy-Puy-Vallée[671] úrral tengelyt akasztott.

1817 körül változatlanul minden héten két délutánt töltött a szomszédságában levő Férou utca egyik házában, T. bárónőnél, ennél a nemes és tiszteletre méltó hölgynél, akinek a férje XVI. Lajos alatt Franciaország berlini nagykövete volt. T. báró, aki életében szenvedélyes rajongója volt a delejes révületeknek és látomásoknak,[672] az emigrációban tönkrement és meghalt, és minden vagyon gyanánt csupán tíz vörös szattyánbőr kötésű és aranyozott gerincű kéziratos kötet maradt utána; ezek Mesmerre és kádjára vonatkozó rendkívül érdekes emlékiratok voltak. T. úrasszony előkelő tartózkodásból nem adta ki az emlékiratokat, és szűkös évjáradékból éldegélt, amely, hogy, hogy nem, megmenekült a pusztulásból. T. bárónő távol élt az udvartól, ettől a nagyon is vegyes társaságtól, amint mondotta, előkelő elszigeteltségben, büszkén és szegényen. Hetenként kétszer összegyűlt néhány barátja özvegyi tűzhelye körül, és ezekből egy tiszta royalista szalon alakult. Teáztak, és aszerint, hogy elégikus vagy ditirambikus hangulatban voltak-e, sóhajtoztak a korszellem miatt, vagy megbotránkozottan szidták az alkotmányt, a bonapartistákat, azt a léha könnyelműséget, hogy a Szentlélek-rend kék szalagját polgárembereknek is adományozták, XVIII. Lajos jakobinizmusát,[673] és titokban azokkal a reményekkel kecsegtették magukat, amelyeket Monsieur-be, a jövendő X. Károlyba vetettek.

Lelkes örömmel fogadták itt azokat a durva gúnydalokat, amelyekben Napóleont Nicolas-nak nevezték. Hercegnők, a társaság legfinomabb és legbájosabb hölgyei rajongtak az efféle dalocskákért, amilyen például az itt következő is, amelynek éle "a szövetkezettek"[674] ellen irányult:

Tűrd vissza az inged csücskét,
Mely nadrágodból fityeg ki!
Ne mondják, hogy hazafiak,
Lám, fehér zászlót tűztek ki!

Kacagtató mondásokkal szórakoztak, amelyekről azt hitték, hogy rettenetesek, ártatlan szójátékokkal, amelyekről azt képzelték, hogy valósággal mérgezettek, négyrímes versekkel, sőt disztichonokkal; kicsúfolták például a Dessolles-minisztériumot,[675] ezt a mérsékelt kormányt, amelynek Decazes[676] és Deserre[677] urak is tagjai voltak:

Csak erősítsd a trónt, mely szörnyen meg van rázva,
De szól amaz: nem így, de szerre és dekázva.

Vagy összeállították a pairek kamarájának, "ennek az átkozottul jakobinus kamarának" névjegyzékét, és ezen a jegyzéken mindenféle változatban összepárosították a neveket, úgyhogy példának okáért ilyenfélék kerültek ki: Damas, Sabran, Gouvion-Saint-Cyr.[678] Mindezen pompásan mulattak.

Ebben a társaságban parodizálták a forradalmat. Különös kedvvel élvezték ki a forradalmi dühöt, csak megfordított irányban. Énekelgették a maguk Çairá-ját:

Ó, sikerül, sikerül, sikerül!
Lámpavasra a buonapartistákat!

A dalok olyanok, mint a nyaktiló, közömbösen elvágják ma ezt a fejet, holnap amazt. Ez is csupán változat.

A Fualdès-ügyben,[679] amely ebben a korban, 1816-ban zajlott le, Bastide és Jausion[680] pártjára szegődtek, mert Fualdès "bonapartista" volt. A liberálisokat csak így nevezgették: a testvérek és barátok; ez volt a sértés felsőfoka.

Mint bizonyos templomtornyokon, T. bárónő szalonjában is két kakas volt. Az egyik Gillenormand úr volt, a másik pedig Lamothe-Valois[681] gróf, akiről némi tisztelettel suttogták egymás fülébe: "Nem tudja? Ez az a Lamothe, aki a nyaklánc-ügyben szerepelt." A pártokban szokásos az ilyen furcsa megbocsátás.

Tegyük hozzá: a polgárságban egyesek kiváltságos tekintélye veszít értékéből, ha könnyű közéjük férkőzni; vigyázni kell, kit fogadunk be; valamint hőt veszít az ember, ha olyanok mellett van, akik fáznak, akként veszít a tekintélyéből, ha megvetett emberekkel érintkezik. A régi előkelő világ túltette magát ezen a törvényen, mint minden más törvényen is. Marigny,[682] Pompadour bátyja rendes vendég Soubise[683] hercegnél. "Ámbár?" Nem, hanem "mert". Du Barryt, a Vaubernier lány[684] keresztapját, tárt karokkal fogadták Richelieu[685] marsall úrnál. Ez a társaság az Olimpus. Mercurius és Guéménée herceg egyformán otthon van benne. Befogadnak tolvajt is, feltéve, hogy isten.

Lamothe grófon, aki 1815-ben hetvenöt éves aggastyán, nem volt egyéb semmi nevezetes, mint hallgatag és kimért viselkedése, szögletes és hideg arca, tökéletesen csiszolt modora, a nyakkendőjéig begombolt kabátja, hatalmas, mindig keresztbe vetett, barna, lötyögő, hosszúnadrágba bújtatott lábai. Arca éppolyan színű volt, mint a nadrágja.

Ez a Lamothe úr "súlyos" egyéniség volt ebben a szalonban, "híressége" miatt, és - különös dolog, de csakugyan így van - a Valois név[686] miatt.

Gillenormand úr iránt teljesen őszinte tisztelet nyilvánult meg. Tekintély volt, mert tekintélyes volt. Könnyedsége mellett is volt a viselkedésében valami lenyűgöző, méltóságteljes, tisztes és polgáriasan büszke, anélkül hogy ez a kedélyesség rovására ment volna; nagy kora csak tetézte ezt. Az ember nem élhet büntetlenül száz esztendeig. Az évek végül is valami tiszteletre méltó sugárzást varázsolnak a feje köré.

Ezenfelül voltak bizonyos mondásai, amelyek ízig-vérig a régi szabású ember sziporkázásai. Például, miután a porosz király XVIII. Lajost visszaültette trónjára, és Ruppin gróf néven eljött meglátogatni, XIV. Lajos sarjadéka valahogy úgy fogadta, mintha a brandenburgi őrgróf lett volna, valami finom arcátlansággal. Gillenormand úr helyeselte. - Mindazok a királyok, akik nem Franciaország királyai, csak amolyan fiókkirályok - mondogatta. Egyszer a következő kérdést és feleletet hallotta: - Hát mire ítélték a Courrier Français szerkesztőjét? - Laptilalomra. - Nyaktilalomra kellett volna - jegyezte meg Gillenormand úr. Az efféle mondások alapítják meg az ember tekintélyét.

Mikor meglátta Talleyrand urat a Bourbonok visszatérésének évfordulóján tartott Te Deum-on, így szólt: - Íme, bűn őkegyelmessége.

Gillenormand urat rendesen a leánya kísérte - ez a nyurga kisasszony, aki akkoriban túl volt a negyvenen, és ötvenesnek látszott - és egy hétéves, takaros, rózsaszín, friss, boldog és elfogulatlan tekintetű, szép kisfiú; valahányszor megjelent a szalonban, egyszerre felhangzott körülötte az általános sugdosódás: "Milyen szép! Milyen kár! Szegény gyermek!" Ez a gyermek volt az, akiről az imént futtában megemlékeztünk. Azért mondták rá, hogy szegény gyermek, mert az apja egy "loire-i zsivány" volt.

Ez a loire-i zsivány a veje volt Gillenormand úrnak, akiről már említést tettünk, és akit Gillenormand úr a családja szégyenének bélyegzett.



II
Ennek az időnek egyik vörös kísértete

Ha valaki ebben az időben ellátogatott volna a kis Vernon városba, és ott járt volna azon a szép, műemlékszerű hídon, amelynek helyébe, el vagyunk készülve rá, hamarosan valami szörnyű vashíd fog tolakodni, az, ha lenézett a mellvédről, észrevehetett egy körülbelül ötvenéves férfit, bőrsapkában, durva, szürke gyapjúnadrágban és ujjasban, amelyre valami sárga dolog volt varrva, ami valaha vörös szalag volt, facipőben, napbarnítottan; az arca majdnem fekete, a haja majdnem fehér volt, homlokán széles forradás, amely az egész arcon folytatódott, hajlottan, görnyedten, időnek előtte megvénhedten, amint ott járt-kelt úgyszólván egész nap ásóval vagy sarlóval a kezében, az egyik fallal kerített kis földecskén, amilyenek ott a híd szomszédságában vannak, és amelyek mint valami teraszláncolat szegélyezik a Szajna bal partját: kedves kis telkek tele virággal; ha nagyobbak volnának, azt mondaná az ember rájuk, hogy kertek, ha kisebbek volnának, azt mondaná az ember, hogy csokrok. Ezeknek a telkeknek egyik vége leér a folyóig, másik végében ott a lakóház. Az a facipős és ujjasos férfi, akiről épp az imént beszéltünk, 1817 táján az egyik legkeskenyebb kertnek és legszegényesebb háznak a lakója volt. Egyedül és visszavonultan élt ott, csendben és szegényesen, egyetlen cselédjével, aki sem fiatal, sem öreg, sem szép, sem csúnya, sem paraszt, sem polgár nem volt. Az a földdarab, amelyet kertjének nevezett, híres volt a városban, mert gyönyörű virágokat termelt benne. A virágkertészet volt a foglalkozása.

Munkával, kitartással, gondossággal és locsolással sikerült neki még az Alkotó után is alkotnia, és kitenyésztett bizonyos tulipánokat és dáliákat, amelyekről a természet mintha megfeledkezett volna. Találékony ember volt; megelőzte Soulange-Bodint[687] abban, hogy bizonyos növénytrágyás földkeveréket használt egyes ritka és értékes amerikai és kínai cserjék tenyésztésére. Nyáron, virradattól kezdve, ott járt a kert útjain, csipkedett, nyesegetett, gyomlálgatott, öntözgetett, járt a virágai között, jóságos, szomorú és szelíd arccal, néhanapján elrévedezett, és órák hosszat meg sem moccant, csak hallgatta valamelyik fán a madárka dalát, valamelyik házban egy gyermek csacsogását, vagy a szemét valami fűszál hegyén ülő harmatcseppre szögezte, amely karbunkulus gyanánt csillant meg a napfényben. Nagyon szűkösen étkezett, és több tejet ivott, mint bort. Egy gyermek is sarokba tudta volna szorítani, a cselédje összeszidta. Olyan félénk volt, hogy szinte vadnak látszott, ritkán ment ki, és sohasem látott embert, csak a szegényeket, akik kopogtattak az ablakán, és a plébánosát, a jó öreg Mabeuf abbét. Mégis, ha városbeliek vagy idegenek, akárki is, ha látni szerette volna tulipánjait és rózsáit, becsöngetett a kis házba, akkor ő maga nyitott mosolyogva ajtót. Ez volt a loire-i zsivány.

