Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
szeretettel
  2012-01-31 11:34:46, kedd
 
  JANE AUSTEN
Büszkeség és balítélet



Pride and Prejudice

Fordította: Szenczi Miklós

I. KÖNYV 1. FEJEZET
Általánosan elismert igazság, hogy a legényembernek, ha vagyonos, okvetlenül kell feleség.

Ez az igazság oly mélyen bevésődött a vidéki családok lelkébe, hogy ha ilyen ember csöppen a szomszédságukba, rögtön egyik vagy másik leányuk jog szerinti tulajdonának tekintik, még ha nem ismerik is érzéseit vagy nézeteit.

- Kedves Bennet - mondta Mrs. Bennet férjének egy napon -, hallotta már, hogy Netherfield Park végre bérlőre talált?

Mr. Bennet azt válaszolta, hogy erről nem tud.

- Pedig így van - erősködött az asszony. - Mrs. Long az imént járt itt, és mindent elmesélt.

Mr. Bennet nem felelt.

- Nem is kíváncsi, hogy ki a bérlő?! - kiáltotta az asszony türelmetlenül.

- Úgyis tudom, hogy el akarja mondani, halljuk hát, nem bánom.

Az asszonynak nem kellett több biztatás.

- Nos, kedvesem, ha mindenáron tudni akarja: Mrs. Long azt a hírt hozta, hogy Netherfieldet egy vagyonos fiatalember bérelte ki Észak-Angliából; négylovas hintón jött le hétfőn megnézni a birtokot, s annyira megtetszett neki, hogy tüstént megegyezett Mr. Morisszal; Szent Mihály napjáig beköltözik, a cselédség egy része pedig már a jövő hét végén a kastélyban lesz.

- Mi a neve?

- Bingley.

- Házasember? Nőtlen?

- Nőtlen, drágám, persze hogy az! Nőtlen ember, méghozzá vagyonos; négy-ötezer font az évi jövedelme. Mit szól, milyen szerencse ez a mi lányainknak!

- Hogy érti ezt? Mi köze van ennek a lányokhoz?

- Drága Bennet - felelte az asszony -, ne legyen ilyen tuskó! Természetesen arra gondolok, hogy egyik lányunkat feleségül veszi.

- Talán ezzel a szándékkal telepszik itt le?

- Ezzel a szándékkal! Hogy mondhat ilyen sületlenséget! De egyikükbe feltétlen beleszeret, s ezért rögtön meg kell látogatnia, mihelyt ideérkezik.

- Eszem ágában sincs. Maga és a lányok elmehetnek; talán még jobb, ha egyedül küldi el őket, mert maga van olyan csinos, mint akármelyik lánya, és Mr. Bingleynek esetleg maga tetszene legjobban az egész társaságban.

- Drágám, ne hízelegjen! Nem mondom, voltam én is csinos, de most már nem tartom magam különös szépségnek. Ha egy asszonynak öt eladó lánya van, ne törődjék többet a szépségével.

- Ilyen esetben hiába is törődik vele már.

- De kedvesem, igazán meg kell látogatnia Mr. Bingleyt, mihelyt letelepszik a szomszédságunkban.

- Ez több, mint amit megígérhetek, higgye el.

- Gondoljon a lányaira. Gondolja meg, milyen szerencse lenne ez egyiküknek. Sir William és Lady Lucas már eltökélték, hogy meglátogatják; nekik is csak ez foroghat az eszükben, mert máskülönben, mint maga is tudja, nem keresnek fel jövevényeket. Ennyit megtehet, mert hogy néz ki, ha mi csak úgy beállítunk.

- Mire valók az ilyen aggályok? Mr. Bingley bizonyára nagyon szívesen látja magukat; majd átadnak neki néhány sort, amelyben atyai áldásomat adom, ha a lányok bármelyikét feleségül akarja venni - noha a magam részéről a kis Lizzy mellett emelnék szót.

- Ilyesmi ne is jusson az eszébe. Lizzy semmivel sem különb a többinél; közel sem olyan szép, mint Jane, és közel sem olyan jó kedélyű, mint Lydia. Persze magának mindig Lizzy volt a kedvence.

- Egyikről sem lehet valami sok jót mondani - jegyezte meg az apjuk -, mind csacska, üresfejű teremtés, mint a lányok általában; de Lizzynek fürgébb az észjárása, mint a nővéreinek.

- Mondja, Bennet, miért rágalmazza meg így tulajdon gyermekeit? Abban leli örömét, hogy engem gyötör. Semmi tekintettel sincs az idegeimre.

- Téved, drágám; nagyon is tisztelem az idegeit. Hiszen régi ismerőseim: legalább húsz év óta állandóan rájuk hivatkozik.

- Ó, ha tudná, mit szenvedek!

- Remélem, túléli, és megéri még, hogy sok fiatalember költözik erre a környékre, akinek négyezer font az évi jövedelme.

- Hiába jönnének húszan is ide, ha nem akarja őket meglátogatni.

- Szentül ígérem, hogy valamennyiüket végiglátogatom, persze ha már mind a húsz itt lesz.

Mr. Bennet alkatában oly különös módon keveredett a fürge elme, a gunyoros modor, a tartózkodás és a szeszély, hogy felesége huszonhárom évi tapasztalat után sem értette meg jellemét. Mrs. Bennetet könnyebb volt kiismerni: gyarló eszű, csekély tudású, hullámzó kedélyű asszony volt. Mikor elégedetlenség kínozta, idegesnek képzelte magát. Élete feladatának azt tartotta, hogy férjhez adja leányait, vigaszt a látogatásokban és a pletykákban talált.
I. KÖNYV 2. FEJEZET
Mr. Bennet az elsők között tette tiszteletét Mr. Bingleynél. Mindjárt kezdetben úgy döntött, hogy meglátogatja, bár feleségének az utolsó pillanatig azt hajtogatta, hogy nem keresi fel, s az asszony a látogatásról csak a következő este szerzett tudomást. A dolog a következőképpen derült ki. Mr. Bennet a második leányát figyelte, aki éppen kalapot díszített, majd hirtelen e szavakkal fordult hozzá:

- Remélem, Lizzy, a kalap tetszeni fog Mr. Bingleynek is.

- Nem áll módunkban megtudni, mi tetszik Mr. Bingleynek - mondta Mrs. Bennet szemrehányóan -, hiszen nem látogatjuk meg.

- De arról megfeledkezik, mama - mondta Elizabeth -, hogy találkozni fogunk vele társaságban, s Mrs. Long megígérte, hogy bemutatja nekünk.

- Csak nem képzeled, hogy Mrs. Long ezt megtenné? Neki magának is két unokahúga van. Önző, képmutató nőszemély, nem várok tőle semmi jót.

- Én sem - tette hozzá Mr. Bennet -, s ezért örülök, hogy nem szorulunk a szolgálataira.

Mrs. Bennet nem méltatta férjét válaszra, de mivel nem tudott magán uralkodni, egyik lányába kötött bele:

- Ne köhögj már annyit, Kitty, az isten szerelmére! Kíméld kissé az idegeimet, tönkremennek belé.

- Kitty meggondolatlanul szokott köhögni - jegyezte meg az apja -, nem a kellő időben.

- Nem szórakozásból köhögök - felelte Kitty durcásan.

- Mikor lesz a következő bál, Lizzy?

- Holnaphoz két hétre.

- Igen, akkor! - kiáltott Mrs. Bennet. - Mr. Long pedig csak előtte levő nap érkezik vissza; így hát be sem mutathatja Mr. Bingleyt, mert ő maga sem ismeri még akkor.

- Így hát, drágám, lefőzheti a barátnőjét, mert maga mutathatja be neki Mr. Bingleyt.

- Lehetetlen, Bennet, lehetetlen, hiszen magam sem ismerem. Miért kínoz ennyire?

- Lám, ez megfontolt beszéd. Kétheti ismeretség valóban igen rövid - ennyi idő alatt nem lehet egy embert kiismerni. De ha mi nem vállaljuk, lesz más, aki vállalja. Elvégre Mrs. Longot és unokahúgait sem lehet megfosztani az esélytől; ő bizonyára szívességnek fogja ezt tekinteni, s ha maga nem hajlandó erre a szolgálatra, én vállalom.

A leányok apjukra bámultak. Mrs. Bennet csak ennyit mondott:

- Ostobaság, merő ostobaság!

- Miért e heves tiltakozás? - kérdezte Mr. Bennet. - Talán ostobaságnak tartja a bemutatkozás formaságait és jelentőségét? Ebben nem értek egyet teljesen magával. Mi a véleményed, Mary? Tudom, hogy a kisasszony sokat töpreng, komoly könyveket olvas, és kivonatot készít belőlük.

Mary valami nagyon okosat akart felelni, de nem tudta, mit.

- Amíg Mary a gondolatait rendezi - folytatta az apja -, térjünk vissza Mr. Bingleyre.

- Mr. Bingleyvel már torkig vagyok! - csattant fel az asszony.

- Ezt igazán sajnálom; de miért nem szólt nekem előbb? Ha délelőtt tudtam volna, semmi esetre sem látogatom meg. Kár, hogy így történt; de mivel már tiszteletemet tettem nála, nem zárkózhatunk el az ismeretség elől.

A hölgyek meglepődtek - Mr. Bennet éppen ezt akarta elérni -; felesége talán a leányain is túltett, bár amikor az első örömkitörés lecsendesedett, kijelentette, hogy kezdettől fogva ezt várta.

- Milyen kedves magától, drága Bennet! Tudtam, hogy végül enged a rábeszélésnek. Tudtam, jobban szereti maga a lányait, semhogy ilyen ismeretséget elszalasszon. Ó, milyen boldog vagyok! És hogy megtréfált bennünket! Még délelőtt meglátogatta, de nekünk eddig egy szót sem szólt.

- Most aztán köhöghetsz, Kitty, amennyi jólesik - mondta Mr. Bennet, s közben kiment a szobából, mert már unta felesége elragadtatását.

- Milyen nagyszerű apátok van, lányok - szólalt meg Mrs. Bennet, mihelyt az ajtó becsukódott. - Nem tudom, valaha is meghálálhatjátok-e a jóságát - vagy akár az enyémet is. Mondhatom, a mi korunkban nem nagy öröm mindennap új ismerősöket szerezni; de a ti kedvetekért mindent megteszünk. Lydia, szívem, bár te vagy a legfiatalabb, biztosra veszem, hogy Mr. Bingley felkér táncra a következő bálon.

- Ó, egy cseppet sem félek! - jegyezte meg Lydia öntelten. - Igaz, én vagyok a legfiatalabb, de a legmagasabb is.

Egész este találgatták, mikor fogja Mr. Bingley visszaadni a látogatást, és már azon tűnődtek, mikorra hívják meg vacsorára.
I. KÖNYV 3. FEJEZET
Mrs. Bennet hiába kíváncsiskodott: öt leánya segítségével sem bírta férjét rávenni, hogy megfelelő leírást adjon Mr. Bingleyről. Különféle módon ostromolták: leplezetlen kérdésekkel, agyafúrt feltevésekkel, távoli célzásokkal - de Mr. Bennet valamennyiük ügyességét kijátszotta, s végül kénytelenek voltak szomszédnőjük, Lady Lucas közvetett értesüléseivel megelégedni. Lady Lucas igen kedvező véleményt adott. Férje, Sir William el volt ragadtatva Mr. Bingleytől; egészen ifjú, feltűnően jóképű, rendkívül kellemes fiatalember, s ami a legfontosabb, a következő bálon nagy társasággal fog megjelenni. Ki várhatna ennél többet? Aki a táncot szereti, legjobb úton van a szerelem felé; így hát vérmes reményeket tápláltak Mr. Bingley szívét illetően.

- Ha az egyik lányom révbe jut Netherfieldben - mondta Mrs. Bennet férjének -, és a többiek is mind jó férjet találnak, akkor más kívánságom nincsen.

Mr. Bingley néhány nap múlva viszonozta Mr. Bennet látogatását, és körülbelül tíz percet töltött vele a könyvtárszobában. Abban reménykedett, hogy a fiatal hölgyeket is üdvözölheti, mert sokat hallott a szépségükről, de csak apjukkal találkozott. A hölgyek valamivel szerencsésebbek voltak, mert egy emeleti ablakból megállapíthatták, hogy Mr. Bingley kék kabátot visel, és fekete lovon érkezett.

Nem sokkal ezután meghívták vacsorára. Mrs. Bennet már összeállította a fogásokat, amelyekkel háziasszonyként kívánt tündökölni, de Mr. Bingley válasza az utolsó pillanatban az egész dolgot elhalasztotta. Közölte, hogy másnap a városba kell utaznia, ezért nem fogadhatja el megtisztelő meghívásukat stb. Mrs. Bennetet egészen lesújtotta a válasz. El sem tudta képzelni, milyen elfoglaltsága lehet Londonban ilyen rövid idővel azután, hogy Hertfordshire-be érkezett; már-már attól tartott, hogy Mr. Bingley állandóan ide-oda utazik, s nem telepszik meg Netherfieldben, ahogy tőle elvárta. Lady Lucas kissé csillapította aggodalmait, mert úgy vélte, hogy a fiatalember nagy társaságot akar összegyűjteni a bálra, s ezért utazott Londonba. Hamarosan híre ment, hogy Mr. Bingley tizenkét hölgyet és hét urat hoz magával. A leányokat lehangolta a hölgyek nagy száma; a bál előtti napon azonban megnyugodtak, mert értesültek, hogy Mr. Bingley tizenkét hölgy helyett csak hatot hozott magával Londonból, öt nővérét és egy unokanővérét. Mikor pedig a társaság belépett a bálterembe, kiderült, hogy csak öten vannak. Mr. Bingley, két nővére, az idősebbik nővér férje és még egy fiatalember.

Mr. Bingley jóképű, kellemes arckifejezésű és könnyed, természetes modorú úriember volt. Csinos, elegáns nővérein azonban meglátszott, hogy társaságbeli hölgyek. Sógorán, Mr. Hurstön meg csak annyi látszott, hogy úriember; barátja, Mr. Darcy azonban hamarosan magára vonta a terem figyelmét magas, előkelő alakjával, finom arcvonásaival és nemes tekintetével; öt perccel belépése után már körbejárt a hír, hogy évi tízezer font jövedelme van. Az urak jóvágású férfinak minősítették, a hölgyek kijelentették, hogy sokkal csinosabb, mint Mr. Bingley. Az este első felében nagy csodálattal figyelték, amíg a modora visszatetszést nem keltett, és a hangulat ellene nem fordult: felfedezték ugyanis, hogy büszke, lenézi a társaságot, és méltóságán alulinak tartja, hogy köztük jól érezze magát. Akkor aztán hatalmas derbyshire-i birtokai ellenére is úgy döntöttek, hogy barátságtalan, kellemetlen a viselkedése, és össze sem lehet hasonlítani barátjával.

Mr. Bingley csakhamar megismerkedett minden jelentős személlyel a bálteremben; élénk volt és közvetlen, minden táncot végigtáncolt, haragudott, hogy a bálnak olyan hamar vége van, s megemlítette, maga is rendez házibált Netherfieldben. Az ilyen szeretetre méltó tulajdonságok önmagukért beszélnek. Mennyire más volt a barátja! Mr. Darcy csak egy fordulót táncolt Mrs. Hursttel, egyet Miss Bingleyvel, kitért az elől, hogy más hölgyeknek is bemutassák, és aztán egész este fel-alá járkált a teremben, csak néha szólt egy-egy szót saját társaságához. Jelleméről kialakult az ítélet: a legbüszkébb, legkellemetlenebb ember a világon, s mindenki azt remélte, hogy soha többé nem teszi be ide a lábát. Leghevesebb ellenségei közé tartozott Mrs. Bennet, akinek általában nem tetszett Mr. Darcy viselkedése, de ellenszenve személyes haraggá fokozódott, mert a fiatalember megsértette egyik leányát.

Mivel kevés volt a férfi, Elizabeth Bennet két táncot kénytelen volt végigülni; Mr. Darcy egy ideig elég közel állt hozzá, úgyhogy Miss Bennet végighallgatta Mr. Bingleyvel folytatott beszélgetését, aki pár percre odament a táncolóktól barátjához, és őt is táncba hívta.

- Gyere, Darcy - mondta Mr. Bingley -, ne húzódozz a tánctól. Rossz nézni, ahogy így egyedül, sután álldogálsz. Sokkal jobban teszed, ha táncolsz.

- Semmi kedvem sincs hozzá. Tudod, mennyire utálom a táncot, ha nem ismerem jól a páromat. Ilyen társaságban egyszerűen képtelen volnék rá. A nővéreid el vannak foglalva, a teremben pedig nincs még egy nő, akit felkérni nem volna számomra büntetés.

- Hitemre, én nem lennék ilyen kényes! - kiáltott Bingley. - Becsületszavamra mondom, soha életemben nem találkoztam ennyi kedves leánnyal, mint ma este; van köztük néhány rendkívül csinos.

- Az egyetlen csinos lány a teremben az, akivel te táncolsz - mondta Mr. Darcy, a legidősebb Miss Bennetre pillantva.

- Ó! A legszebb teremtés, akit életemben láttam! De ott ül mögötted az egyik húga, nagyon csinos, s bizonyára igen kellemes leány. Hadd kérem meg a páromat, mutasson be téged.

- Melyikre gondolsz? - kérdezte Darcy; megfordult, s egy pillanatra Elizabethre nézett; mikor azonban tekintetük találkozott, elfordította szemét, és hidegen ennyit mondott:

- Megjárja; de nem elég csinos ahhoz, hogy engem kísértésbe ejtsen; olyan hangulatban pedig jelenleg nem vagyok, hogy a mellőzött fiatal hölgyeket felkaroljam. Legjobban teszed, ha visszatérsz a párodhoz, és mosolyaiban sütkérezel, mert rám hiába pazarolod az idődet.

Mr. Bingley megfogadta a tanácsot, Mr. Darcy pedig továbbsétált. Elizabeth a helyén maradt, s nem mondhatni, hogy túlságosan barátságos érzéseket táplált iránta. De a történetet később jókedvűen, mosolyogva mesélte el barátnőinek, mert élénk, játékos kedélye volt, és minden nevetséges eset mulattatta.

Az egész család általában kellemesen töltötte az estét. Mrs. Bennet örömmel látta, hogy a netherfieldi társaság el van ragadtatva legidősebb leányától. Mr. Bingley kétszer is felkérte táncra, és a nővérei megkülönböztetett figyelemmel tüntették ki. Jane éppúgy örült ennek, mint az édesanyja, de a maga nyugodt módján. Elizabeth együtt örült Jane-nel. Mary hallotta, hogy úgy emlegetik Miss Bingleynek, mint a legműveltebb lányt a környéken; Catherine és Lydia pedig soha nem maradt táncos nélkül - az ő korukban még ezt tartották egyedül fontosnak a bálon. Ezért jó hangulatban tértek vissza Longbournba - ebben a faluban éltek, mint a helység legtekintélyesebb lakosai.

Mr. Bennet még ébren volt. Ha jó könyv volt a kezében, megfeledkezett az időről; ez alkalommal kíváncsian várta az este sikerét is, amelyhez annyi vérmes várakozás fűződött. Magában azt remélte, hogy felesége csalódni fog az idegenben; de hamarosan rájött, hogy egészen más történetet kell végighallgatnia.

- Ó, drága Bennet! - nyitott be a felesége az ajtón. - Pompás esténk volt, nagyszerű volt a bál. Bárcsak maga is ott lett volna. Jane olyan tetszést aratott, hogy szinte hihetetlen. Mindenki el volt tőle ragadtatva; Mr. Bingley is nagyon szépnek találta, kétszer is táncolt vele! Ő volt az egyetlen a teremben, akit másodszor is felkért. Először Miss Lucast kérte fel. Hogy bosszankodtam, mikor táncba indultak, de Charlotte egyáltalán nem tetszett neki kinek is tetszhet az a lány? Mikor azonban Jane beállt a táncba, Mr. Bingley szeme rögtön megakadt rajta. Érdeklődött iránta, bemutattatta magát, és felkérte a következő két fordulóra. A harmadik tánc két fordulójában Miss King volt a párja, a két negyedik fordulóban Maria Lucas, a két ötödikben megint Jane, a két hatodikban Lizzy, ami pedig a Boulanger...

- Ha rám is tekintettel lett volna - kiáltott fel Mr. Bennet türelmetlenül -, akkor feleannyit sem táncol! Az isten szerelmére, ne beszéljen többet Bingley táncosairól. Bárcsak már az első fordulónál kificamította volna a bokáját!

- Ó, szívem - folytatta Mrs. Bennet -, egészen el vagyok tőle ragadtatva. Milyen rendkívül csinos férfi! S milyen bájosak a nővérei! Életemben senkin sem láttam még ilyen elegáns ruhákat. Mondhatom, Mrs. Hurst csipkegallérja...

Mr. Bennet ismét közbeszólt, s tiltakozott mindenféle divatbeszámoló ellen. Felesége kénytelen volt más tárgyra térni; sok keserűséggel és némileg túlozva adta elő Mr. Darcy felháborító udvariatlanságát.

- De biztosíthatom - tette hozzá -, Lizzy nem sokat veszít azzal, hogy nem nyerte meg Mr. Darcy tetszését: végtelenül kellemetlen, szörnyű ember, nem érdemes a kedvében járni. Hihetetlenül öntelt, magasan hordja az orrát! Pöffeszkedve járt-kelt, mintha tudja isten, ki volna! Az én lányom nem elég csinos, hogy vele táncoljon? Bár maga is ott lett volna, drágám, jól megadta volna neki! Ki nem állhatom azt az embert!
I. KÖNYV 4. FEJEZET
Jane eddig csak óvatosan dicsérte Mr. Bingleyt, de amikor négyszemközt maradt húgával, bevallotta, mennyire tetszik neki.

- Minden fiatalember példát vehetne róla - mondta -, olyan értelmes, jókedvű, élénk. Senkiben sem láttam még ilyen vonzó modort, ilyen könnyed, tökéletes jólneveltséget!

- Hozzá még csinos is - jegyezte meg Elizabeth. - Egy fiatalembertől ezt is elvárjuk, már amennyire tőle telik, a jellemére ez teszi fel a koronát.

- Nagyon hízelgő volt rám nézve, hogy másodszor is felkért. Ilyen figyelmességre nem számítottam.

- Te nem, de annál jobban számítottam rá én, a te nevedben. De éppen ez az egyik nagy különbség köztünk. Téged mindig meglep a bók és a figyelmesség, engem soha. Mi sem természetesebb, mint hogy újból felkért. Gondolod, nem látta, hogy legalább ötször olyan szép vagy, mint bármely más nő a teremben? Nincs semmi okod, hogy udvariasságáért hálás légy. Annyi bizonyos, hogy nagyon kellemes fiatalember. Neked adom. Tetszettek neked már ostobább emberek is.

- De kedves Lizzy!

- Tudod, te túlságosan hajlasz arra, hogy általában szeresd az embereket. Senkiben sem látsz hibát, az egész világ jó és kellemes a te szemedben. Soha életemben nem hallottam, hogy valakiről is rosszat mondtál volna.

- Nem akarok senkit sem elhamarkodva megítélni; de mindig csak azt mondom, amit gondolok.

- Tudom, hogy így van, s éppen ezen csodálkozom. Benned annyi a józan ész - hogyan lehetsz hát ilyen őszintén vak mások ostobaságával, dőreségével szemben? A színlelt őszinteség elég gyakori, lépten-nyomon találkozunk vele. De őszintének lenni hivalkodás és minden mellékgondolat nélkül, meglátni a jót mindenki jellemében, és még jobbnak feltüntetni, elhallgatni a rosszat - ezt csak te tudod. Neked persze Mr. Bingley nővérei is tetszenek, pedig a modoruk nem olyan kellemes, mint a fivérüké.

- Elsőre nem; de ha az ember beszélgetni kezd velük, rögtön felfedezi, milyen kedvesek. Miss Bingley az öccsénél fog lakni, ő vezeti majd a házat. Nagyon tévednék, ha nem bizonyulna igen bájos és kellemes szomszédnak.

Elizabeth csendben hallgatta nővérét, pedig más volt a meggyőződése. A két Bingley nővér viselkedése a bálon nem arra vallott, hogy súlyt vetnek mások tetszésére. Elizabeth élesebb szemű volt, mint Jane, s kevésbé alkalmazkodó természetű. Nem is halmozták el annyi figyelmességgel, ami elhomályosíthatta volna ítéletét, s ezért nem tudott osztozni nővére kedvező véleményében. A Bingley nővérek igazi társaságbeli hölgyek voltak - élénkek és jókedvűek, ha úgy esett nekik jól, barátságosak azokkal, akikkel akartak -, de valójában gőgös, öntelt teremtések. Elég csinosak voltak, az egyik londoni magánintézetben nevelkedtek, vagyonuk húszezer fontra rúgott, de megszokták, hogy jövedelmükön felül költekezzenek, és csak előkelő emberek társaságát keresték; így hát véleményük szerint minden joguk megvolt arra, hogy fenn hordják az orrukat, másokat pedig lenézzenek. Tekintélyes észak-angliai családból származtak, s ez a körülmény mélyebb nyomot hagyott emlékezetükben, mint az, hogy öccsük vagyona, s az övék is, kereskedésből eredt.

Mr. Bingley majd százezer font vagyont örökölt apjától, aki földbirtokot akart szerezni, de nem érhette meg terve megvalósulását. Fiának ugyanez volt a szándéka, néha körül is nézett egyik-másik grófságban. Most azonban, hogy szép kastélyhoz jutott és vadászati jogot is szerzett, sokan úgy vélték - már akik ismerték Mr. Bingley kényelmes természetét -, hogy egész életét Netherfieldben fogja leélni, s a birtokvásárlást a következő nemzedékre hagyja.

Nővérei egyre unszolták, hogy vásároljon birtokot; mégis, bár öccsük csak bérlőként telepedett le, Miss Bingley egyáltalán nem vonakodott, hogy a háziasszony tisztét töltse be az asztalfőn, Mrs. Hurst pedig, akinek a férje inkább előkelő volt, mint vagyonos, időnként szívesen tekintette otthonának öccse házát. Két év sem telt még el, mióta Mr. Bingley nagykorú lett, amikor egy véletlen ajánlás arra bírta, hogy megszemlélje a netherfieldi kastélyt. A szemle félóráig tartott, Mr. Bingleynek megtetszettek a tágas szobák és a kastély fekvése, készpénznek vette a tulajdonos dicséretét, és tüstént kibérelte a házat.

Darcyhoz állhatatos barátság fűzte, élesen eltérő jellemük ellenére. Darcy könnyed, nyílt, hajlékony természete miatt kedvelte Bingleyt, bár lelki alkatuk nem is lehetett volna ellentétesebb, s bár a maga természetével sohasem látszott elégedetlennek. Bingley feltétlenül bízott Darcy szilárd barátságában, s rendkívül nagyra becsülte ítélőképességét. Kettőjük közül Darcy volt szellemileg fölényben - Bingleyt sem mondhatta senki korlátoltnak, de Darcy valóban okos volt. Gőgös, zárkózott, nehezen kielégíthető, modora pedig, noha kifogástalan, nem volt megnyerő. Ebben a tekintetben határozottan barátja javára billent a mérleg. Bárhol jelent is meg, Bingley biztosra vehette, hogy megkedvelik, Darcy viszont folyton megsértette az embereket.

Jellemző az a mód, ahogyan a merytoni bálról beszélgettek. Bingley azt tartotta, hogy soha életében nem találkozott kellemesebb emberekkel és csinosabb lányokkal. Mindenki szívesen és figyelmesen bánt vele, nyoma sem volt a merev feszélyezettségnek, pillanatok alatt mindenkivel megismerkedett a teremben; ami pedig Miss Bennetet illeti, nála szebb angyalt el sem tudott képzelni. Darcy viszont a jelenlevők közül keveset talált szépnek, senkit sem előkelőnek; senki iránt nem érzett egy szikrányi érdeklődést sem, és tőlük sem kapott sem figyelmet, sem örömet. Miss Bennetről elismerte, hogy csinos, csak azt kifogásolta, hogy túlságosan sokat mosolyog.

Ebben Mrs. Hurst és húga is egyetértett - de azért Miss Bennet mégis nagyon tetszett nekik, el voltak tőle ragadtatva. Elismerték róla, hogy bájos teremtés, és szívesen fenntartották vele az ismeretséget. Mivel Jane így bájos teremtésnek minősült, Mr. Bingley e határozat alapján feljogosítva érezte magát, hogy úgy vélekedjék a leányról, ahogy jólesik.
I. KÖNYV 5. FEJEZET
Nem messze Longbourntól élt egy család, Benneték jó barátai. Sir William Lucas régebben kereskedő volt Merytonban, meglehetős vagyont gyűjtött, és lovagi rangra emelkedett, mivel polgármestersége idején ő szerkesztette a város üdvözlő iratát a királyhoz. A kitüntetést talán túlságosan is nagyra tartotta. Megutálta az üzleti világot és unalmas életét a kis mezővárosban; ezért mindkettőt faképnél hagyta, és családjával együtt Merytontól körülbelül egy mérföldnyire telepedett le. Házát ettől kezdve Lucas-laknak nevezte, s itt önnön fontosságában gyönyörködött; az üzlet gondjait lerázva, mással sem foglalkozott, mint hogy barátságos képet mutatott az egész világnak. A rang büszkeséggel töltötte el, de nem tette fennhéjázóvá; ellenkezőleg, mindenkivel a lehető legfigyelmesebben bánt. Természettől fogva barátságos és előzékeny ember volt, a légynek sem ártott; a finom modort azután sajátította el, hogy az udvarnál bemutatták.

Lady Lucas igen derék asszony volt, nem túl okos ahhoz, hogy Mrs. Bennet ne találjon benne értékes szomszédot. Lucaséknak több gyermekük volt, a legidősebbik huszonhét év körüli okos, értelmes leány, Elizabeth bizalmas barátnője.

Feltétlenül szükséges volt, hogy egy-egy bál után a Lucas és a Bennet kisasszonyok összeüljenek, és megbeszéljék a történteket. A Lucas lányok most is mindjárt másnap délelőtt megjelentek Longbournban, hogy minden eseményt sorra vehessenek.

- Magának aztán jól kezdődött az este, Charlotte - mondta Mrs. Bennet udvarias önuralommal Miss Lucasnak. - Mr. Bingley magát kérte fel elsőnek.

- Igen, de a második partnere nyilván jobban tetszett neki.

- Ó... persze Jane-re gondol, mert Mr. Bingley kétszer táncolt vele. Ez valóban arra vallott, hogy Jane megtetszett neki... szinte bizonyosra veszem... hallottam is valamit... hogy mit, nem tudom pontosan... valamit Mr. Robinsonnal kapcsolatban.

- Talán Mr. Bingley és Mr. Robinson beszélgetésére gondol, amelyet véletlenül meghallottam; nem mondtam még el? Mr. Robinson megkérdezte, hogyan tetszik neki a merytoni társaság, nem gondolja-e, hogy sok csinos nő van a teremben, és melyiket találja közülük a legszebbnek? Az utolsó kérdésre Mr. Bingley rögtön rávágta: "Ó, természetesen a legidősebb Bennet kisasszonyt, ez nem is kétséges."

- Szavamra, ez valóban határozott válasz volt... úgy hangzik, mintha... de azért lehet, hogy nem lesz az egészből semmi... az ember sohasem tudhatja.

- Nekem hasznosabb volt fülemet hegyeznem, mint neked, Elizabeth - jegyezte meg Charlotte. - Mr. Darcyra kevésbé érdemes figyelni, mint a barátjára, nemde? Szegény Eliza! Nem tudott rólad jobbat mondani, mint hogy "megjárja".

- Nagyon kérem, ne beszélje be Lizzynek, hogy ezen a méltatlan bánásmódon bánkódni kell. Olyan kellemetlen férfi, hogy valóban sajnálnám azt a leányt, aki neki megtetszenék. Mrs. Long azt mesélte nekem tegnap este, hogy Mr. Darcy félóra hosszat ült mellette, de egyszer sem nyitotta ki a száját.

- Egészen bizonyos ebben, mama? Nincs itt valami tévedés? - kérdezte Jane. - Én magam láttam, hogy Mr. Darcy beszélt vele.

- Igen, mert Mrs. Long megkérdezte tőle, hogy tetszik neki Netherfield, és ő nem térhetett ki a válasz elől... de Mrs. Long szerint nagyon rossz néven vette, hogy szólt hozzá.

- Miss Bingley azt mondta nekem - jegyezte meg Jane -, hogy Mr. Darcy mindig szűkszavú, kivéve ha bizalmas baráti körben van; olyankor igen kellemes a viselkedése.

- Nem hiszek ebből egy szót sem, szívem. Ha valóban olyan kellemes a modora, akkor Mrs. Longgal is beszélgetett volna. De én sejtem, hogy áll a dolog. Mindenki azt meséli, hogy majd szétveti a gőg. Valahogy megtudhatta, hogy Mrs. Longnak nincs hintója, és bérkocsin jött a bálba.

- Mit bánom én, hogy nem állt szóba Mrs. Longgal; csak azt sajnálom, hogy Elizával nem táncolt - mondta Miss Lucas.

- A te helyedben, Lizzy, legközelebb visszautasítanám, ha felkérne - figyelmeztette az anyja.

- Azt hiszem, mama, nyugodt lélekkel megígérhetem, hogy soha életemben nem fogok vele táncolni.

- Mr. Darcy büszkesége engem nem bánt annyira, mint a másoké - jegyezte meg Miss Lucas -, mert nála van rá mentség. Nem lehet csodálkozni, ha egy ilyen feltűnően jóképű fiatalember, akinek a szerencse előkelő származást, vagyont, mindent megadott, nagyra tartja magát. Szinte azt mondhatnám, joga van a büszkeségre.

- Ebben tökéletesen igazad van - felelte Elizabeth -, és én könnyen megbocsátanám az ő büszkeségét, ha nem sértette volna meg az enyémet.

