Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
szeretettel
  2011-12-30 12:10:33, péntek
 
  MÁSODIK KÖNYV
Leviathan bélrendszere[232]

I
A föld, amelyet a tenger szegényít

Párizs évente vízbe dob huszonötmilliót. És ez nem képes beszéd. Hogyan, miképpen? Nappal és éjjel. Milyen céllal? Céltalanul. Milyen meggondolásból? Oda se gondolva. Miért? Semmiért. Milyen úton? A bélrendszere útján. Mi a bélrendszere? A szennycsatorna.

Huszonötmillió, mérsékelt számítással ez a szaktudomány megközelítő becslése.

A tudomány, hosszas tapogatózás után, ma már tudja, hogy minden trágya közt a legtermékenyítőbb és leghatékonyabb az emberi trágya. A kínaiak, szégyenszemre be kell ismernünk, régebben tudják ezt, mint mi. Eckeberg mondja, hogy nincs az a kínai paraszt, aki, ha a városba megy, hazajövet ne hozna bambuszrúdja két végén egy-egy teli vödörrel abból, amit mi ürüléknek mondunk. Az emberi trágyának köszönhető, hogy Kínában a föld ma is olyan fiatal, mint Ábrahám korában volt. A kínai gabonatermés százhúszszorosát adja vissza az elvetett magnak. Semmiféle guanó nem fogható termékenyítő hatás dolgában egy főváros hulladékához. A nagyváros a leghatalmasabb trágyatermelő. Ha a város hulladékát a mezők trágyázására használnák, biztos lenne a siker. Ha az aranyra olykor azt mondjuk: ganéj, viszont elmondhatjuk, hogy a ganéj arany.

Mit csinálnak ezzel az aranyat érő ganéjjal? A mélységbe söprik.

Nagy költséggel hajókaravánokat küldenek a déli sarkvidékre, hogy összeszedjék a sirályok és pingvinek ganéját, a bőségnek azt a kiszámíthatatlan forrását pedig, ami a kezük ügyében van, elfolyatják a tengerbe. Az a tömérdek emberi és állati trágya, ami így veszendőbe megy, ha visszaadnák a földnek, ahelyett hogy a tengerbe vetik, elegendő lenne, hogy az egész világ táplálékhoz jusson.

Az utcasarkon heverő piszokhalmazok, a szennyszállító kocsik, amelyek éjjel végigdöcögnek a városon, a szeméttelep förtelmes hordói, a dögletes föld alatti mocsok, amit a kövezet rejt a szem elől; tudjátok-e, mindez micsoda? Virágzó rét, zöld pázsit, kakukkfű, szagosmüge és zsálya, erdő-mező vadja, legelésző gulya, jóllakott szarvasmarhák esti bőgése, illatos széna, aranysárga kalász, kenyér az asztalon, meleg vér az erekben, egészség, öröm, élet. Így akarja a földi átalakulásban és égi átszellemülésben megnyilatkozó titokzatos teremtőerő.

Adjátok vissza mindezt a nagy melegágynak, bőség fog sarjadni belőle. A mezők tápláléka táplálékot ad az embernek.

Szabadságotokban áll elvesztegetni ezt a kincset; ráadásul még nevethettek is rajtam. Ez lesz tudatlanságotok remeklése.

A statisztika kiszámította, hogy egyedül Franciaország minden évben félmilliárdnyi értéket önt folyói torkolatán át az Atlanti-óceánba. Jegyezzétek meg: ezzel az ötszázmillióval fedezni lehetne az állami költségvetés negyedrészét. Az ember azonban oly okos, hogy nem kell neki az ötszázmillió, inkább a csatornába dobja. Népünk életerejét okádja, itt csöppenként, ott patakokban, szennycsatornáink ocsmány hányadéka folyóinkba és folyóink gigászi áramlása az óceánba. Kloákáink minden egyes öklendezése ezer frankunkba kerül. Az eredmény kettős: a föld szegényedik, a víz megromlik. A barázdából éhség kel ki, a folyóból betegség.

Ismeretes például, hogy jelenleg a Temze megmérgezi Londont.

Nálunk Párizsban nemrég kénytelenek voltak a legtöbb szennycsatorna kifolyónyílását a legalsó hídon túlra áthelyezni.

Szelepekkel és öblítőzsilipekkel, szívó és nyomó berendezéssel ellátott kettős csőszerkezet, az emberi tüdőhöz hasonló egyszerű csatornarendszer, amilyen Anglia számos helységében már javában működik, az kellene, hogy városainkba bevezethessük az ivóvizet, mezőinkre pedig eljuthasson a városok kövér vize, és ez a könnyű oda-vissza áramlás, a világ legegyszerűbb módszere, megmenthetné számunkra a kidobott ötszázmilliót. Az embereknek azonban más gondjuk van, semhogy ezzel törődjenek.

A jelenlegi eljárás jót akar, de rosszat tesz. A szándék helyes, az eredmény elszomorító. Azt hiszik, megtisztítják a várost, ugyanakkor sorvasztják a lakosságot. A szennycsatorna balfogás. Ha a szennycsatorna, vagyis az egyszerű, szegénységet okozó öblítés helyébe majd mindenütt a kettős működésű csőrendszer lép, amely visszaadja azt, amit elvesz, akkor, az új nemzetgazdaság segítségével, a föld hozama meg fog tízszereződni, és a nyomor problémája lényegesen enyhül. Vegyük hozzá az élősdiség kiirtását, és kész a probléma megoldása.

Addig azonban a közösség gazdagsága szétfolyik, elpocsékolódik. Elpocsékolódik a szó szoros értelmében, így meríti ki és teszi tönkre magát Európa.

Hogy Franciaország mekkora összeggel szerepel ebben, azt már megmondottuk. Miután pedig az egész francia népesség huszonötöd része lakik Párizsban, és miután a párizsi guanó mind közt a legértékesebb, mögötte maradunk a valóságnak, ha huszonötmillióra becsüljük Párizs veszteségét azon a félmilliárdon belül, amit Franciaország évente eldob magától. Ez a huszonötmillió, ha a tömegek megsegítésére és szórakoztatására fordítanák, megkétszerezné a város tündöklését. A város a kloákákban pazarolja el a milliókat. El lehet mondani, hogy Párizs kincseket tékozol, két kézzel szórja az aranyat, az eszeveszett fényűzés orgiáit üli, amikor fenntartja a szennycsatornát.

A rossz nemzetgazdaság vakságában vízbe fullasztják, a folyóval elsodortatják, elveszejtik minden jólétét. Saint-Cloud-ban[233] hálókat kellene kivetni a közvagyon kihalászására.

Gazdasági szempontból így lehetne röviden jellemezni a helyzetet: Párizsnak lyukas a marka.

Párizst, ezt a példamutató várost, a jól épült fővárosok e mintapéldányát, amelyet minden nép szeretne utánozni, ezt az eszményi metropolist, a kezdeményezés, a lendület, a kísérletezés e nagyszerű otthonát, amely kiváló szellemek központja és gyülekezőhelye, a jövendő e kaptárját, ezt a nemzetnyi várost, Babilon és Korinthus e csodálatos összetételét, abból a szempontból, amelyet az imént jeleztünk, egy fo-kiani[234] paraszt egyszerűen lemosolyogná.

Utánozzátok Párizst, ha tönkre akartok menni.

Egyébiránt, kiváltképpen ebben az emberemlékezet óta folyó esztelen pazarlásban Párizs maga is utánzó.

Ez az elképesztő balfogás nem újkori találmány; nem friss sütetű ostobaságról van itt szó. A régiek ugyanúgy cselekedtek, mint a maiak. "Róma kloákái - állapítja meg Liebig[235] - elnyelték a római paraszt jólétét." Mikor a római campagnát tönkretette a római szennycsatorna, Róma előbb Itáliát merítette ki, s mikor Itáliát belesodorta kloákájába, utánaöntötte Szicíliát, majd Szardíniát, végül az afrikai tartományt, Róma szennycsatornája mindent elnyelt. A kloáka telhetetlen mélye kitárult a városnak és a világnak. Urbi et orbi. Az örök város alatt a feneketlen szennycsatorna.

Mint annyi másban, Róma ebben is példát mutat.

Párizs híven követi ezt a példát, azzal a bárgyúsággal, amely éppen az elmés városoknál gyakori.

A fentiekben vázolt művelet céljára Párizs alatt egy másik Párizs szolgál, a szennycsatornák Párizsa; ennek megvannak a maga utcái, keresztútjai, terei, átjárói, van érhálózata, vérkeringése, amely mindenféle iszapot hord, épp csak ember formájút nem.

Mert senkinek sem szabad hízelegni, még egy nagy népnek sem; ahol minden együtt van, a fenség mellett ott az aljasság is; és ha Párizs magába foglalja Athént, a fény városát, Tyrust,[236] a hatalom városát, Spártát, az erény városát, Ninivét, a csodák városát, magában foglalja Lutetiát is, a sár városát.[237]

Egyébiránt ez nagyságának ismertetőjele is, és Párizs titáni pöcegödre ugyanazt a sajátságos eszményt valósítja meg a közintézmények közt, amelynek megvalósulását az emberek közt olyan férfiakban látjuk, mint Machiavelli, Bacon[238] és Mirabeau;[239] az alávalóság nagyszerűségét.

Ha a szem a felszínen át be tudna hatolni Párizs föld alatti térségeibe, óriási korallzátonyra emlékeztető kép tárulna elé. Nincs az a szivacs, amelynek több nyílása és hajszálcsöve lenne, mint ennek a hat mérföld kerületű földdarabnak, amelyen az ősi nagyváros nyugszik. Nem szólva a katakombáról, amely maga is külön pinceüreg, nem szólva a gázcsövek kibogozhatatlan szövevényéről s a vízvezeték hatalmas csőrendszeréről, mely az ivóvizet nyomja az utcai kutakba, maguk a szennycsatornák hatalmas sötét hálózatot alkotnak a Szajna két partja alatt; ebből a labirintusból a csatornák lejtése a kivezető fonál.

Itt, ebben a nyirkos ködben jelenik meg a patkány, mintha Párizs vajúdásából született volna.



II
A szennycsatorna ókora

Képzeljük el, hogy Párizst fölemeltük, mint valami födelet: a szennycsatorna hálózata a két parton madártávlatból úgy fog kirajzolódni, mint a folyóba oltott nagy faág. A jobb parton az övezeti főcsatorna lesz a faág törzse, a másodrendű csatornák lesznek a gallyak, a vakjáratok pedig a gallyacskák.

Ez a hasonlat csak nagyjából, félig-meddig találó, mert a derékszög, az ilyen föld alatti elágazások szokásos szöge, a növényvilágban nagyon ritkán fordul elő.

Hívebb képet kapunk erről a különös mértani alakzatról, ha valamilyen bizarr, ágbogas keleti ábécét képzelünk el, amelynek idomtalan betűi sötét alapon kusza összevisszaságban, találomra hol a szögleteiknél, hol a végüknél fogva fonódnak egymáshoz.

A pöcegödrök és szennycsatornák nagy szerepet játszottak a középkorban, a római birodalom hanyatlása idején és a hajdani Keleten. Bennük született a pestis, bennük haltak el a zsarnokok. A néptömegek szinte vallásos félelemmel nézték a rothadás e melegágyát, a halál szörnyű bölcsőit. A benaresi féreg-árok nem kevésbé szédületes, mint a babiloni oroszlánverem. Teglath-Phalasar,[240] mint a rabbinikus könyvekből tudjuk, a ninivei pöcegödörre esküdött. A münsteri szennycsatornából varázsolta elő Leydeni János[241] a hamis holdat, és keleti hasonmása, Mokanna, a khorasszáni fátylas próféta, a kekskebi kloákából varázsolta elő a hamis napot.

A szennycsatornák történetében az emberek története tükröződik. A kapitoliumi szégyenlépcsők, ahol a kivégzettek holttesteit hevertették, sokat mondanak Rómáról. A régi párizsi szennycsatorna óriási valami volt. Sírbolt és menedékhely. A bűn, az értelem, a társadalom elleni lázongás, a lelkiismereti szabadság, a gondolat, a zsiványság, mindaz, amit a törvények üldöznek vagy üldöztek, ebbe az üregbe rejtőzött; a tizennegyedik században a buzogányosok,[242] a tizenötödikben az útonállók, a tizenhatodikban a hugenották, a tizenhetedikben Morin[243] megszállott hívei, a tizennyolcadikban a talpégető martalócok.[244] Száz évvel ezelőtt innét támadt az éjszakai tőrdöfés, ide osont a veszély elől a gonosztevő, az erdőnek barlangjai voltak, Párizsnak szennycsatornája. A vagabundus népség, a spanyol picareria[245] gall változata, a Cour des Miracles melléktelepének tekintette a szennycsatornát, és esténként a ravasz és vérszomjas had úgy tért haza Maubuée köpőcsészéjébe, mint saját hálószobájába.

Akik nappal a Zsebmetsző sikátorban vagy a Hasfelmetsző utcában tevékenykedtek, egész egyszerűen a Chemin-Vert vagy a Hurepoix híd alá vonultak éjszakai pihenőre. Ezeken a helyeken csak úgy rajzanak az emlékek. Mindenféle árnyék kísért a hosszú, magányos folyosókon; mindenütt rothadás és miazmák, itt-ott egy-egy szelelőlyukon át Villon, aki belül van, szót ért Rabelais-val, aki kívül van.

A hajdani Párizsban a szennycsatorna minden selejtnek, minden félbemaradt kísérletnek találkozóhelye. A gazdasági tudomány hulladékot, a társadalombölcselet üledéket lát benne.

A szennycsatorna a város lelkiismerete. Minden ide tart, és itt áll szemben egymással. Ezen a sápatag helyen még van sötétség, de titkok már nincsenek. Itt minden dolog valódi vagy legalább végleges alakját mutatja. El kell ismerni, a szemét nem hazudik. A naiv őszinteség ide menekült. Itt van Basile álarca, de a rátapadó sár alól is becsületesen előbukkan, kívül-belül megmutatkozik a papírja és a kanavásza. Ott hever mellette Scapin hamis orra. A civilizáció minden mocska dolga végeztével az igazságnak ebbe az árkába, a társadalom óriási csuszamlásának végpontjára kerül, elmerül, de ki is tárul benne. Ez az összevisszaság nyílt színvallás. Itt nincs többé hamis látszat, nincs mód kendőzésre, a piszok pőrére vetkezik, vége minden illúziónak és káprázatnak, minden a maga meztelen mivoltában, a pusztulás gyászos ábrázatával mutatkozik meg. Valóság és enyészet együtt. Itt egy palack letörött nyaka részegségről, egy kosár fogója cselédmunkáról vall; egy almacsutka, mely valamikor irodalmi hasonlat volt, megint csak almacsutka lesz; a rézgarasra vert nagyság kénytelen eltűrni, hogy belepje a rozsda, Kaifás köpése Falstaff okádékával keveredik, a játékbarlangból kikerült aranypénz ott hever a szög mellett, melyen az öngyilkos kötele lóg, az elvetélt magzat aranypikkelyes rongyba csavarodik, amely húshagyókedden még az operabálban táncolt, egy bírói süveg, amely emberek fölött ítélkezett, ott hempereg a foszlott selyem mellett, amely egy utcalány szoknyája volt; ez több a testvériségnél, ez már testi-lelki barátság. Minden, ami azelőtt cicomázta magát, itt összemocskolódik. Az utolsó fátyol is leszakadt. A szennycsatorna szabad szájú. Mindent kimond.

Tetszik nekünk az ocsmányságnak ez az őszintesége, megnyugtatja a lelket. Ha az ember a föld felszínén betelt az államérdek, a hivatali eskü, a politikai bölcsesség, az emberi igazságszolgáltatás, a hivatásbeli derekasság, a komolykodás, a bírói megvesztegethetetlenség nagyképű színjátékával, megkönnyebbülés számára, ha belép a szennycsatornába és ott iszapot lát, amely annak is vallja magát.

Ez tanulságos is egyszersmind. Az imént mondottuk, hogy a történelem útja a szennycsatorna. A kövezeten keresztül csöppenként szivárognak belé a Szent Bertalan-éjszakák. A tömeggyilkosságok, a politikai és vallási öldöklések áthaladnak a civilizáció e föld alatti járatán, és belélökik halott áldozataikat. A gondolkodó ebben az undok félhomályban ott látja valamennyi történelmi gyilkost, amint térden állva, szemfedőjük kötényül használt csücskével gyászosan leplezik cselekedetüket. Ott van XI. Lajos és Tristan,[246] I. Ferenc és Duprat,[247] IX. Károly az anyjával;[248] Richelieu XIII. Lajossal, Louvois, Letellier, Hébert és Maillard, ott vannak mind, a köveket súrolják, hogy eltüntessék szörnytetteik nyomát. A boltívek alatt e kísértetek nesze hallatszik, a társadalmi katasztrófák förtelmes bűze érzik. A zugokban vörös fények csillognak. Iszonytató víz folyik ott, amelyben véres kezek mosakodtak.

A társadalom megfigyelőjének be kell lépnie ebbe a homályba; hozzátartozik a laboratóriumához. A filozófia a gondolat mikroszkópja. Mindenki fut előle, de senki sem menekülhet. Hiába minden kertelés. Mit mutat meg az, aki kertel? A szégyenletes oldalát. A filozófia tisztán látó szeme üldözi a gonoszt, és nem engedi elszökni a semmibe. A tovatűnő dolgok halványulásában, az enyésző dolgok tünedezésében ráismer mindenre. A rongyból újraalkotja a bíborköntöst, a gyolcsfoszlányból a nőt. A kloákából fölidézi a várost, a sárból az erkölcsöket. A cserépből amforára vagy korsóra következtet. A pergamenen egy köröm lenyomatából fölismeri, hogy mi a különbség a Judengasse és a gettó zsidósága közt. Abban, ami megmaradt, megtalálja azt, ami volt, a jót, a gonoszt, a hamist, az igazat, meglátja a palota vérfoltját, a barlang tintapacáját, a bordély faggyúcseppjét, az elszenvedett megpróbáltatásokat, az örömmel fogadott kísértéseket, a tivornyák okádékát, fölismeri a lealacsonyodás okozta redőket a jellemeken, a prostitúció bélyegét azokon a lelkeken, amelyek durvaságuk folytán erre hajlamosak, és a római teherhordó tunikáján egy jelből megállapítja, hogy valamikor Messalina könyöke súrolta.



III
Bruneseau

Párizs szennycsatornája a középkorban legendás volt. A tizenhatodik században II. Henrik megkísérelte, hogy átkutassa, de sikertelenül. Még száz éve sincs, hogy a kloáka, Mercier[249] tanúsága szerint, magára volt hagyva, és azzá lett, amivé lehetett.

Ilyen volt a régi Párizs, a viszályok, a tétovázás, a tapogatózás városa. Sokáig eléggé ostoba volt. Később 1789 megmutatta, hogyan lehet elmés egy város. De a régi jó időkben a főváros még nem volt eléggé észnél, sem erkölcsi, sem anyagi ügyeit nem tudta jól intézni, s a szemetet éppúgy nem söpörte ki, mint a visszaéléseket. Mindenütt akadályok tornyosultak, minden nyílt kérdés maradt. A szennycsatorna például dacolt minden felkutatással. A szeméttelepen éppúgy nem tudtak eligazodni, mint a város ügyeiben megegyezésre jutni; fent értetlenség, lent kiismerhetetlenség uralkodott; a beszéd zűrzavara alatt a pincék összevisszasága; Bábel mélyén ott volt a labirintus.

Párizs szennycsatornájának olykor kedve szottyant, hogy kiáradjon, mintha ez a félreismert Nílus hirtelen haragra lobbant volna. Voltak undorító csatornaáradások. A civilizáció gyomrának néha emésztési zavara támadt, a kloáka visszatolult a város torkába, és Párizs saját ganéjának utóízét érezte. Volt valami jó is ebben a hasonlóságban a szennycsatorna és a lelkifurdalás közt: figyelmeztetés, amelyet egyébként a város zokon vett; sarának vakmerősége fölháborította, nem akarta eltűrni, hogy a piszok visszatérjen. Jobban kellett volna küzdeni ellene.

A ma nyolcvanesztendős párizsiak még emlékeznek az 1802-i áradásra. Az iszap elöntötte a Győzelem terét, ahol XIV. Lajos szobra áll; a Champs-Élysées két csatornanyílásán át a Saint-Honoré utcába, a Saint-Florentin nyíláson át a Saint-Florentin utcába, a Sonnerie nyíláson át a Pierre-a-Poisson utcába, a Chemin-Vert nyíláson át a Popincourt utcába, a Lappé utcai nyíláson át a Roquette utcába nyomult, a Champs-Élysées csatornaárkában harmincöt centiméter magasan állt; a déli oldalon a Szajnába ömlésének helyétől visszafelé torlódva behatolt a Mazarin utcába, az Échaudé utcába és a Marais utcába, és százkilenc méter hosszúságban eláradva Racine egykori lakóházától néhány lépésnyire megállt, ilyképpen a tizenhetedik században nagyobb tiszteletben tartva a költőt, mint a királyt. Legnagyobb mélységét a Saint-Pierre utcában érte el, ahol háromlábnyira borította a levezetőárok kövezetét, legnagyobb kiterjedését pedig a Saint-Sabin utcában, ahol kétszázharmincnyolc méter hosszúságban nyúlt el.

Századunk elején a párizsi szennycsatorna még titokzatos hely volt. A sár sohasem állhat jó hírben, de itt a rossz híre a félelmességig fokozódott. Párizs homályosan sejtette, hogy alatta borzalmas pinceüreg tátong. Úgy beszéltek róla, mint az óriás thébai pocsolyáról, ahol tizenöt láb hosszú százlábú férgek nyüzsögtek, s amely beillett volna Behemót fürdőkádjának. A nagy csizmás csatornatisztítók sohasem merészkedtek bizonyos ismert pontokon túl. Hiszen még nemrégen a szemetesek egyszerűen a szennycsatornába ürítették ki taligáikat, amelyek tetején Saint-Foix valamikor Créqui márkival barátkozott. A tisztogatás munkáját rábízták a záporesőre, amely azonban inkább összehordta, semmint elsöpörte a piszkot. Róma még bizonyos költői mázzal szépítette kloákáját, amikor gemoniának nevezte; Párizs a magáét becsmérlőén Bűzös Lyuknak emlegette. A tudomány és a babona egyaránt borzadt tőle. A Bűzös Lyuk éppúgy undorította az egészségügy gondozóit, mint a legendák hívőit. A Moine-Bourru[250] a Mouffetard utcai csatornaboltozat alatt született meg, a Mormouset-k[251] hulláit a Barillerie-csatornába dobálták, Fagon[252] az 1685. évi rettenetes tífuszjárványt a Marais-csatorna nagy nyílásának tulajdonította, amely egészen 1833-ig a Saint-Louis utcán a Szerelmi postás kocsmacégérével rézsűt szemben tátongott. A Mortellerie utca csatornanyílását a pestisragály tette hírhedtté; fogsorhoz hasonló tüskés vasrácsával ebben a végzetes utcában olyan volt, mint egy sárkánytorok, amely poklot lehel az emberekre. A nép képzelete Párizs förtelmes szemétgödrét valami ijesztő végtelenség fogalmával társította. A szennycsatorna feneketlen. A szennycsatorna maga a gyehenna. Még a rendőrség sem gondolt rá, hogy felkutassa ezeket a leprás tájakat. Ki mert volna behatolni az ismeretlenbe, mérőónt vetni a homályba, fölfedező útra indulni a mélységbe? Elgondolni is borzalmas volt. Valaki mégis vállalkozott rá. A kloákának is akadt Kolumbus Kristófja.

1805-ben a császár, egyik ritkaságszámba menő párizsi látogatása alkalmával, valami Decrés vagy Crétet,[253] az akkori belügyminiszter, kihallgatáson jelent meg az uralkodó előtt. A Carrousel téren a nagy Köztársaság, és a nagy Császárság kiváló katonáinak kardcsörtetése hallatszott; hősök tolongtak Napóleon ajtaja előtt: a Rajna, a Schelde, az Adige, a Nílus harcosai, Joubert, Desaix, Marceau, Hoche, Kléber bajtársai, fleurusi léghajós katonák,[254] mainzi gránátosok, genovai hidászok, huszárok, akik a piramisok tövében jártak, tüzérek, akiket Junot golyója fröcskölt be sárral,[255] vértesek, akik rohammal foglalták el a Zuyder-tavon horgonyzó hajóhadat; némelyek Bonaparte nyomán léptek a lodi hídra, mások Murat vezetésével rohamozták meg a mantuai sáncárkot, megint mások megelőzték Lannes-t[256] a montebellói mélyúton. Egy-egy szakasszal vagy rajjal képviselve az egész hadsereg ott volt a Tuileriák udvarán, őrizte Napóleon nyugalmát. A császár fénykora volt ez, Marengo után és Austerlitz előtt.

- Felség - szólt a belügyminiszter Napóleonhoz -, tegnap találkoztam a birodalom legbátrabb emberével.

- Ki az? - kérdezte nyersen a császár. - Mit művelt?

- Nagy dologra készül.

- Mire?

- Be akarja járni Párizs szennycsatornáit.

Ez az ember létezett. Bruneseau volt a neve.



IV
Ismeretlen részletek

A csatorna bejárása megtörtént. Borzalmas hadjárat volt: éjszakai harc a dögvész és a fulladás ellen. Egyszersmind felfedező út. Egy ma is élő értelmes munkás, aki akkor, egész fiatalon, részt vett a kutatásban, érdekes részleteket beszélt el néhány évvel ezelőtt, amelyeket Bruneseau jónak látott kihagyni a rendőrfőnöknek írt jelentéséből, mert úgy találta, hogy nem méltó a közigazgatási stílushoz. A fertőtlenítő eljárások akkoriban nagyon kezdetlegesek voltak. Bruneseau alig ért túl a föld alatti hálózat első elágazásain, húsz munkás közül nyolc nem volt hajlandó továbbmenni. A feladat bonyolult volt; a csatorna bejárásával együtt járt a kotrás munkája. Tisztogatni kellett és ugyanakkor méréseket végezni. Föl kellett jegyezni, hol hatol be a víz, meg kellett számolni a rácsokat és nyílásokat, lajstromozni az elágazásokat, megjelölni az elosztóhelyek átvágásait, megállapítani a különböző medencék körzetét, kikutatni a főcsatornával összefüggő keskeny járatokat, megmérni minden egyes folyosó magasságát, úgyszintén a szélességüket mind a boltozat kezdeténél, mind pedig a fenék szintjén, végül meg kellett határozni a víz beáradásának szögét a csatorna fenekéhez, valamint az utca szintjéhez viszonyítva. Üggyel-bajjal haladtak előre. A hágcsók nemegyszer háromlábnyi mély iszapba merültek. A lámpák fakón pislogtak a dögletes levegőben. Időnként ájultan vittek el egy-egy munkást. Némely helyen meredély tátongott. A talaj besüppedt, a padlózat beomlott, a csatorna feneketlen kúttá változott. Nem volt már szilárd talaj. Egy ember hirtelen eltűnt, csak nagy fáradsággal lehetett kihúzni. Fourcroy[257] tanácsára a már eléggé megtisztított helyeken egymástól bizonyos távolságban felállított nagy ketrecekben gyantával átitatott kenderkócot égettek el. A falat helyenként idomtalan gombák borították, mint valami daganatok; még a kő is betegnek látszott ebben a fojtó levegőjű környezetben.

Bruneseau felülről lefelé haladt a kutatásban. A Grand-Hurleur két vezetékének elágazásánál egy kiugró kövön az 1550-es évszámot találta; ez a kő jelezte, hogy idáig jutott el Philibert Delorme,[258] akit II. Henrik Párizs föld alatti útjainak fölkutatásával bízott meg. Ez a kő volt a szennycsatornában a tizenhatodik század nyoma. A tizenhetedik század művét Bruneseau a Ponceau és a Vieille-du-Temple utcai vezetékekben találta meg, amelyeket 1600 és 1650 között építettek, a tizennyolcadik századét a gyűjtőcsatorna nyugati szakaszán, amely 1740-ben készült el. Ez a két boltozat, főként az újabb, az 1740-i, repedezettebb és omladozóbb volt a főcsatorna falánál, amely 1412-ben keletkezett, amikor a ménilmontant-i patakot Párizs nagy szennycsatornájának rangjára emelték. Olyasféle előléptetés volt ez, mint ha a király első komornyikjává tesz meg egy parasztot. Ilyenkor szokás mondani: lám, miből lesz a cserebogár!

Itt-ott, főleg az igazságügyi palota alatt, a csatorna falába vájt fülkéket találtak, alighanem régi tömlöcök voltak - undorító kripták. Az egyik üreg falán nyakszorító vas függött. Valamennyi fülkét befalazták. Akadt néhány furcsa lelet; többek közt annak az orangutánnak a csontváza, amely 1800-ban eltűnt az állatkertből. Alkalmasint ezzel a szökéssel függ össze az ördögnek a tizennyolcadik század utolsó felében a Bernardins utcában történt híres és vitathatatlan megjelenése. A szegény ördög úgy lelte végét, hogy a szennycsatornába fúlt.

Az Arche-Marionnál végződő hosszú boltíves folyosóban egy tökéletes épségben maradt rongyszedő puttony ejtette bámulatba a hozzáértőket. Az iszap, amelyben a csatornamunkások végül már félelem nélkül turkáltak, tele volt értékes tárgyakkal, arany és ezüst ékszerekkel, drágakövekkel, pénzdarabokkal. Ha valami óriás megszűrte volna ezt a kloákát, évszázadok kincseit gyűjthette volna a szitájába. A Temple és a Sainte-Avoine utcai csatornák elágazásánál sajátságos hugenotta rézérmet találtak, egyik oldalán bíbornokkalapos disznó volt, a másikon farkas, fején a pápai tiarával.

A legmeglepőbb leletre a Nagycsatorna bejáratánál bukkantak. Ezt a bejáratot valamikor rácsajtó rekesztette el, ennek már csak a sarkvasai maradtak meg. Az egyik sarkvason formátlan, piszkos rongydarab fityegett, nyilván fönnakadt rajta, és a homályban lebegve tovább foszladozott. Bruneseau odatartotta a lámpását, és megvizsgálta a rongyot. Igen finom batiszt volt, és egyik sarkán, mely kevésbé volt foszlott, mint a többi, hímzett korona alatt ez a hét betű látszott: LAVBESP. Grófi korona volt, és a hét betű a Laubespine szót jelentette. Megismerték, hogy a rongy Marat szemfedőjének egy darabja. Marat ifjúkorában szerelmes volt. Akkor volt ez, amikor Artois grófja háznépéhez tartozott állatorvosi minőségben. Hiteles történelmi adat, hogy egy főrangú hölggyel folytatott szerelmi viszonyt, abból maradt meg neki ez a lepedő, véletlenségből vagy emlékül. Halála után, mivel ez volt a holmija közt az egyetlen finomabb vászonnemű, ebbe burkolták a tetemét. Vénasszonyok bugyolálták ugyanabba a lepedőbe, amelyen a szerelem gyönyörét élvezte a nép tragikus barátja.

Bruneseau folytatta útját. A rongyot ott hagyták, ahol volt, nem tépték el. Megvetésből történt ez, vagy tiszteletből? Marat mind a kettőt megérdemelte. De meg minek is nyúltak volna hozzá, hiszen a sors eléggé rajta hagyta a keze nyomát. Különben is a sírban levő tárgyakat illik ott hagyni a maguk választotta helyen. Mindenesetre sajátságos ereklye volt. Egy grófnő aludt rajta, Marat rothadt el benne; megjárta a Panthéont,[259] hogy a csatorna patkányai közt végezze pályafutását. Ez a hálószobai lepel, amelynek redőit Watteau örömmel festette volna le valamikor, végül Dante szúrós tekintetére lett méltó.

Hét esztendeig tartott, 1805-től 1812-ig, amíg végül végig bejárták Párizs föld alatti szennycsatornáit. Ezalatt Bruneseau nagyszabású munkálatokat tervelt ki és végeztetett el. 1808-ban mélyebbre ásatta a Ponceau utcai bejáratot, és mindenfelé új vonalakat létesítve, 1809-ben eljutott a csatornáival a Saint-Denis utca alatt az Aprószentek kútjáig; 1810-ben a Froidmanteau utca és a Salpêtrière alatt, 1811-ben a Neuvedes-Petits-Péres utca, a Mail utca, az Écharpe utca, a Place Royale alatt, 1812-ben a Rue de la Paix és a Chaussée d'Antin alatt folytatta a munkálatokat. Fertőtlenítette s egyúttal kitisztította az egész hálózatot. A második évben segítségül vette maga mellé vejét, Nargaud-t.

Így történt, hogy a régi társadalom a század elején kitakarította alagsorát, és rendbe hozta szennycsatornáját. Ezt legalább megtisztította.

Tekervényes, roskatag, kövezetlen, hepehupás, bizarr kiszögellésektől megszaggatott, logika nélkül föl-alá lejtő, bűzös, zordon, elvadult, rémítő, homályba merült hely volt Párizs egykori szennycsatornája, talaja csupa sebhely, minden fala csupa forradás. Minden irányú elágazódások, kereszteződések, csillag alakú vajatok, vakjáratok, zsákutcák, salétromos boltívek, fertőzött pocsolyák, penészesen verejtékező falak, csepegő mennyezetek, sötét zugok: a borzalmak borzalma ez az undok vén kripta, ez a babiloni emésztőgödör, ez az utcákba ágazódó barlang, ez az óriási vakondtúrás, ahol a képzelet szinte látja a sötétségen, a mocsokká züllött pompán át kúszni a nagy vakondot, a múltat.

Igen, ez volt a hajdani szennycsatorna.



V
A jelenkori haladás

Ma a szennycsatorna tiszta, hideg, egyenes vonalú, gondozott. Szinte megvalósítja azt az eszményt, amelyet Angliában a "tiszteletre méltó" szó fejez ki. Illedelmes és szürke; zsinórmértékre szabott; mondhatni, mintha skatulyából vették volna ki. Hasonlít a kereskedőhöz, akiből államtanácsos lett. Majdnem világos a belseje. Az iszap jól viselkedik. Első látásra az ember hajlandó lenne afféle föld alatti folyosónak nézni a szennycsatornát, amilyenek hajdan gyakran tettek jó szolgálatot menekülő királyoknak és fejedelmeknek, a régi jó időkben, "amikor a nép szerette királyait". A mai szennycsatorna szép a maga nemében, tiszta stílus uralkodik benne; a szabályos alexandrin-sor,[260] miután a költészetből száműzték, úgy látszik, az építészetbe menekült, s mintha e hosszú, homályosan fehérlő folyosók kövei közt talált volna otthont. Minden lefolyó egy-egy oszlopcsarnok. A Rivoli utca[261] iskolát csinált a kloákában. Egyébként a mértani vonal, ha valahol, akkor a nagyváros emésztőgödrében van igazán a helyén. Itt minden a legrövidebb út elvéhez igazodik. A szennycsatorna ma bizonyos hivatalos képet visel. Még a rendőri jelentések is, amelyekben néha szóba kerül, megadják neki a tiszteletet. A közigazgatási nyelv előkelő és választékos szavakat használ a jellemzésére. Amit azelőtt hurkabélnek mondott, azt most folyosónak nevezi; ami azelőtt gödör volt, az ma akna. Villon nem ismerne rá egykori alkalmi szállására. Ennek a pincehálózatnak ugyan ma is megvan ősidőkből való rágcsáló népessége, sőt jobban hemzseg, mint valaha. Olykor kidugja bajuszos fejét a csatorna nyílásán egy öreg patkány, és szemügyre veszi a párizsiakat; de még ez a rút féreg is megszelídül, jól érzi magát föld alatti palotájában. A kloáka elvesztette régi zordonságát. Az eső, amely azelőtt piszkította, ma tisztára mossa. De azért ne bízzunk benne túlságosan. A gyilkos párák még ott lakoznak. A szennycsatorna inkább képmutató, mint ártalmatlan. A rendőrfőnökség és a köztisztasági hivatal hiába tett meg minden tőle telhetőt. A szennycsatorna minden tisztogatási művelet ellenére gyanús szagot áraszt, akárcsak Tartuffe a gyónás után.

Ismerjük el: mindent összevévé a szennycsatorna kisöprése hódolat a civilizáció előtt, s ahogy Tartuffe lelkiismerete haladást jelent Augias istállójához képest, bizonyos, hogy Párizs szennycsatornája is megjavult.

Több, mint haladás: gyökeres változás ez. A régi szennycsatornát egy forradalom választja el a mostanitól. Ki idézte fel ezt a forradalmat?

Az az ember, akit mindenki elfelejtett, s akit mi megneveztünk: Bruneseau.



VI
A jövőbeli haladás

A párizsi szennycsatorna megásása nem kis munka volt. Az utolsó tíz évszázad dolgozott rajta, de mindmáig nem készült el, ahogyan Párizs fejlődése sem ért véget. Valóban, Párizs növekedése közvetlenül visszahat a szennycsatornára. Mint valami ezerlábú polip, úgy nagyobbodik a földben, egyidőben a fölötte növekedő várossal. Valahányszor a város új utat nyit, a szennycsatorna is kinyújtja egy csápját. A régi monarchia huszonháromezer-háromszáz méternyi szennycsatornát ásatott; itt tartott Párizs 1806. január elsején. Ettől a korszaktól fogva, amelyről mindjárt beszélni fogunk, hasznosan és erélyesen újrakezdték és folytatták a munkát. Érdekesek a számok: Napóleon négyezer-nyolcszáznégy métert építtetett, XVIII. Lajos ötezer-hétszázkilencet, X. Károly tízezer-nyolcszázharminchatot, Lajos Fülöp nyolcvankilencezer-húszat, az 1848-i Köztársaság huszonháromezer-háromszáznyolcvanegyet, a mostani uralom hetvenezerötszáz métert. Jelenleg kétszázhuszonhatezer-hatszáztíz méter, vagyis hatvan mérföld hosszú a szennycsatorna, Párizs folyton emésztő, óriási bélrendszere, ez a homályos elágazódás, ez a rengeteg, ismeretlen építmény.

Amint látjuk, Párizs földalatti útvesztője ma több mint tízszer akkora, mint a század elején volt. Nehéz elképzelni, mennyi kitartás és erőfeszítés kellett hozzá, hogy elérhessék a kloáka mai viszonylagos tökéletességét. A régi monarchia főhatósága és a tizennyolcadik század utolsó éveiben a forradalmi polgármesteri hivatal csak nagy nehezen tudott kivájni 1806-ig öt mérföldnyi szennycsatornát. Mindenféle akadály hátráltatta a munkát, ezek az akadályok részint a talaj természetéből következtek, részint Párizs dolgozó lakosságának balhiedelmével függtek össze. Párizs olyan talajon épült, amely különösképpen ellenszegül az ásónak, a csákánynak, a fúrásnak, az emberi beavatkozásnak. Roppantul nehéz áttörni azt a geológiai alakulatot, amelyen Párizs, ez a csodálatos történelmi alakulat terül el. Akárhogyan is fognak hozzá, hogy behatoljanak ebbe az alluviális rétegbe, lépten-nyomon jelentkeznek a föld alatti akadályok: híg agyag, talajvíz, kemény szikla, meg az a puha és mély iszap, amelyet a szaknyelv "mustár"-nak hív. A csákány fáradságosan halad előre a mészkőben, amely igen vékony agyagrétegekkel és az Ádám előtti idők óceánjaiból lerakódott kagylóhéjakat tartalmazó palás lerakódásokkal váltakozik. Olykor egy patak töri át az épületben levő boltozatot, és elárasztja a munkásokat; vagy márga buggyan elő a zuhatag erejével, és úgy széttöri a legvastagabb támasztógerendákat is, akár az üveget. Nemrég, mikor a villette-i gyűjtőcsatornát a hajózás félbeszakítása és a csatorna kiürítése nélkül kellett elvezetni a Saint-Martin-csatorna alatt, a csatorna medrében repedés támadt, a víz hirtelen elöntötte az egész föld alatti munkatelepet, úgyhogy a szivattyúk nem tudtak megbirkózni az áradással. Búvárral kellett megkerestetni a repedést, amely a nagy medence szűk torkolatában volt, s csak nagy nehezen lehetett betömni. Másutt, a Szajna mellett, sőt a folyótól jó távol is, mint például Belleville-ben, a Grande-Rue-nél és a Luniêre-átjárónál, feneketlen, süppedő homok van, amelyben szempillantás alatt elmerülhet egy ember. Vegyük ehhez a dögletes, fullasztó levegőt, a beszakadások, hirtelen földomlások okozta halálos szerencsétlenségeket. Vegyük még hozzá a tífuszfertőzést, amit a munkások lassanként belehelnek. Nemrég történt, hogy miután tíz méter mélységben végzett ásatási munkával kivájta a clichyi peremes aknát, hogy utat nyisson az Ourcq fővezetékének, miután a gyakran poshadó földrétegek sáncolásával és aládúcolásával az Ispotály körúttól a Szajnáig kiboltozta a Bièvre patak medrét; miután - hogy megszabadítsa Párizst a Montmartreról lezuhogó vizektől, és lefolyást biztosítson annak a holt folyamágnak, amely a Martyrs-sorompó közelében kilenc hektárnyi területen tespedt - négyhavi szakadatlan munkával tizenegy méter mélységben megépítette a Blanche-sorompótól az aubervilliers-i útig húzódó csatornát; miután soha nem látott módon, sáncolás nélkül csatornát vont hat méterrel a Barredu-Bec utca szintje alatt: Monnet munkafelügyelő halálát lelte. Ugyanez a sors érte Duleau mérnököt, miután háromezer méternyi csatornát falaztatott a város minden része alatt a Traversière-Saint-Antoine utca és a Louvreine utca közt, miután az Arbaléte elágazás útján az esővíz elöntéseitől mentesítette a Censier és Mouffetard utcák kereszteződését, miután a felhígult homokon át betonalapozásra megépítette a Saint-Georges-csatornát, miután irányította a Notre-Dame-de-Nazareth elágazás lesüllyesztésének veszedelmes munkálatát. Az ilyen hőstettekről nem adnak ki hadijelentést, pedig hasznosabbak a buta harctéri öldökléseknél.

1832-ben a párizsi szennycsatorna még korántsem volt az, mint ma. Bruneseau elindította a dolgot, de a kolera kellett ahhoz, hogy az azóta végzett óriási építkezést befejezzék. Meglepő például, hogy 1821-ben a körcsatorna Nagycsatornának nevezett része a Gourdes utcában még szabad ég alatt bűzlött. Párizs városa csak 1823-ban találta meg kasszájában azt a kétszázhatvanhatezer-nyolcvan frank hat centime-ot, ami ennek a rondaságnak a befedéséhez kellett. A Combat, a Cunette és a Saint-Mandé emésztőkutak, zsilipszerkezeteikkel és tisztítóberendezéseikkel együtt, csak 1836-ból valók. Párizs bélrendszerét egy negyedszázad alatt helyrehozták, és mint mondottuk, tízszeresére növelték.

Harminc évvel ezelőtt, a június 5-i felkelés idején sok helyen még a régi állapotban volt a szennycsatorna. Igen sok utca, amely ma be van boltozva, akkor nyílt árok volt. Utcák vagy terek lejtősödő szélein sűrűn lehetett látni nagy négyszögletes vasrácsokat, melyeknek vastag rúdjait simára koptatták a járókelők; veszedelmes csúsztatok voltak ezek a kocsik számára, és elbotlatták a lovakat. A mérnöki hivatal nyelve kifejező szóval csurgónak nevezte ezeket a lejtős helyeket és vasrácsokat. 1832-ben egész sereg utcában, így az Étoile, a Szent Lajos, a Temple, a Vieille-du-Temple, a Notre-Dame-de-Nazareth, a Folie-Méricourt utcákban, a Virág rakparton, a Petit-Musc, a Normandie, a Pont-aux-Biches, a Marais, a Szent-Márton, a Notre-Dame-des-Victoires, a Montmartre, a Grande-Batelière utcákban, a Champs-Élysées-n, a Jacob, a Tournon utcákban még cinikusan tátongott az ódon csatorna. A kövezetnek ezeket a nagy folytonossági hiányait néhol, hajmeresztő szemérmetlenséggel, sarokkövek szegélyezték.

1806-ban Párizs szennycsatornáinak hossza még körülbelül az 1663 májusában megállapított ötezer-háromszázhuszonnyolc ölnél tartott. Bruneseau után, 1832. január elsején negyvenezer-háromszáz méter volt ez a szám. 1806-tól 1831-ig évente átlag hétszázötven métert építettek; azóta minden évben nyolcezer, sőt olykor tízezer méter hosszú folyosót építettek, vízben kötő mésszel kevert törmelékanyagból, betonalapon. Méterét kétszáz frankjával számítva, a mai Párizs hatvan mérföldnyi szennycsatorna-hálózata negyvennyolcmillió frankot képvisel.

A fentebb jelzett nemzetgazdasági haladáson kívül súlyos egészségügyi problémák is kapcsolódnak Párizs szennycsatornájának óriási kérdéséhez.

Párizs két medence közt terül el, egy víz- és egy légmedence közt. A vízmedence, meglehetős mélyen a föld alatt, de már két talajfúrás útján kipuhatolva, kréta- és jura-mészréteg közötti zöld homokkő rétegből ered. Ezt a réteget huszonöt mérföld átmérőjű korongnak vehetjük, amelybe egész sor patak és folyó vize szivárog. Ha valamelyik grenelle-i kútból merítünk egy pohárral, a Szajna, a Marne, az Yonne, az Oise, az Aisne, a Cher, a Vienne és a Loire vizét isszuk. Ez a víz egészséges, mert először az égből jön, azután a földből; a levegő egészségtelen, mert a szennycsatornából ered. A kloáka minden fertőzete elvegyül a város lélegzésében, ezért oly bűzös a lehelete. Tudományosan megállapított tény, hogy egy trágyadomb fölött a levegő tisztább Párizs levegőjénél. Amikor majd a haladás segítségével a műszerek tökéletesednek és terjed a világosság, a vízmedencét föl fogják használni a légmedence megtisztítására, vagyis a csatorna kimosására. Tudjuk, mit kell érteni kimosáson: az iszapot visszaadják a földnek. A trágya a talajnak jut, és megtermékenyíti a mezőt. Ez az egyszerű eljárás az egész társadalom számára enyhíti majd a nyomort, és javítja az egészségi viszonyokat. Jelenleg a betegségek ötven mérföldnyi sugárban terjednek a Louvre-tól számítva, ha ezt vesszük a fertőzött körzet középpontjának.

Azt lehetne mondani, hogy tíz évszázad óta a kloáka Párizs betegsége. A szennycsatorna a kór, amelyet Párizs a vérében hordoz. A nép ösztöne efelől sohasem volt tévedésben.

A csatornatisztító mesterséget egykor a nép majdnem ugyanolyan veszedelmesnek és undorítónak tartotta, mint a gyepmester munkáját; ez utóbbit sokáig iszonyat környezte, és a hóhérnak kellett ellátnia. Kőműves csak nagy díjazásért szánta rá magát, hogy leszálljon e bűzös mélységbe, a kútásó is vonakodva merítette belé létráját. Közmondás volt: a szennycsatornába lemenni annyi, mint sírba szállni. És, mint már mondottuk, mindenféle iszonytató legenda környékezte ezt az óriási pöcegödröt, ezt a rettegett ürüléktelepet, melyben a földgömb forradalmainak és az emberek forradalmainak egyaránt nyoma van, s megtalálhatók benne minden kataklizma maradványai, az özönvíz kagylóitól Marat szemfedőrongyáig.
HARMADIK KÖNYV
A sárral dacol a lélek

I
A kloáka meglepetései

Jean Valjean benn volt Párizs szennycsatornájában. Újabb hasonlóság Párizs és a tenger közt. Itt is elmerülhet a búvár, akárcsak az óceánban.

Hallatlan volt az átmenet. Jean Valjean a város kellős közepén távozott el a városból; egy szempillantás alatt, amennyi idő ahhoz kellett, hogy a rácsot fölemelje és visszabocsássa, a fényes nappalból a teljes sötétségbe, a délből az éjfélbe, a robajból a némaságba, a mennydörgő forgószélből a síri nyugalomba, és - még csodásabb változással, mint a Polonceau utcában - a legnagyobb veszedelemből a legtökéletesebb biztonságba jutott.

Hirtelen valami pincébe zuhanni, eltűnni Párizs süllyesztőjében, az utcát, ahol mindenütt a halál leselkedett rá, fölcserélni ezzel a sírboltfélével, ahol az élet várta - különös pillanat volt. Kábultan állt néhány másodpercig; dermedten hallgatózott. Hirtelen nyílt meg alatta a menekülés csapóajtaja. Az égi jóság mintegy lesből ragadta el. Áldásos cselvetése a gondviselésnek.

Ám a sebesült nem moccant, és Jean Valjean nem tudta, élőt hozott-e magával a mélységbe vagy halottat.

Első érzése az volt, hogy megvakult. Egyszerre semmit sem látott.

Amellett úgy rémlett neki, hogy meg is süketült. Nem hallott semmit. A gyilkolás őrjöngő vihara, mely fölötte néhány lépésnyire tombolt, a földréteg vastagsága miatt, mint mondottuk, csak elhalón és tétován hallatszott le hozzá, mint valami távoli moraj. Szilárd talajt érzett a lába alatt, semmi egyebet, de ez elég volt neki. Kinyújtotta egyik karját, aztán a másikat, mindkét keze érintette a falat, ebből megtudta, hogy a folyosó szűk; megcsúszott, ebből megtudta, hogy a kövezet nedves. Óvatosan lépett egyet-egyet, nehogy lyukba, gödörbe, szakadékba bukjon; megállapította, hogy a padlózat folytatódik. Bűzös pára figyelmeztette, hogy milyen helyen van.

Néhány pillanat múlva már nem volt vak. Némi világosság szűrődött a szelelőlyukon át, amelyen leszállt, és látása alkalmazkodott az üreghez. Kezdett megkülönböztetni egyet-mást. A folyosó, amelybe bevackolódott - nincs találóbb kifejezés a helyzetére -, mögötte be volt falazva. Afféle zsákutca volt, amelyet a szaknyelv elágazásnak nevez. Előtte másik fal meredt: a sötétség. Tíz-tizenkét lépésnyire attól a helytől, ahol Jean Valjean állt, a szelelőlyuk világossága megszűnt, és a csatorna nyirkos falának alig néhány méternyi részére vetett valami sápatag fényt. Azon túl sűrű homály kezdődött; oda behatolni oly borzalmasnak tűnt, mint fejest ugrani valami örvénybe. Mégis át lehetett és át kellett hatolni ezen a ködfalon. Mégpedig késedelem nélkül. Jean Valjean arra gondolt, hogy a rácsot, amelyet ő a kövezet alatt megpillantott, a katonák is észrevehetik, s minden ezen a véletlenen múlik. Ők is lejöhetnek a csatornába, és átkutathatják. Egy perc veszteni való idő sem volt. Az imént letette Mariust maga mellé a földre. Most megint fölszedte a vállára - így kell mondanunk -, és elindult. Elszántan nekivágott a sötétségnek.

A dolog úgy állt, hogy sokkal kevésbé voltak biztonságban, mint Jean Valjean hitte. Másfajta és nem kisebb veszedelmek leselkedtek rájuk. A csata villámló forgataga után a miazmák és csapdák barlangja; a káosz után a kloáka. Jean Valjean a pokol egyik köréből a másikba esett.

Ötven lépés után meg kellett állnia. Egy kérdés meredt elébe. A folyosót, amelyen áthaladt, egy másik keresztezte. Itt két út kínálkozott. Melyiket válassza? Jobbra vagy balra forduljon? Hogyan tájékozódjék ebben a fekete tömkelegben? Ebből az útvesztőből, mint már említettük, van egy kivezető fonál: a lejtősödés. Aki a lejtést követi, eljut a folyóhoz.

Jean Valjean nyomban ráeszmélt erre.

Úgy gondolta, hogy alkalmasint a Vásárcsarnok alatt van; ha tehát balra tér és a lejtőt követi, tíz-tizenöt perc alatt elér valamelyik szajnai csatornatorkolathoz, a Pont-au-Change és a Pont-Neuf híd közt, vagyis fényes nappal Párizs egyik legforgalmasabb pontján bukkan elő. Esetleg éppen egy utcakereszteződésnél. Nagyot néznének a járókelők, ha két vérző ember bújna ki szemük láttára a földből. Rendőrök szaladnának össze, a legközelebbi őrszoba fegyvert ragadna. Jobb, ha beveszi magát a tömkelegbe, a sötétségbe, és kijutását a gondviselésre bízza.

A lejtő ellenében, jobb kéz felé indult.

Ahogy befordult a folyosó szögletén, a szelelőlyuk távoli világossága egészen megszűnt, ráborult a sötétség függönye, és ő megint vak lett. De azért ment előre, amilyen gyorsan csak bírt. Marius két karja a nyaka köré fonódott, lábai a hátán lógtak. Egyik kezével a két kart fogta, a másikkal a falat tapogatta. Marius arca az arcához ért, és oda is tapadt, mert véres volt. Érezte, hogy Mariusról valami langyos folyadék csurog rá, és átszivárog a ruháján. A fülén azonban, mely a sebesült szájához ért, nedves, meleg párát érzett, ebből tudta, hogy Marius lélegzik, tehát él... A folyosó, amelyen Jean Valjean most talpalt, nem volt olyan szűk, mint az előbbi. Fáradságosan haladt előre. Az előző napi eső még nem folyt le egészen, vékonyan patakzott a csatorna közepén, így hát kénytelen volt a falhoz simulni, hogy ne gázoljon a vízbe. Így lépkedett vakoskodva. Akárcsak azok az éjszakai élőlények, amelyek a láthatatlanban tapogatóznak, és a föld alatti homályba vesznek.

Mindamellett, akár mert a távoli szelelőlyukakon némi világosság szűrődött be, akár mert a szeme hozzászokott a sötétséghez, lassanként homályosan látott valamit, kezdett megkülönböztetni egyet-mást, hol a falat, amelyet érintett, hol a feje fölött a boltozatot. A pupilla kitágul az éjszakában, és végül világosságot talál benne, mint ahogy a lélek kitágul a balsorsban, és végül megtalálja Istent.

De nehezen tájékozódott.

A csatornahálózat úgyszólván tükörképe a fölötte levő utcák tervrajzának. Az akkori Párizsnak kétezer-kétszáz utcája volt. Képzeljük el a város alatt a sötét ágaknak azt a rengetegét, amelynek szennycsatorna a neve. Az akkori csatornák egymás hosszába rakva tizenegy mérföldet tettek volna ki. Föntebb már említettük, hogy az utóbbi harminc év szakszerű tevékenysége a hálózat hosszát nem kevesebb, mint hatvan mérföldre növelte.

Jean Valjean mindjárt kezdetben tévedett. Azt hitte, hogy a Saint-Denis utca alatt van, pedig nem ott volt. A Saint-Denis utca alatt ódon kőcsatorna vonul, amely még XIII. Lajos korából való, és egyenesen a Nagycsatornának nevezett gyűjtőcsatornába torkollik, csupán egy könyökhajlása van, jobb felé, az egykori Cour des Miracles tájékán, és egy elágazása, a Saint-Martin-csatorna, amelynek négy ága egymást keresztezi. De a Petite-Truanderie csatornája, amelynek nyílása a Corinthe-kocsma mellett volt, sohasem közlekedett a Saint-Denis utca föld alatti járatával, a Montmartre-csatornába nyílik, és ide vetődött Jean Valjean. Itt bőségesen adódik alkalom az eltévedésre. A Montmartre-csatorna egyike a régi hálózat legkuszább részeinek. Szerencsére Jean Valjean már elhagyta a Vásárcsarnok csatornáját, amelynek mértani terve összevissza gabalyodott hajóárbocokra emlékeztet; de még számos nehézség várt rá, számos utcasarok - mert hiszen ezek is utcák itt lenn - meredt elébe a sötétbe kérdőjelként: először is bal kéz felől a nagy Plêtriére-csatorna, mely mint valami bonyolult fejtörő játék bocsátja T és Z alakú járatait a postapalota és a gabonacsarnok kör alakú építménye alá, egész a Szajnáig, ahol Y alakban végződik; aztán jobbkézt a Cadran utca görbe folyosója, három zsákutcájával; továbbá, megint balra, a Mail elágazás, amely mindjárt az elején villaszerűen kettéválik, és zegzugos fordulókkal húzódik egészen a Louvre meg-megszakadó, minden irányban szerteágazó nagy lefolyó-barlangjáig; végül a jobboldalt a Jeûneurs utca vakon végződő csatornája, nem is szólva arról, hogy a föld alatti vándor itt-ott kisebb járatokkal is találkozott, mielőtt elért volna a körcsatornához, amely egyedül vezethette eléggé távoli, tehát biztos kijárathoz.

Ha Jean Valjeannak csak némi fogalma is lett volna mindarról, amiről itt beszélünk, csupán a fal tapintásáról hamar rájött volna, hogy nem a Saint-Denis utca alatt jár. Az ódon kockakő helyett, a csatornában is dölyfös királyi építkezés helyett, ahol a gránitsorokból rakott és kövér mészvakolattal megkötött falazat minden öle nyolcszáz frankba került, a mai olcsóságot tapinthatta volna, a takarékoskodó módszert, azt a betonalapon vízben kötő mésszel való borítást, amely méterenként mindössze kétszáz frankba kerül, egyszóval a silány anyagú polgári kőművesmunkát; de minderről semmit sem tudott.

Csak ment tovább, szorongva, de nyugodtan, semmit se látva, semmit se tudva, találomra ment, vagyis a gondviselésre bízta magát.

Hovatovább, mondjuk meg őszintén, elfogta valami borzongás. A homály, amely körülvette, elméjébe is behatolt. Rejtelmes világban járt. Félelmetes a szennycsatorna szédítő kuszáltsága. Rémes érzés a föld alatti Párizs foglyának lenni. Jean Valjeannak vaktában kellett megtalálnia, sőt kitalálnia az útját. Tudta, hogy minden lépés, amit ebben az ismeretlenségben merészel, utolsó lépése lehet. Hogy fog innen kikerülni? Talál-e kijáratot? És idejekorán talál-e? Van-e mód rá, hogy áthatoljon, keresztültörjön ezen az óriási, föld alatti kőszivacson? Mi lesz, ha valami váratlan csomóra bukkan a sötétben? Ha kibonyolíthatatlan és áthághatatlan helyzet elé kerül? Ha Marius elvérzik, és ha ő maga éhen hal? El kell-e pusztulniuk mindkettejüknek, hogy csak a csontvázuk maradjon itt az éjszakában? Nem tudta. Fölvetette magában ezeket a kérdéseket, de felelni nem tudott rájuk. Párizs belseje félelmetes mélység. Benn volt a szörnyeteg gyomrában, mint Jónás próféta.

Egyszerre meglepetés érte. Noha folyton egy irányban haladt, a legváratlanabb pillanatban észrevette, hogy már nem emelkedik az út; a csordogáló víz már nem a lába hegyét, hanem a sarkát csapkodta. A csatorna most lefelé lejtősödött. Miért? Talán hirtelen a Szajna felé közeledik? A veszély nagyobb volt, de visszafordulni még veszélyesebb. Folytatta útját.

Nem a Szajna felé haladt. Párizs jobb parti földnyerge egyik oldalon a Szajna, a másikon a Nagycsatorna felé lejt. A vízválasztó nyereg gerincvonala nagyon szeszélyes. Legmagasabb pontja, ahol a vízfolyás kétfelé oszlik, a Sainte-Avoye-csatornában, a Michelle-Conte utcán túl van, a Louvre csatornájában a körutak táján, a Montmartre-csatornában a Vásárcsarnokoknál. Jean Valjean ehhez a legmagasabb ponthoz ért. A körcsatorna felé tartott: jó úton ment. De erről mit sem tudott.

Valahányszor elágazáshoz ért, kitapogatta a szögleteket, s ha az új nyílást szűkebbnek találta annál a folyosónál, amelyen idáig jött, nem fordult be, hanem egyenesen ment tovább, mert úgy okoskodott, hogy minden szűkebb járat zsákutcába visz, és csak eltávolíthatja céljától, vagyis a kijárattól. Így szerencsésen kikerülte a négyszeres csapdát, amelyet a fentebb felsorolt négy elágazás állított neki a sötétben.