Ha valaki ugyanebben az időben olvasta volna a katonai emlékiratokat, az életrajzokat, a Moniteur és a Nagy Hadsereg jelentéseit, feltűnhetett volna neki egy meglehetősen sűrűn előforduló név, Georges Pontmercy neve. Ez a Georges Pontmercy egészen fiatalon közkatona volt a Saintonge-ezredben. Kitört a forradalom. A Saintonge-ezredet a rajnai hadseregbe osztották be. Mert a monarchia régi ezredei megtartották tartományok szerinti elnevezésüket még a monarchia bukása után is, és csak 1794-ben osztották őket dandárokba. Pontmercy verekedett Speiernél, Wormsnál, Neustadtnál, Türkheimnél, Alzey-nél, Mainznál, ahol ott volt a kétszáz ember között, akik Houchard hátvédét alkották. Tizenkettedmagával helytállt a hesseni herceg egész hadtestével szemben a régi andernachi sánc mögött, és nem csatlakozott a hadsereg zöméhez, csak akkor, mikor az ellenség ágyúja rést szakított a sáncfedezék mellvédjén. Ott volt Kléber alatt Marchiennes-nél, és ott volt a mont-palisseli csatában, ahol egy kartácsgolyó eltörte a karját. Aztán az olasz harcvonalra került, és egyike volt annak a harminc gránátosnak, akik Joubert-rel[688] a Col di Tenda-hágót védelmezték. Joubert-t ezért főhadsegéddé, Pontmercyt hadnaggyá nevezték ki. Pontmercy ott volt Berthier[689] oldalán, a kartácszáporban, a lodi csatában, amikor Bonaparte azt mondta róla: "Berthier egyszerre volt tüzér, lovas és gránátos." Látta, mikor egykori tábornoka, Joubert elesett Novinál, éppen abban a pillanatban, amikor kivont karddal ezt kiáltotta: "Előre!" Mikor századával együtt hadianyag-beszerzés céljából elküldték valami vitorlás bárkán, amely Genovába indult, nem tudom már, melyik kis parti kikötőbe, hét-nyolc angol vitorlás kereszttüzébe került. A genovai parancsnok a tengerbe akarta dobáltatni az ágyúkat, elbújtatni a katonákat a fedélközben, és kereskedelmi hajó gyanánt akart átcsúszni a sötétben. Pontmercy felvonatta a háromszínű lobogót a zászlós árbocrúdjára, és büszkén elvonult az angol fregattok ágyútüzében. Húsz mérföldnyivel tovább még vakmerőbben megtámadott a bárkájával és el is zsákmányolt egy hatalmas angol szállítmányt, amely csapatokat vitt Szicíliába, és annyira meg volt rakva emberekkel és lovakkal, hogy még a fedélzeti átjárók is zsúfolva voltak. 1805-ben ott harcolt Malher-hadosztályában, amely Günzburgot elragadta Ferdinánd főhercegtől. Wettingennél golyózáporban karjaiba vette a kilencedik dragonyosezred élén halálosan megsebesült Maupetit ezredest. Kitüntette magát Austerlitznél abban a csodálatos lépcsőzetes előnyomulásban, amelyet ellenséges tűzben hajtottak végre. Mikor az orosz császári gárda lovassága letiporta a 4. sz. sorezred egyik zászlóalját, Pontmercy azok között volt, akik bosszút álltak érte, és tönkreverték ezt a gárdát. A császár becsületrenddel tüntette ki, Pontmercy egymás után tanúja volt, amint Wurmser Mantovánál, Mélas Alessandriánál, Mack Ulmnál foglyul esett. Benne volt a Nagy Hadsereg nyolcadik hadtestében, amely Mortier[690] parancsnoksága alatt elfoglalta Hamburgot. Aztán átlépett az 55. ezredbe, amely egykor flandriai ezred volt. Eylaunál ott volt a temetőben, ahol a hős Louis Hugo kapitány, e könyv szerzőjének nagybátyja, nyolcvanhárom emberből álló századával két álló órán át egymaga feltartóztatta az ellenséges hadsereg minden erőfeszítését. Pontmercy egyike volt annak a három embernek, akik élve kerültek ki ebből a temetőből. Ott volt Friedlandnál. Aztán megjárta Moszkvát, aztán a Berezinát, aztán Lützent, Bautzent, Drezdát, Wachaut, Lipcsét és a gelenhauseni hegyszorost; azután Montmirailt, Château-Thierryt, Craont,[691] a Marne partjait, az Aisne partjait és a félelmetes laoni hadállást. Kapitány korában Arnay-le-Ducben lekaszabolt tíz kozákot, és megmentette ezúttal nem tábornokát, hanem káplárját. Ez alkalommal összevagdalták, és huszonhét csontszilánkot szedtek ki csupán a bal karjából. Egy héttel Párizs meghódolása előtt cserélt egyik bajtársával, és átlépett a lovassághoz. Ahogy a régi királyság idején mondták, afféle kétkezes ember volt, vagyis mint katona, egyformán jól tudott bánni a karddal és a puskával, mint tiszt, egy lovasszázaddal vagy egy gyalogos zászlóaljjal. Ebből az ügyességből, amelyet a katonai nevelés kiteljesített, születtek meg bizonyos különleges fegyvernemek, például a dragonyosok, akik lovasok és egyúttal gyalogosok is. Elkísérte Napóleont Elba szigetére. Waterloonál a Dubois-dandárban parancsnoka volt egy vértes osztálynak. Ő vette el a lüneburgi zászlóalj zászlaját. A zászlót odadobta a császár lábaihoz. Csak úgy csörgött róla a vér. Mikor megragadta a zászlót, kardvágást kapott az arcába. A császár elragadtatásában odakiáltott neki: "Ezredes vagy, báró vagy, a becsületrend tisztje vagy!" Pontmercy így felelt: "Sire, köszönöm az özvegyem nevében." Egy órával később beleesett az ohaini mélyútba. Most ki volt ez a Georges Pontmercy? Ez volt a loire-i zsivány.[692]

A történetéről már hallottunk valamit. Waterloo után Pontmercyt kihúzta valaki az ohaini mélyútból, erre még emlékszünk, és azután sikerült elérnie a hadsereget, kórházról kórházra vonszolta magát egészen a Loire menti táborozásig.

A Restauráció félzsoldra vetette, aztán állandó tartózkodásra, vagyis felügyelet alá helyezte Vernonban. XVIII. Lajos király, aki egyszerűen meg nem történtnek tekintett mindent, ami a Száz Nap alatt történt, nem ismerte el sem azt, hogy a becsületrend tisztje, sem ezredesi rangfokozatát, sem bárói címét. Ő maga viszont minden kínálkozó alkalommal báró Pontmercy ezredesnek írta alá magát. Csak egy régi kék kabátja volt, de valahányszor kiment, mindig feltűzte rá a becsületrend tiszti rózsáját. A királyi ügyész figyelmeztette, hogy az ügyészség el fog járni "e kitüntetés jogosulatlan viselése miatt". Mikor egy hivatalos közeg ezt a figyelmeztetést tudomására hozta, Pontmercy keserű mosollyal így felelt neki:

- Nem tudom, vajon én nem értek-e már franciául, vagy ön nem tud már franciául, csak annyi bizonyos, hogy nem értem.

Aztán egy hétig egyfolytában ezzel a tiszti rózsával járt. Nem merték zaklatni. A hadügyminiszter és a megyei parancsnokló tábornok ilyen címzéssel írtak neki két vagy három ízben: Pontmercy őrnagy úrnak. Felbontatlanul küldte vissza ezeket a leveleket. Ugyanekkor Szent Ilona szigetén Napóleon ugyanígy bánt el Sir Hudson Lowe átiratával, amelyeket így címzett: Bonaparte tábornoknak. Pontmercy, ha szabad megkockáztatnunk ezt a kifejezést, végül is egészen császárjának a szája íze szerint cselekedett.

Ugyanígy voltak Rómában karthágói hadifogoly katonák, akik nem voltak hajlandók köszönteni Flaminiust,[693] s akikben volt valami Hannibál lelkéből.

Egy reggel Vernon egyik utcáján találkozott a királyi ügyésszel, odament hozzá, és megszólította:

- Királyi ügyész úr, szabad-e viselnem a sebhelyemet?

Huszár őrnagyi hitvány félzsoldján kívül semmije sem volt. Vernonban a legkisebb házat bérelte ki, amelyet csak fel tudott fedezni. Ebben magányosan éldegélt, az imént láttuk, hogy hogyan. A Császárság idején, két háború között, időt szakított magának arra, hogy feleségül vegye Gillenormand kisasszonyt. Az öreg polgár, aki tulajdonképpen dühöngött, sóhajtozva beleegyezett, és kijelentette: "A legelőkelőbb családok is kénytelenek belenyugodni az ilyesmibe." 1815-ben Pontmercyné, aki különben minden tekintetben csodálatra méltó, fennkölt lelkű, ritka és férjéhez méltó asszony volt, meghalt, és egy fiút hagyott hátra. Ez a fiú lett volna az ezredes öröme magányosságában; azonban a nagyapa parancsolón követelte az unokáját, és kijelentette, hogy ha nem adják oda neki, kizárja az örökségből; az apa a gyermek érdekében engedett, és mivel nem lehetett vele a fia, a virágokat zárta szívébe.

Különben lemondott mindenről, nem fészkelődött, nem szőtt összeesküvést. Gondolatait megosztotta az ártatlan dolgok között, amelyekkel foglalkozott, és a nagy dolgok között, amelyeket véghezvitt. Idejét azzal töltötte, hogy lesett egy-egy szegfűt, vagy visszagondolt Austerlitzre.

Gillenormand úr semmiféle összeköttetésben sem volt vejével. Az ő szemében az ezredes "zsivány" volt, viszont ő az ezredes szemében "agyalágyult". Gillenormand úr sohasem beszélt az ezredesről, legföljebb néhanapján azért, hogy csipkelődő megjegyzéseket tegyen a "báróságára". Kifejezetten megegyeztek abban, hogy Pontmercy sohasem tesz kísérletet arra, hogy meglátogassa a fiát és beszéljen vele, mert különben a nagyapja visszakergeti hozzá, és kitagadja az örökségből. A Gillenormand-ok szemében Pontmercy valósággal bélpoklos volt. A gyermeket a maguk szája íze szerint akarták nevelni. Az ezredes talán nem tette helyesen, hogy elfogadta ezeket a feltételeket, de elfogadta abban a hiszemben, hogy helyesen cselekszik, és csupán önmagát áldozza fel. Gillenormand papa öröksége édeskevés volt ugyan, ellenben az idősebb Gillenormand kisasszony öröksége jelentékeny volt. Ez a nagynéni, aki leány maradt, anyai részről dúsgazdag volt, és nővérének fia volt a természetes örököse.

A gyermek, akinek Marius volt a neve, tudta, hogy van apja, de ennél többet nem is tudott. Senki sem beszélt neki róla. Azonban abban a társaságban, ahová nagyapja elvitte, a suttogások, az elejtett szavak, a szemhunyorítások végre is világosságot gyújtottak a kisfiú lelkében, végre is megértett valamit, és mivel természetesnek találta azokat az eszméket és véleményeket, amelyek úgyszólván az éltető eleme voltak - mert hiszen bizonyos tekintetben már átitatták és elhatalmasodtak benne -, lassan-lassan odáig jutott, hogy már csak szégyenkezéssel és szorongó szívvel gondolt az apjára.

Miközben így növekedett, az ezredes minden két vagy három hónapban eltűnt hazulról, titokban Párizsba ment, mint valami vén bűnös, aki megszegi a rendőri felügyeletet, és abban az órában, amikor Gillenormand nagynéni Mariust a misére vezette, lesben állt a Saint-Sulpice-ben. Ott megbújt egy oszlop mögött, remegve, hogy a nagynéni hátra ne forduljon, és mozdulatlanul, lélegzetét visszafojtva, nézte gyermekét. Ez a sebhelyes katona félt ettől a vénleánytól.

Innen származik összeköttetése Mabeuf úrral, Vernon plébánosával.

Ez a derék pap nagybátyja volt a Saint-Sulpice egyháztanácsosának, aki ismételten megfigyelte ezt a férfit, amint elmerült a gyermek szemléletébe, és azt a sebhelyet az arcán, és a kövér könnycseppet, amely a szemében megcsillant. Ez a férfi, aki olyan férfias külsejű volt, s olyan asszonyosan sírt, megkapta a tanácsos figyelmét. Ez az arc belevésődött a lelkébe. Egyszer, mikor elment Vernonba a bátyja látogatására, a hídon találkozott Pontmercy ezredessel, és felismerte a Saint-Sulpice-ben látott férfiút. Az egyháztanácsos megemlítette ezt a plébánosnak, és valamiféle ürügy alatt kettesben látogatást tettek az ezredesnél. Ezt aztán további látogatások követték. Az ezredes, aki eleinte igen zárkózott volt, később fölengedett, és a plébánosnak és a tanácsosnak sikerült megtudnia az egész élettörténetét, és hogy Pontmercy hogyan áldozta fel boldogságát gyermeke jövőjéért. Ennek az eredménye az volt, hogy a plébános tiszteletébe és szeretetébe fogadta, viszont az ezredes is megszerette a plébánost. Különben - feltéve, hogy véletlenül mind a kettő őszinte és jólelkű - nincs két ember, aki könnyebben tenne mély hatást egymásra és olvadna össze, mint egy öreg pap és egy öreg katona. Alapjában véve egyfajta ember a kettő. Az egyik a földi hazáért áldozta fel magát, a másik a mennyei hazáért; nincs köztük más különbség.