- A büszkeség - jelentette ki Mary, aki szeretett hivalkodni tartalmas gondolataival - véleményem szerint igen gyakori hiba. Olvasmányaim alapján meg vagyok róla győződve, hogy rendkívül elterjedt, az emberi természet különösen hajlamos rá, s kevesen vannak, akik valamely valódi vagy képzelt jó tulajdonságon felbátorodva ne táplálnák magukban az önelégültség érzését. A hiúság és a büszkeség két különböző dolog, bár e szavakat gyakran felcserélik. Az ember lehet büszke, anélkül hogy hiú lenne. A büszkeség inkább azzal függ össze, hogy mi a véleményünk önmagunkról, a hiúság azzal, hogy milyen legyen rólunk mások véleménye.

- Lennék csak olyan gazdag, mint Mr. Darcy - kiáltott fel az egyik Lucas fiú, aki szintén eljött a nővéreivel -, nem törődnék azzal, hogy büszkének gondolnak-e vagy sem! Egy falka vadászkutyát tartanék, és mindennap meginnék egy üveg bort.

- Akkor sokkal többet innál, mint amennyit szabad - csapott le rá Mrs. Bennet -, s ha meglátnálak, rögtön elvenném tőled az üveget.

A fiú kijelentette, hogy nem engedné, Mrs. Bennet azt hajtogatta, hogy igenis elvenné, s a vita csak a látogatással együtt fejeződött be.
I. KÖNYV 6. FEJEZET
A longbourni hölgyek rövidesen meglátogatták a netherfieldieket, és azok illő formában viszonozták a látogatást. Miss Bennet vonzó modora egyre jobban megnyerte Mrs. Hurst és Miss Bingley tetszését; s bár anyját elviselhetetlennek találták, húgaival pedig jóformán szóba sem álltak, a két idősebbik Bennet lánnyal hajlandók voltak elmélyíteni az ismeretséget. Jane a legnagyobb örömmel fogadta ezt a figyelmességet, de Elizabeth még akkor is úgy látta, hogy mindenkivel gőgösen bánnak, húgaival is alig tesznek kivételt, s nem tudta őket megkedvelni, noha Jane iránti tartózkodó kedvességüket megbecsülte, mivel az minden bizonnyal Mr. Bingley vonzalmának jele és eredménye volt. Minden találkozásuk alkalmával meglátszott, hogy Bingley bámulatot érez Jane iránt; Elizabeth szemében ugyancsak nyilvánvaló volt, hogy Jane enged a vonzalomnak, amely az első pillanattól fogva felébredt benne, és azon az úton van, hogy komolyan beleszeressen Bingleybe. Elizabeth mégis örömmel gondolt arra, hogy az emberek nemigen fogják felfedezni a vonzalom titkát, mert Jane lelkében az erős érzés kiegyensúlyozott kedéllyel és derűs modorral párosult, s ez megvédte őt az arcátlanok gyanakvó kíváncsiságától. Ezt a meggyőződését barátnőjével, Miss Lucasszal is közölte.

- Ilyen esetben - felelte Charlotte - talán kellemes megtéveszteni a világot, de a túlzott óvatosság néha hátrányos is lehet. Ha a nő az érdekelt férfi előtt ily ügyesen titkolja érzelmeit, esetleg elszalasztja az alkalmat, hogy magához láncolja; akkor pedig sovány vigasz az a tudat, hogy a világ nem gyanít semmit. A vonzalomhoz rendszerint annyi hála vagy hiúság tapad, hogy veszélyes dolog azt teljesen magára hagyni. Kezdetben még szabad a szívünk - mi sem természetesebb, mint hogy egyik személyt jobban kedveljük a másiknál; de igazán beleszeretni valakibe minden bátorítás nélkül: ehhez kevés embernek van mersze. Tíz közül kilenc esetben a nő okosabban teszi, ha több érzelmet mutat, mint amennyit érez. Bingleynek tetszik a nővéred, ez kétségtelen; de talán meg is marad a tetszésnél, ha Jane nem megy félúton elébe.

- De hiszen elébe megy, amennyire a természete megengedi. Ha én észrevettem, hogy kedveli Bingleyt, akkor azt a férfinak is látnia kell, hacsak nem ostoba tuskó.

- Ne felejtsd el, Eliza, hogy ő nem ismeri Jane természetét úgy, mint te.

- De ha a nőnek tetszik egy férfi, és nem is igyekszik ezt titkolni, a férfinak is rá kell jönnie.

- Talán rá is jön, ha elég sokszor látja. Bingley és Jane elég gyakran találkoznak ugyan, de sohasem töltenek órákat együtt; mivel pedig mindig nagy társaságban látják egymást, sok férfi és nő között, nem fordíthatják a találkozás minden pillanatát beszélgetésre. Jane-nek ezért minden félórát ki kellene aknáznia, amikor lekötheti Bingley figyelmét. Ha már egyszer biztosította magának, akkor bőven lesz ideje belészeretni, amennyire jólesik.

- Nem is rossz terv - felelte Elizabeth -, ha csak arról van szó, hogy valaki jól kíván férjhez menni; magam is talán ezt tenném, ha gazdag férjet vagy akármilyen férjet akarnék fogni. De Jane nem így érez, cselekedeteit nem irányítja ilyen szándék. Jelenleg még afelől sem lehet bizonyos, milyen erős az ő vonzalma, s mennyire felel meg a józan észnek. Mindössze két hete ismeri Bingleyt, négy fordulót táncolt vele Merytonban, egy délelőtt látogatást tett netherfieldi házában, azóta pedig négyszer vacsorázott a társaságában. Ez még nem elég ahhoz, hogy megismerje a jellemét.

- Persze hogy nem - legalábbis ahogy te előadod. Ha csupán vacsorázott volna vele, legfeljebb annyit tudna róla, jó étvágya van-e vagy sem. De ne felejtsd el, hogy négy estét együtt töltöttek, négy este pedig nagy idő!

- Igen, ezen a négy estén megállapíthatták, hogy a huszonegyest mindketten jobban szeretik a máriásnál; de ami egyéb fontos jellemvonásaikat illeti, nem hiszem, hogy sokat tudtak meg egymásról.

- Nos - mondta Charlotte -, én tiszta szívből sikert kívánok Jane-nek; s ha holnap férjhez menne Bingleyhez, véleményem szerint éppen annyi esélye volna a boldogságra, mintha egy álló esztendeig tanulmányozná a jellemét. A boldog házasság tisztán véletlen dolga. Bármilyen jól ismerték a jövendő házastársak egymás természetét, bármennyire hasonló hajlamaik voltak a házasság előtt, ez cseppet sem mozdítja elő boldogságukat. Később mindig ellentétek fejlődnek ki köztük, s ez elég ok a súrlódáshoz. Legjobb, ha az ember minél kevesebbet tud a másik hibáiról, akivel az életét le kell élnie.

- Mulatságos elveid vannak, Charlotte, de mit sem érnek. Magad is tudod, hogy nem érnek semmit, s hogy te sem rendeznéd be szerintük az életedet.

Elizát lekötötte Mr. Bingley figyelmessége Jane iránt, s közben nem gyanította, hogy ő maga is bizonyos érdeklődést ébresztett Bingley barátjában. Mr. Darcy eleinte alig ismerte el róla, hogy csinos; a bálon nem tartozott bámulói közé, mikor pedig újból találkoztak, csak azért nézett rá, hogy bírálhassa. De miután önmagát és barátait meggyőzte, hogy a leánynak jóformán egyetlen szép arcvonása sincs, rájött arra, hogy sötét, kifejező szeme szokatlanul értelmessé teszi az arcát. Ezt a felfedezést egyéb nyugtalanító felfedezések követték. Bár kritikus szemmel nézte, és látta, hogy Elizabeth alakja távolról sem tökéletesen arányos, mégis kénytelen volt elismerni, hogy termete könnyed és kecses. Hiába állapította meg, hogy modora nem az előkelő világé, közvetlen játékossága őt is megragadta. Elizabeth mindebből semmit sem sejtett; az ő szemében Darcy csupán az az ember volt, aki mindenütt kellemetlenné tette magát, és őt sem tartotta elég csinosnak, hogy táncoljon vele.

Darcy szerette volna a lányt jobban megismerni; beszélgetni ugyan még nem beszélgetett vele, de figyelte, amint másokkal társalog. Elizabeth észrevette ezt. Éppen Sir William Lucaséknál voltak, ahol nagy társaság gyűlt össze.

- Mit akarhat ez a Darcy? - kérdezte Charlotte-tól. - Folyton fülelt, mialatt Forster ezredessel beszélgettem.

- Erre a kérdésre csak ő maga tudna válaszolni.

- Ha továbbra is így viselkedik, okvetlenül tudomására hozom, hogy hallgatózása nem kerülte el figyelmemet. Nagyon gúnyos a szeme, s ha nem támadok rá, még a végén félni kezdek tőle.

Darcy hamarosan feléjük indult, bár semmi jelét sem adta, hogy beszélgetni óhajt. Miss Lucas kötekedve felszólította barátnőjét, hogy hozza szóba a dolgot; Elizabeth nem is habozott, hanem Darcyhoz fordult, és ezt mondta:

- Nem gondolja, Mr. Darcy, hogy igen ékesszólóan beszéltem az imént, amikor Forster ezredest gyötörtem, hogy rendezzen bált Merytonban?

- Nagy eréllyel beszélt, de ha bálról van szó, a hölgyek mindig erélyesek.

- Látom, szigorúan ítél meg bennünket.

- Most aztán rajta a sor, hogy meggyötörjük - mondta Miss Lucas. - Kinyitom a zongorát, Eliza; tudod jól, ezután mi következik.

- Mondhatom, furcsa egy barátnő vagy! Folyton azt akarod, hogy mindenkinek zongorázzam és énekeljek! Ha hiú lennék zenei tehetségemre, felbecsülhetetlen segítséget jelentenél; így azonban inkább nem ülök le olyanok elé, akik a legjobb művészekhez szoktak. - Mikor azonban Miss Lucas nem engedett, Elizabeth hozzátette: - Rendben van, játszom, ha kell. - Majd komolyan Darcyra pillantott, és így folytatta: - Van egy régi jó mondás, mindenki ismeri errefelé: "Tartsd vissza a lélegzeted, hogy lehűthesd a levesed." Én is kímélem a torkomat, hogy annál jobban énekelhessek.

Elizabeth előadása élvezetes volt, de távolról sem művészi. Egy-két dalt elénekelt, de még mielőtt újrázhatott volna, máris ott termett a zongora mellett Mary húga, és sietve elfoglalta a helyét. Ő volt az egyetlen csúnya lány a családban, s ezért nagy igyekezettel képezte magát, és alig várta, hogy minden alkalommal fitogtathassa tudását.

Marynek nem volt sem tehetsége, sem ízlése. A hiúság szorgalomra ösztökélte, de egyúttal tudálékos és öntelt modort fejlesztett ki benne, s ez akkor is károsan hatott volna előadására, ha magasabb színvonalat ért volna el. Elizabeth könnyed és mesterkéletlen játékát sokkal nagyobb élvezettel hallgatták, pedig feleolyan jól sem játszott. Mary egy hosszú hangversenymű után skót és ír dalokkal aratott dicséretet és sikert; a dalokat húgai rendelték, akik a terem végében buzgón táncra perdültek néhány Lucas csemetével meg két-három tiszttel.

Mr. Darcy a közelükben állt, és magában méltatlankodott, hogy minden társalgás kizárásával így ütik agyon az estét. Annyira elmerült gondolataiban, hogy észre sem vette a mellette álló Sir William Lucast, amíg az rá nem kezdte:

- Milyen bájos szórakozás ez a fiatalság számára, Mr. Darcy! Hiába, a táncnak nincs párja. Az én szememben ez a művelt társadalom egyik legkifinomultabb kedvtelése.

- Minden bizonnyal, uram, amellett az az előnye is megvan, hogy a világ kevésbé művelt társadalmaiban is gyakorolják. Minden vadember tud táncolni.

Sir William csak mosolygott.

- Az ön barátja pompásan táncol - folytatta kis szünet után, mikor Bingley is csatlakozott a táncolókhoz -, s nem kétlem, hogy ön is jártas ebben a tudományban, Mr. Darcy.

- Azt hiszem, uram, Merytonban látott már engem táncolni.

- Valóban, s a látvány nem csekély élvezetet nyújtott nekem. Gyakran táncol az udvarnál?

- Sohasem, uram.

- Nem gondolja, hogy ezzel a figyelmességgel tartozik uralkodója lakhelyének?

- Ezt a figyelmességet minden lakhelyen elkerülöm, amennyiben mód van rá.

- Szabad azt következtetnem, hogy Londonban háza van?

Mr. Darcy meghajolt.

- Egy időben én is gondoltam arra, hogy a fővárosba költözöm, mert szeretem az előkelő társaságot; de kissé aggódtam, hogy Lady Lucasnak esetleg nem tesz jót a londoni levegő.

Sir William válasz reményében szünetet tartott, de társa nem volt hajlandó felelni. Ebben a pillanatban Elizabeth közeledett feléjük; Sir William hirtelen igen lovagias cselekedetre határozta el magát; és odakiáltott a leánynak:

- Drága Miss Eliza, hát maga miért nem táncol? Mr. Darcy, engedje meg, hogy bemutassam ennek az ifjú hölgynek, nála jobb táncost nem is kívánhat. Biztosra veszem, hogy ennyi szépségnek ön sem tud ellenállni. - Ezzel megfogta Elizabeth kezét, hogy Darcyéba tegye, aki rendkívül meg volt ugyan lepve, de nem húzódozott; a leány azonban tüstént visszavonta kezét, s kissé zavartan fordult Sir Williamhez:

- Nem, uram, egyáltalán nem szándékozom táncolni. Kérem, ne gondolja, hogy azért jöttem erre, mintha táncost akarnék magamnak fogni.

Mr. Darcy komoly és udvarias hangon kérte, hogy tisztelje meg, és nyújtsa kezét a tánchoz, de hiába. Elizabeth szilárdan kitartott elhatározásánál, még Sir William sem rendíthette meg, bárhogy igyekezett rábeszélni.

- Maga olyan kitűnően táncol, Miss Eliza, hogy kegyetlenség, ha megtagadja tőlem azt az örömet, hogy táncolni lássam; és bár Mr. Darcy általában nem híve ennek a szórakozásnak, bizonyára hajlandó lesz bennünket egy félórára lekötelezni.

- Mr. Darcy maga a megtestesült udvariasság - jegyezte meg Elizabeth mosolyogva.

- Valóban az; de ha megfontoljuk az okot, drága Miss Eliza, nem csodálkozhatunk készségén; mert hiszen ki emelhetne kifogást ilyen partner ellen?

Elizának pajkosan villant meg a szeme, és elfordult. Ellenkezése egyáltalán nem ártott neki Mr. Darcy szemében, aki bizonyos benső melegséggel gondolt a leányra, amikor Miss Bingley megszólította:

- Hadd találjam ki, min tűnődik!

- Nem megy az olyan könnyen.

- Azon gondolkozik, milyen kibírhatatlan volna, ha sok estét így kellene töltenie, ilyen társaságban. Higgye el, teljesen igazat adok magának. Soha életemben nem bosszankodtam ennyit! Micsoda ízetlen, lármás mulatozás; miféle üresfejű és mégis öntelt emberek! Mit nem adnék, ha az ön gúnyos magyarázatát hallhatnám róluk!

- Biztosíthatom, hamis nyomon jár. Sokkal kellemesebb gondolatok foglalkoztattak. Azon tűnődtem, milyen nagy gyönyörűséget szerezhet egy szép szempár, ha egy csinos nő arcából tekint reánk.

Miss Bingley azonnal Mr. Darcy arcára szegezte tekintetét, s tudni akarta, melyik hölgy ihlette őt ilyen elmélkedésre.

- Miss Elizabeth Bennet - jelentette ki Darcy szemrebbenés nélkül.

- Miss Elizabeth Bennet! - ismételte Miss Bingley. - Szólni sem tudok a meglepetéstől! Mikor nyerte meg így a szívét? S ha szabad kérdeznem, mikor kívánhatok maguknak sírig tartó boldogságot?

- Mindjárt gondoltam, hogy ezt fogja kérdezni. A hölgyek képzelete igen gyorsan száguld, s egy pillanat alatt a tetszéstől a szerelemig, a szerelemtől a házasságig szökken. Tudtam előre, hogy gratulálni fog nekem.

- Nos, ha ilyen komolyan fogja fel a dolgot, akkor máris végleg elintézettnek tekintem. Bájos anyósa lesz, mondhatom, és persze állandóan magukkal lakik majd a pemberleyi kastélyban.

Darcy rendületlen közönnyel hallgatta, hogy Miss Bingley így mulat rajta; mivel pedig a fiatalember nyugalma arra vallott, hogy nincs semmi veszély, Miss Bingley szabadon ontotta szellemességeit.
I. KÖNYV 7. FEJEZET
Mr. Bennet vagyona jóformán csak kétezer font évjáradékból állott. Leányait súlyosan érintette az a kikötés, hogy a járadék, férfi örökös hiányában, halála esetén egy távoli rokonra száll; anyjuk vagyona pedig, noha az asszony társadalmi helyzetéhez képest jelentékeny volt, nem pótolhatta az atyai vagyon hiányait. Mrs. Bennet apja ügyvéd volt Merytonban, és négyezer fontot hagyott leányára.

Mrs. Bennet nővére egy Philips nevű férfihoz ment feleségül, aki régebben apjuk ügyvédbojtára volt, majd később átvette az irodát; bátyja pedig, egy tisztes kereskedő, Londonban élt.

Longbourn csak egy mérföldre feküdt Merytontól, s így könnyen elérhető volt a fiatal hölgyeknek. Hetenként háromszor-négyszer kedvük támadt átsétálni, hogy meglátogassák nagynénjüket, és benézzenek egy közeli divatáruboltba. A család két legfiatalabb tagja, Catherine és Lydia, különösen gyakran tett ilyen rokoni látogatást; lelkük üresebb volt, mint nénjeiké, s ha jobb dolguk nem akadt, egy merytoni sétával elütötték a délelőttöt, és témát is találtak az esti társalgáshoz; bármilyen eseménytelen is általában a vidéki élet, mindig sikerült valami érdekes hírt megtudni nagynénjüktől. Újság és örömhír most éppen akadt, mert nemrég egy ezred katonaság érkezett a szomszédba, azzal, hogy ott töltik az egész telet, s Merytonban ütötték fel a főhadiszállásukat.

A nagynénjüknél tett látogatások révén most a legérdekesebb értesüléseket szerezték. A lányok ismeretei a tisztek nevére és kapcsolataira vonatkozólag napról napra gyarapodtak. Szálláshelyük nem maradt előttük sokáig titok, végül pedig magukkal a tisztekkel is kezdtek megismerkedni. Mr. Philips valamennyiüket végiglátogatta, s ezzel unokahúgainak addig ismeretlen boldogság forrását nyitotta meg. Egyébről nem is tudtak már beszélni, csak a tisztekről, s Mr. Bingley hatalmas vagyona, melynek puszta említése is fellelkesítette anyjukat, az ő szemükben értéktelenné törpült, ha egy zászlós egyenruhájával hasonlították össze.

Egyik reggel is éppen a tisztekről áradoztak. Apjuk végighallgatta őket, majd hidegen megjegyezte:

- Ebből a sok összevissza fecsegésből azt veszem ki, hogy ti ketten a legostobább libák vagytok az egész környéken. Régebben is sejtettem ezt, de most már meg vagyok róla győződve.

Catherine zavarba jött, és nem válaszolt; Lydia viszont rá sem hederített apjára, hanem tovább rajongott Carter kapitányért, s azt a reményét fejezte ki, hogy a nap folyamán még találkozik vele, mert a kapitánynak másnap Londonba kell utaznia.

- Egészen elképeszt, drágám - mondta Mrs. Bennet -, hogy ilyen könnyen hajlandó ostobának tartani tulajdon gyermekeit. Ha netalán másokéról gondolnék is rosszat, az enyéimet a világ minden kincséért sem becsmérelném.

- Remélem, azt is mindig tisztán fogom látni, ha gyermekeim ostobák.

- Igen ám, de a mieink egytől egyig nagyon értelmesek.

- Örömmel állapíthatom meg, hogy ez az egyetlen dolog, amiben nem értünk egyet. Mindig azt reméltem, hogy nézeteink a legapróbb részletekben is egyezni fognak, de ezen a ponton kissé eltér a véleményem, mert két legifjabb leányunkat szerfelett ostobának tartom.

- Drága Bennet, ilyen fiatal leányoktól nem várhatja el, hogy olyan okosak legyenek, mint az apjuk vagy az anyjuk. Ha annyi idősek lesznek, mint mi, bizonyára ők sem fognak többé katonatisztekre gondolni. Emlékszem, volt idő, amikor nekem is nagyon tetszett a piros zubbony - szívem mélyén még ma is tetszik. És ha egy elegáns fiatal ezredes, öt-hatezer font évi jövedelemmel, megkérné az egyik lányomat, bizony nem mondanék nemet. Milyen jól festett Forster ezredes a minap a Sir Williamék estélyén az egyenruhában!

- Mama! - kiáltott fel Lydia. - A néni azt meséli, hogy Forster ezredes és Carter kapitány már nem jár oly gyakran Miss Watsonhoz, mint eleinte: mostanában sokszor látja őket Clarke könyvesboltjában vásárolni.

Mrs. Bennet nem felelhetett, mert az inas lépett be, és levelet adott át Miss Bennetnek Netherfieldből, jelentve, hogy a küldönc válaszra vár. Mrs. Bennet szeme ragyogott az örömtől, s míg leánya a levelet olvasta, kérdésekkel halmozta el:

- Mondd hát, Jane, ki az? Mit ír? Mit akar Mr. Bingley? Jaj, Jane, siess már, mondd el, siess, szívem, hadd halljuk!

- Miss Bingley írta - mondta Jane, és felolvasta a levelet:

Kedves barátnőm,
ha nem esik meg a szíve szegény Louisán és rajtam, és nem jön el ma hozzánk vacsorára, ő meg én egész életünkre meggyűlölhetjük egymást, mert két nő nem tölthet el négyszemközt egy egész napot veszekedés nélkül. Jöjjön, mihelyt levelemet megkapta. Fivérem és az urak a tisztekkel vacsoráznak.

Igaz barátnője
Caroline Bingley

- A tisztekkel! - kiáltott fel Lydia. - A nénink egy szót sem szólt erről!

- Nem vacsoráznak otthon! Elég baj az - mondta Mrs. Bennet.

- Megkaphatom a kocsit? - kérdezte Jane.

- Nem, szívem, jobb lesz, ha lóháton mégy, mert esőre áll az idő, s ha esik, ott kell maradnod éjszakára.

- Nem is rossz eszme, mama - jegyezte meg Elizabeth -, ha biztosra vehetné, hogy Jane-t nem küldik haza a kocsijukon.

- Ó, de Mr. Bingley hintóján bizonyára az urak mentek Merytonba, Hurstéknek pedig nincs lovuk, amit befogathatnának.

- Sokkal szívesebben mennék kocsin.

- De szívem, gondold meg, apád nem nélkülözheti a lovakat. Szüksége van rájuk a gazdaságban, ugye, Bennet?

- Sokkal gyakrabban van szükségem a lovakra a gazdaságban, mint ahogy megkaphatom őket.

- De ha ma megkapja, papa - mondta Elizabeth -, akkor anyám eléri a célját.

Mr. Bennet végül is engedett az erőszakos rábeszélésnek, és kijelentette, hogy szüksége van a lovakra. Jane-nek tehát lóháton kellett látogatóba mennie. Anyja a kapuig kísérte, és vidáman jósolgatta, hogy rossz idő lesz. Reményei be is teljesedtek: Jane nem juthatott még messzire, amikor megeredt a zápor. Húgai aggódtak miatta, de anyja magánkívül volt örömében. Egész este szünet nélkül szakadt az eső; Jane valóban nem tud hazajönni.

- Mit szóltok, milyen remek ötlet! - ismételgette Mrs. Bennet, mintha az esőt is ő rendelte volna meg. Ügyes tervének szerencsés következményei azonban csak másnap reggel bontakoztak ki. Alig fejezték be a reggelit, amikor egy szolga Netherfieldből ezt a levelet hozta Elizabethnek:

Drága Lizzym,
ma reggel nagyon rosszul érzem magam, valószínűleg azért, mert tegnap bőrig áztam. Kedves barátnőim hallani sem akarnak hazatérésemről, amíg jól nem leszek. Ahhoz is ragaszkodnak, hogy hívassam el Mr. Jonest - ne ijedj meg hát, ha azt hallod, hogy nálam volt -, csak a torkom és a fejem fáj, komolyabb bajom nincsen.

Szerető testvéred stb.

- Nos, drágám - mondta Mr. Bennet, miután Elizabeth felolvasta a levelet -, ha leánya most valami veszélyes betegséget kap, amibe bele is halhat, vigasztalásul szolgálhat az, hogy Mr. Bingley után szaladt, mégpedig a maga utasítására.

- Ó, dehogyis kell félni, hogy meghal! Az ember nem hal bele egy kis megfázásba. Majd vigyáznak rá - addig jó neki, amíg ott van. Meg is látogatnám, ha megkaphatnám a kocsit.

Elizabeth komolyan aggódott, és mindenáron látni akarta nővérét, ha nincs is kocsi; mivel azonban lovagolni nem tudott, csak gyalog mehetett Netherfieldbe. Ezt az elhatározását be is jelentette.

- Megőrültél! - csattant fel az anyja. - Ilyesmire gondolni ebben a rettenetes sárban! Mire odaérsz, olyan csatakos leszel, hogy senki előtt nem mutatkozhatsz.

- Jane előtt mindenesetre mutatkozhatom, egyebet nem akarok.

- Mondd, Lizzy, ez nem akar célzás lenni, hogy fogassak be? - kérdezte az apja.

- Szó sincs róla. Én nem félek egy kis gyaloglástól. Netherfield mindössze három mérföldnyire van; ez nem távolság, ha nyomós ok van a látogatásra. Vacsorára itthon leszek.

- Bámulom vállalkozó kedvedet és segítőkészségedet - jegyezte meg Mary -, de az ösztönös érzelmeket az észnek kell kormányoznia. Véleményem szerint az igyekezet álljon mindig arányban a szükséggel.

- Merytonig mi is veled megyünk - mondta Catherine és Lydia. Elizabeth elfogadta ajánlatukat, s a három nővér együtt indult útnak.

- Ha kilépünk, talán láthatjuk még Carter kapitányt is elutazása előtt - mondta Lydia útközben.

Merytonban elváltak egymástól. A két fiatalabbik nővér az egyik tiszti asszony lakására ment, Elizabeth pedig egyedül folytatta útját. Gyors lépésben vágott át a szántóföldeken, türelmetlen sietséggel ugrált keresztül pocsolyákon és kerítésátjárókon, míg végre megpillantotta a netherfieldi kastélyt; sajgott a bokája, a harisnyája sáros lett, arca tüzelt, annyira kimelegedett a fárasztó gyaloglásban.

Bevezették az egyik szobába, ahol Jane kivételével az egész társaság éppen reggelinél ült; váratlan megjelenése mindnyájukat meglepte. Mrs. Hurst és Miss Bingley alig akarták elhinni, hogy ilyen korán, ilyen komisz időben már három mérföldet gyalogolt, méghozzá teljesen egyedül. Elizabeth érezte, hogy emiatt megvetik. De a két nővér mégis igen udvariasan fogadta, fivérük modorában pedig több volt az udvariasságnál: jóindulat és szívből jövő kedvesség. Darcy keveset beszélt, Mr. Hurst pedig egy szót sem szólt. Darcy egyrészt gyönyörködött a lány gyaloglástól kipirult arcában, másrészt azon tanakodott, indokolt volt-e, hogy ilyen messziről egyedül eljöjjön. Mr. Hurstnek csak a reggeli járt az eszében.

Elizabeth nővére iránt érdeklődött, de nem kapott kedvező választ. Jane rosszul aludt, most fenn van ugyan, de nagyon lázas, és nem hagyhatja el a szobát. Elizabeth örült, hogy rögtön felvezették hozzá, Jane pedig boldog volt, mikor húgát megpillantotta. Csak azért nem írta meg neki, mennyire vágyódik látogatása után, mert nem akarta megijeszteni vagy fárasztani. A beszéd azonban nehezére esett, s amikor Miss Bingley magukra hagyta őket, alig mondott egyebet, mint hogy milyen hálás a háziaknak rendkívül kedves bánásmódjukért. Elizabeth szótlanul tett-vett a szobában.

Reggeli után a Bingley nővérek ismét megjelentek; Elizabeth maga is kezdte őket megkedvelni, amikor látta, mennyi szerető gondoskodással veszik körül nővérét. Megjött a patikárius, megvizsgálta a beteget, kijelentette, hogy erősen meghűlt (ezt már úgyis tudták), s hogy vigyázni kell, nehogy a baj elhatalmasodjék rajta; ezért azt ajánlotta Jane-nek, feküdjön vissza az ágyba, amíg orvosságot nem hoz neki. Jane rögtön megfogadta a tanácsát, mert a lázas tünetek erősödtek, s kínzó fejfájás gyötörte. Elizabeth egy pillanatra sem hagyta el a szobát, s a Bingley nővérek is szinte mindig ott tartózkodtak; a férfiak távollétében más dolguk nem is volt.

Mikor hármat ütött az óra, Elizabeth úgy érezte, haza kell indulnia, s ezt kelletlenül meg is mondta. Miss Bingley felajánlotta a hintót, amelyet Elizabeth kis rábeszélés után el is fogadott volna, de Jane annyira szívére vette húga távozását, hogy Miss Bingley kénytelen volt a kocsi helyett más ajánlatot tenni Elizának: meghívta, maradjon egyelőre Netherfieldben. Elizabeth hálás szavakkal fogadta el a meghívást. Longbournba inast küldtek, hogy értesítse a családot elhatározásáról, és hozzon magával néhány napra való ruhaneműt.
I. KÖNYV 8. FEJEZET
Öt órakor a két Bingley nővér visszavonult öltözködni, fél hétkor pedig Elizát vacsorához hívták. A leány az udvarias kérdések záporában örömmel hallotta Mr. Bingley szívből jövő aggodalmas érdeklődését, de megnyugtató választ nem adhatott: Jane állapota egyáltalán nem javult. A nővérek, ezt hallván, három-négyszer elismételték, mennyire le vannak sújtva, milyen szörnyű egy ilyen csúnya megfázás, milyen rettenetes volt, mikor ők is hasonló betegségben feküdtek - de ezzel el is intézték a dolgot, s többé nem gondoltak rá. Ha Jane nem volt velük, közönyösek voltak iránta: Elizabeth észrevette ezt, s elégedetten tért vissza eredeti ellenszenvéhez.

Az egész társaságban a fivérük volt az egyetlen, akire barátságos érzésekkel gondolt. Bingley őszintén aggódott Jane miatt, és figyelmesen bánt Elizával is. A leánynak ez igen jólesett, mert nem érezte magát annyira betolakodónak, amint ezt a többiek viselkedése sejtette. A fiatalembert kivéve, a társaság alig vett róla tudomást. Miss Bingley kizárólag Darcyval foglalkozott, nővére is szinte csak vele törődött, Mr. Hurst pedig, Elizabeth szomszédja, tunya, közönyös ember volt, s csak az evésnek, az ivásnak és a kártyázásnak élt. Mikor megtudta, hogy szomszédnője az egyszerű ételt jobban szereti a pástétomnál, többé szóra se méltatta.

Vacsora után Elizabeth rögtön visszament nővéréhez; mihelyt kilépett a szobából, Miss Bingley szapulni kezdte. Kijelentette, hogy rossz a modora, gőg és szemtelenség keveréke, társalogni nem tud, nincs benne semmi elegancia, ízlés, semmi szépség. Mrs. Hurst egyetértett vele, s hozzátette:

- Egyszóval semmi jót nem lehet róla mondani, csak azt, hogy kitűnően gyalogol. Soha életemben nem felejtem el, hogyan jelent meg ma reggel: mintha a vadonból jött volna elő.

- Szakasztott olyan volt, Louisa. Alig tudtam megállni nevetés nélkül. És micsoda őrültség, hogy egyáltalán eljött. Azért kell rohangálnia a mezőkön, mert a nővére meghűlt? És milyen rendetlen, kócos volt a haja!

- Hát még az alsószoknyája! Remélem, azt is láttad - legalább másfél arasznyira sáros volt: le is engedte a szoknyáját, hogy eltakarja, de ez sem használt.

- A leírás egészen pontos lehet, Louisa, de mindebből semmit sem vettem észre - jegyezte meg Bingley. - Szerintem Miss Elizabeth Bennet nagyon is csinos volt, mikor reggel benyitott hozzánk. A sáros szoknya teljesen elkerülte figyelmemet.

- Bizonyára észrevette, Mr. Darcy - mondta Miss Bingley -, s gondolom, nem szeretné, ha az ön húga ilyen nevetségessé tenné magát.

- Természetesen nem.

- Három mérföldet, négyet, ötöt, vagy a jó ég tudja, mennyit gyalogolni bokáig érő sárban, hozzá még egyedül, teljesen egyedül! Hogy adhatta erre a fejét? Az én szememben az ilyesmi öntelt, gyalázatos függetlenségi vágynak a jele, teljes semmibevevése az illendőségnek.

- Az én szememben a testvéri szeretet megható jele - felelte Bingley.

- Attól tartok, Mr. Darcy - jegyezte meg Miss Bingley félig suttogva -, hogy ez a kaland kissé lehűtötte a szép szeme iránti csodálatát!

- Egyáltalán nem - felelte Darcy -, meg ragyogóbbnak tetszett a szeme a gyaloglás után.