Egyszer csak észrevette, hogy kijutott Párizsnak ama része alól, amelyet a felkelés megdermesztett, ahol a barikádok megbénították a közlekedést, s most már a normális életet élő Párizs alatt van. Egyszerre mintha távoli, de folytonos mennydörgés indult volna meg a feje fölött.

A kocsik robogása volt.

Már egy félórája gyalogolt, legalábbis hozzávetőleges számítása szerint, és még eszébe sem jutott, hogy megpihenjen; csupán Mariust tartotta most a másik kezével. A sötétség sűrűbb volt körülötte, mint valaha, de ez megnyugtatta.

Egyszerre megpillantotta maga előtt saját árnyékát. Alig észrevehető, gyengén pislogó világosságban rajzolódott ki, amely lába alatt a földön, feje fölött a mennyezeten imbolygott és kétoldalt a folyosó tapadós falára is rásiklott. Meghökkenve fordult hátra.

A folyosónak azon a részén, amelyet már maga mögött hagyott, végtelennek tűnő messzeségben, a sűrű homályon át valamilyen ijesztő fénypont ragyogott, mintha őt nézné.

A rendőrség komor csillaga tűnt fel a szennycsatornában. A csillag mögött nyolc-tíz fekete, szálegyenes, rettenetes alak mosódott árnyéka imbolygott.



II
Magyarázat

Június 6-án rendőrségi razziát rendeltek el a szennycsatornában. Attól tartottak, hogy a legyőzöttek oda menekülnek, és mialatt Bugeaud tábornok a látható Párizst fésülte át, Gisquet rendőrfőnöknek föl kellett kutatnia a láthatatlan Párizst; ez a párhuzamos kettős művelet megkövetelte az államhatalom kettős stratégiáját, amelyet fent a katonaság, lent a rendőrség képviselt. Három csapat rendőr és csatornamunkás járta be Párizs föld alatti utjait, az első a jobb, a második a bal parton, a harmadik a Citében.

A rendőrök karabéllyal, vasbunkóval, karddal és tőrrel voltak felfegyverkezve.

Ami most Jean Valjean felé világított, a jobb parti őrjárat lámpája volt.

A rendőrök éppen a Cadran utca alatt húzódó görbe csatornát és ennek három zsákutcáját kutatták át. Mialatt nyeles lámpájukkal a zsákutcákat járták, Jean Valjean odaért a csatorna bejáratához, úgy találta, hogy keskenyebb a főcsatornánál, ezért nem tért be oda, hanem továbbment. A rendőrök, amikor kijöttek a Cadran-csatornából, a körcsatorna irányából lépteket véltek hallani. Jean Valjean léptei voltak. A csapatot vezető őrmester föltartotta lámpáját, s a rendőrök szemüket meresztették a sötétbe, amerről a nesz hallatszott.

Ki sem lehet mondani, mit jelentett ez a perc Jean Valjean számára.

Szerencsére ő jól látta ugyan a lámpát, de a lámpa nem láthatta őt. A lámpa a világosság volt, ő a sötétség. Nagyon messze volt a csapattól, alakja beleolvadt a hely feketeségébe. A falhoz szorult, és megállt.

Egyébként nem tudta, mi az, ami mögötte mozog. Az álmatlanság, az étlenség, a sok izgalom őt is elbágyasztotta, valamilyen látomásos állapotba került. Világosságot látott, a világosság körül árnyékokat. Mi volt ez? Nem értette.

Ahogy Jean Valjean megállt, megszűnt a léptek nesze.

A csapat emberei füleltek, de nem hallottak semmit, néztek, de nem láttak semmit. Tanácskozni kezdtek.

A montmartre-i csatorna e pontján volt akkoriban egy kis térség. Azóta eltüntették, mert a nagy zivatarok alkalmával az esővíz azon a helyen kis tóvá szokott összegyűlni. Ezen a kis téren összebújhatott a csapat.

Jean Valjean látta, hogy az árnyalakok kört formálnak, a vérebek összedugták fejüket, és sugdolóztak.

A tanácskozás eredményeképpen megállapították, hogy tévedtek, az imént nem hallottak neszt, nincs ott senki, hiábavaló fáradság, fölösleges időveszteség lenne átkutatni a körcsatornát, inkább sietni kell Saint-Merry felé, mert ha valahol, akkor azon a környéken akadhat tennivaló, néhány "bousingot",[262] akit le kell fülelni.

A politikai pártok időnként megfejelik ócska szidalmaikat. 1832-ben átmenetileg a bousingot szót kapták fel a már divatjamúlt jakobinus helyett, és a demagóg helyett, amely akkoriban nemigen volt használatos, de azóta kiváló szolgálatot tett.

Az őrmester parancsot adott, hogy forduljanak balra, a Szajna felé lejtő csatornán. Ha történetesen eszükbe jut, hogy két rajra oszolva két irányban induljanak el, elfogták volna Jean Valjeant. Ezen a hajszálon múlt. A rendőrfőnökség valószínűleg attól tartott, hogy összecsapásra kerülhet sor esetleg többségben levő felkelőkkel, ezért megtiltotta a csapatnak, hogy részekre szakadjon. Így aztán a csapat elindult, és otthagyta Jean Valjeant, aki az egész műveletből csak annyit látott, hogy a lámpa hirtelen eltűnt.

Indulás előtt az őrmester, hogy megnyugtassa rendőr-lelkiismeretét, elsütötte karabélyát abba az irányba, ahol Jean Valjean állt. A dörrenés úgy visszhangzott a kriptafalak közt, mintha az óriás bélcsatorna böfögött volna. Egy darab vakolat esett a pocsolyába, és Jean Valjeantól néhány lépésnyire fölfröcskölte a vizet, jelezve, hogy a golyó a feje fölött érte a boltozatot.

Egy ideig lassú, szabályos lépések hangzottak a csatornában, távolodóban egyre halkulva; a fekete alakok csoportja eltűnt, a boltozatra reszketeg fény vetett vöröses csíkot, mely előbb halványult, majd elenyészett; újra mély csend és teljes sötétség lett, a vakság és süketség lett úrrá megint a csatornában. Jean Valjean még mindig nem mert megmoccanni, sokáig állt a falhoz támaszkodva, feszülten hallgatózott, és kitágult pupillákkal figyelte a kísérteties őrjárat eltűnését.



III
Az üldözött

El kell ismerni, az akkori rendőrség a legsúlyosabb közéleti válságok közt is rendületlen kötelességtudással teljesítette őrködő és felügyelő hivatását. A zendülést nem tekintette ürügynek arra, hogy szabadjára hagyja a gonosztevőket, és elhanyagolja a társadalmat azért, mert a kormányzat veszedelemben forog. Rendkívüli készenlét esetében is pontosan és zavartalanul ellátta a rendes szolgálatot. Ha kiszámíthatatlan politikai esemény állt küszöbön, ha a forradalom súlyos felhői gyülekeztek, a rendőrt sem a felkelés, sem a barikád nem térítette el attól, hogy üldözze a tolvajt.

Ilyesmi történt június hatodikán is a Szajna jobb oldali partszegélyén, valamivel túl az Invalidusok hídján.

Ma már nincs ott töltés. A környék képe megváltozott.

Két férfi haladt ezen a töltésen, úgy tűnt fel, mintha bizonyos távolságból figyelnék egymást, s mintha az egyik kerülné a másikat. Amelyik elöl ment, távolodni igyekezett, a mögötte menő viszont azon volt, hogy megközelítse.

Olyan volt ez, mint egy távolból némán játszott sakkjátszma. Sem az egyik, sem a másik nem sietett, mindketten lassan mentek, mintha mindegyik attól félne, hogy a sietéssel gyorsabb lépésekre készteti partnerét.

Aki látja őket, azt mondhatta volna, hogy egy mohó étvágy követi kiszemelt zsákmányát anélkül, hogy szándékát elárulná. A zsákmány ravasz volt, és vigyázott magára.

Olyanféle volt köztük az arány, mint az üldözött nyest és az üldöző kutya közt. Az, aki menekülni igyekezett, vékonydongájú, sovány képű ember volt; aki nyomába szegődött, hogy elcsípje, magas termetű, kemény tekintetű és alkalmasint kemény öklű fickó.

Az első, gyöngébbnek érezvén magát, kerülte a másodikat; de mélységes haraggal kerülte; ha valaki figyeli, láthatta volna szemében a menekülés ellenséges komorságát és a félelem minden fenyegetését.

A part néptelen volt; egy lélek sem járt arrafelé; még csak egy evezős vagy kirakodó-munkás sem mutatkozott az itt-ott kikötve veszteglő bárkákban.

A két férfit csak a szemközti partról lehetett jól látni, s aki onnan figyelte volna őket, azt látta volna, hogy elöl egy kócos, rongyos, alattomos, nyugtalan alak megy, szakadozott zubbonyában dideregve, utána pedig valamilyen merev, hivatalos személy, aki állig gombolva viseli hatósági kabátját.

Az olvasó, ha közelebbről látná a két férfit, talán fölismerné őket.

Mi lehetett a célja annak, aki hátul ment?

Alkalmasint az, hogy az elöl haladót melegebb ruhába öltöztesse.

Ha egy állami ruhát viselő ember nyomon követ egy rongyost, azért teszi, hogy azt is az állammal ruháztassa fel. Csak a színben van különbség. Kék ruhát viselni tisztesség, vörös ruhát viselni kellemetlenség.

Az alvilágban is van bíbor.

Az, aki elöl ment, alighanem ilyenfajta kellemetlenségtől és ilyenfajta bíbortól igyekezett menekülni.

A másik valószínűleg azért hagyta elöl menni és azért nem fogta még el, mert azt remélte, hogy a nyomában valami jelentős találkára jut el, és egy közveszélyes csoport leleplezésével jó fogást csinál. Ezt a kényes műveletet úgy hívják, hogy "megfigyelés".

Ezt a feltevést valószínűsíti, hogy az állig begombolkozott férfi, ahogy a partról megpillantott egy bérkocsit, amely üresen döcögött a rakparton, intett a kocsisnak; a kocsis megértette, nyilván tudta, kivel van dolga, megfordult a kocsijával, és a rakparton lépésben követte a két embert. A gyanús csavargó, aki elöl ment, nem vette észre.

A bérkocsi a Champs-Elysées fasorában haladt. A mellvéd fölött csak a kocsis felsőteste és kezében tartott ostora látszott.

A rendőröknek kiadott titkos utasítások egyik pontja így szól: "Mindig legyen a közelben szükség esetére egy bérkocsi."

A két ember hibátlan stratégiával addig ügyeskedett, amíg el nem jutottak a rakpartról a vízhez vezető rámpához, mely arra szolgált, hogy a Passy felől érkező kocsisok lehajthassanak a folyóhoz, megitatni a lovaikat. Ezt a rámpát azóta lebontották, a szimmetria kedvéért; a lovak dögöljenek szomjan, fő, hogy a szem tetszetős látványban gyönyörködhessék.

Valószínű volt, hogy a zubbonyos ember ezen a rámpán fölhaladva a Champs-Élysées-n akart elmenekülni, ahol sűrűn álltak a fák; viszont sok rendőr is járt arrafelé, úgyhogy üldözője könnyen kaphatott karhatalmat.

A partnak ettől a helyétől nem messze állt az I. Ferencről elnevezett ház,[263] amelyet 1824-ben Brack ezredes Moret-ból Párizsba hozatott. A ház közelében rendőrállomás volt.

Az üldözött ember, üldözőjének nagy meglepetésére, nem ment föl a lóitató rámpára. Folytatta útját a vízparton.

Helyzete szemlátomást válságossá lett.

Mit csinálhat, hacsak be nem ugrik a Szajnába?

A vízpartról nem mehet föl a rakpartra; se rámpát, se lépcsőt nem talál többé; és már egész közel a hely, a Szajna könyökhajlása a Jena hídnál, ahol az egyre keskenyedő partszegély vékony nyelvben végződik, és eltűnik a folyóban. Itt elkerülhetetlenül elrekeszti útját jobbról a meredek fal, balról és szemközt a folyó, hátulról pedig a hivatalos hatalom.

Igaz, hogy a partszegély végét valamilyen lebontásból ott maradt hat-hét láb magas törmelékhalom fedezte a szem elől. De remélheti-e az üldözött, hogy elrejtőzhet a halom mögött, amelyet üldözője egyszerűen megkerülhet? Gyerekes próbálkozás lenne. Bizonyára nem is gondol rá. A tolvajok ennél sokkal agyafúrtabbak.

A törmelékhalom, mint valami kiemelkedő hegyfok, egészen a rakpart faláig húzódott.

Az üldözött, ahogy ehhez a kis dombhoz ért, megkerülte, úgyhogy eltűnt az üldöző szeme elől.

Emez most nem látta a másikat, de az sem láthatta őt. Az üldöző kihasználta az alkalmat, fölhagyott a színleléssel, és sietve nekieredt. Néhány pillanat múlva odaért a halomhoz, és megkerülte. Elámulva torpant meg. Az ember, akit hajszolt, már nem volt ott.

A zubbonyos embernek nyoma veszett.

A partszegély a törmelékhalmon túl csak vagy harminclépésnyire folytatódott, aztán a rakpart falát csapdosó víz alá merült.

A menekülő nem ugorhatott a Szajnába, de föl sem kapaszkodhatott a kőfalon úgy, hogy üldözője ne látta volna. Hová lett hát?

A kabátos ember a partszegély végéig ment, ott egy pillanatig ökölbe szorított kézzel elgondolkozva megállt, és fürkészve nézett szét. Egyszerre a homlokára csapott. Azon a helyen, ahol a föld a vízzel találkozott, széles és hosszú ívelt vasrácsot vett észre, mely vaskos zárral és három tömör sarkvassal volt fölszerelve. A rakpart tövébe vágott rácsos ajtó a folyosóra is, a partszegélyre is nyílt. Feketés patak folyt ki alóla. A patak a Szajnába ömlött.

A rozsdás, vastag vasrudak mögött boltozatos, sötét folyosóféle látszott.

Emberünk keresztbe fonta karját, és megrökönyödve nézte a rácsot.

Attól, hogy nézte, még nem tárult fel, megpróbálta hát kinyitni; hiába rángatta, a rács nem engedett. Az imént valószínűleg kinyílt, noha semmi nesz nem hallatszott, ami ilyen rozsdás rácsnál igen különös; de biztos, hogy most megint zárva volt. Nyilvánvaló, hogy annak, aki kinyitotta, nem álkulcsa, hanem rendes kulcsa volt hozzá.

Ezt rögtön átlátta a férfi, s miután hasztalan próbálta kifeszíteni a rácsot, erre a fölháborodott kiáltásra fakadt:

- Hallatlan! Hatósági kulcsa van.

Aztán nyomban lecsendesedett, és egész gondolatvilágát kifejezésére juttatta ennek a szinte gúnyosan hangsúlyozott egytagú szónak többszöri ismétlésével:

- Lám! lám! lám! lám!

Azzal, talán mert tudj' isten, mit remélt, talán azt, hogy az ember megint előbújik, s esetleg mások is jönnek utána, a kopó türelmes dühével lesbe állt a törmelékhalom mögött.

A bérkocsi, mely a kabátos ember mozgásához alkalmazkodott, megállt fölötte a mellvéd mellett. A kocsis úgy sejtette, hogy hosszabb pihenőt tarthat, ezért lovai orrára ráhúzta az alul nedves abrakos tarisznyát, amelyet jól ismernek a párizsiak, mert a kormányok, mellesleg mondva, néha nekik is a nyakukba akasztják. A Jena híd gyér járókelői elhaladtukban visszafordultak, hogy egy pillantást vessenek a tájkép két mozdulatlan alakjára, a partszegélyen kuporgó emberre és a rakparton ácsorgó bérkocsira.



IV
Aki a maga keresztjét hordozza

Jean Valjean újra elindult, és most már megállás nélkül gyalogolt.

A gyaloglás egyre fáradságosabb lett. Ezeknek a csatornaboltozatoknak a magassága változó; az átlagos magasság körülbelül öt láb öt hüvelyk, vagyis egy ember termetéhez szabott. Jean Valjean kénytelen volt meggörnyedni, hogy Marius ne ütődjék a boltozatba; minden pillanatban hol lehajolt, hol fölegyenesedett, és közben folyton tapogatta a falat. A nedves falakon a keze, a nyirkos padlón a lába nehezen talált támasztékot. A város undok ganéjában botorkált. A nagy távolságban következő szelelőlyukakon át oly fakón szűrődött be a világosság, hogy a napsütés holdvilágnak tetszett. Máshol meg csupa köd, bűz, vaksötét feketeség. Jean Valjean éhes és szomjas volt; főként szomjas; és olyan helyen járt, ahol, akárcsak a tengeren, bőven van víz, csak épp inni nem lehet. Tudjuk, hogy rendkívüli ereje volt, amelyet, mivel tiszta és józan életet élt, a kor kevéssé csökkentett, de most mégis kezdett kimerülni. Fáradtságot érzett, és ereje fogytával egyre nehezebben vitte terhét. Marius talán már holtan, az élettelen test súlyával nehezedett rá. Jean Valjean úgy igyekezett tartani vállán, hogy Marius melle ne szoruljon össze, és lehetőleg szabadon vehessen lélegzetet. Lábai közt patkányok surranását érezte. Az egyik úgy megriadt, hogy beleharapott. A csatorna nyílásain át olykor friss levegő csapta meg, ettől kissé felüdült.

Délután három óra lehetett, amikor elért a körcsatornához.

Eleinte meglepte a hirtelen tágasság. Egyszerre olyan folyosóba jutott, amelyben két kinyújtott kezével nem érte el a falakat, és feje nem érintette a boltozatot. A Nagycsatorna ugyanis nyolc láb széles és hét láb magas.

Ott, ahol a Montmartre-csatorna a Nagycsatornába torkollik, két másik föld alatti folyosó is elágazik, a Provence utcai és az Abattoir utcai folyosó. Jean Valjeannál kevésbé éles eszű ember habozott volna, hogy a négy út közül melyikre térjen. Ő a legszélesebbet, vagyis a körcsatornát választotta. De megint fölmerült a kérdés: lefelé vagy fölfelé? Úgy gondolta, a helyzet nem tűr halasztást, s most már vállalnia kell a kockázatot, hogy eljut a Szajnához. Más szóval lefelé kell mennie. Balra fordult.

Jól tette. Mert tévedés volna azt hinni, hogy a körcsatornának két nyílása van, az egyik Bercy, a másik Passy felé, s mint a neve mutatja, a föld alatt körülfogja a jobb parti Párizst. A Nagycsatorna, mely mint emlékezhetünk rá, voltaképpen az egykori Ménilmontant patak, ha fölfelé halad benne az ember, zsákutcában végződik, vagyis régi helyén, ahonnét valaha eredt, a Ménilmontant-domb alján. Nem közlekedik közvetlenül azzal az elágazással, amely a Popincourt városrésztől kezdve összegyűjti Párizs szennyvizét, és az egykori Louviers-sziget fölött az Amelot-csatornán át ömlik a Szajnába. Ezt az elágazást, amely kiegészíti a gyűjtőcsatornát, ettől a Ménilmontant utca alatt egy vízválasztó földtömeg határolja el. Ha Jean Valjean fölfelé haladt volna a folyosón, rengeteg fáradság után kimerülve egy kőfalhoz ért volna a sötétségben. Veszve lett volna.

Persze vissza is fordulhatott volna kis darabon, s ha akkor bekanyarodik a Filles-du-Calvaire utca folyosójába - ha ugyan nem téved el a Boucherat téri föld alatti útvesztőben, hanem a Szent Lajos-csatornát, majd bal felé a Szent Egyed-csatornát választja, aztán jobbra fordulva kikerüli a Szent Sebestyén folyosót -, elérhette volna az Amelot-csatornát, innen pedig, ha nem vetődik a Bastille alatti F alakú kanyarulatba, kilyukadhatott volna az Arsenal mellett a Szajnánál. De ehhez alaposan ismernie kellett volna az óriási tömkeleg valamennyi elágazását és tekervényét. Márpedig, ismételten hangsúlyozzuk, egyáltalán nem volt ismerős a borzalmas hálózatban, amelyben tévelygett; és ha megkérdezik tőle, hol van, azt válaszolta volna: az éjszakában.

Az ösztöne jó kalauz volt. Lefelé menni, csakugyan ez az egyetlen mód a menekülésre.

Elhagyta már jobboldalt a Laffitte és a Saint-Georges utcák alá karomszerűen nyúló két folyosót és a Chausséd'Antin alatt kettéágazó hosszú járatot. Kevéssel túljutva azon a mellékjáraton, amely a Madeleine-csatorna nyílása lehetett, megállt. Nagyon fáradt volt. Egy meglehetősen tág szelelőlyuk, alkalmasint az Anjou utcai, majdnem teljes világosságot bocsátott be. Jean Valjean oly gyöngéden, ahogyan testvér bánik sebesült testvérével, letette Mariust a csatorna fal melletti párkányára. Marius véres arca a szelelőlyuk világításában úgy fehérlett, mint egy sírba tett holttesté. Lehunyt szemmel feküdt, halántékához tapadó haja olyan volt, mint valami ecset, amelyre rászáradt a vörös festék, két keze halottmereven lógott le, tagjai kihűltek, szája sarkában alvadt vér sötétlett. Nyakkendője csokrára vércsomó gyűlt; inge nyitott sebekbe ért, a kabát posztója az eleven hús szétnyílt hasadékait horzsolta. Jean Valjean ujja hegyével félretolta Marius ruháit, és megtapintotta a mellét; érezte, hogy a szíve még ver. Saját ingét széthasogatta; amennyire tudta, bekötözte a sebeket, és elállította a vérzést, aztán a félhomályban a még mindig eszméletlen, alig lélegző Marius fölé hajolt, és kimondhatatlan gyűlölettel nézte.

Amikor kibontotta Marius ruháit, a sebesült zsebében két dolgot talált, egy darab tegnapról maradt kenyeret és egy levéltárcát. A kenyeret megette, a tárcát kinyitotta. Az első lapon megtalálta Marius néhány sornyi írását. Emlékszünk a tartalmára:

"Nevem Marius Pontmercy. Holttestemet vigyék nagyapámhoz, Gillenormand úrhoz, Filles-du-Calvaire utca 6., Marais kerület."

Jean Valjean a szelelőlyuk világosságánál elolvasta ezeket a sorokat, egy pillanatig magába mélyedt, és halkan elismételte: Filles-du-Calvaire utca 6, Gillenormand úr. A tárcát visszatette Marius zsebébe. Attól, hogy evett, visszatért az ereje; megint hátára vette Mariust, fejét vigyázva a jobb vállára fektette, és továbbindult lefelé a csatornában.

A Nagycsatorna, amely a Ménilmontant-völgy lejtését követi, körülbelül két mérföld hosszú. Nagy része ki van kövezve.

Párizs utcaneveinek fáklyája, amelyet az olvasó számára meggyújtottunk, hogy követhesse Jean Valjean útirányát, őneki nem világított. Semmi sem jelezte, hogy a város melyik részében jár, azt sem, hogy mekkora utat tett meg. Időnként egy-egy szelelőlyuk alatt ment el, ezeken egyre halványabban szűrődött be a világosság, csak ebből sejtette, hogy a kövezetét már nem éri napsütés, eszerint nemsokára este lesz; azonkívül feje fölött az eddig állandó kocsirobogás lassanként meg-megszakadt, majd csaknem teljesen elhallgatott, amiből azt következtette, hogy már kijutott Párizs középpontjából, és valamely elhagyott környék, a külső körutak vagy a legtávolabbi rakpartok felé közeledik. Ahol kevesebb a ház és ritkulnak az utcák, a csatornának is kevesebb a szelelőlyuka. A sötétség mind sűrűbb lett Jean Valjean körül. De ő azért csak ment tovább, tapogatózva a sötétségben.

Ez a sötétség egyszerre félelmetessé vált.



V
Csalárd a homok, akárcsak a nő

Érezte, hogy vízbe lépett, és már nem kövezeten, hanem iszapban tapos.

Bretagne vagy Skócia egyes partvidékein néha megesik, hogy egy vándor vagy halász apály idején a tengertől jó távol gyalogol az ösvényen, s egyszerre észreveszi, hogy néhány perce fáradságosabban lép. A talaj olyan a lába alatt, mint a szurok; cipőtalpa beleragad; nem homok már, hanem enyv. A fövény teljesen száraz, de a lábnyom minden lépés után vízzel telik meg. A szem egyébként nem vesz észre változást; a rengeteg part egyenletes és nyugodt, a homok mindenütt egyformának látszik, a szilárd talaj a nem szilárdtól semmiben sem különbözik. Kis tengeri sáskák virgonc serege itt is, ott is szökdécselve nyüzsög a gyalogló lába alatt. Az ember folytatja útját, megy előre, bízik a talajban, igyekszik a parthoz közeledni. Nem nyugtalan. Miért is lenne? Csak olyasmit érez, mintha lába minden lépéssel nehezedne. Egyszerre besüpped. Besüpped két-három hüvelyknyire. Nyilvánvaló, hogy nem jó úton jár; megáll, hogy tájékozódjék. Hirtelen lenéz a lábára. A lába eltűnt. Homok borítja. Kihúzza a fövényből, visszafelé akar menni, megfordul; még mélyebbre süpped. A homok bokájáig ér; kirántja, balra ugrik, a homok lábikráját is ellepi; jobbra ugrik, most már térdig süpped a homokban.

Kimondhatatlan rémülettel eszmél rá, hogy futóhomokba tévedt, s alatta az a rettenetes valami, amiben az ember éppúgy nem tud járni, mint a hal úszni. Ami terhe van, eldobja, könnyít magán, mint a süllyedő hajó; késő, a homok már térdén felül ér.

Segítségért kiált, kalappal vagy kendővel integet, a fövény egyre jobban magába nyeli; ha a partszegély elhagyatott, ha a szilárd talaj nagyon messze van, ha a homokzátonynak túlságosan rossz a híre, ha nincs hős a közelben, akkor vége, elsüllyedésre van ítélve. Az a borzalmas, hosszan tartó, végzetszerű, könyörtelen eltemetés vár rá, amelyet sem föltartóztatni, sem siettetni nem lehet, amely órákig tart, végevárhatatlanul, amely álltó helyében, épen, egészségesen ragadja meg az embert, lábánál húzza lefelé, hiába minden erőlködés, minden kiáltozás, egyre lejjebb húzza, minden ellenállást kétszeres szorítással torol meg, és lassan levonja az embert a földbe, engedve, hogy egész idő alatt nézze a láthatárt, a fákat, a zöldellő réteket, a falvak kéményfüstjét a síkon, hajók vitorláit a tengeren, a röpködő, csicsergő madarakat, a napot, az eget. Az elsüllyedés sírbolt, mely mint valami áradat tör fel az élő felé. Minden pillanat kérlelhetetlen temető. A szerencsétlen áldozat próbál leülni, lefeküdni, kúszni; minden mozdulata lejjebb süllyeszti; ha föláll, besüpped; úgy érzi, elmerül, megfullad; ordít, esdekel, könyörög az égnek, kétségbeesetten tördeli a kezét. Már hasig van a homokban; a homok eléri a mellét, már csak a válla látszik ki. Két kézzel kapálózik, fogcsikorgatva nyöszörög, körmeit vájja a homokba, hogy fönntartsa magát, könyökére támaszkodva igyekszik kiszabadulni a porhanyó talajból, kétségbeesetten zokog; a fövény egyre magasabb körülötte. Már eléri a vállát, a nyakát; most már csak az arca látszik. A száj kiált, a homok betömi; csend. A szem még néz, a homok ráülepszik; éjszaka. Aztán a homlok is eltűnik, néhány hajszál lebeg a fövény fölött; egy kéz kinyúlik a homokból, ide-oda mozog, aztán eltűnik az is. Egy ember volt - nincs.

Néha a lovas lovastul süllyed el; máskor a kocsis kocsijával együtt; ott szunnyadnak mind a homokban. Hajótörés szárazon. Emberfullasztó föld. A talaj, melybe tengervíz szivárgott, csapdává válik. Kitárul mint síkság, és mint hullám nyílik szét. Ilyen csalárd az örvény.

Ez a szörnyű kaland, mely bizonyos tengerpartokon mindig lehetséges, harminc évvel ezelőtt a párizsi szennycsatornában is lehetséges volt.

Az 1833-ban elkezdett nagy munkálatok előtt Párizs föld alatti útjain gyakori volt a beomlás.

Egyes különösen laza talajú helyeken a víz a csatorna alá szivárgott; a régi csatornákban, amelyek ki voltak kövezve, s az újakban, ahol a betonrétegre vízben kötő meszet öntöttek, a padozat, nem lévén támasztéka, megroskadt. Az ilyen roskadás repedést jelent; a repedés beomlást. A csatorna feneke bizonyos hosszúságban beomlott. A sártengerben támadó hézagnak szaknyelven talajsüppedés a neve. Mi a talajsüppedés? A tengerpart fövénye, melyre hirtelen a föld alatt bukkan az ember; mintha a Saint-Michel hegy[264] homokja került volna a csatornába. A talaj beomlása hasonló a jégolvadáshoz; minden részecskéje puha környezetben lebeg. Nem föld ez, de nem is víz. Néha igen mély réteget alkot. Rettentő sors vár arra, aki ilyen helyre téved. Ha több a víz, hirtelen halál, megfulladás; ha több a föld, lassú halál, elsüllyedés.

El tudja valaki képzelni ezt a halált? Ha a tenger fövényében rémes az elsüllyedés, hát még a kloákában! Szabad levegő, napfény, tiszta láthatár, hatalmas zsibongás, az élet esőjét hullató felhők, a távolban látszó vitorlák, a minden alakban kecsegtető remény helyett, az esetleg arra járók utolsó percig lehetséges segítsége helyett némaság, vakság, fekete boltozat, kész sírbolt, sárba fulladás egy tetőzet alatt! Lassú elfojtódás a szennyözönben, kőodú, amelyben a fullasztó rém kinyújtja karmait az iszapból, és torkon ragadja áldozatát; halálhörgésbe vegyülő bűz; fövény helyett ganéj, szélvihar helyett kénhidrogén, óceán helyett rondaság! A fuldokló segítségért kiált, fogát csikorgatja, vonaglik, küszködik, haláltusát vív, és fölötte a rengeteg város minderről semmit sem tud!

Kimondhatatlan borzalom így meghalni! A halál néha valamilyen félelmetes méltósággal ellensúlyozza kegyetlenségét. Máglyán, hajótörésben az ember megőrizheti lelki nagyságát, lángok vagy tajtékozó hullámok közt egyaránt lehet fenséges a magatartása; az elmúlásban megdicsőülhet. Itt azonban nem. Itt a halál tisztátalan. Az utolsó leheletig megalázó. A végső látomások undorítók. A sár egyértelmű a szégyennel. Aljas, ocsmány, gyalázatos. Hagyján, ha valaki egy hordó malváziaborba fullad, mint Clarence;[265] de pöcegödörbe fulladni, úgy, mint d'Escoubleau, borzalom. Förtelmes végvonaglás: haláltusa közben mocsokban evickélni. A sötétség kész pokol, az iszap rút mocsár, s a haldokló nem tudja, kísértet lesz-e belőle vagy varangyos béka.

Mindenütt másutt gyászos a sír; itt undorító.

A talajsüppedés mélysége, szélessége és hosszúsága aszerint változott, hogy jó vagy rossz minőségű volt-e az alsó földréteg. Néha három-négy, máskor nyolc-tíz láb mélyre süppedt; volt úgy, hogy egyáltalán nem ért feneket. Néhol majdnem szilárd volt az iszap, másutt majdnem folyékony. A Lumière utca alatti mocsárban egy napig is eltarthatott volna, amíg egy ember elsüllyed, míg a Philippeaux utca pocsolyája elnyelte volna öt perc alatt. Sok függ attól is, hogy milyen sűrű a sár. Egy gyermek megmenekülhet ott, ahol egy férfi elvész. A menekülés első szabálya, hogy az ember ledob magáról minden terhet. Elhajítja a szerszámos tarisznyát, puttonyt vagy ládát, ezzel kezdte minden csatornamunkás, ha érezte, hogy inog alatta a talaj.

A süppedésnek különféle okai lehettek: a talaj porhanyóssága; valamely még mélyebben történt földomlás; a heves nyári záporok; az állandó téli nedvesség; a huzamos esőzés. Néha a márgás vagy homokos talajon épült közeli házak súlya megingatta vagy begörbítette a föld alatti boltozatokat, volt úgy, hogy a csatorna padozata megrepedt a roppant teher alatt. Így tömte el a Panthéon egy évszázaddal ezelőtt a Sainte-Geneviève-domb sok pincéjét. Megesett, hogy mikor a csatorna beszakadt a házak súlya alatt, az utca kövezetén cikcakkos repedések támadtak, ez a hasadás a sérült csatorna egész hosszán végigkígyózott, így a baj látható volt, és nyomban orvosolni lehetett. De gyakran megtörtént az is, hogy a belső pusztulást semmiféle külső rongálódás nem árulta el. Ilyenkor jaj volt a csatornatisztítóknak; ha kellő óvatosság nélkül léptek a csatornába, könnyen odaveszhettek. A régi följegyzések több föld alatti munkásról adnak hírt, aki így pusztult el. Említik többek közt Blaise Poutrain nevű csatornatisztítót, aki a Carème-Prenant utcai beomlásnál fulladt a csatornába; ennek fivére volt Nicolas Poutrain, az Aprószentek temető utolsó sírásója, mielőtt 1785-ben ezt a temetőt megszüntették.

Megemlékeznek a följegyzések a fiatal, szép d'Escoubleau őrgrófról is, akiről már beszéltünk. Egyik hőse volt Lérida[266] ostromának, ahol a harcolók selyemharisnyásan, zeneszóval indultak rohamra. D'Escoubleau, mikor egy éjjel ott érték unokahúgánál, Sourdis herceg feleségénél, a hercegi férj bosszúja elől a Beautrellis-csatornába menekült, és ott a kátyúba fulladt. A hercegasszony, amikor a halálesetről értesült, üvegcséjét kérte, és az illatos só szagolgatása közben elfelejtett sírni. Nincs szerelem, amely ilyen esetben megállja a próbát; a kloáka lehelete kioltja a szív lángját. Herónak nem akarózik megmosni Leander holttestét.[267] Thisbé befogja orrát a halott Pyramus előtt,[268] és azt mondja: pfuj!



VI
A beomlás

Jean Valjean egy ilyen beomlásba került.

Gyakran történt akkoriban beszakadás a Champs-Élysées alatt, ahol a talaj kevésbé kedvezett a vízszabályozó munkálatoknak, és rendkívüli lazaságával nem adott elég biztonságot a föld alatti építkezéshez. Ezen a részen a talaj lazább még a Szent György városrész homokjánál is, amelyet csak betonfeltöltéssel lehetett megkötni, és lazább a Martyrs negyed gazzal fertőzött agyagos rétegeinél, amelyek oly nedvesek, hogy a Martyrs-csatorna alatt csak öntöttvas cső segítségével lehetett átjárót létesíteni. Amikor 1836-ban átépítés végett fölszedték a Saint-Honoré külváros régi, kőből rakott csatornáját, ahol most Jean Valjeant látjuk vergődni, a mozgó homok, mely a Champs-Élysées alatt egész a Szajnáig terjed, olyan akadályt támasztott, hogy az új csatorna építése kis híján fél évig tartott, nagy bosszúságára a parton lakóknak, kivált azoknak, akiknek palotájuk volt, és fogatot tartottak. A munka nemcsak nehéz, hanem veszélyes is volt. Igaz, hogy négy és fél hónapon át esett az eső, és a Szajna háromszor kiáradt.

A beomlást, amelybe Jean Valjean belejutott, az előző napi eső okozta. Az első homokréteg nem adott elég támasztékot, ezért a csatorna fenekén horpadás keletkezett, s ebben meggyűlt az esővíz. A víz beszivárgását nyomon követte a beomlás. A fölszaggatott csatornafenék az iszapba süllyedt. Hogy milyen hosszúságban, nem tudni. Itt még sűrűbb volt a sötétség, mint egyebütt. Sárverem volt az éjszaka barlangjában.

Jean Valjean érezte, hogy lába alól eltűnik a kövezet. Sárban gázolt. Fent víz volt, lent iszap. Át kellett lábalnia rajta. Vissza nem fordulhatott. Vállán a haldokló Marius, ő maga kimerülőben. Különben is hová térne vissza? Ment hát előre. Egyébként az első lépéseknél a kátyú nem látszott valami mélynek. De ahogy továbbhaladt, egyre mélyebbre süllyedt a lába. Az iszap hamarosan a lábikrájáig, a víz térden felül ért. Csak ment tovább, két karjával, amennyire lehetett, a víz fölött tartva Mariust. Az iszap most már a térdhajlásáig, a víz a derekáig ért. Visszamenni nem lehetett. Mindjobban lesüllyedt. Az iszap elég sűrű volt egy ember súlyához, de kettőt nyilván nem bírt el. Marius és Jean Valjean külön-külön átlábalhatott volna rajta. Jean Valjean csak ment tovább, vitte a haldoklót, aki talán már halott volt.

A víz a hónaljáig ért; érezte, hogy elmerül, alig bírt mozogni a sárban. A sár sűrűsége, ami fönntartotta, akadály is volt. Feje fölött tartotta Mariust, és hallatlan erőfeszítéssel törtetett előre; de egyre lejjebb süllyedt. Már csak a feje és Mariust tartó két karja állt ki a vízből. A vízözönt ábrázoló régi képeken látni egy-egy anyát, aki így menekül gyermekével.

Még mélyebbre süppedt, hátraszegte fejét, hogy a víz ne folyjon a szájába, és lélegezni tudjon; ha valaki látja őt a sötétben, azt hihette volna, hogy egy álarc úszik a homályban; elmosódva látta maga fölött Marius lelógó fejét és halotthalvány arcát; kétségbeesett erőlködéssel előrenyújtotta lábát; a lába valami szilárd felületet, támasztópontot ért. Éppen ideje volt.

Fölegyenesedett, nekirugaszkodott, és szinte dühösen vetette meg a lábát ezen a támasztóponton. Mintha első foka lett volna annak a lépcsőnek, mely visszavezeti az életbe.

A végveszély pillanatában megtalált támasztópont volt a kezdete a behorpadt, de meg nem szakadt, hanem a víz alatt is egy darabban maradt csatornafenék emelkedő részének. A jól rakott kövezetnek, akárcsak a pallódeszkának, megvan ez a szilárdsága. A fenék részben elmerült, de szilárd darabja valóságos följáró volt, aki erre a följáróra rálépett, meg volt mentve. Jean Valjean elindult rajta, és eljutott a beomlás túlsó végére.

Ahogy kiért a vízből, megbotlott egy kőben, és térdre esett. Úgy találta, jól van így, úgy maradt kis ideig, lélekben valami imát rebegett.

Aztán fölállt. Reszketett, fázott, piszkos volt, meggörnyedt a haldokló súlya alatt, csurgott róla az iszap, de lelke megtelt világossággal.



VII
Az ember néha akkor jut zátonyra,
amikor azt hiszi, révbe ért

Újból elindult.

Az életét nem vesztette el a beomlásban, de úgy látszott, az erejét otthagyta. A végső erőfeszítés kimerítette. Olyan fáradt volt most, hogy minden három-négy lépés után pihennie kellett, s a falhoz támaszkodott. Egy ízben le is kellett ülnie a párkányra, hogy Mariust a másik vállára vegye, s azt hitte, föl sem tud állni többé. De ha az ereje kifogyott is, az energiája nem hagyta cserben. Fölállt.

Kétségbeesetten, majdnem sietve haladt tovább, vagy száz lépést tett így, lehajtott fejjel, szinte nem is lélegezve, amikor egyszerre falba ütközött. A csatorna egyik hajlásához ért el, s mert a fordulónál nem emelte fel a fejét, nekiment a falnak. Fölvetette szemét, s a föld alatti járat végén, messze, nagyon messze világosságot pillantott meg. Ezúttal nem ijesztő világosság volt, hanem biztató, fehérlő fény. Napvilág.

Jean Valjean a csatorna kijáratát látta meg.

Egy elkárhozott lélek, ha a pokol tüzében perzselődve egyszerre észrevenné, merre a szabadulás a gyehennából, az érezhetné azt, amit Jean Valjean érzett. Elégett szárnyainak csonkjával eszeveszetten repülne a ragyogó kapuhoz. Jean Valjean már nem érzett fáradtságot, Marius súlyát sem érezte, térdinai megint acélosak lettek, inkább futott, semmint lépett. Mennél közelebb ért a kijárathoz, annál határozottabban rajzolódott ki előtte. Félkör ívű nyílás volt, nem olyan magas, mint a fokról fokra alacsonyodó boltozat, és nem olyan széles, mint a folyosó, amely a boltozat csökkenő magasságának arányában egyre szűkebb lett. Az alagút úgy végződött, mint egy tölcsér belseje; ez a hibás szűkítés a fegyházak kiskapujának alakját utánozta; börtönben van értelme ennek a rendszernek, de a szennycsatornánál értelmetlen, egyébként azóta már meg is változtatták.

Jean Valjean odaért a kijárathoz.

Ott megállt.

Valójában kijárat volt, de kimenni nem lehetett rajta.

Az ívelt nyílást erős vasrács zárta el. A rácsajtó minden jel szerint ritkán fordult el rozsdás sarkvasain; a kőkerethez súlyos zár rögzítette, amely vörösen a rozsdától olyan volt, mint egy nagy tégla. Lehetett látni a kulcslyukat, és a zár vastag nyelve mélyen ült a vas foglalatában. Láthatóan kétszer fordították rá. Afféle tömlöczár volt, amilyent a régi Párizsban sűrűn alkalmaztak.

A rostélyon túl a szabad levegő, a folyó, a napvilág, a partszegély, amely, ha keskeny is, arra elegendő, hogy el lehessen menni rajta, távolabb a rakpartok, Párizs, a nagy rengeteg, amelyben oly könnyű elrejtőzni, a széles láthatár, a szabadság. Jobbra a Jena híd, balra az Invalidus híd; a környék alkalmas lett volna az éj beálltával a szökésre. A partszegély, szemközt a Gros-Caillouval, egyike volt Párizs legelhagyatottabb pontjainak. A legyek ki-be röpködtek a vasrács közein.

Fél kilenc lehetett. Sötétedett.

Jean Valjean a csatorna fala mellé, a csatornafenék száraz részére fektette Mariust, aztán odalépett a rácshoz, és két kézzel hatalmasan megrázta a vasrudakat; semmi eredmény. A rács meg sem mozdult. Jean Valjean egyik rudat a másik után ragadta meg, azt remélte, hogy egyet, amelyik talán kevésbé szilárd, kiránthat a helyéből, és feszítővasnak használhat az ajtó kiemelésére vagy a zár feltörésére. Egyik rúd sem engedett. A tigris fogai sem ülnek szilárdabban az üregükben. Feszítővas nélkül pedig nem boldogul. Nem küzdheti le az akadályt. Nincs rá mód, hogy kinyithassa az ajtót.

Vége hát mindennek? Mit tegyen? Mire határozza el magát? Hogy visszaforduljon, hogy újrakezdje a már egyszer megtett, rettenetes utat, ahhoz nem volt ereje. Különben is, hogyan keljen át megint a beomláson, amelyből csak a csoda mentette meg? És a beomlás mögött nincs-e ott a cirkáló rendőrcsapat, amelyet másodízben biztos, hogy nem kerülhetne el? Aztán meg hová menjen? Melyik iránynak vágjon neki? Ha a lejtőt követi, nem ér célhoz. Ha eljut egy másik kijárathoz, az is el lesz torlaszolva vagy zárva. Kétségtelen, hogy valamennyi kijáratot így vagy úgy lezárták. Az a rács, amelyen át lejött, véletlenül kimozdult a helyéből, de bizonyos, hogy a csatorna valamennyi többi nyílása el van zárva. Szökésével csak azt érte el, hogy börtönbe menekült.

Vége. Mindaz, amit tett, hiábavaló volt. Ember tervez, Isten végez.

Mindketten a halál sötét és mérhetetlen hálójának foglyai, és Jean Valjean érezte, hogy a homályban rezgő fekete szálakon ott futkos a szörnyűséges pók.

Hátat fordított a rácsnak, inkább leroskadt, mint leült a még mindig mozdulatlan Marius mellé, és két térde közé horgasztotta fejét. Nincs menekvés. A szorongás utolsó cseppjeit is ki kellett innia.

Kire gondolt ebben a mély lesújtottságban?

Nem magára és nem Mariusra. Cosette-re gondolt.



VIII
A letépett kabátszárny

A megsemmisülés közepette egy kéz nehezedett vállára, és egy halk hang szólította meg:

- Felezzünk!

Valaki ebben a sötétségben? Semmi sem hasonlít úgy az álomhoz, mint a kétségbeesés. Jean Valjean azt hitte, álmodik. Nem hallott lépéseket. Lehetséges? Felnézett.

Egy ember állt előtte.

Az ember zubbonyt viselt; mezítláb volt, cipőit bal kezében tartotta; nyilván azért vetette le, hogy Jean Valjean ne hallja meg a közeledését.

Jean Valjean egy pillanatig sem volt kétségben. Bármily váratlan volt is a találkozás, ráismert az előtte álló emberre. Thénardier volt.

Noha úgyszólván álomból riadt fel, Jean Valjean, szokva lévén a meglepő, váratlan támadásokhoz, amelyeket gyorsan kell elhárítani, rögtön visszanyerte lélekjelenlétét. Különben is, a helyzete már nem fordulhatott rosszabbra; van a nyomorúságnak bizonyos mértéke, amely már nem fokozható, és még Thénardier ottléte sem növelhette ennek az éjszakának sötétségét.

Egy pillanatnyi várakozás következett.

Thénardier mintegy ellenzőül homlokához emelte jobb kezét, aztán összevont szemöldökkel hunyorgott, ami az ajka könnyed csucsorításával együtt jellegzetes arcjátéka annak, aki föl akar ismerni valakit. Thénardier-nak ez most nem sikerült. Jean Valjean, mint mondottuk, háttal volt a világosságnak, amellett annyira elváltozott, úgy ellepte a sár és a vér, hogy fényes délben sem lehetett volna fölismerni. Ellenben Thénardier, akinek az arcát érte a rácson át halványan beszüremlő fakó pincevilágosság, közkeletű képes kifejezéssel élve, tüstént szemébe szökött Jean Valjeannak. Helyzetük eltérő volta Jean Valjeannak némi előnyt biztosított abban a titokzatos párviadalban, amely a két helyzet és a két ember közt most elkezdődött. Jean Valjean elleplezve csapott össze a leleplezett Thénardier-val.

Jean Valjean rögtön észrevette, hogy Thénardier nem ismerte föl.

Egy pillanatig úgy néztek farkasszemet a félhomályban, mintha méregetnék egymást. Thénardier törte meg a csendet:

- Hogy akarsz innen kijutni?

Jean Valjean nem válaszolt.

Thénardier folytatta:

- Az ajtót álkulccsal nem lehet kinyitni. Márpedig innen ki kell jutnod valahogyan.

- Igaz - felelte Jean Valjean.

- Akkor hát felezzünk.

- Hogy érted ezt?

- Te megölted ezt az embert, helyes. Nekem pedig van kulcsom.

Mariusra mutatott, és folytatta:

- Nem ismerlek, de segítek neked. Biztosan jó barát vagy.

Jean Valjean kezdte érteni. Thénardier gyilkosnak nézi.

Thénardier újra megszólalt:

- Ide hallgass, cimbora. Amikor megölted ezt az embert, bizonyára megnézted, mi van a zsebében. Add nekem a felét. Én kinyitom az ajtót.

Rongyos zubbonya alól félig kihúzott egy nagy kulcsot, és hozzátette:

- Akarod látni a mennyország kulcsát? Itt van.

Jean Valjean "ámultában úgy elbutult" - az öreg Corneille szava[269] ez -, hogy kételkedett, vajon jól lát-e. A gondviselés állt előtte ebben az ijesztő alakban, a jó angyal Thénardier testét öltve magára toppant elő a földből.

Thénardier zubbonyának belső zsebébe nyúlt, egy kötelet húzott ki, és odanyújtotta Jean Valjeannak.

- Nesze - mondta -, ezt ráadásul kapod.

- Minek ez a kötél?

- Kell hozzá egy kő is, de azt majd találsz odakünn. Van ott egész rakás.

- Mire való a kő?

- Szamár, hát hogy akarod bedobni a hullát a folyóba? Kő kell ahhoz meg kötél, különben fennmarad a vízen.

Jean Valjean elvette a kötelet. Kivel nem esik meg, hogy gépiesen elfogad valamit?

Thénardier pattintott az ujjával, mint akinek hirtelen eszébe jut valami:

- Mondd csak, cimbora, hogy vergődtél át azon a beomláson? Én nem mertem nekivágni. Pfű! Nincs valami jó szagod.

Kis szünet után folytatta:

- Én itt egyre kérdezgetlek, de igazad van, hogy nem felelsz. Jó gyakorlat ez arra a komisz negyedórára, amikor majd a vizsgálóbíró faggat. Meg aztán ha az ember egyáltalán nem beszél, nem kockáztatja, hogy túl hangosan talál beszélni. No mindegy, de mert nem látom az arcodat, és nem ismerem a nevedet, azért ne hidd, hogy nem tudom, miféle vagy, és mit akarsz. Tiszta sor. Kissé fejbe kólintottad ezt az urat; most aztán szabadulni szeretnél tőle. Kellene neked a folyó, az ostobaságok nagy rejtekhelye. No, majd én kihúzlak a csávából. Szívesen segítek egy jó fiún, aki bajban van.

Úgy tett, mintha helyeselné Jean Valjean hallgatását, de látszott, hogy szeretné megszólaltatni. Meglökte a vállát, úgy próbálta az arcát világosság felé fordítani, s anélkül, hogy a hangját erősítette volna, felkiáltott:

- Igaz ni, a beomlás! Nagy marha vagy, hallod-e. Miért nem dobtad be abba ezt az embert?

Jean Valjean hallgatag maradt.

Thénardier azzal a mozdulattal, amely kiegészíti egy komor ember értelmes arckifejezését, összébb húzta ádámcsutkáján a nyakkendőnek használt rongydarabot.

- Különben - szólalt meg újra - talán okosan tetted. Holnap, ha jönnek a munkások, hogy betömjék a lyukat, biztosan megtalálnák ott a pasit, aztán nyomról nyomra, lépésről lépésre haladva könnyen elérnének hozzád. Valaki járt a csatornában. Kicsoda? Merre ment ki? Ki látta kijönni? A rendőrség tud ám okoskodni. A csatorna elárulja az embert. Az ilyen lelet ritkaság, feltűnést kelt, a csatornát kevesen használják titkaik leplezésére, a folyót annál többen. A Szajna az igazi temető. Egy hónap is beletelik, amíg a saintcloud-i hálókban kifogják az embert. Ki törődik már akkor vele? Egy dög, hát aztán? Ki ölte meg azt az embert? Párizs. A rendőrség még csak nyomozást sem indít. Helyesen cselekedtél.

Mennél többet fecsegett Thénardier, annál inkább hallgatott Jean Valjean. Thénardier újból megrázta a vállát.

- Hanem most végezzünk az üggyel. Osztozunk. Láttad a kulcsot, mutasd a pénzedet.

Thénardier riadt, vad, alattomos arcán kissé fenyegető, de azért barátságos kifejezés jelent meg.

Volt valami különös a viselkedésében, nehéz volt rajta eligazodni; csöppet sem látszott nyugodtnak. Nem titkolózott, de azért halkan beszélt. Időnként ajkára tette az ujját, és azt suttogta: pszt! Nemigen lehetett tudni, miért. Senki sem volt ott rajtuk kívül. Jean Valjean arra gondolt, hogy talán más banditák is rejtőznek valahol a közelben, és Thénardier nem akar velük osztozni.

Thénardier újra megszólalt:

- Végezzünk. Mennyi volt a pofa zsebében?

Jean Valjean motozni kezdte saját magát.

Emlékezhetünk rá, mindig volt nála pénz. Rákényszerítette erre a szokásra az élete, mely nap nap után ki volt téve váratlan eshetőségeknek. Ezúttal azonban szinte semmije sem volt. Mikor előző este felvette nemzetőri egyenruháját, komor elmerültségében elfelejtette magához venni az erszényét. Csak mellénye zsebében maradt valami aprópénz, mindössze harminc frank. Kifordította sárral összemocskolt zsebét, és letett a csatorna párkányára egy aranyat, két ötfrankost és néhány rézgarast.

Thénardier jellegzetes fejmozdulattal előrebiggyesztette az ajkát.

- Ezt ugyan olcsón ölted meg - mondta.

Aztán minden teketória nélkül végigtapogatta Jean Valjean és Marius zsebeit. Jean Valjean, aki főleg arra vigyázott, hogy háttal maradjon a világosságnak, hagyta, hogy csináljon, amit akar. Thénardier, amikor Marius kabátján babrált, ügyes bűvészfogással, anélkül hogy Jean Valjean észrevette volna, leszakított belőle egy darabot, és eldugta a zubbonya alá. Valószínűleg arra gondolt, hogy ez a darabka posztó később segítségére lehet a meggyilkolt és a gyilkos felismerésében. Egyébként a harminc frankon felül több pénzt nem talált.

- Igazat mondtál - szólt -, ennyi az egész.

És megfeledkezve előbbi indítványáról, hogy: felezzünk, eltette az egész harminc frankot.

A rézgarasoknál egy kicsit habozott. De rövid fontolgatás után azokat is zsebre vágta.

- Nem érdemes egy embert ilyen olcsón kinyírni - dörmögte.

Azzal megint kihúzta a kulcsot a zubbonya alól.

- Most pedig, barátom, kimehetsz. Úgy van itt is, mint a vásári komédiában, távozás előtt fizetni kell. Fizettél, mehetsz.

És nagyot nevetett.

Amikor kulcsával segített egy ismeretlenen, és valakit, aki nem ő, kieresztett ezen az ajtón, vajon tisztán és önzetlenül az volt-e a szándéka, hogy megmentsen egy gyilkost? Aligha.

Thénardier fölsegítette Jean Valjean hátára Mariust, aztán lábujjhegyen az ajtóhoz ment, intett Jean Valjeannak, hogy kövesse, kinézett a rácson, ujját ajkára tette, néhány másodpercig leskelődött, aztán bedugta a kulcsot a zárba. A retesz elfordult, az ajtó kinyílt. Sem zörgés, sem csikorgás nem hallatszott. Minden nesz nélkül történt a dolog. Nyilvánvaló, hogy a rácsajtó sarkait gondosan olajozták, és gyakrabban nyílt, mint gondolni lehetett volna. Volt ebben a nesztelenségben valami baljóslatú; lopakodó jövés-menést sejtetett, éjnek idején ki-be járó embereket, farkasléptekkel settengő bűnt. A csatorna nyilván valamilyen titokzatos bandával állt cinkosságban. Ez a hallgatag rácsajtó tolvajok orgazdája volt.

Thénardier félig kinyitotta az ajtót, épp csak annyira, hogy Jean Valjean kisurranhatott, újra betette a rácsot, kétszer ráfordította a kulcsot a zárra, és nem több nesszel, mint amennyit egy lélegzetvétel okoz, eltűnt a sötétben. Úgy ment, mintha bársonyos tigristalpakon osonna. Egy pillanat múlva ez a rémes gondviselés megint láthatatlanná vált. Jean Valjean kint volt a szennycsatornából.



IX
Az élő Mariust holtnak hiszi valaki, aki pedig ért a dologhoz

Mariust lecsúsztatta a válláról a töltésre.

Kint volt a szabadban!

Mögötte maradt a fertő, a sötétség, a borzalom. Egészséges, tiszta, éltető, üde, bátran beszívható levegő árasztotta el. Körötte csend, de a kék égbolton leáldozó nap elbűvölő csendje. Már bealkonyodott, közelgett az éj, a nagy szabadító, mindazok barátja, akiknek szükségük van a homály köpenyére, hogy elmúljon szorongásuk. Az égbolt úgy tárult föléje, mint valami nagy megnyugvás. A folyó csókok neszével locsolta a partot. A Champs-Élysées lombkoronái közt a madárfészkek esti párbeszéde hallatszott. Néhány csillag, amelyet csak a merengő lélek láthatott, gyengén pislákoló fénypontokat tűzdelt a mérhetetlen, halványkék boltozatra. Az est a végtelenség minden szelídségét kitárta Jean Valjean feje fölött.

Az az elmosódó tündéri óra volt, amikor minden oly bizonytalan. Már eléggé éjszaka ahhoz, hogy bizonyos távolságban el lehessen tűnni szem elől, de még eléggé nappal, hogy akik közel vannak, fölismerhessék egymást.

Jean Valjeant néhány pillanatra ellenállhatatlanul lenyűgözte ez a fenséges, cirógató félhomály. Vannak percek, a feledés percei, amikor a szenvedés már nem gyötri a boldogtalant, az elmében minden elhalványul, békesség éjszakája borul az álmodozóra, és az alkonyi derengésben a lélek, a mennyboltot tükrözve, megtelik csillagfénnyel. Jean Valjean nem állhatta meg, hogy el ne merüljön a fölötte hatalmasan boltozódó, csillámló homály csodálatában; elragadtatott, imádságos lélekkel fürdött az örökkévaló ég fölséges csendjében. Aztán, mintha fölébredt volna benne a kötelességtudat, gyorsan Marius fölé hajolt, és tenyerébe vizet merítve, gyöngéden néhány cseppnyit permetezett az arcára. Marius lehunyt pillái meg se rebbentek, de félig nyitott szája lélegzett.

Jean Valjean újra meg akarta mártani kezét a folyóban, amikor egyszerre az a furcsa érzése támadt, amely olyankor fogja el az embert, amikor valaki láthatatlanul megáll a háta mögött.

Másutt már szóltunk erről az érzésről, amelyet mindenki ismer.

Hátrafordult.

Úgy, mint az imént, csakugyan állt valaki mögötte.

Magas termetű, hosszú kabátos férfi állt keresztbe font karral néhány lépésnyire a Marius mellett guggoló Jean Valjean mögött; jobb kezében ólmos bot, amelynek látszott a bunkója.

Úgy tűnt fel a homályban, mint egy jelenés. Az egyszerű ember a szürkület miatt, a megfontolt ember az ólmos bot miatt rémült volna meg tőle.

Jean Valjean ráismert: Javert volt.

Az olvasó kitalálhatta, hogy Thénardier üldözője nem volt más, mint Javert. Miután nem remélt módon kiszabadult a barikád mögül, Javert a rendőrségre sietett, és rövid kihallgatáson szóbeli jelentést tett magának a rendőrfőnöknek, azután nyomban újra elkezdte szolgálatát. A nála talált parancs, amint emlékezhetünk, kötelességévé tette, hogy figyelje a Champs-Élysées táján a jobb oldali partszegélyt, amely a rendőrségnek egy idő óta gyanús volt. Ott pillantotta meg Thénardier-t, és nyomon követte. A többit tudjuk.

Könnyen érthető az is, hogy Thénardier ravasz hátsó gondolattal nyitotta ki oly készségesen Jean Valjean előtt a vasrácsot. Thénardier sejtette, hogy Javert még mindig a közelben ólálkodik; az üldözött embernek csalhatatlan a szimatja. Valami koncot kellett vetni a vérebnek. Egy gyilkosra bukkant - micsoda disznó szerencse! Most van mit odadobni, hogy a maga bőrét menthesse. Thénardier, mikor maga helyett Jean Valjeant kibocsátotta a csatornából, zsákmányt juttatott a rendőrségnek, amely így neki nyomát vesztette, ezzel a nagyobb fogással saját magáról elterelte a figyelmet, kárpótolta Javert-t a várakozásért - az ilyen kárpótlás mindig jólesik egy rendőrkopónak -, megkeresett harminc frankot, és nem számított rosszul, amikor azt remélte, hogy ezen a kerülő úton megmenekülhet.

Jean Valjean cseberből vederbe esett.

Ez a két találkozás hirtelen egymás után - először Thénardier-val, azután Javert-rel - bizony már sok volt neki.

Javert nem ismerte meg Jean Valjeant, aki, mint mondottuk, már nem hasonlított önmagára. Javert továbbra is keresztbe font karral állt, észrevétlen mozdulattal szorosabban megmarkolta botját, és kurtán, nyugodtan kérdezte:

- Ki maga?

- Én vagyok.

- A nevét kérdem.

- Jean Valjean.