Évente kétszer, január elején és Szent György napján Marius kötelességszerűen levelet írt az apjának, amelyet a nénje diktált, és amelyre az ember azt mondta volna, hogy valami levelezőkönyvből van lemásolva. Gillenormand úr mindössze ennyit engedett meg; az apa végtelenül gyengéd levelekkel felelt, amelyeket a nagyapa olvasatlanul a zsebébe süllyesztett.



III
Requiescant[694]

T. bárónő szalonján kívül Marius Pontmercy semmi egyebet nem ismert a világból. Ez volt az egyetlen nyílás, amelyen át belenézhetett az életbe. Ez a nyílás sötét volt, és ezen az ablakon át néha több hideg, mint meleg, nagyobb sötétség, mint világosság áradt be hozzá. Ez a gyermek, aki csupa vidámság és ragyogás volt, mikor belekerült ebbe a különös társaságba, hamarosan szomorúvá lett benne, és ami még jobban ellentmondott korának, komollyá. Ezeknek a lenyűgöző és különös egyéniségeknek a környezetében komoly döbbenettel tekingetett maga körül. Minden összefogott, hogy fokozza benne ezt a megdöbbenést. Voltak T. úrasszony szalonjában rendkívül tiszteletreméltó, öreg nemeshölgyek, akiknek ilyen nevük volt: Mathan, Noé, Lévis - amit így mondtak ki: Lévi -, Cambis - amit így mondtak ki: Kambiz. Ezek az ósdi arcok és ezek a bibliai nevek a gyermek lelkében összekeveredtek az ószövetséggel, amelyet könyv nélkül tanult, és ha valamennyien együtt voltak és ott üldögéltek körben a hamvadó tűz körül, a zöld ernyős lámpa halvány világosságában, szigorú arcélükkel, szürke vagy ősz hajukkal, letűnt korra valló hosszú ruháikban, amelyek mind a gyász színeiben sötétlettek, amint csak nagy néha ejtettek ki egy-egy méltóságos és egyúttal komor szót, a kis Marius tágra nyílt szemmel nézte őket, és úgy rémlett neki, hogy nem nőket, hanem pátriárkákat és varázslókat lát, nem valódi lényeket, hanem tüneményeket.

E tünemények közé több pap vegyült, régi vendégei ennek az öreg szalonnak, és néhány nemes: Sassenay márki, Berry hercegné magántitkára, Valory vikomt, aki Charles-Antoine álnéven egyrímű ódákat adott ki, Beauffremont herceg, akinek már eléggé fiatalon őszbe csavarodott a haja, s akinek szép és szellemes felesége volt; aranyzsinóros skarlátbársony, mélyen kivágott ruhája felderítette a sötétséget; aztán Coriolis d'Espinouse márki, az a francia férfi, aki legjobban értett a kiegyensúlyozott udvariassághoz, Amendre gróf, egy jóságos arcú bácsi, és Port-de-Guy lovag, a Louvre könyvtárának, az úgynevezett királyi dolgozószobának a törzsvendége. Port-de-Guy úr, aki kopasz volt és inkább öreges, mint öreg, elmesélte, hogy 1793-ban, tizenhat éves korában gályarabságra ítélték, mert megtagadta a hűségesküt, és összebilincselték egy nyolcvanéves emberrel, Mirepoix püspökével, aki ugyancsak esküszegő volt,[695] de a papi esküjét szegte meg, ő maga ellenben a katonai esküjét. Ez Toulonban történt. A dolguk az volt, hogy éjjel össze kellett szedniük a vérpadon azoknak a fejét és testét, akiket nappal kivégeztek; hátukon cipelték ezeket a véres csonkokat, és vörös gályarabruhájukon, a nyakuk táján véres kéreg rakódott le, amely reggelre kiszáradt, este újra átnedvesedett. Efféle tragikus elbeszélések bőven hangzottak el T.-né szalonjában; és csak hogy ezzel is meggyalázzák Marat-t, tapsoltak Trestaillonnak. Néhány afféle szélsőreakciós képviselő whistezett itt: Thibord du Chalard úr, Lemarchant de Gomicourt úr és Cornet-Dincourt úr, a jobboldal híres gúnyolódója. Néha átsuhant ezen a szalonon, mikor Talleyrand úrhoz indult, Ferrette főbíró térdnadrágjában és pipaszár lábaival. Cimborája volt a mulatságokban Artois grófjának, és megfordított Aristotelesként - aki a hátán cipelte Kampaspét[696] -, ő négykézláb sétáltatta Guimard kisasszonyt, és így megmutatta a századoknak, hogy hogyan áll bosszút egy főbíró egy filozófusért.

Ha körülnézünk a papok között, itt volt Halma abbé, ugyanaz, aki Larose úrnak, a La Foudre munkatársának ezt mondta: "Ugyan! Kicsoda nem ötvenéves? Legfeljebb néhány tejfölösszájú!" - aztán Letourneur abbé, a király hitszónoka, Frayssinous[697] abbé, aki ekkor még sem gróf, sem püspök, sem miniszter, sem pair nem volt, és gombhíjas, kopott reverendát viselt, és Keravenant abbé, a Saint-Germain-des-Prés plébánosa; továbbá a pápai nuncius, akkoriban monsignore Macchi, nisibisi érsek, később bíboros, aki hosszú, filozófus orráról nevezetes, és egy másik monsignore, akinek ez volt a címe: Palmieri apátúr őszentsége házi prelátusa, a Szentszék hét belső protonotáriusának[698] egyike, a jeles Santa Maria Maggiore bazilika kanonokja, a szentek ügyvédje, postulatore di santi, ami a szentté avatási eljárásra vonatkozik, és körülbelül annyit jelent, mint a paradicsomi ügyosztály előadója; végül két bíboros, Luzerné úr és Clermont-Tonnerre[699] úr. Luzerné bíboros úr íróember volt, és néhány évvel később az a tisztesség érte, hogy cikkei a Conservateur-ben Chateaubriand cikkeivel együtt jelentek meg; Clermont-Tonnerre úr toulouse-i érsek volt, és gyakran ellátogatott Párizsba unokaöcséhez, Tonnerre márkihoz, aki tengerészeti és hadügyminiszter volt. Clermont-Tonnerre bíboros apró, vidám aggastyán volt, felhúzott reverendája alól kivillant vörös harisnyája; jellemző tulajdonsága volt, hogy gyűlölte az Enciklopédiát, és szenvedélyesen biliárdozott, és azok, akik ebben az időben nyári estéken a Madame utcán jártak, ahol a Clermont-Tonnerre-palota állt, meg-megálltak, hogy hallgassák a golyók csattogását és a bíboros éles hangját, amint odakiált a konklávistájának, Gotteret őméltóságának, karystosi püspöknek in partibus: "Jegyezz, fiam: találat!" Clermont-Tonnerre bíborost T.-néhez legbensőbb barátja, Roquelaure[700] úr, volt senlisi püspök és akadémiai tag vezette be. Roquelaure úr nagy tiszteletet élvezett magas termete és akadémiai buzgósága miatt; a könyvtárral szomszédos teremnek üveges ajtaján át, amelyben a Francia Akadémia akkoriban üléseit tartotta, a kíváncsiak minden csütörtökön ott láthatták Senlis volt püspökét, rendszerint állva, frissen hajporozva, violaszín harisnyában, háttal az ajtónak, nyilván azért, hogy jobban láthassák a gallérját. Mindezek az egyházi férfiak, ámbár nagyobbrészt éppúgy udvari emberek voltak, mint egyházi emberek, emelték T.-né szalonjának komolyságát, amelynek főúri jellegét Franciaország öt pairje, Vibraye márki, Talaru márki,[701] Herbouville márki, Dambray vicomte és Valentinois herceg[702] domborította ki. Ez a Valentinois herceg, ámbár monacói fejedelem volt, vagyis külföldi uralkodó, mégis oly nagyra becsülte Franciaországot és a pairi méltóságot, hogy mindent ezen keresztül látott. Az ő mondása volt ez: "A bíborosok Franciaország pairjei Rómában, a lordok Franciaország pairjei Angliában." Egyébként, mivelhogy ebben a században okvetlenül mindenütt kellett forradalomnak lennie, ebben a feudális szalonban, mint immár említettük, egy polgáremberé volt a vezető szerep. Gillenormand úr uralkodott benne.

Ez a párizsi fehér társaságnak leglelke és színe-java volt. Ebben vesztegzár alá vetették a hírességeket, még a royalista hírességeket is. A hírességben mindig van valami anarchia. Chateaubriand, ha ide belépett volna, úgy hatott volna, mint a Pére Duchene. Mindazonáltal néhány kétkulacsos bejutott, úgy elnézésből, ebbe az ortodox társaságba. Beugnot grófot[703] befogadták, azzal a feltétellel, hogy megjavul.

A mai "előkelő" szalonok már nem hasonlítanak ezekhez a szalonokhoz. A Saint-Germain negyed manapság eretnekszagú. A mai royalisták, dicséretükre legyen mondva, demagógok.

T. bárónőnél a társaság magasabb rendű volt, az ízlés választékos és felsőbbséges, s finom udvariasság ömlött el rajta. A szokásokban önkéntelenül is mindenféle olyan finomkodás mutatkozott, ami maga volt a megtestesült régi királyság, amelyet eltemettek, de mégis él. Egyik-másik ilyen szokás furcsának tűnt fel, különösen, ha nyelvbeli volt. Akik csak felületesen ismerték a társaságot, vidékiesnek tartották volna azt, ami csupán elavult volt. Egy hölgyet így szólítottak: a tábornokné.[704] Az ezredesné sem volt egészen szokatlan. A kedves Léonné, bizonyosan Longueville és Chevreuse hercegnők emlékezetére, szívesebben vette ezt a megszólítást, mint a "hercegnő" címzést. Créquy márkinét is ezredesnének szólították.

Ez az előkelő kis világ hozta divatba a Tuileriákban azt a finomkodást, hogy valahányszor a királlyal bizalmasan beszélgetnek, mindig úgy szólítják meg harmadik személyben, hogy: a király, és sohasem így: felséged, mert a felséged megszólítást "bemocskolta a bitorló."[705]

Ítélkeztek eseményeken és embereken. Kicsúfolták a századot, ami fölmentette őket az alól, hogy megértsék. Tüzelték egymás felháborodását. Átadogatták egymásnak azt a kevés világosságot, amijük volt. Matuzsálem oktatta Epimenidest.[706] A süket tájékoztatta a vakot. Kijelentették, hogy a Koblenz óta eltelt idő nem számít. Mint ahogy XVIII. Lajos Isten kegyelméből már uralkodásának huszonötödik évét töltötte, az emigránsok is, teljes joggal, huszonöt éves ifjaknak képzelték magukat.

Minden csupa harmónia volt; minden csak alig élt; a szó alig volt lehelet; az újság, ennek a szalonnak a stílusában, papyrusnak tűnt. Voltak benne fiatalemberek, azonban kissé már halottak voltak. Az előszobában az inasok ruhái kopottasak. Ezeket a mindenestül a múltba tartozó személyiségeket hozzájuk illő cselédek szolgálták ki. Mindez úgy hatott, mintha valamikor régen élt volna, és konokul húzódoznék a sírtól. Konzerválni, konzerválás, konzervatív, ezzel körülbelül ki is merül a szótáruk. A jó hírnév: ez volt a fő. Csakugyan ezeknek a tiszteletre méltó csoportoknak a nézetei ódon illatokat árasztottak, és mintha be lettek volna naftalinozva. Múmiává dermedt világ volt ez. Az urak be voltak balzsamozva, a szolgák ki voltak tömve.