Ezt a kijelentést rövid hallgatás követte, majd Mrs. Hurst vette fel újra a beszéd fonalát:

- Jane Bennetet rendkívül nagyra becsülöm, igazán édes teremtés, és szívből kívánom, hogy jól férjhez menjen. De attól félek, hogy ilyen szülőkkel és ilyen közönséges rokonsággal semmi kilátása sincs erre.

- Úgy emlékszem, azt mondtad, hogy nagybátyjuk ügyvéd Marytonban.

- Igen, de van egy másik, aki a szegényebb üzleti negyedben él, valahol a Cheapside környékén.

- No, ez remek! - jegyezte meg a húga, s mindketten hangosan felnevettek.

- Ha annyi nagybátyjuk volna, hogy az egész Cheapside-ot meg lehetne velük tölteni, attól még semmit sem veszítenének kedvességükből! - kiáltott fel Bingley.

- De lényegesen kevesebb esélyük lenne arra, hogy jelentős társadalmi helyzetű férfiakhoz menjenek feleségül - jegyezte meg Darcy.

Bingley nem válaszolt erre, de nővérei buzgón helyeseltek, s egy ideig fesztelenül mulattak kedves barátnőjük közönséges rokonságán.

Később azonban, mikor gyöngéd érzéseik felébredtek, felmentek Jane szobájába, és az ágya mellé ültek, míg le nem hívták őket a kávéhoz. Jane még akkor is igen rosszul érezte magát, s Elizabeth nem hagyta magára, csak késő este, amikor örömmel látta, hogy nővére elaludt, s úgy érezte (inkább kötelességből, mint szórakozásból), hogy neki is le kell mennie. A szalonban az egész társaságot a kártyaasztal mellett találta, s őt is rögtön hívták, hogy vegyen részt a játékban. Elizabeth azonban gyanította, hogy magas tétre játszanak, s ezért nővérére hivatkozva kimentette magát: csak rövid ideig maradhat, s addig majd egy könyvvel szórakozik. Mr. Hurst ámulva nézett rá.

- Hogyan, kegyed jobban szeret olvasni, mint kártyázni? Ilyet ritkán hallottam.

- Miss Eliza Bennet megveti a kártyát - jegyezte meg Miss Bingley. - Igazi könyvmoly, az olvasás az egyetlen öröme.

- Sem a dicséretet, sem a gáncsot nem érdemlem! - kiáltott fel Elizabeth. - Nem vagyok könyvmoly, és sok másban is találok örömet.

- Ezek közé tartozik bizonyára az is, hogy ápolhatja nővérét - mondta Bingley -, s remélem, hamarosan még nagyobb lesz öröme, amikor ismét jó egészségben láthatja.

Elizabeth szívből megköszönte a kedvességét, aztán egy asztal felé tartott, amelyen pár könyv hevert. Bingley rögtön ajánlkozott, hogy hoz még néhányat, amit csak a könyvtárában talál.

- Bárcsak nagyobb könyvtáram volna, hogy válogathatna belőle, nekem pedig ne kellene miatta szégyenkeznem; de hiába, lusta vagyok, s nincs sok könyvem, ennyit se fogok soha elolvasni.

Elizabeth megnyugtatta, hogy a szobában levő könyvek között is talál kedvére valót.

- Nagyon meglep - jelentette ki Miss Bingley -, hogy apám ilyen kicsiny könyvgyűjteményt hagyott ránk. Milyen gyönyörű könyvtára van önnek Pemberleyben, Mr. Darcy!

- Kell is, hogy jó legyen - felelte Darcy -, hiszen sok nemzedék gyűjtésének az eredménye.

- És maga is mennyivel gyarapította: folyton könyveket vásárol.

- Nem tudom megérteni, ha valaki manapság elhanyagolja családi könyvtárát.

- Elhanyagolja! Meg vagyok róla győződve, hogy ön semmit sem hanyagol el, amivel szebbé teheti azt a nemes kastélyt. Ha majd te építtetsz házat, Charles, megelégednék, ha feleolyan pompás lenne, mint Pemberley.

- Magam is meg lennék elégedve.

- De komolyan, azt ajánlom, hogy azon a környéken vásárolj birtokot, és Pemberleyt vedd mintaképül. Derbyshire-nél szebb vidék nincs egész Angliában.

- Ezer örömmel: magát Pemberleyt is megveszem, ha Darcy eladja.

- Én csak lehetséges dolgokról beszélek, Charles.

- Szavamra, Caroline, szerintem nagyobb a lehetőség Pemberleyhez vásárlás útján hozzájutni, mint utánzással. Elizát annyira lekötötte ez a beszélgetés, hogy alig tudott a könyvre figyelni. Rövidesen félre is tette, a kártyaasztalhoz ment, s Bingley és nővére közé állt, onnan nézte a játékot.

- Sokat nőtt Miss Darcy tavasz óta? - kérdezte Miss Bingley. - Van-e már olyan magas, mint én?

- Azt hiszem, igen. Olyan magas lehet, mint Miss Elizabeth Bennet, talán még kissé magasabb.

- Úgy szeretném már viszontlátni! Még eddig senkivel sem találkoztam, aki ennyire tetszett volna nekem. Milyen a viselkedése, milyen a modora! Korához képest rendkívül művelt! És milyen kitűnően zongorázik!

- Engem mindig bámulatba ejt - mondta Bingley -, hogyan van a fiatal hölgyeknek türelmük annyi műveltséget összeszedni, mert valamennyien nagyon műveltek.

- Valamennyien műveltek! De kedves Charles, hogy mondhatsz ilyet?

- Igen, valamennyien, legalábbis én úgy látom. Minden leány fára fest, párnát hímez, erszényt horgol. Alig ismerek olyat, aki mindehhez ne értene, s valahányszor egy fiatal hölgy nevét szóba hozták előttem, rögtön azon kezdték, hogy nagyon művelt.

- Nagyon is igazad van abban, hogy műveltségen általában ezeket értik - jegyezte meg Darcy. - Nem egy nőt műveltnek neveznek, csak azért, mert erszényt horgol vagy párnát hímez. De nem értek veled egyet abban, amit a nőkről általában mondasz. Én igazán nem dicsekedhetem azzal, hogy összes nőismerőseim között fél tucatnál többet tudnék, aki igazán művelt.

- Én sem, annyi szent - mondta Miss Bingley.

- Úgy látom - jegyezte meg Elizabeth -, hogy önnél a művelt nő eszménye nagyon sokat foglal magában.

- Igen, elég sokat.

- Ó, valóban! - kiáltott fel Darcy nézeteinek hűséges visszhangja. - Senkit sem tekinthetünk igazán műveltnek, aki nem áll magasan fölötte az átlagnak. Egy nőnek alaposan értenie kell a zenéhez, énekhez, rajzhoz, tánchoz, a modern nyelvekhez, hogy megérdemelje ezt az elnevezést; azonfelül modorában, járásában, hanghordozásában, beszédmódjában és kifejezéseiben meg kell lennie annak a bizonyos valaminek, ami nélkül csak félig érdemes a művelt jelzőre.

- Ez mind fontos - tette hozzá Darcy -, de van valami, ami még lényegesebb; az, hogy sokoldalú olvasással művelje az elméjét.

- Most már nem csodálom, hogy csak hat művelt nőt ismer. Inkább az lep meg, hogy egy ilyet is ismer.

- Olyan szigorú tulajdon neme iránt, hogy kételkedik ennek a lehetőségében?

- Én magam sohasem ismertem ilyen nőt. Sohasem láttam együtt olyan tehetséget, olyan szorgalmat, olyan ízlést és olyan előkelőséget.

Mrs. Hurst és Miss Bingley hangosan tiltakoztak, mindketten kijelentették, hogy Elizabeth kételyei igazságtalanok, s azt erősítgették, hogy nőismerőseik közül sokan megfelelnek ennek a leírásnak - most azonban Mr. Hurst rendreutasította őket, s keserű szemrehányást tett, hogy nem figyelnek a játékra. A társalgás ezzel megszakadt, s Elizabeth csakhamar távozott a szobából.

- Eliza Bennet - jelentette ki Miss Bingley, mihelyt az ajtó becsukódott mögötte - azok közül az ifjú hölgyek közül való, akik úgy iparkodnak a másik nem tetszését megnyerni, hogy önnön nemüket becsmérlik; sok férfinál bizonyára célt is érnek. De véleményem szerint ez hitvány fogás, igen alacsony mesterkedés.

- Kétségtelen - felelte Darcy (a megjegyzés elsősorban neki szólt) -, hogy van valami hitvány vonás mindabban a mesterkedésben, amelyhez a hölgyek néha lealacsonyodnak, hogy meghódítsanak egy férfit. Ami a ravaszsággal rokon, mindig megvetést érdemel.

Miss Bingley nem volt elbűvölve a választól, s nem is firtatta tovább a dolgot.

Elizabeth később újra lejött, de csak azért, hogy megmondja: nővére rosszabbul van, s ezért nem hagyhatja egyedül. Bingley rögtön Mr. Jonesért akart küldeni, nővérei viszont azt hangoztatták, hogy egy vidéki patikárius tanácsa nem ér semmit, inkább Londonból hívjanak sürgősen egy kiváló orvost. Elizabeth hallani sem akart erről, jobban hajlott az öccsük javaslatára; így hát elhatározták, hogy kora reggel elhívatják Mr. Jonest, ha Miss Bennet állapota addig határozottan nem javul. Bingleyt egészen lesújtotta a hír; nővérei kijelentették, hogy vigasztalhatatlanok. Nagy szomorúságukat mégis úgy próbálták enyhíteni, hogy vacsora után elénekeltek néhány duettet; öccsük viszont csak azzal tudott könnyíteni lelkén, hogy a házvezetőnőnek meghagyta, szolgálják ki a legfigyelmesebben a beteg hölgyet és húgát.
I. KÖNYV 9. FEJEZET
Elizabeth az éjszaka legnagyobb részét nővére szobájában töltötte, s nagy örömére másnap már kedvezőbb választ adhatott kora reggel a Mr. Bingley nevében érdeklődő szobalánynak, majd kissé később a két előkelő komornának, akik a Bingley nővérek nevében jelentek meg nála. De a javulás ellenére Elizabeth kérte, küldjenek néhány sort Longbournba, hogy anyja látogassa meg Jane-t, és ő maga ítélje meg a beteg állapotát. A levelet rögtön elküldték, s a benne foglalt kérésnek éppoly gyorsan eleget tettek. Mrs. Bennet két legifjabb leánya kíséretében röviddel a családi reggeli után Netherfieldbe érkezett.

Ha Mrs. Bennet aggasztó állapotban találja leányát, igen szerencsétlennek érezte volna magát; mivel azonban látta, hogy Jane betegsége nem ad okot nyugtalanságra, nem kívánta, hogy azonnal meggyógyuljon, mert hiszen felépülése valószínűleg véget vetett volna netherfieldi tartózkodásának. Ezért meg se hallotta leánya kérését, hogy vigyék haza; a patikárius, aki körülbelül ugyanakkor érkezett oda, szintén nem tartotta ezt tanácsosnak. Egy ideig Jane betegágyánál ültek, amikor megjelent Miss Bingley, s kérésére az anya és három leánya bevonult a reggelizőszobába. Bingley rögtön azt a reményét fejezte ki, hogy Mrs. Bennet nem találta leányát betegebbnek, mint gondolta.

- Dehogynem, uram - felelte az asszony. - Sokkal betegebb, semhogy haza lehetne vinni. Mr. Jones szerint gondolnunk sem szabad erre. Így hát kénytelenek vagyunk még egy ideig próbára tenni az önök türelmét és szívességét.

- Hazavinni! - kiáltott fel Bingley. - Erről szó sem lehet. A nővérem sem engedné meg, hogy hazavigyék.

- Legyen nyugodt, asszonyom - jelentette ki Miss Bingley hideg udvariassággal -, hogy Miss Bennetet a lehető leggondosabban ápoljuk, amíg nálunk marad.

Mrs. Bennet túláradó szavakkal mondott köszönetet.

- Igazán nem tudom - tette hozzá végül -, mi történt volna vele, ha nem volnának ilyen jó barátai, mert valóban nagyon beteg, és roppant sokat szenved, bár angyali türelemmel viseli, mindig is ez volt a szokása; mondhatom, hozzá fogható jó természetű leány nincs az egész világon. A többi lányomat egy napon sem lehet említeni vele - eleget hallják ezt tőlem. Milyen édes ez a szoba, Mr. Bingley, milyen bájos kilátás nyílik a kavicsos kerti útra! Nincs még egy hely ezen a világon, amely felvehetné a versenyt Netherfielddel. Remélem, nem is fog innen egyhamar elköltözni, bár csak rövid időre bérelte ki.

- Én mindent hirtelen szoktam csinálni - felelte Bingley -, s ha úgy döntenék, hogy elköltözöm Netherfieldből, valószínűleg öt percen belül már itt se volnék. Pillanatnyilag azonban úgy tekintem magam, mint aki végleg letelepedett.

- Ez pontosan megfelel annak, amit magáról gondoltam - jegyezte meg Elizabeth.

- Szóval kezdi megérteni a jellememet - kiáltotta Bingley, s a lány felé fordult.

- Igen, sőt már úgy ismerem önt, mint a tenyeremet.

- Szeretném ezt bóknak tekinteni; de akin ilyen könnyű keresztüllátni, attól félek, az csak szánalmas figura lehet.

- Embere válogatja. Az én szavaimból még nem következik, hogy egy mély, bonyolult jellem több vagy kevesebb megbecsülésre érdemes, mint az öné.

- Lizzy! - kiáltott az anyja. - Ne felejtsd el, hol vagy, s ne beszélj annyi badarságot, mert ezt csak otthon tűrjük el tőled.

- Nem is tudtam eddig - folytatta rögtön Bingley -, hogy maga lélekbúvár. Szórakoztató tanulmány lehet.

- Igen, de a bonyolult jellemek a legszórakoztatóbbak. Ez az előnyük feltétlenül megvan.

- A vidéki élet - vetette közbe Darcy - általában kevés alkalmat szolgáltat ilyen tanulmányokhoz. A vidéki környezetben az ember igen szűk körű és változatlan társaságban mozog.

- De az emberek maguk annyit változnak, hogy mindig valami újat lehet bennük megfigyelni.

- De még mennyire! - kiáltotta Mrs. Bennet, akit bántott az a mód, ahogyan Darcy a vidéki környezetet említette. - Higgye el, hogy vidéken éppúgy folyik az élet, mint Londonban.

Mindenki meglepődött; Darcy egy pillanatig ránézett, aztán némán elfordult. Mrs. Bennet azt képzelte, hogy teljes győzelmet aratott felette, s még jobban ki akarta aknázni diadalát.

- Nem is értem, miért volna London annyival különb, mint a vidék, hacsak az üzleteket és a középületeket nem tekintjük. A vidéki élet ezerszer kellemesebb. Nincs igazam, Mr. Bingley?

- Ha vidéken élek - felelte Bingley -, sohasem akarok onnan elmenni, de ha Londonban vagyok, onnan sem kívánkozom el. Mindegyiknek megvan az előnye, s én városban is, vidéken is egyformán boldog vagyok.

- Igen, mert magának jó a természete. De ez az úr - mondta Mrs. Bennet, s Darcyra pillantott -, úgy látszik, semmibe sem veszi a vidéket.

- Nem, nincs igaza, mama - szólt Elizabeth, pirulva anyja miatt. - Teljesen félreértette Mr. Darcyt. Ő csak azt akarta mondani, hogy vidéken nem találkozhatunk annyiféle emberrel, mint Londonban, s ezt magának is el kell ismernie.

- Természetesen, szívem, senki sem állította az ellenkezőjét, de ami azt illeti, hogy ezen a környéken nem lehet sok emberrel találkozni, nem hiszem, hogy sok ilyen népes szomszédság volna. Hiszen mi magunk huszonnégy családdal járunk össze vacsorázni!

Bingleyt csak az Elizabeth iránti tapintat óvta, hogy el ne mosolyodjék. Nővére nem volt ilyen tapintatos, és sokatmondó mosollyal pillantott Darcyra. Elizabeth el akarta terelni anyja gondolatait a témáról, s ezért megkérdezte, nem volt-e Charlotte Lucas Longbournban, amióta ő eljött hazulról.

- De igen, tegnap ott volt nálunk az apjával. Micsoda kedves ember ez a Sir William; ugye, hogy az, Mr. Bingley? Milyen nagyvilági férfi! Előkelő és mégis olyan közvetlen. Mindenkihez van egy kedves szava. Az én szememben ez az igazi jólneveltség. Milyen távol állnak ettől azok, akik rettentő fontosnak képzelik magukat, és ki nem nyitnák soha a szájukat!

- Ott maradt Charlotte vacsorára?

- Nem, hazament, hiába marasztaltuk. Bizonyára a gyümölcspástétom készítésénél kellett segítenie. Tudja, Mr. Bingley, én csak olyan cselédeket tartok, akik el tudják végezni a munkájukat; én a leányaimat másra neveltem. De mindenki úgy él, ahogy neki tetszik, s azt meg kell adni, hogy a Lucas lányok nagyon rendes teremtések. Kár, hogy nem szépek. Nem mintha én nagyon csúnyának tartanám Charlotte-ot - nem is akarok rosszat mondani róla, mert igen jó barátnőnk.

- Nagyon kedves lánynak látszik - mondta Bingley.

- Ó, istenem, persze hogy az, de önnek is el kell ismernie, hogy nagyon csúnya. Maga Lady Lucas is gyakran mondta ezt, és irigyen beszélt Jane szépségéről. Nem szeretek dicsekedni a saját lányommal, de hát az én Jane-em... az ember nem mindennap lát ilyen szép teremtést. Mindenki ezt mondja; a magam elfogult véleményére nem sokat adnék. Mikor még csak tizenöt éves volt, Gardiner bátyáméknál voltunk látogatóban Londonban; egy úriember akkor úgy beleszeretett, hogy a sógornőm már biztosra vette, hogy mire hazautazunk, meg is kéri a kezét. Mégsem kérte meg... talán fiatalnak tartotta. De írt hozzá néhány verset, nagyon szép verseket.

- S ezzel vége is volt a szerelmének - vágott közbe Elizabeth türelmetlenül. - Azt hiszem, nem egy érzést hűtöttek le már ily módon. Vajon ki fedezte fel elsőnek, hogy a költészet milyen sikeres módon űzi el a szerelmet?

- Én mindig úgy tudtam, hogy a költészet táplálja a szerelmet - jegyezte meg Darcy.

- Talán akkor, ha a szerelem erős, izmos, egészséges. Ami máskülönben is erős, azt minden táplálja. De ha csak gyenge, vékonyka vonzalom, meg vagyok róla győződve, hogy egyetlen jó szonettől végleg elsorvad.

Darcy csak mosolygott, s mikor a társalgásban szünet állt be, Elizát aggodalom fogta el, hogy anyja ismét nevetségessé teszi magát. Szeretett volna mondani valamit, de semmi sem jutott eszébe. Rövid hallgatás után Mrs. Bennet megint hálálkodni kezdett Bingleynek, amiért olyan kedves Jane-hez, és mentegette magát, hogy most még Lizzyt is a nyakába varrta. Bingley őszinte udvariassággal válaszolt, s ezzel fiatalabbik nővérét is arra késztette, hogy az alkalomhoz illő néhány udvarias szót mondjon. Miss Bingley kelletlenül tett eleget ennek a kötelességnek, de Mrs. Bennet meg volt elégedve, s röviddel ezután a kocsiját kérte. Ez volt a jel legifjabb leányának, hogy kérésével előálljon. A két leány az egész látogatás alatt egymással suttogott, azzal az eredménnyel, hogy a legfiatalabbik most figyelmeztette Mr. Bingleyt: rögtön megérkezése után azt ígérte, hogy házibált rendez Netherfieldben.

Lydia jó alakú, magas növésű, tizenöt esztendős lány volt, arcszíne szép, és szeméből sugárzott a jó kedély. Ő volt anyjának kedvence: túlzott szeretetében igen fiatalon vezette be a társaságba. A leány tele volt életkedvvel, természeténél fogva megvolt benne az önbizalom, s ezt a tisztek figyelmessége, akiket egyaránt vonzott nagybátyja kitűnő konyhája és Lydia közvetlen modora, magabiztos önteltséggé fejlesztette. Bingleyre is rögtön rácsapott, hogy mi lesz a bállal, s minden teketória nélkül emlékeztette ígéretére, sőt még azt is hozzátette, szégyen és gyalázat lenne, ha nem váltaná be ígéretét. A leány anyja nagy elragadtatással hallotta Bingley válaszát erre a nem várt támadásra.

- Higgye el, bármikor kész vagyok a szavamnak állni, s amint nővére felgyógyul, magát fogom kérni, tűzze ki a bál napját. De amíg ő beteg, bizonyára maga sem kíván táncolni.

Lydia meg volt elégedve a válasszal.

- Hát hogyne, jobb lesz, ha várunk, míg Jane felgyógyul, addigra valószínűleg Carter kapitány is visszajön Merytonba. Az ön bálja után pedig - tette hozzá - ragaszkodni fogok hozzá, hogy a tisztek is rendezzenek bált. Meg is mondom Forster ezredesnek, szégyen és gyalázat lenne, ha ezt elmulasztaná.

Mrs. Bennet és leányai ezután elbúcsúztak, Elizabeth rögtön visszatért Jane-hez, nem törődve azzal, mit mond majd háta mögött a két hölgy és Darcy. Darcyt azonban nem lehetett rávenni, hogy együtt szidja velük Elizát, bármennyi szellemes megjegyzést tett is Miss Bingley a ragyogó szép szemére.
I. KÖNYV 10. FEJEZET
Az a nap is többé-kevésbé úgy telt el mint az előző. Mrs. Hurst és Miss Bingley délelőtt néhány órát a betegnél töltött. Állapota lassan javult, este pedig Elizabeth lement hozzájuk a szalonba. A kártyaasztal most nem volt felállítva. Darcy éppen levelet írt, Miss Bingley mellette ült, és nézte, mint halad a tolla; időnként azzal vonta el Darcy figyelmét, hogy mindenféle üdvözletet és üzenetet akart vele beleíratni a húgának szóló levélbe. Hurst és Bingley pikéteztek, Mrs. Hurst a játszmát figyelte.

Elizabeth kézimunkát vett elő, s közben jót mulatott azon, ami Darcy és Miss Bingley között lejátszódott. A hölgy állandóan ömlengett: milyen szép Darcy kézírása, milyen egyenesek a sorai, milyen hosszú levelet tud írni; a férfi közömbösen fogadta ezeket a dicséreteket, s így furcsa párbeszéd szövődött köztük, amely tökéletes összhangban volt Elizának kettőjükről alkotott véleményével.

- Hogy fog örülni Miss Darcy ennek a szép levélnek!

A fiatalember nem válaszolt.

- Milyen gyorsan tud maga írni!

- Téved, meglehetősen lassan írok.

- Hány levelet kell megírnia egy év alatt! Üzleti leveleket is! Borzasztó lehet!

- Még szerencse, hogy ez a feladat rám hárul, nem kegyedre.

- Kérem, írja meg a húgának, hogy nagyon szeretném viszontlátni.

- Egyszer már megírtam neki, mert úgy kívánta.

- Úgy látom, nem fog jól a tolla. Hadd hegyezzem meg, nagyon jól értek ehhez.

- Köszönöm, de mindig magam szoktam hegyezni a tollamat.

- Hogy tud ilyen egyenletesen írni?

Darcy hallgatott.

- Írja meg a húgának, hogy örömmel hallottam, milyen szépen halad a hárfajátékban; kérem, tudassa azt is vele, hogy el vagyok ragadtatva a kis asztalterítő rajzától - ezerszer jobb, mint Miss Grantley terve.

- Megengedné, hogy elragadtatását a következő levélben közöljem? Ott több helyet szentelhetnék neki.

- Ó, hagyja csak, nem fontos, januárban úgyis találkozom vele. De mindig ilyen hosszú, elragadó leveleket szokott a húgának írni, Mr. Darcy?

- Rendszerint hosszúak, de hogy mindig elragadóak-e, nem én vagyok hivatva megítélni.

- Nekem meggyőződésem, hogy aki könnyen ír meg egy hosszú levelet, az nem írhat rosszul.

- Darcy ezt aligha fogja bóknak tartani, Caroline - mondta a fivére -, mert ő nem ír könnyen. Túlságosan nagy igyekezettel keresi a hosszú szavakat. Nincs igazam, Darcy?

- Az én stílusom egészen más, mint a tied.

- Ó - kiáltotta Miss Bingley -, el sem képzeli, hogy milyen pongyolán ír Charles! A szavak felét kihagyja, a többit pedig bepacázza.

- A gondolatok olyan gyorsan tolulnak agyamba, hogy nincs időm kifejezni őket - ezért van az, hogy a címzett néha meg sem érti, mit akarok mondani.

- Az ön szerénysége, Mr. Bingley, minden bírálatot lefegyverez - jelentette ki Elizabeth.

- Nincs megtévesztőbb, mint a látszólagos szerénység - mondta Darcy. - Gyakran ingadozó véleményt takar, néha pedig nem egyéb, mint rejtett dicsekvés.

- És te hová sorolnád az imént tett nyilatkozatomat?

- A rejtett dicsekvéshez. Te valójában büszke vagy pongyola írásodra, mert azt tartod, hogy a gyors gondolkozás és a hanyag kivitel következménye, s ez a te szemedben, ha nem is becsülendő, de mindenesetre fölöttébb érdekes. Ha valaki nagyon gyorsan tud elvégezni valamit, ezzel mindig büszkélkedik, s gyakran nem veszi figyelembe a végzett munka tökéletlenségét. Ma reggel azt mondtad Mrs. Bennetnek, ha valaha úgy döntenél, hogy itthagyod Netherfieldet, öt percen belül már itt sem volnál - s ezzel tulajdon dicséreted akartad zengeni, bókoltál önmagadnak. Pedig mi dicsérni való van egy elhamarkodott döntésen, amely nem hagy időt a legszükségesebb teendők elrendezésére, és nem lehet igazán előnyös sem magadnak, sem bárki másnak?

- Ez mégiscsak sok - kiáltott Bingley -, este felhánytorgatni azt a sok bolondságot, amit az ember reggel mondott! De szavamra, akkor úgy éreztem, igazat mondok magamról, s most is ezt érzem. Annyi bizonyos, nem szándékosan játszottam az ok nélkül hirtelenkedő szerepét, csak azért, hogy a hölgyek tetszését megnyerjem.

- Persze hogy elhitted, amit magadról mondtál; de én távolról sem vagyok arról meggyőződve, hogy valóban ily hirtelen elhatároznád magad. Viselkedésedet éppúgy befolyásolná a véletlen, mint bárki másét. Ha például éppen lóra szállnál, s egy barátod ezt mondaná: "Jobb lesz, Bingley, ha vársz jövő hétig", valószínűleg hallgatnál rá, nem indulnál el - s egy újabb biztatásra talán egy hónapig is itt maradnál.

- Ezzel csak azt bizonyította be - szólt közbe Elizabeth -, hogy Mr. Bingley nem volt igazságos önmaga iránt. Az ön szavai sokkal rokonszenvesebb fényben tüntetik őt fel, mint saját jellemzése.

- Rendkívül hízelgő számomra - mondta Bingley -, hogy barátom szavait bókra fordította, s az egészből az derült ki, milyen engedékeny a természetem. De attól tartok, hogy ez a magyarázat egyáltalán nem fedi Darcy gondolatát; neki bizonyára jobb véleménye volna rólam, ha ebben az esetben kereken visszautasítanám a kérést, és elnyargalnék, amilyen gyorsan a lovam vinne.

- Gondolja, hogy Mr. Darcy megbocsátaná önnek eredeti elhamarkodott elhatározását, ha látná, milyen makacsul ragaszkodik hozzá?

- Szavamra, erről magam sem tudnék pontosan számot adni. Hadd nyilatkozzék erről Darcy.

- Maguk azt várják tőlem, hogy olyan nézeteket védelmezzek, amelyeket nekem tulajdonítanak, bár sohasem vallottam. Tegyük fel mégis, hogy a dolog úgy áll, ahogy itt előadták, ebben az esetben nem szabad elfelednie, Miss Bennet, hogy a jó barát, aki Bingleyt a házba való visszatérésre és terve elhalasztására rábeszélte, csak óhajtását, kérését fejezte ki, de egyetlen érvvel sem bizonyította, hogy kérése jogos és indokolt.

- Az ön szemében tehát nem érdem, ha valaki könnyen készségesen enged barátja rábeszélésének.

- Ha meggyőződés nélkül enged, ez egyikük értelmére sem hízelgő.

- Úgy látom, Mr. Darcy, ön nem számol a barátság és a szeretet hatalmával. Gyakran előfordul, hogy teljesítjük olyan ember kérését, akit szeretünk, s nem várunk arra, hogy érvekkel győzzön meg. Nem éppen arra az esetre gondolok, amelyet Mr. Bingleyvel kapcsolatban feltételezett. Itt talán jobb várni, hogy az a helyzet bekövetkezzék, s csak aztán vitatni meg, vajon okosan cselekedett-e. De a mindennapi életben, ha barátokról van szó, s egyikük azt kéri a másiktól, változtassa meg elhatározását olyan dologban, ami nem is nagyon fontos - valóban elítélné azt az embert, aki enged a kérésnek, s nem várja, hogy érvekkel vegyék rá?

- Mielőtt a vitát folytatnánk, talán tanácsos lenne pontosabban meghatározni, milyen jelentőségű ügyre vonatkozik a kérés, és mennyire bizalmas a viszony a két fél között.

- Igazad van! - kiáltotta Bingley. - Halljuk hát az összes részleteket, beleértve az érdekeltek viszonylagos magasságát és méreteit; tudja meg, Miss Bennet, ezeknek több súlyuk van az érvelésben, mint gondolná. Higgye el, ha Darcy nem volna hozzám képest olyan nagy, magas fiú, feleannyira se tisztelném. Kijelentem, hogy bizonyos alkalmakkor és bizonyos helyeken egyedül Darcy képes arra, hogy rettegő bámulatba ejtsen; kivált a tulajdon kastélyában vasárnap este, amikor semmi dolga nincsen.

Darcy mosolygott, de Elizabeth úgy vette észre, hogy kissé meg van bántva, s ezért elfojtotta nevetését. Miss Bingley nagyon zokon vette öccse megjegyzéseit, s rá is szólt, hogy miért beszél ilyen bolondokat.

- Átlátok rajtad, Bingley - mondta a barátja. - Nem szeretsz vitatkozni, s így akarsz elnémítani.

- Lehet, hogy igazad van. A vita rendszerint viszállyá fajul. Nagyon hálás lennék, ha Miss Bennettel is felfüggesztenéd a vitát, amíg ki nem megyek a szobából. Akkor aztán mondhattok rólam, amit akartok.

- Amit ön kér, az tőlem nem áldozat - felelte Elizabeth. - Mr. Darcy pedig jobban tenné, ha befejezné a levelét.

Darcy meg is fogadta a tanácsot, és folytatta a levélírást.

Amikor befejezte a levelet, felkérte Miss Bingleyt és Elizát, hogy zenéljenek. Miss Bingley készségesen sietett a zongorához; előbb ugyan udvariasan felajánlotta Elizának az elsőséget, mikor azonban az éppoly udvariasan, de még komolyabban nemet mondott, maga ült le a zongorához.

Mrs. Hurst duetteket énekelt húgával, Elizabeth ezalatt a zongorán heverő kották között lapozgatott, s kénytelen volt észrevenni, hogy Darcy szeme gyakran megpihen rajta. Alig tudta elképzelni, hogy egy ilyen nagy ember bámulattal tekinthessen rá, de még valószínűtlenebbnek látszott, hogy azért nézi, mert nem tetszik neki. Végül is arra a következtetésre jutott, hogy Darcy szigorú szeme több kifogásolnivalót talált rajta, mint bárki máson a jelenlevők közül, s ezért kíséri őt figyelemmel. Ez a feltevés cseppet sem bántotta Elizát. Darcy annyira közömbös volt neki, hogy nem törődött helyeslésével.

Néhány olasz dal után Miss Bingley egy vidám skót táncnótával élénkítette műsorát: Darcy, csakhamar Elizához lépett, ezekkel a szavakkal:

- Nem volna kedve, Miss Bennet, felhasználni az alkalmat, hogy erre a dallamra táncoljon velem?

Elizabeth elmosolyodott, de nem felelt. Darcy megismételte a kérdést, kissé meglepődve hallgatásán.

- Ó! - mondta a leány. - Az előbb is jól hallottam, de nem tudtam hamarjában elhatározni, mit is válaszoljak. Ön természetesen azt várta, hogy igent mondjak, mert örült volna, ha lenézheti az ízlésemet; én viszont abban találok örömet, hogy meghiúsítom az ilyen terveket, és nem nyújtok célpontot a kiszámított megvetésnek. Elhatároztam tehát, hogy megmondom önnek: egyáltalán nem táncolok erre a dallamra - most pedig vessen meg, ha mer.

- Igazán nem merem.

Elizabeth azt hitte, hogy megsértette Darcyt, s most elbámult a fiatalember udvariasságán. De a lány modorában úgy keveredett a pajkosság és a báj, hogy viselkedésén alig lehetett megsértődni, Darcyt pedig nő még sohasem bűvölte így el. Érezte, hogy komoly veszélyben forogna, ha nem volna a lány mögött az a közönséges rokonság.

Miss Bingley eleget látott vagy sejtett ahhoz, hogy elfogja a féltékenység; s kedves barátnője, Jane felgyógyulását türelmetlenül várta, annál is inkább, mert meg akart szabadulni Elizától.

Darcyban gyakran próbált ellenszenvet ébreszteni vendége iránt, gondolatban élénk színekkel ecsetelve jövendő boldogságukat.