Javert a fogai közé kapta botját, leguggolt, előrehajolt, két súlyos kezét, mint két szorítóvasat, rátette Jean Valjean vállára, szemébe nézett, és ráismert. Arcuk csaknem összeért. Javert tekintete iszonytató volt.

Jean Valjean elernyedt Javert szorítása alatt, mint az oroszlán, amely tűri, hogy egy hiúz belévájja karmait.

- Javert felügyelő - szólt -, a hatalmában vagyok. Különben is ma reggel óta foglyának tekintem magam. Nem azért mondtam meg a lakásom címét, hogy szökni próbáljak. Fogjon el. Csak egyet engedjen meg.

Javert, úgy látszott, nem hallotta. Szemét merőn Jean Valjeanra szegezte. Feltolt állkapcsával orra alá szorította ajkait, ami nála a szilaj töprengés jele volt. Végül eleresztette Jean Valjeant, fölegyenesedett, megint megmarkolta az ólmos botot, s mintha álmában beszélne, inkább mormolva, semmint érthető szóval tette föl a kérdést:

- Mit csinál itt? És ki ez az ember?

Még mindig nem tegezte Jean Valjeant.

Jean Valjean válaszolt, s a hangja mintha fölébresztette volna Javert-t.

- Éppen róla akartam beszélni. Rendelkezzék velem tetszése szerint; de előbb segítsen, hogy hazaszállíthassam őt. Erre az egyre kérem.

Javert arca összerándult, mint mindig, ha azt hitték róla, hogy hajlandó valami engedményre. De nem mondott nemet.

Megint lehajolt, elővette zsebkendőjét, megmártotta a folyóban, és megtörölte Marius vérző homlokát.

- Ez az ember ott volt a barikádon - szólt halkan, mintha magában beszélne. - Ő az, akit Mariusnak szólítottak.

Elsőrangú titkosrendőr volt, akkor is mindent megfigyelt, meghallott és észben tartott, amikor azt hitte, a halál küszöbén van; haldokolva is kémkedett, és a sír szélén is jegyezgetett.

Megfogta Marius kezét, megtapintotta ütőerét.

- Megsebesült - szólt Jean Valjean.

- Meghalt - szólt Javert.

- Nem. Még nem - felelt rá Jean Valjean.

- Tehát ön hozta idáig a barikádról? - jegyezte meg.

Nagyon el lehetett merülve gondolataiba, mert nem érdeklődött a csatornán át való gyanús menekülés részleteiről, sőt azt sem vette észre, hogy Jean Valjean nem felelt a kérdésére.

Jean Valjeannak láthatóan csak egy dolog járt az eszében. Újra megszólalt:

- A Marais városrészben lakik, a Filles-du-Calvaire utcában, a nagyapjánál... a nevét elfelejtettem.

Belenyúlt Marius zsebébe, kivette a tárcát, arra a lapra nyitott, amelyen Marius ceruzajegyzete volt, és odanyújtotta Javert-nek.

Még eléggé világos volt, hogy az írást el lehessen olvasni. Meg aztán Javert szemében volt valami az éji madarak macskaszerű foszforeszkálásából. Kibetűzte Marius pár sornyi írását, és dörmögve elismételte:

- Gillenormand, Filles-du-Calvaire utca 6.

- Kocsis! - kiáltott azután.

Emlékszünk még, hogy a bérkocsi a parton várakozott.

Javert magánál tartotta Marius tárcáját.

Egy perc múlva a kocsis, az itatórámpán lekanyarodva, ott volt a töltésen. Mariust a hátsó ülésre fektették, Javert pedig az első ülésre ült, Jean Valjean mellé.

A kocsi ajtaját betették, s a bérkocsi sebes ügetésben elindult a Bastille tér felé. Elhagyták a rakpartot, és bekanyarodtak az utcába. A kocsis, fekete árnyalak a bakon, ostorával rácsördített sovány gebéire. A kocsi belsejében síri csend honolt. Marius mozdulatlanul feküdt a hátsó ülésen, feje a mellére csüggött, két karja lelógott, lábszárai mereven elnyúltak, olyan volt, mintha már csak a koporsóra várna; Jean Valjean árnyéknak látszott, Javert kőszobornak; és valahányszor egy-egy utcai lámpás előtt elhaladtak, a kocsi koromsötét belsejében, mintha villámfény érné, fakósápadtan föltűnt a véletlen akaratából egymás mellé került három mozdulatlan alak: a hulla, a kísértet és a szobor.



X
Az életét tékozló fiú hazatér

A kocsi minden zökkenésére egy vércsepp hullt ki Marius hajából.

Sötét éjszaka volt, mikor a bérkocsi a Filles-du-Calvaire utca 6-os számú ház elé ért.

Javert szállt ki elsőnek, egy futó pillantással megállapította, milyen szám van a kapu fölött, aztán az ódivatú, nehéz kovácsoltvas kopogtatóval, amely kossal birkózó szatírt ábrázolt, erősen megzörgette a kaput. Az egyik kapuszárny félig kinyílt, Javert egészen belökte. A házmester, aki még nem ébredt föl egészen, ásítozva, kezében égő gyertyával, félig láthatóvá vált.

Mindenki aludt a házban. A Marais-ban korán szokás nyugovóra térni, kivált zavargások idején. Ez a jó öreg városrész, amelyet megriasztott a forradalom, úgy menekült az álomba, mint a gyermekek, ha hallják, hogy jön a krampusz, és gyorsan a paplan alá dugják a fejüket.

Ezalatt Jean Valjean a kocsis segítségével leemelte Mariust a kocsiból, úgy, hogy Jean Valjean a hóna alatt, a kocsis a térdhajlásán fogta.

Mialatt így vitték, Jean Valjean Marius alaposan megtépett ruhája alá csúsztatta a kezét; megtapogatta a mellét, és meggyőződött, hogy a szíve még dobog. Sőt, valamivel erősebben dobogott, mintha a kocsi rázásától föléledt volna.

Javert olyan hangon, ahogyan hatósági emberhez illik, ha egy pártütő házmesterével beszél, megkérdezte:

- Lakik itt valami Gillenormand?

- Igen. Mi tetszik?

- Hazahoztuk a fiát.

- A fiát? - dadogta a házmester.

- Meghalt.

Jean Valjean, aki rongyosan, piszkosan Javert mögött állt, s akit a kapus némi iszonyattal nézett, a fejével intett neki, hogy nem igaz.

A házmester, úgy látszott, sem Javert szavát, sem Jean Valjean intését nem értette.

Javert újra megszólalt:

- A barikádon volt, és most itt van.

- A barikádon! - rémüldözött a kapus.

- Megölték. Keltse föl az apját.

A kapus nem mozdult.

- Menjen már! - kiáltott rá Javert.

És hozzátette: - Holnap itt temetés lesz.

Javert pontosan osztályozta az utcai élet szokásos eseményeit, ami az előrelátás és éberség alapja; minden eshetőségre megvolt a fejében a maga rekesze; fiókokba osztódtak el a lehetséges tények, és alkalomadtán megfelelő változatokban előkerültek; az utcán nem történhetett más, mint lárma, zavargás, farsangi cécó és temetés.

A házmester beérte azzal, hogy felébresztette Basque inast, aki felkeltette Nicolette szobalányt, Nicolette pedig Gillenormand kisasszonyt. A nagyapát hagyták aludni, gondolták, hogy úgyis elég jókor fogja tudni a dolgot.

Mariust felvitték az emeletre anélkül, hogy a ház többi részében bárki is észrevett volna valamit, és letették Gillenormand úr előszobájában egy ócska díványra; és mialatt Basque orvosért szaladt, Nicolette pedig a fehérneműs szekrényeket nyitogatta, Jean Valjean érezte, hogy Javert a vállára teszi a kezét. Megértette, és lefelé indult, Javert nyomon követte.

A kapus ijedten és álmosan nézte őket, ahogy távoztak, ugyanúgy, mint amikor jöttek.

Visszaültek a kocsiba, a kocsis meg a bakra kapaszkodott.

- Javert felügyelő - szólt Jean Valjean -, engedjen meg még valamit.

- Mit? - kérdezte nyersen Javert.

- Hadd mehessek haza egy percre. Aztán csináljon velem, amit akar.

Javert gallérjába húzta az állát, néhány pillanatig szótlanul gondolkodott, azután leeresztette a kocsi elülső ablakát.

- Kocsis - szólt -, Homme-Armé utca 7.



XI
Aki megingott

Többé egész úton egy szót sem szóltak.

Mit akart Jean Valjean? Be akarta fejezni, amit elkezdett, figyelmeztetni akarta Cosette-et, megmondani neki, hol van Marius, esetleg egy-két hasznos útbaigazítást adni, s ha lehet, bizonyos végső intézkedéseket tenni. Saját személyét illetően pontot tett; Javert elfogta, és ő nem állt ellen. Másnak az ő helyében talán eszébe jutott volna a kötél, amelyet Thénardier adott neki, és az ablakrács az első börtöncellában, amelybe be fog lépni. De amióta a püspökkel találkozott, mélyen, vallásosan idegenkedett mindenfajta merénylettől, még saját magával szemben is.

Az öngyilkosságra, erre a titokzatos és erőszakos behatolásra az ismeretlenbe, ami némileg a lélek halálát is jelentheti, Jean Valjean képtelen volt.

Az Homme-Armé utca sarkán a kocsi megállt, mert az utca szűkebb volt, semhogy behajthatott volna. Javert és Jean Valjean kiszállt.

A kocsis alázatosan figyelmeztette a "felügyelő urat", hogy a kocsi utrechti bársonyhuzata csupa mocsok lett a meggyilkolt ember vérétől és a gyilkos sáros ruhájától. Ennyit értett meg az egészből. Hozzátette, hogy ezért neki kárpótlás jár. Egyúttal kivette zsebéből a könyvecskéjét, s megkérte a felügyelő urat, szíveskedjék beírni neki "valami kis bizonylatot".

Javert ellökte a feléje nyújtott könyvecskét, és megkérdezte a kocsistól:

- Mennyi jár neked összesen, beleértve a várakozást és az utat?

- Hét és egynegyed óra volt - válaszolta a kocsis -, meg a vadonatúj bársonyom. Nyolcvan frank, felügyelő úr.

Javert odaadott neki négy aranyat, és elbocsátotta.

Jean Valjean azt gondolta, hogy Javert gyalog akarja bekísérni a Blanc-Manteau utcai vagy a levéltár melletti rendőrállomásra, mindkettő ott volt a közelben.

Elindultak. Az utca, mint rendesen, most is egészen néptelen volt.

Jean Valjean ment elöl, mögötte Javert. Elértek a 7-es számú házhoz. Jean Valjean bezörgetett. A kapu kinyílt.

- Jól van - szólt Javert -, menjen fel.

És sajátságos kifejezéssel, mintha erőt kellene vennie magán, hozzátette:

- Megvárom itt.

Jean Valjean ránézett. Az ilyen eljárás sehogy sem egyezett Javert szokásaival. Talán valami gőgös bizalom volt ez nála, mint mikor a macska egy ugrásnyira elengedi az egeret; mindegy, Jean Valjean el volt szánva, hogy kiszolgáltatja magát neki, s azzal vége, így hát nem nagyon lepte meg a dolog. Belökte a kaput, belépett a házba, a kapusnak, aki már lefeküdt és az ágyból húzta meg a zsinórt, bekiáltott:

"Én vagyok!" - és elindult fölfelé a lépcsőn.

Fölérve az emeletre, megállt. Minden kálváriának vannak állomásai. A lépcsőház csapóablaka nyitva volt. Mint sok régi házban, az ablak az utcára nyílt. Az utcai lámpa, mely éppen szemben volt, gyér világosságot vetett a lépcsőfokra, úgyhogy meg lehetett takarítani a belső világítást.

Jean Valjean, talán hogy levegőt szippantson, vagy csak úgy gépiesen, kinézett az ablakon. Kihajolt a szűk és rövid utcára, amelyet a lámpa egész hosszában megvilágított. Jean Valjean szeme elkáprázott az ámulattól: senkit sem látott.

Javert elment.



XII
A nagyapa

Mariust, aki még mindig mozdulatlanul feküdt a díványon, amelyre az előbb letették, Basque és a házmester átvitte a szalonba. Az orvos, akiért elküldték, megérkezett. Gillenormand néni fölkelt.

A nagynéni kezét tördelve, rémülten járt fel s alá, és tehetetlenségében egyre sóhajtozott: "Úristen, hát ez lehetséges?" Néha hozzátette: "Csupa vér lesz minden!" Ahogy túlesett az első ijedtségen, a helyzetről bizonyos filozófia derengett föl az elméjében, aminek ebben a felkiáltásban adott kifejezést: "Nem is végződhetett másként!" Odáig nem ment el, hogy azt is mondja: "Megmondtam előre, hogy így lesz!" - pedig ilyenkor ezt szokás mondani.

Az orvos rendeletére a dívány mellé tábori ágyat állítottak. Az orvos megvizsgálta Mariust, megállapította, hogy az érverés nem szűnt meg, a mellen ütött seb nem mély, a száj szélén szivárgó vér az orrüregből ered; azután a beteget vízszintesen fektette az ágyra, vánkos nélkül, hogy a fej egy síkban legyen a testtel, sőt valamivel lejjebb, s lehúzta róla az inget, hogy könnyebben vehessen lélegzetet. Gillenormand kisasszony, mikor látta, hogy Mariust levetkőztetik, a szobájába vonult, és olvasóját kezdte pergetni.

Marius nem szenvedett belső sérülést; törzsét egy golyó érte, de felfogta a levéltárca, úgyhogy a golyó eltérült útjából, és a bordák mentén húzódó csúnya, de nem mély, ennélfogva veszélytelen sebet ejtett. A hosszú föld alatti vándorlás közben az eltört kulcscsont egészen elmozdult a helyéről, és itt komoly rendellenesség mutatkozott. Mindkét karon kardvágások látszottak. Az arcot egyetlen karcolás sem éktelenítette, de a koponyát sebek borították. Miféle sebek? Csak a fejbőrt szaggatták fel? Vagy a koponyacsontba is behatoltak? Ezt még nem lehetett tudni. Aggasztó tünet, hogy ájulást okoztak, s az ilyen ájulásból nem mindenkor ébred fel az ember. Amellett a vérzés ki is merítette a sebesültet. Övön alul a test alsó részét fedezte a barikád.

Basque és Nicolette fehérneműt hasogattak kötözőpólyának; Nicolette összevarrta, Basque pedig föltekercselte a vászoncsíkokat. Tépés hiányában az orvos ideiglenesen vattacsomókkal állította el a vérzést. Az ágy mellett három gyertya égett egy asztalon, amelyen sorba voltak rakva a sebészműszerek. Az orvos hideg vízzel mosta Marius arcát és haját. Egy teli vödör egy perc alatt vérvörös lett. A kapus égő gyertyával világított.

Az orvos arcán borús gondolatok tükröződtek. Időnként tagadóan csóválta a fejét, mintha valami belülről megszólaló kérdésre válaszolna. Rossz jel a betegre nézve, ha az orvos ilyen titkos párbeszédet folytat önmagával.

Abban a pillanatban, amikor az orvos letörölte az arcot, és ujjaival könnyedén megérintette a még mindig lezárt szemhéjakat, a szalon hátterében kinyílt egy ajtó, és egy magas, sápadt alak jelent meg a küszöbön.

A nagyapa volt.

Két nap óta erősen izgatta, ingerelte és foglalkoztatta Gillenormand urat a zendülés. Előző éjjel nem tudott aludni, és egész nap lázas volt. Este korán lefeküdt, meghagyta, hogy minden ajtót jól reteszeljenek el, és a fáradtságtól elszenderült.

Az aggastyánok nem alszanak mélyen. Gillenormand úr szobája szomszédos volt a szalonnal, és bármennyire óvatosan jártak-keltek is, a zaj fölébresztette. Meglepetve látta ajtaja alatt a fénycsíkot, fölkelt az ágyból, és tapogatózva ment végig a szobán.

Most ott állt a küszöbön, egyik kezével a kinyitott ajtó kilincsét fogta, reszkető fejét kissé előrehajtva, fehér, redőtlen hálóköntösben, amely úgy tapadt a testére, mint egy szemfedő; olyan volt, mint egy kísértet, amely sírboltba bámul.

Megpillantotta az ágyat és rajta a viaszfehér arcú, lecsukott szemű, nyitott szájú, fakó ajkú, vérző fiatalembert, aki övig meztelenre vetkőztetve, pirosló sebekkel borítva, mozdulatlanul feküdt a gyertyaláng világosságában.

A nagyapa roskatag tagjain tetőtől talpig hideg borzongás futott végig, szemének öregségtől megsárgult szaruhártyáját valami üveges kifejezés fátyolozta, arca egy pillanat alatt földszürkévé változott, és szögletes lett, mint a halálfej, karjai leestek, mintha eltört volna bennük valami rugó, fonnyadt, remegő kezének szétterpesztett ujjai tanúskodtak döbbenetéről, térdei megrogytak, a hálóköntös nyílásán át látszottak ösztövér lábszárai, melyeken fehér szőrszálak borzolódtak.

- Marius! - suttogta.

- Uram - szólt Basque -, most hozták haza. A barikádon volt, és...

- Meghalt! - kiáltott az aggastyán rettentő hangon. - Hah, a bitang!

És a roskatag aggastyán egyszerre fiatalosan kiegyenesedett, mintha a sírból támadt volna fel.

- Uram - szólt -, ön az orvos. Egyet mondjon meg nekem. Ugye, meghalt?

Az orvos, az aggódás tetőfokán, hallgatott.

Gillenormand úr rémesen fölkacagott, és kezét tördelte.

- Meghalt! Meghalt! Megölette magát a barikádon! Gyűlölt engem! Azért tette, ellenem tette! Ó, a vérszopó! Így jön vissza hozzám! Jaj nekem, boldogtalannak, meghalt!

Az ablakhoz ment, sarkig tárta, mintha fuldokolna, ott állt a homályban, és az utcára boruló éjszakába kezdett beszélni:

- Átdöfték, összekaszabolták, legyilkolták, kiirtották, darabokra szabdalták! Nézzétek a hitványt! Tudta jól, hogy várom, hogy rendbe hozattam a szobáját, ágyam fölé akasztottam kisgyerekkori képét! Tudta jól, hogy csak haza kell jönnie, hiszen évek óta hívom, minden este a kandalló előtt kuporgok térdemre könyökölve, s nem tudom, mihez kezdjek, mert egészen belehülyültem a várakozásba! Tudtad te jól, hogy csak haza kell jönnöd és azt mondanod: itt vagyok, és te leszel az úr a házban, engedelmeskedném neked, azt tehetnéd, amit akarsz vén szamár nagyapáddal! Tudtad jól, de azt mondtad: Nem, egy royalistához nem megyek! És kiálltál a barikádra, megöletted magad merő gonoszságból! Hogy bosszút állj azért, amit Berry hercegről mondtam neked! Gyalázat, amit tettél! Hát csak feküdjetek és aludjatok nyugodtan! Ő meghalt. Erre kellett ébrednem.

Az orvos, aki kétfelé kezdett nyugtalankodni, egy pillanatra otthagyta Mariust, Gillenormand úrhoz lépett, és karon ragadta. A nagyapa megfordult, az orvosra meresztette tágra nyílt, vérbe borult szemét, és lehiggadva így szólt hozzá:

- Köszönöm, uram. Nyugodt vagyok, férfi vagyok, láttam XVI. Lajos kivégzését, el tudok viselni mindent. De borzasztó arra gondolnom, hogy az önök újságjai csinálnak minden bajt. Ott az a sok firkász, meg a szószátyár ügyvédek, akik szószékeken a haladásról, a fölvilágosodásról, az emberi jogokról, a sajtószabadságról vitáznak, és íme, így kerülnek haza a gyermekeink! Ah, Marius, micsoda aljasság! Megöltek! Meghaltál előbb, mint én! A barikádon! Ó, te elvetemült! Doktor úr, ön ugyebár itt lakik a környéken? Ismerem jól. Gyakran látom az ablakomból a kocsiján. Hallgassa meg, amit mondok. Téved, ha azt hiszi, hogy dühöngök. Az ember nem támad dühvel egy halottra. Ostobaság lenne. Én neveltem fel ezt a fiút. Már öreg voltam, amikor ő még egészen kicsi volt. A Tuileriák kertjében szokott játszani kis ásójával és kis székével, és én a botommal sorra betemettem minden gödröt, amit ásott, hogy az őrök meg ne lássák. Egy nap azt kiáltotta: "Vesszen XVIII. Lajos!" - és elszaladt. Én nem tehetek róla. Rózsás arcú, szőke fiúcska volt, anyja korán meghalt. Vette észre, hogy a kisgyermekek mind szőkék? Mi az oka ennek? Az apja a Loire környéki zsiványok bandájához tartozott. De a gyermekek ártatlanok az apák bűneiben. Emlékszem rá, amikor még csak ekkora volt. Sehogy se tudta kimondani a d-t. Olyan édes volt a csacsogása, mint a madárcsicsergés. Emlékszem, egyszer a farnesei Herkules előtt köréje gyűltek az emberek, hogy megcsodálják, olyan szép volt ez a gyerek! Festeni való arcocskája volt. Néha rákiabáltam, megfenyegettem a botommal, de ő tudta, hogy ez csak móka. Reggel, ha bejött a szobába, zsörtölődtem vele, de olyan volt ő nekem, mint a napsütés. Nem lehet ellenállni ezeknek a kis kölyköknek. Megfogják az embert, és nem eresztik el. Igazán csókolni való gyerek volt. És most az önök emberi emberei, holmi Lafayette, Benjámin Constant, Tirecuir de Corcelles[270] miatt el kell pusztulnia. Ez így nem maradhat.

A még mindig halálsápadtan, mozdulatlanul fekvő Mariushoz lépett, az orvos is visszament hozzá; az aggastyán megint a kezét tördelte, halvány ajkai gépiesen mozogtak, és néha kitört közülük egy-egy szó, hörgésszerűen, úgyhogy alig lehetett érteni:

- Ah, szívtelen! Ah, jakobinus! Ah, vérengző forradalmár!

Egy haldokló vádolt elfúló hangon egy másik haldoklót.

Majd mivel a belső feszültségnek mindig ki kell robbannia, a töredezett szavakból lassanként összefüggő mondatok lettek, de úgy látszott, az aggastyánnak már nincs ereje a kimondásukra; hangja tompa volt és elhaló, mintha már a túlsó partról jönne:

- Nekem már mindegy, én is meghalok. Ha elgondolom, hogy egész Párizsban akármelyik nőszemély boldog lett volna, ha boldoggá teheti ezt a nyomorultat! A gazfickó, ahelyett, hogy szórakozna és élvezné az életet, elmegy csatázni, hogy lelőjék, mint egy kutyát! És kiért? Miért? A Köztársaságért! Ahelyett, hogy táncolni járt volna a Chaumière-be, mint minden rendes fiatalember! Így legyen valaki húszéves. A Köztársaság! Szép kis butaság, mondhatom. Szegény anyák, szüljetek csak szép fiákat! Itt van, meghalt. Majd két ravatal lesz a kapu alatt. Így elbántál magaddal Lamarque tábornok szép szemeiért! Mi volt neked az a Lamarque tábornok? Az a kardcsörtető! Az a fecsegő! Megöleti magát egy halottért! Meg kell ebbe bolondulni! Érthetetlen! Húszéves fejjel! És még csak hátra se néz, hogy nem hagy-e itt valakit! A szegény öregek csak haljanak meg magányosan. Dögölj meg, vén fülesbagoly! Mindegy már, pusztuljak el, alig várom. Öreg vagyok, nagyon is öreg, százéves, százezer éves, régóta jogom van a halálhoz. Most itt a vég. Végre! Hallja-e, doktor, minek szagoltat vele ammóniákot, mire jó az a sok orvosság? Hülyeség, kár a vesződségért! Hagyja, hisz nem él már, meghalt alaposan. Én értek hozzá, magam is halott vagyok. Nem olyan legény az, hogy félig csináljon valamit! Igen, gyalázatos kor ez, gyalázatos, gyalázatos, kimondom, amit gondolok: gyalázatosak vagytok, gyalázatosak az eszméitek, a rendszereitek, a tanítóitok, a szónokaitok, szedett-vedett íróitok, hitvány filozófusaitok, gyalázatosak mind a forradalmak, amelyek hatvan év óta ijesztgetik a Tuileriák hollórajait! Nem volt benned könyörület, megöletted magad, hát nem is bánkódom már a halálod miatt, gyilkos!

Ebben a pillanatban Marius szeme lassan kinyílt, és tekintete, amelyet még aluszékony ámulat fátyolozott, megakadt Gillenormand úron.

- Marius! - kiáltott fel az aggastyán. - Marius! Kis Mariusom! Gyermekem! Drága fiam! Kinyitod a szemed, rám nézel, élsz! Köszönöm.

És ájultan összeesett.

NEGYEDIK KÖNYV
Javert letér az útjáról

Javert lassú léptekkel távozott az Homme-Armé utcából. Életében először ment lehajtott fejjel és ugyancsak életében először hátratett kezekkel.

Mind e napig Napóleon két testtartása közül azt választotta, amely határozottságot fejez ki, vagyis karját keresztbe fonta mellén; a hátul összekulcsolt kezet, a belső bizonytalanság jelét nem ismerte. Most változás történt vele; lassú és komor lényén szorongás látszott.

Nekivágott a hallgatag utcáknak.

Mindazonáltal egy kitűzött irányban haladt. A legrövidebb úton ért ki a Szajnához, végigment az Ormes rakparton, a Grève téren túl. A Châtelet téri rendőrállomás közelében, a Notre-Dame hídnál megállt. Ezen a helyen a Szajna, egyfelől a Notre-Dame híd és a Pénzváltók hídja, másfelől a Tímár rakpart és a Virágos rakpart közt, négyszögletes tófélét alkot, amelyet sebes áramlás szel át.

A folyónak ettől a részétől féltek a hajósok. Rendkívül veszélyes volt az áramlás, amely az azóta lerombolt malom cölöpeitől még jobban összeszorult, és kavargóbb lett. A két híd, ennyire közel egymáshoz, fokozza a veszélyt; a hídívek alatt rettentő sebesen rohan a víz. Roppant széles hullámredőket görget; meggyülemlik és összetorlódik, nekiront a hídpilléreknek, mintha vastag folyékony kötelekkel ki akarná rángatni őket a helyükből. Aki itt a vízbe esik, többé nem vetődik fel; a legjobb úszók is belefulladnak.

Javert a mellvédre könyökölt, állát tenyerébe hajtotta, körmeit görcsösen sűrű pofaszakállába vájta és gondolkozott.

Valami változás, forrongás, megrendülés történt a lelkében, volt mit vizsgálnia önmagában.

Borzasztóan szenvedett.

Néhány órája Javert már nem volt egyszerű lélek. Valami megzavarta; ez a vakságában oly tiszta agyvelő elvesztette átlátszóságát; ezt a kristályt felhő árnyékolta. Egy benső hang azt súgta, s nem hallgathatta el önmaga előtt, hogy ketté kell osztania lelkiismeretét. Mikor a Szajna töltésén oly váratlanul szembetalálkozott Jean Valjeannal, egyszerre olyasmit érzett, mint a farkas, amikor újra megragadja zsákmányát, s mint a kutya, amikor rátalál elvesztett gazdájára.

Két egyformán egyenes utat látott maga előtt, de két utat; és őt, aki világéletében csak egyetlen nyílegyenes vonalat ismert, ez elrémítette. A legborzasztóbb, hogy a két út ellentétes irányú volt. Az egyik egyenes vonal kizárta a másikat. Melyik hát az igazi?

Kimondhatatlanul kínos volt a helyzete.

Egy gonosztevőnek köszönheti az életét, ezt elfogadja, és megfizet érte, akarata ellenére egy sorba kerül valakivel, akit az igazságszolgáltatás megbélyegzett, megszolgálja a szolgálatát: annak ellenében, hogy azt hallja a másiktól: "Eredj!" - azt feleli neki: "Szabad vagy!" Személyes okoknak föláldozza a köznek tartozó kötelességét, s méghozzá a személyes okokban valami egyetemest, sőt talán felsőbbrendűt lát; elárulja a társadalmat, hogy hű maradjon lelkiismeretéhez - hogy mindez a képtelenség megvalósul és reá halmozódik, ez a gondolat lesújtotta.

Egyfelől csodálatba ejtette, hogy Jean Valjean megkegyelmezett neki; másfelől megdermesztette, hogy ő, Javert, megkegyelmezett Jean Valjeannak.

Hová jutott? Kereste önmagát, és nem találta meg.

Most mit tegyen? Ha kiszolgáltatja Jean Valjeant, az is rossz; ha szabadon hagyja, az is rossz. Az első esetben a hatóság embere a fegyencnél is mélyebbre süllyed; a másodikban a fegyenc a törvény fölé kerekedik, és lábbal tiporja a törvényt. Rá, Javert-re, mindkét esetben becstelenség hárul. Bármelyik utat választja, elbukik. Vannak a végzetnek a lehetetlenségbe meredő sziklacsúcsai, amelyeken túl az élet csak örvénylő mélység. Javert egy ilyen sziklacsúcson állt.

Leginkább talán az szorongatta, hogy kénytelen volt gondolkozni. Heves, ellentétes indulatai rákényszerítették. A gondolkozás, mivel nem szokta meg, különös gyötrelmet okozott neki.

A gondolkozás mélyén mindig van jókora belső forradalom; és Javert ingerült volt azért, hogy ilyesmit érez magában.

A gondolkozást bármin, ami teendői szűk körén kívül esik, minden más esetben haszontalan fáradságnak tartotta volna, de a gondolkozás az elmúlt nap eseményein egyenesen kínszenvedés volt számára. Pedig az átélt megrázkódtatások után okvetlenül a lelkiismeretébe kellett pillantania, és számot kellett vetnie önmagával.

Megrémült attól, amit elkövetett. Ő, Javert, dacolva minden rendőri szabályzattal, minden társadalmi és igazságszolgáltatási renddel, az egész büntető törvénykönyvvel, szabadlábon hagyott egy bűnöst; így látta jónak; magánügyeit fölébe helyezte a közügynek; mi ez, ha nem minősíthetetlen cselekedet? Ahányszor szembenézett ezzel a tettével, amelyet meg sem mert nevezni, tetőtől talpig megremegett. Mire határozza el magát? Csak egy módon segíthet: ha rögtön visszasiet az Homme-Armé utcába, és lecsukatja Jean Valjeant. Világos, hogy ezt kellene tennie. Nem tudta megtenni.

Valami útját állta.

Mi az a valami? Hát van más is a világon, mint bíróság, ítélet, rendőrség és hatóság? Javert talaját vesztette.

Egy gályarab, aki szent és sérthetetlen! Egy fegyenc, akihez nem nyúlhat az igazságszolgáltatás! Méghozzá Javert jóvoltából!

Hogy Javert és Jean Valjean, a büntetésre hivatott és a bűnhődésre kárhoztatott, a törvénykezés két jogalanya odáig jusson, hogy mindkettő a törvény fölébe helyezkedik - hát nem hajmeresztő?

Ilyen szörnyűség történjék, és senki se lakoljon érte? Jean Valjean erősebb legyen az egész társadalmi rendnél és szabadlábon maradjon, ő, Javert pedig tovább egye az állam kenyerét?

Töprengése fokról fokra rettenetesebb lett.

Ködös tűnődése közben a Filles-du-Calvaire utcába hazavitt lázadó miatt is tehetett volna magának némi szemrehányást, de erre nem is gondolt. A kisebb bűn eltüntette a nagyobbat. Egyébként az a lázadó nyilván halott volt, és a halállal törvényesen megszűnik az üldöztetés.

Jean Valjean volt a teher, amely lelkére nehezedett.

Jean Valjean forgatta ki önmagából. Ez az ember megdöntött minden sarkigazságot, amire Javert eddigi életében támaszkodott. Jean Valjean nagylelkűsége lesújtotta. És más dolgok is, amelyeket azelőtt hazugságnak és őrültségnek tartott, most valóságként jelentek meg emlékezetében. Jean Valjean mögött előtűnt Madeleine úr, és a két alak összeolvadva egyet, egy tiszteletre méltó személyt alkotott. Javert érezte, hogy valami borzalmas dolog férkőzik a lelkébe, csodálat egy fegyenc iránt. Lehetséges tisztelni egy fegyencet? Javert visszariadt a gondolattól, de szabadulni nem tudott tőle. Hasztalan tusakodott, belső bírája előtt kénytelen volt bevallani, hogy ez a nyomorult nagyszerű ember. Elgondolni is förtelem. Egy jótékony gonosztevő, egy szánakozó, szelíd, könyörületes gályarab, aki rosszért jóval, gyűlöletért bocsánattal fizet, bosszúállás helyett megkegyelmez, inkább elvész, semhogy ellenségét veszejtse el, aki megmenti bántalmazóját, aki az erény oltára előtt térdepel, aki közelebb van az angyalhoz, mint az emberhez! Javert kénytelen volt elismerni, hogy ez a csodalény létezik.

Ez így nem tarthat tovább.

Hangsúlyozzuk, hogy Javert nem adta meg magát ellenállás nélkül ennek a csodalénynek, ennek a bukott angyalnak, ennek a visszariasztó hősnek, aki majdnem úgy fölháborította, mint ahogyan csodálatba ejtette. Mikor ott ült a kocsiban Jean Valjean mellett, hússzor is felüvöltött benne a törvényesség tigrise. Hússzor is kísértésbe esett, hogy rávesse magát Jean Valjeanra, hogy megragadja és fölfalja, vagyis börtönbe hurcoltassa. Valóban, mi is lehetett volna egyszerűbb, mint útközben odakiáltani a legelső rendőrőrszobába: "Itt egy szökött fegyenc!" - előszólítani a zsandárokat: "Vigyétek ezt az embert, a tiétek!" Aztán továbbmenni, otthagyni a bűnözőt, nem törődni vele, és többé nem avatkozni a dologba. Ez az ember örökre a törvény foglya; a törvény tegyen vele, amit akar. Mi lehetne igazságosabb? Javert mindezt elmondta magában; el is akarta szánni magát, hogy letartóztassa ezt az embert, cselekedni akart, de éppúgy, mint most, nem tudott; és valahányszor ott tartott, hogy nyakon ragadja Jean Valjeant, fölemelt keze, mintha ólomsúly nyomná, lehanyatlott, s lelke mélyén egy hangot hallott, egy különös hangot, mely így szólt: - Jól van. Csak szolgáltasd ki a megmentődet. Azután mosd a karmaidat Poncius Pilátus táljában.

Töprengésében befelé fordult, és azt látta, hogy Jean Valjean mellett, aki megnőtt, ő, Javert, eltörpül.

Egy gályarab a jótevője!

De miért is tűrte, hogy ez az ember életben hagyja? Ott a torlaszon jogot szerzett arra, hogy megöljék. Élnie kellett volna jogával. Jobb lett volna, ha Jean Valjean ellenében segítségül hívja a többi felkelőket, és erőnek erejével agyonlöveti magát.

Legfőképp az aggasztotta, hogy elvesztette a biztonságát. Mintha kitépték volna a talajából. A törvénykönyv ronggyá vált a kezében. Eddig ismeretlen kétségek marcangolták. Valamilyen érzelmi megvilágosodás ébredt benne, amely merőben különbözött a törvény parancsától, életének eddig egyetlen zsinórmértékétől. Többé nem volt elég neki, ha megmarad régi becsületességében. Egész sereg váratlan tény támadt fel és igázta le. Teljesen új világ tárult lelke elé. Hogy lehetséges elfogadni és viszonozni egy jótéteményt, önfeláldozónak, irgalmasnak, béketűrőnek lenni, hogy a szigort legyőzheti a könyörület, hogy tekintetbe lehet venni mások személyét, nem kell őket végleg elítélni, elkárhoztatni, hogy a törvény szemében megcsillanhat egy könnycsepp, hogy van isteni igazságszolgáltatás, amely ellenkezik az emberi igazságszolgáltatással. Egy ismeretlen, hatalmas erkölcsi hajnalhasadást vett észre a homályban: megrémült és elkáprázott a fénytől, bagoly létére kénytelen volt sasszemmel nézni.

Igaz tehát, mondta magában, hogy vannak kivételek, a hatóság is zavarba jöhet, a szabály a rövidebbet húzhatja egy ténnyel szemben, nem mindenre érvényes a törvény betűje, meg kell hajolni előre nem látott esetek előtt, egy fegyenc erénye csapdába ejtheti egy hivatalnok erényét, a szörnyűséges lehet isteni, a végzet tud ilyen álcázott alakot ölteni; kétségbeesve gondolta el, hogy ő maga is ilyen meglepetés prédája volt. Kénytelen volt elismerni, hogy van emberi jóság. Ez a fegyenc jó volt. És, ami hallatlan, jó volt ő maga is. Tehát kezd romlani.

Gyávának látta magát. Irtózott önmagától.

Javert szemében nem az emberi, a nagy, a magasztos volt az eszmény, hanem a feddhetetlenség.

Márpedig az imént vétett a feddhetetlenség ellen.

Hogy jutott idáig? Hogy történhetett mindez? Nem tudta volna megmondani. Két tenyere közé fogta a fejét, de hiába erőlködött, nem talált magyarázatot.

Bizonyos, hogy mindig vissza akarta adni Jean Valjeant a törvénynek, amelynek ez a Jean Valjean foglya, ő, Javert pedig rabszolgája volt. Egy pillanatig sem gondolt rá, amíg kezében tartotta, hogy futni hagyja. Keze mintegy tudtán kívül nyílt ki és eresztette el a zsákmányt.

Mindenféle rejtelmes, új dolog tárult fel a szeme előtt. Kérdéseket intézett magához, válaszolt rájuk, és elborzadt a válaszaitól. Megkérdezte: "Ezt a fegyencet én nyomon követtem, egyenesen üldöztem, de ő fölém kerekedett, mert joggal bosszút állhatott volna rajtam pusztán haragból, de személyes biztonsága érdekében is, és mégis életben hagyott - amikor ez a kétségbeesett ember megkegyelmezett nekem, mit cselekedett? Kötelességét teljesítette? Nem. Valamivel többet tett. És én, amikor neki megkegyelmeztem, mit cselekedtem? Kötelességemet teljesítettem? Nem. Valamivel többet tettem. Hát van valami több a kötelességnél?" Mikor idáig ért gondolataiban, megrémült, megbillent a mérlege; az egyik serpenyő a mélységbe süllyedt, a másik égig emelkedett. Javert ugyanúgy félt attól, ami fent, mint ami lent van. Egyáltalán nem volt úgynevezett voltairiánus, filozófus vagy hitetlen, sőt ellenkezőleg, ösztönösen tisztelte az uralkodó egyházat, ezt azonban csak az egész társadalmi rend egyik magasztos részletének tekintette; az ő dogmája a rend volt, és ezzel beérte; amióta férfivá érett és hivatalnok lett, hitvallását többé-kevésbé a rendőri hivatásban találta meg, mert ismételjük, minden gúny nélkül, a szó legkomolyabb értelmében mondva, úgy volt titkosrendőr, ahogyan másvalaki pap. Egy fölöttest ismert, Guisquet urat; eddig a napig nem jutott eszébe a másik fölöttes: Isten.

Most váratlanul megérezte ezt az új főnököt, Istent, s ez az érzés megzavarta.

E váratlan jelenséggel szemben tanácstalan volt; nem tudta, hogyan viselkedjék ezzel a feljebbvalóval, pedig különben tisztában volt vele, hogy az alárendeltnek mindig meg kell hajolnia, nincs joga sem ellenkezni, sem gáncsoskodni, sem vitatkozni, hanem ha a feljebbvaló túlságosan megdöbbenti, más segítsége nincs, mint a lemondás.

De hogyan nyújtsa be lemondását Istennek?

Bármint volt is, minduntalan arra a minden más fölött uralkodó gondolatára tért vissza, hogy iszonyatos törvénysértést követett el. Szemet hunyt egy visszaeső bűnös, egy szökött fegyenc előtt. Szabadon bocsátott egy gályarabot. Ellopott egy embert a törvények jogos tulajdonából. Ezt tette. Nem tudta már, mi van vele. Nem volt biztos benne, hogy azonos-e önmagával. Nem értette az okokat, amelyek tettére indították, már csak a szédületét érezte. Eddig a pillanatig abban a vakhitben élt, amely a ködös becsületesség szülőanyja. Ez a hit elhagyta, ez a derekasság megszűnt benne. Mindaz, amiben eddig hitt, szertefoszlott. Könyörtelenül megszállták olyan igazságok, amelyekről nem akart tudni. Ezentúl más ember kellett hogy legyen. Különös fájdalmat érzett, mint akinek lelki szemeiről váratlanul levették a hályogot. Látta azt, aminek látásától irtózott. Üresnek, haszontalannak érezte magát, kisiklottnak, eltévedtnek, mintha elvágták volna elmúlt életétől. Meghalt benne a hivatali tekintély. Létének többé nem volt értelme.

Borzalmas lelkiállapot a megindultság!

Amikor a gránitban kétely támad! Amikor a fenyítés szobra, mely egy darabban került ki a törvény öntőformájából, egyszerre észreveszi, hogy bronzkeblében egy képtelen és engedetlen valami rejlik, amely majdnem hasonló a szívhez! Odáig jut, hogy jóval fizet a jóért, noha mindeddig erre a jóra azt mondta, hogy rossz! A házőrző eb kezet nyal! A jégcsap megolvad! A béklyó kézzé változik, az ujjak hirtelen szétnyílnak, és eleresztik a zsákmányt! Iszonyú!

Amikor a kilőtt golyó elvéti pályáját, és visszafordul!

Amikor az ember kénytelen bevallani: a csalhatatlan nem csalhatatlan, a dogmához kétség férhet, az írott törvény nem minden igazság foglalata, a társadalom nem tökéletes, a tekintély meginoghat, a mozdulatlanság megroppanhat, a bírák is emberek, a törvény is tévedhet, a bíróság is hibázhat! Amikor az ember repedést lát e mennybolt kék tükrén.

Ami Javert-ben végbement, egy feddhetetlen lelkiismeret csődje, egy lélek kisiklása volt; szilánkokra hasadt egy becsületes jellem, amely nyílegyenes röptében Istenbe ütközött és fölrobbant. Különös is csakugyan, hogy a rend kazánfűtőjét, a hatósági tekintély gépészét, aki megüli a merev síneken robogó vak vasparipát, kivetheti nyergéből egy fénysugár! Hogy a változhatatlan, a mértanilag egyenes és szabályos, a passzív tökéletesség megtörhet! Hogy a gőzmozdonynak is van damaszkuszi útja!

Megértette-e Javert, hogy az emberben mindig lakozó Isten, maga lévén az igazi lelkiismeret, ellenszegül a hamisnak, nem engedi kialudni a szikrát, a sugárnak megparancsolja, hogy emlékezzék a napra, beléoltja a lélekbe a valódi abszolútum ismeretét, ugyanakkor az álabszolútum tagadását? Felfogta-e Javert, hogy az emberi érzés elpusztíthatatlan, az emberi szív megölhetetlen, számot tudott-e vetni ezzel a tündöklő jelenséggel, bensőnknek e talán leggyönyörűbb csodájával? Bizonyára nem. Ám e megfoghatatlan, mégis vitathatatlan valóság nyomása alatt nyiladozni érezte koponyáját.

Nem annyira megszállottja, mint inkább áldozata volt ő ennek a csodának. Gyötrődve szenvedett alatta. Mindebben nem látott mást, mint a lét roppant megnehezülését. Úgy rémlett neki, hogy ezentúl örökké fojtott lesz a lélegzése.

Nem volt hozzászokva, hogy valami ismeretlent tudjon maga fölött.

Eddigelé mindaz, amit maga fölött látott, tiszta, világos, áttetsző volt; semmi bizonytalanság, semmi homály; semmi, ami ne lett volna meghatározva, elrendezve, összefűzve, pontosan, szabályosan körülhatárolva, megállapítva, lezárva, előre látva; a hivatalos tekintély sima lapály volt, rajta semmi lejtő, előtte semmi meredély, Javert mindig csak alant látta az ismeretlent. A szabálytalan, a váratlan, a hirtelen megnyíló káosz, az örvénybe zuhanás lehetősége, mindez csupán az alsó régiók, a lázadók, a gonosztevők, a nyomorultak ügye volt. Most azonban Javert hanyatt fordult, és egyszerre riadtan látta a hallatlan tüneményt: a szakadékot fönn a magasban.

Mi történt? Teljes letaroltság! Tökéletes kizökkenés! Miben bízhat meg, ha összeomlik mindaz, amire meggyőződését alapozta? Hogyan? Egy nemes lelkű bűnös a társadalom vértezetén meglelheti a folytonossági hiányt? Hogyan? A törvény becsületes szolgája egyszerre két bűn közé kerülhet, az is bűn, ha futni hagy egy embert, az is bűn, ha börtönbe juttatja? Az az utasítás tehát, amelyet a hatóság a hivatalnoknak ad, nem föltétlen bizonyosság? A kötelesség útján is vannak zsákutcák? Hogyan? Mindez valóság? Lehetséges, hogy egy volt bandita, aki ítéletek súlya alatt görnyed, felemelkedik, és végül neki lesz igaza? Hihető ez? Vannak hát esetek, amikor a törvény bocsánatkérést dadogva kénytelen meghátrálni a felmagasztosult bűn előtt?

Igen, így van! Javert látta, kézzel tapintotta! És nemcsak hogy nem tagadhatta a tényt, hanem maga is részese volt. Mindez valóság. Elég gyalázat, hogy a valóság tényei ilyen torz alakot ölthetnek.

Ha a tények szigorúan teljesítenék kötelességüket, akkor a törvénynek szolgálnának bizonyítékul, mert hisz az Istentől származnak. Vajon az égből fog alászállani az anarchia?

Eszerint - a szorongás nagyításában, a megdöbbenés optikai csalódásában elenyészett mindaz, ami korlátozhatta és helyesbíthette volna benyomását, s a társadalom, az emberiség, a világegyetem immár valami rémületesen egyszerű vonalrajzban tűnt fel szeme előtt -, eszerint a büntethetőség, az ítélkezés, a törvénykezésben nyugvó erő, a felsőbíróságok döntései, a hatóság, a kormányzat, a megelőzés és megtorlás, a hivatali bölcsesség, a törvényes csalhatatlanság, a tekintélyelv, a politikai és polgári biztonság dogmái, a szuverenitás, a törvénykönyv logikája, a társadalmi jog, a mindenkire érvényes igazság, mindez csupa romhalmaz, káosz; ő maga, Javert, a rend éber őre, a rendőrség megvesztegethetetlen közege, a társadalom gondviselő vérebe le van győzve, földre van sújtva; és a romhalmaz tetején ott áll egy zöld sapkás ember, dicsfénnyel a feje körül. Íme, ilyen zűrzavarba jutott Javert, ilyen borzalmas látomány meredt föl a lelkében.

El lehetett ezt viselni? Nem.

Ha van kétségbeejtő helyzet, ez az volt. Csak két út vezethetett ki belőle. Az egyik az, hogy megkeresi Jean Valjeant, és a fegyencet visszaadja a börtönnek. A másik...

Javert ellépett a mellvédtől, és most már emelt fővel, szilárd léptekkel indult az őrállomás felé, amelynek lámpája a Châtelet tér egyik sarkán világított.

Odaérve, az ablakon át megpillantott egy rendőrt, és belépett. Már arról a módról is, ahogy az ajtón benyitnak, a rendőrség emberei megismerik egymást. Javert megnevezte magát, fölmutatta igazolványát, és leült az asztalhoz, amelyen égő gyertya állt. Toll is volt az asztalon, ólom tintatartó, meg néhány ív papír arra az esetre, ha jegyzőkönyvet kell fölvenni, vagy az éjszakai őrjáratok meg akarják írni jelentésüket.

Ez az asztal, a hozzá tartozó szalmaszékkel, valóságos intézmény; ott van minden rendőrőrszobán, elmaradhatatlan ékessége a porzótartó facsésze, meg egy kemény papírdoboz, tele piros pecsételő ostyákkal. Ez az asztal a hivatali stílus legalsó emelete, itt kezdődik az állami irodalom.

Javert fogta a tollat, elvett egy ív papírt, és íráshoz látott. Ezt írta:

NÉHÁNY MEGJEGYZÉS A SZOLGÁLAT ÉRDEKÉBEN

ELŐSZÖR: Kérem a prefektus urat, engedje meg, hogy fölhívjam figyelmét bizonyos dolgokra.

MÁSODSZOR: A foglyok kihallgatásról jövet lehúzzák cipőjüket, s mialatt motozzák őket, mezítláb állnak a kőpadlón. Sokan köhögnek, mikor visszamennek a börtönbe. Ez növeli a kórházi költségeket.

HARMADSZOR: A bűnözőknek egymást bizonyos távolságban felváltó felügyelőkkel való megfigyeltetése helyes, de szükséges lenne, hogy fontos esetekben legalább két rendőr állandóan szemmel tartsa egymást, így ha valamelyik nyomozó hanyagul látja el a szolgálatot, a másik figyelheti, és helyére léphet.

NEGYEDSZER: Érthetetlen, miért tiltja meg a Madelonnetties-fogház külön szabályzata, hogy a fogoly széket kapjon, még ha fizet is érte.

ÖTÖDSZÖR: A Madelonnettes-ben a kantin rácsozata csupán két vasrúd, ami lehetővé teszi, hogy a foglyok a kantinosné kezét érintsék.

HATODSZOR: Az úgynevezett csaholok, vagyis azok a foglyok, akik a többi foglyot beszélőre szólítják, egy-egy fogolytól két sout szednek azért, hogy érthetően kiáltják a nevét. Ez rablás.

HETEDSZER: A takácsműhelyben a vállalkozó a foglyoktól húsz sout von le egy elcsúszott fonálért; ez visszaélés, mert a vászon attól semmivel sem lesz rosszabb.

NYOLCADSZOR: Helytelen, hogy a Force-börtönben a látogatók a gyerekek udvarán mennek át a beszélőbe.

KILENCEDSZER: Naponta lehet hallani, hogy a csendőrök a prefektúra udvarán elbeszélik az egyes vádlottak kihallgatásának lefolyását. Hogy egy csendőr, akinek megszentelt személynek kellene lennie, elmondja, amit a vizsgálóbíró szobájában hallott, súlyos rendzavarás.

TIZEDSZER: Henryné rendes nő, a kantinját nagyon tisztán tartja; de nem helyes, hogy a magánzárka folyosójának kulcsát egy asszonyra bízzák. Ez nem fér össze egy fejlett civilizáció börtönrendszerével.

Javert a legnyugodtabb és legszabályosabb kézvonással írta ezeket a sorokat, egyetlen vesszőt sem hagyott el, tollat erősen percegtette a papíron. Az utolsó sor alá odaírta:

JAVER
I. osztályú felügyelő
A Châtelet téri rendőrállomáson
1832. június 7-én, hajnali egy óra tájban.

Megszárította az írást, a papírt levélformára összehajtogatta, leragasztotta, a hátára ráírta: A rendőr-igazgatóságnak, ott hagyta az asztalon, és kiment az őrszobából. A rácsozott üvegajtó becsapódott mögötte. Újra átvágott a Châtelet téren, kiért a rakpartra, gépies pontossággal visszament arra a helyre, ahonnét egy negyedórával előbb eljött; lekönyökölt ugyanabban a helyzetben, a mellvédnek ugyanarra a kőkockájára, mint előbb. Mintha el sem mozdult volna.

A sötétség teljes volt. Az éjfél utáni óra csendje borult a környékre. A csillagokat felhőkárpit takarta. Az ég baljós sűrűség volt. A Citében egyetlen ablak sem világított, sehol egy lélek sem járt; az utcák és rakpartok, ameddig a szem ellátott, néptelenek voltak. A Notre-Dame és az igazságügyi palota tornyai az éjszakában elmosódva meredeztek. A rakpart kútkávaszerű mellvédjére vörös fényt vetett egy utcai lámpa. A hidak elferdült körvonalakkal látszottak egymás mögött a ködben. A folyó az esőzéstől megduzzadva hömpölygött.

Említettük, hogy az a hely, ahol Javert könyökölt, pontosan a Szajna sebes torlódása fölött volt, ahol a folyó félelmesen örvénylik, mint valami végtelen csavar.

Javert lehajtotta fejét, és lenézett. A vaksötétben semmit sem lehetett megkülönböztetni. Zúgott a tajtékzó víz, de a folyó nem látszott. Néha-néha a szédítő mélységben fölvillant valami fény, és ide-oda siklott, mert a víznek megvan az a képessége, hogy a legsötétebb éjszakában is szerez valahonnét világosságot, és azt kígyóvá varázsolja. A fény elenyészett, és megint sötét lett minden. Mintha a mérhetetlen űr tárult volna fel. Nem víz volt ott lenn, hanem örvénylő mélység. A rakpart meredek, párába burkolt, élesen lemetszett fala olyan volt, mint valami végtelenbe szögellő szirtfok.

Nem látszott semmi, de érezni lehetett a víz ellenséges hidegét és az ázott kövek poshadt szagát. Zord lehelet szállt fel a mélységből. A folyó inkább sejtett, mint észlelt áramlása, a habok tragikus moraja, az óriás hídívek komorsága, a félelmes, sötét űr, mindez a sok árnyék tele volt iszonyattal.

Javert néhány pillanatig mozdulatlanul nézett az alatta tátongó sötétségbe; mereven, szinte feszült figyelemmel szemlélte a láthatatlant. Hallgatta a víz zúgását. Egyszerre levette a kalapját, és a rakpart párkányára tette. Egy pillanattal utóbb magas, fekete alak állt a mellvéden - valami elkésett járókelő kísértetnek nézhette volna -, lehajolt a Szajna fölé, aztán fölegyenesedett, és lezuhant a sötétbe. Tompa loccsanás hallatszott; és csak a sötétség volt tanúja a vízben elmerült homályos alak haláltusájának.



ÖTÖDIK KÖNYV
Az unoka és a nagyapa

I.
Újra a bádogtapaszos fa

Kevéssel azután, hogy az imént elbeszélt események lezajlottak, Boulatruelle mestert erős izgalom érte.

Boulatruelle mester az a montfermeili útkaparó, akivel könyvünk homálylepte részeiben már találkoztunk.

Boulatruelle, amint az olvasó talán még emlékezni fog, különféle zavaros foglalkozásokat űzött. Követ tört az országúton, és itt-ott megkárosította az utasokat, vagyis útkaparó és tolvaj volt egy személyben. Volt egy álma: szentül hitte, hogy a montfermeili erdőben elásott kincsek vannak. Remélte, hogy egyszer majd valamelyik fa tövében pénzt talál; addig is szívesen kotorászott pénz után az utasok zsebében.

Mostanában azonban óvatos volt. Örült, hogy legutóbb szerencsésen megúszta. Tudjuk, hogy más banditákkal együtt elcsípték Jondrette padlásszobájában. A bűnös szenvedélynek is lehet haszna: a részegség mentette meg. Sohasem derült ki, hogy mint tolvaj vagy mint meglopott volt-e ott. Miután megállapították, hogy a gonosz cselvetés estéjén holtrészeg volt, megszüntető végzéssel szabadon bocsátották. Eliszkolt vissza az erdőbe. Folytatta ott, ahol abbahagyta, Gagny és Lagny közt az országút kövezését, rendőri felügyelet alatt, az állam számára, sunyi, töprengő képpel, kissé lehűlve a tolvajlás iránt, amely kis híján vesztét okozta, de annál nagyobb gyöngédséggel fordulva a bor felé, amelynek megmenekülését köszönhette.

Hogy mi volt az az izgalom, amely kevéssel azután érte, hogy visszatért útkaparó-kunyhójának zsúpfedele alá, elmondjuk:

Egy reggel napkelte előtt, ahogy szokása szerint munkára vagy talán lesre ballagott, Boulatruelle a bozótban megpillantott egy embert; csak a hátát látta, de az alakja, amennyire távolról a szürkületben kivehette, ismerősnek tűnt föl neki. A részeges Boulatruelle-nek tiszta és megbízható emlékezőtehetsége volt, elengedhetetlen védelmi eszköz mindenkinek, aki többé-kevésbé hadilábon áll a társadalommal.

"Hol az ördögbe láttam én már ezt az embert?" - kérdezte magában.

De nem tudott mást felelni, mint hogy hasonlít valakire, akinek képe homályosan dereng az elméjében.

Minthogy az azonosságot nem tudta megállapítani, Boulatruelle okoskodni és következtetni próbált. Ez az ember nem a környékről való. Valahonnét idevetődött. Nyilván gyalogszerrel.

Ilyen idő tájban semmiféle kocsi nem jár Montfermeilbe. Egész éjjel gyalogolt. Honnét jöhetett? Nem messziről, mert nincs nála se tarisznya, se poggyász. Bizonyára Párizsból. De minek jött ebbe az erdőbe? Mi dolga lehetett itt ilyenkor? Mi járatban van?

Boulatruelle-nek eszébe jutott a kincs. Ahogy kutatott emlékezetében, úgy rémlett neki, hogy pár évvel ezelőtt már volt hasonló találkozása egy ilyenféle emberrel, lehet, hogy ugyanez volt.

Ahogy így elmélkedett, éppen az elmélkedés súlya alatt lehorgasztotta a fejét, ami természetes, de nem valami hasznos mozdulat. Amikor újra fölnézett, már nem volt ott senki. Az ember eltűnt az erdőben és a hajnali szürkületben.

"Az istenit neki - szólt magában Boulatruelle -, én ezt megkeresem. Megtudom én, ki fia ez az atyafi. Bizonyosan van valami oka, hogy pitymallatkor erre kószál; majd a végére járok. Az én erdőmben senkinek sem lehet titka, hogy én ne tudjak róla."

Fogta az ásóját, amely jól ki volt élesítve.

- Jó ez a földtúráshoz - dörmögte -, de egy embert is elintézek vele.

És, ahogy az egyik fonalat a másikhoz fűzik, ugyanazon az úton, amerre az idegen mehetett, szapora léptekkel nekivágott a sűrűnek.

Mikor már megtett vagy száz lépést, segítségére jött a felkelő nap. A homokban itt-ott előtűnő lábnyomok, letiport fűszálak, legázolt dudvák, cserjék fiatal ágai, amelyek kecses lassúsággal emelkedtek fel, mint mikor reggel ébredéskor egy fiatal lány karjait nyújtóztatja, mindezek jelezték neki az irányt. Követte a nyomot, aztán elvesztette. Telt az idő. Egyre beljebb hatolt az erdőbe, és egy dombfélére jutott. Egy hajnali vadász, aki Guillery nótáját[271] fütyörészve egy távoli ösvényen ballagott, eszébe juttatta, hogy felmászhatna egy fára. Koros ember létére még eléggé fürge volt. A közelben egy Tityrushoz[272] méltó terebélyes bükk éppen kapóra jött Boulatruelle-nek. Fölkapaszkodott rá, amilyen magasra csak tudott.

Jó gondolat volt. Ahogy arrafelé kémlelte a vadont, ahol a fák legsűrűbben kuszálódtak, Boulatruelle egyszerre megpillantotta az idegent.

Alighogy meglátta, el is vesztette szem elől.

Az ember bement vagy inkább besiklott egy jó messze eső tisztásra, amelyet nagy fák takartak el; de Boulatruelle jól ismerte a helyet, tudta, hogy van ott egy kőrakás mellett egy beteg gesztenyefa, tapaszként a kérgére szegezett bádoglemezzel. Ezt a tisztást valamikor Blaru telkének hívták. A kőrakást nem tudni, mi okból hordták oda annak idején, már vagy harminc éve ott volt, biztosan ott van még most is. Semmi sem olyan hosszú életű, mint egy kőrakás, legfeljebb még egy deszkapalánk fogható hozzá. Ideiglenes alkotmány. Épp azért maradt fenn!

Boulatruelle örömében gyorsan lekúszott vagy inkább leugrott a fáról. Megvan a búvóhely, most már csak meg kell fogni a vadat. A híres kincs, amelyről álmodozott, alighanem ott rejtőzik.

Nem volt könnyű eljutni erre a tisztásra. A járt ösvényeken, amelyek zegzugosan ide-oda kanyarogtak, legalább egy negyedóra kellett hozzá. Toronyiránt pedig, a bozótos, tövises sűrűségen keresztül jó félóráig is eltartott az út. Boulatruelle balga fejjel ezt nem gondolta meg. Hitt az egyenes vonalnak; ez a tiszteletre méltó optikai csalódás már sok embernek okozta kárát. Bármily kusza volt is a bozót, ő ezt tartotta jó útnak.