Egy derék öreg márkiné, aki emigrált és tönkrement, s akinek most már csupán egy kis cselédje volt, állandóan így beszélt: "A személyzetem."

Mivel foglalkoztak T. bárónő szalonjában? Ultrák voltak.

Ultrának lenni; ezt a szót - ámbár az, amit jelent, talán még nem tűnt el - ma már meg sem értjük. Magyarázzuk meg.

Ultrának lenni annyit jelent, mint túlságba menni. Annyit, mint támadni a kormánypálcát a trón és a püspöksüveget az oltár nevében; agyonnyúzni azt, amit húzunk; kirúgni a hámból; szidni a máglyát, hogy nem égeti elég jól az eretnekeket; szemére vetni a bálványnak, hogy nem húz eléggé a bálványimádáshoz; túlzott tiszteletből sértegetni; nem tartani a pápát eléggé pápistának, a királyt eléggé royalistának, az éjszakát eléggé sötétnek; annyi, mint elégedetlenkedni az alabástrommal, a hóval, a hattyúval és a liliommal a fehérség nevében; annyit jelent, mint annyira pártolni bizonyos dolgokat, hogy már szinte ellenségükké leszünk; annyira kardoskodni valaki mellett, hogy már ellene kardoskodunk.

Az ultra-szellem különösen jellemzi a Restauráció első időszakát.

A történelemben nincs párja annak a negyedórának, amely 1814-ben kezdődik, és 1820 táján végződik Viliéle úrnak, a jobboldal gyakorlati emberének kormányra jutásával. Ez a hat esztendő rendkívüli pillanat volt, tomboló és egyúttal komor, kacagó és mogorva, mintegy hajnali sugárzásban ragyogott, és egyúttal a nagy katasztrófák sötétsége ülte meg, amelyek még ott felhőztek a látóhatáron, és csak lassan merültek el a múltban. Ebben a fényben és ebben az árnyékban egy egész kis világ, új és régi, bolondos és szomorú, ifjonti és megvénhedt, dörzsölte a szemét; a visszatérés minden ízében olyan, mint a felébredés; ez a csoport neheztelőn nézett Franciaországra, és Franciaország gúnyosan nézett vissza rá; jó, öreg bagolymárkikkal vannak tele az utcák, hazatértekkel és kísértetekkel, arisztokratákkal, akik mindenen meghökkentek, derék és előkelő nemesekkel, akik mosolyognak, hogy Franciaországban vannak, és egyúttal sírnak is elragadtatásukban, hogy viszontlátják hazájukat, kétségbeesésükben, hogy nem találják már az ő monarchiájukat; a keresztes háborúk nemessége leköpi a Császárság nemességét, vagyis a kard nemességét; a történelmi osztályok elvesztették érzéküket a történelem iránt; Nagy Károly harcosainak utódai lenézik Napóleon harcosait. A kardok, mint már említettük, becsmérelték egymást; Fontenoy kardja nevetség tárgya volt, és csupán rozsdás ócskavas; Marengo kardja gyűlöletes volt, és csupán tagló. A Régmúlt megtagadta a Tegnapot. Már nem volt érzékük az iránt, mi a nagy, sem az iránt, mi a nevetséges. Akadt olyan, aki Bonapartét Scapinnek[707] nevezte. Ez a világ eltűnt. Ismételjük: ma már írmagja sincs. Ha találomra kipécézünk belőle egy-egy alakot, és megpróbáljuk gondolatban életre kelteni, akkor különösnek tűnik fel, mint valami vízözön előtti világ. Csakugyan őt magát is vízözön nyelte el. Két forradalom mosta el a nyomait. Micsoda hullámzása az eszméknek! Mily gyorsan födik el mindazt, aminek az elpusztítása és eltemetése a küldetésük, és mily hamar vágnak feneketlen mélységeket!

Ilyenek voltak e távoli és fehér idők szalonjai, amelyekben Martainville[708] úr szellemesebbnek számított Voltaire-nél.

Ezeknek a szalonoknak megvolt a maguk külön irodalma és politikája. Fiévée-re[709] esküdöztek. Agier[710] úr szabta a törvényüket. Colnet úrnak, a Malaquais-part utcai könyvárusának cikkein rágódtak. Napóleon szerintük egyszerűen a Korzikai Emberevő. Később bizonyos engedményeket tettek a kor szellemének, mikor belekerült a történelembe Buonaparte márki úr, a királyi hadsereg altábornagya.

Ezek a szalonok nem maradtak sokáig érintetlenül. 1818-tól kezdve bizonyos doktrinerek[711] kezdtek feltünedezni bennük, ami nyugtalanító jelenség volt. Ezeknek az volt a módszerük, hogy royalisták voltak, és mentegetőztek miatta. Ott, ahol az ultrák túlságosan elbizakodottak voltak, a doktrinerek kissé szégyenkeztek. Volt bennük szellem; tudtak hallgatni; politikai dogmájukat kellő nagyképűséggel tették súlyosabbá; sikert kellett aratniuk. Tüntetően, egyébként eredményesen viselték a fehér nyakkendőt és a végiggombolt kabátot. A doktriner pártnak hibája vagy szerencsétlensége az volt, hogy koravén ifjúságot alakított ki. Bölcsek pózában tetszelegnek maguknak. Olyasmiről álmodoztak, ahogy az abszolút és korlátlan uralkodói elvbe beleoltják a mérsékelt hatalom elvét. Néha ritka intelligenciával szegezték szembe a romboló liberalizmussal a konzervatív liberalizmust. Így beszéltek: "Kegyelmet a királyságnak! Nem egy jó szolgálatot tett. Visszahozta a hagyományt, a kultuszt, a vallást, a tekintélyt. Hűséges, derék, lovagias, jóságos, önfeláldozó. Bár sajnálkozva, de mégis összeolvasztotta a nemzet új dicsőségét a monarchia százados dicsőségével. Hibája, hogy nem érti meg a forradalmat, a Császárságot, a gloire-t, a szabadságot, az új eszméket, az új nemzedéket, a századot. De vajon ezt a hibát, amelyet ellenünk elkövet, nem követjük-e el néhanapján mi is ellene? A forradalomnak, amelynek mi vagyunk az örökösei, mindent meg kell értenie. A királyságot támadni: ez fejtetőre állítása a liberalizmusnak. Micsoda baklövés! És micsoda vakság! A forradalmi Franciaország nem tiszteli a történelmi Franciaországot, vagyis anyját, vagyis önmagát. Szeptember 5-e[712] után úgy bánnak a monarchia nemességével, mint ahogy július 8-a után bántak a Császárság nemességével. Ők igazságtalanok voltak a sassal szemben, mi igazságtalanok vagyunk a liliommal szemben. Nyilván azt akarják, hogy mindig legyen valami, amit üldöznek! Hát csakugyan hasznos dolog, hogy leverjük az aranyat XIV. Lajos koronájáról, hogy lekaparjuk IV. Henrik címerét? Gúnyolódunk Vaublanc úron, aki lekaparta az N betűket a Jéna-hídon! Mit is tett? Azt, amit mi teszünk. Bouvines éppúgy a mienk, mint Marengo. A liliom éppúgy a mienk, mint az N betű. Ez mind a mi örökségünk. Minek csorbítani? A hazát éppúgy nem szabad megtagadni a múltban, mint a jelenben. Miért nem akarjuk egész történelmünket? Miért nem szeretjük az egész Franciaországot?"

Így bírálták és pártfogolták a doktrinerek a királyságot, amely duzzogott a bírálat miatt, és dühöngött a pártfogásért.

Az ultrák jelzik a királypártiság első korszakát; a kongregáció[713] jellemzi a másodikat. A toporzékolás helyébe az ügyeskedés lép. Érjük be itt ezzel a vázlattal.

E könyv szerzőjének elbeszélése folyamán útjába akadt az egykorú történelemnek ez a különös szakasza; köteles volt futtában egy pillantást vetni rá, és ecsetelni ennek a ma már ismeretlen társadalomnak néhány sajátságos vonását. Azonban csak röptében tette ezt, és minden keserű vagy gúnyolódó mellékgondolat nélkül. Gyengéd és tiszteletteljes, mert anyjához fűződő emlékei tapadnak ehhez a múlthoz.[714] Egyébként valljuk be, még ebben a kis világban is volt nagyság. Mosolyogni lehet rajta, de sem megvetni, sem gyűlölni nem lehet. Ez volt az akkori Franciaország.

Marius Pontmercy, mint minden fiú, végzett bizonyos tanulmányokat. Mikor Gillenormand nagynéni kezéből kikerült, nagyapja egy derék tanárra bízta, akiben a legtisztább klasszikus ártatlanság lakozott. Ez a nyiladozó fiatal lélek egy szemérmeteskedőnek a kezéből egy szőrszálhasogatónak a kezébe került. Marius kollégiumi éveinek elmúltával beiratkozott a jogi karra. Royalista volt, fanatikus és rideg. Nem nagyon szerette nagyapját, akinek a vidámsága és cinizmusa bántotta; apja irányában komor gyanakvás töltötte el.

Különben tüzes és fagyos, nemes, nagylelkű, büszke, vallásos, rajongó fiú volt, olyan becsületes, hogy szinte rideg, olyan tiszta, hogy szinte vad.



IV
A zsivány halála

Az az idő, amelyben Marius befejezte középiskolai tanulmányait, éppen egybeesik Gillenormand úrnak a társaságtól való visszavonulásával. Az aggastyán búcsút mondott a Saint-Germain városrész és T. bárónő szalonjának, és berendezkedett a Marais-ban,[715] a Filles-du-Calvaire utcai házában. A kapuson kívül két cselédje volt: az a bizonyos Nicolette nevű szobalány, aki Magnon helyébe lépett, és a nehézkes és göthös Basque, akiről fentebb beszéltünk.

Marius 1827-ben betöltötte tizenhetedik évét. Mikor egy este hazatért, látta, hogy nagyapja levelet tart a kezében.

- Marius - szólt Gillenormand úr -, holnap elutazol Vernonba.

- Minek? - kérdezte Marius.

- Meglátogatod az apádat.

Marius végigremegett. Mindenre gondolt, csak erre nem: hátha egyszer majd úgy fordul, hogy meg kell látogatnia apját. Váratlanabb, meglepőbb és mondjuk meg, kellemetlenebb valami nem érhette volna. Elidegenedett tőle, s most közeledésre kényszerítik. Nem bánat volt ez, nem, teher volt.

Marius a politikai ellenérzés motívumain kívül meg volt győződve arról, hogy apja, a taglós - ahogy Gillenormand úr jó hangulatában nevezgetni szokta -, nem szereti; ez nyilvánvaló volt, mivelhogy elhagyta, és odaadta másoknak. Mivel nem érzett szeretetet, ő sem szeretett. Ez csak természetes, gondolta magában.

Annyira meghökkent, hogy kérdést sem intézett Gillenormand úrhoz. A nagyapja magyarázkodott:

- Úgy látszik, beteg. Téged hívat.

És némi hallgatás után hozzátette:

- Menj holnap reggel. Azt hiszem, hogy a Fontaines térről hat órakor indul egy gyorskocsi, amely este érkezik meg. Utazzál ezzel. Azt írja, hogy sürgős.

Aztán összegyűrte a levelet, és zsebre vágta. Marius elindulhatott volna még aznap este, és másnap reggel ott lehetett volna apjánál. Ebben az időben éjjel indult a Bouloz utcából Rouenba gyorskocsi, amely áthaladt Vernonon. Sem Gillenormand úr, sem Marius nem is gondolt arra, hogy tájékozódjék.

Másnap este Marius megérkezett Vernonba. Imitt-amott már gyertyát gyújtottak. Megkérdezte a legelső járókelőtől, hogy merre lakik Pontmercy úr. Mert a lelke mélyén egyetértett a Restaurációval, és ő sem ismerte el apját sem bárónak, sem ezredesnek.

Megmutatták neki a házat. Becsengetett. Egy nő nyitott ajtót, kis lámpa volt a kezében.