- Remélem - mondta a fiatalembernek másnap, miközben a parkban sétálgattak -, hogy az örvendetes esemény alkalmából anyósát is ellátja majd jó tanácsokkal, és figyelmezteti, mennyivel jobb, ha befogja a száját; talán még ifjabb sógornőit is ki tudja gyógyítani, hogy ne futkossanak a katonatisztek után. S ha szabad egy kényes kérdést érintenem, igyekezzék enyhíteni azt a kissé öntelt és arcátlan jellemvonást, amely szíve hölgyének sajátja.

- Egyebet nem tud ajánlani, hogy teljes legyen családi boldogságom?

- Dehogynem. Festesse meg Philips nagybácsi és nagynéni arcképét a pemberleyi gyűjtemény számára, és akassza fel nagybátyja, a magas rangú bíró mellé. Úgyis egy pályán működnek, csak más-más vonalon. Ami pedig kedves Elizája képmását illeti, őt ne is próbálja lefestetni, mert milyen művész is tudná híven visszaadni azokat a szép szemeket?

- Tekintetüket valóban nem volna könnyű érzékeltetni, de a szem színe és alakja meg azok a kivételesen szép szempillák talán megfesthetők.

Ebben a pillanatban Mrs. Hurst és Elizabeth toppant eléjük egy másik ösvényről.

- Nem tudtam, hogy ti is sétálni mentek - mondta Miss Bingley, kissé zavartan, mert attól félt, hogy meghallották beszélgetésüket.

- Mondhatom, szép viselkedés - felelte Mrs. Hurst. - Elszaladsz, és egy szóval sem mondod, hogy ti is a parkba készültök.

Ezzel belekarolt Darcyba, s magára hagyta Elizát. Az ösvényen csak hárman fértek el egymás mellett. Darcy érezte, hogy udvariatlanságuk szándékos, és rögtön megszólalt:

- Ez az út nem elég széles négyünknek. Menjünk inkább a fasorba.

Elizának azonban semmi kedve sem volt velük maradni, s ezért nevetve odaszólt:

- Nem, nem, maradjanak csak, ahogy vannak. Ilyen bájos csoportot ritkán lát az ember. Egy negyedik személy csak elrontaná a festői hatást. Viszontlátásra!

Vidáman futott el, s kószálás közben örömmel gondolt arra, hogy egy-két nap múlva megint otthon lesz. Jane már annyira rendbe jött, hogy este néhány órára el is akarta szobáját hagyni.
I. KÖNYV 11. FEJEZET
Amikor a hölgyek vacsora után visszavonultak, Elizabeth felszaladt nővéréhez. Ügyelt arra, hogy jó melegen legyen felöltözve, és lekísérte a szalonba. A két Bingley nővér nagy örömmel üdvözölte Jane-t, alig győzték ismételni, mennyire örülnek neki. Elizabeth még sohasem látta őket olyan kellemesnek, mint most, egy óra hosszat, amíg az urak meg nem jelentek. Kitűnő társalgók voltak, értettek hozzá, hogy pontosan leírjanak egy mulatságot, jóízűen elmondjanak egy adomát, és elmésen kigúnyolják ismerőseiket.

De mihelyt az urak megjelentek, Jane háttérbe szorult. Miss Bingley rögtön Darcyra függesztette szemét, s a fiatalember alig tehetett néhány lépést, ő máris szólt hozzá valamit. Darcy azonban egyenesen Miss Bennet felé tartott, és udvariasan gratulált felépüléséhez. Még Mr. Hurst is meghajolt kissé, és azt mondta, hogy nagyon örül; de igazi, túláradó melegség csak Bingley üdvözléséből sugárzott. Bingley ragyogott az örömtől, és csupa figyelem volt. Az első félórában folyton a tűzre rakott, nehogy Miss Bennetnek megártson a szalon hűvösebb levegője; kérésére Jane átült a kandalló másik oldalára, amely távolabb esett az ajtótól. Aztán leült mellé, és alig szólt máshoz. Elizabeth a szoba másik sarkában kézimunkázott, s örömmel figyelte mindezt.

Tea után Mr. Hurst célozgatni kezdett sógornőjének a kártyaasztalra, de hiába. Miss Bingleyt bizalmasan figyelmeztették, hogy Darcy nem óhajt kártyázni, s amikor Mr. Hurst nyíltan is kifejezte kérését, kereken elutasították. Sógornője kijelentette, hogy senki sem kíván kártyázni, s a jelenlevők hallgatása igazolni látszott szavait. Mr. Hurst nem tehetett hát mást, végignyújtózott az egyik díványon, és elaludt. Darcy egy könyvet vett fel, Miss Bingley követte példáját, Mrs. Hurst pedig főleg karkötőivel és gyűrűivel játszadozott, bár időnként beleszólt öccse és Miss Bennet beszélgetéséhe.

Miss Bingley nemcsak a saját könyvére figyelt, hanem arra is, hogyan halad Darcy az olvasással; állandóan kérdezősködött, vagy a fiatalember könyvébe tekingetett. Társalgásra azonban nem bírta rávenni; Darcy kurtán válaszolt, és tovább olvasott. Miss Bingleyt végül teljesen kimerítette az a próbálkozás, hogy élvezetet találjon könyvében (ezt is csak azért választotta, mert második kötete volt a műnek, amelyet Darcy olvasott). Nagyot ásított hát, és megszólalt:

- Milyen kellemes így tölteni az estét! Mondhatom, nincs nagyobb gyönyörűség az olvasásnál. Az ember mindent megun, de egy jó könyvet soha. Ha majd saját házam lesz, szerencsétlen lennék egy kitűnő könyvtár nélkül.

Senki sem válaszolt. Ismét ásított, félretolta a könyvet, s körülnézett a szobában, valami szórakozást keresve. Mikor meghallotta, hogy fivére valami bálról beszél Miss Bennettel, hirtelen e szavakkal fordult feléje:

- Mondd csak, Charles, komolyan az a terved, hogy táncmulatságot rendezel Netherfieldben? Mielőtt elhatározod magad, tanácsos volna megtudnod, mit szólnak hozzá a jelenlevők. Nagyon tévednék, ha nem akadnának köztünk olyanok, akiknek a bál inkább büntetés, mint élvezet.

- Ha Darcyra gondolsz - kiáltott az öccse -, felőlem le is fekhet, mielőtt a bál kezdődik, mert hogy azt megtartjuk, annyi szent; s mihelyt Mrs. Nicholls elég csirkelevest főzött, azonnal szétküldöm a meghívókat.

- Mennyivel jobban szeretném a bálokat, ha másképpen volnának rendezve. Van abban valami kibírhatatlanul unalmas, ahogyan ezek az összejövetelek rendszerint lefolynak. Sokkal ésszerűbb volna, ha tánc helyett társalgás lenne napirenden.

- Persze hogy ésszerűbb, drága Caroline, csakhogy az minden egyéb volna, mint bál.

Miss Bingley nem felelt, de csakhamar felállt, s fel és alá kezdett járkálni a szobában. Elegáns alakja volt és szép járása; de Darcy, akinek ez az egész mesterkedés szólt, makacsul belemélyedt az olvasásba. Miss Bingley most végső, kétségbeesett erőfeszítésre határozta el magát, s e szavakkal fordult Elizához:

- Miss Eliza Bennet, hallgasson rám, és kövesse példámat: járjon egyet a szobában. Meglátja majd, mennyire felfrissül a sok ülés után.

Elizabeth meglepődött ugyan, de rögtön megfogadta a tanácsot. Miss Bingley az udvarias felszólítással valódi célját is elérte. Darcy feltekintett. A váratlan figyelmesség neki éppen úgy feltűnt, mint Elizának, s öntudatlanul becsukta a könyvet. Azonnal hívták, hogy csatlakozzék hozzájuk, de Darcy elhárította ezt azzal a megjegyzéssel, hogy az együttes fel-alá sétálásra csak két okot tud találni, s az ő jelenléte mindkét ok működését megzavarná. Vajon mire gondolhat? Miss Bingley égett a vágytól, hogy ezt megtudja, s Elizától kérdezte, érti-e Mr. Darcy megjegyzését.

- Egyáltalán nem értem - felelte -, de bizonyára gúnyos éle van, s mi legjobban úgy hiúsíthatjuk meg szándékát, ha nem kérdezősködünk tovább.

Miss Bingley azonban semmiféle tekintetben nem volt hajlandó Darcy szándékait meghiúsítani, s ezért tovább faggatta, melyik az a bizonyos két ok.

- Ha óhajtja, nagyon szívesen megmagyarázom - mondta Darcy, mihelyt Miss Bingley szóhoz engedte jutni. - Vagy azért töltik így az estét, mert mint bizalmas barátnők titkaikat akarják egymással kicserélni, vagy azért, mert tudják, hogy alakjuk járás közben mutatkozik legelőnyösebben. Az első esetben csak útban volnék, ha pedig a másik eset forog fenn, a kandalló mellől sokkal jobban gyönyörködhetem alakjukban.

- Hallatlan! - kiáltotta Miss Bingley. - Soha nem hallottam még ilyen utálatos beszédet. Mivel büntessük meg őt?

- Mi sem könnyebb ennél, csak akarnia kell - felelte Elizabeth. - Mindenkit lehet büntetni és gyötörni. Rajta, kínozza meg, és nevesse ki! Hiszen olyan bizalmas barátok, hogy tudnia kell, hogyan fogjon hozzá.

- Szavamra, nem tudom. Higgye el, ezt még nem tanultam meg barátságunk alatt. A nyugodt kedélyen és a lélekjelenléten nem fog a kínzás. Nem, erről az oldalról hiába támadjuk. Ami pedig a nevetést illeti, csak magunkat járatnánk le, ha ott nevetünk, ahol nincs rá ok. Nem, Mr. Darcy meg lehet elégedve önmagával.

- Ne lehetne rajta nevetni! - kiáltotta Elizabeth. - Ez ritka előny s remélem, ritka is marad, mert rengeteget veszítenék, ha sok ilyen ismerősöm volna. Nagyon szeretek nevetni.

- Miss Bingley jobban vélekedik rólam, mint megérdemlem - jegyezte meg Darcy. - A legjobb és legbölcsebb embereket, sőt legjobb és legbölcsebb tetteiket is nevetségessé teheti az, aki abban találja életének célját, hogy mindenből tréfát űz.

- Kétségtelenül vannak ilyen emberek is - felelte Elizabeth -, de remélem, én nem tartozom közéjük. Sohasem akarom kigúnyolni azt, ami bölcs vagy jó. A dőre és ostoba viselkedés, a hóbort és a következetlenség, bevallom, valóban mulattat, és az ilyesmin nevetek is, amikor csak lehet. De úgy látom, éppen ezek a hibák hiányoznak önből.

- Nincs talán ember, akiből ezek mind hiányoznának. De egész életemben igyekeztem kikerülni azokat a gyöngeségeket, amelyek az értelmes embert is gyakran nevetségessé teszik.

- Ilyen például a hiúság és büszkeség.

- Igen, a hiúság csakugyan hiba. De ami a büszkeséget illeti, azt igazán kiváló értelmű ember mindig féken tartja.

Elizabeth elfordult, hogy elrejtse mosolyát.

- Úgy látom, Mr. Darcy vallatása véget ért - szólalt meg Miss Bingley - Nem közölné, hogy mi az eredmény?

- Tökéletesen meg vagyok róla győződve, hogy Mr. Darcynak semmi hibája nincs. Ő maga is nyíltan beismeri.

- Nem - mondta Darcy -, ilyet nem állítottam magamról. Bőven vannak hibáim, de remélem, azok nem az értelem fogyatkozásai. A természetemért már nem állhatok jót. Azt hiszem, kevés bennem az alkalmazkodás - mindenesetre kevesebb, mint a. világ szeretné. Mások ostobaságát és bűneit sem felejtem el oly hamar, mint kellene - s azt sem, ha megsértenek. Az én érzéseimet nem irányíthatja mindenki kénye-kedve szerint. Vannak, akik talán haragtartónak neveznek. Ha valaki elveszti megbecsülésemet, többé vissza nem nyeri.

- Ez már komoly hiba! - kiáltotta Elizabeth. - Az engesztelhetetlen harag kétségtelenül jellembe vág. De a hibáját jól választotta meg: ezen nincs mit nevetnem. Tőlem nem kell tartania.

- Azt hiszem, minden ember természettől fogva hajlik valami rosszra; olyan fogyatkozás ez, amit a legjobb neveléssel se lehet leküzdeni.

- Az ön hibája tehát az a hajlam, hogy mindenkit gyűlöljön.

- Az öné viszont az - felelte Darcy mosolyogva -, hogy szándékosan félreérti az embereket.

- Halljunk egy kis zenét! - kiáltotta Miss Bingley, akit untatott minden olyan társalgás, melyben neki nem volt része. - Ugye nem bánod, Louisa, ha felébresztem a férjedet?

Mrs. Hurstnek ez ellen semmi kifogása nem volt, így hát kinyitották a zongorát. Darcy néhány pillanatig tűnődött, de aztán ő sem bánta. Veszedelmesnek kezdte érezni, ha túlságosan sokat foglalkozik Elizával.
I. KÖNYV 12. FEJEZET
A nővérével folytatott megbeszélés eredményképpen Elizabeth másnap reggel írt anyjának, és kérte, hogy még a nap folyamán küldjék el értük a kocsit. Mrs. Bennet, aki arra számított, hogy leányai a következő keddig maradnak Netherfieldben (Jane ebben az esetben pontosan egy hetet töltött volna ott), nem szívesen törődött bele, hogy hamarabb viszontlássa őket. Válasza nem is volt biztató, s főleg Elizát nem elégítette ki, aki már türelmetlenül vágyott haza. Mrs. Bennet válaszában azt írta, hogy kedd előtt semmiképp sem kaphatják meg a kocsit. Az utóiratban hozzátette, bátran maradhatnak még tovább is, ha Mr. Bingley és nővére tartóztatná őket. De Elizabeth elhatározta, hogy semmi esetre sem maradnak tovább, s nem is nagyon hitte, hogy Bingleyék marasztalnák: ellenkezőleg, attól félt, hogy látogatásukat máris terhesnek és kelleténél hosszabbnak tekintik, s ezért sürgette Jane-t, hogy rögtön kérje kölcsön Mr. Bingley kocsiját. Végül is megállapodtak, hogy elkérik a kocsit, s hivatkoznak arra, hogy eredeti tervük szerint is aznap délelőtt készültek elhagyni Netherfieldet.

Ez a bejelentésük látszólag nagy sajnálkozást keltett, s Jane végül engedett a rábeszélésnek, hogy legalább még egy napot maradjanak; az elutazást így másnapra halasztották. Miss Bingley tüstént megbánta, hogy maga marasztalta vendégeit, mert féltékenysége és ellenszenve az egyik nővérrel szemben messze felülmúlta a másik iránt táplált baráti érzelmeit.

A házigazda őszinte sajnálattal hallotta, hogy ily hamar elmennek, s ismételten meg akarta győzni Miss Bennetet, milyen könnyelműség ez, hiszen még meg sem gyógyult egészen; de Jane mindig állhatatos volt, amikor érezte, hogy igaza van.

Darcy örömmel fogadta a hírt - Elizabeth elég időt töltött már Netherfieldben. Érezte, hogy jobban vonzza őt, mint szeretné, és Miss Bingley udvariatlan volt a leányhoz, őt magát pedig a szokottnál is többet ugratta. Bölcsen elhatározta tehát, hogy nagyon vigyáz magára, s ezentúl a legcsekélyebb jellel sem árulja el bámulatát iránta, semmivel sem ébreszt Elizában reményt, hogy bármi köze is lehet az ő boldogságához. Ha ilyen gondolat motoszkálna a leány fejében, akkor, úgy gondolta, viselkedése az utolsó napon mindennél fontosabb, mert ez erősíti meg vagy zúzza szét Elizabeth reményeit. Darcy ki is tartott szándéka mellett, s szombaton egész nap alig szólt hozzá tíz szót. Egy alkalommal félórára egyedül maradtak, de Darcy beletemetkezett a könyvébe, s rá sem nézett a leányra.

Vasárnap délelőtt, istentisztelet után, ütött a búcsúzás órája, aminek szinte kivétel nélkül mindenki örült. Miss Bingley végül egyre udvariasabb lett Elizához és egyre szeretetreméltóbb Jane-hez. Búcsúzásnál biztosította, hogy a legnagyobb örömmel találkozik vele akár Longbournban, akár Netherfieldben, és gyengéden átölelte; Elizával is kezet fogott. Elizabeth kitűnő hangulatban köszönt el az egész társaságtól.

Nem mondhatni, hogy anyjuk kitörő örömmel fogadta volna őket otthon. Csodálkozott, hogy már megjöttek, kifogásolta, hogy annyi alkalmatlanságot okoztak a kocsival, és biztosra vette, hogy Jane újra meghűlt. Apjuk viszont, noha igen szűkszavúan fejezte ki érzelmeit, őszintén megörült nekik, mert érezte, mennyire hiányoznak a családi körből. Az esti beszélgetés, amelyen az egész család találkozott, Jane és Elizabeth távollétében sokat veszített élénkségéből, és szinte teljesen értelmetlenné lett.

A két testvér, szokás szerint, nyakig találta Maryt az összhangzattan és az emberi természet tanulmányozásában; meg kellett csodálniok új kivonatait, végig kellett hallgatniok néhány frissen gyűjtött, lapos erkölcsi megfigyelését. Catherine és Lydia más természetű értesülésekkel szórakoztatták őket. Múlt szerda óta sok szóbeszéd folyt és sok minden történt az ezredben; nagybátyjuk közben több tisztet vendégül látott vacsorára, egy közlegényt megbotoztak, sőt még az a hír is elterjedt, hogy Forster ezredes rövidesen megnősül.
I. KÖNYV 13. FEJEZET
Remélem drágám - mondta Mr. Bennet feleségének másnap a reggelinél -, jó vacsorát rendelt mára, mert valószínűleg vendégünk lesz.

- Kire gondol, drágám? Tudtommal nem jön senki, hacsak Charlotte Lucas nem toppan be, neki meg, remélem, elég jó a mindennapi vacsoránk. Nem hinném, hogy otthon gyakran kap ilyet.

- Akiről én beszélek, az férfi és idegen.

Mrs. Bennetnek felragyogott a szeme.

- Férfi és idegen! Az nem lehet más, csak Mr. Bingley. Jane, te kis ravasz, egy szót sem szóltál erről! No, nem baj, szívből örülök Mr. Bingley látogatásának. Te jó ég! Mitévő legyek? Ma semmi pénzért nem lehet halat kapni! Lydia, aranyom, húzd meg a csengőt, azonnal beszélnem kell a szakácsnéval.

- Nem Mr. Bingley jön - mondta a férje -, hanem egy olyan ember, akit még soha életemben nem láttam.

E szavakat általános meglepetés követte, s Mr. Bennet élvezte, hogy felesége és öt leánya egyszerre rohanják meg kérdéseikkel.

Miután egy darabig mulatott kíváncsiságukon, megmagyarázta, miről van szó.

- Körülbelül egy hónapja kaptam ezt a levelet, s két héttel ezelőtt válaszoltam rá, mert kissé kényes ügynek tartottam, amellyel sürgősen kell foglalkozni. A levelet unokaöcsém, Mr. Collins írta, aki halálom után bármikor kikergethet benneteket ebből a házból.

- Ó, drágám - kiáltott a felesége -, hallani sem bírom ezt; kérem, ne is beszéljen arról az utálatos emberről. Nincs szörnyűbb dolog a világon, mint ha az ember saját gyermekeit kiforgatják az örökségből. A maga helyében már rég megpróbáltam volna valamit tenni ebben a dologban.

Jane és Elizabeth igyekeztek megmagyarázni anyjuknak, mit jelent az, ha a tulajdon öröklését végrendelet korlátozza. Azelőtt is többször megpróbálták ezt vele megértetni, de ebben a kérdésben Mrs. Bennet nem hallgatott a józan észre, most is tovább zsörtölődött, hogy milyen kegyetlenség egy ötleányos családot megfosztani az örökségtől, és olyan emberre hagyni, akihez senkinek semmi köze.

- Mindenesetre nagy igazságtalanság - mondta Mr. Bennet -, és Mr. Collinsról semmi sem mossa le ezt a vétket, hogy ő örökli Longbournt. De ha meghallgatja, hogy mit ír, talán kissé megenyhül a levele hangjától.

- Nem, szó sincs róla; már azt is nagy szemtelenségnek tartom, hogy egyáltalán írni mert magának. Micsoda képmutató fráter! Gyűlölöm az ilyen hamis, álszent barátokat. Inkább folytatná a pörlekedést, amit már az apja elkezdett.

- Úgy látom, éppen emiatt mardossa fiúi szívét némi lelkifurdalás, amint ez a levélből kitűnik.

Hunsford, Westerham mellett.
Kent, ..... október 15-én.


Tisztelt Uram!


Az a nézeteltérés, amely megboldogult drága atyám és Ön között fennállott, engem mindig komoly nyugtalansággal töltött el, s amióta őt, szerencsétlenségemre, elveszítettem, gyakran óhajtottam áthidalni a köztünk tátongó szakadékot; de mind ez ideig visszatartottak kételyeim és az a félelem, hogy tiszteletlenségnek látszanék atyám emléke iránt, ha olyan személlyel lépnék jó viszonyra, akivel a megboldogult mindig viszálykodni kegyeskedett. - Figyeljen csak ide, Mrs. Bennet! - Most azonban döntésre jutottam ebben a kérdésben, mivel húsvétkor lelkésszé szenteltek, és az a kitüntető szerencse ért, hogy elnyerhettem Lady Catherine de Bourgh őméltóságának, Sir Lewis de Bourgh özvegyének magas pártfogását. Az ő kegyes bőkezűsége emelt engem a fenti parókia lelkészi tisztére, amely értékes hivatásban minden törekvésem arra fog irányulni, hogy hálás hódolattal adózzam őladységének, s egyben mindig készen álljak azoknak a rítusoknak és szertartásoknak az elvégzésére, amelyeket az angol államegyház előír. Lelkész lévén, ezenfelül kötelességemnek érzem megalapozni és előmozdítani a béke áldásait mindazon családokban, amelyekre befolyásom kiterjed. A fentiek alapján talán nem ok nélkül remélhetem, hogy jelen jóindulatú közeledésem méltánylásra fog találni, s hogy Ön figyelmen kívül hagyja azt a körülményt, miszerint én vagyok a longbourni birtok várományosa, s nem fogja emiatt visszautasítani a felkínált olajágat. Szükségtelen hangsúlyoznom, mennyire fájdalmas nekem az a gondolat, hogy akaratlanul is eszköze lettem az Ön szeretetre méltó leányait ért sérelemnek; engedje meg, hogy ezért bocsánatát kérjem, s egyben biztosítsam Önt, mindig készen állok bármilyen módon kárpótolni őket - de erről bővebben élőszóval. Ha nem lenne kifogása, hogy házába befogadjon, örömmel tenném tiszteletemet Önnél és kedves családjánál november 18-án, hétfőn délután négy órakor; szíves vendégszeretetét valószínűleg a rákövetkező hét szombatjáig venném igénybe. Ezt minden alkalmatlanság nélkül megtehetem, mivel Lady Catherine nem kifogásolja, ha időnként távol töltöm a vasárnapot, amennyiben más lelkész helyettesít a napi teendők ellátásában.

Engedje meg, Uram, hogy tiszteletteljes üdvözletemet küldjem kedves feleségének és leányainak, s maradok jóakarója és barátja


William Collins

- Ezek szerint négy órára várhatjuk ezt a békeangyalt - mondta Mr. Bennet, miközben összehajtotta a levelet. - Szavamra, igen lelkiismeretes és előzékeny fiatalembernek látszik, aki kétségtelenül hasznos ismerősnek is fog bizonyulni, különösen ha Lady Catherine megengedi, hogy újra meglátogasson bennünket.

- Érdemes megfontolni, amit a lányokról mond. Ha valóban hajlandó volna valamiképpen kárpótolni őket, én lennék a legutolsó, aki erről lebeszélné.

- Nehéz elképzelni ugyan - mondta Jane -, milyen módon nyújthatna nekünk jóvátételt, de hogy elismeri kötelezettségét, és teljesíteni is óhajtja, én már ezt is javára írom.

Elizának különösen az tűnt fel, milyen rendkívül alázatos hangon emlegeti Mr. Collins Lady Catherine-t, s milyen készségesen vállalkozik híveinek keresztelésére, esketésére és temetésére, valahányszor a szükség úgy kívánja.

- Furcsa egy ember lehet - mondotta -, nem tudom kiismerni a levélből. Valami rettenetes nagyképűség van a stílusában. És miért kér bocsánatot, amiért ő a birtok várományosa? Alig tételezhető fel, hogy lemondana róla, ha ez módjában állna. Gondolja, papa, hogy értelmes ember lehet?

- Nem, szívem, nem gondolom. Minden reményem, hogy éppen az ellenkezője. Ez a levél sokat ígérő keveréke a szolgalelkűségnek és az önteltségnek. Alig várom már, hogy lássam.

- Fogalmazás tekintetében a levél nem kifogásolható - jelentette ki Mary. - Az olajág gondolata talán nem egészen új, de véleményem szerint jól van kifejezve.

Catherine és Lydia szemében a levél és írója egyaránt teljesen érdektelen maradt. Arra szinte lehetetlen volt számítani, hogy unokafivérük piros zubbonyban érkezzen, ők pedig néhány hét óta nem érezték jól magukat bármely más színbe öltözött férfi társaságában. Ami anyjukat illeti. Mr. Collins levele lényegesen enyhítette ingerültségét, s most olyan lelki nyugalommal nézett a látogatás elé, amely egyaránt meglepte férjét és leányait.

Mr. Collins pontosan érkezett, s az egész család igen udvariasan fogadta. Mr. Bennet maga szűkszavú volt, a hölgyek annál beszédesebbek; Mr. Collinsnak sem a biztatás nem hiányzott, sem nem volt hallgatag természetű. Magas, nehézkes külsejű, huszonöt éves fiatalember volt, komoly, ünnepélyes arcú, igen mereven és szertartásosan viselkedett. Alighogy leült, máris gratulált Mrs. Bennetnek bájos leányaihoz, kijelentette, sokat hallott szépségükről, de ebben az esetben a hír messze elmaradt a valóság mögött; majd hozzátette, meg van róla győződve, hogy annak idején valamennyien jól fognak férjhez menni. Ez a lovagias kijelentés nem talált osztatlan tetszésre, de Mrs. Bennet minden bókot méltányolt, s rögtön így felelt:

- Nagyon kedves öntől, uram, s én szívből kívánom, hogy így is legyen, mert máskülönben tudja az ég, mi vár rájuk. A dolgokat furcsán rendezték el, mondhatom.

- Ön talán a birtok örökjogi korlátozására céloz?

- Arra, valóban arra. Nagyon keserves dolog ez az én szegény lányaimnak, ezt be kell látnia. Nem mintha önt hibáztatnám érte, az ilyesmi csupa véletlen ezen a világon. Az ilyen kötött birtoknál nem lehet tudni, mi lesz végül is a sorsa.

- Teljesen tudatában vagyok, asszonyom, milyen nehézséget jelent ez szép unokahúgaimnak; sokat mondhatnék erről, de nem akarok vakmerőnek és meggondolatlannak látszani. A fiatal hölgyeket mindenesetre biztosíthatom, hogy mint bámulójuk jöttem ide. A jelen pillanatban ennél többet nem akarok mondani, de talán ha majd jobban összeismerkedünk...

Nem folytathatta, mert vacsorához hívták őket. A leányok összemosolyogtak. Mr. Collins nemcsak unokahúgait csodálta meg. Alaposan megnézte és feldicsérte az előszobát, az ebédlőt, minden egyes bútordarabot. A vendég elragadtatása meg is lágyította volna Mrs. Bennet szívét, ha nem gyötri az a gyanú, hogy Collins mint jövendő tulajdonos tart szemlét. A vacsoráról is igen elismerően nyilatkozott, s megkérdezte, melyik szép unokahúga főz ilyen remekül. De Mrs. Bennet itt már rendreutasította, s kissé csípősen hozta tudtára: igenis módjukban áll, hogy jó szakácsnőt tartsanak, s az ő leányainak semmi keresnivalójuk nincs a konyhában. Collins bocsánatot kért, hogy akaratlanul is megbántotta, mire Mrs. Bennet szelídebb hangon kijelentette, hogy egyáltalában nincs megbántva, de a tiszteletes még vagy egy negyedórán át mentegetőzött.
I. KÖNYV 14. FEJEZET
Vacsora közben Mr. Bennet alig szólt, de amikor a személyzet visszavonult, elérkezettnek látta az időt, hogy kicsit beszélgessen vendégével. Olyan témát pendített hát meg, hogy Collinsnak alkalma lehessen tündökölni. Úgy látszik, jegyezte meg, hogy a tiszteletes igen szerencsés pártfogója tekintetében, mert Lady Catherine de Bourgh tekintettel van óhajaira, és gondoskodik kényelméről. Mr. Bennet jobb témát nem is választhatott volna: a tiszteletes ékesszóló magasztalásba kezdett. A tárgy a szokottnál is ünnepélyesebb hangra ihlette, s fontoskodva jelentette ki, soha életében még nem tapasztalt előkelő személyek részéről olyan nyájas és leereszkedő magatartást, mint amilyet Lady Catherine tanúsított irányában. Mindkét szentbeszédét a legkegyesebben méltányolta - eddig ugyanis két ízben érte az a kitüntetés, hogy a lady előtt prédikálhatott. Már kétszer meghívta vacsorára rosingsi kastélyába - múlt szombaton is üzent érte, mert hiányzott a negyedik az esti kártyacsatához. Lady Catherine-t sokan gőgösnek tartják, de iránta mindig nyájasnak mutatkozott. Mindig úgy beszélt vele, mint bármely más úriemberrel, soha egy szóval sem kifogásolta, ha részt akart venni a környék társadalmi életében, vagy időnként el akart utazni egy-két hétre, hogy meglátogassa rokonait. Leereszkedésében odáig ment, hogy azt tanácsolta neki, házasodjék meg minél előbb, feltéve, ha kellő körültekintéssel választ feleséget. Egyszer meg is látogatta a szerény paplakban, s fenntartás nélkül jóváhagyta a berendezésben eszközölt változtatásokat, sőt egy-két dolgot ő maga is ajánlani kegyeskedett, például azt, hogy polcokat rakasson a szekrényekbe az emeleten.

- Mondhatom, ez mind nagyon szép és szíves tőle - jegyezte meg Mrs. Bennet. - Úgy látszik, igen kedves asszony. Kár, hogy a főrangú hölgyek általában nem ilyenek. És közel lakik önhöz, tiszteletes úr?

- A kertet, ahol szerény hajlékom áll, csupán egy ösvény választja el Rosings Parktól, őladysége kastélyától.

- Ugye azt mondta róla, hogy özvegy? És van családja?

- Egyetlen leánya van, aki a rosingsi kastély mellett igen kiterjedt birtokot fog örökölni.

- Ah! - kiáltotta Mrs. Bennet, fejét csóválva. - Akkor jobb kilátásai vannak, mint a legtöbb lánynak. És milyen az a fiatal hölgy? Csinos?

- Rendkívül bájos ifjú hölgy. Lady Catherine maga mondja, hogy igazi szépség tekintetében Miss de Bourgh messze fölülmúlja nemének legszebb képviselőit, mert vonásaiban van valami, ami legott elárulja előkelő származását. Sajnos, szervezete nem a legerősebb, s ez gátolta haladását a sokoldalú műveltség megszerzésében, amit máskülönben bizonyára nem mulasztott volna el. Minderről attól a hölgytől értesültem, aki Miss de Bourgh nevelését irányította, s aki most is náluk lakik. De végtelenül szeretetre méltó teremtés, s leereszkedését mutatja az is, hogy gyakran hajt el szerény hajlékom mellett kis hintóján és pónilovaival.

- Bemutatták már az udvarnál? Nem emlékszem, hogy láttam volna nevét az ott megjelent hölgyek között.

- Fájdalom, gyenge egészségi állapota nem engedi, hogy a fővárosban tartózkodjék; és ez a körülmény, amint én magam mondtam egyszer Lady Catherine-nek, legragyogóbb gyöngyszemétől fosztotta meg az angol koronát. Őladységének nyilván tetszett ez a hasonlat; képzelheti, asszonyom, milyen boldogan ragadok meg minden alkalmat ilyen finom kis bókokra, amelyek mindig megörvendeztetik a hölgyeket. Már többször megjegyeztem Lady Catherine előtt, hogy bájos leánya hercegnőnek született, s hogy a legmagasabb rang sem emelhetné értékét, hanem ellenkezőleg, tőle nyerne díszt. Őladysége szívesen hallja az ilyen kis elejtett szavakat, s úgy érzem, ez részemről olyan figyelem, amely különösen kötelező az én helyzetemben.

- Nagyon helyesen ítéli meg a dolgot - mondta Mr. Bennet -, és szerencsére érzéke is van a finom hízelgéshez. Szabad-e érdeklődnöm, vajon pillanatnyi ihlet sugallja ezeket a jóleső figyelmességeket, vagy előzetes megfontolásból erednek?

- Főleg a helyzetből adódnak, s bár néha elmulatok azzal, hogy tetszetős kis bókokat gondolok ki és állítok magamban össze, amelyeket a mindennapi élet helyzeteire alkalmazhatok, lehetőleg úgy adom őket elő, hogy rögtönzésként hassanak.

Mr. Bennet várakozása igazolódott. Unokaöccse olyan sült bolond volt, amilyennek remélte, s a legnagyobb élvezettel hallgatta, bár ügyelt arra, hogy egyetlen arcizma se ránduljon meg; csak időnként vetett egy-egy pillantást Elizára, mással nem osztotta meg örömét.