"Menjünk a farkasok Rivoli utcáján" - gondolta.

Boulatruelle, aki görbe utakhoz volt szokva, ezúttal vesztére az egyenes utat választotta.

Elszántan nekivágott a bozót sűrűjének.

Rekettyével, csalánnal, galagonyával, csipkebokrokkal, bogánccsal, tüskés indákkal küszködött. Összevissza karcolták a tövisek.

A mélyút fenekén még egy patakon is át kellett gázolnia.

Végre, jó háromnegyed óra elteltével, izzadva, átázva, lihegve, megtépve, nekibőszülve kiért a Blaru-telekre.

A tisztáson senkit sem talált.

A kőrakáshoz futott. Ott volt a helyén. Senki sem hordta el.

Az idegen azonban eltűnt az erdőben. Elmenekült. Hová? Merre? Melyik irányban? Nem lehetett kitalálni.

És nagy megdöbbenésére a kőrakás mögött, a cinklemezes fánál Boulatruelle frissen ásott földet talált, egy ottfelejtett vagy szándékosan otthagyott ásót és egy gödröt.

A gödör üres volt.

- Tolvaj! - kiáltott Boulatruelle, és fenyegetve rázta két öklét a láthatár felé.



II
Marius a polgárháborúból családi háborúságba csöppen

Marius sokáig élet-halál közt lebegett. Heteken át lázas önkívületben feküdt, meglehetősen súlyos agyi tünetek közt, amelyeket inkább a fejsebekkel járó megrázkódtatások, mintsem maguk a sebek okoztak.

Egész éjszakákon át Cosette nevét ismételgette, a lázas állapot aggasztó bőbeszédűségével, a haláltusa komor makacsságával. Egyes sebek nagysága komoly veszélyt jelentett, mert a nagy sebek gennyes váladéka mindig fölszívódhat, és bizonyos légköri behatások alatt a beteg halálát okozhatja; az orvos minden időváltozásnál, a legkisebb viharnál is nyugtalankodott.

- Csak semmi izgalom ne érje a beteget - hajtogatta. Minden egyes kötözés bonyolult és nehézkes művelet volt, mert akkoriban még nem találták fel a ragtapasszal való rögzítést. Nicolette egy egész lepedőt elhasznált tépésnek, "akkorát, mint a mennyezet" - mondta. A klórvizes és ezüstnitrátos borogatások csak nehezen állították meg az üszkösödést. Amíg az életveszély tartott, Gillenormand magánkívül ült unokája ágyánál, és úgy volt, mint Marius: se élő, se holt.

Mindennap, néhanap kétszer is, megjelent a háznál egy ősz hajú, igen jól öltözött úr - így írta le a kapus -, megkérdezte, hogy van a sebesült, és nagy csomó tépést hozott a kötözéshez.

Végre, szeptember 7-én, pontosan négy hónappal a keserves éjszaka után, amelyen haldokolva hozták haza nagyapjához Mariust, az orvos kijelentette, hogy most már szavatol az életéért. Megkezdődött a lábadozás. Mariusnak mindazonáltal még több mint két hónapig nyugágyon kellett feküdnie a kulcscsonttörés szövődményei miatt. Mindig van egy ilyen utolsó seb, amely nem akar behegedni, s amelyet, a beteg nagy unalmára, a végtelenségig kötözni kell.

Egyébként Mariust a hosszú betegség és a hosszú lábadozás mentette meg az üldöztetéstől. Franciaországban minden harag, még a hatóságok haragja is, fél év alatt lehiggad. Korunk társadalmi viszonyai közt a lázadásokban annyira mindenki hibás, hogy utánuk az elnézés általános szükségérzete jelentkezik.

Vegyük ehhez Guisquet minősíthetetlen rendeletét, amely kötelezte az orvosokat, hogy jelentsék fel a sebesülteket; ez nemcsak a közvéleményt bőszítette fel, hanem elsősorban a királyt is. Ez a megbotránkozás védte a sebesülteket, és a haditörvényszék, azokon kívül, akiket nyílt harcban tetten érve fogtak el, senkit sem mert zaklatni. Mariust tehát békén hagyták.

Gillenormand úr először minden aggodalmat, azután minden elragadtatást átélt. Csak nagy nehezen tudták megakadályozni, hogy minden éjszakát a sebesült mellett töltsön; nagy karosszékét Marius ágya mellé vitette; leányától azt követelte, hogy a ház legszebb fehérneműjét szabdalja fel borogatások és kötözések céljára. Gillenormand kisasszony, mint okos és tapasztalt nő, módját ejtette, hogy megkímélje a szép fehérneműt, és el tudta hitetni az öregúrral, hogy teljesítette parancsát. Gillenormand úr nem fogadta el azt a magyarázatot, hogy tépést csinálni jobban lehet durva vászonból, mint batisztból, és ócska vászonból jobban, mint újból. Minden alkalommal jelen volt a kötözésnél, amitől Gillenormand kisasszony szemérmetesen távol tartotta magát. Az öregúr jajgatott, amikor a sebek elhalt húsát ollóval vagdosták.

Semmi sem lehetett meghatóbb, mint látni, ahogyan öregesen remegő, gyöngéd kézzel egy csésze teát nyújtott a betegnek. Az orvost állandóan kérdésekkel ostromolta. Nem vette észre, hogy folytonosan ugyanazokat a kérdéseket ismételgeti.

Aznap, mikor az orvos kijelentette, hogy Marius túl van a veszélyen, az öreg magánkívül volt a boldogságtól. Három arany borravalót adott a kapusnak. Este, mikor a szobájába tért, mutató- és hüvelykujjával pattintgatva gavottot táncolt, és ezt a dalocskát dúdolta hozzá:

Fougère-nek tája lanka,
Pásztorleány a Janka,
Még a szoknyája is
Hamis.

Kökényszemében Ámor
Ficánkol, csupa mámor,
Onnan nyilaz ki rád,
Világ!

Nincs több sehol, hiába,
- Sértődjön meg Diána -
Két ilyen kemény, pici
Cici!

Aztán egy zsámolyra térdelt, és Basque, aki az ajtórésen át leskelődött, esküdni mert volna rá, hogy imádkozik.

Eddig nem hitt Istenben.

A fokozatos javulás minden újabb tünete elragadtatásba ejtette a nagyapát. Öröme egy sor akaratlan cselekedetben nyilvánult meg. Föl és alá járt a lépcsőn anélkül, hogy tudná, miért. Egyik szomszédnője, egyébként csinos asszony, nagy álmélkodására hatalmas csokrot kapott; kiderült, hogy Gillenormand küldte, mire a férj féltékenységi jelenetet rögtönzött. Nicolette-et Gillenormand úr az ölébe akarta ültetni. Mariust báró úrnak szólította. Egyszer csak fölkiáltott: - Éljen a Köztársaság!

Percről percre faggatta az orvost: - Ugye már nincs veszély? - Szinte nagyanyai gyöngédséggel nézte Mariust. Amikor evett, le nem vette róla a szemét. Magára nem gondolt, ő már nem számított. Marius volt a ház ura, örömében leköszönt a javára, unokája unokájának tekintette magát.

Csak tisztelni lehetett ebben a vidám, gyermeki állapotában. Nehogy fárassza a lábadozót, nehogy terhére legyen, mögéje állt, úgy mosolygott rá. Elégedett volt, jókedvű, boldog, kedves, valósággal megfiatalodott. Ősz haja valami szelíd fenséget adott az arcán ragyogó derűnek. Elbájoló, ha a ráncok közé kellem vegyül, ha valami hajnali fény sugározza be a kivirult öregséget.

Mariusnak, mialatt ápolták és kötözték, csak egy gondolata volt: Cosette.

Mióta megszűnt a láza és már nem beszélt félre, nem ejtette ki a lány nevét, környezete azt hitte, hogy már nem is gondol rá. Pedig épp azért hallgatott, mert szívvel-lélekkel rajta csüggött.

Nem tudta, mi lett Cosette-tel, az egész Chanvrerie utcai esemény úgy kóválygott az emlékezetében, mint valami felhő; szinte összefolyó árnyak lebegtek elméjében; Éponine, Gavroche, Mabeuf, Thénardier-ék, barátai, akik körül a barikád gyászos füstje gomolygott, Fauchelevent úr különös szereplése a véres színjátékban úgy tűnt fel előtte, mint rejtély a viharban. Nem értette, hogyan maradt életben, nem tudta, ki és miképpen mentette meg, ezt a környezetében sem tudta senki; nem mondhattak neki mást, mint hogy éjjel bérkocsin hozták haza a Filles-du-Calvaire utcába; múlt, jelen, jövő csupa kóválygó köd volt benne, de volt ebben a ködben egy mozdulatlan pont, egy tiszta és szabatos gondolat, egy gránitkemény elhatározás: meg kell találnia Cosette-et.

Az élet fogalmát nem tudta elválasztani Cosette fogalmától, szívében megfogadta, hogy az egyik nem kell neki a másik nélkül, és bárkitől, aki kényszeríteni akarja, hogy éljen, a nagyapjától, a sorstól, a pokoltól, visszaköveteli eltűnt mennyországát.

Nem titkolta önmaga előtt, hogy lesznek akadályok.

Hangsúlyoznunk kell itt, hogy nagyapjának gondoskodása és gyengédsége egyáltalán nem fegyverezte le, és csak kevéssé hatotta meg. Először is nem látott mindent tisztán; aztán meg beteg és talán még lázas révületeiben gyanakodva fogadta ezeket a kedveskedéseket, mint valami új és idegen dolgot, amelynek az a célja, hogy őt megszelídítse. Hideg maradt. Nagyapja hiába vesztegette rá szegény, öreges mosolyát. Marius azt gondolta, addig tart ez a jóság, amíg ő maga nem szól, és ráhagy mindent; de mihelyt Cosette-ről lesz szó, nagyapja más arcot fog mutatni, igazi képéről lehull az álarc. Akkor aztán baj lesz; kezdődik újra a családi kérdések felpiszkálása, az álláspontok szembeállítása, kezdődik a gúnyolódás, a gáncsoskodás, Fauchelevent, Coupelevent, a vagyon, a szegénység, a nyomor, a különc, a jövő felhánytorgatása. Ellenállásba fog ütközni, s a vége visszautasítás lesz. Marius jó előre megkeményítette magát.

Majd, amint lassanként éledt, felújultak benne a régi sérelmek, emlékében a régi fekélyek sorra fölfakadtak, visszagondolt a múltra, ismét ott állt közte és nagyapja közt Pontmercy ezredes, és Marius azt mondta magában, hogy nem remélhet igazi jóságot attól, aki apjához oly igazságtalan és kegyetlen volt. És az egészséggel együtt visszatért belé bizonyos keserűség nagyapja iránt.

Az aggastyán érezte ezt, és csendben szenvedett.

Gillenormand úr, noha nem mutatta, megjegyezte magában, hogy Marius, amióta hazahozták és eszméletre tért, egyszer sem mondta neki: apám. Igaz, hogy nem is urazta, de úgy forgatta a szót, hogy mindkét megszólítást elkerülhesse.

Nyilvánvaló volt, hogy válság van közeledőben.

Mint ilyen esetekben rendszerint történik, Marius, mielőtt harcot kezdett volna, előcsatározást próbált. Vagyis, ahogy mondják, ki akarta puhatolni a terepet. Egy reggel Gillenormand úr újságolvasás közben fölényes megjegyzést tett a Konventre, és a royalisták szokott módján gúnynévvel illette Dantont, Saint-Justöt és Robespierre-t.

-1793 férfiai óriások voltak - szólt szigorúan Marius.

Az aggastyán elhallgatott, és aznap többé nem is szólalt meg.

Marius, aki emlékezett rá gyerekkorából, hogy mily hajthatatlan ember a nagyapja, ebben a hallgatagságban mélységes harag jelét látta, heves összecsapásra számított, és gondolatban még jobban fölkészült a küzdelemre.

Elhatározta, ha elutasító választ kap, letépi magáról a kötést, újra eltöri a kulcscsontját, felszakítja még meglevő sebeit, és többet egy falatot sem eszik. Sebeit fogja használni fegyvernek. Vagy Cosette, vagy a halál.

A betegek ravasz türelmével várt a kedvező pillanatra.

Ez a pillanat elérkezett.



III
Marius támad

Egyik nap Gillenormand úr, miközben leánya az orvosságos üvegeket rendezgette a fiókos szekrény márványlapján, Marius fölé hajolt, és leggyengédebb hangján így szólt hozzá:

- Nézd, fiacskám, a helyedben most már inkább húst enném, mint halat. A rántott hal kitűnő táplálék a lábadozás kezdetén, de hogy a beteg lábra állhasson, ahhoz egy jó, roston sült borda kell.

Marius, aki már egyáltalán nem érezte magát gyöngének, összeszedte minden erejét, két öklével a párnára támaszkodva, szemébe nézett a nagyapjának, és fenyegető arccal így szólt:

- Erről jut eszembe, hogy fontos mondanivalóm van.

- Hadd hallom.

- Nősülni akarok.

- Rendben van - felelt a nagyapa, és fölkacagott.

- Hogyhogy rendben van?

- Igen - rendben van. Tiéd lesz a kislány.

Mariust annyira elképesztette és megrázta a boldogító válasz, hogy egész testében megremegett.

Gillenormand úr folytatta:

- Úgy van, az a szép kislány a tiéd. Mindennap idejön egy öregúr képében, hogy hírt halljon rólad. Amióta megsebesültél, naphosszat sír, és tépést csinál. Mindent tudok. Az Homme-Armé utcában lakik, 7-es szám alatt. Szóval így vagyunk! Nőül akarod venni. Rendben van, nőül fogod venni. Nesze neked. Kifőzted magadban a dolgot, és azt gondoltad: Kereken megmondom a nagyapámnak, ennek a Régensség[273] és a Direktórium korából maradt múmiának, ennek a hajdani gavallérnak, ennek a Dorante-nak, akiből Géronte lett; néki is voltak könnyű kalandjai, ő is szerelmeskedett grizettekkel, Cosette-ekkel; ő is röpködött virágról virágra, szürcsölte a tavasz mézét, kell hogy emlékezzék a fiatalságára. Majd elválik. Ha harc, legyen harc. Ohó, barátom, szarvánál fogod meg a cserebogarat. No lám. Én sült bordát kínálok neked, te meg a leendő oldalbordáddal állsz elő. Ez aztán meglepő átmenet! Azt hitted, össze fogsz kapni velem. Nem tudtad, hogy én már vén pipogya vagyok. No, mit szólsz hozzá? Eszed a májad. Hogy a nagyapád még nálad is nagyobb szamár, arra nem számítottál; most aztán az ügyvéd úr elfelejti a betanult szónoklatát, ez kellemetlen. Hát csak mérgelődj, a te bajod. Azt teszem, amit akarsz, ez persze fejbe ver, kis csacsi! Hallgass ide. Tudakozódtam, mert tudok ám én is ravaszkodni; a kislány elbájoló és tisztességes, a lándzsásból egy szó sem igaz, egész halom tépést csinált, kincs az a gyerek, és imád téged. Ha meghaltál volna, hármunkat temettek volna el; az én koporsómat követte volna az övé. Mikor jobban lettél, gondoltam rá, hogy szépecskén odaültetem az ágyad mellé, de csak a regényekben szokás, hogy egy fiatal lányt se szó, se beszéd bevezetnek egy csinos sebesülthöz, aki iránt érdeklődik. Az életben ez nem megy. Mit szólt volna a nagynénéd? Hiszen majdnem mindig meztelen voltál, barátocskám. Kérdezd csak meg Nicolette-től, aki egy percre sem mozdult el mellőled, maradhatott volna-e itt nőszemély. Aztán meg mit szólt volna az orvos? Egy szép lány nem lázcsillapító. De hát ne is beszéljünk többet a dologról, egy szó, mint száz, be van fejezve, vedd el. Ilyen kegyetlen ember vagyok én. Lásd, amikor láttam, hogy nem szeretsz, így szóltam magamban: "Mit tegyek, hogy megszerettessem magam ezzel a szamárral?" Azt mondtam: "Nini, hisz itt van a kezem ügyében a kis Cosette, neki adom, akkor biztosan szeretni fog egy kicsit, vagy pedig mondja meg, miért nem szeret." Á, azt hitted, az öreg mennydörögni fog, nagy dérrel-dúrral kijelenti, hogy nem és nem, s a botjával fenyegeti ezt az egész hajnalhasadást. Szó sincs róla. Cosette kell? Jó. Szerelem kell? Jó. Semmi kifogásom ellene. Uram, kegyeskedjék megnősülni. Légy boldog, drága fiam.

És az aggastyán zokogó sírásra fakadt.

Két keze közé fogta Marius fejét, öreg kebléhez szorította, és mindketten sírtak. Így nyilatkozik meg néha a legnagyobb boldogság.

- Apám! - kiáltott fel Marius.

- Hát szeretsz? - szólt az aggastyán.

Kimondhatatlan pillanat volt. Egyikük sem bírt beszélni.

Végül az aggastyán akadozó nyelvvel megszólalt:

- Lám, hát megtört a jég. Azt mondta: apám.

Marius kiszabadította fejét nagyapja öleléséből, és szelíden mondta:

- Apám, most, hogy már jól érzem magam, úgy hiszem, láthatnám őt.

- Rendben van ez is, holnap látni fogod.

- Apám!

- No, mi az?

- Miért nem ma?

- Jó, nem bánom. Legyen ma. Háromszor mondtad: "apám", ennyit igazán megérdemelsz. Magam küldök el érte. Ide fog jönni. Mondom, rendben van. Ezt különben már meg is énekelték. Így végződik a Beteg ifjú című elégia. André Chénier írta, az az André Chénier, akit megöltek 1793 gazem... óriásai.

Gillenormand úr úgy látta, mintha Marius szemöldöke kissé összerándulna, holott az igazság az, hogy Marius boldog elragadtatásában oda se hallgatott, sokkal inkább gondolt Cosette-re, mint 1793-ra. Nagyapja megijedt, hogy ilyen alkalmatlan pillanatban tett említést André Chénier-ről; sietett a helyreigazítással:

- Rosszul mondtam, hogy megölték. A dolog úgy áll, hogy a nagy forradalmi lángelmék, akik nem voltak gonosz emberek, ez nem vitás, hanem hősök voltak, úgy találták, hogy André Chénier kissé terhükre van, ezért hát lenyak... azazhogy ezek a nagy emberek thermidor hetedikén felkérték a költőt, hogy a közjó érdekében szíveskedjék felmenni a...

Gillenormand úrnak torkán akadt a szó; mivel megkezdett mondatát se befejezni, se visszaszívni nem tudta, mialatt leánya Marius feje alatt megigazgatta a vánkost, az aggastyán a sok izgalomtól feldúlt kedéllyel, oly gyorsan, ahogy korától kitelt, kirohant a hálószobából, becsapta maga mögött az ajtót, és ahogy kivörösödve, fuldokolva, tajtékozva, kidülledt szemmel az előszobába toppant, ott találta a derék Basque-ot, aki éppen csizmákat kefélt. Gillenormand úr galléron ragadta, és dühösen rárivallt:

- Ezermillió ördög és pokol, meggyilkolták a bitangok.

- Kit?

- André Chénier-t!

- Igenis - felelte ijedten Basque.



IV
Gillenormand kisasszony már nem rosszallja,
hogy Fauchelevent úr csomaggal a hóna alatt lépett a házba

Cosette és Marius viszontlátták egymást.

Nem próbáljuk meg leírni ezt a találkozást. Vannak dolgok, amelyeket nem lehet lefesteni; a napfény is ilyen.

Együtt volt az egész család, Basque-ot és Nicolette-et is beleértve, amikor Cosette belépett Marius szobájába.

Megállt a küszöbön; olyan volt, mintha dicsfény venné körül.

A nagyapa akkor készült kifújni az orrát; abbahagyta, és a zsebkendője fölött nézve Cosette-re, felkiáltott:

- Imádni való!

Aztán hangosan kifújta az orrát.

Cosette mámoros, elbűvölt, kissé ijedt arcán látszott, hogy az egekben érzi magát. Riadt volt, amennyire csak a boldogságtól riadt lehet valaki. Hol elsápadt, hol kipirulva dadogott, Marius karjaiba vetette volna magát, ha lett volna mersze. Restellte ennyi ember előtt megmutatni a szerelmét. Az emberekben nincs könyörület a boldog szerelmesek iránt, ott maradnak, amikor azok szeretnének kettesben lenni, mert hiszen semmi szükség sincs tanúkra.

Cosette mögött egy ősz férfi lépett be, komolyan, de azért mosolyogva, réveteg, szomorú mosollyal. "Fauchelevent úr" volt, vagyis Jean Valjean.

Ahogy a kapus mondotta, nagyon jól volt öltözve, vadonatúj fekete ruhát, fehér nyakkendőt viselt.

A kapus álmában sem gondolt volna rá, hogy ez a tisztes polgár, ez a közjegyzőforma ember azonos azzal a borzalmas hullaszállítóval, aki június 7-én éjjel rongyosan, piszkosan, vértől és sártól mocskolt, kísértetiesen sápadt arccal megjelent előtte, karjai közt hozva az eszméletlen Mariust; mindazáltal felébredt benne a házmesterszimat.

Amikor Fauchelevent úr Cosette-tel belépett a házba, nem állhatta meg, hogy oda ne súgja a feleségének:

- Nem tudom, miért, de úgy rémlik, ezt az arcot már láttam valahol.

Marius szobájában Fauchelevent úr mintegy félrehúzódva állt meg az ajtó mellett. Hóna alatt papirosba burkolt kis csomagot tartott, amely nyolcadrét alakú könyvnek látszott. A papír zöldes színű volt, s mintha penészes lett volna.

- Ez az úr mindig könyvet hord a hóna alatt? - kérdezte halkan Nicolette-től Gillenormand kisasszony, aki nem szerette a könyveket.

- Biztosan tudós - felelte ugyanolyan hangon Gillenormand úr, aki meghallotta leánya szavait. - No és? Hát baj az? Volt egy Boulard nevű ismerősöm, az se tett soha egy lépést, hogy valamilyen könyvet ne szorongatott volna a szívéhez.

Aztán meghajolt a jövevény előtt, és megszólította:

- Tranchelevent úr...

Nem szándékosan mondta így, de hozzá tartozott arisztokrata modorához, hogy nem törődött a tulajdonnevekkel.

- Tranchelevent úr, van szerencsém unokám, Marius Pontmercy báró számára megkérni a kisasszony kezét.

"Tranchelevent" úr meghajolt.

- Megegyeztünk - szólt a nagyapa.

Az ifjú párhoz fordult, föléjük tárta két karját, és így kiáltott:

- Most már szabad imádnotok egymást!

Nem kellett kétszer mondani. A fiatalok közt elkezdődött a turbékolás. Halkan beszélgettek. Marius felkönyökölt a nyugágyon, Cosette pedig ott állt mellette.

- Ó, Istenem! - suttogta Cosette. - Újra látlak. Újra látom kegyedet! Így belevetni magát a harcba! Miért tette? Hisz ez borzasztó. Négy hónapig halálos rettegésben éltem. Ó, maga gonosz, hát kellett csatába mennie! Mit vétettem kegyed ellen? Most az egyszer megbocsátok, de többé ne tegyen ilyent. Az imént, amikor üzentek értünk, azt hittem, menten meghalok, de az örömtől. Oly sokat bánkódtam! Még arra se szántam időt, hogy rendesen felöltözzem, rémesen nézhetek ki. Mit fognak szólni a rokonai, hogy ilyen gyűrött gallérban látnak? De mondjon már valamit! Folyton csak én beszélek. Még az Homme-Armé utcában lakunk. Azt mondják, borzalmas seb volt a vállán. Akkora, hogy egy ököl belefért volna. És ollóval vagdosták a húst. Iszonyú lehetett. Kisírtam a szememet, amikor elmondták. Nem hittem, hogy így lehet szenvedni. A nagyapja olyan jóságosnak látszik. Ne fárassza magát, ne könyököljön föl, megárthat. Ó, milyen boldogság! Vége minden bajnak. Jaj, egész bolond vagyok. Annyi mindent akartam mondani, és semmi sem jut eszembe. Szeret még? Az Homme-Armé utcában lakunk. Ott nincs kert. Egész nap tépést csináltam; nézze csak, uram, szemölcs van az ujjamon, erről kegyed tehet.

- Angyal! - szólt Marius.

Angyal, ez az egyetlen szó a nyelvben, amelyet nem lehet elcsépelni. Nincs még egy szó, amely el ne kopna attól, hogy a szerelmesek könyörtelenül ismételgetik.

Aztán, minthogy tanúk voltak jelen, elhallgattak, nem is beszéltek többet, csak gyöngéden fogták egymás kezét.

Gillenormand úr a szobában levőkhöz fordult, és rájuk szólt:

- Beszéljetek már hangosan. Zajongjunk, tisztelt közönség. Csapjunk egy kis lármát, az ördögbe is! Hadd csacsoghassanak kedvükre a gyerekek.

Odalépett a fiatalokhoz, és fülükbe súgta:

- Tegeződjetek. Csak egészen fesztelenül.

Gillenormand néni ámulattal fogadta a fény beözönlését öreges otthonába. Ámulatában nem volt semmi ellenséges; éppenséggel nem volt ez a galambpárra irigy bagoly megbotránkozott tekintete; egy szegény, elhibázott életű, ötvenhét éves aggszűz bámulta együgyű szemmel a diadalmaskodó szerelmet.

- Látod, leányom - szólt hozzá az apja -, mindig mondtam, hogy ezt fogod megérni öregségedre.

Egy pillanatra elhallgatott és hozzátette:

- Gyönyörködhetsz mások boldogságában.

Azután Cosette felé fordult:

- Csinos! Nagyon csinos! Akár Greuze is festhette volna. Ez hát egyedül a tiéd lesz, zsivány! Szerencséd, hogy nem vagyok tizenöt évvel fiatalabb, különben megjárhattad volna velem, te betyár, kihívtalak volna egy szál kardra. No lám, egészen elcsavarta a fejem a kisasszony. Nem csoda. Joga van hozzá. Ejha! Micsoda lakodalmat csapunk! Mi ugyan a Saint-Denis plébániához tartozunk, de megszerzem az engedélyt, hogy a Saint-Paul-székesegyházban esküdhessetek. Az szebb. A jezsuiták építették. Sokkal csinosabb a másiknál. Szemközt van Birague bíboros[274] szökőkútjával. A jezsuita építészet legnagyobb remeke Namurban van, a Saint-Loup-templom. Ha egybekeltetek, oda okvetlenül menjetek el. Megéri az utazás fáradságát. Kisasszony, én osztom az ön véleményét: a lányok menjenek férjhez, azért vannak a világon. Van egy bizonyos Szent Katalin,[275] annak mindig szeretném beköttetni a fejét. Hajadonsorban maradni szép, de rideg állapot. A biblia is azt mondja: Sokasodjatok. A nép megmentésére Jeanne d'Arc kellett, de a nép szaporításához szülőanyákra van szükség. Épp azért, szép lánykáim, menjetek férjhez. Igazán nem látom be, mire jó, ha egy lány pártában marad. Tudom persze, a hajadonoknak külön kápolnájuk van a templomban, és beléphetnek a Szent Szűz társaságába; de az áldóját, egy jóképű, derék férj, és egy év múlva egy dundi szőke baba, jókora ráncokkal a kövér combjain, aki vígan szopik, és rózsás kis kacsóival angyalian nevetve dögönyözi anyukája keblét, az mégiscsak többet ér, mint vecsernyén viaszgyertyát tartani és litániát énekelni!

A nagyapa egyet perdült kilencvenéves sarkán, és rikkantott is hozzá egy versikét.

- Igaz ni!

- Mi tetszik, apám?

- Nem volt neked egy meghitt barátod?

- De igen, Courfeyrac.

- Mi lett vele?

- Meghalt.

- Jó.

Leült melléjük, leültette Cosette-et, és ráncos, vén kezébe fogta a négy fiatal kezet.

- Gyönyörű lányka a mi Cosette-ünk. Remek kis teremtés! Kislány és előkelő dáma egyben. Kár, hogy csak báróné lesz, márkinénak született. Micsoda szempillák! Gyermekeim, véssétek a fejetekbe, hogy jó úton vagytok. Szeressétek egymást a bolondulásig. A szerelem az emberi szív boldogsága és Isten bölcsessége. Imádjátok egymást. Igen ám - folytatta hirtelen elkomorodva -, de baj van! Most jut eszembe! A vagyonom több mint fele életjáradék; amíg élek, hagyján, de halálom után, úgy húsz év múlva, szegény gyermekeim, egy vasatok sem lesz. Báróné asszonyom, kénytelen lesz fehér kacsóival élére rakni a garast.

Ekkor megszólalt egy komoly, higgadt hang:

- Euphrasie Fauchelevent kisasszonynak hatszázezer frank hozománya van.

Jean Valjean hangja volt.

Eddig egy szót sem szólt, szinte meg is feledkeztek róla, ott állt mozdulatlanul mind e boldog emberek mögött.

- Ki az az Euphrasie kisasszony? - horkant fel a nagyapa.

- Én vagyok - szólt Cosette.

- Hatszázezer frank! - ismételte Gillenormand úr.

- Talán tizennégy- vagy tizenötezer frank híján - szólt Jean Valjean.

És letette az asztalra a csomagot, amelyet Gillenormand kisasszony könyvnek nézett.

Jean Valjean maga bontotta ki a csomagot; bankjegyköteg volt. Átlapozták, megszámlálták. Ötszáz darab ezres és százhatvannyolc ötszázas bankjegy volt. Összesen ötszáznyolcvannégyezer frank.

- Ez aztán a jó könyv - jegyezte meg Gillenormand úr.

- Ötszáznyolcvannégyezer frank! - mormogta a nagynéni.

- Így már rendben van a dolog, ugye, Gillenormand kisasszony? - szólt megint a nagyapa. - Ez a kutyafülű Marius aranyalmát szedett ábrándjai fájáról, egy milliomos grizettet. Így higgyen az ember a szerelmes ifjaknak! Egy ilyen diák szétnéz, és hatszázezer frankos lányt talál. Cherubin pénzszerzés dolgában túltesz Rothschildon.

- Ötszáznyolcvannégyezer frank! - ismételte halkan Gillenormand kisasszony. - Ötszáznyolcvannégyezer, mondhatni hatszázezer, ejha!

Marius és Cosette, ők ezalatt csak egymást nézték; alig vették tudomásul ezt az apróságot.



V
A pénz jobb helyen van az erdőben, mint a közjegyzőnél

Az olvasó hosszas magyarázat nélkül is bizonyára megértette, hogy Jean Valjean a Champmathieu-ügy után, mikor első ízben sikerült pár napra megszöknie, Párizsba sietett, hogy még idejében fölvehesse a Laffitte bankházból a pénzt, amit Montreuil-sur-Merben Madeleine néven keresett, hogy félve az újabb elfogástól, ami csakhamar be is következett, a pénzt elásta a montfermeili erdő Blaru-teleknek nevezett tisztásán. Az összeg, hatszázharmincezer frank, csupa bankjegy volt, nem foglalt el nagy helyet, elfért egy dobozban; a dobozt azonban, hogy el ne ázzon, betette egy tölgyfa ládikóba, amelyet megtöltött gesztenyefaforgáccsal. Ebbe a ládikóba tette másik kincsét is, a püspök gyertyatartóit. Emlékszünk még, hogy ezeket a gyertyatartókat magával vitte, amikor megszökött Montreuil-sur-Merből. Az az ember, akit első ízben egy este látott meg Boulatruelle, Jean Valjean volt. Később, valahányszor pénzre volt szüksége, este ment el a Blaru-telekre. Ez a magyarázata azoknak az időszakos eltávozásoknak, amelyekről beszéltünk. A bokrok közt egy rejtekhelyen, amelyet egyedül ő ismert, volt egy ásója. Amikor Marius lábadozni kezdett, gondolva, hogy közel az idő, amikor a pénzre szüksége lehet, elment érte; megint őt látta Boulatruelle az erdőben, de ezúttal nem este, hanem reggel. Az ásót Boulatruelle örökölte.

A teljes összeg ötszáznyolcvannégyezer-ötszáz frank volt. Jean Valjean ötszázat magának tartott meg.

"Aztán majd meglátjuk" - gondolta.

A mondott összeg és a Laffitte bankból fölvett hatszázharmincezer közti különbözet jelentette az 1823-tól 1833-ig eltelt időszak kiadásait. A zárdában töltött öt esztendő mindössze ötezer frankba került.

Jean Valjean a két ezüst gyertyatartót a kandalló párkányára tette, ott ragyogtak Toussaint néni nagy bámulatára.

Egyébként Jean Valjean tudta, hogy Javert-től végleg megszabadult. Hallotta, de meg a Moniteur-ben olvasta is, hogy egy Javert nevű rendőrfelügyelő holttestét megtalálták a Pont-au-Change és a Pont-Neuf hidak közt egy mosodabárka alatt, s hogy ez a feddhetetlen és főnökeitől nagyra becsült ember olyan levelet hagyott hátra, amelyből elmezavarban elkövetett öngyilkosságra lehet következtetni.

"Csakugyan - gondolta Jean Valjean -, már akkor őrült lehetett, amikor engem szabadon bocsátott, holott a kezében voltam."



VI
A két öreg a maga módján mindent elkövet,
hogy Cosette boldog legyen

Nagyban készülődtek az esküvőre. Az orvos kijelentette, hogy februárban meg lehet tartani. Ez decemberben volt. Néhány gyönyörű hét tökéletes boldogságban gyorsan elszaladt.

A boldogságból a nagyapa is alaposan kivette a részét. Negyedórákig elnézegette Cosette-et.

- Csodálatosan bájos ez a lány! - kiáltott fel nemegyszer. - És olyan szelídnek, olyan jónak látszik! Akármi legyek, ha életemben valaha is láttam ilyen elragadó lányt. És még majd ezután virágzanak ki az erényei, illatozva, mint az ibolya. A megtestesült bűbáj! Ilyen teremtés oldalán csak nemesember módjára lehet élni. Fiam, Marius, báró vagy, gazdag vagy, esedezem, hagyd a manóba azt az ügyvédkedést.

Cosette és Marius hirtelen jutottak a sírbolt sötétjéből a paradicsomi tündöklésbe. Kissé váratlan volt az átmenet, elszédültek volna, ha nem oly káprázatosan gyönyörű az egész.

- Érted te ezt a dolgot? - kérdezte Marius.

- Nem - felelte Cosette -, de érzem, hogy a Jóisten rajtunk tartja a szemét.

Jean Valjean mindent megtett, mindent elintézett, mindent megkönnyített. Oly buzgón és látszólag oly örömmel siettette Cosette boldogságát, mint Cosette maga.

Minthogy valamikor polgármester volt, meg tudott oldani egy kényes kérdést, amibe csak ő volt beavatva. Cosette anyakönyvi állapotának kérdését. Ha nyersen megmondja a valóságot, abból esetleg házassági akadály származhatott volna. Jean Valjean ügyesen elhárított Cosette útjából minden akadályt. Csupa halott emberből állította össze a családfáját, így semmiféle felszólamlástól nem kellett tartani. Eszerint Cosette egy kihalt család utolsó sarja volt; az apja nem ő, hanem egy másik Fauchelevent. Annak idején két Fauchelevent, két testvér volt kertész a Petit-Picpus zárdában. A gyámhatóság kiszállt a zárdába; a legkedvezőbb felvilágosításokat, a legnyomósabb bizonylatokat szerezte be. A jó apácák nemigen voltak alkalmasak, de hajlamosak sem az apaság kérdésének firtatására, nem értettek a csalafintasághoz, sohasem tudták egészen bizonyosan, hogy a két Fauchelevent közül melyiknek volt a lánya Cosette. Azt mondták, amit kívántak tőlük, és buzgó meggyőződéssel mondták. A tanúk nyilatkozatairól jegyzőkönyv készült. Cosette törvényesen Euphrasie Fauchelevent kisasszony lett. Apátlan-anyátlan árvának nyilvánították. Jean Valjean elintézte, hogy Fauchelevent néven ő legyen Cosette gyámja, Gillenormand úr pedig mint gyámtárs szerepeljen.

Az ötszáznyolcvannégyezer frankot egy már nem élő rokon hagyta örökbe, aki ismeretlen kívánt maradni. A hagyaték eredeti összege ötszázkilencvennégyezer frank volt; de tízezer frank elfogyott Euphrasie kisasszony neveltetésére, abból ötezer frankot maga a zárda kapott. Ezt a hagyatékot, mely egy harmadik személynél volt letétben, nagykorúsága vagy férjhezmenetele napján kellett átadni Cosette-nek. Mindez, mint látjuk, nagyon elfogadhatónak hangzott, kivált azzal a nyomatékkal, amit a félmilliós vagyon jelentett. Akadt ugyan itt-ott egynémely furcsaság, de ezt nem látták; az egyik érdekelt szemét a szerelem kötötte be, a többiekét a hatszázezer frank.

Cosette tudomásul vette, hogy nem ennek az öregembernek a lánya, akit sokáig apjának szólított. Ez csak rokon volt; igazi apja egy másik Fauchelevent. Más körülmények közt ez elszomorította volna. De ebben a kimondhatatlan boldog órában csak egy kis árnyék, futó borulat volt, s nagy örömét ez a felhő nem sokáig fátyolozta. Ott volt neki Marius. Az ifjú jöttével az öreg képe elhalványodott; ilyen az élet.

Meg aztán Cosette évek óta megszokta, hogy rejtélyeket lásson maga körül; akinek a gyermekkora titokzatos volt, az mindig kész holmi megalkuvásokra.

De azért továbbra is apjának szólította Jean Valjeant.

Cosette, aki az angyalok közt érezte magát, el volt ragadtatva Gillenormand úrtól. Igaz, hogy az öreg elhalmozta bókokkal és ajándékokkal. Mialatt Jean Valjean azon mesterkedett, hogy normális társadalmi helyzetet és megtámadhatatlan családi állapotot biztosítson Cosette-nek, azalatt Gillenormand a kelengyéjével törődött. Roppant nagy kedve telt a bőkezűségben. Megajándékozta Cosette-et egy csipkeruhával, amelyet még a nagyanyja viselt annak idején.

- Az ilyesmi mostanában megint divatos - mondta -, kapva kapnak a régi holmikon, s most vén koromban a fiatal nők úgy öltözködnek, mint gyermekkoromban az öregasszonyok.

Kifosztotta tekintélyes, terebélyes, Cormandellakkal fényezett komódjait, amelyeket évek óta nem nyitott ki.

- Vallassuk ki ezeket a ténsasszonyokat - mondta -, lássuk, mi van a begyükben.

Nagy zajjal rángatta ki a hasas fiókokat, amelyek tömve voltak feleségeinek, szeretőinek és dédanyáinak ruháival. Kínai selymek, damasztok, festett moárék, perzselt tours-i kelmék, mosható indiai aranyhímzéses selyemkendők, vég posztók, génuai és alenconi csipkék, finom ötvösművű régi ékszerek, miniatűr csataképekkel díszített elefántcsont szelencék, mindenféle csecsebecsék, szalagok kerültek elő, valamennyit odaajándékozta Cosette-nek. Cosette ámult-bámult, imádta Mariust, hálával telt el Gillenormand úr iránt, és selyembe-bársonyba öltözött határtalan boldogságról álmodozott. Mintha angyalok tartanák elébe a menyasszonyi kosarat. Lelke az ég kékjében szállt mechelni csipkeszárnyakon.

A szerelmesek mámorával, mint mondottuk, csak a nagyapa elragadtatása vetekedett. A Filles-du-Calvaire utca csak úgy zengett diadalmas jókedvétől.

Mindennap új meg új cicomával kedveskedett Cosette-nek. Minden elképzelhető ékességet garmadába rakott körülötte.

Marius, aki nagy boldogságában is szeretett komoly dolgokról beszélgetni, egyik nap valamilyen esettel kapcsolatban megjegyezte:

- A forradalom férfiai oly nagy emberek, hogy máris a századok dicsfénye ragyogja be őket, akárcsak Catót vagy Phokiont. Az utókor úgy őrzi emléküket, mint az antik szobrokat.

- Brokát! - kiáltott az aggastyán. - Köszönöm, Marius. Éppen ezt a szót kerestem.

És másnap egy gyönyörű fűzöld brokátruhával bővült ki Cosette kelengyéje.

A nagyapa a női holmiból leszűrte a maga bölcsességét.

- Szép, szép a szerelem, de az effélék nélkül nem az igazi. A boldogsághoz kell az, ami látszólag haszontalan. A boldogság önmagában a lélek okvetlenül szükséges tápláléka. Fűszerezzük bőségesen fölösleges dolgokkal. Egy palota és kedvesünk szíve. Az ő szíve és a Louvre. Az ő szíve és versailles-i szökőkutak. Adjátok nekem pásztorlánykámat, és emeljétek hercegnői rangra. Hadd jöjjön a búzavirág-koszorús Phillis, de legyen a hozománya százezer frank évjáradék. Hadd lássak pásztorjátékot, de végtelenbe nyúló márványoszlopsor alatt. Szeretem a pásztori idillt, de a márvány és arany tündéri látványában is tudok gyönyörködni. A puszta boldogság olyan, mint a száraz kenyér. Éppen csak étel, de nem lakoma. Nekem az kell, ami fölösleges, haszontalan, túláradó, ami semmire sem való. Emlékszem, a strasbourg-i székesegyházban láttam egy órát, akkora volt, mint egy háromemeletes ház; mutatta, szíveskedett mutatni, hány óra van, de nyilván nem erre készült; ha elütötte a delet, a verőfény óráját, az éjfélt, a szerelem óráját, vagy akárhányadik óráját a napnak, ugyanakkor megmutatta a holdat és a csillagokat, a földet és a tengert, a madarakat és a halakat, Phöbust és Phébét:[276] egész sor figura tűnt elő egy fülkéből, a tizenkét apostol, V. Károly császár, Éponine és Sabinus,[277] meg egy csapat aranyozott emberke, akik még trombitáltak is ráadásul. Nem is szólva a bájos harangjátékról, amely minduntalan megzendült, isten tudja, miért. Fölér-e ezzel egy csupasz óralap, amely épp csak az órákat jelzi? Én a strasbourg-i nagy óra pártján vagyok, többre becsülöm a schwarzwaldi kakukkóránál.

Gillenormand úr különösen az esküvőről szeretett áradozni, és a tizennyolcadik század minden cikornyás kifejezése ott kavargott ditirambusaiban.

- Ti nem értitek az ünnepségek művészetét. Nem tudtok örömnapot rendezni. Satnya kor ez a ti tizenkilencedik századotok. Hiányzik belőle a szertelenség. Nem ismeri a pompát, az előkelőséget. Minden oly kopár. Az a ti híres harmadik rendetek unalmas, színtelen, szagtalan, jellegtelen. Férjhez adó polgárlányaitok álma: egy csinos budoár paliszanderbútorokkal, kalikófüggönyökkel! Óriási esemény! Peták úr esküszik Fagaras kisasszonnyal. Óriási fényűzés! Aranypénzt ragasztottak egy viaszgyertyára. Ez van manapság. Jobb szeretnék a szarmaták közt élni. Á, megmondtam én már 1787-ben, hogy minden elveszett, amikor egy nap Rohan herceget, Léon, Chabot, Montbazan urát, Soubise márkit, Thouars őrgrófot, Franciaország főrendjét, homokfutón láttam Longchamp-ba hajtani! Ez megteremtette gyümölcsét. Ebben a században az emberek üzleteket kötnek, a tőzsdén játszanak, gyűjtik a sok pénzt, és fogukhoz verik a garast. Gondozzák, lakkozzák a külsejüket; ápoltak, tiszták, jól fésültek, borotváltak, kikent-kifentek, kívül simára csiszoltak, akár a kavics, de belül, a kutya mindenit! a lelkük mélyén olyan szemétdombok és pöcegödrök vannak, hogy visszahőkölne tőlük egy tehenészlány is, aki két ujja közt szokta kifújni az orrát. Szerintem a mai kor jeligéje: tisztátalan tisztaság. Ne haragudj, Marius, engedd, hogy megmondjam a magamét, lásd, a népről egy rossz szót se szólok, tisztelet-becsület a te népednek, de ugye nem veszed rossz néven, hogy a polgárságot egy kicsit megtépázom. Ebben aztán benne vagyok. Azt korholjuk, akit szeretünk. Ezért hát kimondom kereken, hogy ma az emberek házasodnak, de nem tudnak annak rendje-módja szerint házasodni. Én bizony sajnálom a régi kedves szokásokat. Mindegyiket külön-külön sajnálom. Az eleganciát, a lovagiasságot, az udvarias, kecses viselkedést, a szívderítő fényűzést, amiből régen mindenkinek kijutott. Muzsika nélkül nem lehet lakodalom; fönt az uraknál zenekar, lent a népnél tamburaszó, az asztalok körül vidám képű lakmározók. Sajnálom a cikornyás madrigálokat, az ékes dalokat, a tűzijátékot, a harsogó kacagást, a fékevesztett zenebonát, a dús szalagcsokrokat. Sajnálom a menyasszony harisnyakötőjét. A menyasszony harisnyakötője közeli rokona Venus övének.[278] Mi körül forog a trójai háború? Heléna harisnyakötője körül. Miért harcolnak, miért hasítja ketté az isteni Diomedes Merionaios fején a tízcsücskös nagy ércsisakot, miért döfködik egymást dárdával Achilles és Hektor? Mert Heléna megengedte, hogy Paris elvegye a harisnyakötőjét. Cosette harisnyakötőjéről Homeros megírná az új Iliast. Belevenne költeményébe egy magamfajta vén fecsegőt, és elnevezné Nestornak. Régente, barátaim, azokban a régi jó időkben az emberek okosan házasodtak; előbb jó szerződést csináltak, azután jó mulatságot csaptak. Ahogy a jegyző kitette a lábát a házból, megjelent az ínyesmester. A mindenit neki, a gyomor derék háziállat, megkívánja a magáét, ki akarja venni a részét a lakodalomból. Az ember akkoriban jól bevacsorált, szép szomszédnője volt, aki nem viselt apácás mellkendőt, és csak módjával takarta el a keblét! Ó, azok a szélesen nevető szájak, de jókedvűek is voltak akkor az emberek! Az ifjúság, akár a virágbokréta; minden fiatalember orgonaágban vagy rózsacsokorban végződött; a katona is pásztor volt, és még a dragonyoskapitány is lehetőleg módját ejtette, hogy Florián legyen a neve.[279] Mindenki iparkodott csinos lenni. A férfiak is tarka hímzésekkel díszítették magukat. A polgár olyan volt, mint egy virágszál, a főúr, mint egy drágakő. Talpallót, csizmát senki sem hordott. Kényesek, fényesek, selymesek, pipiskedők, karcsúk, hajlékonyak voltak, ami nem akadályozta, hogy kard legyen az oldalukon. Hiszen a kolibrinak is van csőre és karma. A gáláns India kora volt ez.[280] A század egyfelől finomkodó volt, másfelől nagyszabású; és szavamra, szórakoztató. Ma mindenki komoly. A polgár fösvény, a felesége képmutató; szerencsétlen ez a ti századotok. A gráciákat ma elűznék, mert túlságosan kivágott a ruhájuk. Biz' isten a szépséget úgy rejtegetik, mintha rútság lenne. A forradalom óta mindenki pantallót visel, még a táncosnők is; a balerinától komolyságot kívánnak; a mai társastáncok tudákosak. A méltóság kötelező. Szemet szúr, ha valaki nem húzza be állát a nyakravalója mögé. A húszéves házasuló ifjoncnak Royer-Collard úr az eszményképe, hozzá akar hasonlítani. És tudjátok, mire vezet ez a nagy méltóság? Kicsinyességre. Tanuljátok meg: az öröm nemcsak vidámsággal jár, hanem nagysággal is. Legyetek vígak a szerelemben, ördögadta! És ha házasodtok, házasodjatok a boldogság lázával, eszeveszett, fékevesztett lármájával! A templomban, jó, ott komolynak kell lenni. De mihelyt vége a misének, a teremburáját! akkor keringjetek álomszerű forgatagban a friss menyecske körül. A lakodalom legyen fejedelmi, mesébe illő; a szertartás párosítsa a reimsi székesegyház fenségét a kínai pagodák tarkaságával. Irtózom a siránkozó esküvőktől. Kutya teringette! Legalább ezen a napon legyetek olimpusi istenek. Tündérek lehetnétek, a játék és a kacaj nemtői, ahelyett földi giliszták vagytok! Barátom, minden vőlegénynek egy-egy Aldobrandini hercegnek[281] kellene lennie. Használjátok ki az életnek ezt a páratlan pillanatát, hogy a hattyúkkal és sasokkal repüljetek az égi magasság felé, másnap aztán lezuhanhattok a békák polgárvilágába. Ne takarékoskodjatok az esküvőn, ne fosszátok meg ragyogásától, ne garasoskodjatok aznap, amikor tündököltök. A lakodalom nem háztartás. Hej, ha kedvem szerint rendezhetném, az lenne a pompa! A fákról is hegedűszó zengene. Úgy képzelem: csupa égszínkék és csillogó ezüst. Elvegyíteném az ünnepi sokadalomba a mezei istenségeket, meghívnám a nimfákat és a nereidákat. Amphitrite[282] násza lenne rózsaszín felhők közt, szépen fésült meztelen nimfákkal, egy akadémikus költő négysoros versekben ünnepelné az istennőt, tengeri szörnyek húznák a díszkocsit.

Elöl üget Triton[283] - s úgy szól a trombitája,
Hogy bűvös hangjait mindenki megcsodálja.

- Ez aztán az ünnepi program, ez már valami, vagy pedig nem értek a dologhoz, mordizomadta!

Mialatt a nagyapa lírai túláradásában csak a maga szavát hallotta, Cosette és Marius megittasultak attól, hogy szabadon nézhetik egymást.

Gillenormand nagynéni rendíthetetlen egykedvűséggel nézte mindezt. Alig fél év alatt egész sor izgalmon esett át: Marius visszatért, Mariust sebesülten szállították haza, Mariust a barikádról hozták el, Marius halva volt, Marius föléledt, Marius kibékült, Marius eljegyezte magát, Marius egy szegény lány vőlegénye, Marius egy dúsgazdag hölgy vőlegénye. A hatszázezer frank volt az utolsó meglepetés, amely érte. Aztán visszaesett ájtatoskodó közönyébe. Mindennap misét hallgatott, lemorzsolta a rózsafüzért, imakönyvét olvasgatta, és üdvözlégyeket suttogott a lakás egyik sarkában, mialatt a másikban az I love you[284] suttogás járta, és két elmosódó árnyéknak látta Mariust és Cosette-et. Pedig az árnyék ő maga volt.

Van a tétlen aszkétaságnak egy bizonyos állapota, amikor az elzsibbadt lélek, semlegessé, idegenné válva az élet dolgai iránt, hacsak földrengés vagy más szerencsétlenség föl nem riasztja, semmiről sem vesz tudomást, nem érez emberi benyomásokat, se kellemeseket, se kínosakat. "A te vallásosságod - szokta mondani Gillenormand úr a leányának - olyan, mintha náthás volna a lelked. Nem érzel semmit az életből. Nem érzed a rossz szagot, de a jót se."

Egyébként a hatszázezer frank véget vetett az öreg lány ingadozásának. Apja megszokta, hogy ne törődjön vele, így hát meg sem kérdezte, beleegyezik-e Marius házasságába. Gillenormand a maga módján, hirtelen döntött, mert zsarnokból rabszolgává változott, és nem volt más gondolata, mint hogy Mariusnak kedvére tegyen. Hogy a nagynéni is ott van, hogy neki is lehet véleménye, arra nem is gondolt, s ez bántotta Gillenormand kisasszonyt, bármennyire birka természetű volt is különben. Kifelé nem mutatta, de belül kissé lázadozott, és ezt mondta magában: "Apám nélkülem határozott a házasság kérdésében, én nélküle fogok dönteni az örökség dolgában." Ő ugyanis gazdag volt, míg apja nem volt az. Ebben a tárgyban mostanáig nem határozott. Valószínű, ha Marius szegény lányt vett volna nőül, nagynénje meghagyta volna szegénységben. Úgy kell neked, tisztelt unokaöcsém! Koldust vettél el, hát légy koldus - gondolta volna. Cosette félmilliója azonban tetszett a nagynéninek, kezdett másképpen vélekedni a szerelmespárról. A hatszázezer frank tiszteletet parancsolt, és ő most, hogy a fiatalok már egyáltalán nem szorultak az örökségre, nyilvánvalóan nem tehetett másként, mint hogy rájuk hagyja a vagyonát.

Úgy határoztak, hogy az új pár a nagyapa házában fog lakni. Gillenormand mindenáron át akarta nekik adni saját szobáját, mely a legszebb volt az egész házban. "Ettől meg fogok ifjodni - hangoztatta. - Régi tervem ez. Mindig is elképzeltem, hogy egyszer nászéjszakát rendezek a szobámban." Mindenféle régi gáláns holmival díszítette fel a szobát.

Volt egy vég különleges kelméje, úgy tudta, utrechti bársony - kék alapon aranypettyek és piros virágok -, azzal huzatta be a mennyezetet. "Ilyen szövetből készült d'Anville hercegnő ágyfüggönye Roche-Guyonban" - mondotta. A kandallóra egy meisseni porcelánfigurát tett, amely muffal takargatta meztelen hasát.

Gillenormand úr könyvtárszobáját Marius számára ügyvédi irodának rendezték be, mert a rendtartás, amint tudjuk, megköveteli, hogy minden ügyvédnek legyen irodája.



VII
A boldogság álmai

A szerelmesek naponta találkoztak. Cosette jött látogatóba Fauchelevent úr kíséretében.

- Felfordult világ - mondta Gillenormand kisasszony-, a menyasszony házhoz jár udvaroltatni magának.

De így szokták meg Marius lábadozása alatt, s mivel a Filles-du-Calvaire utcában a karosszékek a meghitt együttlétekhez kényelmesebbek voltak az Homme-Armé utcai szalmaszékeknél, a szokás állandósult. Marius és Fauchelevent úr a találkozások alkalmával nemigen beszélgetett egymással. Mintha ebben közösen megállapodtak volna. Minden lánynak kell kísérő. Cosette nem jöhetett volna el Fauchelevent úr nélkül. Minthogy Fauchelevent úr jelenléte kellett ahhoz, hogy láthassa Cosette-et, Marius belenyugodott. Később, ahogy határozatlanul és pontos körvonalazás nélkül szőnyegre kerültek az általános jólét emelését illető politikai kérdések, szerét ejtették, hogy valamivel többet is mondjanak egymásnak, mint igent vagy nemet. Egyszer szó esett a közoktatásról, és Marius kifejtette, hogy ennek ingyenesnek és kötelezőnek kell lennie, hogy mindenféle alakban bárki hozzájuthasson, magába szívhassa, mint a levegőt és a napfényt. Ebben tökéletesen egyetértettek, és már-már néha el is beszélgettek egymással. Ez alkalommal Mariusnak feltűnt, hogy Fauchelevent úr jól, sőt bizonyos választékossággal beszél. Mégis hiányzott belőle valami. Fauchelevent úr valamivel kevesebb és ugyanakkor valamivel több volt annál, amit világfinak szokás mondani.

Marius gondolatban különféle kérdéseket vetett fel Fauchelevent úrral kapcsolatban, aki iránta jóindulatú hűvösséget mutatott. Néha kételyei támadtak az emlékeit illetően. Emlékezetében a négyhavi halálos betegség nyomán valami hézag maradt, sötét folt, tátongó mélység. Ebben sok minden elveszett. Már ott tartott, hogy azon tűnődött, vajon Fauchelevent urat, ezt a komoly és nyugodt embert valóban ott látta-e a barikádon.

Egyébként nem ez a döbbenet volt az egyetlen, amit a múlt felötlő és eltűnő képei elméjében hagytak. Ne higgyük, hogy megszabadult az emlékezet lidércnyomásaitól, amelyek még akkor is, ha boldogok, ha elégedettek vagyunk, arra kényszerítenek bennünket, hogy mélabúsan hátrapillantsunk. Aki nem fordul vissza az elmosódott távlatok felé, abban nincs se gondolat, se szeretet. Marius néha tenyerébe hajtotta arcát, és ilyenkor agyának derengését átjárta a homályos, viharos múlt. Újra látta a jelenetet, amikor Mabeuf elesett, hallotta Gavroche énekét a kartácszáporban, érezte ajkán Éponine kihűlt homlokának érintését; Enjolras, Courfeyrac, Jean Prouvaire, Combeferre, Bossuet, Grantaire, összes barátai megjelentek előtte, majd megint eltűntek. Ezek a drága, fájdalmas, vitéz, kedves és tragikus lények mind csak álmok voltak? Vagy valóban léteztek? A zendülés mindannyiukat füstbe burkolta. A nagy lázak nagy álmokat szülnek. Marius faggatta, fürkészte önmagát; az eltűnt valóságok káprázata fogta el. Hová lettek mindannyian? Igaz lenne, hogy meghaltak? Valamennyien lezuhantak a sötétségbe, csak ő nem. Mintha valami színpadi függöny mögött tűntek volna el. Van úgy az életben, hogy a függöny leereszkedik, Isten áttér a következő felvonásra.

És ő maga ugyanaz-e most, mint azelőtt? Szegény volt, most gazdag; elhagyatott volt, most családja van; reményvesztett volt, most nőül veszi Cosette-et. Mintha holtából támadt volna fel; feketén szállt a sírba, és fehéren kelt ki belőle. A többieket elnyelte az a sír. Néha elkomorodott, amikor köréje gyűltek a múltból visszatért árnyalakok; ilyenkor Cosette-re gondolt, és ettől felderült; de csak ez a boldogság tudta feledtetni vele a katasztrófát.

Fauchelevent urat Marius félig-meddig az eltűnt alakok közé sorolta. Csak tétovázva hitte, hogy a barikádon látott Fauchelevent azonos azzal, aki hús-vér valóságban, komoly arccal ül Cosette mellett. Az előbbi valószínűleg egyike azoknak a lidérces álomképeknek, amelyek az önkívület óráiban jelennek meg és tűnnek tova. Egyébként, mindketten zárkózott természetűek lévén, lehetetlenség volt, hogy Marius bármit is kérdezzen Fauchelevent-től. Ilyesmi eszébe sem jutott. Már említettük ezt a jellemző részletet.

Hogy két ember, akinek közös titka van, valamilyen hallgatag megegyezés folytán egyetlen szóval sem érinti ezt a titkot, nem olyan ritkaság, mint hihetne valaki.

Marius egyetlenegyszer pedzette a dolgot. A beszélgetésbe valahogyan belekeverte a Chanvrerie utcát, és Fauchelevent úrhoz fordulva megkérdezte:

- Ön ugyebár ismeri ezt az utcát?

- Melyiket?

- A Chanvrerie utcát.

- Hírét sem hallottam ilyen nevű utcának - felelte Fauchelevent úr a világ legtermészetesebb hangján.

A válasz, amely az utca nevére és nem az utcára magára vonatkozott, Marius előtt bizonyítóbbnak tűnt fel, mint amilyen volt.

"Biztos - gondolta -, hogy csak álmodtam. Képzelődtem. Valaki más lehetett, aki hasonlít hozzá, de Fauchelevent nem volt ott."



VIII
Két ember, akit nem lehet megtalálni

Bármily nagy volt is a boldog elragadtatás, Marius elméjéből nem törölt ki minden más gondot. Mialatt az esküvőre készülődtek, addig is, míg a kitűzött nap elérkezik, fáradságos és lelkiismeretes kutatásokat végeztetett a múltra vonatkozóan.

Úgy érezte, többfelé tartozik hálával, apja miatt is, önmaga miatt is. Gondolt Thénardier-ra; gondolt arra az ismeretlenre, aki őt, Mariust, hazahozta Gillenormand úrhoz. Ezt a két embert mindenáron meg akarta találni; nem akart őket elfeledve megházasodni és boldog lenni; félt, hogy ez a két le nem rótt adósság árnyékot vethet életére, mely oly sugárzónak ígérkezett. Lehetetlennek érezte, hogy függőben hagyja ezt a hátralékot, úgy akart derülten elindulni a jövőbe, hogy nyugtája legyen a múltról.