- Pontmercy úr? - szólalt meg Marius.

A nő meg sem mozdult.

- Itt lakik? - kérdezősködött Marius.

A nő igent bólintott a fejével.

- Beszélhetnék vele?

A nő tagadóan csóválta a fejét.

- De én a fia vagyok - erősködött Marius. - Vár.

- Nem várja - szólalt meg a nő.

Most vette észre, hogy az asszony sír.

Odamutatott az ujjával az alacsony szoba ajtajára. A fiú belépett.

Ebben a szobában, amelyet a kandallón álló faggyúgyertya világított meg, három ember tartózkodott: az egyik állt, a másik térdelt, a harmadik pedig egész hosszában ott feküdt, egy szál ingben, a padló kőkockáin. Ez, aki a földön feküdt, az ezredes volt.

A másik volt az orvos, a harmadik a pap, aki imádkozott.

Az ezredest három nappal ezelőtt agyvelőgyulladás támadta meg. Mivel mindjárt betegsége elején rossz sejtelmei voltak, írt Gillenormand úrnak, hogy szeretné látni a fiát. A betegség rosszabbra fordult. Azon az estén, amelyen Marius Vernonba érkezett, az ezredes lázrohamot kapott, cselédje hiába tartotta vissza, fölkelt az ágyából, és ezt kiabálta:

- Nem jön a fiam! Elébe megyek! - Aztán kiment a szobából, és összeesett az előszoba kövezetén. Meghalt.

Elhívták az orvost és a papot. Az orvos későn jött, a pap későn jött. A fiú is későn jött.

A gyertya halvány világosságában a földön fekvő ezredes sápadt arcán kövér könnycsepp csillant meg, amely a halott szeméből buggyant. A szeme kihunyt, de a könnye nem száradt föl. Ezt a könnycseppet fiának késése facsarta belőle.

Marius csak nézte ezt az embert, akit most látott első és utolsó ízben, ezt a tiszteletre méltó és férfias arcot, ezeket a nyitott szemeket, amelyek nem látták, az ősz hajat, az izmos tagokat, amelyeken itt is, ott is kardvágta vonalak barnállottak, és csillagok vöröslöttek; a golyók nyomai. Elnézte azt az óriási forradást, amely hősiessé avatta ezt az arcot, holott Isten a jóság bélyegét ütötte rá. Elgondolta, hogy ez a férfi az apja volt, és hogy ez a férfi meghalt; és ő érzéketlen maradt.

Csupán annyi szomorúságot érzett, amennyit minden más holtan elnyúlt ember láttára érzett volna.

Ebben a szobában gyász, szívet facsaró gyász komorlott. A cseléd az egyik sarokban jajgatott, a plébános imádkozott, és hallatszott, hogy zokog, az orvos szemét törölgette; maga a holttest is sírt.

Ez az orvos, ez a pap és ez a nő a maguk gyászán át hangtalanul nézegették Mariust; itt ő volt az idegen. Marius nemigen érzett meghatottságot; szégyellte magát viselkedéséért, és zavarban volt; kalapját a kezében tartotta, most egyszerre leejtette a földre, hadd higgyék, hogy a fájdalom ernyesztette el a kezét.

Egyúttal valami lelkiismeret-furdalást érzett, és megvetette magát, hogy így cselekedett. De hát az ő hibája volt ez? Nem szerette az apját, nohát!

Az ezredes után nem maradt semmi. A bútorok árából alig futotta a temetésre. A cseléd egy papírdarabkát talált, és odaadta Mariusnak.

Az ezredes keze írásával ez volt rajta:

Fiamnak. - A császár engem a waterlooi csatatéren, báróvá nevezett ki. Mivel a Restauráció kétségbe vonja ezt a címemet, amelyért véremmel fizettem, a fiam vegye fel és viselje. Bizonyos, hogy méltó lesz rá.

A másik oldalon ezt írta az ezredes:

Ugyancsak a waterlooi csatában egy őrmester megmentette az életemet. Ennek az embernek Thénardier a neve. Az utóbbi időben, azt hiszem, kis fogadója volt valamelyik Párizs környéki faluban, Chelles-ben vagy Montfermeilben. Ha fiam találkozik vele, tegyen meg Thénardier-ért minden tőle telhetőt.

Marius fogta a papirost, és eltette, nem atyja iránti kegyeletből, hanem a halál iránti megnevezhetetlen tiszteletből, amely mindig hatalmasan megragadja az ember szívét.

Az ezredes után semmi sem maradt. Gillenormand úr eladta a zsibárusnak a kardját és az egyenruháját. A szomszédok feldúlták a kertet, és elhurcolták a ritka virágokat. A többi növény elvadult, és elgazosodott vagy kipusztult.

Marius csupán negyvennyolc óráig tartózkodott Vernonban. A temetés után visszament Párizsba, és megint hozzálátott a joghoz, és többet egyáltalán nem gondolt az apjára, mintha csak sohasem élt volna. Az ezredest két nap alatt eltemették, harmadnapra elfeledték.

Marius gyászszalagot viselt a kalapján. Ez volt, az egész.



V
Jó misére járni, hogy forradalmárrá legyen az ember

Marius megtartotta gyermekkori vallásos szokásait. Egy vasárnap, amikor elment misét hallgatni a Saint-Sulpice-be, ugyanabba a Mária-kápolnába, ahová kiskorában nagynénje szokta vinni, mivel ezen a napon szórakozottabb volt és jobban elrévedezett, mint máskor, az oszlop mögött szórakozottságból letérdelt egy utrechti bársonnyal bevont imazsámolyra, amelynek támláján ez a név ékeskedett: Mabeuf úr, egyháztanácsos. Alig kezdődött meg a mise, amikor megjelent egy öregúr, és odaszólt Mariusnak:

- Uram, ez az én helyem.

Marius nagy hirtelen felkelt, és az öreg elfoglalta a zsámolyát.

A mise végeztével Marius egy darabig még révedezve ott álldogált. Az öreg most megint odalépett hozzá, és megszólította:

- Bocsánatot kérek, uram, hogy az imént zavartam és megint zavarom: ön bizonyára gorombának tartott, tehát ki kell magyarázkodnom.

- Fölösleges, uram - felelte Marius.

- Nem fölösleges! - makacskodott az öreg. - Nem akarom, hogy rossz véleménye legyen felőlem. Nézze, én ragaszkodom ehhez a helyhez. Úgy érzem, itt jobban esik a misehallgatás. Miért? Elmondom önnek. Évekig erről a helyről láttam, rendszeresen minden két-három hónapban egy szerencsétlen, derék apát, akinek nem volt más alkalma és módja arra, hogy lássa gyermekét, mivel valami családi megegyezés miatt nem engedték meg neki. Abban az órában jött ide, amelyben tudomása szerint misére vitték a fiát. A kicsinek sejtelme sem volt róla, hogy itt az apja. Talán még azt sem tudta, hogy van apja, szegény. Az apa itt bújt meg az oszlop mögött, hogy ne láthassák. Csak nézte a gyermekét, és sírt. Imádta ezt a kisfiút szegény ember! Én ezt végignéztem. Ez a hely itt szentté lett szememben, és szokásommá vált, hogy innen hallgassam a misét. Jobban szeretem ezt, mint a hivatalos székemet, ahol mint az egyháztanács tagjának jogom volna ülni. Valamelyest ismertem is ezt a szerencsétlen urat. Volt apósa, aztán gazdag nagynénje, nem tudom már, miféle rokonai, akik azzal fenyegetőztek, hogy kitagadják a gyermeket, ha ő, az apa meglátogatja. Feláldozta magát azért, hogy a fia egyszer majd gazdag és boldog legyen. Politikai nézeteltérés miatt szakították el tőle. Hát én tisztelem a politikai véleményeket, de vannak emberek, akik nem ismernek határt. Istenem! Azért, mert egy férfi harcolt Waterloonál, még nem szörnyeteg; azért még nem szabad elszakítani egy apától a gyermekét. Bonaparte ezredese volt. Azt hiszem, már meghalt. Vernonban lakott, ahol a bátyám plébános; és Pontmarie vagy Montpercy volt a neve... Szavamra, hatalmas kardvágás volt az arcán.

- Pontmercy? - szólalt meg Marius, és elsápadt.

- Ez az. Pontmercy. Ismerte?

- Uram - felelte Marius -, az apám volt.

Az öreg egyháztanácsos összecsapta a kezét, és felkiáltott:

- Ó, ön az a kisfiú! Igen, igen, hisz most már valóságos férfiúnak kell lennie. Nohát! Szegény fiú, ön elmondhatja, hogy olyan apja volt, aki nagyon szerette!

Marius karon fogta az öreget, és hazakísérte. Másnap így szólt Gillenormand úrhoz:

- Vadászkirándulást rendezünk a barátaimmal. Megengedi, hogy három napra elmaradjak?

- Négyre! - felelte a nagyapa. - Menj, mulass.

Kacsintott egyet, és odasúgta a lányának:

- Valami kis szerelem!



VI
Mi a következménye annak, ha az ember egyháztanácsossal találkozik

Később majd megtudjuk, hol járt Marius.

Marius három napig oda volt, aztán visszatért Párizsba, egyenesen a jogi kar könyvtárába ment, és a Moniteur évfolyamait kérte.

Végigolvasta a Moniteur-t, végigolvasta a Köztársaság és a Császárság történetének valamennyi feldolgozását, a Szent Ilona-i emlékirat-ot, minden emlékiratot, újságot, jelentést, kiáltványt; csak úgy nyelte. Mikor első ízben felbukkant apja neve a Nagy Hadsereg hadijelentéseiben, egy álló hétig lázban volt. Meglátogatta azokat a tábornokokat, akik alatt Georges Pontmercy szolgált, a többi közt H. grófot is. Mabeuf egyháztanácsos, akit ismételten meglátogatott, mesélt neki a vernoni életről, az ezredes visszavonultságáról, virágairól, magányosságáról. Marius végre minden ízében megismerte ezt a ritka, fenséges és szelíd férfiút, ezt az oroszlánba oltott bárányt, aki az apja volt.

Közben, míg ezzel a tanulmánnyal foglalkozott, amely minden pillanatát és minden gondolatát lefoglalta, Gillenormand-ékat szinte alig látta. Az étkezéséknél megjelent, aztán ha keresték, már nem volt otthon. A nagynéni zsörtölődött. Gillenormand nagyapa mosolygott.

- Ugyan, ugyan! Most édesedik rá a kislányokra! - Néhanapján az öreg hozzátette: - Kutya teremtette! Azt hittem, csak kaland, de úgy látszik, szenvedély.

Csakugyan szenvedély volt. Marius imádni kezdte az apját.

Ugyanekkor rendkívüli változás ment végbe gondolkodásában. Ennek a változásnak számos egymás után következő fokozata volt. Mivel korunkban sok elme átesik ezen a változáson, azt hisszük, hasznos lesz lépésről lépésre nyomon követni ezeket a fokozatokat, és megjelölnünk valamennyit.

Az a történet, amelybe belepillantott, megdöbbentette.

Az első hatás az volt, hogy elkáprázott.

A Köztársaság, a Császárság mindeddig csak szörnyű szavak voltak számára. A Köztársaság: guillotine a szürkületben; a Császárság: pallos az éjszakában. Csak nézte, nézte, és ott, ahol nem várt egyebet káosznál és sötétségnél, ott valami félelemmel és örömmel párosult hallatlan meglepetéssel látta, amint a csillagok szikráztak fel. Mirabeau, Vergniaud,[716] Saint-Just, Robespierre, Camille Desmoulins, Danton, és amint fölível a Nap: Napóleon. Nem tudta, hányadán van. Vakította a fényesség, megtántorodott. Megdöbbenése múltán lassan-lassan hozzászokott ezekhez a sugárzásokhoz, szédülés nélkül szemlélte az eseményeket, rettegés nélkül vizsgálta a szereplő személyeket; a forradalom és a császárság tündöklő távlatban tárult fel révült szeme előtt. Látta, amint az eseményeknek és embereknek ez a két csoportja két roppant tényben csúcsosodik ki; a Köztársaság a tömegeknek megadott polgárjog fejedelmi fenségében, a Császárság az Európára rákényszerített francia gondolat fejedelmi fenségében; látta, hogy a forradalomból felbukkan a nép hatalmas alakja. Lélekben bevallotta, hogy mindez helyes volt.