De mire a teázás ideje közeledett, Mr. Bennet megelégelte a dolgot, s örült, hogy vendégét visszaviheti a szalonba; tea után pedig arra kérte, olvasson fel valamit a hölgyeknek. Mr. Collins készségesen beleegyezett, s elővettek egy könyvet; de mikor a tiszteletes meglátta (minden jel arra vallott, hogy kölcsönkönyvtárból való), visszahőkölt, és bocsánatkérések közepette kijelentette, hogy ő sohasem olvas regényt. Kitty rábámult, Lydia pedig felkiáltott. Más könyveket kerestek elő, s Collins némi megfontolás után Fordyce prédikációi mellett döntött. Lydia már akkor is nagyot ásított, mihelyt a tiszteletes kinyitotta a könyvet, s alig olvasott fel egyhangú és ünnepélyes hangon három oldalt, amikor a leány közbevágott:

- Hallotta már, mama, hogy Philips bácsi el akarja küldeni Richardot, s hogy Richard akkor Forster ezredeshez fog elszegődni? Ezt maga a néni mesélte nekem szombaton. Holnap átsétálok Merytonba, mert szeretném tudni, hogyan is áll a dolog; azt is meg akarom kérdezni, mikor jön vissza Mr. Denny Londonból.

A két idősebbik nővér rászólt Lydiára, hogy hallgasson; de Mr. Collins sértődötten tette félre a könyvet, e szavakkal:

- Gyakran megfigyeltem, milyen kevéssé érdeklik a fiatal hölgyeket a komoly természetű könyvek, még akkor is, ha egyedül az ő épülésükre íródtak. Be kell vallanom, ez engem mindig elképesztett, mert hiszen semmi sem lehet olyan előnyös számukra, mint az ilyen okulás. De nem áll szándékomban tovább terhelni ifjú unokahúgomat.

Ezzel Mr. Bennethez fordult, és felajánlotta, hogy sakkozzanak. A házigazda elfogadta a kihívást azzal a megjegyzéssel, hogy legokosabb hagyni a lányokat, hadd törődjenek apró-cseprő szórakozásukkal. Mrs. Bennet és leányai udvariasan mentegetőztek Lydia közbeszólása miatt, és megígérték, hogy ez többé nem fordul elő, csak folytassa a felolvasást. De Mr. Collins, miután megnyugtatta őket, hogy nem neheztel ifjú unokahúgára, és ezentúl sem fog viselkedésén megsértődni, másik asztalhoz ült át a házigazdával, és nekikészült a sakkozásnak.
I. KÖNYV 15. FEJEZET
Mr. Collins nem volt okos ember, s e természeti fogyatékosságán a nevelés és a társas élet sem segített sokat. Ifjúságának nagy részét egy tudatlan és fösvény apa irányítása alatt élte le. Egyetemre járt ugyan, de csak a kötelező tanulmányokat végezte el, s nem kötött semmiféle hasznos ismeretséget. A kemény apai kéz eredetileg igen alázatos modorra szoktatta, de ezt most ellensúlyozta egyrészt a magányosan élő, korlátolt ember önteltsége, másrészt az a körülmény hogy fiatalon és váratlanul jó állásba csöppent. Szerencsés véletlen folytán éppen akkor hívták fel rá Lady Catherine de Bourgh figyelmét, amikor Hunsfordban megüresedett a lelkészség. A magas rangú hölgy iránt érzett tisztelethez és pártfogónak járó hódolathoz még az a jó vélemény járult, amelyet saját magáról, papi tekintélyéről és lelkészi jogairól táplált; mindez a büszkeség és a szolgai lélek, az önhittség és az alázat sajátos keverékét fejlesztette ki benne.

Mivel most szép háza volt és gondtalan megélhetése, házasodni készült, s a longbourni családdal is ilyen szándékkal kereste a kibékülést. A Bennet lányok közül óhajtott élettársat választani, ha valóban olyan szépek és szeretetre méltóak, mint a hírük. Így kívánta őket kárpótolni és kiengesztelni, amiért ő örökli majd apjuk birtokát, s ezt a tervet kitűnőnek, méltányosnak, a saját részéről pedig rendkívül nagylelkűnek és önzetlennek gondolta.

Tervén nem másított, mikor meglátta a leányokat. Miss Bennet bájos arca megerősítette őt szándékában, és igazolta mindazokat a szigorú elveket, amelyeket az elsőszülött jogairól vallott, és első este Jane volt szíve választottja. Másnap reggelre azonban helyesbített, mert reggeli előtt negyedóráig tartó meghitt beszélgetést folytatott Mrs. Bennettel - először leírta a paplakot, majd természetes átmenettel megvallotta, hogy Longbournban reméli megtalálni a ház úrnőjét. Mrs. Bennet nyájas mosollyal és bátorító szavakkal kísérte a vallomást, csak Jane esetében intette óvatosságra, akire éppen választása esett. Fiatalabb leányaira vonatkozóan nem mer mondani semmit... határozott választ nem adhat... tudomása szerint nincsenek lekötve; de ami legidősebb leányát illeti, meg kell említenie... kötelessége bizalmasan közölni vele, hogy valószínűleg a közeli jövőben eljegyzi magát.

Mr. Collinsnak mindössze fel kellett cserélni Jane-t Elizával, s ez gyorsan meg is történt, mialatt Mrs. Bennet rendbe hozta a tüzet. Elizabeth korban és szépségben Jane után következett, s így természetes, hogy ő foglalta el nővére helyét.

Mrs. Bennet szívébe zárta a tiszteletes célzásait, s megnyugodva gondolt arra, hogy rövidesen két leánya megy férjhez. Előző nap még beszélni sem lehetett előtte Collinsról, de most egyszerre kegyeibe került.

Lydia nem feledkezett meg arról, hogy Merytonba szándékozott menni, s Maryt kivéve a többi nővér is hajlandó volt elkísérni. Apjuk kérésére Mr. Collins is velük tartott. Mr. Bennet alig várta, hogy lerázza a tiszteletest, és egyedül maradjon a könyvtárszobában. Reggeli után ugyanis Collins utánament, és ott is maradt, látszólag belemerülve az egyik legnagyobb fóliánsba, de valójában szünet nélkül hunsfordi házáról és kertjéről fecsegett. Ez a viselkedés teljesen kihozta Mr. Bennetet a sodrából. Könyvtárában mindig számíthatott a zavartalan nyugalomra, s ha el volt is készülve arra - mondta Elizának -, hogy a ház többi szobáiban ostobaságot és önteltséget tapasztal, a könyvtárszobában mentes volt a veszélytől. Buzgó udvariassággal beszélte tehát rá a tiszteletest, kísérje el a leányokat Merytonba; mivel pedig Mr. Collins inkább gyaloglásra termett, mint olvasásra, nagyon örült, amikor könyvét félretéve elindulhatott.

Merytonig azzal telt az idő, hogy a tiszteletes nagyképű semmiségeket mondott, unokahúgai pedig udvariasan helyeseltek. Alig értek azonban a faluba, a fiatalabbak többé ügyet sem vetettek rá. Ide-oda jártatták szemüket végig az utcán, a tiszteket keresve, s legfeljebb egy igazán divatos kalapon vagy egy újfajta muszlinon akadt meg a tekintetük valamelyik kirakatban.

De a hölgyek figyelmét csakhamar lefoglalta egy igen úri külsejű fiatalember, akit még sohasem láttak, s most az utca másik oldalán sétált egy tiszttel. A tiszt neve Mr. Denny volt, s Lydia éppen azért jött át Merytonba, hogy megtudja, visszatért-e már Londonból Mr. Denny. Mr. Denny köszöntötte őket, amint a hölgyek szemben elhaladtak. Az idegen valamennyiük figyelmét felkeltette megjelenésével, s a lányok találgatták, vajon ki lehet. Kitty és Lydia mindenáron meg akarták tudni, s ezért nővéreiket áthívták a túlsó oldalra azzal az ürüggyel, hogy vásárolni akarnak a szemközt levő boltban; szerencsére éppen akkor léptek fel a járdára, amikor a két fiatalember ugyanoda ért. Mr. Denny azonnal megszólította őket, és engedelmet kért, hogy bemutathassa barátját, Mr. Wickhamet, aki - mondta - előző nap érkezett vele a fővárosból, s örömmel közölheti, hogy megkapta a tiszti kinevezését az ezredbe. Ennél jobbat kívánni sem lehetett volna: a fiatalemberről csak az egyenruha hiányzott, hogy tökéletessé tegye megjelenését. Külseje mindenkit megnyert - igazi férfiszépség volt, kellemes arcú, karcsú, kitűnő modorú. Rögtön a bemutatás után élénken társalogni kezdett, de viselkedése kifogástalan volt és szerény. Az egész társaság még ott állt, kellemes csevegésbe merülve, amikor lódobogás hallatszott, s Darcy és Bingley lovagolt végig az utcán. Amint felismerték a csoportban a hölgyeket, rögtön feléjük tartottak, s udvariasan érdeklődtek hogylétük felől. Bingley volt a szóvivő, érdeklődésének legfőbb tárgya pedig Jane Bennet. Éppen úton volt Longbournba - mondta -, hogy tudakozódjék egészsége iránt. Darcy néma főhajtással erősítette meg barátja szavait, s éppen elhatározta, hogy nem néz rá Elizára, amikor hirtelen megakadt a szeme az idegenen. Elizabeth véletlenül mindkettőjük arcát látta, amint egymásra pillantottak, és meglepődve figyelte rajtuk a találkozás hatását. Mindkét fiatalembernek elváltozott a színe: az egyik elfehéredett, a másik elvörösödött. Pár pillanatnyi habozás után Mr. Wickham megemelte kalapját, Darcy pedig kelletlenül viszonozta a köszöntést. Vajon mit jelenthet ez? Lehetetlen volt elképzelni, de éppoly lehetetlen volt nem keresni rá magyarázatot.

Bingley észre sem vette, hogy mi történik. Rövidesen búcsúzott, és ellovagolt barátjával.

Denny és Wickham a Philips ház kapujáig kísérte a hölgyeket, s ott elköszöntek, hiába invitálta őket Lydia a házba; még Mrs. Philips közbelépése sem használt, aki kitárta a nappali ablakát, és hangos szóval segített Lydiának a rábeszélésben.

Mrs. Philips mindig szívesen látta unokahúgait, s a legidősebbnek, távollétük után, most különösen megörült. Nagyon meg van lepve - mondta -, hogy oly hirtelen tértek haza Netherfieldből, s mivel nem a saját kocsijukon mentek, nem is tudott volna semmit a dologról, ha nem találkozik az utcán Mr. Jones inasával, aki elmesélte, hogy többé nem kell orvosságot küldeni Netherfieldbe, mert a Bennet kisasszonyok nincsenek már ott. Mrs. Philips folytatta volna még mondókáját, ha nem kellett volna Mr. Collinst üdvözölnie, akit Jane éppen bemutatott neki. Az asszony a legnyájasabb udvariassággal fogadta a tiszteletest, amit az még udvariasabban viszonzott, bocsánatot kérve, hogy előzetes ismeretség nélkül betolakodott házába; egyben azt a reményét fejezte ki, hogy rokoni kapcsolata a fiatal hölgyekkel mentségéül szolgál. Mrs. Philipset egészen levette a lábáról ez a választékos modor; de alig foglalkozhatott az egyik idegennel, unokahúgai máris izgatott felkiáltások között a másik iránt kérdezősködtek. Róla azonban csak annyit tudott nekik mondani, amit már úgyis tudtak - azt, hogy Mr. Denny hozta magával Londonból, s hogy az X. grófság ezredében nevezik majd ki hadnaggyá. Hozzátette, hogy egy teljes óráig figyelte, amint az ismeretlen fel s alá sétált az utcán. Ha Mr. Wickham történetesen újra felbukkan, Kitty és Lydia követték volna nagynénjük példáját, de szerencsétlenségükre csak néhány tiszt sétált el az ablak alatt, s ezek most az idegenhez képest ostoba, kellemetlen fráterré váltak a szemükben. A tisztek közül néhányan másnap vacsorára voltak hivatalosak Philipsékhez, s a nagynéni megígérte, hogy férje tiszteletét teszi Mr. Wickhamnél, és őt is meghívja, ha a lányok is átjönnek Longbournból. Ebben tüstént megállapodtak, s Mrs. Philips vidám lottójátékot helyezett kilátásba, utána egy kis vacsorát. Ezek a kecsegtető ígéretek egészen felvillanyozták a leányokat, úgyhogy a legjobb hangulatban búcsúztak el. Mr. Collins az ajtóban újból mentegetőzni kezdett, mire Mrs. Philips fáradhatatlan udvariassággal erősködött, hogy bocsánatkérésre nincs semmi oka.

Hazafelé menet Elizabeth elmondta Jane-nek, mi történt a szeme láttára a két fiatalember között. Jane ugyan akármelyiküket megvédte volna, még ha nem is lett volna igazuk, de viselkedésüket éppoly kevéssé tudta megmagyarázni, mint a húga.

Visszaérkezésük után Collins nagy örömet szerzett Mrs. Bennetnek azzal, hogy rajongva dicsérte nővére tökéletes modorát és udvariasságát. Kijelentette, hogy Lady Catherine és leánya kivételével sohasem látott még előkelőbb úrihölgyet, mivel nemcsak rendkívül nyájasan fogadta őt, hanem kifejezetten belefoglalta a másnap estére szóló meghívásba, noha addig ő teljesen ismeretlen volt a Philips család előtt. Ez valószínűleg részben annak tulajdonítható, hogy rokonságban áll Bennetékkel - de így is azt kell mondania, hogy soha életében ennyi figyelmességet nem tapasztalt.
I. KÖNYV 16. FEJEZET
A fiatalok meghívását szüleik nem ellenezték; Mr. Collins aggályoskodott ugyan, magára hagyhatja-e vendéglátóit akár egy estére is, de ezeket az aggodalmakat erélyesen eloszlatták, s a kocsi kellő órában elvitte őt és öt unokahúgát Merytonba. A szalonba lépve örömmel hallották a leányok, hogy Mr. Wickham elfogadta nagybátyjuk meghívását, s már meg is érkezett.

E közlés után valamennyien leültek, és a tiszteletesnek bő alkalma nyílt, hogy körüljártassa szemét a szobán, és mindent megcsodáljon. A szoba arányai és bútorzata annyira megnyerték tetszését, hogy állítása szerint szinte Rosings kis nyári reggelizőjében képzelte magát. Ez a hasonlat eleinte nem keltett különösebb lelkesedést, mikor azonban Mrs. Philips megtudta, hogy mi Rosings és ki a tulajdonosa, s miután végighallgatta Lady Catherine egyik szalonjának leírását, amelyben csak a kandalló nyolcszáz fontba került, teljes mértékben méltányolta a tiszteletes bókjának jelentőségét, s talán azt sem vette volna zokon, ha a rosingsi házvezetőnő szobájával hasonlítja össze szalonját.

Az urak megjelenéséig Mr. Collins boldogan áradozott, milyen nagyúri hölgy Lady Catherine, és milyen pompás a kastélya; közben saját szerény hajlékát is dicsérgette, s beszámolt az átalakításokról. Mrs. Philipsben nagyon figyelmes hallgatóra talált, s egyre nagyobbra nőtt az asszony szemében, aki feltette magában, hogy az első adandó alkalommal mindent részletesen elmond szomszédnőinek. A lányok hosszúnak találták a várakozást, mert unokabátyjukat nem bírták hallgatni, egyéb tennivalójuk pedig nem volt, mint hogy zene után vágyódtak, és saját készítésű gyönge porcelánutánzataikat nézegették a kandalló párkányán. De egyszer csak vége lett a várakozásnak. Beléptek az urak, köztük Mr. Wickham. Elizabeth úgy érezte, hogy bámulatában nem volt semmi oktalan túlzás, amikor először meglátta, vagy amikor később visszagondolt rá. Ennek az ezrednek a tisztjei általában derék, úri viselkedésű emberek voltak, s ma este közülük csak a legkülönbeket hívták meg; de Mr. Wickham éppúgy felülmúlta őket modor, fellépés, járás és jó külső tekintetében, mint ahogy ők túltettek az utolsónak belépő, széles képű, nehézkes, borszagú Philips bácsin.

Mr. Wickham volt a boldog férfi, aki magára vonta szinte minden nő tekintetét, Elizabeth pedig a boldog nő, aki mellé Wickham végül leült. Rögtön kellemes modorban kezdett társalogni, s bár csak a hűvös estéről beszélt, meg arról, hogy esős évszaknak néznek elébe, Elizabeth úgy érezte, hogy egy ügyes társalgó a legköznapibb, legunalmasabb, legjobban elcsépelt témát is érdekessé teheti.

Collinsnak jelentéktelenségbe kellett süllyednie, ha olyan vetélytársak versengtek vele a szépnem figyelméért, mint Wickham és a tisztek. A fiatalabbja valóban ügyet sem vetett rá, de időnként akadt hálás hallgatósága Mrs. Philips személyében, aki arra ügyelt, hogy vendége bőven el legyen látva kávéval és meleg vajassüteménnyel.

Mikor felállították a kártyaasztalokat, a tiszteletesnek alkalma nyílt a háziasszony figyelmességét viszonozni azzal, hogy leült whistezni.

- Jelenleg még alig ismerem ezt a játékot - mondta Collins -, de szívesen gyarapítom tudásomat, mert az életben elfoglalt állásom... - Mrs. Philips nagyon megköszönte előzékenységét, de az indoklást már nem várta be.

Mr. Wickham nem whistezett, s a másik asztalnál Elizabeth és Lydia örömmel ültették őt maguk közé. Eleinte az a veszély fenyegetett, hogy Lydia teljesen lefoglalja Wickhamet, mert roppant szeretett társalogni. Mivel azonban ugyanúgy rajongott a lottóért, hamarosan annyira belemelegedett a játékba, hogy egyre újabb számokat tett meg, és ujjongott, ha nyert - egy személy többé már nem tudta figyelmét lekötni. Mr. Wickham csak névleg vett részt a közös szórakozásban, s így bőven maradt ideje, hogy Elizával beszélgessen. A leány szívesen is hallgatta, bár nem remélhette, hogy azt fogja tőle hallani, amire leginkább kíváncsi volt, tudniillik Darcy és Wickham ismeretségének történetét. Elizabeth említeni sem merte ezt az urat. De kíváncsisága váratlanul kielégült, mert Wickham maga hozta szóba a dolgot. Érdeklődött, milyen messze van Netherfield Merytontól, majd Elizabeth válasza után tétovázó hangon megkérdezte, mióta tartózkodik ott Mr. Darcy.

- Körülbelül egy hónapja - mondta Elizabeth, majd folytatni akarva a témát, hozzátette: - Úgy hallom, nagy birtoka van Derbyshire-ben.

- Igen - felelte Wickham -, nagyon szép földbirtoka van, évi tízezer fontot jövedelmez, tisztán. Nem találkozhatott volna senkivel, aki olyan pontos felvilágosítást tudna erről adni, mint én, hiszen gyermekkorom óta szoros kapcsolatban állok családjával.

Elizabeth nem tudta eltitkolni meglepetését.

- Nem csodálom, Miss Bennet, hogy meglepődött szavaimon, mert valószínűleg látta, milyen hidegen üdvözöltük egymást tegnap. Ismeri közelebbről Mr. Darcyt?

- Nem kívánom őt közelebbről megismerni! - kiáltotta Elizabeth hevesen. - Négy napot töltöttem vele egy házban, és nagyon kellemetlen embernek tartom.

- Nekem nincs jogom, hogy véleményt mondjak, kellemes ember-e Darcy vagy sem - mondta Wickham. - Nem vagyok erre alkalmas, mivel nagyon is régóta ismerem s nagyon is jól, semhogy igazságos bírája lehessek. Nem tudnék elfogulatlan lenni iránta. De azt hiszem, az ön véleményén sokan meglepődnének - máshol talán nem is fejezné ki ilyen nyíltan, mint itt, a családja körében.

- Szavamra, itt is csak azt mondom, amit bárhol másutt mondanék, Netherfieldet kivéve. Hertfordshire-ben sehol sem szeretik őt. Mindenki utálja kevélysége miatt, senkitől sem fog róla egy jó szót hallani.

- Nem mondhatom, hogy sajnálom azokat az embereket, akiket nem becsülnek érdemükön felül - jegyezte meg Wickham rövid hallgatás után -, de nem hinném, hogy Darcyval ez gyakran megesik. A világot elvakítja a vagyona és a rangja, az embereket megfélemlíti fölényes és parancsoló modora, s olyannak látják, amilyennek ő látszani akar.

- Én csak felületesen ismerem, de úgy látom, rossz a természete.

Wickham csak a fejét csóválta.

- Kíváncsi vagyok - mondta, mihelyt megint alkalmuk nyílt beszélgetni -, sokáig marad-e még Darcy ezen a vidéken.

- Erről nem tudok semmit, de mikor Netherfieldben voltam, szó sem volt arról, hogy elutazna. Remélem, az ő ittléte miatt nem fog lemondani arról a szándékáról, hogy ebbe az ezredbe lépjen.

- Ó, dehogy! Engem igazán nem fog innen elkergetni. Ha Darcy nem akar velem találkozni, neki kell elmennie. Nem vagyunk barátok, mindig zavar, ha látom - de semmi okom sincs, hogy kerüljem, csak az, amit az egész világ előtt nyíltan kimondhatok: érzem, hogy komiszul bánt velem, s szívem mélyéből sajnálom, hogy ezt kell róla mondanom. Az apja, Miss Bennet, a megboldogult Mr. Darcy, a legjobb ember volt, aki valaha élt, s hozzám mindig a legigazibb barát. Valahányszor találkozom a fiával, ezer és ezer gyöngéd, fájó emlék éled fel lelkemben. A fiatal Darcy botrányosan viselkedett velem, de úgy érzem, mindent meg tudnék neki bocsátani, csak azt nem, hogy meghazudtolta atyja reményeit, és szégyent hozott emlékére.

Elizabeth egyre érdekesebbnek találta a beszélgetést, s részvevő szívvel figyelt, de nem akart tovább kérdezősködni a kényes tárgyról.

Wickham most általánosabb dolgokról kezdett beszélni: Merytonról, a vidékről, a társaságról. Nyilván nagyon meg volt elégedve mindazzal, amit eddig látott, s különösen az utóbbiról nyilatkozott finom, de igen átlátszó hódolattal.

- A fő ok, amiért ebbe az ezredbe léptem, az volt, hogy itt állandó és jó társaságra van kilátás. Tudtam, hogy jó nevű, kellemes ezred, Denny barátom, pedig még azzal is csábított, hogy milyen kitűnő szállásuk van, mennyi figyelmességben van részük, mennyi értékes ismeretséget kötöttek Merytonban. Megvallom, társaság nélkül nem tudnék élni. Csalódott ember vagyok, nem bírom a magányt, szükségem van foglalkozásra és társaságra. Nem a katonai pályára szántak, a körülmények kényszerítettek erre. Eredetileg lelkésznek készültem, egyházi pályára neveltek, s most egy gazdag egyházközség pásztora lennék, ha úgy akarta volna az az úr is, akiről az imént beszéltünk.

- Valóban?

- Igen, a boldogult Mr. Darcy végrendelete szerint én kaptam volna a legjobb lelkészi állást birtokain. Keresztapám volt, és nagyon szeretett; szavakkal nem is tudom kifejezni jóságát. Bőkezűen akart gondoskodni rólam, s azt hitte, szándéka meg is valósult; de amikor a lelkészség megüresedett, más kapta meg.

- Jóságos ég! - kiáltott fel Elizabeth. - Hát ez hogy történhetett? Hogy lehet, hogy a végrendeletet semmibe sem vették? Miért nem fordult ön a törvényhez orvoslásért?

- Mert az öröklés feltételei közé alaki hiba csúszott, s ez kilátástalanná tette a pereskedést. Becsületes ember nem kételkedhetett az örökhagyó szándékában, de az ifjabb Mr. Darcy jobbnak látta, hogy kételkedjék, úgy állította be a dolgot, mintha atyja csupán feltételesen ajánlott volna engem az állásra, s kijelentette, hogy én minden igényemet eljátszottam pazarlásommal, meggondolatlanságommal - tudja ördög, mit rótt még fel nekem. Elég az hozzá, hogy az állás két évvel ezelőtt megüresedett, éppen amikor az előírt kort betöltöttem, de másnak adták; az is bizonyos, hogy semmi olyannal nem vádolhatom magam, ami érdemtelenné tett volna rá. Igaz, hogy heves természetű vagyok és vigyázatlan, s néha talán nagyon is nyíltan megmondtam róla a véleményemet, a szemébe is. Ennél rosszabbra nem emlékszem. De tény az, hogy igen különböző a természetünk, s hogy Darcy gyűlöl engem.

- Ez igazán felháborító! Megérdemelné, hogy nyilvánosan megszégyenítsék.

- Előbb-utóbb úgyis ez lesz a sorsa, de én nem vállalkoznék rá. Amíg az apja él az emlékemben, soha nem tudnám a fiát megsérteni vagy leleplezni.

Elizabeth nagyra becsülte az ilyen érzéseket, s úgy találta, hogy azok még szebbé teszik a fiatalember arcát.

- De mi indíthatta őt erre? - kérdezte kis szünet után. - Mi lehet az oka, hogy ilyen kegyetlenül bánt önnel?

- Valami mélységes, megrögzött ellenszenv, amit bizonyos fokig féltékenységnek kell tulajdonítanom. Ha a boldogult Mr. Darcy kevésbé kedvelt volna engem, a fia talán jobban szível. De atyjának ragaszkodó szeretete irántam már gyermekkorában ingerelte. Köztünk bizonyos versengés fejlődött ki, amit Darcy természete nem bírt különösen azt, hogy apja gyakran inkább felém hajlott.

- Ilyen gonosznak nem tartottam volna Darcyt. Sohasem rokonszenveztem vele, de azért igazán rossz véleményem nem volt róla. Gondoltam, hogy általában megveti embertársait, de nem hittem, hogy ilyen alattomos bosszúra, ilyen igazságtalan és embertelen eljárásra vetemedik!

Néhány percnyi gondolkodás után így folytatta:

- Most jut eszembe: Netherfieldben egyszer azzal dicsekedett, hogy haragja engesztelhetetlen, és soha nem tud megbocsátani. Rettenetes természete lehet.

- Erről nem mernék nyilatkozni - jelentette ki Wickham -, mert aligha lennék igazságos iránta.

Elizabeth ismét elmélyedt gondolataiba, majd egy idő múlva felkiáltott:

- Hogy bánhatott így atyjának keresztfiával, barátjával, kedvencével! - Szerette volna hozzátenni: "S egy olyan fiatalemberrel, mint ön, akinek az arcáról sugárzik a szeretetreméltóság!" -, de csak ennyit mondott: - Aki gyermekkori játszótársa volt, s akihez - úgy emlékszem, ezt mondta ön - a legszorosabb barátság fűzte.

- Ugyanabban a községben születtünk, ugyanazon a birtokon, együtt töltöttük ifjúságunk java részét; egy házban laktunk, együtt játszottunk és szórakoztunk, egyforma atyai gondoskodásban volt részünk. Apám ugyanazon a pályán kezdte, amelyen az ön nagybátyja, Mr. Philips, oly sikerrel működik; de mindenről lemondott, hogy hasznára lehessen a megboldogult Mr. Darcynak, s egész idejét a pemberleyi birtok gondozásának szentelte. Mr. Darcy rendkívül nagyra becsülte, mint benső, bizalmas barátját. Gyakran kijelentette, hogy nagy hálával tartozik apámnak odaadó munkájáért, s amikor édesapám halálán volt, megígérte neki, hogy gondoskodni fog rólam. Meggyőződésem szerint ez az ígéret éppen annyira tanúskodott apámat illető hálájáról, mint irántam érzett szeretetéről.

- Milyen különös dolog! - kiáltott fel Elizabeth. - És milyen aljas! Csodálom, hogy a fiatal Darcy büszkeségből nem volt igazságos önhöz. Ha jobb oka nem volt, legalább büszkesége megóvhatta volna a becstelenségtől, mert ezt az eljárást becstelenségnek kell neveznem.

- Ez valóban meglepő - felelte Wickham -, mert majdnem minden cselekedete a büszkeségben gyökerezik, s a büszkeség gyakran Darcy legjobb tanácsadója. Közelebb hozta őt az erényhez, mint bármely más érzés. De nincs ember, aki következetes volna, s Darcy viselkedését velem szemben még a büszkeségnél is erősebb ösztönök irányították.

- Lehetséges, hogy az ilyen pokoli gőg valaha is javára válhatott?

- Igen: gyakran arra bírta, hogy bőkezű és nagylelkű legyen, hogy szórja a pénzt, hivalkodjék vendégszeretetével, segítsen bérlőin, és enyhítse a szegények nyomorát. A családi gőg és a fiúi büszkeség vitte erre, mert nagyon rátarti az apjára. Gondosan vigyáz, hogy ne hozzon szégyent a családjára, ne veszítse el népszerűségét, s ne ássa alá a Pemberley-ház tekintélyét. Testvéri büszkeség is van benne, amihez némi testvéri szeretet is járul, ezért gondos és figyelmes gyámja húgának. Általában azt fogja róla hallani, hogy a legfigyelmesebb és legjobb testvér hírének örvend.

- Milyen leány Miss Darcy?

Wickham a fejét csóválta.

- Szívesen mondanám róla, hogy kedves és bájos. Nehezemre esik rosszat mondani a Darcy család bármely tagjáról. De nagyon is hasonlít bátyjához: végtelenül kevély. Valamikor melegszívű, kedves gyermek volt, s nagyon szeretett engem - hány órát töltöttem azzal, hogy őt mulattassam! De most sohasem találkozom vele. Csinos leány, tizenöt-tizenhat éves, s úgy hallom, rendkívül művelt. Amióta apja meghalt, Londonban lakik egy hölggyel, aki felügyel nevelésére.

Többször elhallgattak, más témákkal is próbálkoztak, de Elizabeth nem állhatta meg, hogy vissza ne térjen az elsőhöz.

- Nem értem, hogyan lehet ilyen bizalmas viszonyban Bingleyvel! Mr. Bingley maga a megtestesült jó kedély, s azt hiszem, valóban derék és jólelkű ember - hogyan választhatott hát ilyen barátot. Hogyan tudnak összeférni? Ismeri Mr. Bingleyt?

- Nem, nem ismerem.

- Szelíd természetű, szeretetre méltó, aranyos ember. Fogalma sem lehet Darcy jelleméről.

- Valószínűleg nincs is, de Darcy tud tetszeni, ha akar. Tehetséges ember, az tagadhatatlan. Tud beszélni annak a nyelvén, akit erre érdemesnek tart. Vele egyenrangúak között egészen másképpen viselkedik, mint kevésbé előkelő emberekkel. Büszkesége soha nem hagyja el, de a gazdagokkal nyíltszívű, igazságos, őszinte, józan eszű, becsületes, talán még kellemes viselkedésű is, mert mindig tekintettel van a vagyonra és a jó külsőre.

A whistjátszma hamarosan véget ért, s a kártyázók a másik asztal köré gyülekeztek. Mr. Collins Elizabeth és Mrs. Philips közé ült. Mrs. Philips szokott udvariasságával megkérdezte, hogy szolgált neki a szerencse. A tiszteletes nem sok sikerről számolhatott be, mert egyetlen játszmát sem nyert. Mikor azonban Mrs. Philips vigasztalni kezdte, Collins méltóságteljes komolysággal biztosította, hogy vesztesége semmit sem nyom a latban, hogy ő a pénzt puszta semmiségnek tekinti, s hogy Mrs. Philipsnek ez ne okozzon gondot.

- Nagyon jól tudom, asszonyom - jelentette ki -, hogy ha az ember leül a kártyaasztalhoz, vállalnia kell a kockázatot. Szerencsére nem olyan viszonyok között élek, hogy öt shilling számítana nálam. Kétségtelenül sokan vannak, akik nem mondhatják el ugyanezt magukról, de hála Lady Catherine de Bourghnak, én távol állok attól, hogy törődnöm kelljen az ilyen csekélységekkel.

Wickham felfigyelt, s néhány pillanatig nézte a tiszteletest, majd halkan megkérdezte Elizától, bizalmas viszonyban van-e rokona a de Bourgh családdal.

- Lady Catherine de Bourgh nemrég hívta meg a helyi gyülekezet élére - felelte Elizabeth. - Nem tudom, hogyan mutatták be neki Mr. Collinst, de annyi bizonyos, hogy nem régóta ismeri.

- Azt persze tudja, hogy Lady Catherine de Bourgh és Lady Anne Darcy nővérek voltak, s hogy Lady Catherine ezek szerint nagynénje a fiatal Darcynak.

- Nem, ezt igazán nem tudtam. Lady Catherine rokonságáról semmit sem hallottam. Tegnapelőttig még azt sem tudtam, hogy a világon van.

- Leánya, Miss de Bourgh, nagy vagyon várományosa, s az általános vélemény, hogy ő meg az unokabátyja egyesíteni fogják a két birtokot.

Elizabeth elmosolyodott erre a hírre, mert szegény Miss Bingley jutott az eszébe. Hiábavaló minden figyelmessége, hasztalan és meddő Miss Darcy iránti rajongása és bátyja magasztalása, ha Darcy már elhatározta, hogy mást vesz nőül.

- Mr. Collins el van ragadtatva Lady Catherine-től és a leányától - mondta Elizabeth -, de olyan dolgokat mesélt a ladyről, hogy azt kell gondolnom, háládatossága elvakítja őt, s noha pártfogolja a tiszteletest, Lady Catherine gőgös és öntelt asszony.

- Azt hiszem, nagyon is - felelte Wickham. - Hosszú évek óta nem láttam, de emlékszem jól, sohasem szerettem, mert erőszakos és fennhéjázó modorú. Rendkívül eszes, értelmes asszony hírében áll; de az a gyanúm, hogy képességeit részben vagyonának és rangjának, részben parancsoló fellépésének köszönheti, sőt unokaöccse büszkeségének is, aki minden rokonáról azt híreszteli, hogy szellemileg is arisztokrata.