Hogy Thénardier gonosztevő, ez semmit sem vont le abból a tényből, hogy megmentette Pontmercy ezredes életét. Thénardier mindenki másnak haramia volt, csak Mariusnak nem. Marius nem tudta, miképpen folyt le valóban az a jelenet a waterlooi csatában, így hát azt sem tudhatta, hogy apja furcsa helyzetbe került Thénardier-val szemben: neki köszönhette életét anélkül, hogy iránta hálára lett volna kötelezve.

Marius több titkosrendőrt megbízott Thénardier fölkutatásával, de egyik sem tudott a nyomára akadni. Úgy látszott, végképpen eltűnt. Thénardier-né még a vizsgálat tartama alatt meghalt a börtönben. Thénardier és leánya, Azelma maradt csak életben a siralmas családból, de ők is elmerültek a homályban. Csendben összecsapódott felettük a társadalom titokzatos örvénye. Még azt a rezgést, azt a remegést, azokat a homályos, egyazon központból szétterjedő köröket sem lehetett látni a felszínen, amelyek jelzik, hogy azon a helyen esett a mélységbe valami, ott kell kutatni utána.

Thénardier-né meghalt, Boulatruelle szabadlábra került, Claquesous-nak nyoma veszett, ilyenformán a Gorbeau-házban történt rajtaütés ügye nagyjából zátonyra futott. Az eset meglehetősen homályos maradt. Az esküdtszék elé csupán két másodrendű bűnös került: Panchaud (másképp Printanier, másképp Bigrenaille) és Demi-Liard (másképp Deux-Milliards), ezeket érdemi tárgyalás alapján tíz-tíz évi gályarabságra ítélték. Elmenekült bűntársaikat in contumaciam életfogytiglani kényszermunkával sújtották. Vezérükre, a főbűnös Thénardier-ra, ugyancsak távollétében kimondták a halálos ítéletet. Egyedül ez az ítélet maradt meg Thénardier-ból, gyászos fényt vetve az eltemetett névre, mint a gyertya, mely ravatal mellett ég. Egyébként az ítélet azt eredményezte, hogy Thénardier az elfogatástól való féltében még jobban elmerült a mélységbe, és még sűrűbb sötétség borult fölé.

A másik férfira, Marius ismeretlen megmentőjére irányuló nyomozás eleinte némi eredményre vezetett, de aztán egyszerre elakadt. Sikerült megtalálni azt a bérkocsit, amely Mariust június 6-án este a Filles-du-Calvaire utcába hozta. A kocsis elmondta, hogy azon a napon egy rendőrtisztviselő parancsára délután háromtól késő estig a Champs-Élysées rakparton a Nagycsatorna nyílása fölött "állomásozott"; este kilenc óra tájt kinyílt a Szajna töltésére szolgáló csatorna rácsajtaja; kilépett egy férfi, vállán egy másik férfival, aki halottnak látszott; a rendőr, aki a közelből figyelte az ajtót, az élőt elfogta, átvette tőle a halottat, aztán "az egész társaság" elhelyezkedett a kocsiban; ő, a kocsis, előbb a Filles-du-Calvaire utcába vitte őket; ott letették a halottat, aki nem volt más, mint Marius úr, a kocsis ráismert, holott "ezúttal" élő emberként látta viszont; a rendőr meg a másik ember azután megint beült a kocsiba, ő a lovak közé csapott; az Archives kaputól néhány lépésnyire rákiáltottak, hogy álljon meg, kifizették és otthagyták; a rendőr magával vitte a másik embert; egyebet nem tud; nagyon sötét éjszaka volt.

Marius, mint mondottuk, semmire sem emlékezett. Csak annyit tudott, hogy amikor elvágódott a torlaszon, abban a pillanatban egy kéz hátulról keményen megragadta, aztán minden elsötétült előtte. Csak Gillenormand úr házában tért magához.

Találgatásokba merült. Saját azonossága felől nem lehetett kétsége. De hogyan történhetett, hogy noha a Chanvrerie utcában esett össze, az a bizonyos rendőrtisztviselő a Szajna töltésén, az Invalidusok hídja közelében szedte föl? Valaki a Vásárcsarnok mellől elvitte a Champs-Élysées-ig. De hogyan? A szennycsatornákon keresztül. Ki hallott ilyen önfeláldozást!

És ki volt az a valaki?

Ezt az embert kereste Marius.

Ennek az embernek, a megmentőjének, se híre, se hamva. A legparányibb nyoma sem volt sehol.

Marius, noha tudta, hogy ez irányban tartózkodónak kell lennie, a rendőrfőnökségig ment a nyomozásban. Tudakozódása itt éppoly eredménytelen volt, mint egyebütt. A rendőrség még ennyit sem tudott, mint a bérkocsis. Semmilyen értesülés nem volt arról, hogy június 6-án a Nagycsatorna nyílása körül letartóztatás történt volna; ilyesmiről nem kaptak jelentést, ennélfogva mesének tartották az egészet. A mese kieszelését a kocsisnak tulajdonították. Egy kocsis, ha borravalót remél, mindenre képes, még képzelődésre is. Csakhogy itt megtörtént tényről volt szó, amiben Marius nem kételkedhetett, hacsak, mint mondottuk, kétségbe nem vonja saját személyazonosságát. A különös talány tele volt kibogozhatatlan részletekkel.

Hova lett az a titokzatos ember, akit a kocsis látott, ahogy az alélt Mariusszal a hátán kilépett a Nagycsatorna rácsajtaján, s akit a lesben álló rendőrtisztviselő letartóztatott, mert tetten érte, hogy meg akar menteni egy felkelőt? És hova lett maga a rendőr? Miért hallgat rendületlenül? Hogyan tudott megmenekülni az ismeretlen ember? Megvesztegette a rendőrt? És miért nem ad életjelt Mariusnak, aki mindent neki köszönhet? Önzetlensége nem kevésbé csodálatos, mint önfeláldozó cselekedete. Miért nem jelentkezik? Lehet, hogy nem számít jutalomra; de ki ne számítana hálára? Talán nem él már? Miféle ember lehetett? Milyen volt a külseje? Senki sem tudta. A kocsis azt mondta: nagyon sötét volt. Basque és Nicolette ijedtükben csak véres ifjú gazdájukat látták. A kapus, aki Marius tragikus megérkezésekor gyertyával világított, egyedül ő vette észre a szóban forgó embert, és ezt a leírást adta róla: "Ijesztő volt."

Marius megőriztette a véres ruhadarabokat, amelyeket azon a bizonyos éjszakán viselt, abban a reményben, hogy kutatása során még hasznukat veheti. Ahogy a kabátot nézték, észrevették, hogy egyik szárnya furcsa módon le van tépve. Egy darab posztó hiányzott.

Egy este Marius, Cosette és Jean Valjean jelenlétében, szóba hozta a különös kalandot, elmondta, mennyit tudakozódott, s hogy minden igyekezete hiábavaló. "Fauchelevent úr" hideg arca nyugtalanságot árult el. Marius hevesen, szinte haragtól remegő hangon fölkiáltott:

- Akárki volt is, fenséges ember volt. Tudja, uram, mit tett? Úgy jött segítségemre, mint egy arkangyal. A harcolók közé kellett vetnie magát, hogy kiszabadítson, hogy kinyissa a csatornanyílást, hogy odavonszoljon, hogy magával vigyen. Több mint másfél mérföldet kellett gyalogolnia a förtelmes föld alatti folyosókon, hajlott térddel, görnyedt derékkal, sötétben, mocsokban, több mint másfél mérföldet, uram, egy holttesttel a hátán? És miért? Egyedül azért, hogy megmentse azt a holttestet. És az a holttest én voltam. Azt gondolta: talán még van benne egy szikrányi élet; ezért a hitvány kis szikráért kockára teszem a magam életét! És nem egyszer, hanem hússzor is kockáztatta az életét! Minden egyes lépése veszélyt jelentett. Eléggé bizonyítja, hogy mikor kilépett a csatornából, elfogták. Ezt tette az az ember, tudja-e, uram! Pedig nem várhatott jutalmat. Ki voltam én? Egy felkelő. Mi voltam én? Egy legyőzött harcos. Ő, ha Cosette hatszázezer frankja az enyém lenne...

- Az öné - szólt közbe Jean Valjean.

- Nos - felelt erre Marius -, odaadnám, csak megtalálhatnám azt az embert.

Jean Valjean hallgatott.



HATODIK KÖNYV
Az álmatlan éjszaka

I
1833. február tizenhatodika

Áldott volt az éjszaka, amely 1833. február 16-áról 17-ére virradt.[285] Árnyéka fölött kitárult a mennyország. Marius és Cosette nászéjszakája volt.

A nappal gyönyörűségesen telt el.

Nem volt az a mesebeli ünnepség, amilyennek a nagyapa álmodta, nem volt az a tündérjáték, amelyben kerubok és amorettek raja röpköd az új pár fölött, nem olyan esküvő volt, amelyet érdemes mennyezetképnek megfesteni; de kedélyes volt és vidám.

1833-ban más divat járta az esküvőkön, mint manapság. Franciaország még nem vette át Angliától azt a mindent fölülmúló gyöngédséget, hogy a férj elrabolja feleségét, a templomból kilépve megszökik vele, szégyenlősen rejtegeti boldogságát, és a vagyonbukott kereskedő viselkedését az Énekek Éneke elragadtatásával párosítja. Még nem értették meg nálunk, mennyi szemérmesség, finomság és hiedelem van abban, hogy az ember postakocsiban zötyögteti üdvösségét, szíve rejtelmes dobogását ostorpattogással szaggatja meg, nászi ággyá avatja a fogadói ágyat, és az egy éjszakára bérelt közönséges hálófülkében, a postakocsis és a szobalány pásztorórájával elkeveredve hagyja hátra az élet legszentebb emlékeit.

Manapság, a tizenkilencedik század második felében, a házasulok már nem érik be a vállszalagos polgármesterrel, a miseruhás pappal, nem elég nekik a törvény szava és Isten áldása; nélkülözhetetlen szereplő a longjumeau-i postakocsis:[286] piros hajtókás, sárga pitykés kék dolmány, réztáblás karszalag, zöld bőrnadrág, szitkozódva hajtott, csimbókos farkú normandiai lovak, hamis paszomány, fényes csákó, rizsporos hajzat, hosszú nyelű ostor, vastag talpú csizma. Franciaország az eleganciában még nem tartott ott, ahol az angol nobility[287] hogy félretaposott papucsokkal és ócska cipőkkel hajigálja meg az új házasok postakocsiját, Churchill, a későbbi Marlborough vagy Malbrouck herceg[288] emlékezetére, aki esküvője napján kénytelen volt kiállani nagynénje dührohamát, s ez azután szerencsét hozott neki. A cipő- és papucszápor még nem tartozik az esküvői szertartáshoz; de türelem, ha a jó ízlés továbbterjed, majd még ezt is megérjük.

1833-ban és azelőtt száz éven át nem volt szokásban, hogy az emberek vágtában házasodjanak.

Akkoriban furcsa módon azt képzelték, hogy az esküvő meghitt társaság ünnepe, a patriarkális lakoma nem rontja el a családias ünnepélyt, a jókedv, ha mégoly magasan csapong is, föltéve, hogy tisztes határok, közt marad, nem árt a boldogságnak, s végül helyes és jó, ha két élet egyesülése, amelyből család fog származni, otthon kezdődik, és a házasélet tanúja a nászszoba marad. És az emberek nem átallották otthon megtartani a lakodalmat.

A lakodalom tehát, híven ehhez a már letűnt szokáshoz, Gillenormand úr házában zajlott le.

Bármily természetes és megszokott dolog is, hogy az emberek egybekelnek, a kihirdetés, az okmányok beszerzése, a polgári esküvő, a templomi szertartás mindig elég sok bonyodalommal jár. Nem készülhettek el hamarább, mint február 16-ára.

Mármost ezt a körülményt pusztán a pontosság kedvéért említjük meg, február 16-a éppen húshagyókeddre esett. Ez meggondolandó volt, különösen Gillenormand néni aggályoskodott. A nagyapa azonban letorkolta:

- Húshagyókedd? Annál jobb. Azt tartja a közmondás:

Házasodjál húshagyókedden,
Nem csalódol a gyermekedben.

Ez nem lehet akadály. Legyen 16-án az esküvő. Vagy akarod, hogy elhalasszuk, Marius?

- Dehogyis akarom! - felelte a szerelmes vőlegény.

- Ennél maradunk - szólt a nagyapa.

Meg is tartották az esküvőt 16-án, nem törődve a nyilvános vigalommal. Esős nap volt, de a szerelmesek mindig látnak az égen egy darabka boldogságot ígérő kékséget, még ha az egész világ esernyő alá bújik is.

Előző este Jean Valjean Gillenormand úr jelenlétében átadta Mariusnak az ötszáznyolcvannégyezer frankot.

Minthogy a házasságot vagyonközösség jegyében kötötték, az okmányok körül nem volt semmi nehézség.

Toussaint-re Jean Valjeannak már nem volt szüksége. Cosette örökölte a gazdasszonyt, és komornának léptették elő. Jean Valjean számára egy szép szobát rendeztek be Gillenormand úr házában, és Cosette kérése: "Apus, költözzék hozzánk", oly ellenállhatatlan volt, hogy Jean Valjean félig-meddig beleegyezett.

Néhány nappal az esküvő előtt Jean Valjeant baleset érte: kis zúzódást szenvedett a jobb keze hüvelykujján. A baj nem volt komoly; nem is engedte, hogy törődjenek vele, hogy kötözgessék, meg se mutatta a sérülést még Cosette-nek sem. A sebesülés miatt mégis kénytelen volt bepólyázva és felkötve hordani a kezét, így aztán semmit sem írhatott alá. Helyette Gillenormand úr mint gyámtárs érvényesítette aláírásával a házassági szerződést.

Sem a polgármesteri hivatalba, sem a templomba nem vezetjük el az olvasót. Nem volna helyes idáig elkísérni két szerelmest, úgy szokás, hogy a vőlegényi csokor kitűzése után az ember hátat fordít a cselekménynek. Csak egy jelenetről emlékezünk meg, amely elkerülte a násznép figyelmét; akkor játszódott le, miközben a menet a Filles-du-Calvaire utcából a Szent Pál-székesegyházba vonult.

Épp akkoriban újrakövezték a Szent Lajos utca északi részét. A Parc-Royal utcánál el volt zárva az útvonal, úgy, hogy a lakodalmas kocsik nem juthattak el közvetlenül a Szent Pál-templomhoz. Le kellett térni, s a legegyszerűbb az volt, ha a körút felé kerültek. Valaki a násznépből megjegyezte, hogy húshagyókedd van, a körúton nagy lesz a kocsitorlódás.

- Miért? - kérdezte Gillenormand úr.

- Az álarcosok miatt.

- Nagyszerű - felelt a nagyapa. - Menjünk csak arra. A fiatalok házasodnak, az élet komolysága várja őket. Jó lesz előkészületnek egy kis maskarádé.

Elindultak a körút felé. Az első hintóban Cosette, Gillenormand kisasszony, Gillenormand úr és Jean Valjean foglalt helyet. Marius, aki híven a bevett szokáshoz, még külön volt választva menyasszonyától, a második kocsiban ült. A nászmenet, ahogy kiért a Filles-du-Calvaire utcából, csatlakozott a hosszú kocsisorhoz, amely vég nélkül mozgott ide-oda a Madeleine-templom és a Bastille tér között.

A körúton hemzsegtek az álarcosok. Hiába eredt meg időnként az eső, Paillasse, Pantalon és Gille[289] állták a sarat. 1833 jókedvű telén Párizs átöltözött Velencévé. Manapság már nem látni ilyen húshagyókeddi sokadalmakat. Minthogy az egész élet farsangi komédia, nincs már igazi farsang.

Kétoldalt a fákkal szegélyezett gyalogjárók tele voltak sétálókkal, az ablakok kíváncsiakkal. A színházak oszlopos bejárói fölött a teraszokon nézők zsúfolódtak. Az álarcos csoportokon kívül azt a húshagyókeddi kocsisort is nézték, amelyben, akár a longchamp-i versenyek napjain, egymás nyomában s a rendőri intézkedések folytán szigorú rendben, mintegy sínekhez rögzítve haladtak a különféle járművek, bérkocsik, városi hintók, batárok, szekerek, homokfutók. Aki valamelyik ilyen kocsiban ült, az néző és látványosság volt egyszersmind. A körút két oldalán ácsorgó rendőrök vigyáztak, hogy semmi el ne akassza a kocsik két párhuzamos, végeláthatatlan sorát, melyek közül az egyik a Chaussée d'Antin, a másik a Saint-Antoine külváros felé mozgásában gátolva hömpölygött. A francia főrendek és a külföldi nagykövetek címeres hintói szabadon jöttek-mentek az úttest közepén. Ugyanezt a kiváltságot élvezte néhány pompás, jókedvű csoport, kiváltképp az, amelyik a farsangi hízott ökör figuráját ugrálta körül. Párizs vidámságába belepattogott Anglia ostora; Lord Seymour nagy zajjal elrobogó postakocsiját csőcselékízű gúnynévvel hurrogták le.

A kettős kocsisorban - amelyek mellett úgy futkároztak a városi őrök, mint a juhászkutyák - tisztes családi hintók belsejében nagynénik és nagymamák szorongtak, az oldalsó üléseken pedig üde, jelmezes gyermekcsoportok, hétéves Pierrot-k és hatéves Pierrette-ek, elragadó kis teremtések, akik az általános vidámság részesének érezve magukat, hivatalos méltóságuk tudatában fontoskodva bohóckodtak.

Időnként a járművek felvonulásában itt-ott zavar támadt s egyik vagy másik kocsisor megállt, amíg csak a torlódás meg nem szűnt; egyetlen kocsi elakadása elég volt, hogy az egész sor megtorpanjon. Azután megint elindult a menet.

A lakodalmas kocsik abban a sorban haladtak, amely a körút jobb oldalán a Bastille tér felé tartott. A Pont-aux-Choux utcánál a menet elakadt. Szinte ugyanabban a pillanatban az úttest túlsó felén a Madeleine felé tartó másik sor is megállt. A zavart egy szemközt jövő, álarcosokkal megrakott kocsi okozta.

A párizsiak jól ismerték ezeket a kocsikat, jobban mondva az álarcosok kocsirakományait. Ha egy húshagyókeddről elmaradnának, a közönség bajt szimatolna, és megindulna a suttogás: Emögött van valami. Alighanem kormányválság lesz. Cassandrák, Harlekinek és Colombinák[290] rázatják magukat a sétálók feje fölött, mindenféle groteszk jelmezek, török basák és vademberek, hercegnőket emelgető Herkulesek, halaskofák, akiknek trágár szavai hallatára Rabelais is befogná a fülét, ledér nőszemélyek, akik előtt Aristophanes is lesütné a szemét, kócparókák, rózsaszín trikók, cifra fejkendők, fancsali szemüvegek, tollbokrétás háromszögletű kalapok, kurjongató, csípőre tett kézzel, kihívó testtartással ágálló alakok, csupasz vállak, álcázott pofák, fékevesztett szemérmetlenségek tomboló káosza, amelyet fölvirágozott kocsis sétáltat - így fest ez az intézményessé vált farsangi népmulatság.

A régi görögöknek Thespis kordéja[291] kellett; a mai franciáknak Vadé bérkocsija kell.

Mindent lehet parodizálni, még a paródiát is. A szaturnália,[292] az ókori szépségnek ez az arcfintora fokról fokra addig durvult, amíg húshagyókedd lett belőle; a hajdan venyigekoszorús, napfénnyel elárasztott bacchanália pedig, mely márványkebleket mutogatott isteni félmeztelenségben, Észak nedves felhőrongyai alatt máig farsangi maskarádévá fajult.

Az álarcosokkal megrakott kocsi hagyománya visszanyúlik a királyság legrégibb korszakáig. XI. Lajos számadásaiban olvassuk, hogy az udvar nagy részére, "három maskarádés kocsiért húsz tours-i solidus engedélyeztetik". Manapság ezek a lármás emberfürtök rendszerint ócska omnibuszok tetején fuvaroztatják magukat, vagy zajongó csoportokban megszállnak valami kivénhedt hatósági landauert, amelynek hátra van csapva az ernyője. Húszan ülnek egy-egy hatszemélyes kocsin. Jut belőlük a bakra, a pótülésre, az ernyő vázára, a rúdra. Van, aki a kocsi lámpájára kapaszkodik. Állnak, ülnek, feküsznek, guggolnak, a lábukat lógatják. A nők a férfiak ölébe telepszenek. Az emberfejek nyüzsgése fölött messziről látszik a féktelenül handabandázók piramisa. Ezek a kocsirakományok a vidámság hegyeiként magasodnak ki a tömegből. Collé, Panard és Piron[293] folyik belőlük, a tolvajnyelv szavaival fűszerezve. A halaskofák szókincsét köpködik a népre. A rajta ülőktől szélesre dagadt kocsi pöffeszkedve vonul fel. Elején röhej, hátulján ricsaj. Az emberek kiabálnak, óbégatnak, üvöltöznek, kacagnak a kocsin, vonaglanak a gyönyörűségtől; ordít a jókedv, szikrázik a gúny, bíborszőnyegként terül szét a kedélyesség. Két gebe vontatja a megdicsőült bohózatot, a nevetés diadalszekerét.

Ez a nevetés sokkal cinikusabb, semhogy őszinte lehetne. Valóban van benne valami gyanús. Ennek a nevetésnek hivatása van. Tanúsítania kell Párizs népe előtt, hogy itt a farsang.

A filozófust gondolkodóba ejti a homály, amely e szájaskodó kocsik körül terjeng. Mintha a kormányzat keze is benne volna. Szinte kitapintható valamilyen titokzatos atyafiság a nyilvánosság emberei és a nyilvános nőszemélyek közt.

Hogy az ocsmányságok halmazata közmulatság, hogy az aljasságra tornyosuló hitványság csábítja a csőcseléket, és szórakoztatja az, hogy a prostitúció a rendőrség vállaira támaszkodik; hogy az utca népe ujjong, ha egy bérkocsi négy kerekén elvonul előtte az éktelen, csillámló rongycsomó, amely félig rondaság, félig tündöklés, amely ugat és énekel; hogy az emberek megtapsolják a páváskodó gyalázatot, hogy a sokaságnak nem is ünnep, ha a rendőrség föl nem vonultatja a jókedvnek e húszfejű sárkányait - ez bizony szomorú. De mit lehessen tenni? Ezeket a fölszalagozott és fölvirágozott szemétkordékat gyalázza, egyúttal fölmagasztalja az általános kacaj. A köznevetség cinkostársa az egyetemes lealacsonyodásnak. Némely egészségtelen ünnep csőcselékké zülleszti a népet; a csőcseléknek pedig, akárcsak a zsarnokoknak, bohócok kellenek. Ami a királynak Roquelaure,[294] a népnek paprikajancsi. Párizs, valahányszor sutba dobja nagyszerűségét, a bolondság fővárosa. A farsang szerves része a politikának. Valljuk be, Párizs szeret komédiát játszani a gyalázattal. Uraitól, ha vannak urai, csak egyet kíván: hogy szépítsék ki számára a sarat. Rómának hasonló szeszélyei voltak. Szerette Nerot. Szemében Nero a farsangi móka óriása volt.

Mint már mondottuk, egy nagy hintóban dülöngélő nők és férfiak álarcos csoportja történetesen épp akkor állt meg a körút bal oldalán, amikor az esküvői menet a jobb oldalon akadt el. Az álarcosok kocsija szemközt került azzal a kocsival, amely a menyasszonyt vitte.

- Nini! - szólt az egyik maszk. - Násznép.

- Nem igazi - válaszolt egy másik. - Mi vagyunk az igazi násznép.

Túlságosan messze voltak a lakodalmasoktól ahhoz, hogy beléjük köthessenek, meg aztán féltek is a rendőrségtől; ezért hát a két maszk másfelé nézelődött.

Az álarcosokkal megrakott kocsinak a következő percben ugyancsak akadt dolga, mert a sokaság hurrogni kezdett, ami a tömeg nyájaskodása farsang idején; a két maszknak is, aki az iménti megjegyzéseket tette, szembe kellett fordulnia a tömeggel, és az egész álarcos társaság a Vásárcsarnokok kifogyhatatlan szólövedékeivel válaszolt a feléjük záporozó ordítozásra. Rémítő szócsata tört ki az álarcosok és a tömeg közt.

Eközben ugyanazon a kocsin ülő két másik maszk, egy öregecske, nagy fekete bajszos, hosszú orrú spanyol, meg egy bársony félálarcot viselő vézna, fiatal halaskofa, szintén meglátta a nászmenetet, s mialatt társaik és a gyalogjárón ácsorgók javában sértegették egymást, ők ketten halk párbeszédbe kezdtek.

Bizalmas társalgásuk elveszett a nagy zenebonában. Az időnként megeredő esőtől csuromvíz lett a nyitott kocsi; a hűvös februári szélben a kivágott ruhás lány dideregve, nevetve, köhécselve felelgetett a spanyolnak:

A párbeszéd így folyt le:

- Nézd csak.

- Mit, tatus?

- Látod azt az öreget?

- Melyiket?

- Azt, ott, az első lakodalmas tragacson, a mi oldalunkon.

- Akinek fekete kendővel van felkötve a keze?

- Azt.

- Látom. No és?

- Biztos, hogy ismerem.

- Ugyan!

- Nyakazzanak le, és soha az életben ne tudjak megmukkanni, ha nem ismerem azt a pofát.

- Ma Párizs tele van ilyen pofákkal.

- Látod a menyasszonyt, ha kihajolsz?

- Nem.

- Hát a vőlegényt?

- Vőlegény nem ül abban a kocsiban.

- Dehogyse!

- Hacsak az a másik vénség nem az.

- Hajolj ki jobban, hátha meglátod a menyasszonyt.

- Nem látom.

- Mindegy, azt az öreget, akinek valami baja van a kezével, biztos, hogy ismerem.

- Aztán mire jó az, hogy ismered?

- Azt sohase lehet tudni.

- Fütyülök az öregekre.

- Mondom, hogy ismerem.

- Felőlem ismerheted.

- Hogy a csudába kerül az ide?

- Mi is itt vagyunk.

- Miféle lakodalom ez?

- Tudom is én.

- Hallgass ide.

- Hallom.

- Megtehetnél valamit.

- Mit?

- Szállj le, és kövesd nyomon a nászmenetet.

- Minek?

- Tudd meg, hová mennek, szimatold ki, miféle társaság. Szállj le gyorsan, lányom, te még fiatal vagy.

- Nem szállhatok le a kocsiról.

- Miért nem?

- Mert ide szegődtem.

- A fenébe!

- Mára halaskofának fogadott fel a rendőrség.

- Igaz, csakugyan.

- Ha leszállok, az első rendőr, aki meglát, lefog. Tudod jól.

- Tudom, persze.

- Ma a kormányt szolgálom.

- Na mindegy. De az öreg birizgál.

- Téged birizgálnak az öregek. Pedig nem is vagy fiatal lány.

- Az első kocsiban ül.

- No és?

- A menyasszony kocsijában.

- Hát aztán?

- Akkor ő az apa.

- Mi közöm hozzá?

- Mondom neked, hogy ő az apa.

- Van itt annyi apa, hogy még.

- Ide hallgass.

- Tessék.

- Tudod, én csak álarcosan járhatok az utcán. Itt most el vagyok rejtve, nem tudják, ki vagyok. De holnap, hamvazószerdán, már nem lesznek álarcosok. Könnyen lebukhatnék. Vissza kell bújnom az odúmba. Te szabadon járhatsz-kelhetsz.

- Nem nagyon.

- Mégis inkább, mint én.

- Szóval?

- Próbáld megtudni, hová megy ez a násznép.

- Hogy hová megy?

- Azt.

- Én tudom.

- No, hová megy?

- A Cadran Bleu-be.

- Először is, az nem erre van.

- Akkor hát a Rapée-ba.

- Vagy máshova.

- Oda megy, ahová akar, nászmenetnek szabad az út.

- Nem is ez a fontos. Mondom, meg kell tudnod, miféle násznép, hogy kerül bele az öreg, és honnan jönnek ezek a lakodalmasok.

- Hát még mit? Nem rossz. Mintha könnyű lenne máról holnapra felkutatni egy násznépet, amely húshagyókedden végigment Párizson. Annyi, mint szénapadláson megkeresni egy gombostűt. Hát lehet ezt?

- Mindegy, meg kell próbálni. Megértetted, Azelma?

A körút két oldalán megint elindult ellenkező irányban a két kocsisor, és az álarcosok kocsija elvesztette szem elől a menyasszony "tragacsát".



II
Jean Valjean még mindig felkötött karral jár

Kinek adatott meg, hogy az álmát megvalósíthassa? Az égben bizonyára szavazás van erre, tudtunkon kívül mindnyájan jelöltek vagyunk, az angyalok szavaznak! Cosette és Marius szótöbbséget kaptak.

Cosette a városházán és a templomban megkapó és megindító jelenség volt. Toussaint öltöztette fel, Nicolette segített neki.

Cosette hímzett fehér selyemruhát viselt, angol csipkefátyolt, nyakán igazgyöngysort, fején narancsvirág-koszorút, minden fehér volt rajta, és ő tündökölt a fehérségben. Bűbájos ártatlansága szinte kivirult és megdicsőült a sugárzó tisztaságban. Egy szűz, aki most válik istennővé.

Marius haja szépen fénylett és illatozott; dús fürtjei alatt a bőrén itt-ott fehéres csíkok látszottak, a barikádon kapott sebek forradásai.

A nagyapa, öltözékében és modorában tüntetően egyesítve Barras korának[295] minden eleganciáját, büszkén, emelt fővel lépdelt Cosette oldalán. Helyettesítette Jean Valjeant, aki felkötött karját nem nyújthatta a menyasszonynak.

Jean Valjean sötét ruhában, mosolyogva követte őket.

- Fauchelevent úr - szólt hozzá a nagyapa -, szép nap ez a mai. Arra szavazok, hogy legyen vége a búnak, bánatnak. Mától kezdve senki se legyen szomorú. Az áldóját! Elrendelem, hogy mindenki örüljön. A bajnak többé nincs létjoga. Szégyene az égnek, hogy még vannak boldogtalanok. A rossz nem az embertől ered, aki alapjában jó. Minden emberi nyomorúság központja és kormányszékhelye a pokol, más néven az ördög királyi palotája. No lám, úgy beszélek most, mint valami demagóg! Nekem már nincsenek politikai nézeteim; legfeljebb az az egy, hogy minden ember legyen gazdag, vagyis jókedvű.

A szertartások véget értek. A polgármester és a pap előtt a jegyesek elmondtak minden lehetséges igen-t, a városházán és a sekrestyében beírták nevüket a házasulok anyakönyvébe, gyűrűt cseréltek, tömjénfüst közt egymás mellett térdepeltek fehér selyemkárpit alatt, azután kézen fogva, megcsodálva és irigyelve - Marius feketében, Cosette fehérben - elvonultak az álmélkodók kettős sorfala közt, előttük az ezredesi vállrojtos egyházfi alabárdjával keményen böködte a kövezetet, kiléptek a templom tárt kapuján, hogy kocsiba szálljanak, s amikor az egésznek vége volt, Cosette még mindig nem hitte, hogy igaz. Nézte Mariust, a tömeget, az égboltot, mint aki álmodik, s fél a fölébredéstől. Nyugtalan, csodálkozó arckifejezése még fokozta bájosságát. Hazamenet ugyanabba a kocsiba ültek: Cosette és Marius egymás mellé, szemközt velük Gillenormand úr és Jean Valjean, míg Gillenormand kisasszony hátrább, a második kocsiban foglalt helyet.

- Gyermekeim - szólt a nagyapa -, most már báró és báróné asszony vagytok, harmincezer frank évi jövedelemmel.

Cosette odahajolt Mariushoz, és angyali kedvességgel súgta a fülébe:

- Hát mégis igaz. Ezentúl engem is Mariusnak hívnak. Te-né vagyok.

Mindketten ragyogtak. Elérkeztek a visszahozhatatlan, többé meg nem ismétlődő pillanathoz, a teljes ifjúság és a tökéletes boldogság találkozásának kápráztató fénypontjához. Megvalósították Jean Prouvaire versét: ketten együtt nem voltak negyvenévesek. Magasztos frigy volt ez, két gyermek, két liliomszál egybekelése. Csak nézték, de nem látták egymást. Cosette előtt dicsfényben jelent meg Marius, Marius szemében oltárkép volt Cosette. És az oltár meg a dicsfény, a két egybeolvadó megdicsőülés hátterében, Cosette egy felhő mögött, Marius tündöklő sugárzásban, mindketten ott látták az eszményített valóságot, a csók és az álom találkozását, a nászi nyoszolyát.

Mindaz, amit átszenvedtek, valahogyan a mámor ködében lebegett előttük. Mintha a bánatos, álmatlan éjszakák, a könnyek, az aggodalmak, a rettegések, a csüggedések, cirógató verőfénnyé változva, még elragadóbbá tennék az elragadás közelgő óráját, mintha minden átélt szomorúság szépítené örömüket. Mily jó, hogy szenvedtek! Az elmúlt balsors dicsfénybe vonta a jelen boldogságát. Szerelmük hosszú halálküzdelme mennybemenetelben végződött.

A két lélekben ugyanaz a bűvölet élt, a gyönyör forróságával Mariusban, a szemérem szelídségével Cosette-ben. Halkan mondották egymásnak: "Elmegyünk megnézni Plumet utcai kis kertünket." Cosette ruhájának redői Mariushoz simultak.

Álom és bizonyosság csodálatos vegyüléke egy ilyen nap. Birtoklás és sejtés együtt. Még van idő a találgatásra. Leírhatatlan érzés egy ilyen nap déli órájában már az éjfélre gondolni. A két szív gyönyöre kiáradt a tömegre, és felvidította a járókelőket.

A Saint-Antoine utcában, a Saint-Paul-templom előtt megálltak az emberek, hogy a kocsi ablakán át lássák a Cosette fején remegő narancsvirágokat.

Azután visszatértek a Filles-du-Calvaire utcába, otthonukba. Marius, már Cosette-tel az oldalán, diadaltól ragyogva haladt fel a lépcsőn, amelyen pár hónapja haldokolva cipelték fel. Az ajtójuk előtt gyülekező szegények, akik számára megnyílt az erszényük, áldották őket. Mindenütt virágok pompáztak. A ház nem kevésbé illatozott, mint előbb a templom; tömjén után rózsák fogadták őket. Úgy hitték, énekszót hallanak a végtelenből; szívükben Isten lakozott, sorsuk úgy borult fölébük, mint a csillagos égboltozat, fejük fölött a kelő nap fényét látták. Egyszerre óraütés zendült. Marius Cosette szép meztelen karjára pillantott, a ruhaderék csipkéi közül is rózsaszínű bájak tünedeztek elő. Cosette észrevette Marius pillantását, és a szeme fehérjéig elpirult.

A Gillenormand család számos régi barátja ott volt a meghívottak közt; sürgölődtek Cosette körül, vetélkedtek, hogy ki szólítsa előbb bárónénak.

Théodule Gillenormand is, már kapitányi rangban, eljött Chartres-ból, ahol az ezrede állomásozott, jelen akart lenni unokafivére, Pontmercy báró esküvőjén. Cosette nem ismerte föl.

A kapitány, aki megszokta, hogy tessen a nőknek, éppúgy nem emlékezett Cosette-re, mint más lányokra.

"Mennyire igazam volt, hogy nem hittem el azt a lándzsás-históriát!" - gondolta magában Gillenormand úr.

Cosette sohasem volt gyengédebb Jean Valjeanhoz, mint most. Teljesen együtt érzett Gillenormand apóval; mialatt az öregúr aforizmákban és aranymondásokban fejezte ki örömét, Cosette illatként árasztotta a szeretetet és a jóságot. Aki boldog, azt szeretné, hogy mindenki boldog legyen.

Cosette, mikor Jean Valjeannal beszélt, megtalálta kislánykori hanglejtését. Mosolyával is körülcirógatta.

Az ebédlőben lakomára terítettek.

Az öröm hangulatához hozzátartozik a nappali fényű kivilágítás. A boldogok nem kedvelik a homályt és sötétséget. Nem óhajtanak feketének látszani. Az éjszaka barátjuk, de a homály ellenségük. Ha nincs igazi napfény, legyen helyette mesterséges.

Az ebédlőben eláradt a derű. Középen, a pazar fehér asztal fölött velencei üvegcsillár függött, a gyertyák közt mindenféle színű, kék, lila, piros, zöld madarak himbálóztak; a csillár körül lampionfüzérek, a falakon három- és ötágú karos gyertyatartók; tükrök, kristály-, üveg-, porcelán-, zománcedények és vázák, ötvösmunkák, arany és ezüst evőkészletek - csupa vidám ragyogás. A gyertyatartók közeiben virágcsokrok díszlettek, úgyhogy ahol fény nem világított, ott virág illatozott.

Az előszobában három hangfogós vonós hangszer és egy fuvola Haydn-zenét muzsikált.

Jean Valjean a szalonban ült egy széken az ajtószárny mögött, amely majdnem eltakarta. Mielőtt asztalhoz ültek, Cosette hirtelen ötlettel eléje perdült, menyasszonyi ruháját két kézzel szétterjesztve mélyen bókolt, és gyöngéden hamiskás mosollyal megkérdezte:

- Elégedett most, apus?

- Igen - felelte Jean Valjean -, elégedett vagyok.

- Akkor hát nevessen.

És Jean Valjean nevetett.

Néhány pillanat múlva Basque jelentette, hogy tálalva van.

A vendégek, élükön Gillenormand úrral, aki Cosette-nek nyújtotta karját, bevonultak az ebédlőbe, és meghatározott rendben helyezkedtek el az asztal körül.

A menyasszony jobbján és balján egy-egy nagy karosszék állt, az egyik Gillenormand úr, a másik Jean Valjean részére. Gillenormand úr leült. A másik karosszék üresen maradt.

Minden szem "Fauchelevent urat" kereste.

Már nem volt ott.

Gillenormand úr megkérdezte Basque-ot:

- Nem tudod, hol van Fauchelevent úr?

- Éppen jelenteni akartam - felelte Basque. - Fauchelevent úr azt üzeni, hogy kissé fáj a sérült keze, ezért nem vacsorázhat a báró úrékkal. Elnézést kér. Holnap el fog jönni. Ennyit mondott, azután elment.

Az üres karosszék kis időre lehűtötte a lakomázók jókedvét. De Fauchelevent távollétében Gillenormand úr kettejük helyett sugárzott. Helyeselte, hogy Fauchelevent úr korán lefeküdt, ha nem jól érezte magát, de szerencsére csak "bibis" a keze. Ez a kijelentés megnyugtatta a társaságot. De különben is mit számít egy homályos sarok az öröm áradatában? Cosette és Marius az életnek abban az önző és áldott pillanatában voltak, amikor az ember csak a boldogság befogadására képes. Meg aztán Gillenormand úrnak támadt egy jó ötlete.

- Ejnye no, ez a karosszék üres. Ülj bele, Marius. Nagynénéd, noha joggal tart rád igényt, meg fogja engedni. Ez a karosszék jár neked, és úgy helyes és úgy kedves, hogy a szerencse fia a szerencse lánya mellett üljön.

A vendégsereg megtapsolta az indítványt. Marius elfoglalta Cosette mellett Jean Valjean helyét. Cosette, akit eleinte elszomorított Jean Valjean távolléte, végül örült, hogy így rendeződött el a dolog. Istent sem sajnálta volna, mihelyt arról volt szó, hogy Marius helyettesítse. Fehér selyemcipős lábacskáját rátette Marius lábára.

A karosszék elfoglalásával Fauchelevent úr feledésbe ment, és senki sem érezte hiányát. Öt perc múlva már az egész asztalon végighullámzott a nevetés, mintha mi sem történt volna.

Az utolsó fogásnál Gillenormand úr felállt, kezében pezsgőspohárral, amely csak félig volt töltve, nehogy kilencvenkét éves, remegő ujjai kiloccsantsák az italt, és felköszöntötte az új párt.

- Nem ússzatok meg két szónoklat nélkül - így kezdte. - Délelőtt meghallgattátok a plébános beszédét, most hallgassátok végig a nagyapáét. Figyeljetek ide, adok egy tanácsot: imádjátok egymást. Nem kertelek sokat, kimondom egyenesen: legyetek boldogok. Higgyétek el, az egész teremtett világban a gerlék az igazi bölcsek. A filozófusok azt mondják: tartsunk mértéket az örömökben. Én azt mondom: engedjétek szabadjára az örömöt. Szerelmeskedjetek, mint az eleven ördögök, a bolondulásig. A filozófusok összevissza fecsegnek. Patvarba a bölcsességükkel. Lehet-e túl sok az illat, a nyíló rózsa, a csalogánydal, a zöld lomb, az élet hajnalhasadása? Szerethetik-e ketten túlságosan egymást? Tetszhetnek-e túlságosan egymásnak? Vigyázz, Estelle, túlságosan szép lány vagy! Vigyázz, Némorin, túlságosan helyre legény vagy! Nevetséges badarság! Lehet-e betelni egymás dédelgetésével, cirógatásával, elbájolásával? Lehet-e betelni az élettel, a boldogsággal? Tartsunk mértéket az örömökben? Hogyisne! Le a filozófusokkal! Az egyetlen igazi bölcsesség az öröm. Örvendezzetek, örvendezzünk. Azért vagyunk-e boldogok, mert jók vagyunk, avagy azért vagyunk-e jók, mert boldogok vagyunk? A Sancy-gyémántot[296] azért nevezik-e Sancynak, mert Harley de Sancyé volt, vagy azért, mert százhat karát a súlya? Nem tudom, de az élet tele van ilyen talányokkal; fő, hogy miénk legyen a Sancy, a boldogság. Legyünk boldogok csűrés-csavarás nélkül. Engedelmeskedjünk vakon a napsütésnek. Mi a napsütés? A szerelem. Aki pedig szerelmet mond, annyi, mintha nőt mondana. Haha! A nő a mindent legyőző hatalom. Kérdezzétek meg ettől a demagóg Mariustól, nem rabszolgája-e ennek a kis zsarnok Cosette-nek? És a maga jószántából az, a gyáva. A nő! Nincs az a Robespierre, aki meg ne hódolna a nő uralma előtt: én már csak ennek a királyságnak híveként vagyok royalista. Mi volt Ádám? Éva birodalma. Éva uralmát nem rendítheti meg semmiféle 1798. Volt liliomos királyi pálca, volt földgömbben végződő császári jogar, Nagy Károly jogara vasból volt, Nagy Lajosé aranyból, a forradalom a hüvelyk- és mutatóujja közt kettétörte mindegyiket, akárcsak egy szalmaszálat; vége, nincs többé jogar, széttört, a földön hever. De szítsatok forradalmat az illatos, hímzett kis zsebkendő ellen! Kíváncsi vagyok, hogy csinálnátok. Próbáljátok meg. És miért oly szilárd a kis zsebkendő uralma? Mert csak könnyű vászon. Á, azt mondjátok, ti vagytok a tizenkilencedik század? No és? Mi voltunk a tizennyolcadik! És semmivel sem voltunk okosabbak, mint ti. Ne képzeljétek, hogy mert a nyavalyatörésnek ma epilepszia, a menüettnek mazurka a neve, azért a világ valami nagyot változott. Alapjában véve a nőket mindig szeretni kell. Ez így volt, és így marad. Ezek a boszorkák a mi angyalaink. Igen, a szerelem, az asszony, a csók az a bűvös kör, amelyből soha ki nem léphettek; bárcsak én még egyszer visszajuthatnék belé. Melyiktek látta felkelni a végtelenből, maga körül mindent lecsendesítve, asszonyszemmel pillantva vissza a hullámokra, a Venus csillagot, a mélység e nagyszerű kacér szépségét, az óceán Célimène-jét? Az óceán aztán igazán zordon Alceste. De hiába dúl-fúl, ha Venus megjelenik, mosolyogni kénytelen. A nagy, otromba szörnyeteg meghódol neki. Így vagyunk mindnyájan: dühöng a vihar, villámlik az ég, tetőig csap a tajték. A színre lép egy nő, feltűnik egy csillag - hasra vágódunk! Fél évvel ezelőtt Marius a barikádon harcolt, ma házasodik. Jól teszi. Igen, Marius, igen, Cosette, igazatok van. Éljetek bátran egymásnak, turbékoljatok, hadd pukkadozzunk az irigységtől, hogy nem követhetjük a példátokat. Bálványozzátok egymást. Csipegessétek fel, madárkáim, csőrötökkel a boldogság minden morzsáját, rakjatok fészket egész életre. Szerelmet érezni, szerelmet élvezni, mily tündöklő csoda, amikor az ember fiatal! Ne gondoljátok, hogy ezt ti találtátok ki. Én is álmodoztam, ábrándoztam, epekedtem valamikor, az én lelkemben is volt holdsugár. A szerelem hatezer éve született gyermek. Már hosszú ősz szakállt viselhetne. Matuzsálem tacskó Cupidóhoz képest. Hatvan évszázad óta dúl a szerelem férfi és nő közt. A sátán, a ravasz kópé, gyűlöletre gerjedt az ember iránt; az ember, aki még ravaszabb, szerelemre gerjedt a nő iránt. Ily módon több jóra tett szert, mint amennyi rosszat tett neki a sátán. Ezt a kibúvót már a földi paradicsomban kitalálták. Régi találmány, mégis örökké új. Nosza, éljetek vele. Legyetek Daphnis és Chloe mindaddig, amíg csak Philemon és Baucis nem lesz belőletek.[297] Éljetek úgy, hogy ha együtt vagytok, semminek híját ne érezzétek, hogy Cosette a nap legyen Marius számára, Marius az egész mindenség Cosette számára. Neked, Cosette, férjed mosolya a szép idő; neked, Marius, feleséged könnye az esős idő. És sohase essen az eső házaséletetekben. Jó számot húztatok a sorsjátékban, a szerelmet a házasságban; tiétek a főnyeremény, őrizzétek biztos zár alatt, ne tékozoljátok el, imádjátok egymást, a többivel ne törődjetek. Higgyétek el, amit mondok. A józan ész sugallja. A józan ész nem hazudhat. Találjátok meg egymásban a magatok vallását.

Mindenki a maga módján imádja az Istent. Márpedig jobban imádni Istent nem lehet, mint úgy, hogy az ember szereti a feleségét. Szeretlek! Ez az én katekizmusom. Aki szeret, igazhitű. IV. Henrik káromkodása a falánkság és az iszákosság közé helyezi a szentséget.[298] Az istenfáját neki! Ez a káromkodás nekem nem hitvallásom. IV. Henrik kifelejtette belőle a nőt, nem is értem, hogyan tehette. Barátaim, éljen a nő! Azt mondják, öreg vagyok; magam is csodálom, mennyire fiatalnak kezdem érezni magam. Szeretnék az erdőbe menni, hogy dudaszót halljak. Megittasít e két szép gyermek boldogsága. Magam is megházasodnám, ha volna kivel. Mi másra teremtett bennünket Isten, mint arra, hogy turbékoljunk, pipiskedjünk, kakaskodjunk, naphosszat szerelmeskedjünk, kis feleségünk szeme tükrében büszkének, diadalmasnak, nagyszerűnek lássuk magunkat; ez az élet célja. Ne vegyétek zokon, de így gondolkoztunk mi, amikor fiatalok voltunk. Hej, kutya teringette, milyen bájos, kedves, édes nők voltak akkoriban! Volt is köztük bőséges aratásom. Szeressétek hát egymást. Ha az emberek nem szeretnék egymást, igazán nem tudom, mi értelme volna, hogy tavasz van a világon; és én bizony megkérném a Jóistent, vegye vissza tőlünk, tegye vissza a ládafiába és zárja el mindazt a szép dolgot, amit nekünk mutogat, a virágokat, a madarakat, a csinos lányokat. Gyermekeim, vegyétek öregapói áldásomat.

Az est élénken, vidáman, kedélyesen telt el. A nagyapa felséges jókedve adta meg az egész ünnep alaphangját, és ez a majdnem százesztendős vidámság mindenkit magával ragadott. Egy keveset táncoltak, nagyon sokat nevettek; igazi családias hangulatú lakodalom volt. Bátran meg lehetett volna hívni rá Jadis bácsit.[299] Ez egyébként jelen is volt Gillenormand apó személyében.

A víg zsibongás elcsendesedett.

Az új pár eltűnt.

Kevéssel éjfél után a Gillenormand-ház olyan lett, mint egy templom.

Álljunk meg itt. A nászéj küszöbén mosolygó angyal áll, ujját ajkához illesztve. A lélek elmélkedésbe merül a szentély előtt, ahol a szerelem istentisztelete folyik.

Az ilyen házak fölött alkalmasint fényesség ragyog. A bennük lakozó öröm keresztülfénylik a falakon, és széthinti sugarait a sötétségben. Lehetetlen, hogy ez a szent és életre szóló ünnep ne küldjön égi sugárzást a végtelenbe. A szerelem a magasztos olvasztótégely, amelyben a férfi egyesül a nővel; az egységes lét, a hármas, a végleges lét, az emberi szentháromság származik belőle. A homály is meg kell hogy rendüljön abban a pillanatban, amikor két lélek eggyé születik. A férfi a szerelem papja, az elbűvölt szűz csupa remegés. Örömükből valami fölszárnyal Istenhez. Az igazi, vagyis szerelmi házasságban az eszményinek is része van. A nászi ágy a hajnal fészke a sötétben. Ha szemünknek megadatott volna az a képesség, hogy megláthassa az emberfölötti lét félelmes és elbűvölő képeit, alkalmasint azt látná, hogy az éj alakjai, a szárnyas ismeretlenek, a láthatatlan azúr lakói elégedetten, áldón gyűlnek a fénylő ház köré, komoly fejüket föléje hajtva, mutatják egymásnak a szelíden riadozó szűzi feleséget, és isteni arcukon az emberi boldogság visszfénye ragyog. Ha a házastársak, akik gyönyörtől mámorosan egyedül hiszik magukat, e magasztos órában hallgatóznának, homályos szárnysuhogást hallanának a szobájukban. A tökéletes boldogsággal mindig együtt éreznek az angyalok. A meghitt kis hálófülkének az égbolt a mennyezete. Ha két ajak szerelemtől megszentelten, vágytól ösztönözve összeforr, lehetetlen, hogy e leírhatatlan csók fölött ne reszkessen a csillagok roppant misztériuma.

Ez az igazi boldogság. Ezen az örömön kívül nincs öröm. A szerelem az egyetlen nagy eksztázis. Minden egyéb siralom.

Ha valaki szeret, vagy szeretett, érje be vele. Többet ne is kívánjon magának. Más gyöngyszemet hiába keresne az élet sötét redői közt. Szeretni annyi, mint tökéletessé válni.



III
A kebelbarát

Hová lett Jean Valjean?

Mindjárt azután, hogy Cosette kedveskedő kívánságára elnevette magát, minthogy senki sem figyelt rá, fölállt, és észrevétlenül kisurrant az előszobába. Ugyanaz a szoba volt, ahová nyolc hónappal előbb sártól, vértől, puskaportól feketén belépett, magával hozva Gillenormand úr unokáját. Az ódon deszkaburkolatot most lomb- és virágfüzérek díszítették. A zenészek ugyanazon a díványon ültek, amelyre akkor Mariust fektették. Basque, fehér harisnyás, fehér kesztyűs, térdnadrágos fekete inasruhában, rózsakoszorúval körített minden egyes tálat, amit felszolgáltak. Jean Valjean megmutatta neki felkötött karját, megbízta, hogy mentse ki távollétét, és elment.

Az ebédlő ablakai az utcára néztek. Jean Valjean néhány percig mozdulatlanul állt a sötétben a kivilágított ablakok alatt. Hallgatózott. A lakoma zavaros lármája eljutott hozzá. Hallotta a nagyapa hangos, oktató szónoklatát, a hegedűzenét, a tányérok és poharak csörgését, a föl-fölcsattanó kacajt, s a jókedvű zsibongásból ki tudta venni Cosette édes, vidám hangját.

A Filles-du-Calvaire utcából elindult az Homme-Armé utca felé.

Hazamenet a Szent Lajos, a Culture-Sainte-Catherine és a Blancs-Manteaux utcákon haladt keresztül; ez kissé hosszabb útvonal a rendesnél, de ő három hónap óta minden áldott nap ezen kísérte végig Cosette-et az Homme-Armé utcából a Filles-du-Calvaire utcába, hogy kikerüljék a sáros és túlságosan forgalmas Vieille-du-Temple utcát.

Jean Valjean számára nem létezett más út, mint az, amelyet Cosette-tel szokott megtenni.

Hazament. Gyertyát gyújtott, és fölment a lépcsőn. A lakás üres volt. Már Toussaint is elköltözött. Jean Valjean lépései a szobákban most erősebben döngtek a szokottnál. A szekrények mind tárva voltak. Bement Cosette szobájába. Az ágyon nem volt lepedő. Huzat és csipkék nélkül hevert a párna az összehajtott terítőn, szabadon látszott a matrac szövete, amelyen többé senki sem fog aludni. Elvitték Cosette minden apró női holmiját, amihez ragaszkodott, csak a nagy bútorok maradtak meg, és a puszta négy fal. Toussaint ágyát is leszerelték. Csupán egy megvetett ágy várt valakire: Jean Valjean ágya.

Jean Valjean végignézett a falakon, betett néhány szekrényajtót; járt-kelt egyik szobából a másikba.

Azután megállapodott a saját szobájában, és a gyertyát az asztalra tette.

Karját kihúzta a kötésből, és úgy használta a jobb kezét, mintha semmi baja nem lenne.

Ahogy az ágyához közeledett, tekintete, véletlenül-e vagy szándékosan, megakadt a kebelbaráton, azon a kis ládán, amelyre Cosette féltékeny volt, mert Jean Valjean sohasem adta ki a kezéből. Mikor június 4-én beköltözött az Homme-Armé utcába, odatette az ágya mellé egy kis asztalra. Most hirtelen az asztalkához lépett, kulcsot vett ki a zsebéből, és kinyitotta vele a ládát.

Lassan előszedte a ruhadarabokat, amelyeket Cosette tíz év előtt viselt, amikor eljött Montfermeilből; kivette először a kis fekete ruhát, aztán a fekete kendőt, a jókora gyerekcipőket, amelyeket Cosette szinte még most is felhúzhatott volna, olyan kicsi volt a lába, aztán a szűk barhentujjast, a kötött szoknyát, a zsebes kötényt meg a gyapjúharisnyákat. Ezek a harisnyák, amelyeken még látszott a kis lábszár kecses idoma, nem voltak hosszabbak Jean Valjean keze fejénél. Mindez fekete színű volt. Ő maga vitte a kislánynak a ruhadarabokat Montfermeilbe. Jean Valjean sorra kivette és az ágyra rakta valamennyit. Elgondolkozott. Emlékezett. Tél volt, hideg decemberi nap, a kislány félmeztelenül vacogott rongyaiban, szegény vézna lábacskája egész vörös volt a facipőben. Ő, Jean Valjean, levétette vele a rongyokat, és ráadta ezt a gyászruhát. A sírban porladó anya bizonyára örült, hogy leánya gyászt visel érte, de főként annak örülhetett, hogy jól fel van öltözve, és nem fagyoskodik. Jean Valjeannak eszébe jutott a montfermeili erdő, amelyen akkor áthaladtak, Cosette meg ő; rossz idő volt, lombtalanok a fák, sehol egy madár, az égen nem látszott a nap; de azért szép volt. Az ágyon most elrendezte az apró holmikat, a kendőt az alsószoknya mellé, a harisnyákat a cipők mellé, az ujjast a szoknya mellé, és elnézegette valamennyit. Öklömnyi kis lányka volt Cosette, karjában szorongatta a nagy bábut, ennek a köténynek a zsebébe tette az aranypénzt, nevetett, amikor kézen fogva gyalogoltak egymás mellett, és Cosette-nek rajta kívül senkije sem volt a világon.

Jean Valjean tisztes ősz feje lezuhant az ágyra, sztoikus vén szíve megtört, arcát Cosette ruháiba temette, s ha ebben a percben történetesen a lépcsőn jár valaki, szívszaggató zokogást hallott volna a lakásból.



IV
Immortale jecur[300]

Újra kezdődött benne a félelmetes harc, amelynek már nem egy mozzanatát láttuk.

Jákob csak egy éjen át küzdött az angyallal. Ó, jaj, hányszor láttuk már Jean Valjeant, ahogy a sötétben birokra kelt és lélekszakadva viaskodott a lelkiismeretével.

Példátlan küzdelem! Néha a láb csúszik meg, máskor a talaj omlik be. Hányszor ragadta torkon és gyűrte le a jóra fanatizált lelkiismeret! Hányszor térdelt mellére a kérlelhetetlen igazság! A világosságtól lenyűgözve hányszor kiáltott kegyelemért! A könyörtelen világosság, amelyet a püspök gyújtott meg benne és fölötte, hányszor kápráztatta el, amikor vak szeretett volna lenni! Hányszor egyenesedett föl harc közben, kapaszkodott sziklába, támaszkodott szofizmákra, fetrengett a porban, s hol ő igázta le lelkiismeretét, hol az igázta le őt! Az önzésnek valamely kétértelmű, körmönfont álokoskodása után a fölizgatott lelkiismeret hányszor kiáltotta fülébe: Csalsz, nyomorult! Lázadó gondolata hányszor hördült fel görcsösen a nyilvánvaló kötelesség előtt! Kínosan verejtékezve hányszor szállt szembe Istennel! Hány titkos sebből vérzett, amiről csak ő tudott! Siralmas létén minő horzsolások támadtak! Hányszor támaszkodott fel vérezve, meggyötörve, összezúzva, de megvilágosodva, csüggedt szívvel, ám derült lélekkel, legyőzött létére győztesnek érezve magát! És lelkiismerete, miután megtépte, megkínozta, összetörte, ott állt fölötte félelmesen, ragyogva, s nyugodtan így szólt hozzá: "Most menj békével!"

De jaj, mily gyászos béke következett egy ilyen komor küzdelemre!

De ezen az éjszakán Jean Valjean úgy érezte, hogy utolsó csatáját vívja meg.

Egy fájó kérdés várt feleletre.

A sors rendelése nem jelöl ki mindig határozott irányt; nem tár ki előttünk egyenes útvonalat; vannak zsákutcái, vakjáratai, homályos fordulói, többfelé ágazó nyugtalanító keresztútjai. Jean Valjean e pillanatban a legveszélyesebb keresztúton vesztegelt.

A jó és rossz találkozásának végzetes pontjára érkezett. Maga előtt látta ezt a ködös kereszteződést. Mint már életének annyi fájdalmas válságában, most is két út kínálkozott előtte; az egyik csábító, a másik elrémítő. Melyiket válassza?

Az elrémítő utat az a titokzatos ujj mutatta neki, amelyet mindannyian meglátunk, valahányszor szemünket a homályba meresztjük.

Jean Valjeannak most újra választania kellett a borzalmas rév és a mosolygó kelepce közt.

Igaz tehát, hogy a lélek meggyógyulhat, de a sors gyógyíthatatlan? Borzalmas, reménytelen végzet!

A kérdés, amely Jean Valjean elé meredt, ez volt:

Hogyan viselkedjék Cosette és Marius boldogságával szemben? Az ő akarata teremtette meg ezt a boldogságot; saját magát szíven döfte vele, s most, hogy szemléli, olyasféle elégtételt érezhet, mint a fegyverkovács, aki fölismeri saját kézműves-jelét a tőrön, amelyet azon véresen ránt ki a melléből.

Cosette megkapta Mariust, Marius birtokba vette Cosette-et. Mindenük megvan, még a gazdagság is. És ez az ő műve.

Ez a boldogság megvan, létezik, de mihez kezdjen vele ő, Jean Valjean? Ráerőszakolja magát? Úgy tekintse, mint jogos tulajdonát? Igaz, hogy Cosette másé; de ő, Jean Valjean, megtartsa-e magának Cosette-ből azt, amit megtarthat? Megmaradjon annak a csupán félig-meddig elismert, de tiszteletet élvező apának, aki eddig volt? Nyugodtan beköltözzön Cosette házába? Múltját szó nélkül bevigye az ő jövőjükbe? Betelepedjen otthonukba, mint akinek joga van hozzá, és hamissággal álcázva leüljön világító tűzhelyükhöz? Mosolyogjon rájuk, és tragikus kezébe fogja az ő ártatlan kezüket? A Gillenormand-ház szalonjának békés kandallórácsára tegye lábát, amelyet a törvény megbélyegző árnyéka kísér? Osztozzék Cosette és Marius szerencsés kilátásaiban? Sűrűsítse a homályt saját homlokán és a felhőt az övéken? Kettejük boldogságával összekapcsolja a maga szerencsétlenségét? Tovább is hallgasson? Egyszóval: a két boldog teremtés mellett éljen ő, akit a sors zordon némaságra kárhoztatott?