Nem hisszük, hogy szükséges itt utalnunk arra, mit hanyagolt el káprázata ebben az első, nagyon is szintetikus értékelésben. Mi csupán a bontakozó szellem állapotát rajzoljuk itt. A fejlődés sohasem megy végbe egy szakaszban. Miután ezt egyszer s mindenkorra, az előzményekre éppúgy, mint a következendőkre vonatkozóan megállapítottuk, folytatjuk.

Ekkor észrevette, hogy egészen mostanig éppúgy nem értette hazáját, mint ahogy nem értette apját. Nem ismerte sem egyiket, sem másikat, és valahogy szántszándékkal fátyolt vont a szeme elé. Most látott; és az egyiket csodálta, a másikat imádta.

Teli volt sajnálkozással és lelkiismeret-furdalással, és kétségbeesetten gondolt arra, hogy mindazt, ami felgyülemlett a lelkében, most már csupán egy sírhalomnak mondhatja el. Ó, ha az apja élne, ha itt volna mellette, ha Isten szánalmában és jóságában megengedné, hogy ez az apa még éljen, hogyan futna, hogyan rohanna, hogyan kiáltaná oda apjának: "Apám! Itt vagyok! Én vagyok! Szívem együtt ver a tieddel! A fiad vagyok!" Hogyan ölelné hófehér fejét, hogyan áztatná könnyeivel haját, elnézné a forradását, megszorítaná a kezét, imádná ruháit, csókolná lábait! Ó, miért halt meg ez az apa oly korán, időnek előtte, mielőtt még megérhette volna az elégtételt, fiának szeretetét! Mariusnak a szíve szüntelenül zokogott, és minden pillanatban így sóhajtott: ó, jaj! Egyidejűleg sokkal őszintébben komoly, őszintébben meggondolt lett, biztosabb hitében és gondolkodásában. Az igazság felvillanásai szakadatlanul kiteljesítették értelmét. Valami belső gyarapodás ment végbe benne. Valami természetes gazdagodást teremtett benne ez a két, számára új dolog: apja és hazája.

Minden megnyílt előtte, mint mikor az embernek kulcsa van; megmagyarázta magának azt, amit gyűlölt, átértette azt, amitől irtózott; most világosan látta gondviselésszerű isteni és emberi jelentőségét a nagy dolgoknak, amelyeknek megvetésére tanították, és a nagy embereknek, akiknek a gyalázására oktatták. Ha előbbi véleményeire gondolt, amelyek még csak tegnapiak voltak, és mégis oly régieknek tűntek föl szemében, felháborodott és mosolygott.

Miután apja emlékét tisztázta, természetszerűen áttért Napóleon becsületének tisztázására.

Azonban ez az utóbbi, valljuk meg, csak bizonyos nehézségek árán sikerült neki.

Gyermekkora óta az 1814-es párt véleményét csepegtették bele Bonapartét illetőleg. Márpedig a Restauráció minden elfogultsága, minden érdeke, minden ösztöne arra irányult, hogy eltorzítsa Napóleont. Még jobban átkozta, mint Robespierre-t. Ügyesen kiaknázta a nemzet ernyedtségét és az anyák gyűlöletét. Bonaparte szinte valami mesebeli szörnyeteggé vált, és hogy a nép képzeletében illőn fessék le - amely, mint épp az imént jeleztük, hasonlít a gyermek képzeletéhez -, az 1814-es párt sorra bemutatta minden rémítő maskarájában, a rettenetesen nagyszerűtől a rettenetesen nevetségesig. Tiberiustól egészen a krampuszig. Ekként, ha Bonapartéról beszélt valaki, szabad volt zokognia vagy pukkadoznia nevettében, feltéve, hogy a gyűlölet volt az alaphang. Mariusnak erről az egyénről - mert csak így nevezgették - másféle gondolatok meg sem fordultak a fejében. Gyökeret vertek jellemének makacsságában. Volt benne valami nyakas kis emberke, aki gyűlölte Napóleont.

Miközben a történelmet olvasta, és főképpen az okmányokat és anyaggyűjteményeket tanulmányozta, lassan-lassan szétszakadozott az a fátyol, amely Napóleont eltakarta Marius szemei elől. Valami roppant dolog sejlett fel előtte, és úgy rémlett neki, hogy Bonaparte felől, valamint minden egyéb felől, mindeddig tévedésben volt; napról napra tisztábban látott; és lassacskán, lépésről lépésre, eleinte úgyszólván sajnálattal, később mámorosan és valami ellenállhatatlan varázstól nyűgözötten, kezdte megmászni a lelkesedésének előbb sötét fokait, végül pedig ragyogó és tündöklő csúcsait.

Egy éjjel egyedül volt kis padlásszobájában. Gyertyája égett; a nyitott ablak mellett álló asztalon könyökölt és olvasott. A végtelenségből mindenféle álomkép rajzotta körül, és vegyült el gondolataiba. Csodálatos látvány az éjszaka! Tompa dobbanásokat hallunk, s nem tudjuk, honnan jönnek, látjuk a Jupitert szikrázni, mint a parazsat, pedig ezerkétszázszor nagyobb, mint a föld; az ég azúrja fekete, a csillagok tündöklenek, félelmetes.

Olvasta a Nagy Hadsereg hadijelentéseit, ezeket a csatamezőn írt homerosi strófákat; időnként felbukkant előtte apja neve, minden lépten-nyomon a császáré; feltárult előtte az egész nagyszerű Császárság, úgy érezte, hogy valami árapály duzzad és dagadoz benne; egy-egy pillanatra úgy érezte, hogy apja ott van mellette, mint valami lehelet, és a fülébe suttog; lassan-lassan révület szállta meg; úgy rémlett neki, hogy hallja a dobpergést, az ágyúdörgést, a trombitaharsogást, zászlóaljak ütemes dobogását, lovascsapatok tompa és távoli dübörgését; időnként az ég felé emelte szemét, és nézte, hogyan tündöklenek a határtalan magasságokban az óriási csillagképek, aztán szeme visszaröppent könyvére, és abban más, óriási dolgok zűrzavaros kavargását látta. Szíve elszorult. Átszellemült, reszketett, lihegett; egyszerre csak, maga sem tudta, mi történik benne, és minek engedelmeskedik, fölegyenesedett, az ablak felé tárta karjait, mereven belenézett a homályba, a némaságba, a határtalan sötétségbe, az örök végtelenségbe, és felkiáltott: "Éljen a császár!"

Ettől a pillanattól fogva minden új kerékvágásba zökkent. A korzikai emberevő - a bitorló, a zsarnok, a szörnyeteg, aki szeretője volt a saját nővéreinek - a ripacs, aki leckét vett Talmától - a jaffai méregkeverő[717] - a tigris - a Buonaparte -, mindez szétfoszlott, és helyet adott lelkében valami bizonytalan és felcsapó sugárzásnak, amelyben elérhetetlen magasságban tündöklött fel a császár márványosan sápadt kísértete. Apjának a császár csupán szeretett hadvezér volt, akit csodált, és akiért feláldozta magát; Marius számára több volt. Sorstól rendelt összekovácsolója volt a francia egységnek, amely a római egység helyébe lépett a világuralomban. Tüneményes építőművésze volt egy összeomlásnak, Nagy Károly, XI. Lajos,[718] IV. Henrik,[719] Richelieu,[720] XIV. Lajos és a közjóléti bizottság folytatója, akinek kétségtelenül megvannak a foltjai, a hibái, sőt megvan a bűne is, vagyis ember; azonban fenséges a hibáiban, ragyogó a foltjaiban, hatalmas a bűnében. Ő volt az a sorstól rendelt férfiú, aki minden nemzetet arra kényszerített, hogy így emlegessen bennünket: a nagy nemzet. Még több volt; maga volt Franciaország megtestesülése, amikor meghódította Európát a karddal, amelyet erősen fogott, és meghódította a világot a világossággal, amelyet szertehintett. Marius ezt a kápráztató kísértetet látta Bonapartéban, amely mindig ott fog felmeredni határainkon, és őrködni fog a jövendőnk felett. Zsarnok, de diktátor; olyan zsarnok, aki a Köztársaságból sarjadzott, és összefoglal egy forradalmat. Napóleon az ő szemében az emberben megtestesült nép volt, mint Jézus az emberré vált Isten.

Amint látjuk, megtérése megrészegítette, mint minden vallásnak az új hívőit, belevetette magát a rajongásba, és túlzásba tévedt. Ilyen volt a természete; ha egyszer nekiiramodott, szinte képtelen volt megfékezni magát. Elkapta a kard fanatizmusa, és összefonódott lelkében az eszmény iránti lelkesedéssel. Észre sem vette, hogy a lángelmével együtt bámulja az erőszakot, vagyis bálványimádásának egyik szentélyében felállította azt, ami isteni, a másikban azt, ami állati. Több szempontból, más tekintetben is tévedett. Mindent elfogadott. Megtörténik, hogy az ember az igazság felé vezető útjában téved. Valami fékezhetetlen jóhiszeműség volt benne, amely mindent szőröstül-bőröstül elfogadott. Az új úton, amelyre rátért, mikor megítélte a régi királyság hibáit, és mérlegelte Napóleon dicsőségét, nem vette figyelembe az enyhítő körülményeket.

Bármiképpen volt is a dolog, csodálatos lépést tett meg. Ott, ahol azelőtt a monarchia bukását látta, most megpillantotta Franciaország hatalomra jutását. Tájékozódása megváltozott. Ami eddig Nyugat volt, az most Keletté lett. Megfordult.

Mindezek a forradalmak úgy viharzottak le benne, hogy családja nem is sejtett róluk semmit.

Mikor ebben a titokzatos munkájában egészen levedlette régi Bourbon-párti és ultra bőrét, mikor levetkezte az arisztokratát, a jakobitát[721] és royalistát, mikor minden ízében forradalmárrá, meggyőződéses demokratává és úgyszólván köztársaságivá lett, elment az Orfèvres rakpart egyik vésnökéhez, és száz névjegyet rendelt ezzel a névvel: Marius Pontmercy báró.

Ez csupán nagyon logikus következménye volt a benne végbement változásnak, amelyben minden az apja körül forgott. Csakhogy, nem ismert senkit sem, és mivel nem adogathatta le névjegyeit senkinek a kapusánál, zsebre tette.

Egy másik természetes következmény az volt, hogy minél jobban közeledett apjához, emlékéhez, azokhoz a dolgokhoz, amikért az ezredes huszonöt éven át küzdött, annál jobban eltávolodott nagyapjától. Említettük, hogy Gillenormand úr szeszélyessége már rég nem volt ínyére. Már megvolt közöttük a komoly fiatalember és a felületes aggastyán éles ellentétessége. Géronte[722] vidámsága sérti és felháborítja Werther[723] melankóliáját. Addig, amíg politikai nézeteik és eszméik megegyeztek, Marius ezekben úgy találkozott Gillenormand úrral, mint valami hídon. Mikor ez a híd beomlott, szakadék támadt közöttük. És azután Marius mindenekfelett kimondhatatlan lázongó indulatot érzett; ha arra gondolt, hogy Gillenormand úr volt az, aki ostoba szempontból könyörtelenül elszakította őt az ezredestől, és ekként megfosztotta az apát a gyermekétől és a gyermeket apjától.

Mariust apja iránti kegyelete majdnem annyira juttatta, hogy meggyűlölte nagyapját.

Említettük, hogy mindebből kifelé semmit sem árult el. Csupán egyre hidegebb és hidegebb lett; szűkszavú volt az étkezéseknél, és ritkán tartózkodott otthon. Ha nagynénje zsörtölődött, ő nagyon szelíd maradt, és tanulmányait, az előadásokat, a vizsgákat, a gyakorlatokat stb. vetette ürügyül. A nagyapa nem tágított csalhatatlan megállapításától:

- Szerelmes! Én aztán értek hozzá.

Marius időnként elmaradozott hazulról.

- Ugyan hol mászkálhat? - kíváncsiskodott a néni. Egyik ilyen útján - ezek az utak mindig nagyon rövidek voltak - elment Montfermeilbe, hogy eleget tegyen apja meghagyásának, és kereste az egykori waterlooi őrmestert, Thénardier fogadóst. Thénardier megbukott, a fogadó zárva volt, és nem tudták, mi lett belőle. Marius e nyomozás miatt négy napig volt távol hazulról.

- Határozottan rossz útra jutott - állapította meg a nagyapa.

Úgy rémlett nekik, hogy olyasmit vesznek észre, mintha inge alatt, a mellén valamit hordana, ami fekete szalagon csüngött a nyakában.



VII
Valami szoknya

Említést tettünk egy bizonyos lándzsástisztről.

Ez a lándzsás Gillenormand úr egyik apai másodunoka-öccsének a fia volt, aki családon kívül és távol minden házi tűzhelytől valamelyik helyőrségben élt. Théodule Gillenormand főhadnagy megfelelt minden követelménynek, ami ahhoz szükséges, hogy valakire azt mondják: csinos tiszt. "Kisasszonyos termete" volt, diadalmasan tudta csörtetni a kardját, a bajusza hegyesen felfelé volt pödörve. Nagyon ritkán jött Párizsba, oly ritkán, hogy Mariust sohasem látta. Ez a két unokatestvér csak névről ismerte egymást. Azt hisszük, említettük már, hogy Théodule volt a kedvence Gillenormand néninek, aki nagyon szerette őt, mert sohasem látta. Ha nem látjuk az embereket, módunkban van mindenféle tökéletességet feltételezni róluk.

Egy reggel az idősebb Gillenormand kisasszony olyan izgatottan tért a szobájába, amennyire csak nyugodt természete fel tudott izgulni. Marius már megint engedélyt kért a nagyapjától, hogy rövid időre elutazhassák, és hozzátette, hogy még az este szeretne elindulni.

- Menj! - felelte a nagyapa, és Gillenormand úr magában hozzátette, miközben szemöldökét magasra felrántotta: "Már megint nem alszik itthon."

Gillenormand kisasszony nagyon felzaklatva ment a szobájába, és már a lépcsőn kitört belőle a kiáltás:

- Ez sok! - és ez a kérdés: - De ugyan hova is mászkálhat? - Valami szerelmi vagy legalábbis tilos kalandot, valami nőt sejtett a háttérben, valami találkát, valami titkot, és nagyon szerette volna kiszimatolni. Egy titoknak a megízlelése hasonlít egy botrány lefölözéséhez; ezt még a szent lelkek sem vetik meg. A vakbuzgóság titkos rekeszeiben van egy kis érdeklődés a botrány iránt.

Meghatározhatatlan kíváncsiság gyötörte, hogy megtudja az esetet.

Hogy elvonja a figyelmét erről a kíváncsiságról, amely a szokottnál jobban hányta-vetette, kézimunkázni kezdett, és keresztül-kasul cikázott pamutfonalával valami császárkori és Restauráció korabeli ízlésű hímzésen, amely csupa kocsikerék-minta volt. A munka unalmas volt, kelletlenül dolgozott. Már órák óta ott ült a székén, mikor az ajtó nyílt. Gillenormand kisasszony felpillantott; Théodule főhadnagy állt előtte, és katonásan tisztelgett. A vénlány boldogan sikoltott fel. Az ember megvénül, szemérmes, ájtatos nagynénivé lesz, de mindig jólesik, ha egy lándzsástisztet lát belépni a szobájába.

- Hát te hogy kerülsz ide, Théodule?! - kiáltott fel.

- Átutazóban, nénikém.

- De ölelj meg hát.

- Hogyne - mondta rá Théodule.

És megölelte. Gillenormand néni odament a szekrényhez, és kinyitotta.

- Legalább ezen a héten itt maradsz nálunk?

- Nénikém, ma este továbbmegyek.

- Lehetetlen.

- De egészen bizonyosan.

- Maradj, kicsi Théodule-öm, kérlek.

- A szívem azt mondja: igen, de a parancs azt mondja: nem. A dolog egyszerű. Helyőrséget változtatunk; Melun-ben voltunk, áthelyeztek Gaillonba. A régi helyőrségből az új helyőrségbe menet át kell utazni Párizson. Gondoltam magamban: meglátogatom a nénikémet.

- Nesze a fáradságodért.

És tíz Lajos-aranyat nyomott a markába.

- Drága nénikém, talán úgy akarta mondani, hogy a gyönyörűségemért?

Théodule még egyszer megölelte, és a vénlánynak megvolt az az öröme, hogy nyakát kissé felhorzsolták az egyenruha sujtásai.

- Lóháton mégy az ezrededdel? - kérdezte a főhadnagytól.

- Nem, nénikém. Mindenáron meg akartam magát látogatni. Külön engedélyt kaptam. A legényem vezeti a lovamat; én gyorskocsin megyek. És evvel kapcsolatban kérdezni akarok valamit.

- Mit?

- Unokaöcsém, Marius Pontmercy ugyancsak utazik, ugye?

- Honnan tudod? - hökkent meg a néniké, akit hirtelen élénken megcsiklandozott a kíváncsiság.

- Mikor megérkeztem, elmentem a postahivatalba, hogy helyet foglaljak le a kocsiban.

- Aztán?

- Egy utas már járt ott, és lefoglalt egy helyet a tetőn. Láttam a jegyzékben a nevét.

- Mi a neve?

- Marius Pontmercy.

- Ó, a gonosz csont! - kiáltott fel a néni. - Az unokaöcséd nem olyan rendes fiú, mint te vagy. Hát nem borzasztó, hogy gyorskocsin tölti az éjjelt?

- Mint jómagam.

- Csakhogy te kötelességből teszed; ő azonban erkölcstelenségből.

- Ejnye, a zsivány! - vágta rá Théodule.

Ekkor az idősebb Gillenormand kisasszonnyal valami esemény történt: ötlete támadt. Ha férfi lett volna, a homlokára csapott volna. Odaszólt Théodule-nek:

- Tudod te, hogy az unokaöcséd nem ismer téged?

- Nem tudom. Én láttam őt; ő azonban sohasem kegyeskedett észrevenni engem.

- Hát ti most együtt fogtok utazni?

- Ő a tetőn, én a kocsiban.

- Hová megy ez a gyorskocsi?

- Les Andelysbe.

- Hát Marius is odamegy?

- Ha ugyan le nem száll útközben, mint jómagam is. Én leszállók Vernonban, hogy átszálljak a gailloni kocsira. Marius útitervéről fogalmam sincs.

- Marius! Milyen csúnya név! Mi ütött hozzájuk, hogy Mariusnak keresztelték! Neked legalább Théodule a neved.

- Jobban szeretném, ha Alfrédnak hívnának - jegyezte meg a tiszt.

- Ide hallgass, Théodule.

- Hallgatom, nénikém.

- Figyelj.

- Figyelek.

- Csakugyan?

- Igen.

- Nos hát, Marius ki-kimaradoz.

- Ej, ej!

- Utazgat.

- Aj, aj!

- Nem alszik itthon.

- Oj, oj!

- Szeretnők tudni, mi van emögött.

Théodule az edzett ember nyugalmával felelt rá:

- Valami szoknya.

És olyan fojtott kacagással, amely elárulja a bizonyosságot, hozzátette:

- Valami kislány.

- Természetesen! - rikkantotta a nagynéni, aki mintha csak Gillenormand urat hallgatta volna, és érezte, hogy megerősödik a meggyőződése a kislány szóra, amelyet az unokaöcs majdnem éppen olyan hangsúllyal ejtett, mint a nagybátyja. Folytatta:

- Tégy meg kedvünkért valamit. Kövesd nyomon egy kissé Mariust. Nem ismer téged, nem lesz nehéz dolgod. Mivelhogy kislány van a dologban, igyekezzél meglátni a kislányt. Aztán írd meg az egész huncutságot. A nagyapa jól fog mulatni rajta.

Théodule-nek nem volt különösebben ínyére az effajta kémkedés, azonban a tíz arany mélységesen megindította, és abban reménykedett, hogy esetleg folytatása is következik. Elfogadta a megbízatást, és így szólt:

- Nagyon szívesen, nénikém. - És magában hozzátette: "No, hát erénycsősz lett belőlem."

Gillenormand kisasszony megölelte.

- Te azonban, Théodule, nem követsz el ilyen bolondságokat. Te nem szeged meg a fegyelmet, te rabszolgája vagy a parancsnak, te a megfontolás és a kötelesség embere vagy, és nem hagynád el családodat, hogy meglátogass valami nőszemélyt.

A lándzsástiszt elégedett fintort vágott, mint Cartouche, a rablóvezér, ha megdicsérik erényességéért.

Marius még e párbeszédre következő estén felszállott a gyorskocsira, és nem is sejtette, hogy valaki figyeli. A megfigyelőnek első dolga az volt, hogy elaludt. Álma mélységes volt és alapos. Árgus egész éjjel hortyogott.

Virradatkor a gyorskocsi kalauza elkiáltotta magát:

- Vernon! Vernoni átszálló, vernoni utasok! - És Théodule főhadnagy felébredt.

- Rendben van - dünnyögte még félig álmosan -, itt leszállok.

Aztán, hogy ébredezése közben az emlékezete lassanként tisztult, nagynénjére gondolt, a tíz aranyra, és arra az ígéretére, hogy beszámol Marius tetteiről és üzelmeiről. Ezen elnevette magát.

"Talán már nincs is a kocsin" - gondolta magában, miközben végiggombolta szolgálati egyenruhájának zubbonyát. Leszállhatott Poissyban; leszállhatott Trielben; ha nem szállt le Meulanban, még mindig leszállhatott Mantes-ban, ha ugyan nem szállt le Rolleboise-ban, vagy nem ment el egészen Pacyig, ahol aztán vagy balra fordulhatott Évreux felé, vagy jobbra Laroche-Guyon felé. "Ütheti bottal a nyomát, nénikém. Mi az ördögöt fogok írni a jó öreg néninek?"

Ebben a pillanatban fekete nadrág tűnt fel a kocsi ablakán, amely lefelé lépkedett a tetőről.

"Vajon Marius?" - kíváncsiskodott a főhadnagy.

Marius volt.

A kocsi mellett, a lovak és a kocsisok közt kis parasztlány ajánlgatta virágait az utasoknak.

- Vigyenek virágot a hölgyeiknek! - kiabálta. Marius odalépett hozzá, és megvette kosarából a legszebb virágokat.

"Ez már döfi - mondta magában Théodule, és kiugrott a kocsiból -, ez aztán fúrja az oldalamat. Ki a csudának viszi ezt a rengeteg virágot? Csodaszépnek kell lennie annak a nőnek, hogy ilyen szép csokrot kap. Látni akarom."

És most már nem megbízásból, hanem egyéni kíváncsiságból eredt utána Mariusnak, mint azok a kutyák, amelyek a maguk élvezetére vadásznak.

Marius rá se hederített Théodule-re. Elegáns hölgyek szálltak le a gyorskocsiról; rájuk sem nézett. Mintha semmit sem látott volna maga körül.

"Ez aztán szerelmes!" - gondolta magában Théodule.

Marius a templomnak vette útját.

"Pompás - gondolta Théodule. - A templom! Ez az. A misével fűszerezett találkák a legjobbak. Nincs finomabb valami, mint egy kis kacsingatás a Jóisten közvetítésével."

Marius, amikor a templomhoz ért, nem ment be, hanem a szentély háta mögé került. Eltűnt a szentély egyik gyámoszlopa mögött.

"A találka idekint van - állapította meg Théodule. - Lássuk a kislányt."

És lábujjhegyen közeledett a sarokhoz, ahol Marius befordult.

Mikor odaért, döbbenten hőkölt vissza.

Marius két kezébe temette arcát, s ott térdelt a fűben az egyik sírnál. A virágját széthintette rajta. A sír végében egy kis kipúposodáson, amely a fejet jelezte, fekete fakereszt volt, s fehér betűkkel rajta ez a név: PONTMERCY BÁRÓ, EZREDES. Hallotta, hogy Marius zokog.

A kislány egy sír volt.

VIII
A márvány és a gránit összecsap

Itt járt Marius akkor is, mikor először távozott Párizsból. Valahányszor Gillenormand úr azt mondta: "házon kívül alszik", mindannyiszor itt járt.

Théodule főhadnagy egészében megrökönyödött, hogy ilyen váratlanul egy sírhalom döbbent elébe; kellemetlen és furcsa érzés vett erőt rajta, amelyet nem tudott elemezni, és amely a sír iránt és egy ezredes iránt érzett tiszteletből jegecesedett ki. Visszavonult, Mariust magára hagyta a temetőben, és ebben a visszavonulásban volt valami katonás fegyelmezettség. A halál hatalmas vállrózsákkal tűnt elé, és majdnem katonásan tisztelgett előtte. Mivel nem tudta, mit írjon a néninek, azt a megoldást választotta, hogy semmit sem ír; és Théodule-nek Marius szerelmeit illető leleplezéséből valószínűleg nem származott volna semmi baj, ha a véletlennek titokzatos és oly gyakori szeszélyéből nem következett volna úgyszólván közvetlenül a vernoni jelenetre valamiféle visszavágás Párizsban.

Marius harmadnap kora reggel megérkezett Vernonból, nagyapja házába ment, és mivel kifárasztotta a gyorskocsin töltött két éjszaka, úgy érezte, hogy álmatlanságát egy jó órai úszással kell elvernie; felszaladt a szobájába, csak éppen ledobta útikabátját és a nyakában viselt fekete szalagot, és elsietett a fürdőbe.

Gillenormand úr, aki, mint minden egészséges aggastyán, korán kelt, hallotta, amint hazajött, és nagy sebbel-lobbal, amennyire csak öreg lábai bírták, felkapaszkodott a Marius padlásszobájába vezető lépcsőn, hogy megölelje az unokáját, és ölelés közben kifaggassa és kivegye belőle, hol is járt.

De a fiatalembernek kevesebb időre volt szüksége a lejutáshoz, mint az aggastyánnak a felkapaszkodáshoz, és mikor Gillenormand nagyapa belépett a padlásszobába, Marius már nem volt ott.

Az ágya nem volt megbontva, és az ágyon gyanútlanul ott hevert a kabátja és a fekete szalag.

- Így még jobb - szólalt meg Gillenormand úr.

A következő pillanatban máris belépett a szalonba, ahol már ott ült az idősebb Gillenormand kisasszony, és hímezgette a kocsikerekeit.

A bevonulás diadalmas volt.

Gillenormand úr egyik kezében a kabátot, a másikban a nyakszalagot tartotta, és felkiáltott:

- Győzelem! Mindjárt belelátunk a titokba! Mindjárt a végére járunk! Mindjárt kitapogatjuk, hogy hol léháskodik a kis alamuszi! Felfedeztük a regényt. Kezemben az arckép!

Csakugyan, a zsinóron fekete bőrtok függött, majdnem olyan, mint valami érem. Az aggastyán fogta a tokot, nem nyitotta ki, és egy darabig nézegette, olyan gyönyörűséges, elragadtatott s dühös arckifejezéssel, mint valami kiéhezett szegény ördög, aki látja, amint az orra előtt visznek valami pompás ebédet, amely nem neki szól.

- Mert nyilvánvaló, hogy ez arckép. Én aztán értek hozzá. Az ilyent gyöngéden a szíven kell hordani. Milyen buták! Valami szörnyű kis liba, akitől az embernek valószínűleg a háta is megborzong! A mai fiatalembereknek oly rossz az ízlésük!

- Apa, nézzük meg - indítványozta a vénkisasszony.

A tok rugónyomásra nyílt. Mindössze egy gondosan összehajtogatott papírdarabot találtak benne.

- Szív küldi szívnek - csattant fel Gillenormand úr kacagása. - Tudom, micsoda. Szerelmes levél!

- Ah! Hát olvassuk el! - sürgette a néni, és föltette a pápaszemét. Kibontották a papirost, és ezt olvasták:

"Fiamnak. - A császár engem a waterlooi csatatéren báróvá nevezett ki. Mivel a Restauráció kétségbe vonja ezt a címemet, amelyért véremmel fizettem, a fiam vegye fel és viselje. Bizonyos, hogy méltó lesz rá."

Nem lehet elmondani, mit érzett az apa és leánya. Úgy érezték, hogy jéggé dermednek, mintha valami halálfej lehelt volna rájuk. Egy szót sem váltottak. Csupán Gillenormand úr jegyezte meg halkan, és mintha önmagához szólna:

- Ez annak a taglósnak az írása.

A nagynéni vizsgálgatta a papirost, mindenfelé megforgatta, aztán visszatette a tokba.

Ebben a pillanatban kék papirosba takart, hosszúkás kis csomag esett ki a kabát valamelyik zsebéből. Gillenormand kisasszony fölvette és kibontotta a kék papirost. Marius száz névjegye volt benne. Kivett belőle egyet, és odaadta Gillenormand úrnak, aki elolvasta: Marius Pontmercy báró.

Az aggastyán csöngetett. Nicolette bejött, Gillenormand úr fogta a szalagot, a tokot és a kabátot, a szalon közepén ledobta az egészet a földre, és ennyit mondott:

- Vigye vissza ezt a limlomot.

Jó óra telt el a legmélységesebb csendben. A vénember és a vénleány ott ültek háttal egymásnak, és mindegyik gondolkodott, valószínűleg ugyanarról. Egy óra múltán Gillenormand néni megszólalt:

- Gyönyörű!

Néhány pillanattal később Marius megjelent. Hazaérkezett. Még át sem lépte a szalon küszöbét, máris észrevette, hogy nagyapja az egyik névjegyét tartja a kezében, és amint őt meglátta, valami megsemmisítő, polgári és kaján gőggel így kiáltott rá:

- Lám... lám... lám... lám... lám! Most hát báró vagy. Fogadd hódolatomat. Mit jelent ez?

Marius könnyedén elpirult, és így felelt:

- Ez annyit jelent, hogy az apám fia vagyok.

Gillenormand úr abbahagyta a nevetést, és nyersen rávágta:

- Az apád én vagyok.

- Az én apám - folytatta Marius lesütött szemmel és keményen - szerény és hősies férfi volt, aki dicsőséggel szolgálta a Köztársaságot és Franciaországot, aki nagy volt abban a legnagyszerűbb történelmi korban, amelyet az emberek valaha is megéltek, aki negyedszázadot töltött a táborban, nappal a kartács- és a golyózáporban, éjjel a hóban, a sárban, az esőben, aki két zászlót zsákmányolt, húsz sebet kapott, aki meghalt elfeledten és elhagyatottan, és akinek csak egyetlen hibája volt, hogy nagyon szeretett két hálátlant, a hazáját és engemet!

Ez több volt, mint amennyit Gillenormand úr végig tudott hallgatni. A Köztársaság szóra fölkelt, vagy jobban mondva felmagasodott. Marius minden szava úgy süvöltött az öreg royalista arcába, mint az izzó parázsra a kovács fújtatójának a szele. Sötét arca vörösre izzott, aztán a vörösség felbíborlott, és a bíbor fellángolt.

- Marius! - harsant fel. - Gyalázatos kölyök! Én nem tudom, mi volt az apád! Nem is akarom tudni! Nem tudok semmit felőle, és őt magát sem ismerem! De annyit tudok, hogy ez az egész banda egytől egyig csupa nyomorult volt! Hogy ez mind csupa koldus, gyilkos, vörös sapkás tolvaj! Azt mondom: egytől egyig! Egyet sem ismerek közülük! De azt mondom: egytől egyig! Érted, Marius? Jegyezd meg jól, úgy vagy báró, mint a papucsom! Mind bandita volt, aki Robespierre-nek szolgált! Mind zsivány, aki Bu-o-na-par-té-nak szolgált! Mind áruló, elárulták, elárulták, elárulták törvényes királyukat! Mind gyáva, kereket oldottak Waterloonál a poroszok és az angolok elől! Ennyit tudok. Ha apádurad köztük van - én nem tudom -, sajnálom, az az ő baja, alászolgája!

Most Marius volt a parázs, és Gillenormand úr volt a fújtató. Mariusnak minden tagja reszketett, nem tudta, hová legyen, lángolt a feje. Olyan volt, mint a pap, aki látja, hogy szétszórják a szélben ostyáit; mint a fakír, aki látja, amint valami járókelő leköpi a bálványát. Lehetetlenség volt, hogy ilyesmiket valaki büntetlenül mondjon a füle hallatára. De mit tegyen? Az apját lábbal taposták és sárba gázolták a szeme láttára, de kicsoda? A nagyapja. Hogyan álljon bosszút az egyikért úgy, hogy ne bántsa meg a másikat? A nagyapját nem sérthette meg, viszont apjáért mindenképpen bosszút kellett állnia. Egyfelől egy szentelt sírhalom, másfelől a fehér hajú öreg. Mámor kapta el egy-egy pillanatra, megtántorodott, mert mindez ott örvénylett a fejében; aztán felnézett, szemét mereven nagyapjára szegezte, és dörgő hangon elkiáltotta:

- Vesszenek a Bourbonok és ez a kövér disznó XVIII. Lajos!

XVIII. Lajos már négy éve nem élt, de ezzel ő ugyan keveset törődött.

Az aggastyán eddig skarlátvörös volt, most hirtelen fehérebbre vált a hajánál. Odafordult Berry hercegnek a kandallón álló mellszobra felé, és valami különös fenséggel mélyen meghajolt előtte. Aztán lassan és némán kétszer végigment a kandallótól az ablakig és az ablaktól a kandallóig a szoba egész hosszában, miközben léptei alatt úgy ropogott a padló, mintha kőszobor sétált volna rajta. Másodszorra odahajolt a leányához, aki olyan döbbenettel nézte ezt az összecsapást, mint valami vén birka, és mosolyogva, majdnem nyugodt mosollyal ennyit mondott neki:

- Az afféle báró, mint urasága, és az afféle polgár, mint én, nem maradhatnak egy fedél alatt.

És egyszerre csak fölegyenesedett, sápadtan, remegve, rettenetesen, homloka kiszélesedett a düh szörnyű cikázásában, kinyújtotta a karját Marius felé, és rákiáltott:

- Takarodj!

Marius távozott a házból.

Másnap Gillenormand úr ezt mondta a leányának:

- Küldjön félévenként hatvan aranyat ennek a vérivónak, és soha többé ne beszéljen róla előttem.

Mivel roppant düh rekedt még benne, ami utat keresett, és mivel nem tudott szelepet nyitni neki, három álló hónapig folyton magázta a leányát.

Marius maga felháborodottan távozott. Volt egy körülmény, amely még súlyosbította elkeseredését, és ezt meg kell említenünk. Mindig vannak apró végzetszerűségek, amelyek bonyolítják a családi drámát. Elmérgesítik a helyzetet, ámbár a bántalmak már nem súlyosbodnak. Nicolette, mikor a nagyapa parancsára sebbel-lobbal visszavitte Marius szobájába "a limlomot", valószínűleg a sötét padláslépcsőn anélkül, hogy észrevette volna, leejtette a bőrtokot, amelyben az ezredes írása volt. Sem a papirost, sem a tokját nem tudták megtalálni. Marius meg volt győződve, hogy "Gillenormand úr" - ettől a naptól fogva csak így nevezte - dobta tűzbe "apjának a végrendeletét". Könyv nélkül tudta az ezredes pár sorát, és ebből következik, hogy semmi sem veszett el. Azonban a papiros, az írás, ez a szent ereklye, mindez összeforrt a szívével. Mit tettek vele?

Marius távozott, nem mondta meg, hova megy, és nem is tudta, hova megy zsebében harminc frankkal, az órájával és egy útitáskában a cókmókjával. Bérkocsiba ült, amelyet bizonyos időre felfogadott, és találomra nekivágott a diáknegyednek.

Mi lett Mariusból?
 
 
0 komment , kategória:  HARMADIK RÉSZ Marius  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 544
  • e Hét: 30111
  • e Hónap: 75183
  • e Év: 2016463
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.