Elizabeth nagyon ésszerűnek találta ezt a magyarázatot, s ketten kölcsönös megértéssel beszélgettek tovább, amíg a vacsora véget nem vetett a kártyázásnak; Mr. Wickham most a többi hölggyel kezdett foglalkozni. Mrs. Philips vacsoravendégei olyan zajt csaptak, hogy beszélgetésről szó sem lehetett; de Wickham modora megnyerte mindenki szívét. Bármit mondott, jól fejezte ki, s amit tett, szépen tette. Elizabeth úgy ment haza, hogy lelke csordultig volt a fiatalemberrel. Egész úton csak őrá gondolt, csak az ő szavai jártak az eszében; de útközben még a nevét sem említhette, mert Lydiának és Collinsnak egy pillanatra sem állt be a szája. Lydia folyton a lottójegyekről fecsegett, meg arról, hogy hány zsetont nyert, és hányat vesztett. A tiszteletes viszont Philipsék vendégszeretetét magasztalta, azt erősítgette, hogy cseppet sem törődik kártyaveszteségével, felsorolta a vacsora összes fogásait, s több ízben aggodalmát fejezte ki, hogy kiszorítja unokahúgait helyükről - de még a felét sem tudta annak elmondani, amit akart, amikor a kocsi már megállt Benneték longbourni háza előtt.
I. KÖNYV 17. FEJEZET
Elizabeth másnap elmesélte nővérének, mit tudott meg Wickhamtől. Jane meglepetve és bánkódva hallgatta. Alig tudta elhinni, hogy Darcy ennyire érdemtelen Bingley barátságára, de arra sem vitte a természete, hogy kétségbe vonja egy olyan szeretetre méltó fiatalember szavahihetőségét, amilyennek Wickham mutatkozott. Az a lehetőség, hogy valóban igazságtalanság érte, meleg rokonszenvet ébresztett benne Wickham iránt; így hát nem maradt más választása, mint hogy jót tételezzen fel mindkettőjükről, megvédje mindkettőjük viselkedését, s véletlennek vagy tévedésnek tulajdonítsa, amit másképpen nem tudott megmagyarázni.

- Esküdni mernék - mondta -, hogy mindkettőjüket megtévesztették valami úton-módon, amit elképzelni sem tudunk. Talán olyanok, akiknek érdeke, befeketítették őket egymás előtt. Egyszóval, lehetetlen kitalálnunk az okokat és körülményeket, amelyek elidegenítették őket egymástól, anélkül, hogy egyiküket is hibáztatni kellene.

- Tökéletesen igazad van, de most halljuk, drága Jane, mit tudsz mondani azok védelmében, akiknek feltehetőleg érdekükben állt összeveszíteni őket? Védd meg őket is, máskülönben mégis kénytelenek leszünk valakiről rosszat gondolni.

- Nevess ki, ha akarsz, mégsem tudsz eltéríteni véleményemtől. Gondold csak meg, drága Lizzy, milyen szégyenletes fényt vet Darcyra, ha így bánik apja kedvencével, azzal, akinek apja megígérte, hogy gondoskodni fog róla. Ilyesmit el sem lehet képzelni. Akiben egy szikrányi emberi érzés van, aki ad valamit a jellemére, az erre képtelen. S lehetséges volna, hogy legbizalmasabb barátai ennyire félreismerjék? Nem, szó sincs róla!

- Én magam sokkal könnyebben elhiszem, hogy Bingley megtévesztés áldozata, mint hogy Wickham az ujjából szopta volna azt a történetet, amelyet tegnap este elmondott nekem - neveket, tényeket, mindent gondolkodás nélkül sorolt fel. Ha nem mondott igazat, Darcyn áll, hogy megcáfolja. Különben is Wickham szeméből az igazság beszélt.

- Nehéz dolog... szinte kétségbeejtő. Az ember nem tudja mit gondoljon.

- Bocsáss meg, én pontosan tudom, mit gondoljak.

De Jane csak egy dolgot tudott bizonyosan: ha Bingleyt valóban megtévesztették, mennyit kell majd szenvednie, amikor az egész ügy nyilvánosságra kerül.

A két leány eddig a kertben beszélgetett, most azonban behívták őket a házba, mert látogatók érkeztek, köztük olyanok is, akikről éppen szó volt. Bingley és nővérei jöttek el, hogy személyesen hívják meg őket a régóta várt netherfieldi bálra, amelyet a következő keddre tűztek ki. A Bingley nővérek igen örültek, hogy viszontláthatják kedves barátnőjüket, akivel - ahogy mondták - már ezer éve nem találkoztak, s többször megkérdezték, mivel töltötte idejét, amióta nem látták egymást. A család többi tagját alig méltatták figyelemre, Mrs. Bennetet, amennyire tudták, elkerülték. Elizához keveset szóltak, a többiekhez egy szót sem. Hamarosan el is köszöntek, oly hirtelen pattanva fel székükről, hogy öccsük elcsodálkozott, s oly sietve távoztak, mintha a háziasszony udvariaskodása elől menekülnének.

A család valamennyi nőtagja a legkellemesebb érzésekkel tekintett a netherfieldi bál elé. Mrs. Bennet úgy fogta fel a bált, hogy azt legidősebb leánya tiszteletére rendezik, s különösen hízelgett neki, hogy Mr. Bingley nem szertartásos meghívón, hanem személyesen hívta meg őket. Jane arról ábrándozott, milyen boldog estét fog tölteni két barátnője társaságában s figyelmes fivérükkel. Elizabeth annak örült, hogy sokat fog táncolni Wickhammel, s hogy Darcy arca és viselkedése mindent igazolni fog. Catherine és Lydia nem egy bizonyos eseménytől vagy egy meghatározott személytől vártak boldogságot, bár a fél estét, mint Eliza, ők is Wickhammel szerették volna áttáncolni; de az ő szemükben nem Wickham volt az egyetlen kívánatos partner - ha már bálba mennek, legyen az igazi bál. Még Mary is kijelentette a család előtt, hogy semmi kifogása nincs a táncmulatság ellen.

- Nekem elég, ha a délelőttjeim rendelkezésemre állnak - mondta. - Nem tekintem áldozatnak, ha időnként részt veszek egy-egy esti mulatságon. Az ember nem zárkózhatik el a társas élet követelményei elől, s én azok közé számítom magam, akik mindenki számára kívánatosnak tartják az üdülés és szórakozás rövid időszakait.

Elizabeth ok nélkül nemigen beszélgetett Mr. Collinsszal, de most magas jókedvében nem állhatta meg, hogy meg ne kérdezze tőle, elfogadja-e Mr. Bingley meghívását, s ha elfogadja, részt fog-e venni az esti táncmulatságon. Meglehetősen csodálkozott, mikor azt a választ kapta, hogy a tiszteletesnek e tekintetben semmiféle aggálya nincs, s hogy egyáltalán nem fél az érsek vagy Lady Catherine dorgálásától, ha táncolni volna kedve.

- Higgye el, távolról sem osztozom abban a nézetben - jelentette ki -, hogy ilyen házibál, amelyet egy jellemes fiatalember rendez tiszteletre méltó vendégeinek, bármilyen ártalmas következményekkel járhat. Én magam sem kárhoztatom a táncot, sőt remélem, az est folyamán valamennyi szép húgom megtisztel azzal, hogy karját nyújtja nekem. Mindjárt meg is ragadom az alkalmat, Miss Elizabeth, hogy az első két fordulóra felkérjem, bízva abban, hogy Jane húgom méltányolni fogja indokaimat, s jelen felkérésemet nem fogja iránta való tiszteletlenségnek tekinteni.

Elizabeth úgy érezte, hogy csapdába került. Ezt a két első fordulót Wickhammel akarta táncolni - s most Collinst kapja helyette. S mindezt annak köszönheti, hogy rosszkor volt élénk és kedélyes. De segíteni már nem lehetett. Mr. Wickham boldogságát és az övét is kissé későbbre kellett halasztani, a tiszteletes felkéréséhez pedig jó arcot kellett vágni. Collins gáláns figyelmességének annál kevésbé örült, mert egyebet is sejtett mögötte. Most döbbent rá, hogy nővérei közül Collins éppen őt szemelte ki a hunsfordi lelkészlak úrnőjéül, s hogy az ő feladata lesz a negyedik helyet betölteni a rosingsi kártyaasztalnál, ha ugyan előkelőbb látogatók nem akadnak. Ez a sejtelem csakhamar bizonyossággá érlelődött benne, amikor azt kellett tapasztalnia, hogy Collins egyre buzgóbban legyeskedik körülötte, s gyakran igyekszik bókot elsütni szellemességéről és élénkségéről. Bájainak ez a hatása inkább meglepetést keltett Elizában, mint örömet, különösen mikor anyja sejtetni kezdte vele, hogy a kilátásban levő házasság az ő szemében rendkívül kívánatos. Elizabeth azonban nem volt hajlandó elérteni a célzásokat, mert tudta jól, bármit is válaszol, ennek csak nagy csetepaté lehet a vége. Mr. Collins talán mégsem kéri meg a kezét, ha pedig megkéri, majd akkor ráérnek veszekedni.

Ha Netherfieldben bál nincs, készülődni nem lehet, újra meg újra beszélni sem, s a fiatalabb Bennet lányok most igazán siralmas helyzetben lettek volna, mert a meghívás napjától egészen a bál napjáig állandóan szakadt az eső, úgyhogy egyszer sem sétálhattak át Merytonba. Se nagynéni, se tisztek, se hírek után nem lehetett szaladgálni - még a báli cipőcsokrokat is úgy kellett elhozatni valakivel. Még Elizabeth türelmét is próbára tette az időjárás, mert megfosztotta attól a lehetőségtől, hogy jobban összebarátkozzék Wickhammel; Kittynek és Lydiának pedig csak a keddi bál tett elviselhetővé egy ilyen pénteket, szombatot, vasárnapot és hétfőt.
I. KÖNYV 18. FEJEZET
Elizabeth egy pillanatig sem gondolt arra, hogy Wickham nem lesz jelen a bálon - ez csak akkor jutott eszébe, amikor belépett a netherfieldi szalonba, s hiába kereste őt a piros zubbonyok csoportjában. Bizonyosra vette, hogy itt találkozni fognak, pedig ha emlékezetébe idézi a fiatalember egyes szavait, joggal nyugtalankodhatott volna. A szokottnál nagyobb gondot fordított öltözetére, s a legjobb hangulatban készült, hogy Wickham szívét most már végleg meghódítsa, bízva abban, hogy az este folyamán eléri célját. De most felvillant benne az a szörnyű gyanú, hogy Bingley, barátja kedvéért, szándékosan kihagyta Wickham nevét a tiszteknek küldött meghívásból. S bár a dolog nem egészen így történt, Lydia kíváncsi kérdezősködésére Mr. Denny határozottan kijelentette, hogy barátja azért nem jelent meg a bálon, mert ügyei előző nap Londonba szólították, s még nem tért vissza; majd sokatmondó mosollyal hozzátette:

- Nem hiszem, hogy éppen most kellett volna elutaznia, ha nem akarna itt elkerülni egy bizonyos urat.

Ezt a megjegyzést Lydia már nem hallotta, de Elizabeth felfigyelt rá, s ez is megerősítette hitében, hogy Darcy éppoly mértékben felelős Wickham elmaradásáért, mintha első gyanúja igazolódott volna. A hirtelen csalódás annyira kiélezte bosszúságát és ellenszenvét, hogy amikor Darcy rögtön utána hozzálépett és udvariasan érdeklődött hogyléte felől, Elizabeth alig tudott illő módon felelni. A figyelem, kímélet, türelem Darcy iránt egyértelmű volt Wickham megsértésével. Elhatározta, hogy nem fog vele társalogni, s bosszúsan fordult el tőle; rosszkedvét még akkor sem tudta leküzdeni, mikor Bingley lépett hozzá, mert haragudott a fiatalemberre vak elfogultsága miatt.

De Elizabeth nem volt természettől fogva rossz kedélyű, s bár aznap este semmi kilátása nem volt, hogy jól érezze magát, nyomott hangulata hamarosan elmúlt. Miután minden bánatát elpanaszolta Charlotte-nak, akit már egy hete nem látott, csakhamar unokabátyja furcsaságairól kezdett neki beszélni, s különösen figyelmébe ajánlotta őt barátnőjének. Az első két tánccal azonban rosszkedve is visszatért; ez a két tánc valóságos gyötrelem volt számára. Mr. Collins félszeg volt és ünnepélyes, állandóan mentegetőzött, ahelyett, hogy odafigyelt volna, gyakran elhibázta a lépést, és nem vette észre, egyszóval annyi megalázó és kínos pillanatot szerzett neki, amennyit csak egy kellemetlen partner két tánc alatt szerezhet. Elizabeth valósággal fellélegzett, amikor végre megszabadulhatott tőle.

A következő fordulót egy tiszttel táncolta, aki egészen felüdítette, mert Wickhamről beszélt vele, s elmondta, hogy a fiatalembert mindenki szereti. Tánc után visszament Charlotte-hoz, és vele beszélgetett, amikor hirtelen odajött Darcy, s felkérte a következő táncra. Elizát ez annyira meglepte, hogy azt sem tudta, mit tesz, amikor igent mondott. Darcy rögtön továbbment, Elizabeth pedig szidta magát, amiért így elvesztette a lélekjelenlétét. Charlotte vigasztalni próbálta:

- Meglátod, milyen kellemes partner lesz.

- Isten őrizz! Ennél nagyobb baj nem is érhetne. Kellemesnek találni egy olyan embert, akit gyűlölni akarunk! Ilyen rosszat ne kívánj nekem!

Mikor azonban újra kezdődött a tánc, s Darcy visszajött, hogy Eliza kezét kérje, Charlotte nem állhatta meg, és suttogva figyelmeztette, hogy ne legyen ostoba: ha tetszik is neki Wickham, ne tegye magát kellemetlenné olyan ember szemében, aki tízszer előkelőbb nála. Elizabeth nem felelt, hanem elfoglalta helyét a párok között, elámulva a kitüntetésen, hogy szemtől szembe állhat Mr. Darcyval. Ugyanezt a meglepetést olvasta le szomszédnői arcáról. Egy darabig szótlanul álltak egymással szemben, s Elizabeth már-már azt hitte, hogy hallgatásuk a két tánc végéig fog tartani. Először úgy döntött, hogy nem töri meg a csendet, de hirtelen az jutott eszébe, hogy nagyobb büntetés táncosának, ha beszédre kényszeríti, s ezért valami futó megjegyzést tett a táncra. Darcy felelt, utána újra elhallgatott. Pár percnyi szünet után újból Eliza szólalt meg:

- Most magán a sor, hogy mondjon valamit, Mr. Darcy. Én már beszéltem a táncról, ön talán a terem nagyságáról vagy a táncoló párok számáról közölhetné észrevételeit.

Darcy elmosolyodott, s biztosította Elizát, hogy szívesen mond bármit, amit csak kíván tőle.

- Rendben van, egyelőre beérem ezzel a válasszal is. Később talán majd megjegyzem, hogy a házibálok sokkal kellemesebbek, mint a nyilvános táncmulatság. De most már nyugodtan hallgathatunk.

- Maga talán csak azért beszél tánc közben, mert ez a szokás?

- Néha csak azért. Tudja, az embernek olykor szólni is kell valamit. Olyan furcsa lenne, ha ketten egy félórán át ki sem nyitnák a szájukat. De egyesek kedvéért úgy kellene vezetni a társalgást, hogy minél kevesebbet kelljen mondaniok.

- Ebben az esetben saját érzéseit fejezi ki, vagy azt képzeli, hogy az enyéimnek ad hangot?

- Mindkettőnk érzéseinek - felelte Elizabeth hamiskás mosollyal -, mert úgy vettem észre, hogy gondolkodásmódunkban sok a hasonlóság. Mindketten magányos, hallgatag természetűek vagyunk, nem szeretünk beszélni, csak akkor, ha olyat mondhatunk, amin elámul az egész terem, s amit magvas szállóigeként az utókorra lehet hagyományozni.

- Ez bizony nem valami híven adja vissza az ön jellemét - jegyezte meg Darcy. - Hogy mennyire közelíti meg az enyémet, azt nem tudom eldönteni. Maga persze azt hiszi, hogy az arckép élethű.

- Nem bírálhatom el saját alkotásomat.

Darcy nem felelt, s megint elhallgattak, amíg vége nem lett a táncnak; ekkor megkérdezte Elizát, gyakran megy-e át nővéreivel Merytonba. Elizabeth igennel válaszolt, de nem tudott ellenállni a kísértésnek, s hozzátette:

- Mikor minap ott találkozott velünk, éppen egy új ismerőst szereztünk.

E szavak rögtön megtették hatásukat. Darcynak még egy árnyalattal gőgösebb lett az arca, de nem szólt semmit, Elizabeth pedig, bár korholta önmagát gyöngesége miatt, nem merte folytatni a témát. Végül is Darcy szólalt meg, s kényszeredett hangon ezt mondta:

- Mr. Wickham olyan szerencsés modorral van megáldva, hogy könnyen szerez barátokat, de hogy meg is tudja-e őket tartani, az más kérdés.

- Az ön barátságát szerencsétlenségére elvesztette - felelte Elizabeth nyomatékosan -, s méghozzá olyan módon, hogy valószínűleg egész életén át megsínyli.

Darcy nem válaszolt, s látszott rajta, hogy más tárgyra akar térni. Ebben a pillanatban Sir William Lucas jelent meg mellettük, aki a tömegen keresztül a terem másik végébe igyekezett; de amikor megpillantotta Darcyt, szertartásos udvariassággal meghajolt előtte, s elragadtatva nyilatkozott tánctudásáról és partneréről.

- Drága uram, igazán nagy élvezetet szerzett nekem. Ilyen magasrendű táncművészetet ritkán lát az ember. Meglátszik, hogy ön a legmagasabb körökben forog. De engedje meg hozzátennem, hogy szép partnere sem hoz szégyent önre, s hogy remélhetőleg még gyakran lesz részem ebben a gyönyörűségben, különösen, drága Miss Eliza, amikor egy várva várt esemény bekövetkezik (itt Jane-re és Bingleyre pillantott). Mennyi szerencsekívánattal fogják önöket elárasztani! Szeretném erről Mr. Darcy véleményét hallani, de nem akarom zavarni, uram. Ön nem fogja nekem megbocsátani, ha elvonom e fiatal hölgy elbűvölő társaságától, akinek ragyogó szemében szintén szemrehányást olvasok.

A szónoklat utolsó szavait Darcy már alig hallotta, de Sir William célzása barátjára nyilván felkavarta érzéseit, mert igen komoly kifejezéssel tekintett Bingley és Jane felé, akik éppen együtt táncoltak. De csakhamar erőt vett magán, és így szólt Elizához:

- Sir William annyira megzavart bennünket, hogy elfelejtettem, miről is beszéltünk.

- Azt hiszem, semmiről. Sir William nem zavarhatott volna meg két embert a teremben, akiknek kevesebb mondanivalójuk volna. Már két-három témával próbálkoztunk, de sikertelenül; hogy pedig ezután miről fogunk beszélni, azt el sem tudom képzelni.

- Ne beszélgessünk talán könyvekről? - kérdezte Darcy mosolyogva.

- Könyvekről? Dehogy! Bizonyos vagyok abban, hogy nem olvassuk ugyanazt, mindenesetre nem ugyanazokkal az érzésekkel.

- Sajnálom, hogy ez a véleménye. De ha így áll a dolog, legalább van miről beszélgetnünk. Összehasonlítjuk különböző nézeteinket.

- Nem, bálteremben nem tudok könyvekről beszélni, mindig más jár a fejemben.

- Ugye magát ilyenkor mindig a jelen foglalkoztatja? - kérdezte Darcy kétkedő pillantással.

- Igen, mindig - felelte Elizabeth anélkül, hogy tudta volna, mit mond, mert gondolatai messze kalandoztak, s ezt rögtön el is árulta hirtelen felkiáltásával: - Emlékszem, Mr. Darcy, ön egyszer azt mondta, hogy nagyon nehezen tud megbocsátani, s ha felkeltik haragját, az nem egykönnyen lohad le. Ezek után felteszem, hogy nagyon vigyáz, nehogy bárkire megharagudjon.

- Nagyon vigyázok - felelte Darcy szilárd hangon.

- És sohasem hagyja, hogy az előítélet elvakítsa?

- Remélem, soha.

- Azoknak, akik sohasem változtatják véleményüket, különösen vigyázniok kell, hogy már kezdetben helyesen ítéljenek.

- Szabad kérdeznem, mire irányul ez a kérdezősködés?

- Csak az ön jellemének felderítésére - felelte Elizabeth, és könnyebb hangot igyekezett megütni. - Próbálom világosabban kirajzolni.

- És sikerül?

Elizabeth fejét csóválta.

- Egyáltalán nem. Annyira eltérő véleményeket hallok önről, hogy teljesen megzavarodtam.

- El tudom képzelni - felelte Darcy komolyan -, hogy különböző emberek egészen másképp ítélnek meg engem. Jobban tenné, Miss Bennet, ha nem a jelen pillanatban rajzolná meg jellememet, mert joggal tarthatok attól, hogy az eredmény egyikünk szempontjából sem volna kedvező.

- De ha most nem rögzítem meg a képmását, más alkalom talán sohasem kínálkozik.

- Nem akarom magát semmiféle örömtől megfosztani - felelte Darcy hidegen.

Elizabeth nem szólt többet, eltáncolták a második fordulót, és szó nélkül váltak el egymástól. Mindketten elégedetlenek voltak, de nem egyenlő mértékben, mert Darcy lelkében elég erős érzés szólt a lány mellett, úgyhogy hamar megbocsátott neki, s más ellen fordította haragját.

Kis idő múlva Miss Bingley közeledett Elizához, s udvariassággal leplezve lenézését, így szólította meg:

- Hallom, Miss Eliza, hogy el van ragadtatva George Wickhamtől! A nővére beszélt nekem erről az úrról, s százfélét kérdezett róla; de úgy látom, a fiatalember sok közölnivalója miatt elfelejtette megemlíteni azt, hogy az öreg Wickhamnek, a boldogult Mr. Darcy tiszttartójának a fia. Mint jó barátnője azt tanácsolom, ne higgyen el feltétlenül mindent, amit magának mond; mert például, hogy Mr. Darcy rosszul bánt vele, ez szemenszedett hazugság. Ellenkezőleg, mindig rendkívül kedves volt hozzá, pedig George Wickham gyalázatos módon viselkedett Mr. Darcyval szemben. Nem ismerem a részleteket, de annyit tudok, hogy Mr. Darcy egyáltalán nem hibás, hogy George Wickhamnek a nevét sem akarja hallani, s hogy fivérem nemigen hagyhatta ugyan őt ki a tiszteknek küldött meghívóból, de rendkívül megörült, amikor Wickham maga állt félre az útból. Az a tény is, hogy ide helyeztette magát, a legnagyobb arcátlanság - nem is értem, hogyan merte ezt megkockáztatni. Sajnálom magát, Miss Eliza, hogy kedvence bűneit le kellett lepleznem; de ha az ember Wickham származására gondol, jobbat nem is igen várhat tőle.

- Maga szerint egyetlen bűne a származásában van - csattant fel Elizabeth haragosan. - Egyébbel nem is tudta vádolni, csak azzal, hogy Mr. Darcy tiszttartójának a fia; ezt pedig, biztosíthatom, ő maga közölte velem.

- Bocsánat - mondta Miss Bingley, s gúnyos mosollyal elfordult. - Ne haragudjon a beavatkozásért, engem csak a jó szándék vezérelt.

"Arcátlan nőszemély - mondta magában Elizabeth. - Nagyon tévedsz, ha azt hiszed, hogy ilyen hitvány támadással befolyásolsz engem. Egyebet nem bizonyítottál ezzel, csak saját szándékos vakságodat és Darcy rosszindulatát." Elizabeth most megkereste nővérét, aki megígérte, hogy Bingleynél is érdeklődni fog a dologról. Jane olyan megelégedett, sugárzó mosollyal jött elébe, arcán oly boldog kifejezés ült, hogy rögtön meglátszott rajta, mennyire meg van elégedve az est fejleményeivel. Eliza tüstént leolvasta arcáról érzelmeit, s ebben a pillanatban Wickham miatti aggodalmát, ellenségei iránt táplált haragját, mindent elsöpört az a remény, hogy Jane a legjobb úton halad a boldogság felé.

- Szeretném tudni - mondta, s arca éppoly mosolygós volt, mint nővéréé -, mit hallottál Wickhamről. De talán sokkal kellemesebben voltál elfoglalva, semhogy egy harmadik személyre gondolj; ebben az esetben máris megbocsátottam neked.

- Nem - válaszolta Jane -, nem feledkeztem meg róla, de semmi kedvezőt nem mondhatok neked. Mr. Bingley nincs teljesen beavatva a történetbe, s egyáltalán nem ismeri a körülményeket, amelyek leginkább felkeltették Darcy haragját. De hajlandó kezeskedni barátja feddhetetlen becsületességéért, kifogástalan viselkedéséért, és szilárdan meg van győződve arról, hogy Wickham sokkal kevesebb gondoskodást érdemelt Darcytól, mint amennyit kapott. Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de Bingley és nővére közléseiből az tűnik ki, hogy Wickham távolról sem tisztességes ember. Attól tartok, hogy nagyon könnyelműen viselkedett, s megérdemelten vesztette el Darcy jóindulatát.

- Ugye Bingley nem ismeri Wickhamet személyesen?

- Nem, akkor délelőtt látta őt először, Merytonban.

- Értesüléseit tehát Darcytól szerezte. Ez nekem teljesen elegendő. És mit mond a lelkészi állásról?

- Nem emlékszik pontosan a körülményekre, bár Darcy többször beszélt neki a dologról, de úgy tudja, csak feltételesen hagyták rá.

- Egy pillanatig sem kételkedem Bingley őszinteségében - mondta Elizabeth felindultan -, de megbocsátasz, ha puszta állításokkal nem elégszem meg. Bingley rendkívül ügyesen védte meg barátját, mivel azonban a történet fontos részletei rejtve maradtak előtte, a többiről pedig maga Darcy világosította fel, a két úrról továbbra is ugyanaz a véleményem, mint eddig.

Elizabeth most olyan tárgyra terelte a beszélgetést, amely kellemesebb volt mindkettőjüknek, s nézeteltérésekre sem adott alkalmat. Örömmel hallgatta Jane boldog, félénken reménykedő szavait Bingley vonzalmáról, s tőle telhetőleg erősíteni igyekezett nővére önbizalmát. Amikor Bingley csatlakozott hozzájuk, Elizabeth félrevonult Miss Lucasszal; Charlotte megkérdezte tőle, kedvesen viselkedett-e Darcy a tánc alatt. Eliza alig válaszolhatott, máris ott termett mellettük Collins, és ujjongva mesélte el, milyen rendkívül fontos felfedezést sikerült tennie pár pillanattal előbb.

- Különös véletlen folytán tudomásomra jutott, hogy pártfogómnak és jótevőmnek közeli rokona tartózkodik jelenleg a teremben. Az illető úr közelében álltam, s véletlenül hallottam, amint unokahúga, Miss de Bourgh, és nagynénje, Lady Catherine nevét említi a hölgy előtt, aki itt a háziasszony tisztét tölti be. Milyen kifürkészhetetlenek a sors útjai! Ki gondolta volna, hogy ebben a társaságban Lady Catherine de Bourgh egyik rokonával, talán az unokaöccsével találkozom! Szerfelett boldog vagyok, hogy felfedezésem idejében történt, s még tiszteleghetek nála, amit késedelem nélkül meg is teszek, bízva abban, hogy meg fogja nekem bocsátani eddigi mulasztásomat. Mentségemül szolgáljon, hogy sejtelmem sem volt a rokoni kapcsolatról.

- Csak nem akar bemutatkozni Mr. Darcynak?

- Dehogyisnem. Elnézését fogom kérni, hogy eddig nem jelentkeztem nála. Úgy tudom, hogy Lady Catherine unokaöccse, így hát módomban áll biztosítani őt, hogy őladysége egy héttel ezelőtt még a legjobb egészségnek örvendett.

Elizabeth mindenáron le akarta beszélni a tiszteletest szándékáról. Próbálta meggyőzni, hogy Darcy vakmerő szabadosságnak fogja tekinteni, ha bemutatás nélkül megszólítja, nem pedig a nagynénje iránti tisztelet jelének; hogy egyáltalán nem szükséges tudomást venniük egymásról, hogy az ismeretséget legfeljebb Darcy kezdeményezhetné, mert rangban ő áll magasabban. Mr. Collins végighallgatta, de arcán látszott az eltökéltség, hogy saját belátása. szerint fog cselekedni, s mikor Elizabeth végzett, így felelt tanácsaira:

- Drága Miss Elizabeth, nekem a lehető legjobb véleményem van kitűnő ítélőképességéről mindazokra a dolgokra vonatkozólag, amelyek az ön értelmi körén belül esnek, de legyen szabad rámutatnom, hogy lényegbeli különbséget kell tennünk egyházi és világi személyek között, ha a szertartásos érintkezés általánosan elfogadott formáiról van szó. Legyen szabad megjegyeznem, hogy az én szememben a lelkészi hivatás tekintély szempontjából az ország legmagasabb méltóságával egyenrangú - feltéve, ha azt a viselkedésben kellő alázat kíséri. Engedje meg tehát, hogy ez alkalommal lelkiismeretem parancsát kövessem, amely arra ösztökél, hogy jól felfogott kötelességemet teljesítsem. Bocsássa meg, ha nem követem értékes tanácsát, amely bármely más dologban vezércsillagom lesz; de a jelen esetben neveltetésem és sokévi tanulmányaim alapján úgy érzem, illetékesebb vagyok eldönteni, mi a helyes, mint egy fiatal hölgy. - Ezzel mélyen meghajolt a lány előtt, s Darcy ellen indult támadásra. Elizabeth kíváncsian figyelte, hogyan fogadja Darcy a tiszteletes közeledését, s látta, hogy a váratlan megszólítás elképesztette. Collins ünnepélyes meghajlással vezette be beszédét, s bár Elizabeth egy szót sem tudott kivenni, mégis úgy érezte, hogy az egész dikciót hallja, s olyan szavakat olvasott le ajka mozgásából, mint "bocsánat", "Hunsford" és "Lady Catherine de Bourgh". Elizát bosszantotta, hogy Collins ilyen ember előtt teszi magát nevetségessé. Darcy leplezetlen csodálkozással meredt a tiszteletesre, s amikor az végül szóhoz engedte jutni, hűvös udvariassággal felelt szavaira. De ez nem vette el Collins kedvét - újból nekikezdett, s Darcy növekvő lenézése szemmel láthatólag lépést tartott a második beszéd hosszúságával, amelyre csak könnyed főhajtással válaszolt, s rögtön faképnél hagyta a tiszteletest. Collins most visszament Elizához.

- Higgye el, semmi okom nincs, hogy ne legyek megelégedve a fogadtatással. Mr. Darcyn látszott, mennyire jólesik neki figyelmességem. Választékos udvariassággal felelt, sőt egy hízelgő kijelentést is tett: szilárdan bízik Lady Catherine emberismeretében, és tudja, hogy kegyét nem szokta méltatlanra pazarolni. Igazán kedves gondolat volt tőle. Mr. Darcy általában a legjobb benyomást tette rám.

Elizát a bálban más már nem érdekelte, s így szinte egész figyelmével nővére és Bingley felé fordult. Amit látott, kellemes tűnődésre indította, s majdnem oly boldognak érezte magát, mint Jane. Képzeletben már a ház úrnőjének látta, oly tökéletes családi boldogságban, amely csak igazi szerelemből fakadhat; ilyen körülmények között még arra is erőt érzett magában, hogy összebarátkozzék a Bingley nővérekkel. Nyilvánvaló volt, hogy anyjuk gondolatai ugyanilyen irányban haladnak; Eliza a közelébe se mert menni, nehogy túl sokat halljon. Mikor tehát vacsorához ültek, a gonosz véletlen játékának tekintette, hogy egymás mellé kerültek, s kínzó bosszankodással állapította meg, hogy anyja egyetlen személynek, Lady Lucasnak önti ki egész szívét, s másról sem tud beszélni, csak arról, hogy Jane remélhetőleg hamarosan férjhez megy Bingleyhez. Ez a tárgy egészen tűzbe hozta, s Mrs. Bennet fáradhatatlannak bizonyult a házassággal járó előnyök felsorolásában. Elsősorban annak örvendezett, hogy Bingley milyen bájos fiatalember, milyen gazdag, s hogy csak három mérföldre lakik tőlük; az is megnyugtató, hogy a Bingley nővérek rajonganak Jane-ért, s éppúgy óhajtják a házasságot, mint ő maga. Amellett a fiatalabb Bennet lányok előtt is új kilátások nyílnak, mert Jane előkelő házassága révén más gazdag emberekkel is meg fognak ismerkedni. Végül pedig milyen vigasz az ő korában, hogy eladósorban levő leányait testvérnénjük gondjaira bízhatja, s ő maga csak akkor jár társaságba, amikor jólesik. Az ilyen társas összejövetelekhez jó arcot kell vágni, mert ezt kívánja az illendőség, pedig ő egész életében legjobban akkor érezte magát, ha otthon ülhetett. Előadását azzal fejezte be, hogy tiszta szívből hasonló szerencsét kíván Lady Lucasnak, mégpedig minél hamarabb, noha diadalmas arckifejezésén látszott, hogy véleménye szerint semmi kilátás nincs erre.

Elizabeth hiába próbálta feltartóztatni ezt a szóáradatot, s hiába könyörgött anyjának, hogy kevésbé hallható suttogással ecsetelje boldogságát; kimondhatatlan bosszúságára ugyanis azt kellett tapasztalnia, hogy Darcy ül velük szemközt, s szinte minden szót hall. Mrs. Bennet ráripakodott lányára, hogy ne legyen olyan ostoba.