Csak aki megszokta a sors váratlan felbukkanásait, az meri fölvetni szemét, ha bizonyos kérdések állanak eléje a maguk iszonyú meztelenségében. A jó vagy rossz lehetősége van a szigorú kérdőjel mögött. "Mit fogsz tenni?" - kérdi a szfinx.

Jean Valjeant az élet hozzászoktatta a próbatéthez. Merőn nézett szembe a szfinxszel. Minden oldalról megvizsgálta a kérlelhetetlen problémát.

Cosette elbájoló lénye e hajótörött mentődeszkája volt. Mit tegyen? Belekapaszkodjék, vagy eleressze?

Ha belekapaszkodik, kimenekül a végveszélyből, visszajut a napvilágra, ruhájáról és hajáról lepereg a keserű tengervíz, meg van mentve, életben marad.

Ha elereszti?

Akkor elnyeli az örvény.

Így töprengett magában, hogy mitévő legyen. Vagy inkább belső harc volt ez, dühös birkózás, amelyben hol az akarata, hol a meggyőződése volt az ellenfele.

Még szerencse, hogy sírni tud. Ez talán megvilágosítja. De a kezdet borzalmas volt. Vihar dúlt benne, irtóztatóbb még annál is, amely annak idején Arrasba sodorta. A múltat együtt szemlélte most a jelennel. Összehasonlította a kettőt, és zokogott. Mikor aztán megnyílt a könnycseppek csatornája, vonaglott a kétségbeeséstől.

Úgy érezte, megtorpant.

Hajh, önzésünk és kötelességérzésünk élethalálharcában, amikor lépésről lépésre hátrálunk megváltozhatatlan eszményünk elől, zavartan, elkeseredetten, kétségbeesetten küzdünk minden talpalatnyi helyért, menekülést remélve, kiutat keresve - mily hirtelen és baljós megtorpanás, ha észrevesszük, hogy sarokba szorultunk!

Szent árnyék állja utunkat!

Láthatatlanul, könyörtelenül, mint a lidércnyomás!

A lelkiismeret nem alkuszik. Nyugodj bele, Brutus; nyugodj bele, Cato! Végtelen mélység a lelkiismeret, mint maga az Isten. Egész életed munkáját, szerencsédet, vagyonodat beledobhatod, szabadságodat vagy hazádat, jólétedet, nyugalmadat, örömödet. Még! még! még! Ürítsd ki az edényt! Borítsd fel az urnát! Végül majd a szívedet is beledobod. Valahol a hajdani poklok ködében van ilyen feneketlen hordó.

Nem menthető-e, ha az ember végül is fölmondja a szolgálatot?... Lehet-e jogosan követelni valakitől, hogy erkölcsi tartaléka soha ki ne merüljön? A végtelen lánc nem haladja-e meg az emberi erőt? Ki róhatna fel Sisyphusnak[301] és Jean Valjeannak, ha azt mondja: elég? Az anyag engedelmességének határt szab a súrlódás; hát a lélek engedelmességének nincs határa? Ha az örökmozgó képtelenség, lehet-e követelni az örök önfeláldozást?

Az első lépés semmi; az utolsó a nehéz. Mi volt a Champmathieu-ügy Cosette férjhezmeneteléhez és ahhoz képest, ami ebből következik? Visszakerülni a fegyházba - mi ez ahhoz képest: visszamerülni a semmibe!

Mily komor vagy, első lépcsőfok lefelé! Mily fekete vagy, második lépcsőfok lefelé!

Hogy is ne fordítaná el az ember a tekintetét ettől a sötétségtől!

A vértanúság átlényegülés, fájdalmas átlényegülés. Kín, amely megszentel. Az ember kezdetben vállalhatja; ráül a tüzes trónra, fejére illeszti a tüzes koronát, elfogadja a tüzes országalmát, megmarkolja a tüzes jogart, de még magára kell öltenie a lángpalástot is; vajon nem jön-e el az a pillanat, amikor a nyomorult test föllázad, és az ember leköszön a kínszenvedés méltóságáról?

Jean Valjean végül eljutott a csüggedtség nyugalmához.

Latolgatta, átgondolta, figyelte, hogy mi van a fény és árnyék rejtelmes mérlegének két oldalán.

Megterhelni fegyencmúltjával a két tündöklő gyermeket - vagy egyedül vállalni a menthetetlen elsüllyedést. Cosette-et feláldozni egyfelől - másfelől feláldozni önmagát.

Melyik megoldásnál köt ki? Milyen elhatározásra jut? Szíve mélyén mi az a végleges válasz, amelyet a végzet meg nem vesztegethető faggatására ad? Melyik ajtó kinyitására szánja el magát? Életének melyik útját fogja lezárni és befalazni? A körülötte tornyosuló meredélyek közül melyiket választja? Melyik végletet fogadja el? Melyik örvény vonzásának enged?

Szédítő álmodozásai egész éjjel kísértették.

Reggelig így maradt, ugyanabban a helyzetben, kétrét görnyedve az ágyon, lenyűgözte, jaj, talán meg is semmisítette a végzet rettenetes hatalma, ökölbe szorított kézzel, könyökben meghajlított, széttárt karokkal feküdt, mint a keresztrefeszített, akit levettek a keresztről, és arccal a földre dobtak. Így maradt dermedten teljes tizenkét órán, egy hosszú téli éj tizenkét óráján át, fejét sem emelte föl, egy szót sem szólt. Mozdulatlan volt, mint a hulla, miközben gondolata hol a földön kúszott, akár a hidra, hol a magasba szárnyalt, akár a sas. Ha valaki így látja mozdulatlanul, azt hitte volna, hogy halott; egyszer csak görcsösen megvonaglott, és ajka Cosette ruháira tapadt egy csókkal: valaki ebből láthatta, hogy él.

Ki? Valaki? Hiszen Jean Valjean egyedül volt, senki sem volt vele?

Az a Valaki, aki jelen van a homályban.



HETEDIK KÖNYV
A kehely utolsó cseppje

I
A hetedik kör és a nyolcadik mennyország

Az esküvő utáni nap rendszerint magányban telik el. Az emberek tiszteletben tartják a boldog pár elvonultságát. No meg egy kissé azt is, hogy későn aludtak el. A látogatók és gratulánsok rohama későbbre marad. Február 17-én, kevéssel déli tizenkettő után Basque, aki portörlővel és tollseprűvel a hóna alatt az előszobát takarította, halk kopogtatást hallott az ajtón. A látogató nem csengetett, ami ilyen napon tapintatra vall. Basque ajtót nyitott, és ott látta Fauchelevent urat. Bevezette a szalonba, ahol még nagy volt az összevisszaság és rendetlenség, valóságos csatatér az előző napi mulatozás vidám háborúsága után.

- Bizony, kérem - jegyezte meg Basque -, ma későn ébredtünk.

- A gazdája fölkelt már? - kérdezte Jean Valjean.

Basque kérdéssel válaszolt:

- Hogy van a karja, nagyságos úr?

- Jobban. Felkelt már az úr?

- Melyik? A régi vagy az új?

- Pontmercy úr.

- A báró úr? - szólt Basque, és kihúzta magát.

Az ember főleg a cselédei számára báró. A méltóságból rájuk is háramlik valami; hízeleg nekik az, amit egy filozófus a rang lecsapódásának mondana. Mellesleg mondva, Marius harcos köztársasági volt, ezt be is bizonyította, és most akaratán kívül lett báró. A cím körül egy kis forradalom kerekedett a családban; Gillenormand úr nagyra volt vele, Marius pedig már semmibe se vette. De mivel Pontmercy ezredes azt írta: Fiam viselje a címemet, Marius szót fogadott. Meg aztán Cosette, akiben megmozdult az asszonyi természet, el volt ragadtatva, hogy báróné lehet.

- A báró úr? - ismételte Basque. - Mindjárt megnézem. Jelenteni fogom, hogy itt van Fauchelevent úr.

- Nem. Ne mondjon nevet. Csak annyit jelentsen, hogy valaki négyszemközt szeretne beszélni vele.

- Aha! - bökte ki Basque.

- Meg akarom lepni.

- Aha! - ismételte Basque, ezzel a második ahával magyarázva meg magának az elsőt.

Azzal kiment. Jean Valjean egyedül maradt.

A szalonban, mint mondottuk, még teljes volt a rendetlenség, a felfordulás. Úgy tetszett, ha az ember hegyezi a fülét, még hallja a lakodalom elmosódó zaját. A padlón koszorúk és női hajdíszek elhullajtott virágai hevertek szanaszét. A csillárok üvegkristályain a csonkig égett gyertyák viaszcseppjei lógtak. Egyetlen bútor sem állt a helyén. A szoba sarkaiban három-négy összetolt karosszék kört formált, mint valami beszélgető társaság. Az egésznek derűs hangulata volt. Az ünnepségnek még így, élettelenül is van bizonyos kelleme. Itt boldogság honolt. A székek összevisszaságában, a fonnyadó virágok közt, a kialudt gyertyák alatt vidám gondolatok ébredeztek. A csillár helyett a napfény világított, és vígan beragyogta a szobát.

Néhány perc telt el. Jean Valjean mozdulatlanul állt azon a helyen, ahol Basque hagyta. Nagyon sápadt volt. Álmatlanságtól beesett, karikás szemei szinte eltűntek az üregükben. Fekete kabátján a gyűrődések mutatták, hogy egész éjjel le sem vetette a ruháit, két könyöke az ágynemű odatapadt pihéitől fehérlett. Jean Valjean az ablak árnyékrajzát nézte, amelyet lába elé vetített a napsütés.

Az ajtónyílás neszére fölpillantott. Emelt fővel, mosolygó arccal, arcán valamilyen ragyogással, derült homlokkal, diadalmas tekintettel lépett be Marius. Ő sem aludt ezen az éjszakán.

- Maga az, apám! - kiáltott fel, mikor meglátta Jean Valjeant. - Ez az ostoba Basque úgy titokzatoskodott! De egy kicsit korán jött. Még csak fél egy. Cosette még alszik.

Hogy Marius apámnak szólította Fauchelevent-t, azt jelentette, hogy a boldogság tetőfokán van. Kettőjük közt mindig volt valami feszesség, hűvösség, kényszeredettség, egy jégréteg, amelyet vagy megtörni kellett volna, vagy fölolvasztani. Marius olyan mámoros állapotban volt, hogy a merevsége meglazult, a jégréteg feloldódott, és Fauchelevent urat ő is apjának tekintette, akárcsak Cosette.

Tovább beszélt. Csak úgy áradt belőle a szó, ami az öröm isteni önkívületének jele.

- Úgy örülök, hogy látom! Ha tudná, mennyire nélkülöztük tegnap. Isten hozta, apám. Hogy van a keze? Ugye már jobban?

Beérte a saját magának adott kedvező válasszal, és mindjárt folytatta:

- Kettesben sokat beszélgettünk magáról. Cosette olyan nagyon szereti! Ne felejtse el, hogy itt nálunk szobája van. Az Homme-Armé utcáról többé hallani sem akarunk. Semmi szín alatt nem engedjük, hogy ott lakjék. Hogy is költözhetett abba a csúf, mogorva, egészségtelen utcába, amelynek egyik végén sorompó van, keresztül-kasul járja a hideg szél, alig lehet végigmenni rajta. Ide fog költözni hozzánk. Még ma. Mert ha nem, Cosette-tel gyűlik meg a baja. Figyelmeztetem, az a szándéka, hogy megtáncoltat bennünket. A szobáját látta, közvetlenül a miénk mellett van, a kertre nyílik. Az ajtó zárát megigazították, az ágy meg van vetve, kész minden, csak be kell költöznie. Az ágya mellé Cosette egy nagy, utrechti bársonyhuzatos karosszéket állíttatott, s azt mondta neki: öleld őt a karjaidba. Az ablak alatt zöldellő akácbozótban tavasszal csalogány rak fészket. Két hónap múlva itt lesz. Jobb keze felől a madár fészke, bal keze felől a mi fészkünk. Éjjel a csalogány dalol majd, nappal Cosette csacsog. A maga szobája déli fekvésű. Cosette majd szép rendbe rakja a könyveit, Cook kapitány útleírását, meg Vancouverét,[302] s a többi holmiját is mind. Úgy tudom, van egy kis ládája, amelyhez nagyon ragaszkodik, annak díszhelyet szemeltem ki. Nagyapámat egészen meghódította, kedveli magát. Együtt fogunk élni. Tud whistezni? Nagyapám odalesz a boldogságtól, ha néha kártyázik vele. Olyan napokon, amikor nekem dolgom lesz a törvényszéken, majd maga viszi sétálni Cosette-et, karonfogva, tudja, úgy, mint azelőtt a Luxembourg-kertben. Szilárdan eltökéltük, hogy nagyon boldogok leszünk. És maga részese lesz a boldogságunknak, érti, apám? Igaz ni, ugye, ma velünk reggelizik?

- Uram - szólt Jean Valjean -, valamit meg kell mondanom önnek. Fegyházviselt ember vagyok.

Az elme felfogóképességének talán ugyanúgy megvan a határa, mint ahogy bizonyos magasságon felül a fül sem hallja meg a hangokat. Ez a mondat: Fegyházviselt ember vagyok, Fauchelevent szájából úgy érte Marius fülét, hogy az már túlesett ezen a határon. Marius nem hallotta meg. Rémlett neki, hogy mondtak valamit, de nem tudta, mit. Csak tátott szájjal bámult.

Ekkor vette észre, hogy az ember, akivel beszél, ijesztően néz ki. Boldogságának káprázatában eddig nem tűnt fel neki, mily rettentő sápadt.

Jean Valjean kioldotta a fekete kendőt, mellyel a karja fel volt kötve, letekerte kezéről a fehér pólyát, és csupasz hüvelykujját odatartotta Marius elé.

- Semmi baja a kezemnek.

Marius ránézett a hüvelykujjra.

- Nem is volt - szólt újból Jean Valjean.

Csakugyan, az ujjon nem látszott sérülés.

Jean Valjean folytatta:

- Úgy kellett, hogy távol maradjak az önök lakodalmától. Távol is tartottam magam, amennyire tudtam. Azért eszeltem ki ezt a sérülést, hogy ne kövessek el névhamisítást, ne tegyem érvénytelenné a házassági okmányt azzal, hogy aláírom.

Marius csak dadogni tudott.

- Mit akar ezzel mondani? - kérdezte.

- Azt - felelte Jean Valjean -, hogy gályarab voltam.

- Megőrjít! - kiáltott fel iszonyodva Marius.

- Pontmercy úr - szólt Jean Valjean -, tizenkilenc évet töltöttem fegyházban. Lopásért. Azután elítéltek életfogytiglan. Megint lopásért. Mint visszaeső bűnöst. Jelenleg szökésben vagyok.

Marius hiába hőkölt vissza a valóságtól, hiába utasította el a tényt, hiába szegült ellen a bizonyságnak, meg kellett adnia magát. Kezdte érteni a dolgot, s mint ilyenkor történni szokott, többet értett meg a kelleténél. Iszonyú villámlás cikázott át bensejében; az elméjében fölvillanó gondolat megrázta. Irtóztatónak látta maga előtt a jövőt.

- Mondjon el mindent! Mindent mondjon el! - kiáltott. - Ön Cosette apja!

És két lépést hátrált kimondhatatlan iszonyattal.

Jean Valjean olyan méltósággal szegte föl a fejét, hogy szinte a mennyezetig magasodott.

- Hinnie kell nekem, uram; és noha a mi eskünk a törvény előtt nem számít...

Egy pillanatra elhallgatott, aztán valamilyen fenséges és síri fölénnyel, lassan, minden egyes szótagot hangsúlyozva, folytatta:

- Hinni fog. Hogy én lennék Cosette apja? Istenemre, nem. Pontmercy báró úr, én egy faverolles-i paraszt vagyok. Valamikor fanyeséssel kerestem a kenyerem. A nevem nem Fauchelevent, hanem Jean Valjean. Cosette-nek senkije sem vagyok. Efelől nyugodt lehet.

- Ki bizonyítja? - hebegte Marius.

- Én. Igazat mondok.

Marius ránézett erre az emberre. Sötéten állt ott, de nyugodt volt. Ilyen nyugalomból nem származhat hazugság. Ami fagyos, az csak őszinte lehet. Ebből a síri hidegségből kiérződött az igazság.

- Hiszek önnek - szólt Marius.

Jean Valjean a tudomásulvétel jeléül bólintott, és így folytatta:

- Mi vagyok én Cosette számára? Véletlen ismerős. Tíz évvel ezelőtt azt se tudtam, hogy a világon van. Szeretem őt, az igaz. Amikor az ember megöregszik, szereti a gyermeket, akit kiskorától fogva ismer. Az öregember minden kisgyerek nagyapjának érzi magát. Azt hiszem, föltételezheti, hogy van bennem valami, ami hasonlít a szívhez. Cosette apátlan-anyátlan árva volt. Szüksége volt rám. Ezért szerettem meg. Oly gyámoltalanok a kisgyerekek, hogy akárki, még olyan ember is, mint én, lehet a pártfogójuk. Ezt a kötelességet vállaltam Cosette-tel szemben. Nem hiszem, hogy ilyen semmiséget valóban jó cselekedetnek lehet nevezni, de ha az, hát, mondjuk, jót cselekedtem. Tekintse ezt enyhítő körülménynek. Cosette ma kiválik az életemből; utaink elválnak. Mostantól fogva senkije-semmije nem vagyok. Ő Pontmercy báróné. Más visel rá gondot, nem én. És ő nyer a cserével. Minden jól van így. A hatszázezer frankról ön még nem tett említést, de én elébe vágok. Ez a pénz letét. Hogy hogyan került hozzám? Mellékes. Fő, hogy átszolgáltatom. Több felvilágosítással nem tartozom. Ráadásul megmondtam a valódi nevemet. Hogy miért, az az én dolgom. Akartam, hogy ön tudja meg, ki vagyok.

És Jean Valjean egyenest Marius arcába nézett.

Mariusban összefüggéstelenül kavarogtak az érzések. A végzet orkánjai vernek fel lelkünkben ilyen zavaros hullámokat.

Mindnyájan éltünk már át ily örvénylő pillanatokat, amikor minden szétszóródik bennünk; azt mondjuk, ami éppen eszünkbe jut, nem mindig pontosan azt, amit mondanunk kellene. Vannak váratlan feltárulások, amelyeket nem bírunk el, mert részegítők, mint a sátán bora. Mariust annyira megdöbbentette az új helyzet, amely elébe tárult, hogy majdnem úgy felelt ennek az embernek, mint aki haragszik a vallomásáért.

- De hát miért mondta el mindezt nekem? - rivallt rá. - Ki kényszerítette? Megtarthatta volna magának a titkát. Megvádolták? Keresik? Üldözik? Nem? Akkor valami okának kell lenni, hogy önszántából áll elő ezzel a leleplezéssel. Ha elkezdte, fejezze is be. Valami még hátravan. Mi indította erre a vallomásra? Mi okból tette?

- Mi okból? - válaszolt Jean Valjean oly halk és tompa hangon, hogy azt lehetett volna hinni, inkább magához, semmint Mariushoz beszél. - Csakugyan, mi okból mondja ez a fegyenc: Fegyenc vagyok? Hát igen! Nagyon különös okból. Becsületből. Látja, az a baj, hogy szívemben van egy fonál, amely kötve tart. Ezek a fonalak nagyon erősek, kivált, ha megöregszünk. Az egész élet elkopik körülöttünk, de a fonál nem szakad el. Ha megragadhattam és eltéphettem volna a fonalat, ha kibogozhattam vagy átvághattam volna a csomót, ha elmehettem volna messzire, meg lettem volna mentve, hiszen csak el kellett volna utaznom; a Bouloi utcából indul a gyorskocsi; önök boldogok, én távozom. Próbáltam is elszakítani a fonalat, de hiába húztam, rángattam, nem szakadt el, csak a szívemet téptem vele. Ekkor azt mondtam magamban: "Nem tudok másutt élni, csak itt. Maradnom kell." De hát önnek igaza van, ostoba vagyok, miért is nem maradok itt egész egyszerűen? Ön fölajánl egy szobát a házban, Pontmercy báróné szeret, azt mondja a karosszéknek: öleld őt karjaidba, nagyapja kedvel, örül, ha láthat, együtt fogunk lakni, egy asztalnál étkezünk, karonfogva járok majd Cosette-tel... akarom mondani a bárónéval - bocsánat, már úgy szoktam meg -, közös fedél alatt, közös asztalnál, közös tűzhelynél élünk, télen körülüljük a kandallót, nyáron együtt sétálunk, ez lesz csak az öröm, a boldogság. Egy család leszünk. Egy család!

Ennél a szónál Jean Valjean arcán vad kifejezés jelent meg. Összefonta karját, szemét a padlóra szegezte, mintha át akarná fúrni, s a hangja egyszerre fölcsattant:

- Egy család? Nem. Én semmiféle családhoz nem tartozom. Az önéhez sem. Kívül vagyok az emberek családján. Családi kört alkotó emberek házában fölösleges vagyok. Vannak családok, de nem az én számomra. Én vagyok az a boldogtalan, aki sehol nincs otthon. Volt-e apám és anyám? Szinte kételkedem benne. Aznap, amikor férjhez adtam ezt a gyermeket, mindennek vége lett; láttam, hogy boldog annak a férfinak oldalán, akit szeret, mellettük egy jóságos aggastyán, angyali házasélet áll előtte, körülötte öröm lakozik, láttam, hogy minden jól van így, és azt mondtam magamban: Ne lépj be a házba! Igaz, hazudhattam volna, megcsalhattam volna mindnyájukat, maradhattam volna továbbra is Fauchelevent úr. Amíg őérte tettem, hazudhattam; de most már magamért hazudnám, és ezt nem tehettem. Igaz, elég lett volna, ha hallgatok, s akkor minden a régiben maradt volna. Azt kérdezi, mi kényszerített szólásra? Tudom, furcsán hangzik: a lelkiismeretem. Pedig könnyű lett volna hallgatnom. Ma egész éjjel próbáltam rábeszélni magamat; ön engem gyóntat, és joga van hozzá, hiszen oly rendkívüli, amit elmondottam. Nos, igen, egész éjjel érveltem magamban, igen nyomós érvekkel, megtettem minden tőlem telhetőt. De sehogy se boldogultam két dologgal: nem bírtam elszakítani a fonalat, amely szívemet ideköti, ideláncolja, és nem bírtam elhallgattatni valakit, aki halkan szól hozzám, ha egyedül vagyok. Ezért jöttem el ma, hogy mindent bevallják önnek. Mindent, vagy majdnem mindent. Van, amit fölösleges elmondanom, mert csak rám tartozik; azt megtartom magamnak. A lényeget tudja. Fogtam a titkomat, és elhoztam ide. És kiöntöttem ön előtt a szívemet. Nem volt könnyű rászánnom magam. Egész éjjel tusakodtam. Ó, ne higgye, hogy nem mondtam el magamnak: ez nem olyan, mint a Champmathieu-eset volt; ha eltitkolom valódi nevem, azzal senkinek sem ártok, a Fauchelevent nevet maga Fauchelevent adta nekem, hálából egy neki tett szolgálatért; megtarthatnám, és boldogan élhetnék abban a szobában, amelyet ön fölajánlott, senkit sem háborgatnék, jól megvolnék kis kuckómban, s míg Cosette maga az öné lenne, én beérném azzal a boldogító tudattal, hogy vele egy házban lakom. Mindenkinek meglenne az őt megillető része a boldogságból. Ha tovább is Fauchelevent úr maradnék, azzal minden rendben lenne. Igen, csak a lelkem nem. Körülöttem csupa öröm, de lelkem mélyén sötétség. Nem elég, ha az ember boldog; elégedettnek is kell lennie. Így megmaradtam volna Fauchelevent úrnak, elrejtettem volna igazi arcomat, az önök nyíltságával szemben rejtély lettem volna, árnyékot vetettem volna az önök fényes nappalába; suttyomban, szépszerével bevittem volna az önök hajlékába a fegyházat, azzal a gondolattal ültem volna asztalukhoz, hogy ha tudnák, ki vagyok, elkergetnének; kiszolgáltattam volna magam a cselédeknek, akik elszörnyednének, ha ismernék a titkomat! Érintettem volna önöket a könyökömmel, amelyet joguk lenne eltaszítani, csalárdul elfogadtam volna kézszorításukat! Az önök házában a tisztelet megoszlott volna a becsületben megőszült és a gyalázatban megőszült fej között; a legmeghittebb órákban, amikor minden szív fenékig kitárul egymás előtt, négyen ültünk volna egymás mellett, az ön nagyapja, önök ketten és én, de ott ült volna egy ismeretlen is. Így éltem volna önök között, és egyetlen gondom az lett volna, hogy soha föl ne emeljem borzalmas kutam fedelét. Én, a halott, odatolakodtam volna önökhöz, az élőkhöz. És Cosette-et életfogytiglan a magam sorsára ítéltem volna. Ön, Cosette és én, mindhárman viseltük volna a zöld fegyencsapkát! Nem borzad el? Most még csak a legszerencsétlenebb ember vagyok; akkor a legszörnyűségesebb lettem volna. És mindennap elkövettem volna ezt a bűnt! Mindennap hazudtam volna! Mindennap viseltem volna a sötét álarcot! És becstelenségemből mindennap részt juttattam volna nektek, mindennap! Nektek, kedves, ártatlan gyermekeim! Hallgatni talán könnyű? Olyan egyszerű nem beszélni? Nem, nem egyszerű. A hallgatás is lehet hazugság. És én csöppenként ittam volna a hazugságomat, a csalásomat, az aljasságomat, a gyávaságomat, az árulásomat, a bűnömet, aztán kihánytam volna és megittam volna megint; amit éjfélkor bevégeztem, délben újrakezdtem volna; ha jó napot mondok, hazugság, ha jó éjt kívánok, az is hazugság lett volna, hazugsággal aludtam volna, hazugságot nyeltem volna minden falat kenyérrel, szemébe kellett volna néznem Cosette-nek, és az elkárhozott mosolyával viszonoznom az ő angyali mosolyát; gyalázatos gazember lettem volna! És mindez miért? Hogy boldog legyek! Hát van nekem jogom a boldogsághoz? Én kívül vagyok az életen, uram.

Jean Valjean elhallgatott. Marius feszülten várta a folytatását. Szorongó gondolatok ilyen láncolatát nem lehet félbeszakítani. Jean Valjean újból meghalkította a hangját, de ez a hang már nem tompán szólalt meg, hanem gyászosan kongott:

- Azt kérdi, miért beszélek? Hiszen, mondja ön, nem vádoltak be, nem üldöznek, nem hajszolnak. De igen! Van, aki bevádol, aki üldöz, aki hajszol! Kicsoda? Én magam. Magam zárom el az utam, és vonszolom, taszigálom, elfogom, kivégzem magamat, s ha valaki maga fogja magát, akkor nem menekülhet.

Megmarkolta kabátját, Marius felé vonta, aztán így folytatta:

- Látja ezt az öklöt? Nem gondolja, hogy ez nem ereszti el egykönnyen, akit egyszer galléron ragadott? Nos, van másik marok is, a lelkiismeret! Aki boldog akar lenni, uram, annak nem szabad ráébredni a kötelességtudatára; mert a fölismert kötelesség kérlelhetetlen. Azt mondhatná valaki, hogy büntet azért, mert fölismertük. De nem: jutalmaz, mert olyan pokolra vet, ahol Isten közellétét érezzük. Még mielőtt bensőnket szétmarcangolná, békében vagyunk önmagunkkal.

És szívet tépő hangsúllyal hozzátette:

- Pontmercy úr, én, bár ezek után alig érthető, becsületes vagyok. Az emel fel a magam szemében, hogy lealacsonyodom ön előtt. Már voltam így egyszer, de az kevésbé fájt; ehhez képest semmi sem volt. Igen, becsületes ember vagyok. De nem lennék az, ha ön a magam hibájából továbbra is becsülne; most, hogy megvet, az vagyok. Az a végzetem, hogy mindig csak lopott tiszteletben lehet részem, ez a tisztelet megaláz, bensőmben lesújt, és hogy becsülhessem magam, szükséges, hogy megvessenek. Akkor azután fölegyenesedem. Fegyenc vagyok, aki szót fogad a lelkiismeretének. Tudom, hogy ez nehezen egyeztethető össze. De mit csináljak, ha egyszer így van? Kötelezettségeket vállaltam önmagammal szemben; amit vállaltam, azt állom. Vannak körülmények, amelyek megkötnek bennünket, vannak véletlenek, amelyek belésodornak a kötelességbe. Lássa, Pontmercy úr, sok minden történt velem az életben.

Jean Valjean megint elhallgatott, erőlködve nyelte le a nyálát, mintha szavai keserű utóízét érezné, és így folytatta:

- Ha az ember ennyi borzalmat cipel a hátán, nincs joga, hogy ezt a borzalmat megossza másokkal, azok tudta nélkül; nincs joga, hogy megfertőzze őket a pestisével, hogy magával rántsa őket a szakadékba anélkül, hogy észrevennék; nincs joga rájuk borítani a vörös daróczubbonyt; nincs joga alattomban becsempészni saját nyomorúságát mások boldogságába. Odalopózni az egészségesekhez, és a sötétben hozzájuk dörzsölni a láthatatlan fekélyt - undorító. Fauchelevent hiába kölcsönözte nekem a nevét, nincs jogom viselni, még ha ajándékba adta, akkor sem fogadhatom el. A név valakinek az énjét jelenti. Láthatja, uram, paraszt létemre gondolkoztam; olvastam is egy keveset, és számot vetek a dolgokkal. Láthatja, hogy tűrhetően ki tudom fejezni, amit gondolok. A magam neveltje vagyok. Nos, hát igen, eltulajdonítani egy nevet és elrejtőzni mögötte: becstelenség. Az ábécé betűit ugyanúgy el lehet lopni, mint egy erszényt vagy egy órát. Hogy megtestesült névhamisítás legyek, élő álkulcs, hogy tolvaj módra surranjak az emberek házába, hogy soha egyenesen ne nézhessek, hanem mindig csak jobbra-balra sandítva, hogy belül gyalázatosnak érezzem magam - nem! nem és nem! Ezerszer inkább szenvedek, vérzek, sírok, körmeimmel tépem húsomat, gyötrődve hánykolódom éjszakákon át, marcangolom testemet, lelkemet. Íme, ezért mondtam el önnek mindent. Önszántamból, amint ön mondja.

Kínlódva mély lélegzetet vett, és kivágta az utolsó mondatot:

- Valamikor elloptam egy kenyeret, hogy élhessek; ma azért, hogy élhessek, nem akarok egy nevet lopni.

- Hogy élhessen? - vágott a szavába Marius. - Mi szüksége van ahhoz a névre?

- Ó, tudom én, mit beszélek! - válaszolta Jean Valjean, lassan föl-le ingatva fejét.

Csend lett. Mindketten hallgattak, mindketten elmerültek gondolataik örvényébe. Marius egy asztal mellett ült, szája szélét egyik behajtott ujján nyugtatta. Jean Valjean föl-alá járt a szobában. Végül mozdulatlanul megállt egy tükör előtt, nem látta magát benne, s mintha belső gondolatmenetére válaszolna, megszólalt:

- Most legalább megkönnyebbültem!

Újból járkálni kezdett a szalon egyik végétől a másikig. Ahogy megfordult, észrevette, hogy Marius figyeli a járását. Akkor leírhatatlan hangsúllyal odaszólt neki:

- Kissé húzom a lábam. Most már tudja, miért.

Aztán egészen odafordult Mariushoz.

- És most, uram, képzelje el: tegyük fel, nem szóltam semmit, megmaradtam Fauchelevent úrnak, beköltöztem a házukba, a családhoz tartozom, a szobámban lakom, papucsban jövök reggelizni, este hármasban megyünk a színházba, elkísérem Pontmercy bárónét a Tuileriák kertjébe vagy a Place-Royale-ra, együtt élünk, ön engem magafajtájának tart; egy szép nap, ahogy itt ül velem szemközt, beszélgetünk, nevetgélünk, egyszer csak hallja, hogy egy hang ezt a nevet kiáltja: Jean Valjean! - s akkor egy rettenetes kéz, a rendőrség keze kinyúl a sötétből, és letépi rólam az álarcot!

Elhallgatott. Marius megborzongva állt fel. Jean Valjean megszólalt:

- Mit szól ehhez?

Marius hallgatása volt a válasz.

Jean Valjean folytatta:

- Látja, igazam volt, hogy nem hallgattam tovább. Ön csak legyen boldog, éljen a mennyországban, angyalként egy angyal oldalán, sütkérezzen a napfényben, érje be vele, és ne bánja, hogy egy szegény elkárhozott miképpen tárja fel szívét, és hogyan teljesíti kötelességét. Egy nyomorult áll ön előtt, uram.

Marius lassan végigment a szobán, s mikor Jean Valjeanhoz ért, kezet nyújtott neki. De kénytelen volt maga megfogni Jean Valjean kezét, mert ő nem nyújtotta, hanem csak odaengedte, és Mariusnak úgy rémlett, hogy márványkezet szorít.

- Nagyapámnak vannak barátai - szólt Marius. - Ki fogom eszközölni az ön számára a kegyelmet.

- Szükségtelen - válaszolt Jean Valjean. - Holtnak hisznek, ez elég. Aki meghalt, az nincs rendőri felügyelet alatt. Azt hagyják nyugton elrothadni. A halál ugyanaz, mint a kegyelem.

Kihúzta a kezét a Mariuséból, és valami kérlelhetetlen méltósággal hozzátette:

- Különben is, az egyetlen baráti segítség, amihez folyamodom, a kötelességem teljesítése; és mástól nem kérek kegyelmet, mint a lelkiismeretemtől.

Ebben a pillanatban a szalon túlsó végén csendesen félig kinyílt egy ajtó, és a keskeny résen megjelent Cosette feje. Csak édes arcocskáját lehetett látni, haja bájosan zilált volt, szeme még duzzadt az alvástól. Olyan mozdulattal, ahogyan a madár kinyújtja fejét a fészekből, először férjére pillantott, azután Jean Valjeanra, és mosolya mintha egy rózsa kelyhéből szállt volna elő, ahogy rájuk szólt:

- Fogadni merek, hogy politizálnak! Butaság, ahelyett, hogy velem lennének!

Jean Valjean összerezzent.

- Cosette!... - hebegte Marius. És elhallgatott. Úgy álltak ott, mint két tetten ért bűnös.

Cosette sugárzó tekintettel nézte hol egyiket, hol másikat. Szemében a paradicsom fényei ragyogtak.

- Most rajtakaptam magukat - mondotta. - Hallottam az ajtón keresztül, amint Fauchelevent papa ilyeneket mond: Lelkiismeret... kötelességem teljesítése... Szóval csupa politika. Ebből nem kérek. Ki hallott olyat, hogy egy újdonsült férj mindjárt másnap politikáról beszéljen. Mégse járja!

- Tévedsz, Cosette - felelt Marius. - Üzleti ügyekről beszélünk. Meghányjuk-vetjük, hogyan helyezhetnők el legelőnyösebben a te hatszázezer frankodat...

- Törődöm is én vele! - vágott a szavába Cosette. - Itt vagyok. Kellek?

Azzal elszántan átlépte a küszöböt, és belépett a szalonba. Bő ujjú fehér pongyolája dús redőkben omlott a nyakától a lába hegyéig. Régi gótikus képeken látni, aranyló fellegek közt, ilyen elbájoló zsákokba bújtatott angyalokat.

Cosette tetőtől talpig megnézte magát egy nagy tükörben, azután leírhatatlan elragadtatással fölujjongott:

- Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy király meg egy királyné. Ó, de boldog vagyok!

Ezzel mélyen meghajolt Marius és Jean Valjean előtt.

- Így ni - mondta -, most ide ülök mellétek a karosszékbe, félóra múlva ebédelünk, addig beszélhettek, amit akartok, tudom jól, hogy a férfiaknak vannak megbeszélnivalóik, én majd szép csöndben leszek.

Marius megfogta a karját, és szerelmesen mondta neki:

- Üzleti ügyekről beszélünk.

- Hogy el ne felejtsem - felelte Cosette -, az imént kinyitottam az ablakomat, egész sereg veréb gyűlt a kertbe. Úgy ugrálnak, mint a bohócok. Hamvazószerda van, de a madarak ma is vígan farsangolnak.

- Mondom, üzleti ügyekről beszélünk; menj, kis Cosette-em, hagyj egy kicsit magunkra. Számokról van szó. Téged untat az ilyesmi.

- Csinos nyakkendőd van, Marius. Lám, lám, hogy kicsípte magát a báró úr. Nem, dehogyis untat.

- Hidd el, hogy unatkozni fogsz.

- Nem, ha mondom. Hiszen veletek vagyok. Nem értem, amit beszéltek, de azért hallgatom. Ha azoknak a hangját halljuk, akiket szeretünk, nem szükséges, hogy megértsük a szavaikat. Nem akarok mást, mint együtt lenni veletek. Itt maradok, punktum.

- Édes, drága Cosette-em! Lehetetlen!

- Lehetetlen?

- Úgy van.

- Hát jó - mondta Cosette. - Pedig annyi újságot tudok. Elmondtam volna nektek, hogy nagyapa még alszik, hogy a nénéd misére ment, hogy Fauchelevent papa szobájában füstöl a kandalló, Nicolette elhívatta a kéményseprőt, hogy Nicolette és Toussaint már össze is vesztek, mert Nicolette kicsúfolta Toussaint dadogó beszédét. Rendben van, így hát nem fogtok megtudni semmit. Úgy? Szóval lehetetlen? Jó, majd én is azt mondom, uram: lehetetlen. Melyikünk fogja megbánni? Kérlek, kis Mariusom, engedd, hogy veletek maradhassak.

- Esküszöm, hogy magunkra kell maradnunk.

- Ugyan, hát én valaki vagyok?

Jean Valjean egy szót sem szólt. Cosette hozzá fordult:

- Hát maga, apám? Először is csókoljon meg. Miért nem beszél? Miért nem áll a pártomra? Micsoda apám van nekem? Láthatja, milyen szerencsétlenül mentem férjhez. Az uram folyton bánt. Jöjjön, csókoljon meg, de rögtön.

Jean Valjean közelebb lépett.

Cosette odaszólt Mariusnak:

- Magára fütyülök.

És Jean Valjeannak nyújtotta homlokát.

Jean Valjean még egy lépést tett felé.

Cosette hátralépett.

- Miért olyan sápadt, apám? Fáj a keze?

- Már meggyógyult - felelte Jean Valjean.

- Rosszul aludt?

- Nem.

- Szomorú?

- Nem.

- Csókoljon meg. Ha jól érzi magát, ha jól aludt, ha elégedett, akkor nem haragszom.

És újra odanyújtotta a homlokát.

Jean Valjean csókot lehelt az égi fénnyel sugárzó homlokra.

- Tessék mosolyogni.

Jean Valjean engedelmeskedett. Kísérteties volt a mosolya.

- Most pedig védelmezzen meg a férjemmel szemben.

- Cosette!... - szólt Marius.

- Szidja össze, apám. Mondja meg neki, hogy itt kell maradnom. Előttem ugyan nyugodtan beszélhetnek. Nem vagyok olyan ostoba, mint gondolják. De nagyon fontoskodnak! Üzleti ügyek, elhelyezni a pénzt valami bankba, óriási! A férfiak minden semmiséggel rejtélyeskednek. Itt akarok maradni. Nézd, Marius, milyen csinos vagyok ma.

Imádni való volt, ahogy fölvonta a vállát, és bájos duzzogással ránézett Mariusra. Mintha villám cikázott volna kettejük közt. Bánták is ők, hogy van ott még valaki!

- Szeretlek! - mondta Marius.

- Imádlak! - mondta Cosette.

És ellenállhatatlanul egymás karjába borultak.

- Most pedig - mondta Cosette kis diadalmas ajkbiggyesztéssel, és megigazított egy ráncot a pongyoláján - itt maradok.

- Nem lehet - szólt esdeklő hangon Marius. - Valamit elkezdtünk, azt be kell fejeznünk.

- Még mindig nem lehet?

Marius komoly hangot ütött meg:

- Hidd el, Cosette, lehetetlen.

- Úgy! Ön mogorváskodik, uram. Jó, megyek. Maga pedig, apám, nem állt ki mellettem. Tisztelt férjuram, tisztelt apámuram, önök zsarnokok. Megyek, megmondom nagyapának. Ha azt hiszik, hogy visszajövök és megalázkodom, csalódnak. Annál sokkal büszkébb vagyok. Elvárom, hogy most maguk jöjjenek. Majd meglátjuk, maguk fognak unatkozni nélkülem. Úgy kell maguknak.

És kiment.

Két másodperc múlva megint kinyílt az ajtó, és a két ajtószárny között megjelent Cosette üde, rózsás arca. Bekiáltott:

- Nagyon mérges vagyok!

Az ajtó bezárult, és a szoba megint komor lett.

Olyan volt ez, mint mikor egy eltévedt fénysugár hirtelen átvillan az éjszaka sötétjén.

Marius megnézte, hogy az ajtó jól be van-e téve.

- Szegény Cosette! - mormolta. - Ha megtudja...

Erre a szóra Jean Valjean egész testében megremegett. Rémült tekintettel meredt Mariusra.

- Cosette! Igen, persze ön el fogja mondani Cosette-nek. Igaz. Lám, erre nem gondoltam. Az embernek bizonyos dolgokhoz van ereje, másokhoz nincs. Kérem önt, uram, könyörgök önnek, adja legszentebb becsületszavát, hogy nem szól neki. Hát nem elég, hogy ön tudja? Önnek elmondhattam a magam jószántából, kényszerítés nélkül, elmondtam volna mindenkinek, az egész világnak, egyre megy. De ő, ő ne tudja meg a valót, halálra rémülne tőle. Egy fegyenc! Meg kellene neki magyarázni, mi az. Meg kellene mondani: olyan ember, akit gályarabságra ítéltek. Egyszer látta is az összeláncoltak menetét. Uramistenem!

Egy karosszékbe roskadt, és két kezébe temette arcát. Hallani nem lehetett, de a válla rázkódásán látszott, hogy sír. Nincs rettenetesebb, mint az ilyen néma zokogás.

Van valami fojtogató a zokogásban. Jean Valjeant görcsös vonaglás fogta el, hátradőlt a karosszékben, hogy levegőt kapjon, karjait lelógatta. Marius látta könnyektől áztatott arcát, és hallotta, amint halkan mormolja, mint valami feneketlen mélységből:

- Ó, bár meghalnék!

- Legyen nyugodt - szólt Marius -, magamban tartom a titkát.

Talán kevésbé volt meghatva, mint kellett volna, de miután egy óra óta kénytelen volt megbarátkozni egy váratlan szörnyűséggel, ahogy Fauchelevent úr szeme láttára fokozatosan gályarabbá vedlett, lassanként beleélte magát ebbe a gyászos valóságba, és a helyzet természetes alakulása folytán tudatára ébredve a távolságnak, amely közte és ez ember közt támadt, így folytatta:

- Nem tehetem, hogy szó nélkül hagyjam a letétet, amelyet ön oly híven és becsületesen átadott. Derekas cselekedet volt. Illő, hogy jutalomban részesüljön érte. Jelölje meg az összeget, meg fogja kapni. Ne féljen, hogy túl sokat talál kérni.

- Köszönöm, uram - szólt csendesen Jean Valjean.

Egy pillanatig elgondolkozott, mutatóujjával gépiesen dörzsölte hüvelykujja körmét, aztán megszólalt:

- Nagyjából végeztünk. Még csak egy dolog volna...

- Mi az?

Habozott, látszott, hogy rettenetesen küzd magával, aztán hangtalanul, szinte lélegzet nélkül, inkább dadogta, semmint mondta:

- Most, hogy mindent tud, uram, ön, aki úr a házában, azt hiszi, nem láthatom többé Cosette-et?

- Azt hiszem, jobb lenne - felelte hidegen Marius.

- Akkor hát nem fogom látni - mormolta Jean Valjean.

És elindult az ajtó felé.

Lenyomta a kilincset, a závár engedett, az ajtó kinyílt, Jean Valjean kitárta annyira, hogy kiférhessen rajta, egy másodpercig mozdulatlanul állt, aztán megint betette az ajtót, és visszafordult Marius felé.

Már nem halvány volt, hanem fakó-sápadt. Szemében nem csillogott könny, hanem valami tragikus fény lobogott. Hangja megint sajátságosan nyugodt lett.

- Nézze, uram - mondta -, ha nincs ellenére, mégis eljövök, hogy lássam őt. Higgye el, nagyon erős bennem ez a kívánság. Ha nem ragaszkodtam volna hozzá, hogy láthassam Cosette-et, nem tettem volna önnek ilyen vallomást, hanem elutaztam volna; de mert Cosette közelében akartam maradni, és továbbra is látni akartam őt, becsületesen el kellett mondanom önnek mindent. Ugyebár, követi a gondolatmenetemet? Hiszen oly könnyen érthető. Látja, több mint kilenc esztendeje, hogy magamhoz vettem. Eleinte abban a rozzant körúti házban laktunk, azután az apácazárdában, majd a Luxembourg-kert közelében. Ön ott látta először. Emlékszik? Kék plüsskalapja volt. Azután az Invalidusok környékén laktunk, a Plumet utcai rácsos, kertes házban. Nekem az udvar végében volt kis lakásom, oda lehallatszott a zongorázása, így telt el az életem. Soha el nem hagytuk egymást. Így tartott ez kilenc éven és néhány hónapon át. Mintha az apja lettem volna, és ő az édesgyermekem. Nem tudom, megért-e, Pontmercy úr, de hogy most elmenjek úgy, hogy ne láthassam őt, ne beszélhessek vele többé, hogy semmim sem legyen a világon, nagyon nehéz lenne. Ha nem tiltja meg, néha-néha ellátogatok Cosette-hez. Nem fogok gyakran jönni. És nem maradok sokáig. Ön majd úgy intézi, hogy lent, a kis szobában fogadjon Cosette. A földszinten. Szívesen bejönnék a cselédségnek való hátsó kis ajtón; de ez talán feltűnő lenne. Azt hiszem, jobb, ha azon az ajtón jövök, amelyen mindenki ki-be jár. Igazán, uram, nagyon szeretném még látni olykor Cosette-et. Olyan ritkán, ahogy ön akarja. Képzelje magát a helyembe, nekem már egyebem sincs, csak ez. Aztán meg vigyázni is kell. Ha egyáltalán nem jönnék többé, kellemetlen hatást tenne, az emberek nem tudnák mire vélni. Egyébként azt is megtehetem, hogy este jövök, sötétedéskor.

- Jöjjön el minden este - szólt Marius -, Cosette várni fogja.

- Ön jó hozzám, uram - mondta Jean Valjean.

Marius meghajolt. A boldogság az ajtóig kísérte a kétségbeesést, s a két férfi elvált egymástól a küszöbön.



II
A kinyilatkoztatás néha homályos

Mariust fölkavarta ez a találkozás.

Immár megkapta a magyarázatot arra, hogy miért érzett valamilyen idegenkedést attól az embertől, akit Cosette mellett látott. Volt ebben az emberben valami rejtélyes, amitől ösztöne elfordította. Ez a rejtély a legiszonyúbb szégyen volt: a fegyház. Erről a Fauchelevent úrról kiderült, hogy Jean Valjean a neve, és volt gályarab.

A boldogság teljében hirtelen ilyen titokra bukkanni olyan, mint skorpiót találni egy gerlefészekben.

Kettejük boldogsága tehát ezentúl ilyen szomszédságra lesz ítélve? El kell fogadni megváltozhatatlan tényként, hogy ez az ember hozzátartozik házaséletükhöz? Semmit sem lehet tenni ez ellen?

Ő, Marius, a fegyenccel is összeházasodott?

Viselje bár valaki a fény és öröm koronáját, élvezze bár az élet fölséges, nagyszerű óráját, a boldog szerelmet, az ilyen rázkódtatások ereje még a rajongó arkangyalt, a dicsőséges félistent is megremegtetné.

Ahogyan efféle hirtelen változásoknál történni szokott, Marius azon töprengett, hogy nem kell-e önmagának szemrehányást tennie? Csődöt mondott a megsejtő képessége? Cserbenhagyta az előrelátása? Akarata ellenére elkábította magát? Alighanem. Szabad volt-e szerelmi kalandba bocsátkoznia Cosette-tel, s végül feleségül vennie a lányt anélkül, hogy kellő óvatossággal földerítette volna a körülményeket? Megállapította - az ilyen önmagunkban végzett megállapítások során javít meg bennünket lassanként az élet -, megállapította természetének képzelgő, rögeszmés hajlamát, amely a fájdalom és szenvedély révületében, mint valami belső pára terjeng szét sok emberben, s a lélek hőmérsékletét megváltoztatva annyira elhatalmasodik, hogy elködösíti öntudatát. Már több ízben utaltunk Marius egyéniségének erre a jellemző vonására. Ráeszmélt, hogy a Plumet utcában, mialatt hat vagy hét héten át a szerelmi mámor önkívületében élt, egy szóval sem említette Cosette-nek a Gorbeau-házban lezajlott rejtélyes drámát, amelyben a főszereplő oly furcsa néma szerepet játszott a küzdelem alatt, s utána oly különös módon menekült. Hogyan lehetséges, hogy erről nem beszélt Cosette-nek? Holott közeli és oly borzalmas eset volt! Miként történhetett, hogy egy szót sem ejtett előtte Thénardier-ékról, kivált aznap, amikor Éponine-nal találkozott? Most szinte kínos volt neki, hogy megmagyarázza akkori hallgatását. Mindazáltal számot adott magának róla. Eszébe jutott földúltsága, mámoros, mindent elnyelő szerelme Cosette iránt, kölcsönös elragadtatásuk az eszmény világában, és - mint az a parányi értelem, amely a lélek e szenvedélyes és boldog állapotába vegyült - eszébe jutott talán az a tétova, homályos ösztön is, hogy elrejtse és eltüntesse emlékezetében ezt a szörnyű kalandot, melynek árnyékától is félt, melyben semmiféle részt nem akart venni, melyet szántszándékkal került, s melynek sem elbeszélője, sem pedig szemtanúja nem lehetett úgy, hogy vádló is ne legyen egyszersmind. Különben is ez a néhány hét villámgyorsan elszaladt; nem értek rá másra, mint arra, hogy szeressék egymást. Végül pedig, mindent mérlegelve, mindent megfontolva, mindent tekintetbe véve, ha beszélt volna Cosette-nek a Gorbeau-házban lefolyt orvtámadásról, ha megemlítette volna neki Thénardier-ék nevét, még akkor is, ha fölfedezte volna, hogy Jean Valjean fegyházviselt ember, ugyan mi következett volna ebből? Változtatott volna ez rajta, Mariuson, változtatott volna Cosette-en? Ő, Marius, talán meghátrált volna? Kevésbé imádta volna Cosette-et? Elment volna a kedve, hogy feleségül vegye? Nem. Másként történt volna bármi is, ami történt? Nem. Nincs hát mit megbánnia, nincs mit a szemére vetnie önmagának. Minden jól van így, ahogy van. Külön isten őrködik a szerelmeseknek mondott részegek fölött. Marius vakon is azon az úton haladt, amelyet látóként követett volna. A szerelem bekötötte a szemét, hogy elvezesse, hová? a paradicsomba.

Ez a paradicsom azonban most már a pokollal volt határos.

Az idegenkedésbe, amelyet Marius ez iránt a Fauchelevent, most már Jean Valjean nevű ember iránt már korábban is érzett, most borzadály vegyült. Meg kell azonban mondani, hogy a borzadályhoz némi könyörület, sőt bizonyos meglepődés is járult.

Ez a tolvaj, aki méghozzá visszaeső bűnös, átadott egy kezére bízott összeget. És mekkora összeget? Hatszázezer frankot. Erről a letétről rajta kívül senki sem tudott. Megtarthatta volna az egészet, mégis átadta hiánytalanul.

Amellett még őszintén föl is tárta helyzetét. Minden külső kényszer nélkül. Ha tudják, hogy ki volt, tőle tudják. Vallomásával nemcsak a megaláztatást vállalta, hanem a veszélyt is. Az elítélt számára az álarc, amit visel, nem csupán álarc, hanem menedék is. Ő lemondott erről a menedékről. Az álnév a biztonság záloga; ő eldobta álnevét. Ő, a gályarab, mindenkorra megbújhatott volna egy tisztességes családban; ellenállt ennek a kísértésnek. És mi indította erre? Lelkiismereti aggály. Ő maga mondta, oly igaz hangon, hogy nem lehetett kétségbe vonni. Mindent összevéve, akárki volt ez a Jean Valjean, annyi bizonyos, hogy fölébredt benne a lelkiismeret. Valami rejtelmes rehabilitáció kezdődik itt, s ezen az emberen minden jel szerint már régóta úrrá lett az erkölcsi aggály. Közönséges jellemeket nem szokott megszállni az igaz és jó utáni vágy. A lelkiismeret felébredése lelki nagyságra vall.

Jean Valjean őszinte volt. Ez a látható, megfogható, cáfolhatatlan őszinteség annyival is nyilvánvalóbb, minthogy neki magának is fájt, így hát feleslegessé tett minden utánjárást, és hitelességet adott mindannak, amit ez az ember mondott. Marius számára sajátságosan visszájára fordult a helyzet. Mit támasztott benne Fauchelevent úr? Bizalmatlanságot. Mit ébresztett Jean Valjean? Bizalmat...

Marius, amikor fölállította ennek a Jean Valjeannak titokzatos erkölcsi mérlegét, tekintetbe vette egyfelől az aktívákat, másfelől a passzívákat, és igyekezett egyenleghez jutni. De mindez mintha viharban kavargott volna. Marius, ahogy azon erőlködött, hogy tiszta fogalmat alkosson magának erről az emberről, és gondolatban úgyszólván üldözőbe vette Jean Valjeant, valami végzetes ködben hol elvesztette, hol újra megtalálta.

A letét becsületes kiszolgáltatása, a bátor vallomás, ez rendjén volt. Ez egy pillanatra mintegy megvilágította a sötét felhőt, de azután a felhő megint elsötétült.

Akármily kuszáltak voltak is Marius emlékei, fölrémlett köztük egynémely homályos pont.

Mi is volt tulajdonképpen az a kaland ott, Jondrette odújában? Miért ugrott meg ez az ember, amikor a rendőrök benyomultak, ahelyett, hogy panaszt tett volna? Erre a kérdésre Marius már megtalálta a feleletet. Azért, mert ez az ember elítélt és szökött fegyenc volt.

Másik kérdés: mit keresett ez az ember a barikádon? Mert Marius most már határozottan látta, izgalmas emlékei közül előtűnt, mint a vegytintaírás a tűz melegénél. Ez az ember ott volt a torlaszon. De nem harcolt. Mi dolga volt hát akkor ott? Erre a kérdésre egy kísértet jelentkezett, az adta meg a választ. Javert. Marius emlékezetében most tisztán fölmerült a komor látomás, ahogy Jean Valjean a barikádról elhurcolja a megkötözött Javert-t, és még hallotta a kis Mondétour utca sarka mögött eldördülő borzalmas pisztolylövést. A rendőrkém és a gályarab alkalmasint halálosan gyűlölték egymást. Az egyik útjában volt a másiknak. Jean Valjean nyilván azért jött a barikádra, hogy kitöltse bosszúját. Később jött, mint a többiek. Valószínűleg tudta, hogy Javert-t ott fogolyként őrzik. A korzikai vendetta[303] behatolt bizonyos alsó rétegekbe, ahol törvényt szab. Oly egyszerű törvény ez, hogy még a félig már jóra hajlamos lelkek sem találnak benne semmi különöst; és a megbánás útjára tért bűnös szíve olyan, hogy a lopástól visszariad, de a vérbosszúval szemben nincsenek aggályai. Jean Valjean megölte Javert-t. Legalábbis látszat szerint így kellett történnie.

Végül még egy kérdés; de erre már nincs felelet. Ez a kérdés úgy szorította Mariust, mint valami harapófogó. Hogyan történt, hogy Jean Valjean élete oly hosszú időn át összefonódott Cosette életével? A gondviselésnek miféle sötét játéka hozta érintkezésbe ezt a gyermeket ezzel az emberrel? Fönt az égben is kovácsolnak hát kettős bilincseket, és Isten kedvét leli benne, hogy összeláncolja az angyalt az ördöggel? Lehetséges, hogy a bűn és az ártatlanság cellatársak legyenek az emberi nyomorúság titokzatos börtönében? Megeshet, hogy az elítéltek szomorú menetében, amelynek emberi sors a neve, egymás mellé kerül két homlok, az egyik gyermekien ártatlan, a másik félelmetes, az egyik a hajnal isteni sugárzásában fürdik, a másik egy örök villám fényétől fakó? Ki rendezte ezt az érthetetlen párosítást? Hogyan, minő csoda folytán jöhetett létre e kis égi teremtés és e vén elkárhozott életközössége? Ki kötözhette a bárányt a farkashoz, és ami még megfoghatatlanabb, a farkast a bárányhoz? Mert a farkas szerette a bárányt, a bőszült lény imádta a gyöngét, és kilenc éven át az angyalnak a szörnyeteg volt a támasza. Cosette gyermek- és serdülőkorát, kivirulását, szűzi növekedését az élet és a világosság felé ez a torz odaadás oltalmazta. Itt a kérdések megszámlálhatatlan talánnyá pattogzottak szét - hogy így mondjuk -, a mélységek fenekén új mélységek nyíltak, és Marius már nem hajolhatott Jean Valjean fölé szédülés nélkül. Ki hát ez az örvénylő ember?

A Genezis ősi jelképei örök életűek. Az emberi társadalomban, ahogyan kialakult, mindaddig, amíg nagyobb világosság meg nem változtatja, csak kétféle ember van, felsőbbrendű és alantas; a jó oldalán: Ábel, a gonosz oldalán: Káin. Ki hát ez a gyöngéd szívű Káin? Ki ez a haramia, aki egy szűz vallásos imádatába merült, őrködött fölötte, nevelte, óvta, glóriával övezte, és tisztátalan létére tisztasággal vette körül? Ki ez a csatornapatkány, aki annyira tisztelte ezt az ártatlanságot, hogy egyetlen foltot sem hagyott ejteni rajta? Ki ez a Jean Valjean, aki fölnevelte Cosette-et? Ki ez a sötétség embere, akinek az volt egyetlen gondja, hogy távol tartson minden árnyékot, minden felhőt egy kelő csillagtól?

Ez volt Jean Valjean titka; és ez Isten titka is volt.

E kettős titok elől Marius visszatorpant. Az egyik bizonyos mértékben megnyugtatta a másik felől. Ebben a kalandban Isten ugyanolyan látható volt, mint Jean Valjean. Istennek megvannak az eszközei. Azt használja, amelyiket akarja. Nem tartozik felelősséggel az embernek. Mit tudunk mi Isten útjairól? Jean Valjean munkálkodott azon, hogy Cosette azzá legyen, aki. Ez a lélek vitathatatlanul egy kissé az ő műve. Hát aztán? A munka elvégzője borzalmas; de a mű bámulatos. Isten úgy tesz csodát, ahogyan jónak látja. Megalkotta a bájos Cosette-et, és felhasználta hozzá Jean Valjeant. Úgy tetszett neki, hogy ilyen különös munkatársat válasszon. Ki kérheti ezt tőle számon? Talán először történik, hogy a trágya segít a tavasznak rózsát fakasztani?

Marius ezeket a válaszokat adta saját kérdéseire, és magában kijelentette, hogy ezek jó válaszok. Az általunk említett homályos pontok egyikéről sem merte faggatni Jean Valjeant, de nem vallotta be magának, hogy nem meri. Imádta Cosette-et, Cosette az övé volt, és Cosette tündöklően tiszta volt. Ez elég volt neki. Miféle világosságra lehetett még szüksége? Cosette maga volt a fény. Van-e szüksége a fénynek arra, hogy megvilágítsák? Neki, Mariusnak, mindene megvolt; mit kívánhatott még? Hát a minden nem elegendő? Jean Valjean magánügyeihez semmi köze. Miközben ennek az embernek végzetes árnyéka fölé hajolt, megkapaszkodott a nyomorult ember ünnepélyes kijelentésében: "Senkije se vagyok Cosette-nek. Tíz évvel ezelőtt azt se tudtam, hogy a világon van."