- Mondd, ki az a Darcy, hogy megijedjek tőle? Igazán nem lehetünk annyi tekintettel rá, hogy csak olyasmit mondjunk, ami neki is tetszik.

- Az isten szerelmére, mama, beszéljen halkabban. Mi haszna lehet abból, ha megsérti Mr. Darcyt? A barátjának sem fog ez jólesni.

De hasztalan volt minden figyelmeztetés, anyja továbbra is hallható hangon fejtett ki nézeteit. Elizabeth irult-pirult szégyenében és bosszúságában. Nem állhatta meg, hogy újra meg újra ne pillantson Darcyra, ámbár minden pillantás csak félelmét igazolta. Darcy nem nézett ugyan állandóan Mrs. Bennetre, de Eliza érezte, hogy folyton anyját figyeli. A felháborodott megvetés lassan egykedvű komolysággá merevedett arcán.

Mrs. Bennet végre befejezte mondókáját; Lady Lucas már régóta ásítozott, mert unta a sok boldogság felsorolását, amiben neki nemigen lehetett része, s most a hideg sonkában és csirkében keresett vigasztalást. Elizabeth végre fellélegzett. De nyugalma nem tartott sokáig, mert vacsora után az ének került szóba, s Eliza megdöbbenve látta, hogy Mary, igen kevés unszolás után, hajlandónak mutatkozik lekötelezni a társaságot. Sokat jelentő pillantásokkal és néma könyörgéssel próbálta rávenni húgát, hogy mondjon le szórakoztatásukról - de hiába. Mary nem akarta elérteni: mindig örömét lelte a nyilvános szereplésben, s most is énekelni kezdett. Elizabeth szorongó aggodalommal szegezte rá tekintetét, s türelmetlenül várta, hogy ledolgozza az összes versszakot: de várakozását nem koszorúzta eredmény, mert midőn a társaság megköszönte a szereplését, s valaki azt a tétova reményét fejezte ki, hogy talán újabb élvezetben lesz részük, Mary félpercnyi szünet után egy másik dalba fogott. Pedig a feladat meghaladta képességét; hangja gyönge volt, előadása mesterkélt. Elizabeth a kínok kínját szenvedte. Jane-re pillantott, mert tudni akarta, hogyan viseli ő ezt el; de Jane teljes lelki nyugalommal beszélgetett Bingleyvel. Most két húgára nézett, de azok gúnyos fintorokat vágtak egymásra, míg Darcy tekintete kifürkészhetetlenül komoly maradt. Végül apjára szegezte szemét, hogy lépjen közbe, különben Mary reggelig sem hagyja abba. Mr. Bennet megértette a néma kérést, s mikor Mary a második dalt is befejezte, hangosan megszólalt:

- A jóból is megárt a sok, kislányom. Elég sokáig szórakoztattál bennünket, hagyd a többi hölgyeket is szerepelni.

Mary, bár úgy tett, mintha nem hallaná, kissé zavarba jött. Elizabeth őt is sajnálta, meg azt is, hogy apja közbeszólt, s úgy érezte, csak bajt okozott nyugtalankodásával. Most azonban a társaság többi tagjait kezdték kérlelni.

- Ha tehetségem volna az énekhez - jelentette ki Collins -, magam is a legnagyobb örömmel tennék eleget a társaság kérésének, mivel a zenét ártatlan szórakozásnak tekintem, amely tökéletesen összeegyeztethető a lelkészi hivatással. Korántsem kívánom azonban azt állítani, hogy a zenére túlságosan sok időt szabad fordítanunk, mivel más dolgok is igényt tartanak figyelmünkre. Az egyházközség pásztorának sok a tennivalója. Először is az egyházi adó kérdésében olyan megegyezésre kell jutnia, amely hasznos reá magára nézve, de a kegyúr érdekeit sem sérti. Neki kell megírnia a prédikációt is; a fennmaradó idő alig elegendő egyházi teendőinek ellátására, valamint hajlékának gondozására és csinosítására, mert vétkéül róható fel, ha nem igyekezne azt minél kényelmesebbé tenni. S én azt sem tartom elhanyagolható követelménynek, hogy figyelmes és megnyerő modort gyakoroljon mindenki de kiváltképp azok irányában, akiknek tisztségét köszönheti. E kötelesség alól egy lelkész sem kaphat felmentést, s én nem táplálhatok jó véleményt az olyan emberről, aki egy alkalmat is elmulaszt, hogy kifejezésre juttassa tiszteletét pártfogójának bárminő rokona irányában. - Collins meghajolt Darcy felé, úgy fejezte be szónoklatát, amelyet oly hangosan adott elő, hogy a vendégek fele hallhatta. Sokan rábámultak, sokan mosolyogtak, de senki sem mulatott jobban, mint Mr. Bennet. A felesége viszont őszinte elismeréssel dicsérgette a tiszteletes értelmes beszédét, s félig suttogva megjegyezte Lady Lucasnak, hogy Mr. Collins rendkívül eszes, derék fiatalember.

Elizabeth úgy érezte, hogy ha a család tagjai szándékosan akarták volna nevetségessé tenni magukat az est folyamán, akkor sem játszhatták volna szerepüket több kedvvel és nagyobb sikerrel. Bingley és Jane szempontjából még szerencsének tartotta, hogy a fiatalember nem vett mindent észre, s hogy komoly érzelmeit különben sem zavarta meg az a sok ostobaság, aminek tanúja volt. Elég baj az is, hogy a Bingley nővéreknek és Darcynak ilyen alkalmuk nyílt kinevetni az ő rokonait: Eliza nem is tudta eldönteni, mi volt elviselhetetlenebb: Darcy néma megvetése vagy a két nővér arcátlan mosolya.

Az est hátralevő része sem hozott számára sok örömet: Elizabeth torkig volt Collinsszal, aki nem tágított mellőle, s bár újabb táncra nem tudta rábírni, lehetetlenné tette, hogy másokkal táncoljon. Hiába könyörgött neki Elizabeth, hogy kérjen fel másvalakit, hiába ajánlkozott, hogy bármelyik fiatal hölgynek bemutatja a teremben, Collins kijelentette, hogy a tánc teljesen hidegen hagyja: egyetlen célja az, hogy gyöngéd figyelmességével megnyerje társnője tetszését, s ezért egész este a közelében akar maradni. Az ilyen terv ellen mit sem használt az érvelés. Egyedüli enyhülést barátnője, Miss Lucas jelentett, aki gyakran odament hozzájuk, és jóindulatúan magának foglalta le a tiszteletest.

Elizabeth mindenesetre örült, hogy Darcy nem kínozza többé figyelmével; bár gyakran állt közelében, teljesen egyedül, olyan közel sohasem jött, hogy beszélgetni kezdtek volna. "Ez valószínűleg a Mr. Wickhamre tett célzásaim eredménye" - gondolta Eliza, s örült, hogy így ütött ki a dolog.

A vendégek közül a longbourniak távoztak utolsónak, mert Mrs. Bennet mesterkedése folytán még egy negyedórát kellett várni a hintóikra, miután már mindenki elment. Ennyi idő alatt azt is észrevehették, hogy a család néhány tagja már a pokolba kívánja őket. Mrs. Hurst és a húga alig nyitották ki a szájukat, akkor is csak fáradtságról panaszkodtak - látszott rajtuk, alig várják, hogy már magukra maradjanak. Mrs. Bennet szeretett volna beszélgetni, de minden kísérletét visszautasították, s ezzel bágyadt unalom terjedt az egész társaságra. Ezen Mr. Collins hosszú szónoklatai is alig segítettek, bár bókokkal halmozta el Mr. Bingleyt és nővéreit a nagyvilági estélyért, valamint udvarias vendégszeretetükért a meghívottak iránt. Darcy nem szólt egy szót sem. Mr. Bennet szintén hallgatott, s magában élvezte a jelenetet. Bingley és Jane kissé távolabb álltak a többiektől, s csak egymással beszélgettek. Elizabeth éppoly makacsul hallgatott, mint Mrs. Hurst vagy Miss Bingley. Még Lydia is úgy kimerült, hogy csak időnként kiáltott fel: - Istenem, de fáradt vagyok! -, s nagyot ásított.

Amikor végre felálltak s búcsúzni kezdtek, Mrs. Bennet tolakodó udvariassággal azt a reményét fejezte ki, hogy hamarosan az egész családot viszontlátja Longbournban; de elsősorban Mr. Bingleyhez intézte szavait, biztosítva őt, hogy bármikor örömükre szolgál, ha velük fogyasztja el a családi vacsorát, anélkül, hogy szertartásos meghívóra várna. Bingley hálás örömmel, készségesen megígérte, hogy a legelső alkalommal tiszteletét fogja náluk tenni, mihelyt visszaérkezik Londonból, ahová másnap rövid időre el kell utaznia.

Mrs. Bennet tökéletesen meg volt elégedve, s abban a boldog meggyőződésben hagyta el a házat, hogy a házassági szerződések, az új hintók és a kelengye elkészítése három-négy hónapig fog tartani, amely idő elteltével leánya kétségtelenül elfoglalja helyét a netherfieldi kastélyban. Hasonló bizonyossággal számított arra, hogy másik leányát Mr. Collins fogja elvenni, de ennek már nem örült annyira. Gyermekei közül Elizabeth állt legtávolabb a szívétől, s bár ez a vőlegény és ez a házasság Elizának elég jó volt, Mr. Bingley és Netherfield mellett minden más árnyékba borult.
I. KÖNYV 19. FEJEZET
A következő nap új jelenetre gördült fel a függöny Longbournban. Collins forma szerint szerelmet vallott. Belátta, hogy tovább nem késlekedhetik, mivel szombaton lejár a szabadsága. A tiszteletes nem volt félénk ember (ez szokta kínossá tenni a lánykérés pillanatát), s ezért annak rendje és módja szerint fogott a dologhoz, betartva az összes szabályokat, amelyeket ilyen esetben kötelezőnek tekintett. Mikor Mrs. Bennetet, Elizát s egyik húgát reggeli után együtt találta, e szavakkal fordult az anyához:

- Szabad-e remélnem, asszonyom, hogy szót emel érdekemben szép leányánál, Elizánál, midőn tisztelettel arra kérem őt, hogy a délelőtt folyamán négyszemközt beszélhessek vele?

Elizának csak annyi ideje volt, hogy meglepődve elpiruljon; Mrs. Bennet nyomban válaszolt:

- Te jó isten!... Ó, hogyne... Lizzy bizonyára nagyon boldog lesz... nem lehet semmi kifogása... gyere velem, Kitty, az emeletre. - Összeszedte kézimunkáját, s máris el akart rohanni, amikor Elizabeth felkiáltott:

- Ne menjen el, drága mama, kérem, ne menjen! Mr. Collins meg fog bocsátani... semmi olyan mondanivalója nem lehet számomra, amit más nem hallhat. Inkább én is magukkal megyek.

- Ne csacsiskodj, Lizzy... ott maradsz, ahol vagy. - S amikor látta, hogy Elizabeth nyugtalan és zavart tekintettel valóban menekülni készül, hozzátette: - Lizzy, ragaszkodom hozzá, hogy itt maradj, és meghallgasd Mr. Collinst.

Ennek a parancsnak Elizabeth már nem mert ellenszegülni, s mivel pillanatnyi gondolkodás után arra is rájött, hogy legokosabb lesz minél hamarabb és minél simábban túlesni az egészen, visszaült a helyére, és szakadatlan kézimunkázással próbálta leplezni, hogy a helyzet hol bosszantja, hol mulattatja. Mihelyt Mrs. Bennet és Kitty kimentek a szobából, Collins rákezdte:

- Higgye el, drága Miss Elizabeth, hogy tartózkodása távolról sem tünteti fel előttem kedvezőtlen fényben, ellenkezőleg, még jobban kiemeli többi erényét. E kis vonakodás nélkül kevésbé lenne szeretetre méltó szememben: de nyugtassa meg az a tudat, hogy e pillanatban nagyra becsült édesanyja engedelmével szólok önhöz. Szavaim irányát és célját illetőleg aligha táplálhat kételyt, bármennyire is színlelésre csábítja a természetes női szemérem; figyelmességem oly feltűnő volt, hogy nem érthette félre. Alighogy beléptem a házba, önt szemeltem ki jövendő élettársamul. Mielőtt azonban érzéseim elragadnának, talán tanácsos lesz előadnom, minő okok késztetnek engem a házasságra, s hogy miért jöttem éppen Hertfordshire-be, hogy feleséget válasszak.

Elizabeth alig bírta elfojtani a nevetést, annyira képtelennek látszott, hogy a tiszteletest, aki ünnepélyes nyugalommal beszélt, elragadhatják az érzések. A kis szünetet nem is tudta arra felhasználni, hogy elhallgattassa Collinst, aki így folytatta:

- Első okom a házasodásra az, hogy felfogásom szerint minden lelkésznek, aki kedvező viszonyok között él, mint jómagam, példát kell adni a házasságra egyházközségében. Másodszor, meg vagyok róla győződve, hogy jelentősen elő fogja mozdítani boldogságomat. Harmadszor - s ezt talán előbb kellett volna említenem -, ez a kimondott óhaja és kívánsága annak a nemes hölgynek, akit pártfogómként tisztelhetek. Már két ízben kegyeskedett véleményét kifejezni erről a tárgyról, méghozzá saját jószántából! Az utolsó szombat este is, mielőtt Hunsfordból elutaztam, két kártyaparti között, éppen mikor Mrs. Jenkinson megigazította Miss de Bourgh zsámolyát, egyszerre csak megszólalt: "Mr. Collins, meg kell házasodnia. Ha egy lelkész olyan helyzetben van, mint ön, feleség kell neki. Válasszon jól, válasszon úrilányt az én kedvemért; a saját kedvéért pedig egy dolgos, szorgalmas leányt, akit nem nagyzolásra neveltek, hanem arra, hogy jól beossza a szerény jövedelmet. Ezt a tanácsot adhatom önnek. Keressen ilyen asszonyt minél hamarabb, hozza el Hunsfordba, s én ígérem, hogy meg fogom őt látogatni." Engedje meg, szép húgom, hogy mellesleg megjegyezzem: Lady Catherine kedvessége és figyelme nem a legkisebb előny, amit önnek nyújtani tudok. Meg fogja látni, a modora felülmúl minden leírást. Bizonyára méltányolni fogja az ön elmésségét és élénk kedélyét, kivált ha azzal a hallgatással és tisztelettel mérsékeli, amelyet Lady Catherine de Bourgh rangja mindenkiben szükségesképpen felébreszt. Ennyit általában házasulási szándékomról; most még azt kívánom elmondani, miért irányult tekintetem Longbournra s nem a saját vidékemre, ahol, biztosíthatom önt, sok a szeretetre méltó fiatal leány. De a helyzet az, hogy ezt a birtokot én öröklöm nagyra becsült atyjának halála után (akit azonban még sokáig éltessen az ég!), s nem lenne nyugodt a lelkiismeretem, ha nem az ő leányai közül választanék feleséget, mert így szenvednek majd legkevesebb kárt, amikor ez a szomorú esemény bekövetkezik - bár, mint mondtam, addig még sok esztendő telhet el. Ez volt cselekvésemnek indítóoka, szép húgom, s bízom benne, hogy emiatt nem fog engem kevesebbre becsülni. Most még az van számomra hátra, hogy a leglelkesebb szavakkal biztosítsam önt érzelmeim hevéről. Az én szememben a vagyon teljesen közömbös, ilyen igényeket nem támasztok atyjával szemben, jól tudván azt, hogy úgyis hiába tenném, s hogy önnek csak a négyszázalékos kamatozó kötvénybe befektetett ezer fontra lehet jogcíme, amelyet édesanyja elhunyta után fog örökölni. Erről a kérdésről tehát mindig hallgatni fogok, s legyen meggyőződve, hogy egybekelésünk után soha egyetlen méltatlan, szemrehányó szó sem fogja elhagyni ajkamat.

Elizabeth most már kötelességének érezte, hogy szavába vágjon.

- Ön nagyon elhamarkodott, tiszteletes úr! - kiáltotta. - Elfelejti, hogy még nem adtam választ. Nem akarok több időt vesztegetni... köszönöm kitüntető figyelmét, teljesen átérzem, mennyire megtisztel vele... de sajnos, a leghatározottabban nemet kell mondanom.

- Nem először hallom - felelte Collins szertartásos kézmozdulattal -, hogy fiatal hölgyek az első megkérés alkalmával rendszerint elutasítják azt a férfit, akit titokban vőlegénynek szeretnének, s a visszautasítást néha kétszer, sőt háromszor is megismétlik. Nekem ezért egyáltalán nem szegték kedvemet az ön szavai, s szívből remélem, hogy hamarosan oltár elé szabad vezetnem.

- Szavamra, uram - kiáltott Elizabeth -, az ön reménykedése elég különösnek látszik azután, amit mondtam! Biztosíthatom, hogy nem tartozom ama fiatal hölgyek közé (ha vannak ilyenek), akik vakmerően kockára teszik boldogságukat, abban bízva, hogy esetleg másodszor is megkérik őket. A visszautasítást egészen komolyan gondoltam. Ön engem nem tenne boldoggá, s meg vagyok róla győződve, én vagyok az utolsó nő a világon, aki önt boldoggá tudná tenni. Többet mondok: ha pártfogója, Lady Catherine megismerne engem, feltétlenül az volna a véleménye, hogy semmiféle tekintetben nem felelek meg követelményeinek.

- Hiszen ha bizonyos volna, hogy Lady Catherine valóban így vélekednék... - mondta a tiszteletes komoly arccal - de nem... nem tudom elképzelni, hogy bármi tekintetben kifogása legyen ön ellen. Legyen nyugodt, ha újból tiszteletemet tehetem nála, a legékesszólóbban fogom előtte dicsérni az ön szerénységét, takarékosságát és egyéb megnyerő tulajdonságait.

- Kár a fáradságért, Mr. Collins, nem kell engem dicsérnie. Engedje meg, hogy ebben a dologban én ítéljek, s azzal tiszteljen meg, hogy elhiszi, amit mondok. Sok boldogságot, nagy gazdagságot kívánok önnek, s amikor visszautasítom a kezét, ezzel minden tőlem telhetőt megteszek, hogy más sorsra ne jusson. Ön megkérte a kezemet, s így megnyugtatta lelkiismeretét családom irányában - most már nem kell szemrehányást tennie önmagának, amikor majd elfoglalja a longbourni birtokot. A dolgot tehát végleg elintézettnek tekinthetjük. - Elizabeth e szavakkal felállt, s ki akart menni a szobából, de Collins megállította.

- Ha legközelebb szerencsém lesz önnel ismét e tárgyról beszélni, remélhetőleg kedvezőbb választ fogok kapni a mostaninál, bár most is távol áll tőlem, hogy kegyetlenséggel vádoljam. Tisztában vagyok a női nem azon elfogadott szokásával, hogy első alkalommal elutasítják a kérőt, s talán iménti szavaiban is találhatok annyi bátorítást, amennyi összeegyeztethető a női természetre jellemző finom érzéssel.

- Mondhatom, Mr. Collins, én egyáltalán nem értem önt - kiáltotta Elizabeth kissé felindultan. - Ha eddigi szavaimból bátorítást olvas ki, akkor igazán nem tudom, miképpen fejezzem ki a visszautasítást, hogy ön is annak tartsa.

- Engedje meg, kedves húgom, hogy hízelegjek magamnak, s ajánlatom visszautasítását csupán finomkodásnak tekintsem. Az indokok, amelyek e hitet keltik bennem, röviden a következők: nem látom be, miért tartana méltatlannak kezére, vagy miért ne lenne az általam felajánlott házasság rendkívül kívánatos. Az életben elfoglalt állásom, kapcsolatom a de Bourgh családdal, az önökkel való rokonság - mindezek a körülmények mellettem szólnak. Fontolóra kell vennie továbbá, hogy bármilyen bájos leány is, egyáltalán nem lehet abban bizonyos, kap-e még egy házassági ajánlatot. Öröksége, sajnos, oly csekély, hogy ez minden valószínűség szerint elhomályosítja szépségét és szeretetre méltó tulajdonságait. Mindebből azt kell következtetnem, hogy nemleges válasza nem lehet komoly, s a visszautasítást annak tulajdonítom, hogy a nagyvilági hölgyek szokása szerint a bizonytalansággal szerelmem hevét óhajtja fokozni.

- Biztosíthatom, tiszteletes úr, hogy cseppet sem pályázom az olyan nagyvilági lelkületre, amely egy derék ember kínzásában leli örömét. Sokkal nagyobb bók nekem, ha őszintének tart. Még egyszer nagyon köszönöm, hogy megtisztelt ajánlatával, de azt elfogadnom teljes lehetetlenség, mert minden érzésem ellene szól. Beszélhetnék ennél világosabban? Ne tekintsen engem nagyvilági hölgynek, aki gyötörni óhajtja önt, lássa bennem az értelmes lényt, aki szíve szerint kimondja az igazat.

- Bárminek tekintem, az én szememben egyformán bájos! - kiáltott fel Collins félszeg lovagiassággal. - S bízom benne, hogy ajánlatom meghallgatásra fog találni, ha érdemes szüleinek fellebbezhetetlen tekintélye támasztja azt alá.

Az ilyen konok önámításra Elizabeth már nem tudott válaszolni, s rögtön szó nélkül távozott a szobából. Elhatározta, ha Collins továbbra is hízelgő bátorításnak fogja tekinteni az ismételt visszautasítást, akkor apjához fordul: ő talán olyan formában mond majd nemet, ami minden kétséget eloszlat - emellett apja viselkedését legalább nem lehet egy nagyvilági hölgy szenvelgésének és kacérságának tekinteni.
I. KÖNYV 20. FEJEZET
Collins nem sokáig elmélkedhetett egymagában szerelmének sikerén. Mrs. Bennet az előszobában piszmogott, ott leste a megbeszélés végét. Mihelyt látta, hogy Elizabeth kinyitja az ajtót, s gyors léptekkel megy a lépcső felé, azonnal lement a reggelizőszobába, túláradó szavakkal gratulált a tiszteletesnek és önmagának is a küszöbönálló szorosabb rokoni kapcsolathoz. Collins hasonló örömmel fogadta és viszonozta a szerencsekívánatokat, majd rátért a beszélgetés részleteire. Minden oka megvan, mondta, hogy meg legyen elégedve az eredménnyel, mivel unokahúgának állhatatos vonakodása szégyenlős és szerény természetéből következik, valamint finom, érzékeny jelleméből.

Mrs. Bennet kissé megriadt ettől a kijelentéstől. Szerette volna ő is azt hinni, hogy leánya csak azért utasította vissza Collins ajánlatát, hogy annál jobban bátorítsa - de nem mert bízni ebben, s azt meg is mondta a tiszteletesnek.

- De legyen nyugodt, Mr. Collins - tette hozzá -, majd észre térítjük Lizzyt. Rögtön megyek, és magam beszélek vele. Roppant önfejű, bolondos lány, s nem tudja, mi jó neki... de majd én beszélek a fejével.

- Bocsánat a közbeszólásért, asszonyom - kiáltotta Collins -, de ha leánya valóban önfejű és bolondos, nem tudom, kívánatos élettársa lenne-e egy magamfajta állású embernek, aki természetesen boldogságot keres a házasságban. Ha továbbra is visszautasítja kérésemet, jobb volna talán nem is erőltetni, mert ha kedélye ilyen hibákra hajlamos, nem sokkal járulhat hozzá boldogságomhoz.

- Tiszteletes úr, ön félreértett engem - mentegetőzött Mrs. Bennet ijedten. - Lizzy csak ilyen dolgokban önfejű... máskülönben a legjobb természetű lány a világon. Rögtön megyek az uramhoz, nyugodt lehet, mi ketten majd elintézzük Lizzyvel a dolgot.

Collins nem is válaszolhatott, Mrs. Bennet máris rohant a férjéhez, s már a könyvtárszoba ajtajából így kiáltott:

- Ó, Bennet, sürgősen szükség van magára, sosem volt még nálunk ilyen felfordulás. Jöjjön és beszélje rá Lizzyt, hogy menjen feleségül Collinshoz, mert esküdözik, hogy nem megy hozzá... ha maga nem jön rögtön, Collins még meggondolja magát, és visszalép.

Mikor felesége belépett a szobába, Mr. Bennet felnézett a könyvből, amit éppen olvasott, s nyugodt közönnyel függesztette hitvesére tekintetét, amelyet az izgalmas hír sem bírt megzavarni.

- Sajnos, nem tudom felfogni szavai értelmét - jelentette ki, mikor felesége befejezte a mondókáját. - Miről beszél?

- Collinsról meg Lizzyről. Lizzy azt mondja, hogy Collins nem kell neki. Collins pedig most azt kezdi mondani, hogy neki meg Lizzy nem kell.

- S mi itt az én teendőm? Úgy látom, az eset reménytelen.

- Beszéljen Lizzy fejével. Mondja meg neki, hogy ragaszkodik a házassághoz.

- Hívassa le Lizzyt, majd közlöm vele véleményemet. Mrs. Bennet meghúzta a csengőt, s behívatta Elizát a könyvtárszobába.

- Gyere ide, gyermekem - mondta Mr. Bennet, mikor leánya megjelent. - Fontos ügyben hívattalak. Úgy hallom, Mr. Collins megkérte a kezedet. Igaz ez? - Elizabeth azt felelte, hogy igaz.

- Helyes... és te visszautasítottad ajánlatát?

- Igen, papa.

- Eddig rendben is volnánk, most jön a lényeg. Anyád azt kívánja, hogy menj hozzá. Így van ez, Mrs. Bennet?

- Így van... Máskülönben sose kerüljön a szemem elé!

- Súlyos választás előtt állsz, gyermekem. Mától kezdve egyik szülőd idegen lesz számodra. Az anyád nem akar többé látni, ha nem mégy feleségül Mr. Collinshoz, nekem pedig akkor ne kerülj a szemem elé, ha hozzámégy.

Elizabeth nem tudta elfojtani mosolyát, hogy a rossz kezdetnek ilyen jó vége lett; Mrs. Bennet viszont szentül hitte, hogy férje úgy látja a dolgot, ahogy ő szeretné, s most leesett az álla.

- Nem értem, Mr. Bennet, hogyan beszélhet így? Hiszen azt ígérte, hogy ragaszkodni fog a házassághoz.

- Kedvesem, én két csekély szívességet kérek magától - felelte a férje. - Az egyik az, hogy jelen esetben szabadon használhassam az ítélőképességemet; a másik az, hogy szabadon használhassam a szobámat. Boldog lennék, ha minél hamarabb egyedül maradhatnék a könyvtárban.

Mrs. Bennet csalódott ugyan a férjében, de a játszmát még nem adta fel. Újra meg újra a lelkére beszélt Elizának, felváltva fenyegette és hízelgett neki. Jane-t is próbálta a maga oldalára állítani, Jane azonban szelíden, de határozottan kijelentette, hogy nem avatkozik a dologba, Elizabeth pedig hol komoly szóval, hol játékos kedvvel hárította el anyja támadásait. Modora és viselkedése változott, de elhatározása szilárd maradt.

Collins ezalatt magányosan elmélkedett a történtekről. Nagyon is jól vélekedett önmagáról ahhoz, hogy megérthesse, miért kosarazta ki az unokahúga. Büszkeségét megbántották, de máskülönben nem szenvedett. Elizabeth iránti vonzalma puszta képzelődés volt, s az a lehetőség, hogy a leány megérdemli anyja rossz véleményét, elejét vette minden sajnálkozásának.

A családban még nagy volt a felfordulás, amikor beállított Charlotte Lucas, hogy náluk töltse a napot. Az előszobában Lydia fogadta, odaszaladt hozzá, s félig suttogva újságolta:

- Örülök, hogy eljöttél, mert mulatságos dolgok folynak itt. Mit gondolsz, mi történt ma reggel? Collins megkérte Lizzyt, de ő nem akar hozzámenni.

Charlotte még nem is válaszolhatott, amikor megjelent Kitty ugyanezzel a hírrel, mihelyt pedig a reggelizőszobába léptek, ahol Mrs. Bennet üldögélt egymagában, ő is rögtön erről kezdett beszélni, sajnáltatni akarta magát Charlotte-tal, kérlelte, vegye rá Lizzyt, hogy engedjen az egész család óhajának.

- Drága Miss Lucas, tegye meg ezt nekem - fűzte hozzá bánatos hangon -, mert teljesen egyedül állok, senki sincs a pártomon, kegyetlenül bánnak velem, senki sincs tekintettel szegény idegeimre.

Charlotte-nak szerencsére nem kellett válaszolnia, mert Jane és Elizabeth lépett be a szobába.

- Lám, itt jön, mintha mi sem történt volna - folytatta Mrs. Bennet -, tőle akár koldulni is mehetnénk, csak az ő akarata teljesüljön. De mondok neked valamit, Miss Lizzy: ha a fejedbe veszed, hogy továbbra is kikosarazod minden kérődet, akkor sohasem fogsz férjhez menni, én meg igazán nem tudom, ki fog téged eltartani, ha az édesapád meghal. Az én jövedelmemből nem futja, erre figyelmeztetlek. A mai naptól kezdve végeztem veled. Megmondtam már a könyvtárszobában, emlékszel, hogy soha többé nem állok veled szóba... meglátod, állom a szavamat. Hálátlan gyermeknek nincs mit mondanom. Nem mintha másokkal szívesen beszélgetnék. Ha valakinek olyan ziláltak az idegei, mint nekem, az nem hajlamos sok beszédre. Senki sem tudja, mit szenvedek! De ez mindig így van. Aki nem panaszkodik, azt nem is sajnálják.

A leányok némán hallgatták ezt a kitörést, jól tudván, hogy hiába próbálnák meggyőzni vagy csillapítani, ez csak fokozná anyjuk ingerültségét. Így tehát megszakítás nélkül ontotta magából a szavakat, amíg be nem lépett Mr. Collins, a szokottnál is méltóságteljesebb képpel. Mikor Mrs. Bennet meglátta, ráförmedt a leányokra:

- Most aztán követelem, hogy valamennyien egytől egyig fogjátok be a szátokat, és hagyjatok engem Mr. Collinsszal beszélgetni.

Elizabeth csendesen kiment a szobából, Jane és Kitty követték, de Lydia meg se moccant, mert mindent hallani akart. Charlotte-ot először Collins udvariassága tartotta vissza (a tiszteletes tüzetesen érdeklődött felőle és egész családja felől), aztán a saját kíváncsisága; ezért az ablakhoz állt, és úgy tett, mintha nem hallana semmit. Mrs. Bennet panaszos hangon így vezette be a tervezett beszélgetést: - Ó, Mr. Collins!

- Drága asszonyom - felelte a tiszteletes -, adjuk át a tárgyat az örök hallgatásnak. Távol áll tőlem - folytatta kisvártatva olyan hangon, amelyből kiérződött sértődöttsége -, hogy haragudjam leányának viselkedése miatt. Belenyugodni az elkerülhetetlen rosszba: ez volna valamennyiünk kötelessége, s kiváltképpen kötelessége egy olyan fiatalembernek, akit, mint engem, a szerencse korán emelt kiváltságos helyre, s én úgy érzem, már bele is nyugodtam. Talán annál is inkább, mert kétely ébredt bennem, valóban boldogságomra szolgál-e, ha szép húgom megtisztel a kezével; gyakran megfigyeltem ugyanis, hogy a belenyugvás csak akkor tökéletes, ha meghiúsult vágyaink tárgya szemünkben már veszít valamit értékéből. Remélem, drága asszonyom, nem fogja tiszteletlenségnek tekinteni családjával szemben, ha ezennel lemondok leánya kezére formált igényemről anélkül, hogy önt és Mr. Bennetet felkérném, vessék latba szülői tekintélyüket érdekemben. Attól tartok, hogy eljárásom esetleg kifogásolható, mert a visszautasítást leánya ajkáról fogadtam el, s nem az önéről. De tévedésnek valamennyien ki vagyunk téve. Annyit nyugodtan állíthatok, hogy engem a jó szándék vezérelt az egész ügyben. Célom az volt, hogy szeretetre méltó élettársat szerezzek, s emellett kellő figyelemben részesítsem az egész család érdekeit; ha a kivitelben bárminő hibát követtem volna el, ezért ünnepélyesen bocsánatot kérek.
I. KÖNYV 21. FEJEZET
Collins házassági ajánlatáról több szó alig esett. Elizát már csak az a kellemetlen érzés kínozta, ami az üggyel szükségképpen vele járt, meg anyjának egy-egy csípős, ingerült célzása. Ami a tiszteletest illeti, az ő érzelmeit nem annyira a zavart és kedvetlen viselkedés árulta el, vagy az, hogy kerülni próbálta Elizát, hanem inkább merev modora és duzzogó szótlansága. Szinte egy szót sem szólt Elizához, s szüntelen figyelmességével, melynek értékét saját maga oly nagyra becsülte, a nap hátralevő részében Miss Lucast tüntette ki. Charlotte udvariasan hallgatta a tiszteletest, s ezzel a legjobbkor könnyített az egész család, de kiváltképpen barátnőjének a lelkén.

Mrs. Bennet rosszkedve és rossz idegállapota másnapra sem javult. Mr. Collins szintén megmaradt a sértett büszkeség hangulatában. Elizabeth azt remélte, hogy a tiszteletes haragja meg fogja rövidíteni látogatását, de kitűnt, hogy terve mit sem változott. Kezdettől fogva szombaton készült visszautazni, s most is az volt a szándéka, hogy szombatig marad.

Reggeli után a lányok átsétáltak Merytonba, hogy megtudják, visszaérkezett-e Wickham, s hogy elsírják panaszaikat, amiért nem vett részt a netherfieldi bálon. A városba érve találkoztak vele, és Wickham elkísérte őket nagynénjükhöz. Itt előadta, mennyire sajnálja és bosszantja a dolog, a többiek pedig arról beszéltek, hogy mennyire hiányzott a bálon. Elizának azonban őszintén beismerte, hogy saját elhatározása volt a kényszerítő ok.

- Amint a bál napja közeledett, beláttam, hogy jobb lesz, ha nem találkozom Darcyval. Annyi órát tölteni ugyanabban a teremben ugyanazzal a társasággal - ezt talán mégsem tudnám elviselni. Olyan jelenetek adódhattak volna, amelyek nemcsak rám nézve lennének kellemetlenek.

Elizabeth igen nagyra értékelte ezt a béketűrő lemondást. Bőven volt idejük, hogy a dolgot alaposan megvitassák, s hogy közben udvariasan szépeket mondjanak egymásnak, mivel Wickham és egy tiszttársa hazakísérték a lányokat Longbournba, s Wickham útközben főleg Elizával foglalkozott. Elizabeth kétszeresen örült a közös sétának: hízelgett neki, hogy a fiatalember hazakíséri, amellett a legjobb alkalom volt, hogy bemutassa apjának és anyjának.

Röviddel hazatérésük után levelet hoztak Miss Bennet részére; Netherfieldből jött, s Jane azonnal fölbontotta. A borítékban finom merített levélpapír volt, teleírva szép, könnyed női kézírással. Elizabeth látta, hogy nővére arca színt változtat olvasás közben, s hogy egyes helyeken tépelődve megáll. Jane csakhamar erőt vett magán, eltette a levelet, s szokásos jókedvével igyekezett belekapcsolódni az általános társalgásba; de Elizát olyan aggodalom fogta el, hogy még Wickhamre sem tudott figyelni. Mihelyt a két tiszt elbúcsúzott, Jane kérő pillantással nézett húgára, hogy menjen fel vele emeleti szobájukba. Mikor odaértek, Jane elővette a levelet.

- Caroline Bingley írt, s levele tartalma nagyon meglepett. Az egész társaság már elutazott Netherfieldből, s útban van London felé... nem is szándékoznak visszatérni. De hallgasd meg magad, mit ír.

Felolvasta az első mondatot, amelyben Miss Bingley értesítette elhatározásukról, hogy azonnal Londonba utaznak öccsük után, s már aznap este a Grosvenor Streeten szándékoznak vacsorázni, Mr. Hurst házában. A következő mondat így hangzott: "Nem mondhatnám, hogy bármitől is nehéz szívvel válok meg Hertfordshire-ben, kivéve a maga társaságát, drága barátnőm; de remélem, hogy a jövőben gyakran lesz még alkalmunk felújítani élvezetes találkozásainkat, időközben pedig sűrű és bizalmas levelezéssel enyhíthetjük a válás fájdalmait. E tekintetben számítok magára." Elizabeth hűvös bizalmatlansággal hallgatta ezeket a fellengzős kifejezéseket, s bár hirtelen elutazásuk őt is meglepte, nem látott benne semmi okot a szomorkodásra. Elképzelhetetlen volt, hogy Bingley ne térjen vissza Netherfieldbe, csak azért, mert nővérei nincsenek ott; ami pedig a távollétük okozta fájdalmat illeti, Elizabeth meg volt győződve, hogy Jane hamarosan kárpótlást talál fivérük társaságában.

- Elég kellemetlen - mondta rövid szünet után -, hogy nem találkozhattál barátnőiddel, mielőtt innen elutaztak. De nincs-e remény arra, hogy a Miss Bingley által óhajtott idő hamarabb bekövetkezhetik, mint ő gondolná, s hogy az élvezetes baráti találkozásokat még kellemesebb módon újíthatjátok fel, mint sógornők? Bingleyt úgysem tudják Londonban tartóztatni.

- Caroline határozottan azt írja, hogy a tél folyamán egyikük sem tér vissza Hertfordshire-be. Felolvasom neked ezt a részt:

Mikor tegnap elutazott a fivérem, még azt hitte, hogy londoni ügyeit három-négy nap alatt el tudja intézni; mi azonban bizonyosan tudjuk, hogy ez lehetetlen, s arról is meg vagyunk győződve, hogy ha Charles egyszer Londonban van, nem siet onnan vissza; így hát elhatároztuk, hogy utánamegyünk, nehogy kényelmetlen szállodákban kelljen töltenie szabad óráit. Ismerőseink közül már sokan ott vannak a téli idényre; bár magát is közéjük sorolhatnám; de erről, sajnos, le kell mondanom. Őszintén remélem, hogy a karácsony Hertfordshire-ben is meg fogja hozni az időszakkal járó vidám élvezeteket, s annyi gavallérjuk akad, hogy meg sem érzik a hiányát annak a háromnak, akiktől megfosztjuk magukat.

- Ebből világos - tette hozzá Jane -, hogy Bingley a télen már nem jön vissza.

- Csak az világos, hogy Miss Bingley nem szeretné, ha visszajönne.

- Miért mondod ezt? Bizonyára Bingley döntött így, hiszen a maga ura. De még nem tudsz mindent. Felolvasom azt a részt is, amely különösen bánt engem. Előtted nincs semmi titkom.

Mr. Darcy már türelmetlenül várja, hogy viszontláthassa húgát, s az igazat megvallva mi is éppúgy óhajtjuk a vele való találkozást. Valóban nem hiszem, hogy Georgiana Darcyval bárki is versenyezhetne szépség, előkelőség és műveltség tekintetében, s a szeretet, amelyet Louisában és bennem ébresztett, még melegebb érzéssé fokozódik, mivel él bennünk a remény, hogy később sógornőnknek nevezhetjük. Nem tudom, említettem-e valaha magának, mi az én érzésem ebben a kérdésben, de nem akarok innen elköltözni anélkül, hogy bizalmamba ne avatnám, abban a meggyőződésben, hogy reményeimet nem fogja oktalannak tartani. Fivéren, máris nagy bámulója Miss Darcynak, most pedig gyakran lesz alkalma, hogy bizalmas családi körben találkozzék vele; a rokonság mindkét oldalon egyaránt kívánja ezt a házasságot, s talán nem részrehajló testvéri szeretet beszél belőlem, ha azt mondom, hogy Charles bármely nő szívét meg tudja hódítani. Ha ennyi körülmény szól a házasság mellett és semmi sem ellene, vajon tévedek-e, drága Jane, ha reménykedem egy olyan eseményben, amely annyi ember boldogságát fogja biztosítani?

- Mit szólsz ehhez a részhez, kedves Lizzym? - kérdezte Jane, miután befejezte az olvasást. - Nem elég világos? Hagy-e valami kétséget az iránt, hogy Caroline nem számít rá, de nem is kívánja, hogy a sógornője legyek; hogy teljesen meg van győződve fivére közömbösségéről irántam, s ha sejti érzelmeimet, akkor - baráti módon - óvatosságra akar inteni? Érthetem ezt másképpen is?

- Persze hogy értheted. Az én értelmezésem például egészen más. Akarod hallani?

- Nagyon szívesen.

- Pár szóval elmondhatom. Miss Bingley látja, hogy fivére beléd szerelmes, de ő Miss Darcyt akarja vele elvetetni. Azért utazik Londonba, hogy ott tartsa az öccsét, veled pedig el akarja hitetni, hogy Bingley közömbös irántad.

Jane a fejét csóválta.

- Hidd el, Jane, így áll a dolog. Aki egyszer együtt látott benneteket, nem kételkedhetik abban, hogy Bingley szeret téged. Miss Bingley nem is kételkedik, annyi szent - nem olyan ostoba. Ha csak félannyi szerelmet látott volna Darcyban, rögtön megrendelte volna a menyasszonyi ruháját. De a helyzet a következő: mi nem vagyunk szemükben elég gazdagok, sem előkelőek, s Miss Bingley annál is inkább el akarja vetetni fivérével Miss Darcyt, mert ha már volt egy házasság a két család között, akkor szerinte könnyebb nyélbe ütni egy másodikat; ebben is van valami, s terve bizonyára sikerülne is, ha Miss de Bourgh nem állna az útjában. De mondd, Jane, csak nem gondolod komolyan, hogy Bingley egy mákszemnyivel is kevesebbre becsül téged, mint kedden, a búcsúzásnál, csak azért, mert nővére szerint nagy bámulója Miss Darcynak; vagy hogy Miss Bingley el tudja vele hitetni, hogy nem beléd szerelmes, hanem az ő barátnőjébe?

- Ha egyforma lenne a véleményünk Miss Bingleyről - felelte Jane -, akkor ez a magyarázat egészen megnyugtatna. De tudom, hogy okoskodásod alapja helytelen. Caroline senkit sem tudna szándékosan megtéveszteni; egyedüli reményem tehát csak az lehet, hogy őt magát megtévesztették.

- Helyes! Ennél jobb ötleted nem is támadhatott volna, ha már az én magyarázatom nem elégít ki. Hidd csak azt, hogy Miss Bingley tévedés áldozata, így legalább megtetted iránta a kötelességedet, és nem kell magad tovább gyötörnöd.

- De drága Lizzy, tegyük fel a legjobbat: mondd, boldog lehetnék-e egy olyan férfival, akit nővérei és barátai más nőnek szántak?

- Ebben már csak te dönthetsz - mondta Elizabeth -, s ha érett megfontolás után arra az eredményre jutnál, hogy a két nővér vágyainak meghiúsítása több szenvedést okozna neked, mint amennyi boldogságot a Bingleyvel kötött házasság jelenthet, akkor feltétlenül azt tanácsolom, utasítsd vissza.

- Hogy mondhatsz ilyet? - szólt Jane bágyadt mosollyal. - Tudod jól, hogy az ő ellenkezésük nagyon bántana, de azért egy pillanatig sem haboznék.

- Mindjárt gondoltam; s mivel így áll a dolog, aligha van rá ok, hogy sajnáljalak.

- De ha Bingley nem tér vissza a télen, sohasem lesz szükség erre a döntésre. Hat hónap alatt annyi minden történhetik!

Azt a lehetőséget, hogy Bingley nem tér vissza, Elizabeth eleve elutasította. Szerinte ez csak Caroline-nak mint érdekelt félnek az óhaját fejezte ki, s Elizabeth egy pillanatig sem tételezte fel, hogy az ilyen óhajok, akár nyílt, akár burkolt formában szólalnak meg, befolyásolni tudnának egy fiatalembert, aki mindenkitől teljesen független.

Ezeket a nézeteket a lehető legnagyobb nyomatékkal fejtette ki nővére előtt, s csakhamar örömmel tapasztalta szavainak üdvös hatását. Jane nem volt kishitű, s lassanként ismét reménykedni kezdett (bár reményét néha lehűtötte félénk szerelme), hogy Bingley visszatér Netherfieldbe, és szívének minden vágya teljesül.

Megbeszélték, hogy anyjukat csak a család távozásáról értesítik, nehogy megijedjen Bingley viselkedése miatt; de Mrs. Bennetet még ez az ideiglenes elköltözés is erősen nyugtalanította, s rögtön panaszkodni kezdett, milyen csapás, hogy a hölgyek éppen most utaztak el, mikor már a legjobb úton voltak, hogy szépen összebarátkozzanak. De miután kiöntötte bánatát, vigasztalást lelt abban a gondolatban, hogy Mr. Bingley hamarosan visszatér, és ismét náluk fog vacsorázni. Elmélkedéseit azzal a sokatmondó kijelentéssel fejezte ki, hogy Bingleyt ugyan csak családi vacsorára hívta meg, de gondja lesz rá, hogy az étkezés két bőséges fogásból álljon.
I. KÖNYV 22. FEJEZET
Benneték a Lucas családhoz voltak hivatalosak vacsorára, s Miss Lucas ismét jólelkűen arra áldozta a nap java részét, hogy figyelemmel hallgassa a tiszteletest. Elizabeth alkalmat keresett, hogy köszönetet mondjon ezért Charlotte-nak. - El sem mondhatom, milyen hálás vagyok, hogy így szórakoztatod Collinst. - Charlotte biztosította barátnőjét, neki is örömet szerez, hogy segítségére lehet, s ez bőven kárpótolja őt a tiszteletesre áldozott kis időért. Ez rendkívül figyelmes válasz volt, de Charlotte kedvessége még messzebbre terjedt, mint Elizabeth gondolta volna; célja nem volt egyéb, mint hogy megmentse barátnőjét Collins újabb ostromaitól, s helyette saját magára vonja a támadást. Ez volt Miss Lucas terve, s látszólag minden úgy ment, mint a karikacsapás; mikor este elbúcsúztak egymástól, Charlotte bizonyosnak gondolta hódítását, ha Collinsnak nem kellett volna oly hamar elutaznia a színhelyről. Charlotte azonban nem méltányolta eléggé a tiszteletes tüzes és független jellemét, aki másnap reggel bámulatos ravaszsággal kiosont Benneték longbourni házából, és a Lucas-lakba sietett, hogy Charlotte lábához boruljon. Gondosan ügyelt, nehogy unokahúgai észrevegyék távozását, mert meg volt róla győződve, hogy okvetlenül találgatni kezdenék, mi járatban van - ő pedig nem akarta, hogy bárki is tudjon kísérleteiről, mielőtt teljes sikerről nem számolhat be. Elég biztosnak érezte magát a nyeregben, s joggal, mert Charlotte viselkedéséből sok biztatást olvashatott ki, de a szerdai kudarc óta kissé megcsappant az önbizalma. A Lucas-lakban a leghízelgőbb fogadtatásra talált. Miss Lucas az egyik emeleti ablakból észrevette, hogy Collins a házuk felé siet, s rögtön leszaladt, hogy véletlenül találkozzon vele a kerti ösvényen. Azt azonban nem is merte remélni, hogy annyi szerelem és ékesszólás vár ott reá.

Közös megelégedésükre minden kérdésben megegyeztek oly rövid idő alatt, mint azt a tiszteletes bőbeszédűsége megengedte, s amikor beléptek a házba, Collins már komolyan felkérte Miss Lucast, nevezze meg a napot, amely a legboldogabb emberré teszi őt a világon. Az ilyen sürgetésnek nem illett ugyan még eleget tenni, de Charlotte-nak esze ágában sem volt könnyelműen játszani a tiszteletes boldogságával. A természet olyan ostobasággal áldotta meg vőlegényét, hogy udvarlásában nem volt semmi báj - pedig a nők az udvarlás örömeiért kívánják meghosszabbítani mátkaságukat. Miss Lucast azonban csak egyetlen tiszta és önzetlen vágy vezette, mikor igent mondott: a vágy, hogy saját otthona legyen, s ezért nem bánta, ha kívánsága hamar teljesül.

Collins tüstént Sir William és Lady Lucas beleegyezéséért folyamodott, amit a szülők boldog készséggel meg is adtak. A tiszteletes jelenlegi körülményei között is igen elfogadható parti volt leányuk számára, akinek csak kevés hozományt tudtak adni; a jövő pedig azzal a kilátással kecsegtetett, hogy Collinsból gazdag ember lesz. Lady Lucas rögtön számolgatni kezdte (ez a kérdés eddig nem érdekelte különösebben), hogy hány esztendeje lehet még hátra Mr. Bennetnek, Sir William pedig azt a határozott véleményét nyilvánította, hogy mihelyt a tiszteletesre száll a longbourni birtok, feltétlenül be kell mutattatnia magát feleségével együtt az udvarnál. Egyszóval az egész család magánkívül volt az örömtől. A fiatalabb lányok abban reménykedtek, hogy egy-két évvel korábban léphetnek a társasági életbe, a fiúk pedig megszabadultak aggodalmuktól, hogy nővérük vénlányként fog meghalni. Charlotte őrizte meg aránylag legjobban higgadtságát. Elérte, amit akart, s most volt ideje mindent átgondolni. Általában kielégítőnek találta a helyzetet. Tudta jól, hogy Collins nem okos és nem is kellemes ember; a társasága fárasztó, a szerelme puszta képzelődés. De mégis ő lesz a férje. Charlotte-nak sohasem volt nagy véleménye a férfiakról vagy a házasságról, de azért mindig férjhez akart menni. Az ő szemében a házasság volt az egyetlen tisztességes megoldás egy jó nevelésű, de csekély vagyonú fiatal nő számára; ha nem nyújt is biztos boldogságot, de legalább kellemes menedék a nélkülözés ellen. Ezt a menedéket kapja meg; s mivel már huszonhét évet megért, és sohasem volt szép, teljesen átérezte szerencséjét. A legkellemetlenebb a dologban, hogy Elizabeth Bennet bizonyára igen meg fog lepődni, pedig az ő barátságát mindenkiénél többre becsülte. Elizabeth csodálkozni fog, valószínűleg helyteleníti is a döntését; Charlotte elhatározása megingathatatlan volt, de barátnőjének rosszallása mégis sértené érzéseit. Ezért úgy döntött, hogy személyesen közli vele eljegyzése hírét, Collinsnak pedig lelkére kötötte, mielőtt visszament Longbournba vacsorára, hogy egy árva szót se szóljon a család előtt. A tiszteletes hűségesen meg is ígérte a titoktartást, bár nehezen állt szavának. Huzamos távolléte felkeltette a háziak kíváncsiságát, amely most nyílt és leplezetlen kérdésekben tört ki, s Collins csak üggyel-bajjal tudott kitérni a kérdezősködés elől. Ugyanakkor nagy önmegtagadást is kellett gyakorolnia, mert égett a vágytól, hogy világgá kürtölje szerelme sikerét.

Mivel másnap kora reggel kellett indulnia, amikor a többiek még nem is keltek fel, az ünnepélyes búcsúzkodásra este került a sor, mielőtt a hölgyek visszavonultak. Mrs. Bennet rendkívül udvariasan és szívélyesen kijelentette, hogy örömmel látják ismét Longbournban, ha a tiszteletes egyéb elfoglaltsága megengedi a látogatást.

- Drága asszonyom - felelte Collins -, ennek a meghívásnak különösen örülök, mivel egész idő alatt ebben reménykedtem. Biztos lehet afelől, hogy igénybe is fogom venni, mihelyt lehet.

Mindnyájan elképedtek, s Mr. Bennet, aki nem kívánta egyhamar viszontlátni a tiszteletest, rögtön ráfelelte:

- De kedves fiatal barátom, nem forog fenn az a veszély, hogy Lady Catherine helytelenítené ezt? Inkább hanyagolja el a rokonait, semhogy megbántsa pártfogóját.

- Drága uram - felelte Collins -, rendkívül hálás vagyok ezért a baráti figyelmeztetésért. Megnyugtathatom, hogy őladysége hozzájárulása nélkül nem határozom el magam ilyen fontos lépésre.

- Az ember sosem lehet elég óvatos. Mindent kockáztasson inkább, csak őt ne haragítsa meg; s ha úgy látja, hogy Lady Catherine rossz néven venné, ha ön újból ellátogat hozzánk - én magam ezt felette valószínűnek tartom -, akkor maradjon csak nyugodtan otthon, és legyen róla meggyőződve, hogy mi nem sértődünk meg.

- Higgye el, kedves uram, hogy az ön szerető figyelme forró hálaérzetet ébreszt bennem; számíthat rá, hogy rövidesen levélben fogom megköszönni ezt és szeretetük minden egyéb jelét, amellyel hertfordshire-i tartózkodásom alatt elhalmoztak. Ami szép unokahúgaimat illeti, távollétem ugyan feltehetőleg nem fog oly hosszúra nyúlni, hogy ezt szükségessé tenné, de én mégis megragadom az alkalmat, hogy jó egészséget és boldogságot kívánjak nekik, Elizabeth húgomat sem véve ki.

A kölcsönös udvariaskodás után a hölgyek visszavonultak, valamennyien elámulva azon, hogy Collins hamarosan vissza akar térni. Mrs. Bennet úgy szerette volna ezt magyarázni, hogy a tiszteletesnek most az egyik fiatalabb lány jár az eszében; Maryt talán rá is lehetne venni, hogy menjen hozzá feleségül. Mary sokkal többre becsülte Collins képességeit, mint testvérei; gyakran felfigyelt magvas gondolataira, s bár távolról sem tartotta olyan okosnak, mint saját magát, mégis úgy vélte, hogy az ő példáján okulva kedvet kaphatna az olvasáshoz és az önképzéshez, s idővel nagyon kellemes élettárs válhatna belőle. De másnap reggel ezek a remények mind szétfoszlottak. Rögtön reggeli után megjelent Miss Lucas, s Elizának négyszemközt beszámolt az előző napon történt eseményről.

Az utolsó egy-két nap alatt Elizabeth fejében felvillant a gondolat, hogy Collins talán szerelmesnek képzeli magát Charlotte-ba, de hogy Charlotte bátorítsa, ezt szinte oly lehetetlen volt feltenni róla, mint saját magáról. Megdöbbenése ezért oly nagy volt, hogy első pillanatban elfeledkezett az illendőségről, és így kiáltott fel:

- Eljegyezted magad Collinsszal! Drága Charlotte, ez lehetetlen!

Miss Lucas eddig teljes lelki nyugalommal számolt be a történtekről, de ez a nyílt szemrehányás őt is megzavarta egy pillanatra; mivel azonban számított rá, rögtön visszanyerte önuralmát, és nyugodt hangon megkérdezte:

- Miért vagy annyira meglepve, kedves Elizám? Azt hiszed, hogy Mr. Collins egy nő becsülését sem tudja elnyerni, csak azért, mert nálad nem volt sikere?

De Elizabeth is már észbe kapott, s nagy erőfeszítés után elég szilárd hangon biztosította barátnőjét, mennyire örül, hogy rokoni kapcsolatba kerülnek, és minden elképzelhető boldogságot kívánt házasságához.

- Megértem érzéseidet - mondta Charlotte -, s nem csodálom, hogy a dolog ennyire meglepett, hiszen Collins pár nappal ezelőtt még téged akart elvenni. De ha időd lesz átgondolni az egészet, remélem, igazat fogsz adni nekem. Tudod jól, hogy nem vagyok romantikus lélek - sohasem voltam az. Én csak kényelmes otthonra vágyom, s ha tekintetbe vesszük Collins jellemét, összeköttetéseit és társadalmi helyzetét, meg vagyok róla győződve, hogy éppannyi kilátásom van vele a boldogságra, mint amennyivel a legtöbb leány dicsekedhetik házassága küszöbén.

- Kétségtelenül - felelte Elizabeth halkan, majd kínos szünet után visszatértek a többiekhez. Charlotte nem időzött sokáig, s Elizabeth most magában töprengett a hallottakon. Hosszú időbe telt, amíg kissé meg tudott barátkozni egy ilyen furcsa házasság gondolatával. Elég különös volt már az is, hogy Collins három napon belül kétszer ajánlotta fel a szívét, de ez semmi ahhoz képest, hogy most meghallgatásra talált. Elizabeth mindig érezte, hogy barátnője nem egészen úgy vélekedik a házasságról, mint ő, de mégsem hitte volna, hogy ha elhatározásra kerül a sor, minden jobb érzését feláldozza anyagi előnyökért. Charlotte mint Collins felesége! - ennél megalázóbb helyzetet nehéz elképzelni. Elizának fájt, hogy barátnője így lealacsonyította magát, és ennyire süllyedt az ő becsülésében; ehhez járult az a kínzó tudat, hogy Charlotte még csekély boldogságot sem találhat abban a sorsban, amelyet magának választott.
I. KÖNYV 23. FEJEZET
Elizabeth az anyjával és testvéreivel üldögélt, tűnődve a hallottakon, s éppen azon gondolkodott, szólhat-e nekik a dologról, amikor megjelent Sir William Lucas, akit a leánya küldött, hogy bejelentse a családnak az eljegyzést. Sir William szertartásosan üdvözölte őket, majd örömét fejezve ki, hogy a két család rokonságba kerül egymással, előadta az ügyet - de szavait nemcsak csodálkozás, hanem hitetlenség fogadta. Mrs. Bennet kitartóan, de vajmi udvariatlanul azt ismételgette, hogy Sir William alaposan téved, Lydia pedig, aki mindig szabadszájú volt és gyakran neveletlen, hangosan felkiáltott:

- Te jó isten, hogy adhat be nekünk ilyen mesét, Sir William? Hát nem tudja, hogy Mr. Collins Lizzyt akarja elvenni?

Ilyen viselkedést csak egy előzékeny udvaronc tud eltűrni anélkül, hogy dühbe guruljon, s Sir Williamet is a jólneveltség segítette át a nehézségeken. Bár engedelmükkel kijelentette, hogy közlése szóról szóra igaz, az arcátlan megjegyzéseket elnéző udvariassággal hallgatta végig.

Elizabeth kötelességének érezte, hogy véget vessen ennek a kínos helyzetnek, s ezért ő vette át a szót. Megerősítette Sir William közlését, s hozzátette, hogy Charlotte neki már előzőleg elmondta az egészet. Anyja és húgai felkiáltásait úgy próbálta elhallgattatni, hogy komoly hangon gratulált Sir Williamnek (ehhez Jane is rögtön csatlakozott), és néhány megjegyzést tett Charlotte várható boldogságáról, Collins kitűnő jelleméről, meg arról, milyen közel van Hunsford Londonhoz.

Mrs. Bennet úgy érezte magát, mintha fejbe kólintották volna, s Sir William jelenlétében már nem is igen szólalt meg. De mihelyt vendégük elköszönt, az asszony érzelmei gátlás nélkül törtek elő. Először is kijelentette, hogy az egészből egy szót sem hisz el; másodszor, bizonyos volt benne, hogy a tiszteletest behálózták; harmadszor, azt a reményét fejezte ki, hogy úgysem lesznek boldogok, és negyedszer, hogy az eljegyzést még felbonthatják. Az egész dologból két következtetést vont le; az egyik az volt, hogy Elizabeth az oka minden bajnak, a másik pedig, hogy ővele mindenki komiszul bánt el. A nap hátralevő részében jóformán csak ez a két sérelem volt a nyelvén. Semmivel sem lehetett megvigasztalni vagy lecsillapítani. És haragja másnapra sem lohadt le: Elizával egy hétig nem találkozhatott anélkül, hogy le ne szidja, egy hónap telt el, míg gorombáskodás nélkül tudott beszélni Sir Williammel és Lady Lucasszal, és hónapok múltak el, amíg végre megbocsátott Charlotte-nak.

Mr. Bennet indulatait sokkal kevésbé kavarta fel ez az eset, s amit érzett, az saját szavai szerint igen kellemesen érintette: örömmel fedezte fel ugyanis, hogy Charlotte Lucas, akit eddig elég okos teremtésnek tartott, éppolyan ostoba, mint az ő felesége, és ostobább, mint a lánya!

Jane-t, mint maga mondta, kissé meglepte az eljegyzés - de ezt csak futólag említette, s inkább arról beszélt, mennyire szeretné, ha boldogok lennének. Elizabeth hiába akarta meggyőzni, hogy ez igen valószínűtlen. Kitty és Lydia cseppet sem irigyelték Miss Lucast - ki megy feleségül egy lelkészhez! Az eljegyzés csak annyiban érdekelte őket, hogy volt miről pletykálni Merytonban.

Lady Lucas nem tudta magában elfojtani a diadalérzést, hiszen most már azzal torkolhatta le Mrs. Bennetet, hogy az ő leánya megy jól férjhez. A szokottnál gyakrabban látogatott át Longbournba, hogy boldogságáról áradozzon, bár Mrs. Bennet savanyú arca és rosszmájú megjegyzései elegendők voltak ahhoz, hogy minden boldogságot elűzzenek.

Elizabeth és Charlotte tartózkodóbbá lettek egymáshoz, s egyikük sem hozta többé szóba a tárgyat. Elizabeth érezte, hogy benső, bizalmas barátságuk örökre megszakadt. Mivel Charlotte-ban csalódott, még nagyobb szeretettel és ragaszkodással fordult nővére felé. Tudta, hogy Jane becsületességébe és finom érzésébe vetett hite sohasem fog megrendülni. Nővére boldogsága miatt napról napra jobban aggódott, mert Bingley már egy hete volt távol, és semmit sem hallottak visszatéréséről.

Jane hamarosan válaszolt Caroline levelére, s már számolgatta a napokat, mikor újra hírt kaphat tőlük. Collins kilátásba helyezett köszönőlevele kedden érkezett meg, apjuknak címezve, s olyan ünnepélyesen hálálkodó volt, mintha a tiszteletes egy teljes évet töltött volna a családnál. Miután lelkiismeretét e tekintetben megnyugtatta, elragadtatott kifejezésekkel írt boldogságáról, hogy elnyerhette szeretetre méltó szomszédnőjük, Miss Lucas szívét, majd kifejtette, hogy csak Charlotte társasága kedvéért fogadta el oly készségesen újabb szíves meghívásukat Longbournba, ahová remélhetőleg hétfőhöz két hétre tér vissza; mert Lady Catherine - tette hozzá - szívvel-lélekkel helyesli házasságát, és azt kívánja, hogy az minél előbb megtörténjen. Ennek az érvnek bizonyára a drága Charlotte sem tud majd ellenállni, s hamarosan kitűzi a napot, amely a legboldogabb férfivá teszi őt a világon.

De Collins visszatérése Hertfordshire-be már nem szerzett örömet Mrs. Bennetnek. Ellenkezőleg, éppúgy haragudott miatta mint a férje. Mégiscsak furcsa, hogy a tiszteletes Longbournban üti fel a tanyáját, nem pedig a Lucas-lakban; az egész dolog szerfelett kellemetlen és terhes mindnyájuknak. Neki nem kell vendég a házban, amikor oly gyönge az egészsége, különösen nem szerelmes ember, mert annál rosszabb vendég nincs a világon. Mrs. Bennet így dohogott magában, s panaszát csak az a nagyobb bánat tudta elnémítani, hogy Bingley még nem tért vissza Londonból.

Jane és Elizabeth is nyugtalankodni kezdett emiatt. Teltek-múltak a napok, és Bingleyről nem jött egyéb hír, mint az, ami futótűzként terjedt el a merytoni társaságban, hogy a tél folyamán nem is jön vissza Netherfieldbe. Mrs. Bennetet felbőszítette ez a pletyka, s egy alkalmat sem mulasztott el, hogy felháborító hazugságnak ne minősítse.

Még Elizabeth is félni kezdett - nem attól, hogy Bingley közömbös lenne Jane iránt, hanem hogy nővéreinek sikerül őt távol tartaniok. Küzdött ez ellen a gondolat ellen, mely komolyan fenyegette Jane boldogságát, s oly rossz fényt vetett imádója hűségére, de a gondolat akarata ellenére is gyakran visszatért. A két szívtelen nővér és az erős akaratú barát közös mesterkedése, s hozzá még Miss Darcy szépsége és a londoni szórakozások - Elizabeth attól félt, hogy mindez túlságosan próbára teszi Bingley szerelmét.

Jane még jobban szenvedett a bizonytalanságtól, mint Elizabeth, de bármit érzett is, gondosan szívébe zárta, s kettőjük között ez a kérdés sohasem került szóba. Anyját nem korlátozta ilyen tapintat, s ezért ritkán múlt el egy óra, hogy ne beszélt volna Bingleyről, ne mondta volna, milyen türelmetlenül várja, sőt Jane-től azt a vallomást szerette volna hallani, hogy ő sem tudná megbocsátani Bingleynek, ha nem térne vissza. Jane szelíd és kiegyensúlyozott természete kellett hozzá, hogy nagyobb izgalom nélkül tudja elviselni az ilyen támadásokat.

Hétfőhöz két hétre Collins pontosan beállított, de Benneték már nem fogadták oly szívesen, mint bemutatkozó látogatása alkalmával. Ő azonban sokkal boldogabb volt, semhogy sokat törődött volna figyelmességükkel; a család szerencséjére vőlegényi kötelességei nagyrészt mentesítették őket társaságától. A nap java részét a Lucas-lakban töltötte, s néha olyan későn jött vissza Longbournba, hogy már csak bocsánatot kérhetett elmaradásáért, mielőtt a család aludni tért.

Mrs. Bennet igazán siralmas állapotban volt. A legkisebb célzás az eljegyzésre, a végsőkig felingerelte, pedig bárhová is ment, erről beszélt mindenki. Miss Lucast már látni sem bírta. Irigykedő borzadással tekintett rá, mint a ház jövendő úrnőjére. Ha Charlotte látogatóba jött, Mrs. Bennet ebből azt következtette, hogy máris birtokon belül érzi magát; ha pedig sugdolóztak Collinsszal, meg volt győződve, hogy a longbourni házról tárgyalnak, hogyan fogják őt meg leányait kikergetni, mihelyt Mr. Bennet lehunyja a szemét. Minderről keservesen panaszkodott férjének.

- Majd megszakad a szívem - mondta az asszony -, ha arra gondolok, hogy Charlotte Lucas fog parancsolgatni ebben a házban! Nekem kelljen kimenni innen, és megérnem, hogy ő foglalja el itt a helyemet!

- Drágám ne forgasson a fejében ilyen komor gondolatokat! Hátha jobban üt ki a dolog. Hiszen az a remény is megvan, hogy én élem túl magát.

Mrs. Bennet ezt sem találta nagyon vigasztalónak, ezért nem is felelt, hanem tovább panaszkodott:

- Nem bírom elviselni a gondolatot, hogy az övék legyen az egész birtok. Ha nem volna az a kikötés a végrendeletben, nem is bánnám.

- Mit nem bánna?

- Nem bánnék én semmit az égvilágon.

- Adjunk hálát az égnek, hogy megőrizte magát az ilyen érzéketlenségtől.

- Semmiért sem lehetek hálás, Mr. Bennet, ami a végrendelettel függ össze. Hogy lehetett valaki olyan lelketlen, hogy a saját lányait kizárja az örökségből, ezt sehogyan sem tudom megérteni... méghozzá Collins kedvéért! Miért éppen ő kapja meg a birtokot és nem más?

- Magára bízom, hogy ezt eldöntse - mondta Mr. Bennet.



















 
 
0 komment , kategória:  JANE AUSTEN Büszkeség és balít  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1673
  • e Hét: 16902
  • e Hónap: 61974
  • e Év: 2003254
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.