Cosette számára Jean Valjean véletlen ismerős volt. Ő maga mondta. Nos hát, az ismeretség lejárt. Szerepe, bármi volt is, véget ért. Mostantól fogva Mariusnak kell betöltenie a gondviselés feladatát Cosette mellett. Cosette a boldogság azúrjában megtalálta párját, szerelmesét, férjét, égi férfi társát. Átváltozva, szárnyat bontva fölröppent, ott hagyta a földön üres, rút bábját, Jean Valjeant.

Bármily gondolatkörben keringett is Marius, végül mindig oda tért vissza, hogy iszonyodik Jean Valjeantól. Talán szent volt az iszonyodása, mert mint már jeleztük, quid divinum-ot érzett ebben az emberben. Ám akárhogy erőlködött, akárhogy kereste az enyhítő körülményeket, a végeredmény mégiscsak az volt, hogy fegyenccel van dolga; vagyis olyan emberrel, akinek nincs helye a társadalmi ranglétrán, mivel annak még legalsó fokánál is lejjebb áll. Az emberek legutolsója után következik a fegyenc. A fegyenc, hogy úgy mondjuk, már nem is tartozik az élők közé. A törvény megfosztotta minden emberi mivoltától, elvett tőle mindent, amit csak elvehetett. Marius, demokrata létére, bűnügyi kérdésekben még a kérlelhetetlen felfogásnál tartott, és azokról, akikre lesújtott a törvény, a törvénnyel teljesen egyetértve gondolkozott. Mondjuk ki: még nem járta végig a haladás útját. Még nem jutott odáig, hogy különbséget tegyen az emberi szó és Isten igéje között, a törvény és a jog között. Nem vizsgálta meg és nem mérlegelte, mi jogon rendelkezik az ember a visszavonhatatlannal és a helyrehozhatatlannal. Még nem lázadt fel a megtorlás szó ellen. Természetesnek látta, hogy az írott törvény bizonyos megszegéseit örök bűnhődés kövesse, s a civilizáció jogos eljárásának tartotta, hogy a bűnöst kiveti magából a társadalom. Még itt tartott, bár nem hiányzott belőle a hajlam, hogy idővel okvetlenül előbbre jusson, mert a természete jó volt, és lelke mélyén ott lappangott a készség a haladásra.

Jelenleg olyan volt az eszmevilága, hogy Jean Valjeanban csak a torzat és a visszataszítót látta. A kitaszítottat. A fegyencet. Ez a szó úgy zúgott a fülében, mint a végítélet harsonája; és, miután sokáig nézte Jean Valjeant, legvégül elfordította tőle arcát. Vade retro.[304]

Marius ugyan kifaggatta Jean Valjeant, úgyhogy ez maga mondta: "ön engem gyóntat"; de el kell ismernünk, sőt hangsúlyoznunk kell, hogy néhány döntő kérdést nem tett föl neki. Nem mintha ezek a kérdések nem ötlöttek volna eszébe, de félt tőlük. Jondrette-ék padlásszobáját firtassa? A torlaszon történteket? Javert szerepét? Ki tudja, hová vezetnének a fölfedezések? Jean Valjean nem olyan embernek látszott, aki visszakozik, pedig ki tudja, hogy Marius, miután elindította, nem szerette volna-e megállítani. Rendkívüli körülmények között nem esett-e meg már akármelyikünkkel, hogy föltettünk egy kérdést, de befogtuk a fülünket, hogy ne kelljen meghallanunk a választ? Főként olyankor szállja meg az embert ilyen gyávaság, ha szerelmes. Nem okos a végletekig feszegetni bizonyos dolgokat, kiváltképp ha életünk egy része elválaszthatatlanul hozzájuk kapcsolódik. Jean Valjean kétségbeesett magyarázkodásaiból valamilyen rémítő sugár lövellhetett volna elő, és ki tudja, ez a borzalmas fény nem érte volna-e Cosette-et is. Ki tudja, angyali homloka körül nem maradt volna-e valami pokoli csillogás? A villám mennykőcsapás akkor is, ha csak sárral fröcsköl be valakit. Vannak végzetszerű kapcsolatok, amelyek a fénytörés szigorú törvénye folytán az ártatlanságra is a bűn színeit vetítik. A legtisztább arcok is örökké magukon viselhetik valami iszonyú szomszédság sugarainak visszaverődését. Okkal vagy ok nélkül, Marius félt. Máris túlságos sokat tudott. Inkább elvakítani próbálta magát, semhogy még többet lásson. Feldúlt képzeletében karjaiba kapva ragadta el Cosette-et, és nem akarta látni Jean Valjeant.

Ez az ember az éjszaka volt, élő és rettentő éjszaka. Hogyan merjen a mélyére hatolni? Iszonyodott attól, hogy kivallassa az árnyékot. Ki tudja, mit felelne? A hajnal örökre elsötétülhetne a választól.

Ebben a lelkiállapotban Mariust gyötrelmes zavarba ejtette az a gondolat, hogy ez az ember továbbra is valamilyen érintkezést tarthat Cosette-tel. Most már szinte bánta, hogy nem tette fel azokat a kérdéseket, amelyektől visszariadt, s amelyek révén kérlelhetetlen, végleges elhatározásra juthatott volna. Vádolta magát, hogy túlságosan jó, túlságosan szelíd - mondjuk ki nyíltan: túlságosan gyönge. Ez a gyöngeség bírta rá, hogy meggondolatlan engedményt tegyen. Engedte, hogy levegyék a lábáról. Bár ne engedte volna. Kereken el kellett volna utasítani Jean Valjeant. Jean Valjean az ebek harmincadján van, ott kellett volna hagyni, meg kellett volna szabadítani a házat ettől az embertől. Marius haragudott magára, gyűlölte hirtelen indulatát, amely elkábította, elvakította, tévútra vitte. Elégedetlen volt önmagával.

Most mit tegyen? Mélységesen irtózott Jean Valjean látogatásaitól. Minek jön ide ez az ember? Mihez kezdjen vele? Elhessegette a problémát, nem akart a mélyére nézni, nem akart önmagában fürkészni. Megígért valamit, ígéretre ragadtatta magát. Szavát adta Jean Valjeannak, márpedig egy fegyenccel szemben, sőt egy fegyenccel szemben különösen, állnia kell szavát. Viszont elsősorban mégiscsak Cosette iránt vannak kötelességei. Mindent összevéve, az undor érzése lett benne úrrá, és egészen fölkavarta.

Ily zűrzavarosan keringő gondolatok közt hányódott ide-oda Marius. Nem csoda, hogy roppant nyugtalanság fogta el. Nem volt könnyű leplezni nyugtalanságát Cosette előtt. De a szerelem képessé tette rá.

Egyébként, látszólag minden cél nélkül, kérdezgette Cosette-et, aki gyermekien ártatlan volt, mint ahogyan fehér a galamb, és semmit sem sejtett. A beszélgetések során Marius fölidézte Cosette gyermekkorát és serdülő éveit, és egyre jobban meggyőződött, hogy a fegyenc oly atyaian és tiszteletre méltóan jó volt Cosette-hez, amilyen egy ember csak lehetett. Mindaz, amit Marius sejtett és föltételezett róla, igaz volt. Ez a rút talán szerette és oltalmazta ezt a liliomot.



NYOLCADIK KÖNYV
Esti szürkület

I
A földszinti szoba

Másnap estefelé Jean Valjean kopogtatott a Gillenormand-ház kapuján. Basque fogadta. Basque a megbeszélt időben az udvaron tartózkodott, mintha erre parancsot kapott volna. Megesik néha, hogy azt mondják a szolgának: "Ez meg ez az úr fog jönni, figyelje."

Basque be sem várta, hogy Jean Valjean szóljon hozzá, ő szólította meg:

- A báró úr meghagyta, hogy kérdezzem meg, föl akar-e menni uraságod, vagy itt lent marad.

- Lent maradok - felelte Jean Valjean.

Basque tisztelettel meghajolt, kinyitotta a földszinti szoba ajtaját, és így szólt:

- Jelentem a bárónénak.

A szoba, amelybe Jean Valjean belépett, bolthajtásos, nyirkos földszinti helyiség volt, alkalomadtán éléskamrának használták, vörös tégla volt a padozata, egyetlen vasrácsos ablaka az utcára nyílt, onnét kapott gyér világítást.

Nem az a fajta szoba volt, amelyik sok kárt tesz a seprűben, a partvisban meg a törlőrongyban. Békésen ülepedett benne a por. A pókok ellen sem folyt szervezett hadjárat. Az egyik ablaküvegen széltében-hosszában jócskán megfeketedett, döglött legyekkel megtűzdelt pókháló terpeszkedett. Az alacsony, kicsiny szobában alig volt egyéb bútorzat, mint az egyik sarokban fölhalmozott nagy csomó üres palack. A sárgára mázolt falakról nagy darabokban lehámlott a vakolat. Hátul keskeny párkányú, feketére festett kandalló állt. Tűz lobogott benne, jeléül annak, hogy számítottak Jean Valjean válaszára: Lent maradok.

A kandalló két sarka elé egy-egy karosszéket állítottak. A karosszékek közé ágy elé való ócska lábszőnyeget terítettek, amelyből több csupasz szál látszott, mint gyapjúszövés. A szobát a kandalló tüze és az ablakon át derengő szürkület világította meg.

Jean Valjean fáradt volt. Napok óta nem evett, nem aludt. Kimerülten roskadt az egyik karosszékbe.

Basque bejött, égő gyertyát tett a kandallóra, aztán kiment. Jean Valjean lehorgasztott fővel, állát a mellére ejtve ült, sem Basque-ot, sem a gyertyát nem vette észre.

Egyszerre megriadva fölegyenesedett. Cosette állt mögötte.

Nem látta, de megérezte, hogy bejött.

Jean Valjean hátrafordult. Ránézett Cosette-re. Imádnivalóan szép volt. De ez az átható tekintet nem a szépséget nézte, hanem a lelket.

- Ejnye, apám - kiáltott fel Cosette -, mindig tudtam, hogy különös ember, de ezt mégsem vártam! Marius mondta, maga kívánta, hogy itt fogadjam.

- Igen, én.

- Gondoltam, hogy ezt fogja felelni. Most aztán vigyázzon. Figyelmeztetem, hogy ezért még kikap tőlem. Most kezdjük az elején. Csókoljon meg, apám.

És odatartotta az arcát.

Jean Valjean nem mozdult.

- Meg se moccan. Ezt megjegyzem magamnak. Úgy áll, mint aki bűnösnek érzi magát. Mindegy, megbocsátok. Jézus Krisztus mondta: "Tartsd oda a másik orcádat." Tessék.

És a másik arcát nyújtotta felé.

Jean Valjean erre sem mozdult. Mintha lába a földbe gyökerezett volna.

- A dolog kezd komolyra fordulni - szólt Cosette. - Mit vétettem magának? Vegye tudomásul, hogy haragszom. Tessék kibékíteni. Ma velünk vacsorázik.

- Már vacsoráztam.

- Nem hiszem el. Majd szólok Gillenormand úrnak, hogy mossa meg a fejét. Arra valók a nagyapák, hogy összeszidják az apákat, ha megérdemlik. Tessék velem szépen feljönni a szalonba. De most rögtön.

- Lehetetlen.

Cosette kissé elvesztette maga alól a talajt. Abbahagyta a parancsolgatást, és áttért a kérdezésre:

- Miért lehetetlen? És miért akar velem mindenáron a ház legcsúnyább szobájában találkozni? Borzasztó ez a hely.

- Tudod...

Jean Valjean kijavította a megkezdett mondatot.

- Tudja, báróné, különc vagyok, vannak ilyen bogaraim.

Cosette összecsapta két kis kezét.

- Báróné!... tudja... hát ez meg micsoda újítás? Mit akar ezzel?

Jean Valjean azzal a szívet tépő mosollyal nézett rá, amely már néhányszor megjelent az arcán.

- Báróné akart lenni. Hát most az.

- De nem magának, apám.

- Ne szólítson engem többé apjának.

- Tessék?

- Mondja azt: Jean úr. Vagy ha úgy tetszik: Jean.

- Hát már nem az apám? És én már nem vagyok Cosette? Jean úr? Mit jelentsen ez? Hiszen ez kész forradalom! Mi történt tulajdonképpen? Nézzen csak a szemembe. Meg hogy nem akar nálunk lakni! Nem akarja elfoglalni a szobáját, amelyet én rendeztem be! Mit követtem el? Megbántottam? Történt valami?

- Nem történt semmi.

- Akkor hát?

- Minden a régiben van.

- Miért változtatta meg a nevét?

- Ön is nevet változtatott.

Ugyanolyan mosollyal, mint előbb, hozzátette:

- Miután Cosette-ből Pontmercy báróné lett, én is lehetek Jean úr.

- Egy szót sem értek az egészből. Merő ostobaság. Majd megkérdezem a férjemtől, szólíthatom-e magát Jean úrnak. Remélem, nem fog beleegyezni. Maga engem nagyon elszomorít. Lehetnek bogarai, de azért nem kell, hogy bánatot okozzon kis Cosette-jének. Ez nem járja. Maga olyan jó ember, nincs joga ahhoz, hogy rossz legyen.

Jean Valjean nem felelt.

Cosette hévvel megragadta mindkét kezét, ellenállhatatlanul arcához emelte, és mélységesen, gyöngéd mozdulattal nyaka és álla közé szorította.

- Ó, legyen jó hozzám!

És így folytatta:

- Megmondom, mit értek jóság alatt: legyen kedves, jöjjön hozzánk lakni, hogy együtt sétálgathassunk megint, úgy, mint a Plumet utcában, hiszen itt is vannak madarak, éljen velünk együtt, hagyja ott azt az Homme-Armé utcai sötét odút, ne adjon fel rejtvényeket, legyen olyan, mint a többi ember, vacsorázzon velünk, reggelizzen velünk, legyen az apám.

Jean Valjean kiszabadította a kezeit.

- Önnek férje van, nincs szüksége apára.

Cosette-et elfutotta a pulykaméreg.

- Nincs szükségem apára? Igazán nem tudom, hogy beszélhet valaki ilyen badarságokat!

- Ha Toussaint itt volna - folytatta Jean Valjean, mint aki tekintélyeket keres, és minden szalmaszálban meg akar kapaszkodni -, megmondaná, hogy mindig megvoltak a magam szokásai. Semmi sem változott. Mindig szerettem a sötét zugomat.

- De itt hideg van. És alig lát az ember. Csúnya dolog, hogy mindenáron Jean úr akar lenni. És miért magáz engem? Nem tűröm, hogy magázzon.

- Az imént, idejövet - válaszolta Jean Valjean - a Szent Lajos utcában egy műasztalosnál láttam egy bútordarabot. Ha szép asszony lennék, megvásároltatnám magamnak. Nagyon helyes öltözőasztalka, egészen a mai ízlés szerint való. Azt hiszem, rózsafából készült. Gyöngyház-berakásokkal. Jókora tükörrel és sok fiókkal. Igazán csinos darab.

- Huh! A vén medve! - felelt Cosette.

Elbájolóan kedves volt, ahogy fogait összeszorítva, ajkait szétnyitva, ráfújt Jean Valjeanra. Mint egy grácia, aki macskát utánoz.

- Dühös vagyok - mondta. - Tegnap óta folyton bosszantanak. Sokat mérgelődöm. Nem értem, mi van itt. Ön nem védelmez Mariusszal szemben, Marius nem támogat önnel szemben. Mindenki magamra hagy. Gyönyörűen berendezek egy szobát. A Jóistent is beletettem volna. A szoba a nyakamon marad. A lakóm egyszerűen cserbenhagy. Nicolette-nek meghagyom, hogy főzzön finom vacsorát. Senki sem kér a vacsorámból. Fauchelevent apám azt kívánja, hogy szólítsam Jean úrnak, s hogy egy csúf, ócska pincében fogadjam, penészes falak közt, ahol csillár helyett üres palackok, függöny helyett pókhálók díszelegnek! Tudom, maga különc, jó, ilyen a természete. De azért az új házasoknak adhatna egy kis fegyverszünetet. Nem okvetlenül szükséges rögtön elkezdeni a különcködést. Azt mondja, nagyon jól megvan ott, abban az undok Homme-Armé utcában. Én ott kétségbe voltam esve! Csak tudnám, mi bőszítette föl ellenem? Igazán rosszul bánik velem. Szégyellje magát!

Hirtelen elkomolyodott, erősen ránézett Jean Valjeanra, és hozzátette:

- Haragszik, mert boldog vagyok?

A naivság olykor tudtán kívül nagyon is elevenre talál. Ez a megjegyzés, amilyen egyszerűen hangzott Cosette szájából, olyan mély értelmű volt Jean Valjean számára. Cosette csak karcolásnak szánta, de sebet tépett föl vele.

Jean Valjean elsápadt. Egy pillanatig szótlanul állt, aztán kimondhatatlan fájdalmas hangsúllyal, s mintha magában beszélne, mormolta:

- Életem célja az ő boldogsága volt. Most már Isten elbocsáthat. Cosette, te boldog vagy; az én időm letelt.

- Ah! Azt mondta: te! - ujjongott fel Cosette.

És a nyakába ugrott.

Jean Valjean magánkívül, önfeledten magához ölelte. Mint aki visszakapta azt, amit elveszített.

- Köszönöm, apám!

Jean Valjean elragadtatása nyomasztó érzéssé változott. Gyöngéden kibontakozott Cosette karjaiból, és a kalapja után nyúlt.

- Nos? - kérdezte Cosette.

- Megyek, önt várják, báróné - felelte Jean Valjean. Az ajtóból még visszaszólt:

- Az imént tegeztem. Mondja meg a férjének, hogy ez többé nem fog előfordulni. Bocsásson meg.

Távozott és otthagyta Cosette-et, akit egészen elképesztett ez a rejtélyes búcsúzás.



II
Újabb lépések hátrafelé

Másnap ugyanabban az órában Jean Valjean megint eljött. Cosette most már nem kérdezett semmit, nem is csodálkozott, nem panaszkodott a hideg miatt, nem említette a szalont; az "apám" és a "Jean úr" megszólítást egyaránt kerülte. Tűrte, hogy Jean Valjean önözze, és bárónénak címezze. Csak éppen az öröme csökkent valamivel. Szomorkodott volna, ha egyáltalán tudott volna szomorkodni.

Valószínű, hogy Mariusszal olyanfajta beszélgetése volt, amelyben az imádott férj azt mondja, amit akar, nem magyarázgat, mégis kielégíti imádott feleségét. A szerelmesek kíváncsisága nemigen terjed túl a szerelmükön.

A földszinti szobát kissé rendbe hozták. Basque eltüntette a palackokat, Nicolette pedig a pókhálót.

Nap nap után ugyanabban az órában jelent meg Jean Valjean. Minden este eljött, nem volt ereje, hogy ne vegye betű szerint Marius szavait. Marius úgy intézte, hogy Jean Valjean látogatása idején sohasem volt otthon. A ház népe hozzászokott Fauchelevent úr újszerű magatartásához. Ez részben Toussaint-nek köszönhető. "Az úr mindig ilyen volt" - mondogatta. A nagyapa kimondta a maga véleményét: "Különc ember." Ez volt a döntő szó. Egyébként kilencvenéves fővel az ember már nem tud barátságokat kötni. Környezete kialakult, minden új jövevény feszélyezi. Nem tudja, hova tegye; ragaszkodik megrögzött szokásaihoz. Fauchelevent úr ide, Tranchelevent úr oda, a nagyapa nem kívánt magának jobbat, mint hogy megszabaduljon "ettől az úrtól". Így folytatta: "Nincs komiszabb fajta az ilyen különcöknél. Mindenféle furcsaságot művelnek. Minden ok nélkül. Canaples márki még ennél is rosszabb volt. Palotát vásárolt, és a padláson lakott. Az ördög se ismeri ki magát ezeken az embereken."

Senki sem tudta, miféle sötét dolgok rejlenek a háttérben. De ki is sejthette volna? Indiában vannak nagy mocsarak; vizük kifürkészhetetlenül különösnek látszik, fodrozódik akkor is, ha nem fúj a szél, hullámzik ott, ahol nyugodtnak kellene lennie. Az ember csak nézi a felszín ok nélküli bugyborékolását, és nem veszi észre a meder fenekén vonagló hidrát.

Sok embernek van ilyen titkos szörnyetege, rejtett kínja, mely élősködik rajta, sárkánya, mely marcangolja, kétségbeesése, mely éjjel sem hagyja nyugton. Az ilyen ember látszólag nem különbözik másoktól, úgy jön-megy, mint a többi. Senki sem tudja, hogy ebben a szerencsétlenben egy szörnyű fájdalom élősködik, mely ezernyi fogával halálra marcangolja. Senki sem tudja, hogy ez az ember örvény. Vize pangó, de mély. Felszíne időnként érthetetlen okból zavaros lesz. Rejtelmes hullámfodor támad rajta, eltűnik, majd ismét megjelenik; a mélyből fölszáll egy buborék, és széjjelpattan. Csekélység, mégis ijesztő valami. Az ismeretlen szörnyeteg lélegzetvétele.

Bizonyos különös szokások, hogy valaki olyankor jön, amikor mások távoznak, eltűnik, mikor mások feltűnnek, hogy sohasem veti le az elvonultság falszürke köpenyét, hogy magányos ösvényeken jár, és a néptelen utcákat kedveli, hogy nem elegyedik a társalgásba, kerüli a tömegeket és az ünnepi sokadalmakat, hogy jómódúnak látszik, de szegényesen él, gazdag létére kapukulcsát a zsebében, gyertyáját a kapusnál tartja, s a kis kapun, a melléklépcsőn jár haza, mindezek a jelentéktelen különcködések, ezek a hullámfodrok, ezek a futó redők a felszínen, ezek a buborékok gyakran borzalmas mélységből erednek.

Több hét telt el így. Cosette-et lassanként lefoglalta az új életmód: a férjhezmenetellel járó ismeretségek, a látogatások, a háztartás gondjai, a szórakozások, a fontos tennivalók. Szórakozásai nem voltak költségesek; leginkább azt élvezte, ha Mariusszal lehetett. Vele eljárni, vele otthon maradni, ez volt életének fő elfoglaltsága. Meg-megújuló öröm volt számukra, hogy fényes nappal karonfogva mehetnek az utcán, nem kell rejtőzködniük, s mindenki szeme láttára is kettesben vannak. Egy dolog szerzett csak bosszúságot Cosette-nek. Toussaint nem fért össze Nicolette-tel, a két vénlány között lehetetlen volt egyezséget teremteni, és Toussaint elhagyta a házat. A nagyapa jól érezte magát; Mariusnak elvétve akadt egy-egy peres ügye; Gillenormand kisasszony békésen élte tovább a maga elkülönült életét, amely kielégítette. Jean Valjean naponként eljött.

Azáltal, hogy tegezés helyett önözte és bárónénak címezte, saját magát pedig Jean úrnak szólíttatta, Jean Valjean lassanként más emberré vált Cosette szemében. Igyekvése, amellyel a fiatalasszonyt el akarta idegeníteni magától, sikerrel járt. Cosette egyre vidámabb lett, és egyre kevésbé gyöngéd. Pedig még mindig nagyon szerette, és Jean Valjean érezte is, hogy szereti. Egy ízben hirtelen így szólt hozzá:

- Ön az apám volt, s már nem az apám; nagybátyám volt, és már nem a nagybátyám; Fauchelevent úr volt, most pedig már Jean úr. Kicsoda hát tulajdonképpen? Sehogy se tetszenek nekem ezek a dolgok. Ha nem tudnám, hogy milyen jó ember, félnék öntől.

Jean Valjean még mindig az Homme-Armé utcában lakott, nem tudta elszánni magát, hogy Cosette lakásától távolabb eső környékre költözzön.

Eleinte csak néhány percet töltött Cosette-nél, aztán elment. Hovatovább rászokott, hogy kevésbé rövidre szabja látogatásait. Azt lehetett volna mondani, hogy kihasználta a napok hosszabbodásából származó lehetőséget: valamivel korábban jött, és valamivel későbben távozott.

Egy ízben Cosette száján kicsúszott a megszólítás:

"Apám". Öröm cikázott át Jean Valjean komor, öreg arcán. De nyomban kiigazította Cosette-et:

- Mondja azt, hogy Jean.

- Hja igaz - nevette el magát Cosette -, Jean úr.

- Így helyes.

És elfordult, hogy Cosette ne lássa, amint könnyeit törli.



III
Emlékezés a Plumet utcai kertre

Utolszor történt meg ez. A végső felragyogás után beállt a teljes sötétség. Vége lett a bizalmasságnak, a csókkal kísért üdvözlésnek, soha többé nem hangzott el a mélységesen gyöngéd szó: "apám"! Jean Valjean maga kívánta így, magára vethetett, hogy fokról fokra kicsöppent minden boldogságból; el kellett szenvednie, hogy miután egy napon egészében elvesztette Cosette-et, újra elvesztette részletenként is.

A szem lassan megszokja a pince félhomályát. Végül is Jean Valjean mindennap láthatta futólag Cosette-et, beérte ennyivel. Egész élete ezekben a találkozásokban összpontosult. Leült Cosette mellé, hallgatagon nézte, vagy pedig beszélt neki az elmúlt esztendőkről, gyermekkoráról, a zárdáról, akkori kis barátnőiről.

Egy délután - április egyik első napja volt, amikor már enyhe, de még kissé hűvös a levegő, s nagy vígan játszadoz a napsugár, Marius és Cosette ablaka előtt a kerteket az ébredés izgalma járta át, rügyeztek a galagonyabokrok, a vén falakon violakelyhek nyiladoztak, a kövek réseiben tátogott az oroszlánszáj, a fűben elbájolón kandikált a százszorszép és a boglárka, röpködtek a kora tavaszi lepkék, a szellő, az örök nász kobzosa, a fák közt első hangjait próbálgatta annak a nagy szimfóniának, amelyet a régi költők kikeleti ájulásnak neveztek - Marius így szólt Cosette-hez:

- Megbeszéltük, hogy ellátogatunk a Plumet utcai kertbe. Menjünk. Ne legyünk hálátlanok.

És elszálltak, mint egy fecskepár, mely a tavasz elé röpül.

A Plumet utcai kert olyan hatást tett rájuk, mint a hajnal. Már mögöttük volt egy darab élet, melyet szerelmük tavaszának éreztek. A Plumet utcai ház, minthogy egész évre bérelték, még Cosette-é volt. Bementek a kertbe és a házba. Újra megtalálták egymást, ottfelejtkeztek. Este a rendes időben Jean Valjean megjelent a Filles-du-Calvaire utcában.

- A báróné elment a báró úrral, még nem jött haza - mondta Basque.

Jean Valjean csendben leült, és egy óra hosszat várt. Cosette még mindig nem tért haza. Jean Valjean lehorgasztott fejjel távozott.

Cosette annyira megrészegült "az ő kertjükben" tett sétától, s olyan öröm volt számára "egy napot a múltjában élni", hogy másnap folyton csak erről beszélt. Észre se vette, hogy előző nap nem látta Jean Valjeant.

- Hogy mentek a Plumet utcába? - kérdezte Jean Valjean.

- Gyalog.

- És hogy jöttek vissza?

- Bérkocsin.

Jean Valjeannak egy idő óta föltűnt, hogy az ifjú pár meglehetős szigorúan takarékoskodott, és Jean Valjean a "szigorú" szót a legszigorúbban értelmezte. Megkockáztatta a kérdést:

- Miért nincs saját fogatuk? Egy csinos kocsi tartása nem kerülne többe havi ötszáz franknál. Hiszen önök gazdagok.

- Nem tudom - felelte Cosette.

- Ugyanígy van Toussaint-nel - folytatta Jean Valjean. - Elment, és nem fogadnak helyette mást. Miért?

- Elég nekünk Nicolette.

- De hiszen szüksége lenne szobalányra.

- Hát kell nekem más, mint Marius?

- Kellene, hogy külön háztartást vezessenek, külön cselédséget, kocsit tartsanak, páholyuk legyen a színházban. Semmit sem kellene sajnálniuk maguktól. Miért ne használnák ki, hogy gazdagok? A gazdagság fokozza a boldogságot.

Cosette erre nem válaszolt.

Jean Valjean látogatásai nem lettek rövidebbek. Sőt ellenkezőleg. Ha a szív elindul a lejtőn, nincs megállás.

Jean Valjean, ha meg akarta hosszabbítani látogatását és feledtetni akarta az idő múlását, elkezdte dicsérni Mariust, hogy milyen szép, nemes, bátor, elmés, ékesszóló, jószívű. Cosette ráduplázott. Jean Valjean újrakezdte. Ki nem fogytak a szóból, Marius kimeríthetetlen beszédtárgy volt, nevének hat betűje kötetekkel ért fel. Ily módon Jean Valjean elérte, hogy sokáig maradhatott. Látni Cosette-et, mellette mindenről megfeledkezni, mily jóleső balzsam volt a sebére! Több ízben megesett, hogy Basque kétszer is jelentette: Gillenormand úr üzeni a bárónénak, hogy a vacsora tálalva van.

Ilyen napokon Jean Valjean mélyen eltűnődve ballagott haza.

Volt hát valami igazság Marius hasonlatában a bábból kiröppent lepkéről? Jean Valjean csakugyan afféle makacs báb volt, mely látogatóba járt a pillangójához?

Egy ízben még tovább maradt, mint egyébkor. Másnap észrevette, hogy a kandallóban nem lobog a tűz. "Nini - szólt magában -, nem fűtöttek." És rögtön talált a dologra magyarázatot: "Persze, hiszen április van, vége a hideg időnek."

- Jaj de hideg van itt! - borzongott Cosette, ahogy belépett.

- Dehogy - szólt Jean Valjean.

- Ön mondta Basque-nak, hogy ne fűtsön?

- Igen. Pár nap múlva itt a május.

- De hiszen júniusig szokás fűteni. Ilyen pincében pedig egész éven át.

- Azt hittem, már fölösleges tüzet rakatni.

- Ez megint olyan ötlet, amilyen csak öntől telik ki - duzzogott Cosette.

Másnap be volt fűtve. A két karosszéket azonban a szoba másik végére, az ajtó mellé állították. "Mit jelent ez?" - kérdezte magában Jean Valjean. Fogta a karosszékeket, és a rendes helyükre, a kandalló mellé állította. A vígan lobogó tűz azonban felbátorította. Aznap a szokottnál is hosszabbra nyújtotta a társalgást. Amikor felállt, hogy elmenjen, Cosette így szólt hozzá:

- Furcsa dolgot mondott tegnap a férjem.

- Mit?

- Azt mondta: "Cosette, harmincezer frank évjáradékunk van. Huszonhétezer a te vagyonod után, három, amit a nagyapámtól kapok." "Összesen harminc" - feleltem. Mire ő: "Volna bátorságod hozzá, hogy háromezerből éljünk?" Azt feleltem: "Akár semmiből, ha veled élhetek." Aztán megkérdeztem: "Miért kérded?" "Csak tudni akartam" - felelte.

Jean Valjean nem talált szavakat. Cosette alkalmasint valami magyarázatot várt tőle, de ő komoran hallgatott. Hazament az Homme-Armé utcába; annyira el volt mélyedve, hogy eltévesztette a kaput, a szomszéd házba fordult be, csak a második emeleten vette észre a tévedést, és újra lement a lépcsőn.

Mindenféle találgatás kavargott az eszében. Nyilvánvaló volt, hogy Mariusnak kétségei támadtak a hatszázezer frank felől, félt, hogy a pénz tisztátalan forrásból ered, ki tudja, talán rájött, hogy magának Jean Valjeannak a pénze, tétovázott a gyanús vagyonnal szemben, irtózott tőle, hogy elfogadja, és inkább szegényen akart élni Cosette-tel, semhogy valami zavaros eredetű gazdagságban dúslakodjanak.

Amellett Jean Valjean homályosan olyasmit érzett, hogy kitessékelik a házból.

Másnap, mikor belépett a földszinti szobába, szinte összerázkódott. A két karosszék eltűnt. Egyáltalán nem volt mire leülni.

- Hát ez mi? - kiáltott fel Cosette, mikor belépett. - Nincsenek karosszékek! Hová lettek?

- Nincsenek itt! - felelte Jean Valjean.

- Ez már mégiscsak sok!

Jean Valjean akadozva mondta:

- Én mondtam Basque-nak, hogy vigye ki a székeket.

- Miért?

- Mert csak pár percig maradok.

- Az nem ok arra, hogy állnunk kelljen.

- Azt hiszem, Basque-nak kellettek a karosszékek a szalonban.

- Minek?

- Biztosan vendégek jönnek.

- Nem várunk senkit.

Jean Valjean nem bírt többet mondani.

Cosette bosszúsan vállat vont.

- Kiviteti a karosszékeket! A minap a tüzet oltatta el. Különös ember!

- Isten áldja - mormolta Jean Valjean.

Nem mondta: "Isten áldja, Cosette" - de arra sem volt ereje, hogy azt mondja: "Isten áldja, báróné."

Leverten távozott. Ezúttal elértette a célzást. Másnap nem jött el. Cosette csak késő este vette észre.

- Nini - mondta -, Jean úr ma nem volt itt.

Kissé elszorult a szíve, de alighogy ráeszmélt, Marius csókja elterelte a figyelmét.

A következő napon megint nem jött el Jean Valjean.

Cosette nem gondolt rá, az estét eltöltötte, az éjszakát átaludta, úgy, mint rendesen, és csak ébredéskor jutott eszébe a dolog. Oly boldog volt! Nicolette-et gyorsan elküldte Jean úrhoz, tudja meg, nem beteg-e, s hogy miért nem jött el az este. Nicolette meghozta Jean úr válaszát. Nem beteg. Nagyon el van foglalva. Nemsokára eljön. Mihelyt teheti. Egyébként kisebb utazásra készül. A báróné bizonyára emlékszik, hogy időnként el szokott utazni. Ne nyugtalankodjék miatta. Ne is törődjön vele.

Nicolette, mikor belépett Jean úrhoz, szó szerint átadta neki úrnője üzenetét. Hogy a báróné kérdezteti, "miért nem jött el az este Jean úr?"

- Már két napja nem voltam ott - felelte csendesen Jean Valjean.

Ezt a megjegyzést azonban a füle mellett engedte el Nicolette, és nem is említette Cosette-nek.



IV
Vonzás, amely megszűnik

1833 tavaszának utolsó és nyarának első hónapjaiban a Marius városrész szórványos járókelői, a boltosok és a kapukban ácsorgó semmittevők mindennap ugyanabban az órában, sötétedéskor egy rendesen öltözött, fekete ruhás aggastyánt láthattak, amint az Homme-Armé utcából jövet a Sainte-Croix-de-la-Bretonnerie utca táján elhaladt a Blanc-Manteaux[305] előtt, kitért a Culture-Sainte-Catherine utcába, és az Écharpe utcánál balra térve, befordult a Szent Lajos utcába.

Fejét előrehajtva bandukolt, se nem látva, se nem hallva, tekintetét változatlanul ugyanarra a pontra szegezte, mely mintha csillagként világított volna előtte, s mely nem volt más, mint a Filles-du-Calvaire utca sarka. Mennél közelebb ért ehhez az utcaszöglethez, annál csillogóbb lett a tekintete; valami belső hajnal ragyogott fel a szemében, arcán megbűvölt és elérzékenyült kifejezés jelent meg, bárgyún, tétova mosollyal mozgatta az ajkát, mintha beszélne valakihez, akit nem lát, és oly lassan haladt előre, ahogy csak tudott. Szinte úgy festett a dolog, hogy noha kívánkozik odaérni, fél a pillanattól, amikor, ott lesz. Mikor már csak pár háznyira volt attól az utcától, mely szemlátomást vonzotta magához, annyira meglassította lépteit, hogy úgy látszott, mintha nem is menne. Ide-oda ingó fejével, merev tekintetével az iránytűre emlékeztetett, amely a sarkot keresi. De akárhogy is húzta-halasztotta, egyszer mégiscsak meg kellett érkeznie. El is ért a Filles-du-Calvaire utcához; ott reszketve megállt, valami komor félénkséggel kidugta fejét a legszélső ház mögül, benézett az utcába, és tekintetében volt valami, ami a lehetetlenség káprázatához, a bezárt paradicsom tükröződéséhez hasonlított. Azután lassanként könny gyűlt a szeme sarkába, s mikor egy-egy csepp elég nagy lett, hogy kicsorduljon, lepergett az arcán, és néha megakadt a szája szélén. Az aggastyán érezte a könnyek keserű ízét. Így állt néhány percig, mint egy kőszobor; majd ugyanazon az úton és ugyanolyan lassú léptekkel visszafordult, s mennél jobban távolodott, annál fénytelenebbé vált a tekintete.

Lassanként az öreg már nem ment el egészen a Filles-du-Calvaire utcáig; megállt félúton, a Szent Lajos utcában, néha kissé távolabb, máskor kissé közelebb. Egyik nap a Culture-Sainte-Catherine utca sarkán állt meg, és messziről nézte a Filles-du-Calvaire utcát. Aztán csendesen megrázta a fejét, mint aki megtilt magának valamit, és visszafordult.

Nemsokára már a Szent Lajos utcáig se ment el. A Pavée utcához érve megállt, megrázta fejét, és visszafordult; később már a Trois-Pavillons utcán, majd a Blanc-Manteaux-n sem jutott túl. Olyan volt, mint a föl nem húzott óra ingája, mely egyre kisebbeket leng, míg végleg meg nem áll.

Mindennap ugyanabban az időben indult el, ugyanazon az úton, de már nem járta végig, és talán nem is tudott róla, hogy folyton rövidíti az utat. Egész arca ezt a gondolatot fejezte ki: Minek? Tekintete kialudt, nem csillant fel többé. Könnye is elapadt, már nem gyűlt meg a szeme sarkában; ez a réveteg szem száraz volt. Az aggastyán feje állandóan előrehajolt; álla olykor megmozdult. Sovány nyakán szánalmat keltők voltak a ráncok. Rossz időben néha esernyőt vitt a hóna alatt, de nem nyitotta ki. "Jámbor lélek" - mondták róla a városrész derék asszonyságai. A gyerekek nevetve kísérgették.



KILENCEDIK KÖNYV
Végső alkony, végső hajnal

I
Szánjuk a boldogtalanokat,
de legyünk elnézők a boldogok iránt

Tud ám a boldogság kegyetlen lenni! Hogy beéri vele az ember! Mily elégedett! Ha elérte az élet hamis célját, a boldogságot, mennyire megfeledkezik a valódi célról, a kötelességről!

Mindazáltal igazságtalanság lenne vádolni Mariust.

Marius, amint láttuk, házassága előtt elmulasztotta, hogy kérdéseket intézzen Fauchelevent úrhoz, azóta pedig félt kérdésekkel ostromolni Jean Valjeant. Utólag megbánta az ígéretet, amelyre elragadtatta magát. Százszor is elmondta magában, hogy helytelenül cselekedett, amikor ezt az engedményt tette a kétségbeesésnek. Nem tett egyebet, mint hogy igyekezett lassanként eltávolítani házától és lehetőleg elhalványítani Cosette emlékezetében Jean Valjeant. Valahogyan mindig ott állt kettejük közt, bízott benne, hogy Cosette így nem veszi észre Jean Valjeant, nem is gondol rá.

Több volt ez elhalványításnál, eltüntetés volt.

Marius azt tette, amit szükségesnek és helyesnek látott. Úgy vélte, hogy Jean Valjean kíméletes, de következetes eltávolítására komoly okai vannak, azokon kívül, amelyeket már ismerünk, még olyanok is, amelyekről később fogunk hallani. Egy per során, amelyben mint védő szerepelt, véletlenül összekerült a Laffitte bankház egy volt alkalmazottjával, s anélkül, hogy kereste volna, holmi rejtélyes értesülésekhez jutott, de ezeknek igazság szerint nem járhatott a végére, részint mert tiszteletben kellett tartania a rá bízott titkot, részint mert tekintettel volt Jean Valjean veszélyes helyzetére. De ugyanakkor abban a hitben volt, hogy egy fontos kötelességet kell teljesítenie: visszaadni a hatszázezer frankot valakinek, aki után a lehető legdiszkrétebben nyomozott. Addig is óvakodott hozzányúlni a pénzhez.

Cosette mit sem tudott ezekről a titkokról; de őt is méltánytalanság lenne elítélni.

Valami mindenható delejes erő áramlott rá Mariusból, minek folytán ösztönszerűen, szinte gépiesen Marius óhajtása szerint cselekedett. Érezte, hogy Marius akarata "Jean úrral" szemben is érvényesül, és alkalmazkodott hozzá. Nem kellett, hogy férje bármit is mondjon neki; meghajolt ki nem mondott szándékainak homályos, de határozott kényszere alatt, és vakon engedelmeskedett. Az engedelmesség itt abban állt, hogy ne emlékezzék arra, amit Marius elfelejtett. És ez nem is került erőfeszítésébe. Maga sem tudta, miért, s nem is lehet őt ezért hibáztatni; lelke annyira eggyé vált férje lelkével, hogy amire Marius gondolatában árnyék borult, az övében is elhomályosodott.

De ne essünk túlzásba; Jean Valjeanra vonatkozóan ez a feledés és elhomályosulás csak a felszínen ment végbe. Cosette inkább kábult volt, mint feledékeny. Voltaképpen mindig szerette ezt az embert, akit oly sokáig nevezett apjának. De férjét még jobban szerette. Ez kissé megingatta szíve egyensúlyát, a mérleg egyik oldalra billent.

Megesett olykor, hogy Cosette szóba hozta Jean Valjeant, és csodálkozott, hogy mi lehet vele. Marius megnyugtatta:

- Azt hiszem, nincs Párizsban. Nem mondta neked, hogy elutazni készül? - "Igaz - gondolta Cosette. - Szokott így néha eltűnni. De nem ilyen sokáig."

Kétszer-háromszor elküldte Nicolette-et az Homme-Armé utcába, tudakolja meg, hogy Jean úr visszajött-e már az útjáról. Jean Valjean azt válaszoltatta, hogy nem.

Cosette nem érdeklődött tovább, hiszen a földkerekségén senkire sem volt szüksége Mariuson kívül.

Megjegyzendő, egy ízben Marius és Cosette is elhagyta Párizst. Vernonba utaztak. Marius elvitte Cosette-et atyja sírjához.

Marius lassanként szoktatta el Cosette-et Jean Valjeantól. Cosette hagyta.

Egyébként az, amit bizonyos esetekben túlságos szigorral gyermeki hálátlanságnak mondanak, nem mindig annyira elítélendő, mint hiszik. A természet hálátlansága ez. Már más alkalommal is mondottuk, hogy a természet "előrenéz". A természet érkezőkre és távozókra osztja a halandókat. A távozók az árnyék felé fordulnak, az érkezők a fény felé. Innen az eltérés, amely az öregek részéről végzetszerű, a fiatalok részéről önkéntelen. Ez az eltérés eleinte alig észrevehető, de lassanként növekszik, mint minden szétágazás. Az ágak nem válnak le a törzsről, de távolodnak tőle. Nem tehetnek róla. Az ifjúság arra tart, ahol az öröm, a mulatság, a verőfény, a szerelem. Az öregség a vég felé tart. Nem vesztik egymást szem elől, de nincs már köztük ölelkezés. A fiatalok az élet kihűlését érzik; az aggastyánok a sír hidegét. Ne vádoljuk hát a szegény gyermekeket.



II
A kiégett lámpa utolsó lobbanásai

Jean Valjean egy nap lement az utcára egy kicsit járkálni, aztán leült egy sarokkőre, ugyanarra, amelyen Gavroche június ötödikéről hatodikára virradó éjjel mély töprengésben találta; ott üldögélt néhány percig, aztán fölment a lakásába.

Ez volt az inga utolsó kilengése. Másnap nem mozdult el hazulról. Harmadnap már az ágyból sem kelt föl.

A házmesterné, aki szerény ebédjéről gondoskodott - rendszerint valami főzeléket vagy néhány zsírban főtt burgonyát készített neki -, ránézett a barna cseréptányérra, és fölkiáltott:

- Szegény jó ember, hiszen tegnap nem is evett!

- De igen - felelte Jean Valjean.

- Tele a tányérja.

- Nézze meg a vizeskorsót. Üres.

- Ebből csak azt látom, hogy ivott, de nem azt, hogy evett.

- De ha csak vízre éheztem! - szólt Jean Valjean.

- Azt szomjúságnak hívják, és ha valaki mellette nem eszik, akkor láznak.

- Majd holnap eszem.

- Vagy holnapután kiskedden. Miért nem ma? Ki hallott már olyat: Holnap eszem! Hozzá se nyúl az ételhez! Pedig olyan finomat főztem!

Jean Valjean megfogta az öregasszony kezét.

- Ígérem, hogy megeszem - mondta neki jóindulatúan.

- Elégedetlen vagyok magával - válaszolt a portásné.

Jean Valjean egy lelket sem látott ezen a derék asszonyon kívül. Vannak Párizsban utcák, amelyekben senki sem jár, és vannak házak, amelyekben senki sem fordul meg. Jean Valjean ilyen utcában és ilyen házban lakott.

Amikor még kijárt, egy rézművesnél pár garasért feszületet vásárolt, és felszögezte a falra, szemközt az ágyával. Mindig jó, ha ez a bitó szem előtt van!

Egy hét is eltelt úgy, hogy Jean Valjean egy lépést sem tett a szobájában. Folyton csak feküdt. Mondta is a portásné a férjének: - Szegény öreg sohasem kel fel, nem is eszik, nem sokáig húzza már. Biztos, hogy sokat bánkódik. Nekem ugyan ki nem verik a fejemből, hogy a lánya szerencsétlenül ment férjhez.

A portás a férji felsőbbség hangján válaszolt:

- Ha van pénze, hívasson orvost. Ha nincs pénze, ne hívasson. Ha nem lesz orvosa, meghal.

- És ha lesz?

- Akkor is meghal - felelt a portás.

A portásné egy rozsdás késsel gyomlálta a gizgazt a kövek közül azon a darabon, amelyet az ő járdájának nevezett, közben magában dörmögött:

- Kár érte. Olyan tiszta öregember! Fehér, akár a patyolat.

Az utcán megpillantotta a környéken lakó orvost, aki épp arra ment; jószántából megkérte, menjen fel Jean Valjeanhoz.

- A második emeleten lakik - mondta. - Tessék csak benyitni. Szegény öreg az ágyat nyomja, soha sincs bezárva az ajtaja.

Az orvos felment Jean Valjeanhoz, és beszélt vele.

Mikor lejött, a kapusné megkérdezte: - Nos, doktor úr?

- A maga betege nagyon beteg.

- Mi baja van?

- Minden és semmi. Minden látszat szerint elvesztett valakit, aki nagyon kedves volt neki. Ebbe bele lehet halni.

- Mit mondott?

- Azt mondta, jól érzi magát.

- Eljön megint, doktor úr?

- Eljövök - felelte az orvos. - De inkább valaki másnak kellene eljönni.



III
Egy toll is nehéz annak, aki valamikor
felemelte Fauchelevent szekerét

Egyik este Jean Valjean csak nagy nehezen tudott felkönyökölni; megtapintotta a csuklóját, és nem érezte a pulzusát; lélegzete rövid volt és el-elakadt; még sohasem érezte magát ennyire legyöngültnek. Ekkor, nyilván valami végső gondtól szorongatva, nagy erőfeszítéssel felkelt és felöltözött. Ócska napszámosruháját vette magára. Amióta nem járt ki, ezt a ruháját szedte elő, inkább kedvére volt, mint más. Öltözködés közben többször meg kellett pihennie. Már attól is, hogy belebújt a zubbony ujjába, verejték gyöngyözött a homlokán.

Amikor magára maradt, ágyát kivitette az előszobába, hogy minél kisebb részt lakjon az üres lakásból. Kinyitotta a ládikát, és előszedte Cosette kislánykori ruháit. Leterítette az ágyra.

A püspök gyertyatartói ott álltak helyükön a kandalló párkányán. Az asztalfiókból kivett két viaszgyertyát, és beletűzte a gyertyatartókba. Aztán, jóllehet még világos nappal volt, nyári idő, meggyújtotta a gyertyákat. Néha fényes nappal égő fáklyákat látni azokban a szobákban, amelyekben halott van.

Minden lépés, amit egyik bútortól a másikig tett, annyira kimerítette, hogy kénytelen volt leülni. Nem a rendes fáradtság volt, amelynek elmúltával az elfogyasztott erő visszatér; már csak a maradványa volt a lehetséges mozdulatoknak; az élet kimerülése, amely kínos erőfeszítésekben aprózódik el, s amely után nincs megújhodás.

Az egyik szék, amelyre leroskadt, éppen szemközt állt azzal a tükörrel, mely rá nézve oly végzetes, Mariusra nézve oly gondviselésszerű volt; ebben olvasta el annak idején Cosette fordított írását az itatóson. Belenézett a tükörbe, és nem ismerte meg magát. Nyolcvanéves volt; Marius házassága előtt alig ötvenévesnek nézte volna az ember; ez az egy esztendő harmincat számított. Homlokán nem az aggkor redője, hanem a halál titokzatos jegye húzódott. Kérlelhetetlen köröm vájta ezt a barázdát. Arca petyhüdt volt; arcbőre olyan színű, mintha már földdel lenne behintve; szájának két szöglete lefelé húzódott, mint a halotti maszkon, amelyet a régiek a síremlékekre véstek; fájdalmas kifejezéssel meredt maga elé; aki látja, azt hihette volna, hogy egyike azoknak a nagy tragikus alakoknak, akiknek panaszuk van valakire.

A végső lesújtottság állapotában volt, amikor a fájdalom már nem lüktet, hanem úgyszólván megalvad, s mint a megkövült kétségbeesés nyomja a lelket.

Leszállt az éj. Jean Valjean kínos-keservesen a kandalló mellé húzta az asztalt és az ócska karosszéket, tintát és papirost tett az asztalra.

Aztán elájult. Mikor fölocsúdott, szomjúságot érzett. A korsót nem bírta fölemelni, lehajolt fölé, úgy ivott néhány kortyot.

Aztán az ágy felé fordult, csak úgy ültében, mert felállni nem tudott, és tekintetét a kis fekete szoknyán meg a többi kedves holmin nyugtatta.

Órákig tart az ilyen szemlélgetés, s közben úgy tűnik, mintha csak percek teltek volna el. Egyszerre összerázkódott, fázott; rákönyökölt az asztalra, amelyet a püspök gyertyatartói világítottak meg, és kezébe vette a tollat.

Minthogy már régóta nem használta az írószert, a toll hegye elgörbült, a tinta kiszáradt; föl kellett állnia, hogy pár csepp vízzel felhígítsa a tintát, amit csak úgy tudott megtenni, hogy közben kétszer-háromszor leült, és kénytelen volt fordítva tartott tollal írni. Közben-közben megtörölte izzadó homlokát.

A keze remegett. Nagy lassan írta le ezeket a sorokat:

Cosette, áldalak téged. Mindent megmagyarázok. Férjednek igaza volt, amikor értésemre adta, hogy el kell maradnom a házatoktól; kissé ugyan tévedett abban, amit rólam hitt, de egyébként igaza volt. Kitűnő ember. Szeresd őt nagyon, ha én már nem leszek. Pontmercy úr, szeresse ön is az én drága gyermekemet. Cosette, ezt a levelet itt megfogják találni, leírom, amit mondani akarok neked, számokat látsz majd, ha ugyan lesz még erőm emlékezni rájuk, jól figyelj, az a pénz csakugyan a tied íme: A fehér zsett Norvégiából jön, a fekete zsett Angliából, a fekete üveggyöngy Németországból. A zsett könnyebb, értékesebb, drágább. Franciaországban éppúgy lehet utánozni, mint Németországban. Egy kicsiny, két négyzethüvelyknyi üllő kell hozzá, meg egy spirituszlámpa a viasz megpuhítására. A viaszt azelőtt gyantából és koromból csinálták, fontja négy frankba került. Én saját találmányom szerint sellakból és terpentinből csináltam, így csak harminc souba került, és sokkal jobb minőségű. A csatokat lilaszín üveggel díszítik; s ezzel a viasszal ragasztják rá a kis drótvázra. Acéltárgyakhoz lilaszín; aranytárgyakhoz fekete üveg kell. Spanyolország a zsett-ékszer országa, ott nagyon sokat vásárolnak...

Itt elakadt az írásban, a toll kihullott ujjai közül, elfogta az a kétségbeesett zokogás, amely lelke mélyéből tört fel olykor, fejét két tenyere közé fogta, és elgondolkozott.

- Ó! - jajongott hangtalanul (az ilyen kesergéseket csak Isten hallja) -, vége! Nem látom őt többé. Egy átfutó mosoly volt az életemben. Úgy lépek az éjszakába, hogy nem láthatom viszont. Ó! Csak egy percet, egy pillanatot, hogy a hangját hallhassam, megérinthessem a ruháját, ránézhessek, nézhessem őt, az angyalt! aztán hadd haljak meg! Meghalni semmi, a borzasztó az, hogy meghalok anélkül, hogy láthatnám. Ó, ha rám mosolyogna, ha egy szót szólna hozzám! Ártana az valakinek? Nem, vége, soha többé. Egyedül vagyok. Istenem, Uram! Soha többé nem fogom látni.

Ebben a pillanatban kopogtak az ajtón.



IV
Tintafolt, mely tisztít

Ugyanezen a napon, jobban mondva, ugyanezen az estén, Marius éppen fölkelt az asztaltól, hogy dolgozószobájába menjen, mert egy iratcsomót akart áttanulmányozni, amikor Basque egy levelet adott át neki azzal, hogy a levél írója az előszobában várakozik.

Cosette karon fogta a nagyapát, és levitte a kertbe, hogy járjanak egyet.

A levél, akárcsak az ember, lehet rossz külsejű. Durva papír, ügyetlenül összehajtva, némely levélre csak rá kell nézni, és már visszatetszik. Az, amelyet Basque átadott, ilyenfajta volt.

Marius elvette. Dohányszag érzett rajta. Semmi sem idézi úgy vissza az emlékeket, mint a szag. Marius ráismert a dohányra. Megnézte a címzést: Méltóságos báró Pommerci úr őméltóságának. Saját palotájában. A dohányról fölismerte az írást is. Azt lehetne mondani, hogy a meglepetésnek vannak villámfényei. Ilyen villámfény cikázott át Mariuson.

A szaglóérzék, ez a rejtelmes emlékeztető, egy egész világot elevenített benne újjá. Ugyanaz a papír, ugyanúgy összehajtva, ugyanaz a fakó tinta, ugyanaz a jól ismert írás; és főként ugyanaz a dohányszag. Marius előtt újra megjelent Jondrette padlásszobája.

Különös szeszélye a véletlennek! A két nyom közül, amelyeket annyira keresett, az, amelynek megleléséért még legutóbb is oly sokat vesződött, s amelyről azt hitte, hogy végleg elveszett, most magától jelentkezik.

Mohón feltépte a levelet, és ezeket olvasta:

Méltóságos báró úr!

Ha a Magaságbeli tehetségel áldot volna meg, én lehetnék Thénard báró[306] az Institut (tudományos akkadémia) tagja, de nem vagyok az. Csak a nevem ugyanaz mint az övé, és szerencsémnek tartom, ha ez a hasonlóság báró úr kiválló kegyeibe ajál. A jótéteményt, amellyel megtisztel, viszonozni fogom. Tudok egy titkot, amely bizonyos eggyénre vonatkozik. Az ilető méltóságodra tartozik. A titkot báró úr rendelkezésére bocsátom, mert szerencsémnek tartanám, ha hasznára lehetnék. Egyszerű módot ajánlok, hogy becses családjából elűzze azon egyént, aki joktalanul került oda, mivel hogy a báróné őméltósága ellőkelő származású. Az erény nem lakhat tovább együtt a bűnnel anélkül, hogy ne veszítene szentségéből.

Az előszobában várom a méltóságos báró úr parancsait.

tisztelettel
Thénard

Az aláírás nem volt hamis. Csak a nevét rövidítette meg egy kissé az aláíró.

Egyébként a zagyva szöveg és a hibás helyesírás tökéletes bizonysággal szolgált a levél eredetére nézve. Nem is fért hozzá kétség.

Mariuson nagy izgalom vett erőt. Először roppantul meglepődött, azután megörült. Most már csak a másik embert kell megtalálnia, azt, aki az ő életét mentette meg, több kívánnivalója nincs.

Kihúzta íróasztalának egyik fiókját, néhány bankjegyet vett elő, zsebébe gyűrte, a fiókot újra bezárta, és csengetett. Basque benyitott az ajtón.

- Bocsássa be - szólt Marius.

Basque bejelentette a jövevényt:

- Thénard úr.

Egy férfi lépett a szobába.

Újabb meglepetés. A férfi, aki belépett, Marius számára vadidegen volt.

Idős, nagyorrú férfi, állát is eltakaró széles nyakravalót viselt, vastag, zöld szemüveget, afölött zöld selyemellenzőt, haja simára fésülve a szemöldök vonaláig a homlokára lapult, akárcsak az angol urasági kocsisok parókája. Haja őszbe csavarodott. Tetőtől talpig fekete ruhája kopott volt, de tiszta; zsebéből kilógó, fityegőkkel teleaggatott lánc sejtette, hogy órája van. Kezében ócska kalapot tartott. Meghajolva közeledett, és a mély hajbókolástól még jobban meggörbült a háta.

Túlságosan bő volt az öltözete, s noha gondosan végiggombolta, rögtön látni lehetett, hogy nem rá szabták.

Itt egy kis kitérést kell tennünk.

Párizsban, az Arzenál közelében, a Beautreillis utca egyik ódon, roskatag házában élt akkoriban egy ügyes zsidó. Az volt a mestersége, hogy gazfickókat tisztességes emberré változtatott. Nem hosszú időre, ami kényelmetlen is lett volna a gazfickónak. Az átváltozás csak úgy szemre történt, egy vagy két napra, napi harminc souért, olyan öltözék segítségével, amely lehetőleg hasonlított a tisztességes emberek ruhájához. Ezt a ruhakölcsönzőt Álcázónak emlegették a párizsi tolvajok, nem is tudták más nevét. Eléggé teljes készlete volt. Az ócskaságok, amikbe az embereket belebújtatta, úgy-ahogy megjárták. Foglalkozások és rangok szerint osztályozta a raktárát; boltjának mindegyik szögén, elnyűtt és kopott állapotban, egy-egy társadalmi állás lógott, itt egy bírói talár, ott egy reverenda, amott bankárnak, nyugalmazott katonatisztnek, íróembernek vagy államférfinak való öltözék. Ez az alak volt a jelmeztárosa a párizsi gazemberség roppant színjátékának. Butikjából, mint valami színfal mögül, kilépett a tolvajlás, és eltűnt mögötte a csalás. Bement a ruhatárba egy rongyos csirkefogó, lefizetett harminc sout, s aszerint, hogy milyen szerepet akart játszani aznap, kiválasztotta a megfelelő jelmezt, s amikor kijött, ez a senki valaki lett. Másnapra az elvitt cókmók pontosan a helyén volt, az Álcázó megbízott a tolvajokban, sose lopták meg. Csak egy baj volt ezekkel a ruhákkal, "nem álltak jól"; nem voltak rászabva viselőjükre; az egyiken szoros volt az öltöny, a másikon bő, sohasem testhezálló. Amelyik gazember kisebb vagy nagyobb volt az átlagosnál, kényelmetlenül érezte magát a kölcsönzött ruhában. Sem túlságos kövérnek, sem túlságos soványnak nem volt szabad lennie. Az Álcázó csak a közönséges termetűekre rendezkedett be. Az első keze ügyében levő csavargóról vett mértéket, aki nem volt se kövér, se sovány, se magas, se alacsony. Ezért aztán a kliensei különféle átigazító műveletekkel segítettek magukon, ahogy tudtak. Volt elég bajuk a kivételes termetűeknek! Az államférfi-ruha például, amely az álláshoz illően tetőtől talpig fekete volt, Pittnek[307] bő, Castelcicalának[308] szűk lett volna. Az államférfi-viselet az Álcázó leltárkönyvében így szerepelt: "Fekete posztókabát, fekete gyapjúpantalló, selyemmellény, csizma és fehérnemű." A margón ez állt: "Volt nagykövet", s mellette a kellékék felsorolása: "Külön dobozban gondosan fésült paróka, zöld szemüveg, óralánc fityegőkkel, két darab hüvelyknyi hosszú, vattába csavart lúdtoll." Mindez hozzátartozott az államférfi és volt nagykövet felszereléséhez. Az egész öltöny, ha szabad így mondanunk, megviselt volt; a varratok kifakultak, a kabát egyik könyökén valamilyen gomblyukszerű nyílás látszott; azonkívül elöl hiányzott egy gomb, de ez lényegtelen, minthogy az államférfi állandóan a szívén tartotta a kezét, s ezzel eltakarta a gomb hiányát.

Ha Marius ismerős lett volna Párizs titkos intézményeinek világában, a látogatón, akit Basque bevezetett, rögtön észrevette volna az Álcázó ócskásboltjában szerzett államférfi-ruhát.

Marius csalódása, hogy nem az lépett be, akit várt, barátságtalanságra fordult. Tetőtől talpig végigmérte az előtte hajlongó idegent, és kurtán megkérdezte:

- Mit kíván?

Az idegen nyájas vigyorral válaszolt, egy krokodilus hízelgő mosolya lehet ilyen.

- Lehetetlen, hogy ne lett volna már szerencsém a báró úrhoz. Ha jól emlékszem, néhány évvel ezelőtt Bagration hercegasszonynál és Dambray[309] őrgróf őkegyelmessége, Franciaország pairje szalonjában találkoztunk.

A gazemberek mindig bevált fogása, hogy úgy tesznek, mintha ráismernének valakire, akit nem ismernek.

Mariusnak föltűnt az idegen beszédmodora. Figyelte a szavait, mozdulatait, s a csalódása egyre nagyobb lett; ez az orrhangú nyafka beszéd merőben más volt, mint az az éles, rekedtes hang, amit várt. Nem tudta, hányadán van.

- Nem ismerem - mondta - se Bagration hercegasszonyt, se Dambray vikomt urat. Soha életemben nem voltam sem az egyiknél, sem a másiknál.

A válasz mogorva volt, de az idegen tovább is nyájaskodva erősködött:

- Akkor Chateaubriand-éknál láthattam a báró urat! Chateaubriand jó ismerősöm. Nagyon kedves ember. Többször mondta nekem: Thénard barátom, nem inna meg velem egy pohár bort?

Marius homlokán egyre szigorúbb ráncok jelentek meg:

- Sohasem volt alkalmam Chateaubriand úrnál tisztelemet tenni. Végezzünk. Mit akar?

Az idegen a nyers hangra még mélyebben hajlongott.

- Báró úr, kegyeskedjék meghallgatni. Amerikában, Panama vidékén van egy Joya nevű falu. Az egész falu egyetlen ház. Nagy, négyszögletes, háromemeletes ház, napon égetett téglákból épült, mindegyik oldala ötszáz láb hosszú, mindegyik emelete tizenkét lábnyival beljebb kezdődik az alatta levőnél, úgyhogy körös-körül teraszok futnak; a ház közepén udvar, tele élelemmel és lőszerrel. Az épületen nincsenek ablakok, csak lőrések, kapuja sincs, hágcsón kell felmenni az első teraszra, onnét a másodikra, a másodikról a harmadikra, az udvarba is hágcsón lehet lemenni; a szobákban ajtók helyett csapóajtók vannak, lépcsők helyett megint csak hágcsók. Este a csapóajtókat leeresztik, a hágcsókat felhúzzák, a lőréseken kidugják a puskákat és karabélyokat; nincs rá mód, hogy valaki bejuthasson; nappal ház, éjjel erőd, nyolcszázan laknak benne; ilyen ez a falu. Miért a nagy elővigyázat? A vidék veszedelmes, tele van emberevőkkel. Miért mennek mégis oda lakni? Mert csodálatos ország, lépten-nyomon aranylelőhelyek vannak.

- Mire akar kilyukadni? - vágott közbe Marius, akiben a csalódottság most már türelmetlenségbe csapott át.

- Rögtön rátérek, báró úr. Diplomata voltam, fáradt ember vagyok. Halálosan unom a régi civilizációt, meg akarok próbálkozni a vadakkal.

- No és?

- Báró úr, a világ törvénye az önzés. A napszámban dolgozó parasztasszony megfordul az arra robogó postakocsi után, a birtokos parasztasszony, aki saját földjét műveli, nem fordul meg. A szegény ember kutyája megugatja a gazdagot, a gazdag ember kutyája megugatja a szegényt. Mindenki magával törődik. Az embereket az érdek vezeti. Az arany a nagy mágnes.

- Nos? Végezzen.

- Szeretnék kivándorolni Joyába. Harmadmagammal. Feleségem van és leányom, nagyon szép lány. Az út hosszú, és sokba kerül. Némi pénzre lenne szükségem.

- Mi közöm nekem ehhez? - kérdezte Marius.

Az idegen, a keselyű jellegzetes mozdulatával, kinyújtotta fejét a nyakravalójából, és még édeskésebb mosollyal válaszolt:

- Báró úr nem olvasta el a levelemet?

Körülbelül úgy is volt. Marius alig vett tudomást a levél tartalmáról. Inkább az írást nézte, semmint a levelet olvasta. Jóformán nem is emlékezett, hogy mi van benne. Egy perc óta valami más kötötte le a figyelmét. Megütötte a fülét ez a pár szó: Feleségem van és leányom. Átható pillantást vetett az idegenre. Egy vizsgálóbíró sem nézhetne szigorúbban. Szinte velőkig ható pillantás volt. Csak ennyit felelt:

- Mondja meg, mit akar.

Az idegen zsebre dugta két kezét, fejét fölszegte, anélkül hogy a hátát kiegyenesítette volna, s a zöld szemüveg alól fürkészőn sandított Mariusra.

- Amint tetszik, báró úr. Megmondom. Egy titkot akarok eladni önnek.

- Titkot?

- Titkot.

- Rám vonatkozót?

- Olyasmit.

- Mi az a titok?

- Ingyen kezdem - szólt az idegen. - Meglátja, érdekes lesz.

Marius, ahogy hallgatta, egyre fürkészőbben figyelte ezt az embert.

- Beszéljen.

- Báró úr, önnél egy rablógyilkos rejtőzik.

- Nálam? Nem igaz - mondta.

Az idegen végigsimította könyökével a kalapját, és rendületlenül folytatta:

- Rablógyilkos. Figyelmeztetem, báró úr, nem holmi régi, elavult, idejét múlta cselekedetekről beszélek, amelyek semmivé válhatnak elévülés folytán a törvény előtt és megbánás folytán Isten előtt. Új keletű, jelenlegi tényekről beszélek, amelyekről még nem tud az igazságszolgáltatás. Folytatom. Ez az ember hamis név alatt báró úr bizalmába, majdnem a családjába férkőzött. Megmondom az igazi nevét. Mégpedig ingyen.

- Hallgatom.

- Jean Valjean a neve.

- Tudom.

- Megmondom azt is, szintén ingyen, hogy miféle ember.

- Hadd hallom.

- Volt fegyenc.

- Tudom.

- Tudja, miután volt szerencsém megmondani.

- Nem. Már előbb is tudtam.

Marius hideg hangja, kétszeri válasza: tudom, szűkszavúsága, amellyel útját szegte a társalgásnak, valamilyen süket haragot támasztott az ismeretlenben. Lopva dühös, de nyomban kialvó pillantást röpített Mariusra. Bármily rövid volt is azonban, olyan volt ez a pillantás, amelyre az ember ráismer, ha már egyszer látta; Marius figyelmét nem kerülte el. Bizonyos fellángolások csak bizonyos lelkekből eredhetnek; a szem, a gondolat ablaka, kigyullad tőlük; a szemüveg nem rejt el semmit; próbálja valaki ablaküveggel álcázni a poklot.

Az ismeretlen megint mosolyogva szólalt meg:

- Nem bátorkodom megcáfolni a báró urat. Mindenesetre láthatja, hogy jók az értesüléseim. Amit azonban még közölni akarok önnel, azt csak én tudom. Ez a bárónő őméltósága vagyonára vonatkozik. Rendkívül érdekes titok. Eladó. Ön az első, akinek fölajánlom. Nem nagy az ára. Húszezer frank.

- Tudom ezt a titkot is, úgy, mint a többit - szólt Marius.

Az idegen érezte, hogy engednie kell az árból:

- Báró úr, adjon tízezer frankot, és beszélek.

- Ismétlem, hogy nekem semmi újat nem mondhat. Mindent tudok.

Az ismeretlen szeme újra megvillant. Felkiáltott:

- De hát mégiscsak kell ma vacsoráznom! Mondom, rendkívül érdekes titok. Báró úr, én elmondom. Adjon húsz frankot.

Marius merően ránézett:

- Tudom az ön rendkívül érdekes titkát; ahogyan tudtam Jean Valjean nevét, sőt tudom az ön nevét is.

- Az én nevemet?

- Azt.

- Azt könnyen tudhatja, báró úr. Volt szerencsém írásban és szóban bemutatkozni. Thénard.

- Dier.

- Tessék?

- Thénardier.

- Ki az?

Ha veszélyben forog, a sündisznó felborzolja a tüskéit, a bogár halottnak tetteti magát, a régi gárda négyszöget formál; ez az ember elnevette magát.

Aztán egy porszemet fricskázott le a kabátja ujjáról.

Marius folytatta:

- Azonkívül ön Jondrette, a napszámos, Fabantou, a színész, Genflot, a költő, a spanyol don Alvarez, és ön Balizard-né is.

- Kicsodáné?

- És kocsmája volt Montfermeilben.

- Nekem kocsmám? Soha.

- Mondom, hogy maga Thénardier.

- Tagadom.

- És közönséges gazember. Fogja.

Marius kihúzta zsebéből a bankjegyet, és az arcába vágta.

- Köszönöm! Bocsánat! Ötszáz frank, báró úr!

Az idegen egészen magánkívül hajlongott, fölkapta a bankjegyet, és mindenfelől vizsgálgatta.

- Ötszáz frank! - álmélkodott megint, és halkan dadogta: - Komoly ficcs!

Aztán egyszerre fölkiáltott:

- Hát jó. Helyezzük kényelembe magunkat.

Majomügyességgel hátralökte a hajzatát, levette szemüvegét az orráról, levette és eltüntette a két lúdtollat, amelyekről fentebb szó esett, és aminőket könyvünk más helyén is láttunk, egyszóval levetette álarcát, úgy, mint más a kalapját.

Szeme megvillant; egyenetlen, hepehupás, fölül csúf ráncoktól barázdált homloka látható lett, orra megnyúlt, mint a madárcsőr; előtűnt a zsákmányra leső ember kegyetlen, ravasz arcéle.

- Báró urat nem lehet becsapni - mondta szárazon, abbahagyva az orrhangú nyafogást -, Thénardier a nevem.

És kiegyenesítette görnyedt hátát.

Thénardier, mert csakugyan ő volt, roppantul meglepődött; talán zavarba is jött volna, ha képes lett volna rá. Azért jött, hogy megdöbbenést keltsen, és ő döbbent meg. Ez a megaláztatás ötszáz frankot hozott neki, ami eléggé elfogadható kárpótlás; de azért nagyon meg volt rökönyödve.

Először látta Pontmercy bárót, és ez a Pontmercy báró ráismert, hiába volt rajta álöltözet, ráismert, mégpedig alaposan. Ez a báró, úgy látszik, nemcsak vele volt tisztában, hanem Jean Valjeannal is. Ki lehet ez a majdnem tejfelesszájú ifjú, aki oly fagyos és nagylelkű egyben, aki tudja az ember nevét, sőt valamennyi nevét, és megnyitja neki az erszényét, aki oly komiszul bánik a gazemberekkel, mint egy vizsgálóbíró, és úgy fizet nekik, mint egy balek?

Thénardier, emlékezhetünk rá, jóllehet egy időben szomszédja volt Mariusnak, soha színét sem látta, ami gyakori eset Párizsban; valamikor fél füllel hallotta a lányaitól, hogy lakik ott a házban valami Marius nevű nagyon szegény fiatalember. Anélkül, hogy ismerte volna, megírta neki azt a levelet, amelyről szólottunk. Sejtelme sem volt róla, hogy ennek a Mariusnak bármiféle köze van Pontmercy báróhoz.

A Pontmercy névnek, említettük, csak két utolsó szótagját hallotta volt a waterlooi csatatéren, és erre a "mercy"-re mindig jogos kicsinyléssel gondolt, hiszen csak annyit jelent: "Köszönöm".

Egyébiránt Azelma leánya révén, akit február 16-án az esküvőre menő pár nyomába menesztett, valamint saját kutatásai révén sok mindent megtudott, és suttyomban nem egy titkos szálat sikerült megragadnia. Szorgos utánjárással kiderítette, vagy legalább kikövetkeztette, hogy ki volt az az ember, akivel egy bizonyos napon a Nagycsatornában összetalálkozott. Az emberről könnyen rátalált a névre. Tudta, hogy Pontmercy báróné nem más, mint Cosette. Eltökélte azonban, hogy erről diszkréten hallgatni fog. Hogy ki volt Cosette, tulajdonképpen maga se tudta. Sejtett valami házasságon kívüli származást, Fantine története mindig gyanús volt neki; de minek fecsegne erről? Hogy megfizettesse hallgatását? Úgy gondolta, ennél különb vásárt is csinálhat. Különben is, ha bizonyíték nélkül ezzel állít be a báróhoz: "A felesége fattyú" - minden valószínűség szerint csak azt éri el, hogy a férj cipőtalpa érintkezésbe kerül a leleplező ülepével.

Thénardier úgy vélekedett, hogy társalgása Mariusszal voltaképpen még el sem kezdődött. Belátta, hogy jobb lesz meghátrálni, változtatni a stratégiáján, más hadállásból, más fronton támadni; de lényegében semmi sem veszett el, és az ötszáz frank már a zsebében van. Azonfelül még döntő jelentőségű mondanivalója volt, és ezzel a jól tájékozott és derekasan fölfegyverzett Pontmercy báróval szemben is erősnek érezte magát. Olyan fajta embernek, mint Thénardier, minden párbeszéd egy-egy ütközet. Milyen a helyzete abban, amely most fog megindulni? Nem tudta, kivel beszél, de tudta, hogy miről fog beszélni. Gyorsan elvégezte magában az "erőviszonyok" áttekintését, s miután kimondta: "Thénardier a nevem", várt.

Marius elgondolkozott. Végre kezében van Thénardier. Az az ember, akit annyira óhajtott megtalálni, itt áll előtte. Most hát eleget tehet néhai Pontmercy ezredes ajánló sorainak. Megalázónak érezte, hogy ez a hős adósa lehet valamivel ennek a haramiának, s hogy a sírból kibocsátott váltó, amellyel atyja őt, Mariust megterhelte, mindeddig kifizetetlen. Thénardier-val szemben oly bonyolult volt a helyzete, hogy az is megfordult az eszében, hogy meg kell bosszulnia az ezredest azért a szerencsétlenségért, hogy egy ilyen csirkefogó mentette meg annak idején. Bármint volt is, elégedettséget érzett. Végre tehát mentesítheti az ezredes árnyékát ettől a méltatlan hitelezőtől, és szinte úgy tűnt neki, hogy az adósok börtönéből szabadítja ki apja emlékét.

Ezen a kötelességen kívül egy másikat is kellett teljesítenie: kideríteni, hacsak lehetséges, Cosette vagyonának eredetét. Úgy látszott, erre most alkalom kínálkozik. Thénardier talán tud valamit. Esetleg hasznos lesz ennek az embernek a veséjébe látni. Ezzel akarta kezdeni.

Thénardier, miután zsebre vágta a "komoly ficcset", szelíden, majdnem gyöngéden pislogott Mariusra.

Marius törte meg a hallgatást.

- Thénardier - szólt -, megmondtam a nevét. Akarja, hogy megmondjam azt is, mi az a titok, amelyet föl akar tárni előttem? Nekem is vannak értesüléseim. Majd meglátja, hogy többet tudok, mint ön. Jean Valjean, amint ön is mondja, rablógyilkos. Rabló, mert meglopott, és ezáltal anyagi romlásba döntött egy gazdag gyárost, Madeleine urat. És gyilkos, mert megölte Javert titkosrendőrt.

- Nem értem, báró úr - mondta Thénardier.

- Mindjárt megérti. Hallgasson ide. Élt Pas-de-Calais megyében 1822 táján egy ember, aki régen valamilyen összeütközésbe került a törvénnyel, de utóbb Madeleine néven fölemelkedett, és visszaszerezte becsületét. Ez az ember a szó szoros értelmében megigazult. Föllendített egy iparágat, a fekete üveggyöngy gyártását, és ezzel gazdaggá tette az egész várost. Ő maga is vagyont szerzett, de csak úgy mellékesen, másodlagosan. Kenyéradó apja volt a szegényeknek. Kórházakat alapított, iskolákat nyitott, betegeket látogatott, kiházasította a lányokat, segítette az özvegyeket, örökbe fogadta az árvákat; valósággal gyámja volt az egész vidéknek. A becsületrendet nem fogadta el, polgármesternek nevezték ki. Egy kiszabadult fegyenc tudta róla, hogy valamikor ítélettel sújtották; följelentette, lefogatta, ezt a lefogatást arra használta fel, hogy Párizsba jöjjön, és Laffitte bankárral - ezt magától a pénztárostól tudom - hamis nyugta alapján kifizettessen magának félmilliónál nagyobb összeget, ami Madeleine úr pénze volt. Ez a fegyenc, aki Madeleine urat meglopta, Jean Valjean. A másik ügyről sem mondhat nekem olyat, amit ne tudnék. Jean Valjean megölte Javert titkosrendőrt; pisztollyal lőtte le. Jelen voltam, amikor ez történt.

Thénardier fölényes pillantást vetett Mariusra, mint a megvert ember, aki nem nyugodott bele legyőzetésébe, és egy perc alatt visszaszerezte az elveszített talajt. Ám megint megjelent arcán az előbbi mosoly, mert az alárendeltnek sunyin lepleznie kell a fölötte állón aratott diadalát. Thénardier csak ennyit mondott:

- Báró úr téves úton jár.

És hogy ennek a kijelentésnek nagyobb nyomatékot adjon, megpörgette óraláncán a fityegőket.

- Micsoda? - pattant fel Marius. - Kétségbe vonja? Ezek tények.

- Képzelt tények. A bizalom, amellyel báró úr megtisztel, arra kötelez, hogy ezt a szemébe mondjam. Fő az igazság és a méltányosság. Nem szeretem, ha igaztalanul vádolnak valakit. Báró úr, Jean Valjean nem lopta meg Madeleine urat, és Jean Valjean nem ölte meg Javert-t.

- Ez már mégis sok! Hogy mondhat ilyet?

- Két okom van rá.

- Melyek azok? Beszéljen!

- Az egyik ez: Jean Valjean nem lopta meg Madeleine urat, mivelhogy ő maga Madeleine úr.

- Mit mesél itt összevissza?

- A másik ok: Jean Valjean nem gyilkolta meg Javert-t, mivelhogy Javert önmagát ölte meg.

- Mit mond?

- Azt, hogy Javert öngyilkosságot követett el.

- Bizonyítékot! Bizonyítékot! - kiáltott magánkívül Marius.

Thénardier szótagolva válaszolt, ahogy a verset szokás skandálni:

- Ja-vert tit-kos-rend-őrt víz-be-fúl-va ta-lál-ták, a Pont-au-Change-nál egy bár-ka a-latt.

- De hol vannak a bizonyítékok?

Thénardier oldalzsebéből jókora szürke borítékot húzott elő, amelyben láthatóan különböző nagyságú összehajtott papírlapok voltak.

- Itt vannak - mondta nyugodtan.

És hozzátette:

- Báró úr, én az ön érdekében igyekeztem alaposan tisztába jönni Jean Valjeannal. Állítom, hogy Jean Valjean és Madeleine egy és ugyanazon személy, állítom továbbá, hogy Javert-nek maga Javert volt a gyilkosa, és amikor ezt mondom, mindenre bizonyítékaim vannak. Nem írott bizonyítékok, az írás gyanús, az írás türelmes, hanem nyomtatott bizonyítékok.

Miközben beszélt, kivett a borítékból két elsárgult, megfakult és erősen dohányszagú újságpéldányt. Az egyik újság, mely minden hajtásnál szakadt volt, és négyszögletes darabkákra esett szét, sokkal régibbnek látszott a másiknál.

- Két tény, két bizonyíték - szólt Thénardier. És átnyújtotta Mariusnak a kiteregetett lapokat.

A két újságot ismeri az olvasó. Az egyik, a régebbi a Drapeau Blanc 1823. július 24-i száma, amelyből könyvünk első kötetében már idéztünk, megállapította Madeleine úr azonosságát Jean Valjeannal. A másik a Moniteur 1832. június 15-i száma, közölte a hírt Javert öngyilkosságáról, megtoldva azzal, hogy Javert, a rendőrfőnöknek tett szóbeli jelentése szerint, miután a Chanvrerie utcai barikádon foglyul ejtették, életben maradását egy nemes lelkű felkelőnek köszönhette, aki pisztolyt emelt rá, de ahelyett, hogy agyonlőtte volna, a levegőbe lőtt.

Marius elolvasta a közleményeket. Csupa nyilvánvaló, ténybeli adat, csupa kétségbevonhatatlan bizonyíték, hiszen az újságokat nem nyomtatták külön abból a célból, hogy Thénardier állításait tanúsítsák: a Moniteur-ben közölt hír a rendőrfőnökség hivatalos közleménye volt. Marius nem kételkedhetett. A pénztárnok, nyilván tévedésből, hamisan tájékoztatta. Jean Valjean hirtelen megnövekedve lépett ki a homályból. Marius nem bírta megállni, hogy örömében föl ne kiáltson:

- De hisz akkor az a szerencsétlen ember csodálatot érdemel! Az a pénz csakugyan őt illette! Ő Madeleine, egy egész vidék gondviselője, ő Jean Valjean. Javert megmentője! Egy hős, egy szent!

- Se nem hős, se nem szent - szólt Thénardier. - Gyilkos és rabló.

És olyan ember hangján, aki érzi, hogy kezd fölülkerekedni, hozzátette: - Csak nyugalom.

Gyilkos, rabló, ezek a szavak, amelyekről Marius azt hitte, hogy végleg lekerültek a napirendről, s most újra elhangzottak, úgy érték, mint a hideg zuhany.

- Még mindig? - kérdezte.

- Változatlanul - felelte Thénardier. - Jean Valjean nem lopta meg Madeleine urat, és mégis rabló. Nem ölte meg Javert-t, és mégis gyilkos.

- Arról a negyven év előtti nyomorult lopásról akar beszélni - válaszolt Marius -, amelyet, mint ezekből az újságokból is kiviláglik, egy egész élet bűnbánatával, önmegtagadásával és tisztességével tett jóvá?

- Gyilkosságot és rablást mondtam, báró úr. És ismétlem, mostanában történt dolgokról beszélek. Amit el fogok mondani, teljesen ismeretlen. Ezt csak én tudom. És báró úr talán rá fog jönni annak a vagyonnak az eredetére, amelyet Jean Valjean oly ügyesen a báróné őméltóságának adományozott. Azt mondom, ügyesen, mert aki ilyen adomány révén becsempészi magát egy tisztességes házba, osztozik a ház jólétében, leplezi saját bűnét, egyúttal élvezi a lopott jószágot, és igazi nevét eltitkolva családot szerez magának, az nem ügyetlen ember.

- Itt a szavába vághatnék - jegyezte meg Marius -, de csak folytassa.

- Báró úr, mindent el fogok mondani, és a nagylelkűségére bízom a jutalmat. Ez a titok megér egy marék aranyat. Ön azt mondhatná: Miért nem fordultál Jean Valjeanhoz? Igen egyszerű okból: tudom, hogy lemondott a vagyonáról, az ön javára mondott le, ezt remekül kieszelte, de neki már egy garasa sincs, csak az üres tenyerét mutathatná nekem, és mivel némi pénzre van szükségem, hogy Joyába utazhassak, őhelyette, akinek semmije sincs, inkább önhöz fordulok, akinek mindene van. Kissé fáradt vagyok, engedje meg, hogy leülhessek.

Marius leült, és helyet mutatott neki.

Thénardier egy kipárnázott karosszékbe telepedett, a két újságot visszatette a borítékba, s miközben ujjai hegyével összecsippentette a Drapeau Blanc szakadozott példányát, így dörmögött: "Nem kis fáradságomba került, amíg ezt megszereztem." Azután keresztbe vetette lábát, hátradőlt a székben, mint aki biztos a mondanivalójában, és fontoskodva, minden szót megnyomva elkezdte:

- Báró úr, körülbelül most egy éve, 1832. június 6-án, a zendülés napján, egy ember lent volt a párizsi Nagycsatornában, ott, ahol a csatorna az Invalidusok hídja és a Jéna híd közt a Szajnába torkollik.

Marius hirtelen közelebb húzta székét Thénardier székéhez. Thénardier észrevette ezt a mozdulatot, és mint a szónok, aki kezében tartja hallgatóját, és érzi, hogy ellenfele szívdobogva lesi minden szavát, lassan, tagolva folytatta:

- Ez az ember, aki politikától idegen okokból rejtőzködni kényszerült, a szennycsatornában választott magának lakást, kulcsa is volt hozzá. Ismétlem, június 6-án történt; este nyolc óra lehetett. Az ember neszt hallott a csatornában. Meglepetve a fal mellé húzódott és figyelt. Lépések zaja volt, valaki járt a sötétben, éppen feléje tartott. Csodálkozott, hogy más is van rajta kívül a csatornában. A kijárást elzáró rács nem volt messze. Azon át egy kis világosság szűrődött be, ami lehetővé tette, hogy az ember megpillantsa a közeledőt, és lássa, hogy valamit visz a hátán. Meggörnyedve haladt. Egykori fegyenc volt, és egy holttestet cipelt. Kézzelfogható bizonyság az esetben, ha gyilkosság történt. Hogy ugyanakkor rablás is, az magától értetődik; ingyen nem szoktak gyilkolni. A fegyenc nyilván a folyóba készült bedobni a hullát. Megjegyzendő, a fegyenc, aki valahonnan messziről jött a csatornában, mielőtt a ráccsal elzárt nyíláshoz ért, okvetlenül útba kellett hogy ejtsen egy szörnyű beomlást, és nyilván ott hagyhatta volna a holttestet; csakhogy a beomlás eltakarításán dolgozó munkások már másnap megtalálták volna a meggyilkolt embert, ez pedig aligha lett volna ínyére a gyilkosnak. Jobbnak látta a terhével együtt átlábalni a beomláson, ami iszonyú erőfeszítés lehetett, el sem lehet képzelni életveszélyesebb vállalkozást; nem is értem, hogy került ki élve.

Marius még közelebb húzta a székét. Thénardier fölhasználta az alkalmat, hogy jó nagy lélegzetet vegyen. Aztán folytatta:

- Báró úr, a szennycsatorna nem a Mars-mező. Egyebek közt a helynek is szűkiben van. Két ember el nem kerülheti benne a találkozást. Ez meg is történt.

A csatorna lakója és az, aki keresztülment rajta, kénytelen-kelletlen köszöntötte egymást. Az idegen így szólt a másikhoz: "Látod, mit viszek a hátamon, ki kell jutnom innen, neked van kulcsod, add ide." Ez a fegyenc rettenetes erős ember volt. Nem volt tanácsos elutasítani a kérést. Mindazonáltal az, akinél a kulcs volt, tárgyalni kezdett vele, pusztán csak azért, hogy időt nyerjen. Szemügyre vette a halottat, de csak annyit látott, hogy fiatal, jó ruha van rajta, gazdagnak látszik, és csupa vér. Beszélgetés közben, anélkül hogy a gyilkos észrevette volna, módját ejtette, hogy hátulról letépjen egy darabot a meggyilkolt kabátjáról. Tárgyi bizonyítéknak, tetszik érteni; az ilyesmi nyomra vezethet, rá lehet vele bizonyítani a bűnösre a bűnt. A tárgyi bizonyítékot zsebre dugta. Azután kinyitotta az ajtót, az embert, a hátán a teherrel, kieresztette a nyíláson, megint becsukta a rácsot, azután odábbállott, mert nem akart még jobban belekeveredni a kalandba, főleg nem akart jelen lenni, mikor a gyilkos a folyóba dobja áldozatát. Most már érti, báró úr. Az, aki a holttestet vitte, Jean Valjean volt; akinél a kulcs volt, az én vagyok; a ruhafoszlány pedig...

Thénardier félbehagyta a mondatot; egy elrongyolt, sötét foltokkal tarkálló, fekete posztódarabot húzott ki a zsebéből, és hüvelyk- és mutatóujja közé csippentve, Marius szeme elé tartotta.

Marius sápadtan, elfúló lélegzettel, szemét a fekete posztódarabra szegezve felállt, egyetlen szó nélkül, pillantását le nem véve a ruhafoszlányról, a fal felé hátrált, jobb kezével a falat tapogatva kereste a kulcsot, amely a faliszekrény zárába volt dugva a kandalló mellett. Megtalálta. Kinyitotta a szekrényt, és oda se nézve, kitágult pupilláit el nem fordítva a szövetdarabról, amelyet Thénardier kiterjesztve tartott, benyúlt a szekrénybe.

Közben Thénardier tovább beszélt:

- Báró úr, a lehető legnyomósabb okaim vannak azt hinni, hogy a fiatalember, akit Jean Valjean kelepcébe csalt és meggyilkolt, valami dúsgazdag külföldi volt, és hatalmas pénzösszeget hordott magánál.

- A fiatalember én voltam, és itt a kabát! - kiáltott Marius, és egy vérrel összemocskolt ócska kabátot dobott a padlóra.

Aztán kikapta Thénardier kezéből a foszlányt, a kabát fölé guggolt, és a letépett csücsök helyére odaillesztette a rongyot. Pontosan egyezett, a posztódarab kiegészítette a kabátot.

Thénardier kővé dermedt. "Na, ezzel felsültem" - gondolta.

Marius remegve, kétségbeesetten, sugárzón talpra állt.

Zsebébe nyúlt; dühösen odalépett Thénardier-hoz, és szinte az arcához nyomta ötszáz- és ezerfrankos bankjegyeket szorító öklét.

- Maga gyalázatos! Hazug, rágalmazó, csirkefogó! Vádolni jött azt az embert, és igazságot szerzett neki; el akarta veszejteni, de csak azt érte el, hogy dicsfényben áll előttem. És maga a rabló! Maga a gyilkos! Láttam magát, Thénardier-Jondrette, az Ispotály körúton, ott abban a padlásszobában. Épp eleget tudok, hogy fegyházba vagy még rosszabb helyre juttassam, ha akarnám. Itt van ezer frank, fogja, alávaló!

És egy ezerfrankost vetett oda neki.

- Hah, Jondrette, Thénardier, hitvány gazember! Tanuljon ebből a leckéből, titkok zsibárusa, rejtelmek kufára, sötétben turkáló nyomorult! Fogja ezt az ötszáz frankot is, és takarodjon! Waterloonak köszönheti, hogy ép bőrrel menekül.

- Waterloo? - dörmögött Thénardier, miközben az ezer frankkal együtt az ötszázat is zsebre gyűrte.

- Igen, gyilkos! Ott megmentette egy ezredesnek az életét...

- Tábornoknak - szólt Thénardier, és fölszegte a fejét.

- Ezredesnek - ismételte Marius indulatosan. - Ha tábornok lett volna, egy fityinget sem adnék. És most idejött, hogy aljasságot műveljen. Mondom, nincs bűn, amely ne terhelné! Hordja el magát! Tűnjön el! Boldoguljon, ahogy tud, csak menjen el. Hah! Szörnyeteg! Itt van még háromezer frank. Fogja. És holnap indul Amerikába, a leányával; mert a felesége már nem él, gyalázatos hazug! Ott leszek, vigyázok, hogy elutazzon, gazember, és induláskor kap tőlem még húszezer frankot. Menjen, akasztassa fel magát másutt!

- Báró úr - válaszolt Thénardier földig hajolva -, örök hála és köszönet.

Távozott. Semmit sem értett az egészből, de el volt képedve és el volt ragadtatva a fejére záporozó bankjegyek kellemes arany-mennyköveitől.

Villámcsapás érte, de elégedett volt; nagyon mérges lett volna, ha ebben a mennykőhullásban el lett volna látva villámhárítóval.

Végezzünk mindjárt ezzel az alakkal. Két nappal az itt elmondott események után Marius gondoskodásából Azelma leányával elutazott Amerikába, álnév alatt, zsebében húszezer frankos hitellevéllel, mely New Yorkban volt beváltandó. Thénardier-ban a félresikerült polgár erkölcsi nyomorúsága gyógyíthatatlan volt; Amerikában is csak az maradt, ami Európában volt. Néha egy gonosz ember érintése elég ahhoz, hogy egy jó cselekedet megrothadjon, és rossz származzék belőle. A Mariustól kapott pénzzel Thénardier fölcsapott rabszolga-kereskedőnek.

Mihelyt Thénardier kívül volt az ajtón, Marius futott le a kertbe, ahol Cosette még sétált.

- Cosette! Cosette! - kiáltott. - Gyere! Gyere gyorsan! Megyünk hozzá! Basque, kocsit! Jöjj, Cosette! Istenem! Ő mentette meg az életemet! Egy percet se veszítsünk! Vedd a sáladat.

Cosette azt hitte, megőrült, de szót fogadott.

Marius alig bírt lélegzeni, kezét mellére szorította, hogy csillapítsa heves szívdobogását. Nagy léptekkel járt föl és alá, megölelte Cosette-et.

- Ah, Cosette, milyen szerencsétlen vagyok! - hajtogatta.

Magánkívül volt. Valamilyen magas és komoly alakot kezdett látni Jean Valjeanban. Valami rendkívüli, fenséges és szelíd, óriási és alázatos erény derengett előtte. A fegyenc Krisztussá magasztosult. Mariust elkápráztatta ez a csoda. Nem tudta, valójában mit lát, de amit látott, nagyszerű volt.

Egy perc múlva a kocsi a kapu elé állt.

Marius felsegítette Cosette-et, aztán maga is a kocsiba ugrott.

- Homme-Armé utca 7. - szólt ki a kocsisnak.

A kocsi elindult.

- Jaj, de örülök! - ujjongott Cosette. - Homme-Armé utca. Már említeni sem mertem neked. Meglátogatjuk Jean urat.

- Apádat, Cosette! Most inkább apád, mint valaha. Cosette, kezdek rájönni. Azt mondtad, hogy nem kaptad meg a levelet, amelyet akkor Gavroche-sal küldtem. Biztosan az ő kezébe került. És ő, tudod-e, Cosette, ő akkor elment a barikádra, hogy engem megmentsen. És mert lelki szükség nála, hogy angyal legyen, mellékesen megmentett másokat is; megmentette Javert-t. Engem kihúzott a mélységből, hogy visszaadjon neked. A hátán vitt végig a borzalmas szennycsatornán. Ah, én hálátlan szörnyeteg! Előbb a te gondviselésed volt, Cosette, azután az enyém. Képzeld, volt ott egy iszonyatos gödör, százszor is bele lehet fulladni, bele a sárba. Cosette! Ő átvitt rajta. Ájult voltam; nem láttam, nem hallottam semmit, semmit sem tudhattam a szörnyű kalandról, amin átestem. Elhozzuk, magunkhoz vesszük, akár akarja, akár nem, többé el nem megy tőlünk. Csak otthon legyen! Csak megtaláljuk! Életem végéig tisztelni fogom. Igen, Cosette, úgy kell történni, ahogy mondtam. Egész biztos, hogy Gavroche neki adta át a levelet. Most már minden világos előttem. Ugye érted?

Cosette egy szót sem értett az egészből.

- Igazad van - hagyta rá.

Közben robogott velük a kocsi.



V
Az éjszaka mögött dereng a hajnal

Jean Valjean, mikor a kopogást hallotta ajtaján, hátrafordult.

- Szabad! - szólt gyönge hangon.

Az ajtó kinyílt. Ott állt Cosette és Marius.

Cosette berohant a szobába.

Marius állva maradt a küszöbön, az ajtófélfához támaszkodva.

- Cosette! - szólt Jean Valjean, és felegyenesedett, kitárt, remegő karokkal, sápadtan, révedezve, félszegen, szemében véghetetlen örömmel.

Cosette az izgalomtól lihegve Jean Valjean mellére borult.

- Apám!

Jean Valjean zavarodottan hebegett:

- Cosette! Ő! Ön, te vagy! Ó, Istenem!

És, ahogy Cosette szorosan magához ölelte, felkiáltott:

- Te vagy az! Te itt! Hát megbocsátasz?

Marius lesütötte a szemét, hogy a könnyei ki ne csorduljanak, egyet lépett előre, ajkait görcsösen összeszorította, hogy visszafojtsa a zokogását, úgy suttogta:

- Apám!

- És ön, ön is megbocsát? - rebegte Jean Valjean.

Marius nem volt képes felelni, és Jean Valjean hozzátette: - Köszönöm.

Cosette ledobta a sálját, és kalapját az ágyra vetette.

- Enélkül szabadabban mozgok - mondta.

Ölébe ült az aggastyánnak, elbűvölő mozdulattal hátrasimította ősz fürtjeit, és homlokon csókolta.

Jean Valjean, szinte megzavarodva, hagyta.

Cosette, aki csak nagyon homályosan sejtett valamit a történtekről, kettőzött gyöngédséggel dédelgette Jean Valjeant, mintha Marius adósságát is le akarná róni.

Jean Valjeannak el-elakadt a szava, ahogy beszélt:

- Milyen ostoba is vagyok! Azt hittem, soha többé nem látom őt. Képzelje, Pontmercy úr, mielőtt beléptek, azt mondtam magamban: "Vége". Itt a ruhácskája, de Cosette-et nem látom többé, én nyomorult. Akkor mondtam ezt, amikor már a lépcsőn jöttek fölfelé. Buta voltam! Milyen buta tud lenni az ember! De a Jóisten nélkül csinál számítást. A Jóisten azt mondja: Azt képzeled, magadra hagynak? Nem, nem úgy lesz az. Lám, van itt egy szegény öreg bácsi, akinek angyalra van szüksége. És az angyal eljön; és az öreg bácsi viszontlátja Cosette-et, viszontlátja az ő kis Cosette-jét! Ó, milyen szerencsétlen voltam!

Egy percig nem bírt beszélni, azután folytatta:

- Valóban szükségét éreztem, hogy néha-néha kis időre lássam Cosette-et. A szívnek is kell valami, amin rágódjon, mint kutya a koncon. De éreztem azt is, hogy fölösleges vagyok. Egész sor érvet hoztam föl. Nekik nincs rád szükségük, maradj a kuckódban, nincs jogod, hogy örökké a nyakukon ülj. Ó, jóságos Isten, viszontlátom őt! Tudod-e, Cosette, hogy a férjed nagyon csinos ember? És neked milyen szép hímzett gallérod van, ez már teszi. Szeretem ezt a mintát. Ugye, a férjed választotta? De még néhány kasmírkendőt is vehetne neked. Pontmercy úr, engedje meg, hogy tegezzem a feleségét. Úgysem tart sokáig.

Cosette a szavába vágott:

- Nem szép, hogy így elhagyott bennünket! Merre járt? Miért volt oly sokáig távol? Azelőtt az utazásai csak három-négy napig tartottak. Többször is elküldtem ide Nicolette-et, mindig azzal jött vissza: Elutazott. Mikor jött meg? Miért nem értesített? Nagyon megváltozott, tudja-e, apa! Maga csúnya! Beteg volt, és mi nem tudtunk róla. Nézd, Marius, milyen hideg a keze!

- Hát itt vannak! Pontmercy úr, megbocsát nekem? - mondta megint Jean Valjean.

Erre az ismételten elhangzott szóra Marius szívéből kiáradt minden, ami meggyűlt benne:

- Hallod, Cosette? Ő kér tőlem bocsánatot. Képes rá! Tudod, mit tett értem? Az életemet mentette meg. Sőt többet is tett. Nekem adott téged. És miután engem megmentett és téged, Cosette, nekem adott, tudod, mit tett saját magával? Feláldozta magát. Íme, az ember. És nekem, hálátlannak, feledékenynek, könyörtelennek, vétkesnek, azt mondja: "Köszönöm". Cosette, ha egész életemben előtte térdelnék, az is kevés lenne. A barikádon, a csatornán, tűzön-vízen, mindenen átment érettem és éretted, Cosette! Átvitt száz halálon, rólam elhárította az életveszélyt, a maga számára vállalta. Minden bátorság, minden erény, minden hősiesség, minden szentség együtt van benne! Cosette, ez az ember: angyal.

- Csitt! Csitt! - szólt halkan Jean Valjean. - Minek mindezt elmondani?

- De ön! - kiáltott Marius haragosan, de a haragját tisztelet hatotta át. - Ön miért nem mondta el? Ön is hibás. Életeket ment meg, és eltitkolja. Sőt mi több, önvallomás ürügyén megrágalmazza magát. Ez borzasztó.

- Az igazat mondtam - felelt Jean Valjean.

- Nem - válaszolt Marius -, igazság csakis a teljes igazság; és azt nem mondta el. Ön volt Madeleine úr, erről miért hallgatott? Megmentette Javert-t, erről miért hallgatott? Önnek köszönhetem az életemet, erről miért nem beszélt?

- Mert ugyanazt gondoltam, amit ön. Igazat adtam önnek abban, hogy nekem távoznom kell. Ha tudta volna, ami a csatornában történt, magánál tartott volna. Ezért kellett erről hallgatnom. Ha elmondom, mindenkinek kényelmetlen lett volna.

- Kényelmetlen? Ugyan kinek? - fakadt ki Marius.

- Azt hiszi, engedjük, hogy itt maradjon? Magunkkal visszük. Szent Isten, ha elgondolom, hogy mindezt véletlenül tudtam meg! Velünk fog jönni, mert a miénk. Ön Cosette apja és az enyém is. Egy nappal sem marad tovább ebben a förtelmes házban. Ne is képzelje, hogy holnap még itt lesz.

- Holnap - szólt Jean Valjean - már nem leszek itt; de önöknél sem.

- Mit akar ezzel mondani? - kérdezte Marius. - Ohó, vége az utazgatásnak. Többé nem hagy el bennünket. Ön a miénk. Nem eresztjük el.

- Most aztán fele se tréfa - tette hozzá Cosette. - Lent vár a kocsink. Viszem magammal. Ha másképpen nem megy, erőszakkal.

És nevetve úgy tett, mintha föl akarná emelni az aggastyánt.

- A szobája még mindig várja a házunkban - folytatta. - Ha tudná, milyen szép most a kertünk! Az azáleák virágzanak. Az utak föl vannak hintve; kis lila kagylók kandikálnak ki a homokból. Majd megkóstolja a földiepremet. Én öntözöm. És aztán semmi báróné, semmi úr. Köztársaságban élünk, ahol mindenki tegeződik, nem igaz, Marius? Mától fogva új életet kezdünk. Ha tudná, apám, milyen bánat ért. Volt nálunk egy helyes kis vörösbegy, a fal egyik résébe rakott fészket, egy undok macska megette. Szegény, szép kis madárkám, hogy nézett rám a fészekből! Sírtam bánatomban. Meg tudtam volna ölni azt a macskát! De most már nem sír senki. Mindenki nevet, mindenki boldog. Magát hazavisszük. Hogy fog örülni nagyapa! A kertben magának is lesz egy szöglete, azt művelheti, és majd elválik, lesz-e olyan szép földiepre, mint nekem? Én mindent megteszek magának, amit csak kíván, maga meg szépen szót fogad majd nekem.

Jean Valjean hallgatta, de alig értette. Inkább hangjának zenéjére figyelt, mint a szavai értelmére. Egy könnycsepp gyűlt lassan a szemében, a lélek bús igazgyöngye. Halkan mormolta:

- Jó az Isten, itt a bizonyság.

- Apám! - szólt Cosette.

Jean Valjean folytatta:

- Bizony igaz, hogy nagyon jó volna együtt élnünk. A fák ott tele vannak madarakkal. Sétálgatnék Cosette-tel. Olyanok közé tartozni, akikben szikrázik az élet, akik jó reggelttel köszöntik egymást, elbeszélgetnek a kertben, milyen gyönyörűség. Reggeltől fogva együtt volnánk. Ki-ki művelné a maga kis parcelláját. Ő megkínálna engem az eprével, én rózsákat tépnék neki. Gyönyörű lenne. Csakhogy...

Hirtelen elhallgatott, majd csendesen mondta:

- Kár.

A könnycsepp nem gördült le, visszaszivárgott; ahelyett Jean Valjean elmosolyodott.

Cosette az aggastyán két kezét a magáéba fogta.

- Istenem! - szólt. - A keze most még hidegebb. Nem jól van? Fáj valamije?

- Nekem? Dehogy - válaszolt Jean Valjean. - Nagyon jól érzem magam. Csakhogy...

Megint elakadt.

- Csakhogy?

- Mindjárt meghalok.

Cosette és Marius összerezzent.

- Meghal?! - kiáltott fel Marius.

- Igen. De hisz az semmi - szólt Jean Valjean.

Sóhajtott, és mosolyogva folytatta:

- Cosette, az előbb beszéltél hozzám, beszélj még, mondj valamit, hát elpusztult a kis vörösbegy, beszélj, hadd hallom a hangodat.

Marius megkövülten nézte az öreget.

Cosette szívtépő sikolyban tört ki:

- Apám! Jó apám! Élni fog. Élnie kell. Akarom, hogy éljen, érti?

Jean Valjean imádattal nézett föl Cosette-re.

- Igen, igen, tiltsd meg, hogy meghaljak. Hátha engedelmeskedem. Haldokoltam, amikor beléptetek. Ez visszatartott, úgy éreztem, visszatér belém az élet.

- Önben buzog az életerő! - kiáltott Marius. - Azt hiszi, így halnak meg az emberek? Bánata volt, többé nem lesz. Én kérek öntől bocsánatot, térden állva. Élni fog, velünk, még sokáig. Magunkhoz vesszük megint. Itt vagyunk mi ketten, nincs más gondolatunk, mint az ön boldogsága.

- Látja - mondta Cosette könnyek közt -, Marius is azt mondja, hogy nem fog meghalni.

Jean Valjean tovább is mosolygott.

- Ha ön megint magához venne, Pontmercy úr, más lennék-e akkor, mint aki vagyok? Nem, Isten ugyanazt gondolta, amit ön és én, azon nem változtat; úgy jó, ha távozom. A halál mindent rendbe hoz. Isten jobban tudja, mint mi, hogy mire van szükségünk, hogy ti boldogok legyetek, hogy Pontmercy úr és Cosette férj és feleség legyen, hogy az ifjúság nászt üljön a hajnallal, hogy körülöttetek, gyermekeim, orgona illatozzon és csalogány daloljon, hogy életetek olyan legyen, mint a napsütötte pázsit, hogy a mennyország minden gyönyörűsége elárassza lelketeket, s hogy én, aki már semmire nem vagyok való, meghaljak, bizonyára így van rendjén. Lássátok, legyünk okosak, nincs más semmi lehetőség, érzem, tudom, hogy itt a vég. Egy órája elájultam. És ma éjjel kiittam azt az egész korsó vizet. Milyen jó ember a férjed, Cosette. Mennyivel jobb neked vele, mint velem.

Az ajtóban nesz hallatszott. Az orvos lépett be.

- Jó napot és isten vele, doktor úr - köszöntötte Jean Valjean. - Ezek itt az én szegény gyermekeim.

Marius odalépett az orvoshoz. Csak ezt az egy szót mondta: "Uram?...", de ahogy mondta, egy egész kérdés volt benne.

Az orvos sokatmondó pillantással felelt a kérdésre.

- Azért, mert nincs minden kedvünk szerint - szólt Jean Valjean -, nem szabad igazságtalannak lennünk Isten iránt.

Csend lett. Mindannyiuk szíve elszorult.

Jean Valjean Cosette felé fordult. Nézte, nézte, mintha mindörökre elméjébe akarná vésni képét. Még a mélységes homályban is, ahová már leszállt, Cosette látása elragadtatásra tudta gyújtani. Ez az édes arc szelíd sugárzással világította meg az ő halvány arcát. A sírnak is lehet fénykáprázata.

Az orvos megtapintotta a beteg érverését.

- Igen, önök kellettek neki! - mormolta, Cosette-re és Mariusra pillantva.

És Marius füléhez hajolva, suttogva hozzátette:

- Késő.

Jean Valjean, szinte anélkül, hogy Cosette-ről levette volna a szemét, derűsen nézte Mariust és az orvost. Alig hallhatóan ezek a szavak szálltak el ajkáról:

- Meghalni semmi; de borzasztó nem élni.

Hirtelen felállt. Az erő ilyen visszatérése néha éppen a közeli halál jele. Szilárdan lépdelt a fal felé, elhárította Mariust és az orvost, akik támogatni akarták, a falról levette a kis rézfeszületet, a töretlen egészség szabad mozgásával ment vissza a székéhez, leült, a feszületet az asztalra tette, és hangosan így szólt:

- Íme, a nagy vértanú.

Azután melle beroskadt, feje ide-oda ingott, mintha a sír részegsége fogta volna el, és térdein nyugvó két kezével nadrágja szövetét kezdte kaparni.

Cosette a vállait támogatta, zokogott, és próbált beszélni hozzá, de nem tudott. Szavai sírásba fúltak, és csak ennyit lehetett kivenni: - Apám, ne hagyjon el bennünket! Hát csak azért találtuk meg, hogy elveszítsük?

Azt lehetne mondani, hogy a halálnak kígyómozgása van. Jön, megy, egyszer a sírhoz közeledik, máskor visszafordul az élet felé. Van valami tapogatózás a haldoklásban.

Jean Valjean fölocsúdott félájultából, erőre kapott, megrázta fejét, hogy mintegy elhessegesse homlokáról az árnyékokat, és majdnem teljesen visszanyerte világos öntudatát. Megfogta Cosette egyik ruhaujját, és megcsókolta.

- Magához tér! Doktor úr, magához tér!

- Ti mindketten jók vagytok - szólt Jean Valjean. Megmondom, mi fájt nekem. Az fájt, Pontmercy úr, hogy nem akart hozzányúlni a pénzhez. Pedig az a pénz a felesége jogos tulajdona. Mindjárt megmagyarázom, gyermekeim, és ezért is örülök, hogy eljöttek. A fekete zsett Angliából jön, a fehér zsett Norvégiából. Mindez benne foglaltatik az írásban, majd olvassátok el. A karperecek készítésénél azt az újítást eszeltem ki, hogy a forrasztott zárókarikát préselt bádogkarikával helyettesítettem. Így szebb, tartósabb és olcsóbb. Értitek már, mennyi pénzt lehet ezzel keresni? Cosette vagyona tehát teljes joggal az övé. Azért mondom el ezeket a részleteket, hogy önnek, báró, nyugodt legyen a lelkiismerete.

A házmesterné följött, és benézett a félig nyitott ajtón. Az orvos intett neki, hogy menjen el, de nem akadályozhatta meg, hogy a vallásos asszony még be ne kiáltsa a haldoklónak:

- Akar papot?

- Már van - felelte Jean Valjean.

És ujjával feje fölött egy pontra mutatott, mintha látna ott valakit.

Valószínű, hogy a püspök valóban jelen volt ennél a haldoklásnál.

Cosette gyöngéden egy párnát tett Jean Valjean dereka alá.

Jean Valjean tovább beszélt:

- Pontmercy úr, esküszöm önnek, nem kell aggódnia. A hatszázezer frank igazán Cosette vagyona. Ha önök nem élvezik, hiába vesztegettem el az életemet. Remekszép üvegdíszeket gyártottunk. Versenyeztünk az úgynevezett berlini csecsebecsékkel. És még azt mondják, hogy a németországi üveggyöngy fölülmúlhatatlan. Egy nagytucat, amelyben ezerkétszáz finoman csiszolt szem van, mindössze három frankba kerül.

Mikor egy drága valakink haldoklik, úgy nézzük, hogy tekintetünk szinte belekapaszkodik, szeretné visszatartani. Mindketten némán az aggódástól, reszketve, kétségbeesetten álltak előtte, nem tudták, mit mondjanak a halálnak. Marius fogta Cosette kezét.

Jean Valjean pillanatról pillanatra gyöngült. Napja leáldozóban volt. Közeledett a komor láthatár széléhez. Lélegzete el-elakadt; néha kis hörgés szaggatta meg. Karját mozdítani nehezére esett, lába megmerevedett, de a tagok fokozódó bénulásával és a test ellankadásával egyidejűleg emelkedett lelkének fensége, ott világított a homlokán. Szemében már az ismeretlen világ fényessége ragyogott.

Arca mind sápadtabb lett, és egyre mosolygott. Nem az élet látszott rajta, hanem valami más. Lélegzése gyengült, szeme tágabbra nyílt. Holttest volt, de érezni lehetett, hogy szárnyai vannak.

Intett Cosette-nek, hogy lépjen közelebb, aztán Mariusnak is; ez már nyilván a végső óra végső perce volt. Beszélni kezdett, de oly gyönge volt a hangja, mintha messziről jönne, mintha kőfal meredt volna közte és gyermekei közt.

- Gyertek közelebb, gyertek mind a ketten. Nagyon szeretlek titeket. Ó, milyen jó, hogy így halok meg! Te is szeretsz engem, Cosette. Tudtam mindig, hogy vonzódol a te szegény öregedhez. Mily kedves tőled, hogy a hátam mögé tetted ezt a vánkost! Ugye megsiratsz majd egy kicsit? De nem nagyon. Nem akarom, hogy igazi bánatod legyen. Csak szórakozzatok sokat, gyermekeim. Elfelejtettem mondani, hogy a tű nélküli csatokon többet kerestünk, mint minden egyében. Nekünk tíz frankba került egy nagytucat, és hatvanért adtuk. Igazán jó üzlet volt. Ne csodálkozzék a hatszázezer frankon, Pontmercy úr. Becsülettel szerzett pénz. Nyugodtan lehettek gazdagok. Tartsatok kocsit, béreljetek néha páholyt, csináltass szép báli ruhákat, Cosette-em, vendégeljétek meg barátaitokat, legyetek nagyon boldogok. Az imént írtam Cosette-nek. Meg fogja találni a levelet. Neki hagyom örökbe a kandallón álló két gyertyatartót. Ezüstből vannak, de nekem olyanok, mintha aranyból, gyémántból lennének. A gyertya, amit beléjük tesztek, szentelt gyertyává változik. Nem tudom, meg van-e velem elégedve ott fenn az, akitől kaptam. Megtettem, ami tőlem telt. Gyermekeim, ne feledjétek, hogy szegény ember vagyok, temessetek el akármilyen szerény helyen, s csak egy kővel jelöljétek meg a hantot. Így akarom. Név ne legyen a kövön. Ha Cosette néha ellátogat a síromhoz, örömet szerez vele. Ön is, Pontmercy úr. Be kell vallanom, hogy nem mindig szerettem önt; kérem, bocsásson meg érte. Most már ön és ő számomra egyet jelent. Nagyon hálás vagyok önnek. Érzem, hogy boldoggá teszi Cosette-et. Ha tudná, Pontmercy úr, mennyi örömöm telt az ő szép rózsás arcában; ha kissé sápadtnak láttam, elszomorodtam. A fiókban van egy ötszázfrankos bankjegy. Nem nyúltam hozzá. A szegényeknek szántam. Cosette, látod ott az ágyon a szoknyácskádat? Ráismersz? Még csak tíz esztendeje, hogy viselted. Hogy múlik az idő! Nagyon boldogok voltunk. Vége. Ne sírjatok, gyermekeim, nem megyek messzire. Látlak majd benneteket onnan. Csak nézzetek az égre; ha leszáll az éj, látni fogjátok, hogy rátok mosolygok. Emlékszel, Cosette, Montfermeilre? Hogy féltél ott az erdőben. Emlékszel, mikor megfogtam a vizesvödör fülét? Akkor érintettem először szegény kis kezedet. Milyen hideg volt! Úgy ám, kisasszony, akkoriban vörös volt a kezed, most bezzeg hófehér. Hát a nagy bábu! Emlékszel? Catherine-nak hívtad. Úgy sajnáltad, hogy nem vihetted magaddal a zárdába! Hányszor megnevettettél, édes angyalom! Ha esett, szalmaszálakat szórtál a pocsolyába, és nézted, ahogy úsznak. Kaptál egyszer tőlem egy fűzfaháncs labdaütőt, meg egy sárga, kék, zöld tollakkal cifrázott labdát. Már biztosan elfelejtetted. Pajkos kislány voltál. Szerettél játszani. Cseresznyét aggattál a füledre. Ezek már mind elmúlt dolgok. Az erdő, ahol az ember kézen fogva vezette gyermekét, a fák, melyek közt sétáltatta, a zárda, ahol rejtegette, a játékok, a boldog gyermeki kacagás, mindez már csak árnyék. És én olyan ostoba voltam, hogy azt képzeltem, ez mind az enyém. Azok a Thénardier-ék gonosz emberek voltak. Bocsássunk meg nekik. Cosette, elérkezett a pillanat, hogy megmondjam anyád nevét. Fantine-nak hívták. Jegyezd meg jól ezt a nevet: Fantine. Borulj térdre, valahányszor kimondod. Sokat szenvedett. Nagyon szeretett téged. Annyi rész jutott neki a boldogtalanságból, mint neked a boldogságból. Isten így osztja el az emberi sorsot. Lát mindnyájunkat a Magasságbeli, tudja, mit cselekszik nagy csillagai közt. Én hát elmegyek, gyermekeim. Szeressétek egymást nagyon, mindig. Egymást szeretni: nincs semmi más ezen a világon. Eszetekbe jut majd néha a szegény öreg, aki itt halt meg. Ó, Cosette-em, nem az én hibám, hogy az utóbbi időben nem láttalak, a szívem majd meghasad belé. Elmentem az utcátok sarkáig, furcsállhatták az emberek, akikkel találkoztam, olyan voltam, mint a bolond, egyszer kalap nélkül indultam neki. Gyermekeim, már nem látok tisztán, még sok mindent akartam mondani, de mindegy már. Gondoljatok néha rám. Istenáldotta teremtések vagytok. Nem tudom, mi van velem, valami fényt látok. Gyertek még közelebb. Boldogan halok meg. Hajtsátok ide drága fejeteket, szeretteim, hadd tegyem rá a kezem.

Cosette és Marius magukon kívül térdre estek, sírástól fuldokolva borultak Jean Valjean kezeire. Ezek az áldott kezek nem mozdultak többé.

Jean Valjean hátrahanyatlott, a két gyertyatartó világította meg; sápadt arca az eget nézte, hagyta, hogy Cosette és Marius csókokkal borítsák kezeit. Halott volt.

Az ég sötét boltján nem fénylettek csillagok. A mély homályban minden bizonnyal ott állt széttárt szárnyakkal valamelyik hatalmas angyal. Várta a lelket.



VI
Fű benőtte, eső elmosta

A Père-Lachaise temetőben, a közös sírok környékén, távol a sírkövek városának elegáns negyedétől, távol az eredetieskedő síremlékektől, amelyek a halál visszás divatjait fitogtatják az örökkévalóság színe előtt, az egyik félreeső szögletben, egy ódon fal mellett, moha és fű közt folyondárral befutott nagy tiszafa tövében volt egy sírkő. Ezt a követ is, csakúgy, mint a többit, rongálja az idő vasfoga, a nedvesség, a zuzmó, a madarak ürüléke. A víz zöldíti, a levegő feketíti. Nem vezet mellette ösvény, nem is szívesen jár arrafelé ember, mert a fű magas, és a láb hamar átnedvesedik. Ha kissé kisüt a nap, odagyűlnek a gyíkok. Körös-körül zizegve burjánzik a vadzab. Tavasszal pintyőkék fütyörésznek a fán.

Ez a kő egészen csupasz. Mikor kifaragták, csak a sír méretével törődtek, csak arra vigyáztak, hogy a kő hossza és szélessége elegendő legyen egy ember befödésére.

Név nincs a kövön.

Csupán, ennek már jó sok esztendeje, egy kéz ceruzával ezt a négysornyi verset írta rá, amit lassanként lemosott az eső, belepett a por, és ma már valószínűleg teljesen olvashatatlan:

Alszik. Üldözte őt a sors ezernyi bajjal,
És mégis élt, amíg mellette volt egy angyal.
Meghalt. Oly egyszerű a magyarázata:
Mikor a nap lemegy, beáll az éjszaka.


 
 
0 komment , kategória:  MÁSODIK KÖNYV Leviathan bélren  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák