Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
szeretettel
  2012-01-31 11:42:15, kedd
 
  II. KÖNYV 1. FEJEZET



Miss Bingley levele megjött, s eloszlatott minden kétséget. Mindjárt az első mondatában közölte elhatározásukat, hogy a telet valamennyien Londonban fogják tölteni, s a levél azzal végződött, mennyire sajnálja az öccse, hogy elutazása előtt nem tehette tiszteletét hertfordshire-i barátainál.

Oda minden remény, végképp oda, s mikor Jane végre erőt gyűjtött, és gondosan átolvasta a levelet, kevés vigasztalást talált benne írójának fennen hangoztatott szeretetén kívül. A levél java része dicshimnusz volt Miss Darcyról. Caroline újra kiemelte összes vonzó tulajdonságát, ujjongva dicsekedett, hogy barátságuk egyre jobban elmélyül, sőt megjósolta, hogy hamarosan megvalósulnak azok az óhajai, amelyekről előző levelében beszámolt. Örömmel újságolta azt is, hogy fivére Darcynál lakik, és elragadtatva írta, milyen új bútorokat készül beszerezni a házigazda.

Elizabeth, akivel Jane rögtön közölte a levél tartalmát, szótlan felháborodással hallgatta végig. Két érzés küzdött szívében: aggodalom nővére miatt és harag a többiek ellen. Caroline állítását, hogy öccsének Miss Darcy tetszik, nem volt hajlandó elhinni. Éppoly kevéssé kételkedett, mint azelőtt, hogy Bingley szívből szereti Jane-t; de bármennyire kedvelte is mindig a fiatalembert, most harag, sőt szinte megvetés fogta el, ha Bingley puha természetére, a szilárd jellem hiányára gondolt, amely kiszolgáltatta barátai mesterkedésének, és arra vitte, hogy szeszélyes kívánságaiknak feláldozza boldogságát. Még hagyján, ha csak a maga boldogságát áldozza fel - teheti, tegye kockára, ha kedve tartja; de Jane boldogságáról is szó van, s Bingleynek ezt tudnia kell. Egyszóval olyan kérdés ez, amin sokat töpreng az ember, de hiába. Elizabeth másra nem is tudott gondolni: akár elhalványult Bingley szerelme, vagy barátai beavatkozása fojtotta el, akár megérezte Jane vonzalmát, akár elkerülte a figyelmét - bárhogyan áll is a dolog, ez csak Bingley megítélésénél különbség, Jane helyzetén nem változtat semmit; az ő lelki nyugalma így is, úgy is fel van dúlva.

Egy-két nap eltelt, míg Jane szólni mert érzelmeiről Elizának; mikor azonban Mrs. Bennet a szokottnál is ingerlékenyebben nyilatkozott Netherfieldről és a gazdájáról, s végre magukra hagyta lányait, Jane nem tudta magát tovább türtőztetni:

- Ó! Ha drága anyánk jobban tudna uralkodni magán! Fogalma sincs róla, mennyi fájdalmat okoz nekem azzal, hogy folyton róla beszél. De nem akarok zúgolódni, már nem tarthat sokáig. Elfelejtjük őt, s minden úgy lesz, mint régen.

Elizabeth hitetlenül és aggódva pillantott nővérére, de nem szólt semmit.

- Nem hiszel nekem - kiáltott fel Jane, kissé elpirulva -, pedig nincs rá okod! Úgy fogok rá emlékezni, mint a legkedvesebb ismerősömre - de ennyi az egész. Nincs mit reméljek, nincs mitől féljek, őt pedig nem vádolhatom semmivel. Hála istennek, hogy legalább ez a gondolat nem bánt. Csak egy kis idő kell még, próbálom megemberelni magam.

Csakhamar szilárdabb hangon hozzátette:

- Most is az vigasztal, hogy csak képzelődés ámított engem, s hogy senkinek sem okoztam bajt, csak magamnak.

- Drága Jane! - kiáltott fel Elizabeth. - Te túlságosan jó vagy. Az ilyen szelídség és önzetlenség igazán angyali. Nem is tudom, mit mondjak neked. Úgy érzem, sohasem becsültelek eléggé s nem szerettelek úgy, ahogy megérdemled.

Jane hevesen tiltakozott a magasztalás ellen, s helyette húga ragaszkodó szeretetét kezdte dicsérni.

- Nem - mondta Elizabeth -, ez már nem helyes. Te mindenkit becsületesnek gondolsz, és bánt, ha rosszat mondok bárkiről. Én csak téged látlak tökéletesnek, s te még ez ellen is berzenkedel. Ne félj attól, hogy túlzásba esem, s hogy bitorlom a te jogodat: a jóindulatot mindenki iránt. Nem kell ettől tartanod. Kevés embert szeretek igazán, még kevesebbről van jó véleményem. Minél jobban megismerem a világot, annál elégedetlenebb vagyok vele, s mindennap erősödik az a hitem, hogy az emberi jellem állhatatlan, s az emberekben akkor sem lehet bízni, ha szilárdnak vagy értelmesnek látszanak. Legutóbb is két ilyen példával találkoztam - az egyikről nem akarok beszélni, a másik Charlotte házassága. Érthetetlen! Bárhogy is nézem a dolgot, nem tudom megérteni!

- Drága Lizzym, ne hagyj ilyen érzéseket elhatalmasodni magadban, mert tönkreteszik a boldogságod. Te nem látod be, hogy az emberek helyzete és természete különböző. Gondolj arra, hogy Collins becsületes ember, s hogy Charlotte milyen megfontolt, nyugodt jellemű. Ne feledkezz el arról sem, hogy sok testvére van, s a házasság anyagilag igen kedvező, végül pedig hidd el, valamennyiünk kedvéért, hogy valami szeretet- és becsülésfélét érez az unokabátyánk iránt.

- A te kedvedért szinte bármit hajlandó volnék elhinni, de ebből senki másnak nem lenne haszna. Ha azt gondolnám, hogy Charlotte szereti a tiszteletest, akkor az eszéről lenne még rosszabb véleményem, mint most a szívéről. Drága Jane, Collins öntelt, nagyképű, korlátolt, ostoba ember: te ezt éppen olyan jól tudod, mint én. Azt is érezned kell, mint nekem, hogy nem lehet rendes gondolkozású az a nő, aki feleségül megy hozzá. Nem kelhetsz a védelmére, még ha Charlotte Lucasnak hívják is. Egy személy kedvéért nem másíthatod meg a becsületesség és az erkölcs értelmét, s nem győzheted meg önmagadat vagy engem arról, hogy az önzés egyértelmű a megfontolással, vagy hogy a veszély iránti érzéketlenség legjobb biztosítéka a boldogságnak.

- Úgy érzem, túlságosan keményen ítéled meg mindkettőjüket - felelte Jane -, s remélem, erre magad is rá fogsz jönni, ha majd boldognak látod őket. De ebből már elég. Te valami egyébre is céloztál: két példát hoztál fel. Célzásodat nem lehet félreérteni, de nagyon kérlek, drága Lizzy, ne bánts meg engem azzal, hogy őt hibáztatod, s azt mondod, hogy az eddiginél rosszabb véleménnyel vagy róla. Nem szabad mindjárt azt képzelnünk, hogy szándékosan bántott meg bennünket. Egy csupa élet fiatalembertől nem várhatjuk, hogy mindig óvatos legyen és körültekintő. Az embert gyakran csak a hiúsága téveszti meg. A nők túlbecsülik a szép szavakat.

- És a férfiak gondoskodnak róla, hogy szavaikat a kelleténél komolyabban vegyék.

- Ha szándékosan teszik, nincs rá mentség; de nem hinném, hogy annyi szándékosság van a világon, mint egyesek gondolják.

- Távol áll tőlem, hogy Bingley viselkedésében bármilyen szándékosságot lássak - mondta Elizabeth -, de az ember akaratlanul is tehet rosszat s boldogtalanná másokat - a tévedés is sokszor szenvedést okoz. Meggondolatlanság mások érzéseinek semmibevevése vagy az akaraterő hiánya: mennyi baj származhat ezekből!

- És te ilyesmivel vádolod őt!

- Igen, az akaraterő hiányával. De ha folytatom, rossz néven fogod venni, ha olyanokról mondom meg a véleményem, akiket te nagyon becsülsz. Vágj a szavamba, amíg nem késő.

- Látom, megmaradsz amellett, hogy Bingleyt a nővérei befolyásolják.

- Igen, a barátjával egyetértésben.

- Ezt nem hiszem. Miért próbálnák őt befolyásolni? Csak a boldogságát akarják, s ha ő engem szeret, más nő nem teheti boldoggá.

- Már a kiindulásod is téves. A boldogsága mellett sok egyebet is akarhatnak - azt, hogy növelje gazdagságát és rangját, hogy olyan lányt vegyen feleségül, akinek a pénz, az előkelő rokonság és a gőg ad tekintélyt.

- Kétségtelenül szeretnék, ha Miss Darcyt választaná felelte Jane -, de talán nemesebb érzésektől indíttatva, mintsem te gondolod. Miss Darcyt sokkal régebben ismerik, mint engem; nem csoda, ha jobban szeretik. De bármi legyen is az ő kívánságuk, nem valószínű, hogy szembehelyezkednének fivérük akaratával. Melyik nővér merné ezt megtenni, hacsak nincs valami súlyos kifogásuk ellenem? Ha azt hinnék, hogy öccsük szeret engem, nem próbálnának bennünket egymástól elválasztani, s ha valóban így érezne, ez nem is sikerülhetne nekik. Te feltételezed, hogy Bingley szerelmes belém, s ezzel mindenkinek helytelen és természetellenes viselkedést tulajdonítasz, engem pedig nagyon boldogtalanná teszel. Ne gyötörj tovább ezzel a gondolattal. Én nem szégyellem, hogy tévedtem - vagy ha bánt is a szégyen, ez csekélység, semmiség ahhoz képest, amit akkor éreznék, ha rosszat kellene gondolnom róla vagy a nővéreiről. Hadd lássam őket a legkedvezőbb fényben, mert így értem meg viselkedésüket a legjobban.

Ennek a kívánságnak Elizabeth nem tudott ellentmondani, s Bingley neve ezentúl alig került szóba köztük.

Mrs. Bennet tovább csodálkozott és zúgolódott amiatt, hogy Bingley nem tér vissza, s bár ritkán múlt el nap, hogy Elizabeth világosan meg ne magyarázta volna a dolgot, kevés kilátás volt arra, hogy anyja megrökönyödése valaha is alábbhagy. Leánya meg akarta győzni arról, amit maga sem hitt el, hogy Bingley figyelmessége Jane iránt pusztán mindennapi futó tetszésből eredt, s rögtön megszűnt, mihelyt nem látta többé. Mrs. Bennet ezt első hallásra valószínűnek is tartotta, de azért Elizának mindennap elölről kellett kezdenie az egész történetet. Mrs. Bennet legfőbb vigasza az volt, hogy Bingley feltétlenül visszajön nyárra.

Mr. Bennet egészen másképp fogta fel a dolgot.

- Látom, Lizzy - mondta neki egyszer -, hogy a nővéred reménytelenül szerelmes. Gratulálok neki. Ha már egy leány nem megy férjhez, időnként jól jön neki egy kis boldogtalan szerelem. Lehet rajta merengeni, s a barátnői is tisztelettel néznek rá. Kíváncsi vagyok, mikor kerül rád sor? Nem fogod hagyni, hogy Jane sokáig lepipáljon. Rajta, itt az idő! Elég tiszt van Merytonban, hogy összetörje valamennyi lány szívét a környéken. Mit szólnál például Wickhamhez? Jóképű fickó, és úgy faképnél hagyna, mint a pinty.

- Köszönöm a tanácsot, papa, de egy kevésbé kellemes ember is megteszi. Nem lehet mindenki olyan szerencsés, mint Jane.

- Ez igaz - mondta Mr. Bennet -, de mindenesetre vigasztaló tudat, hogy ha ilyesmi történne veled, jó anyádnak friss híranyagot szállíthatnál.

Wickham társasága lényegesen hozzájárult, hogy elűzze a komor hangulatot, amely a legutóbbi baljós események következtében telepedett a longbourni család több tagjára. Gyakran voltak a társaságában, s eddigi jó tulajdonságait most az tetőzte be, hogy szíve megnyílt mindenki irányában. Amit eddig csak Elizával közölt: követeléseit Darcyval szemben, s mindazt, amit el kellett tőle szenvednie - ezt most mind közhírré tette, és nyilvánosan megtárgyalta. Mindenki jóleső érzéssel gondolt arra, hogy már akkor is utálta Darcyt, amikor még semmi sem tudódott ki viselt dolgaiból.

Csupán Jane volt hajlandó olyan enyhítő körülményeket feltételezni, amelyekről a hertfordshire-i társaság mit sem tud. Szelíd és állhatatos becsületességével mindig elnézést hirdetett, s állhatatosan hangsúlyozta, hogy félreismerhetik Darcyt - de a többiek egytől egyig úgy tekintettek rá, mint a világ leggonoszabb emberére.
II. KÖNYV 2. FEJEZET
Egy hét telt el szerelmi vallomásokkal és boldog tervezgetéssel, de megjött a szombat, amely elszakította a tiszteletest imádott Charlotte-jától. A válás fájdalmát azonban némileg enyhítették a fiatalasszony fogadására tervezett előkészületek, mivel joggal remélhette, hogy legközelebbi hertfordshire-i látogatásakor kitűzetik a nap, mely a legboldogabb emberré teszi őt a világon. Longbourni rokonaitól éppoly ünnepélyesen búcsúzott el, mint előző alkalommal, ismét jó egészséget és boldogságot kívánt szép húgainak, apjuknak pedig újabb köszönőlevelet ígért.

A rákövetkező hétfőn Mrs. Bennet örömmel fogadta bátyját és sógornőjét, akik eljöttek, hogy szokásuk szerint Longbournban töltsék a karácsonyt. Mr. Gardiner értelmes, úri viselkedésű férfi volt, s természeténél és neveltetésénél fogva egyaránt magasan felette állt húgának. A netherfieldi hölgyek aligha hitték volna el, hogy egy kereskedőember, aki raktáraiban tölti az életét, ennyire jól nevelt és kellemes modorú lehet. Mrs. Gardiner kedves, okos, elegáns asszony volt, néhány évvel fiatalabb, mint Mrs. Bennet és Mrs. Philips. Longbourni unokahúgai mind nagyon szerették, de legbarátibb viszonyban a két legidősebb leánnyal állott, akiket gyakran látott vendégül londoni házában.

Mrs. Gardiner első dolga az volt megérkezése után, hogy szétosztotta az ajándékokat, és beszámolt a legújabb divatról. Tevékeny szerepe ezzel meg is szűnt, helyette hallgatás jutott neki osztályrészül. Mrs. Benneten sok sérelem esett, sok mindenről panaszkodhatott. Legutóbbi találkozásuk óta az egész családra rájárt a rúd. Két lánya már a házasság küszöbén állt, végül mégsem lett belőle semmi.

- Jane-re nem haragszom - folytatta -, mert Jane meg is fogta volna Bingleyt, ha tudta volna. De ez a Lizzy! Hidd el, fáj a szívem, ha rágondolok, hogy már Collins felesége lehetne, ha nem lett volna olyan önfejű. Itt, ezen a szent helyen kérte meg a kezét, de Lizzy kikosarazta. Az eredmény az, hogy Lady Lucas előttem adja férjhez a lányát, a longbourni birtok pedig biztosan kicsúszik a kezünkből. Nem is gondolod, milyen ravasz emberek azok a Lucasék. Csak az érdekli őket, mit kaparinthatnak meg. Sajnálom, hogy ezt kell róluk mondanom, de ez az igazság. Tönkremennek belé az idegeim meg az egészségem, hogy a családom ellenem dolgozik, a szomszédaim pedig csak a maguk érdekeit nézik. De ti éppen a legjobbkor jöttetek... milyen boldogság ez nekem, és hogy örülök, hogy megint a hosszú ujj a divat!

Mrs. Gardiner a legfontosabb hírekről már értesült a két idősebbik leánnyal folytatott levelezés során, ezért csak futólag felelt sógornőjének, s kímélni akarva unokahúgai érzéseit, másra fordította a szót.

Mikor később egyedül maradt Elizával, újból visszatért a tárgyra.

- Úgy látom, kitűnő parti lett volna Jane-nek - mondta -, kár, hogy nem lett belőle semmi. De az ilyesmi gyakran megesik! Egy ilyen fiatalember, amilyennek Bingleyt leírtad, könnyen beleszeret pár hétre egy csinos lányba, mikor aztán a véletlen elválasztja tőle, éppoly könnyen el is felejti. Az effajta hűtlenség nagyon gyakori.

- Jó vigasz a maga nemében - mondta Elizabeth -, de a mi esetünkre nem illik. A mi bajunkat nem a véletlen okozta. Ritkán fordul elő, hogy egy anyagilag független fiatalember barátai közbelépésére többé nem törődik egy lánnyal, akibe néhány nappal előbb még fülig szerelmes volt.

- De ez a kifejezés, hogy "fülig szerelmes", annyira elcsépelt, annyira határozatlan és bizonytalan, hogy már alig jelent valamit. Éppoly gyakran alkalmazzák a félórás ismeretségből származó érzésekre, mint a komoly, mély vonzalomra. Mondd, kérlek, milyen heves volt Mr. Bingley szerelme?

- Sohasem láttam ennél biztatóbb vonzalmat. Bingley nem törődött már senkivel, egyedül Jane létezett számára, s ez minden találkozásuknál világosabb és feltűnőbb lett. A saját házibálján megsértett két vagy három leányt, mert nem kérte fel őket; én magam kétszer is szóltam hozzá, de választ sem kaptam. Lehetnek-e ennél örvendetesebb tünetek? Hiszen a szerelem lényege, hogy udvariatlanná tesz mindenki más iránt!

- Ó, igen! Az olyan szerelemé, amelyet Bingley érezhetett. Szegény Jane! Sajnálom őt, mert az ő természetével nem fogja egykönnyen kiheverni. Bár inkább veled történt volna, Lizzy! Te jót nevetnél az egészen, s ez elősegíti a gyógyulást. De mit gondolsz, rá lehetne venni Jane-t, hogy jöjjön velünk Londonba? A környezetváltozás jót tenne neki - talán az is megnyugtatná, ha kissé kiszabadulna az itthoni légkörből.

Elizabeth rendkívül megörült ennek az ajánlatnak, és biztosra vette, hogy nővére is kapni fog rajta.

- Remélem - tette hozzá Mrs. Gardiner -, hogy elhatározását nem fogja befolyásolni a fiatalember londoni tartózkodása. Mi egészen más városrészben lakunk, más a baráti körünk, s mint jól tudod, ritkán járunk társaságba; így hát nagyon valószínűtlen, hogy találkoznánk, hacsak Bingley egyenesen meg nem látogatja Jane-t.

- Ez pedig teljes lehetetlenség, mert most a barátja őrzi, és Darcy a világért sem tűrné, hogy Jane-t abban a városnegyedben felkeresse! Kedves néni, hova gondol? Mr. Darcy talán hallotta a hírét a Gracechurch Streetnek, de az ő felfogása szerint egy hónap alatt sem tudná magáról lemosni a szennyet, ha egyszer odatévedne; afelől pedig nyugodt lehet, hogy Bingley nála nélkül ki se mozdul a házból.

- Annál jobb. Remélem, egyáltalán nem fognak találkozni. De mi van Bingley nővérével? Hiszen Jane levelez vele. Ő mégis kénytelen lesz eljönni hozzá.

- Miss Bingley meg fogja szakítani vele az ismeretséget.

Elizabeth ezt igen határozott hangon jelentette ki, mint azt a még érdekesebb feltevést is, hogy Bingleyt nem engedik el Jane-hez - de magában nyugtalankodott, s kis megfontolás után rájött arra, hogy a dolgot nem hiszi egészen reménytelennek. Lehetségesnek, sőt néha valószínűnek tűnt fel, hogy Bingley szerelme újból fellángol, s a baráti befolyást sikeresen ellensúlyozza majd Jane szépségének természetes varázsa.

Jane örömmel fogadta el nagynénje meghívását. Bingleyékre pillanatnyilag csak annyit gondolt, hogy Caroline nem lakik egy házban a fivérével, s ezért remélhetőleg egy-egy délelőttöt nála tölthet, anélkül, hogy találkoznia kellene Bingleyvel.

Gardinerék egy hétig maradtak Longbournban, de egy nap sem múlt el, hogy ne jöttek volna össze hol Philipsékkel, hol a Lucas családdal, hol meg a tisztekkel. Mrs. Bennet oly buzgón gondoskodott bátyja és sógornője szórakoztatásáról, hogy egyetlen este sem ültek le egymagukban a családi vacsorához. Ha otthon is maradtak, néhány tiszt mindig meg volt híva, és Wickham sohasem hiányzott közülük. Elizabeth lelkesen dicsérte őt Mrs. Gardinernek, aki gyanút fogott, s ilyen alkalmakkor gondosan figyelte mindkettőjüket. A látottak alapján nem gondolt ugyan komoly szerelemre, de annyi nyilvánvaló volt, hogy tetszenek egymásnak, s a nagynénit ez is nyugtalanította kissé. Elhatározta, hogy elutazása előtt beszél Elizával, és kifejti neki, hogy oktalanság lenne ilyen vonzalmat bátorítani.

Wickham nemcsak közismert szeretetre méltó tulajdonságaival, hanem egyébbel is szórakoztatta Mrs. Gardinert, aki tíz-tizenkét évvel azelőtt, még lány korában, hosszabb időt töltött Derbyshire-ben, azon a vidéken, ahol Wickham született. Ilyenformán sok közös ismerősük volt, s bár a fiatalember Darcy apjának halála óta, vagyis öt éve nemigen járt arra, mégis újabb hírekkel szolgált az asszonynak régi ismerőseiről, mint amikhez az hozzájuthatott.

Mrs. Gardiner megfordult Pemberleyben, s hallomásból igen jól ismerte a megboldogult Mr. Darcyt; s ez kimeríthetetlen tárgya volt beszélgetésüknek. Mindkettőjüknek nagy örömet szerzett, mikor Mrs. Gardiner összehasonlította pemberleyi emlékeit Wickham pontos leírásával, és dicsérettel adózott a kastély régi gazdájának. Wickham viszont arról világosította fel, hogyan bánt vele a fiatal Darcy, mire Mrs. Gardiner emlékezetébe próbálta idézni, mondtak-e olyasmit a természetéről gyermekkorában, ami összhangban van mostani viselkedésével, s végül eszébe jutott, hogy Fitzwilliam Darcyt annak idején úgy emlegették, mint nagyon gőgös, barátságtalan fiút.

II. KÖNYV 3. FEJEZET
Mrs. Gardiner hamarosan megtalálta a módját, hogy négyszemközt beszélhessen Elizával. Őszintén megmondta neki a véleményét, majd így folytatta:

- Sokkal okosabb lány vagy, Lizzy, semhogy beleszeress valakibe csak azért, mert óvnak ettől - ezért merek veled nyíltan beszélni. Komolyan figyelmeztetni akarlak, hogy vigyázz. Ne keveredj bele, és őt se próbáld belekeverni olyan szerelembe, amelyet a vagyon hiánya kilátástalanná tesz. A személy ellen nincs semmi kifogásom; nagyon érdekes fiatalember, s ha annyi vagyona volna; amennyit megérdemel, szerintem nem is kívánhatnál jobb férjet. De ahogyan a dolog áll, ne engedd, hogy érzéseid elragadjanak. Értelmes teremtés vagy, s mi valamennyien elvárjuk, hogy használd is az eszedet. Meg vagyok róla győződve, hogy apád megbízik józan elhatározásodban és kifogástalan viselkedésedben. Ne okozz neki csalódást.

- Kedves néni, ez aztán komoly beszéd!

- Igen, és remélem, téged is komoly válaszra késztet.

- Megnyugtatom, hogy nincs semmi oka az aggodalomra. Vigyázni fogok magamra és Wickhamre is. Ha tőlem függ, nem fog belém szeretni.

- Látom, Elizabeth, most nem beszélsz komolyan.

- Bocsásson meg, megpróbálom újra elmagyarázni. Jelenleg nem vagyok szerelmes Wickhambe; nem, ezt határozottan állíthatom. De annyit mondhatok, hogy ő a legkellemesebb ember, akivel valaha találkoztam... és ha igazán belém szeretne... de azt hiszem, jobb, ha nem kerül erre sor. Belátom, milyen meggondolatlanság volna. - Ó, az a rettenetes Darcy! - Apám jó véleménye számomra nagyon megtisztelő, s szerencsétlen volnék, ha elveszteném. De apám maga is kedveli Wickhamet. Egyszóval, kedves néni, nagyon sajnálnám, ha bárkinek is boldogtalanságot okoznék maguk közül; de mindennap látjuk, hogy ha a fiatalok szeretik egymást, a vagyon pillanatnyi hiánya ritkán riasztja vissza őket a házasodástól, hogyan ígérjem hát meg; hogy kísértés esetén bölcsebb leszek, mint annyi embertársam, vagy honnan tudjam, hogy csakugyan bölcs dolog-e ellenállni a kísértésnek? Egyebet tehát nem ígérhetek, csak azt, hogy nem fogom elsietni a dolgot. Nem fogom elhamarkodva azt hinni, hogy egyedül értem lángol. Ha vele vagyok, nem fogok epekedni. Egyszóval megteszem, ami tőlem telik.

- Talán az is jó lesz, ha elveszed a kedvét a túlságosan gyakori látogatástól. Legalábbis ne emlékeztesd az édesanyádat, hogy hívja meg.

- Mint a múltkor tettem - mondta Elizabeth, mosolyogva az eseten. - Igaza van, az ilyesmitől okosabb tartózkodni. De ne gondolja, hogy ő mindig ilyen gyakori vendég. Ezen a héten maguk miatt hívták meg annyiszor. Hiszen tudja, hogy anyám felfogása szerint a vendégeknek állandóan társaság kell. De őszintén, szavamra ígérem, igyekezni fogok azt tenni, ami a legokosabb, s remélem, ezzel meg van elégedve.

A nagynéni helyeslése után Elizabeth megköszönte a jóindulatú figyelmeztetést, s a beszélgetés véget ért. Ritkán fordul elő, hogy valaki ilyen kényes kérdésben kap tanácsot, s nem haragszik meg miatta.

Röviddel Gardinerék és Jane elutazása után Collins visszatért Hertfordshire-be de mivel Lucaséknál szállt meg, érkezése nem okozott nagyobb gondot Mrs. Bennetnek. Az esküvő napja rohamosan közeledett, s végül Mrs. Bennet is kénytelen volt beletörődni az elkerülhetetlenbe, sőt még rosszkedvűen egyszer-kétszer azt is kijelentette, hogy óhajtja mindkettőjük boldogságát. Csütörtökre tűzték ki az esküvőt, és Miss Lucas szerdán ment hozzájuk búcsúlátogatásra. Elizabeth szégyellte, hogy anyja csak kelletlenül és szűkszavúan gratulál; ő maga őszintén meg volt hatódva, s amikor Charlotte felállt, hogy elbúcsúzzék, kikísérte. Miközben lementek a lépcsőn, Charlotte megszólalt:

- Ígérd meg, Eliza, hogy gyakran fogsz írni.

- Erre okvetlenül számíthatsz.

- Még valamit szeretnék kérni tőled: mielőbb látogass meg.

- Remélem, gyakran fogunk találkozni Hertfordshire-ben.

- Nem hinném, hogy egyhamar elutazhatnék Kentből. Azért kérlek, jöjj el hozzánk Hunsfordba.

Elizabeth nem utasította vissza a meghívást, bár nem sok örömet várt a látogatástól.

- Édesapám és Maria márciusban készülnek hozzánk - tette hozzá Charlotte -, s szeretném, ha te is velük tartanál. Hidd el, Eliza, téged éppolyan szívesen látlak, mint őket.

Az esküvő megtörtént, a fiatal pár a templomból jövet egyenesen Kentbe utazott, a többiek a szokásos mondanivalókkal traktálták egymást. Elizabeth hamarosan hírt kapott barátnőjétől, levelezésük éppoly sűrű volt és állandó, mint azelőtt, bár a régi nyílt hangot nem találták többé. Elizabeth írás közben nem tudott megszabadulni az érzéstől, hogy benső, bizalmas barátságuknak vége szakadt; továbbra is szorgalmasan levelezett Charlotte-tal, de inkább a múlt, mint a jelen kedvéért. Első leveleit mohó kíváncsisággal bontotta fel; természetesen érdekelte, mit ír barátnője új otthonáról, hogyan tetszik neki Lady Catherine, s milyen boldognak meri magát vallani. De a levelek elolvasása után érezte, hogy Charlotte minden kérdésben úgy nyilatkozik, ahogy az előre látható volt. Jókedvűen írt, a gondtalan élet érződött ki leveléből, csak olyanra tért ki, amit dicsérhetett. A ház, a bútorok, a környék, az utak - minden tetszett neki, Lady Catherine viselkedése barátságos volt és megnyerő. Collins beállítása volt ez Hunsfordról és Rosingsról, ésszerűen tompítva. Elizabeth érezte, hogy csak akkor tudja meg az igazságot, ha majd saját szemével lát mindent.

Jane már néhány sorban értesítette húgát, hogy szerencsésen megérkeztek Londonba, s Elizabeth remélte, hogy újabb levelében Bingleyékről is írhat majd valamit.

Türelmetlenül várta ezt a levelet, de türelmetlensége csak a szokásos eredménnyel járt. Jane egy teljes hetet töltött Londonban, de Caroline-t nem látta, s nem is kapott hírt tőle. Ezt annak tulajdonította, hogy utolsó levele, amelyet Longbournból írt barátnőjének, valamilyen véletlen folytán elveszett.

"A néninek - folytatta Jane - holnap abban a városrészben van dolga, s én felhasználom az alkalmat, hogy látogatást tegyek a Grosvenor Streeten."

Legközelebb a látogatás után írt, amikor már találkozott Miss Bingleyvel.

Úgy láttam, hogy Caroline rosszkedvű - írta -, de nagyon megörült nekem, és szemrehányást tett, hogy nem értesítettem őt előre londoni utamról. Tehát igazam volt: nem kapta meg utolsó levelemet. Természetesen fivérük iránt is érdeklődtem. Jól van; Darcy annyira lefoglalja, hogy ők is alig látják. Megtudtam, hogy aznap Miss Darcyt várják vacsorára. Szeretnék vele megismerkedni. Látogatásom nem tartott sokáig, mert Caroline és Mrs. Hurst éppen el akartak menni hazulról. Bizonyára hamarosan elnéznek hozzám.

Elizabeth a fejét csóválta ezen a levélen, mert világos volt belőle, hogy Bingley csak véletlenül értesülhet Jane londoni tartózkodásáról.

Eltelt négy hét, de Jane még nyomát sem látta Bingleynek. Igyekezett elhitetni magával, hogy nem bánja, de nem lehetett tovább vak Miss Bingley figyelmetlenségével szemben. Két hétig minden délelőtt otthon várta, s minden este új mentséget talált számára. A vendég végül is betoppant, de rövid látogatása s még inkább megváltozott viselkedése véget vetett Jane önámításának. Érzéseiről tanúskodik a levél, amelyet ez alkalommal írt húgának:

Az én drága Lizzym bizonyára nem fog az ő éleslátásával kérkedni, mikor megvallom, mennyire csalódtam Miss Bingley szeretetében. Az események téged igazoltak - de azért ne gondolj makacsnak, húgocskám, ha most is megmaradok amellett, hogy Caroline viselkedése éppoly joggal keltett bennem bizalmat, mint benned gyanakvást. Egyáltalán nem értem, miért akart velem barátkozni, de ha a helyzet megismétlődne, okvetlenül ugyanabba a tévedésbe esnék. Caroline csak tegnap viszonozta látogatásomat, addig egyetlen levelet, egyetlen sort nem kaptam tőle. S mikor végre eljött, látszott rajta, hogy nem szívesen teszi. Hidegen, futólag bocsánatot kért, hogy nem látogatott meg előbb, egy szóval sem mondta, hogy keressem fel újra, s annyira megváltozott minden tekintetben, hogy távozása után elhatároztam, nem folytatom vele az érintkezést. Sajnálom, hogy így történt, de őt kell hibáztatnom. Rosszul tette, hogy engem szemelt ki barátnőjének; nyugodtan mondhatom; hogy ő kezdeményezett minden bizalmasabb közeledést. Mégis sajnálom őt, mert éreznie kell, hogy helytelenül cselekedett, s mert tudom, hogy az öccse miatti aggódás az oka mindennek. Nem kell tovább magyarázkodnom - mi tudjuk, hagy aggodalma teljesen alaptalan, de ha mégis így érez, érthetővé válik viselkedése irántam. Bingley annyira megérdemli nővére szeretetét, hogyha Caroline aggódik érte, az csak természetes és dicsérendő. Csodálkozom azonban, hogy még most is ilyen félelmek gyötrik, mert ha az öccse egy mákszemnyit is törődne velem, már réges-régen találkoznunk kellett volna. Caroline elejtett, szavaiból arra kell következtetnem, hogy Bingley tud londoni tartózkodásomról; de a nővére mégis úgy beszél, mintha el akarná hitetni önmagával, hogy öccse valóban szerelmes Miss Darcyba. Nem értem az egészet, s ha nem félnék az igazságtalan ítélkezéstől, szinte azt kellene hinnem, hogy mindez nagyon hasonlít a kétszínűséghez. Igyekszem elűzni minden fájdalmas gondolatot, s csak arra akarok gondolni, ami boldoggá tesz: a te szeretetedre s kedves nagybátyám és nagynéném szüntelen kedvességére. Írj magadról mielőbb. Miss Bingley olyasmit is mondott, hogy öccse vissza sem tér Netherfieldbe, hanem felmondja a bérletet - de ezt csak bizonytalanul említette. Jobb, ha nem szólunk róla másnak. Nagyon örülök, hogy olyan jó híreid vannak hunsfordi barátainkról. Kérlek, látogass el hozzájuk Sir Williammel és Mariával. Egész biztosan jól fogod magad náluk érezni.

Csókol szerető nővéred

Ez a levél fájt kissé Elizának, de jókedve visszatért arra a gondolatra, hogy legalább Miss Bingley nem tudja tovább áltatni Jane-t. Bingleytől sem várt már semmit, sőt azt sem kívánta, hogy folytassa udvarlását. Minél többet gondolkozott rajta, annál silányabbnak találta jellemét. Őszintén remélte, hogy valóban feleségül veszi Darcy húgát, ami büntetés lesz neki, Jane-nek viszont esetleg előny. Wickham szavaiból ítélve Bingley csakhamar keservesen megbánná ebben a házasságban, hogy mit dobott el magától.

Mrs. Gardiner ez idő tájt emlékeztette Elizát ígéretére, és felvilágosítást kért Wickhamről. Elizabeth olyan hírekkel szolgálhatott, melyekkel nagynénje jobban meg volt elégedve, mint ő maga. Wickham nyilvánvaló vonzalma ellanyhult, figyelmességei elmaradtak, bámulatát másra ruházta át. Elizabeth elég éber volt, hogy lássa mindezt, de ha látta és írt is róla, nagyobb fájdalmat nem érzett. Szívét alig érintette a szerelem, hiúságát pedig kielégítette az a gondolat, hogy a fiatalember egyedül őt választotta volna, ha vagyoni helyzete megengedi. A fiatal hölgynek, aki körül Wickham legyeskedett, tízezer fontnyi váratlan örökség volt a legfőbb varázsa; de Elizabeth Wickham esetét kevésbé éleslátóan ítélte meg, mint Charlotte-ét, és nem rótta fel neki, hogy anyagi függetlenségre áhítozik. Ellenkezőleg, egészen természetesnek tekintette a dolgot. Feltételezte, hogy Wickham csak némi vívódás árán mondott le róla, de elhatározását mindkettőjük szempontjából okos és kívánatos lépésnek tartotta, s magában tiszta szívből szerencsét kívánt neki.

Minderről híven beszámolt Mrs. Gardinernek, s a körülmények részletes ismertetése után így folytatta levelét:

Most már bizonyos vagyok benne, kedves néni, hogy nem voltam belé komolyan szerelmes, mert ha valóban átéltem volna ezt a tiszta és lélekemelő szenvedélyt, akkor most a nevét is utálnám, és mindenféle rosszat kívánnék neki. De érzelmeim nemcsak az ő irányában barátságosak, hanem még Miss King iránt is elfogulatlan vagyok. Akárhogy is nézem a dolgot, nem tudom őt gyűlölni, s egyáltalán nem bánt a gondolat, hogy derék, rendes leány. Szerelemről tehát szó sem lehet. Éberségemet siker koronázta, s bár ismerőseimet sokkal jobban érdekelné, ha őrülésig szerelmes lennék belé, nem mondhatnám, hogy sajnálkozom viszonylagos jelentéktelenségem miatt. Az ember néha drágán fizet a fontos szerepért. Kitty és Lydia sokkal inkább lelkükre veszik elpártolását, mint jómagam. Ők még járatlanok a világ dolgaiban, s nem jutottak el ahhoz a bosszantó felismeréshez, hogy a jóképű fiatalembereknek éppúgy meg kell élniök valamiből, mint a csúnyáknak.
II. KÖNYV 4. FEJEZET
Ilyen apró-cseprő családi ügyekkel telt el a csatakos, néha hideg január és február, vajmi kevés változatossággal a merytoni sétákon kívül. Márciusban volt esedékes Elizabeth hunsfordi látogatása. Eleinte nemigen vette komolyan a meghívást, de csakhamar rájött, hogy Charlotte számít rá, s lassanként maga is nagyobb örömmel és bizonyossággal gondolt az utazásra. A távollét fokozta vágyódását Charlotte után, és tompította Collins iránt érzett utálatát. A terv újdonságot ígért, s mivel ilyen anyával és hozzá nem illő fiatalabb testvérekkel az otthoni légkör nem volt kifogástalan, egy kis változás magában véve is jót ígért. Amellett alkalma nyílik majd arra is, hogy elnézzen Jane-hez, egyszóval amint a kitűzött idő közeledett, Elizának csalódást okozott volna bárminő halogatás. De minden simán ment, s végül a látogatás Charlotte eredeti terve szerint rendeződött el. Megbeszélték, hogy Elizabeth elkíséri Hunsfordba Sir Williamet és második legidősebb lányát. Az útiterv idővel úgy módosult, hogy Londonban töltenek egy éjszakát, és ezzel tervük tökéletesebb nem is lehetett.

Egyedül azt sajnálta Eliza, hogy otthon kell hagynia apját, akinek bizonyára hiányozni fog. Mikor búcsúzásra került a sor, Mr. Bennet nem szívesen engedte el, megkérte, hogy írjon neki, sőt majdnem megígérte, hogy válaszol is a levelére.

A búcsúzás közte és Wickham között a szívélyes barátság jegyében folyt le, sőt Wickham modora melegebb volt a barátinál. Bár jelenleg hozományra vadászott, nem tudta elfeledni, hogy Elizabeth volt az első, aki felkeltette és kiérdemelte érdeklődését; az első, aki meghallgatta és megsajnálta; az első, akiért szíve lángolt; s ahogyan búcsút vett Elizától, minden jót kívánva, figyelmeztette őt, mit várhat Lady Catherine de Bourghtól, és azt a reményét fejezte ki, hogy a ladyről, mint bárki másról, mindig egyezni fog véleményük - mindebben volt valami szerető gondosság, meleg érdeklődés, ami Elizabeth érzése szerint örökre őszintén összekapcsolja őket. Abban a szent hitben vált el tőle, hogy akár megnősül Wickham, akár nem, az ő szemében mindig mintaképe lesz a kellemes, szeretetre méltó embernek.

Másnapi útitársai nem voltak alkalmasak arra, hogy ezt a kedvező véleményét megingassák. Sir William Lucas és a leánya, Maria - jó kedélyű teremtés, de éppolyan üresfejű, mint az apja -, semmi olyat nem mondtak, amire érdemes lett volna figyelni, s Elizabeth körülbelül annyi élvezettel hallgatta őket, mint a postakocsi dörgését. Az ostobaság mulattatta, de útitársait már túlságosan régóta ismerte. Sir William semmi új csodát nem tudott neki mesélni az udvarnál történt bemutatásáról és lovagi rangjáról, s udvariaskodása éppúgy elavult, mint értesülései.

Az út mindössze huszonnégy mérföld volt, s ők oly korán indultak el, hogy délben már megérkeztek a Gracechurch Streetre. Jane a szalon ablakából leste érkezésüket, amint a Gardiner ház elé hajtottak, s mikor beléptek az előszobába, ott üdvözölte őket. Elizabeth figyelmesen tekintett nővére arcára, és örömmel látta, hogy éppoly szép és egészséges, mint valaha. A lépcsőn egy sereg kisfiú és kislány nyüzsgött, akik repesve várták unokanővérük megjelenését, s ezért nem maradtak benn a szalonban; de mivel már egy éve nem látták, félénkségükben nem mertek lejjebb menni. Mindenki sugárzott az örömtől és a kedvességtől. A nap nagyon kellemesen telt el, ebéd előtt a bevásárlás izgalmaival, este pedig színházzal.

Elizabeth úgy intézte, hogy nagynénje mellett üljön. Először Jane iránt érdeklődött, s aprólékos kérdezősködésére inkább szomorúan, mint meglepetve hallotta, hogy nővére igyekszik ugyan megőrizni jókedvét, de időnként erőt vesz rajta a csüggedés. Megvolt azonban a remény, hogy ez az időnkénti levertsége nem lesz tartós. Mrs. Gardiner beszámolt Miss Bingley látogatásáról is, elmondta, hogy több ízben beszélgetett erről unokahúgával, s úgy látja, Jane valóban megszakította vele az ismeretséget.

Mrs. Gardiner ezután tréfásan célzott Wickham elpártolására, és gratulált Elizának, hogy ilyen jó arcot vág hozzá.

- De mondd, Elizabeth - tette hozzá -, miféle lány az a Miss King? Nem szívesen hallanám, hogy barátunk anyagias és pénzsóvár.

- De kedves néni, mi a különbség az anyagiasság és a józan ész között a házassági ügyekben? Hol végződik a megfontolás, és hol kezdődik a kapzsiság? Karácsonykor még félt attól, hogy Wickham engem vesz el, s ezt meggondolatlanságnak nevezte; most pedig ki akarja sütni róla, hogy pénzsóvár, mert olyan lánynak udvarol, akinek tízezer fonton kívül egyebe sincs.

- Csak azt mondd meg, hogy Miss King milyen lány, s én már tudom, mit gondoljak.

- Az hiszem, nagyon rendes, derék lány. Semmi rosszat nem mondhatok róla.

- De Wickham rá se nézett, amíg nem örökölte ezt a vagyont nagyapjától.

- Nem. Miért is nézett volna rá? Ha az én kezemre nem pályázhatott, csak azért, mert nincs pénzem, miért udvarolt volna olyan lánynak, aki nem érdekelte, s aki éppen olyan szegény volt, mint én?

- De mégis a finom érzés hiányára vall, hogy a haláleset után rögtön ostromolni kezdte Miss Kinget.

- A szorult helyzetben levő embernek nincs ideje illemtudó formaságokra, amelyeket mások megtartanak. Ha Miss Kingnek nincs ez ellen kifogása, miért lenne nekünk?

- A lány beleegyezése nem menti a férfit. Ez csak azt mutatja, hogy a lánynál sincs valami rendben, az esze vagy a szíve körül.

- Hát jó - kiáltotta Elizabeth -, legyen a néninek igaza! Mondjuk, hogy Wickham hozományvadász, Miss King pedig ostoba liba.

- Nem, Lizzy, ezt nem akarom feltételezni. Tudod, nem szívesen gondolok rosszat egy fiatalemberről, aki oly sokáig élt Derbyshire-ben.

- Ó, ha csak erről van szó, én nem sokra tartom a derbyshire-i fiatalembereket, és azok a bizalmas barátaik sem sokkal különbek, akik Hertfordshire-ben laknak. Torkig vagyok valamennyiükkel. Hála az égnek, holnap olyan helyre utazom, ahol a ház urának egyetlen kellemes tulajdonsága sincs, sem jó modorral, sem okossággal nem dicsekedhetik. Végeredményben csak ostoba emberekkel érdemes barátkozni.

- Vigyázz, Lizzy, ezekből a szavakból nagyon kiérződik a csalódottság.

Elizát még a színdarab vége előtt váratlan öröm érte, mert nagynénje meghívta, kísérje el őt és férjét nyárra tervezett utazásukon.

- Még nem határoztuk el végleg, milyen messzire utazunk - mondta Mrs. Gardiner -, de talán eljutunk a tóvidékig.

Jobb útitervet nem is említhetett volna Elizának, aki készségesen és hálával fogadta el a meghívást.

- Kedves, jó nénim - kiáltott fel elragadtatva -, milyen öröm, milyen boldogság! Új erőt, új életet önt belém. Félre minden csalódás és búbánat! Mit búsuljak az embereken, ha ott vannak a sziklák, a hegyek! Ó, milyen gyönyörű órákat töltünk majd köztük! S ha visszatérünk, nem leszünk úgy, mint sok utazó, aki semmiről sem tud pontosan beszámolni. Mi majd tudjuk, hol voltunk, emlékezünk mindenre, amit láttunk. A tavak, hegyek és folyók nem zavarodnak össze képzeletünkben, s ha le akarunk írni valamely tájat, nem kezdünk bevezetőül azon civakodni, merre is fekszik. Kitörő lelkes dicséretünk nem lesz olyan kibírhatatlan, mint a legtöbb természetrajongóé.
II. KÖNYV 5. FEJEZET
Másnap az úton minden új volt és érdekes Elizabeth szemében, lelke örömmel fogadott magába minden benyomást. Nővérét olyan jó színben találta, hogy nem aggódott többé egészsége miatt, s ha az északi utazásra gondolt, ez állandó forrása volt a gyönyörűségnek.

Mikor az országútról letértek a hunsfordi útra, minden szem a paplakot kereste, s minden fordulónál azt várták, hogy most bukkan eléjük. Az út egyik oldalát Rosings Park kerítése szegélyezte, s Elizabeth mosolyogva gondolt mindarra, amit lakóiról hallott.

Végül megpillantották a paplakot. Az út felé lejtő kert, a középen álló ház, a zöld kerítés és a babérsövény - mind arra vallott, hogy megérkeztek. Collins és Charlotte megjelentek az ajtóban, s mikor a kocsi megállt a kis kerti kapunál, ahonnan rövid kavicsos út vezetett a házhoz, mindenki mosolyogni és integetni kezdett. A vendégek egy pillanat alatt kiszálltak a kocsiból, s kölcsönösen örvendeztek a viszontlátásnak. Mrs. Collins kitörő örömmel fogadta barátnőjét, s Elizabeth is egyre jobban örült, hogy eljött, amikor látta, milyen meleg fogadtatásban van része. Azonnal megállapította, hogy unokabátyja modorán a házasság sem változtatott; szertartásos udvariassága a régi maradt, s Elizát percekig feltartóztatta a kertajtónál, hogy családjának minden tagja iránt külön-külön érdeklődjék. Azután még felhívta a vendégek figyelmét a bejárat csinos kiképzésére, majd bevezette őket a házba. Mihelyt a nappaliba léptek, újból nagyképű szertartásossággal üdvözölte őket szerény hajlékában, és hűségesen visszhangozta felesége minden egyes szavát, aki frissítőket kínálgatott nekik.

Elizabeth számított rá, hogy teljes dicsőségében fogja látni a tiszteletest, s amikor Collins a szoba arányos méreteiről, fekvéséről és bútorzatáról áradozott, nem tudott menekülni attól az érzéstől, hogy a tiszteletes elsősorban őhozzá intézi szavait, mintha éreztetni akarná vele, mit vesztett, mikor őt kikosarazta. Bár mindenen meglátszott, hogy csinos és kényelmes, Elizabeth egy árva bűnbánó sóhajjal sem tudott Collins kedvében járni, s inkább csodálkozva nézte barátnőjét, hogy ilyen jó arcot vág egy ilyen élettárshoz. Ha Collins olyasmit mondott, ami miatt felesége joggal szégyenkezhetett (s ez elég gyakran előfordult), Elizabeth akaratlanul is rápillantott barátnőjére. Egyszer-kétszer halvány pirulást fedezett fel az arcán, de Charlotte rendszerint nagy bölcsen úgy tett, mintha nem hallana semmit. Miután megcsodálták a berendezés minden egyes darabját, a tálalóasztaltól a kandallórácsig, s beszámoltak utazásukról és mindarról, ami Londonban történt, a tiszteletes egy kis sétát javasolt a kertben. Szépen elrendezett, nagy kert volt ez, s Collins maga művelte. A kertészkedés legtiszteletreméltóbb élvezetei közé tartozott, s Elizabeth ámulva hallgatta, hogy Charlotte milyen komoly arccal dicséri ezt az egészséges testi munkát, s azt is bevallja, hogy maga buzdítja rá férjét. Collins végigvezette vendégeit minden ösvényen és keresztösvényen, alig hagyva nekik időt, hogy elzengjék a várva várt dicséretet, s közben olyan aprólékosan magyarázta el a feltáruló kilátást, hogy ezzel minden szépséget tönkretett. A szélrózsa minden irányában felsorolta a szántóföldeket, s azt is meg tudta mondani, hány fából áll a legtávolabbi facsoport. De mindazon kilátások közül, amelyekkel az ő kertje, a környék vagy akár az egész ország dicsekedhetik, egy sem hasonlítható össze Rosings látványával, amely a parkot szegélyező fák közt, majdnem a paplak homlokzatával szemben bukkant elő. Szép, új stílusú épület volt, kies fekvésű hegyoldalban.

A kert után Collins a két rétjén is végig akarta vezetni a társaságot, de a hölgyek visszafordultak, mert féltek, hogy cipőjük átnedvesedik az itt-ott megmaradt dértől. A tiszteletest csak Sir William kísérte el útjára, míg Charlotte húgát és barátnőjét kalauzolta végig a házon, s nyilván nagyon örült, hogy férje segítsége nélkül mutathatja meg nekik. A ház elég kicsi volt, de kényelmes, jól épített; minden csinosan, gondosan volt felszerelve és elrendezve, s Elizabeth ebben Charlotte keze nyomát látta. Ha Collinsról meg lehetett feledkezni, a házban igazán barátságos légkör uralkodott, s Elizabeth azt következtette barátnője jó kedélyéből, hogy Collinsról elég gyakran elfeledkezik.

Azt már megtudta, hogy Lady Catherine még a birtokán tartózkodik. Vacsora alatt erről beszélgettek, és Collins is nyilatkozott:

- Igen, Miss Elizabeth, jövő vasárnap abban a szerencsében részesül, hogy a templomban láthatja majd Lady Catherine de Bourghot - nem kell mondanom, hogy el lesz tőle ragadtatva. Lady Catherine csupa nyájasság és leereszkedés, s számomra nem kétséges, hogy az istentisztelet után kegyedet is figyelmére fogja méltatni. Talán nem túlzok, ha kijelentem, hogy itteni tartózkodásuk alatt bizonyára önt és Maria sógornőmet is bele fogja foglalni a nekünk küldött megtisztelő meghívásokba. Viselkedése az én drága Charlotte-om irányában elragadó. Hetenként kétszer vacsorázunk Rosingsban, s ő sohasem engedi, hogy gyalog jöjjünk haza. Mindig rendelkezésünkre bocsátja a hintóját... jobban mondva az egyiket, mert őladységének több hintója van.

- Lady Catherine valóban tiszteletre méltó, okos asszony - tette hozzá Charlotte -, amellett a legfigyelmesebb szomszéd.

- Nagyon igaz, drágám, én is csak ezt mondom. Olyan asszony, akire nem lehet elég hódolattal feltekinteni.

Az este főleg azzal telt el, hogy megtárgyalták a hertfordshire-i eseményeket, és szóban is elismételték előző leveleik tartalmát. Miután kibeszélték magukat, Elizabeth szobája magányában eltűnődött, valóban elégedett-e barátnője. Látta, hogy milyen ügyesen kormányozza s milyen nyugalommal viseli el férjét, és el kellett ismernie, hogy nagyon jól intézi a dolgát. Aztán elképzelte, hogyan fog eltelni a látogatás ideje, milyen csendes mederben folynak majd napjaik, gondolt Collins bosszantó alkalmatlankodására, meg arra, hogy mennyit mulat majd a rosingsi összejöveteleken. Élénk képzelőereje csakhamar megjelenítette előtte az elkövetkező heteket.

Másnap délfelé éppen szobájában volt, és sétára készülődött, amikor hirtelen lárma hallatszott a földszintről, mintha felfordult volna az egész ház. Hallgatózott egy pillanatig - valaki lélekszakadva rohant fel a lépcsőn, az ő nevét kiáltozva. Kinyitotta az ajtót, s a lépcső végén Mariát látta maga előtt, aki az izgalomtól elfúlva így kiáltott:

- Ó, drága Eliza, siess, gyere le az ebédlőbe... ilyet még sosem láttál! Hogy mit, azt nem mondom meg. Siess, gyere le rögtön.

Elizabeth hiába faggatta, Maria nem mondott többet. Leszaladtak hát az ebédlőbe, mely az útra nézett, hogy megbámulják a csodát: a két hölgyet, akik alacsony kocsijukon a kertajtó előtt álltak meg.

- Ennyi az egész? - kiáltotta Elizabeth. - Azt hittem, legalábbis a disznók szabadultak ki a kertbe, de itt nem látok mást, csak Lady Catherine-t és a leányát!

- Hová gondolsz, drágám? - mondta Maria, aki egészen megütközött a tévedésen. - Hiszen ez nem Lady Catherine. Az öreg hölgy Mrs. Jenkinson, aki náluk lakik, a másik pedig Miss de Bourgh. Nézd csak meg jól, milyen apró teremtés. Ki hitte volna róla, hogy ilyen sovány és alacsony!

- Szörnyű udvariatlanság tőle, hogy Charlotte-ot kint tartóztatja ebben a szélben. Miért nem jön be?

- Ó, Charlotte szerint ezt csak nagyon ritkán teszi meg. A legnagyobb kegynek számít, ha Miss de Bourgh egyszer-egyszer bejön.

- Örülök, hogy ilyen - mondta Elizabeth, akinek más jutott az eszébe. - Betegesnek és kellemetlennek látszik. Igazán jól illik hozzá. Éppen neki való feleség.

Collins és Charlotte a kertajtónál álldogáltak, és beszélgettek a hölgyekkel; Sir William pedig, Elizabeth nagy mulatságára, a ház bejáratánál helyezkedett el, onnan szemlélte komoly képpel a megjelent előkelőségeket, s valahányszor Miss de Bourgh arrafelé pillantott, mindig szertartásosan meghajtotta magát.

Végül nem volt már mit mondaniok, mire a hölgyek elhajtottak, a többiek meg visszamentek a házba. Mihelyt Collins meglátta a két lányt, rögtön gratulálni kezdett nekik szerencséjükhöz. A magyarázatot Charlotte adta meg: másnap valamennyien Rosingsba hivatalosak vacsorára.
II. KÖNYV 6. FEJEZET
Az a meghívás betetőzte Collins diadalát. Legfőbb vágya éppen az volt, hogy ámuló vendégei előtt feltárhassa pártfogója nagyságát, és bemutassa nekik, milyen udvariasan bánik Lady Catherine vele és feleségével. S hogy erre ily hamar alkalom nyíljék, ez olyan bizonyítéka volt Lady Catherine leereszkedésének, amit nem győzött magasztalni.

- Megvallom - mondta -, egy cseppet sem lepődtem volna meg, ha őladysége vasárnap meghív bennünket teára, azzal, hogy Rosingsban töltsük az estét is. Félig-meddig számítottam erre, ismerve nyájasságát. De ki gondolt volna ilyen figyelmességre? Ki képzelhette volna, hogy rögtön megérkezésük után vacsorára hív meg bennünket, s hogy meghívása az egész társaságra kiterjed!

- Engem kevésbé lep meg, ami történt - felelte Sir William -, mert társadalmi állásom folytán közvetlenül megismerkedhettem az előkelő világ modorával. Az udvari körökben a finom jólneveltségnek ilyen megnyilvánulásai nem kivételesek.

Aznap és másnap délelőtt alig volt szó egyébről, mint a rosingsi látogatásról. Collins gondosan kitanította őket, mi vár ott reájuk, nehogy teljesen elkábuljanak a pompás termek látványától, a szolgák hadától és a nagyszerű vacsorától.

Amikor a hölgyek öltözködni mentek, Collins így szólt Elizához:

- Ne nyugtalankodjék, kedves unokahúgom, az öltözéke miatt. Lady Catherine távolról sem követeli meg tőlünk azt az eleganciát az öltözködésben, amely oly jól illik őhozzá és leányához. Csupán azt ajánlanám, öltse magára: a legjobbik ruháját - egyébre nincs szükség. Lady Catherine-nek nem lesz kegyedről rosszabb véleménye csak azért, mert egyszerűen van öltözve. Őladysége szereti, ha tekintettel vannak a rangkülönbségre.

Mialatt a többiek öltözködtek, Collins kétszer-háromszor is odament mindegyikük ajtaja elé, hogy sürgesse őket, mert Lady Catherine nagyon rossz néven veszi ha megváratják a vacsorával. Collins oly félelmetes színben tüntette fel őladysége személyét és életmódját, hogy a társas életben járatlan Maria Lucas egészen megrettent, és a rosingsi vacsorát ugyanolyan szorongással várta, mint egykor édesapja a királyi udvarnál történt bemutatását.

Szép idő volt, s ez kellemessé tette a körülbelül fél mérföldnyi sétát a parkon keresztül. Minden parknak megvan a maga szépsége, mindegyikben akad szép kilátás, és sok minden tetszett is Elizának, bár nem tudott úgy lelkesedni a látványért, ahogy ezt Collins elvárta tőle; kevéssé hatott rá az is, amikor a tiszteletes megszámlálta az ablakokat a kastély homlokzatán, és elmondta, mennyi pénzébe került Sir Lewis de Bourghnak annak idején az üvegeztetés.

Amint felmentek a lépcsőn az előcsarnokba, Mariát egyre jobban elfogta az ijedelem, s még Sir William sem látszott teljesen nyugodtnak. De Elizát nem hagyta cserben a bátorsága. Semmi olyat nem hallott Lady Catherine-ről, hogy rendkívüli tehetségekkel vagy bámulatos erénnyel kellett volna számolnia, a pusztán pénzen és rangon alapuló fensőséget viszont - úgy érezte - minden rettegés nélkül tudja szemlélni.

Az előcsarnokból, melynek szép arányaira és tökéletes díszítésére Collins elragadtatott arccal hívta fel figyelmüket, az inasok egy előszobán keresztül egy terembe vezették őket, ahol ott ült Lady Catherine, a leánya és Mrs. Jenkinson.

Őladysége igen kegyesen felállt, hogy üdvözölje őket, s mivel Mrs. Collins előzőleg megbeszélte férjével, hogy a bemutatást ő fogja végezni, a szertartás illendő módon folyt le, minden mentegetőzés és hálálkodás nélkül, amit Collins el nem mulasztott volna.

Hiába fordult meg az udvarnál, Sir Williamet teljesen lenyűgözte a főúri környezet, s csak annyi mersze maradt, hogy földig hajoljon, aztán leült, de egy szó sem jött ki a torkán. Leánya szinte magánkívül volt rémületében, a szék sarkán feszengett, és azt sem tudta, merre nézzen. Elizabeth nem jött ki a sodrából, s teljes nyugalommal figyelte a szemben ülő három nőt. Lady Catherine magas, termetes asszony volt, erőteljes arcvonásokkal, amelyek egykor szépek lehettek. Modora nem volt megnyerő, s látogatóit úgy fogadta, hogy azok nem feledkezhettek meg alacsonyabb társadalmi rangjukról. Félelmetes személy volt - nem mintha szótlan lett volna, de bármit mondott, ellentmondást nem tűrő hangjából kicsendült az önteltség. Elizának rögtön Wickham szavai jutottak eszébe, s aznapi megfigyelései alapján úgy látta, hogy Lady Catherine pontosan megfelel a fiatalember leírásának.

Megvizsgálván az anyát, akinek arca és viselkedése Darcyra emlékeztette, Elizabeth a leányára fordította tekintetét, s szinte osztozott Maria meglepetésében, hogy mennyire sovány és alacsony. Anya és leánya sem termetre, sem arcra nem hasonlítottak egymáshoz. Miss de Bourgh sápadt volt és beteges színű; nem volt csúnya, csak jelentéktelen arcú. Nagyon keveset beszélt, csak néha szólt halkan Mrs. Jenkinsonhoz, akinek külseje semmi érdekeset nem ígért, s aki kizárólag Miss de Bourgh szavaira figyelt, mialatt ellenzőt állított a leány szeme elé, amit időnként igazgatott, hogy a fény ne zavarja.

Néhány percig ülhettek csak együtt, mert az egész társaságot az ablakhoz hívták, hogy csodálják meg a kilátást.

Collins felhívta figyelmüket a táj szépségeire, Lady Catherine pedig kegyesen megjegyezte, hogy nyáron sokkal figyelemreméltóbb látványban lehetne részük.

A vacsora rendkívül nagyszabású volt - szolgák hada és bőséges ezüstnemű, amint ezt Collins kilátásba helyezte. Egy másik jóslata is igazolódott: őladysége kívánságára ő ült az asztal végén, s úgy nézett körül, mintha ennél nagyobb kitüntetés nem érhetné az életben. Örömteli buzgalommal szeletelt, evett és dicsért; minden fogást először ő magasztalt, aztán Sir William, aki már annyira magához tért, hogy hűségesen visszhangozhatta veje minden szavát. Elizabeth csodálkozott Lady Catherine-en, hogyan bírja elviselni az ilyen hízelgést. De a ladynek nyilván jólesett a fellengzős magasztalás, mert kegyesen mosolygott, különösen mikor egy-egy fogásról kiderült, hogy újdonság vendégeinek. Vacsora közben nemigen indult meg a társalgás. Elizabeth szívesen beszélt volna, ha erre alkalom nyílik - de Charlotte és Miss de Bourgh között ült, s az előbbi folyton Lady Catherine-t hallgatta, az utóbbi pedig egyetlen szót sem szólt hozzá az egész vacsora alatt. Mrs. Jenkinson csak Miss de Bourghgal törődött - nézte, milyen keveset eszik, egyre újabb fogásokkal kínálta, s aggódott, hogy nincs jól. Mariának eszébe sem jutott, hogy beszéljen, a férfiak pedig csak ettek és lelkesedtek.

Mikor a hölgyek visszavonultak a szalonba, egyebet alig tehettek, csak Lady Catherine-t hallgatták, aki szakadatlanul beszélt, míg be nem hozták a kávét. Minden tárgyról olyan határozott modorban nyilatkozott, mint aki megszokta, hogy sohasem vonják kétségbe a véleményét. Bizalmasan és aprólékosan érdeklődött Charlotte házi dolgairól, és bőségesen osztogatta a tanácsokat, hogyan intézzen el mindent. Elmagyarázta, hogyan kell vezetni egy ilyen kis háztartást, és utasításokat adott a tehenek és a baromfi gondozására. Elizabeth látta, hogy a nagy dáma figyelme a legcsekélyebb dolgokra is kiterjed, ha ezzel alkalma nyílik másoknak parancsolgatni. Néha félbehagyta a beszélgetést Mrs. Collinsszal, s különféle kérdéseket intézett Mariához és Elizához, különösen Elizához, akinek rokonságáról kevésbé volt értesülve, s akiről megjegyezte Charlotte-nak, hogy nagyon finom, csinos leány. Közbe-közbe megkérdezte tőle, hány testvére van, idősebbek-e nála vagy fiatalabbak, nem fog-e valamelyikük férjhez menni, csinosak-e, hol nevelkedtek, miféle hintója van az apjuknak, s mi volt az édesanyjuk leányneve? Elizabeth érezte, milyen neveletlenek ezek a kérdések, de azért nyugodtan válaszolt rájuk. Lady Catherine ekkor megjegyezte:

- Úgy tudom, az édesapja birtokának Mr. Collins a várományosa. A maga kedvéért - fordult Charlotte-hoz - örülök ennek, bár általában nem helyeslem, ha a leányágat kizárják az örökösödésből. Sir Lewis de Bourgh családjában nem tartották ezt szükségesnek. Tud zongorázni és énekelni, Miss Bennet?

- Egy kicsit.

- Ó, akkor egyszer majd szívesen meghallgatjuk. Nagyszerű zongoránk van, valószínűleg sokkal jobb, mint... Majd kipróbálja valamelyik nap. A testvérei is értenek a zenéhez?

- Csak az egyik.

- A többiek miért nem tanultak? Valamennyiüknek kellett volna. A Webb lányok mind zongoráznak, pedig az ő apjuknak kisebb a jövedelme. Tud rajzolni?

- Nem, nem értek hozzá.

- Hogyan, egyikük sem rajzol?

- Egyikünk sem.

- Nagyon furcsa. De valószínűleg nem volt rá alkalmuk. Édesanyjuknak el kellett volna magukat vinni Londonba minden tavasszal, ott jó mestereket találni.

- Anyámnak nem is lett volna ellene kifogása, de apám ki nem állhatja Londont.

- És a nevelőnőjük? Ő talán otthagyta magukat?

- Sohasem volt nevelőnőnk.

- Nem volt! Hát ez hogyan lehetséges? Öt lányt felnevelni otthon, nevelőnő nélkül! Ilyet még életemben nem hallottam. Micsoda rabszolgaság lehetett az édesanyjuknak, amíg felnevelte magukat!

Elizabeth alig tudta elfojtani mosolyát, mikor biztosította Lady Catherine-t, hogy náluk nem ez volt a helyzet.

- Hát akkor kitől tanultak? Ki viselte gondjukat? Nevelőnő nélkül el lehettek hanyagolva.

- Talán el is voltunk bizonyos családokhoz képest; de aki tanulni akart közülünk, megvolt rá a módja. Mindig buzdítottak bennünket az olvasásra, s a tanárok sem hiányoztak, ha szükség volt rájuk. Aki szívesebben lustálkodott, persze azt is megtehette.

- Igen, éppen erről van szó. A nevelőnő feladata, hogy ezt megakadályozza. Ha ismertem volna az édesanyjukat, a lelkére beszéltem volna, hogy fogadjon nevelőnőt. Nem győzöm ismételni, hogy állandó és rendszeres oktatás nélkül mit sem ér a nevelés, azt pedig csak egy jó nevelőnő adhatja meg. El sem hinné, hány családnak nyújtottam ebben a tekintetben segítséget. Mindig örömömre szolgál, ha egy fiatal teremtést jól elhelyezhetek. Mrs. Jenkinsonnak négy unokahúga kapott pompás állást az én révemen, s épp a minap ajánlottam be egy másik fiatal nőt, akit csak futólag említettek előttem, de a család nagyon meg van vele elégedve. Lady Metcalfe el is jött tegnap - említettem ezt már, Mrs. Collins? -, hogy megköszönje szívességemet. Kijelentette, hogy Miss Pope valóságos kincs. "Lady Catherine - mondta -, ön egy kincset ajándékozott nekem." A húgai is járnak már társaságba, Miss Bennet?

- Igen, Lady Catherine, mind járnak.

- Mind! Hogyan, mind az öten egyszerre? Nagyon különös! És maga csak a második lány. A fiatalabbak is társaságba járnak, mielőtt az idősebbek férjhez mentek volna? Hiszen a legfiatalabbak még kislányok lehetnek!

- Igen, a legkisebbik tizenhat éves sincs. Ő talán fiatal ahhoz, hogy sokat forogjon társaságban. De véleményem szerint, Lady Catherine, igazságtalanság volna a fiatalabb testvérekkel szemben, ha nem vehetnék ki részüket a társasági életből és a szórakozásból, csak azért, mert az idősebbeknek nincs módjuk vagy kedvük a korai férjhez menéshez. Aki utolsónak született, annak éppen annyi joga van a fiatalság örömeihez, mint az elsőszülöttnek. Hogyan lehet tőlük elvárni, hogy otthon üljenek? Nem hiszem, hogy ez növelné bennük a testvéri szeretetet vagy a finom érzést.

- Szavamra - mondta Lady Catherine -, fiatal leány létére nagyon határozottan fejezi ki a véleményét. Mondja, kérem, hány éves?

- Mivel három felnőtt húgom van - felelte Elizabeth mosolyogva -, ladységed nem kívánhatja tőlem, hogy bevalljam a koromat.

Lady Catherine-t láthatólag elképesztette, hogy nem kapott egyenes választ, s Elizának az a gyanúja támadt, hogy ő az első, aki valaha tréfás hangot mert megütni ilyen méltóságteljes neveletlenséggel szemben.

- Nem hinném, hogy több lenne húszévesnél, nem kell tehát titkolni a korát.

- Még nem vagyok huszonegy éves.

Miután bejöttek a férfiak, és velük megteáztak, felállították a kártyaasztalokat. Lady Catherine, Sir William, Collins és felesége leültek quadrille-t játszani, s mivel Miss de Bourgh a casino mellett döntött, a két leány abban a kitüntetésben részesült, hogy Mrs. Jenkinsonnal együtt részt vehettek a játékban. Az ő asztaluknál elviselhetetlen volt az unalom. Alig hangzott el olyan szó, amely ne a játszmára vonatkozott volna, kivéve mikor Mrs. Jenkinson amiatt aggályoskodott, hogy Miss de Bourghnak melege van vagy fázik, hogy túlságosan erős vagy túlságosan gyenge neki a világítás. A másik asztalnál jóval mozgalmasabb volt az élet. Rendszerint Lady Catherine beszélt - a többiek hibás ütéseire hívta fel a figyelmet, vagy történeteket mesélt önmagáról. Collins buzgón helyeselt őladységének, bármit is mondott, megköszönt minden zsetont, és bocsánatot kért, hogy túl sokat nyer. Sir William nem beszélt sokat - a történeteket és az előkelő neveket raktározta el emlékezetébe.

Amikor Lady Catherine leányával együtt megelégelte a kártyázást, elvitette az asztalokat, felajánlotta a hintót Mrs. Collinsnak, aki azt hálásan elfogadta, és rögtön parancsot adott, hogy fogjanak be. A társaság most körülállta a kandallót, hogy meghallja Lady Catherine-től, milyen idő lesz másnap. Rendelkezéseinek az a bejelentés vetett véget, hogy a hintó előállt, mire Collins terjengős hálálkodó beszéde és Sir William megfelelő számú hajlongása után a vendégek eltávoztak. Alig hajtottak el a kaputól, Collins máris felszólította unokahúgát, mondja el véleményét mindarról, amit Rosingsban látott, s Elizabeth, barátnője kedvéért, kedvezőbben nyilatkozott a valóságnál. De ez a dicséret, noha Elizának erőfeszítésébe került, távolról sem elégítette ki a tiszteletest, aki csakhamar kénytelen volt maga folytatni őladysége magasztalását.
II. KÖNYV 7. FEJEZET
Sir William csak egy hétig maradt Hunsfordban, de ez elég idő volt ahhoz, hogy meggyőződjék, leánya jól van ellátva, s ritkaságszámba menő férjjel és szomszédnővel dicsekedhetik. Amíg Sir William náluk lakott, Collins délelőttönként megkocsikáztatta apósát, és mindent megmutatott neki a környéken. Sir William elutazása után az egész család visszazökkent szokásos életmódjába, s Eliza örömmel állapította meg, hogy unokabátyját most nem látják gyakrabban, mint eddig, mert a reggeli és a vacsora közötti időt Collins nagyrészt azzal töltötte, hogy a kertben dolgozgatott, vagy írt és olvasott, vagy pedig könyvtárszobája ablakából nézegetett ki a ház mellett húzódó útra. A nők viszont a hátsó szobában tartózkodtak. Elizabeth eleinte kissé csodálkozott azon, hogy Charlotte miért nem inkább a nappaliban van velük, mikor az tágasabb szoba, és szebb onnét a kilátás; de csakhamar rájött, hogy barátnőjének alapos oka van erre, mert Collins kétségtelenül kevesebb időt töltött volna a saját szobájában, ha a közös szoba éppen olyan kényelmes és barátságos, mint az övé. Eliza gondolatban megdicsérte Charlotte-ot ezért az elrendezésért.

A szalonból nem nyílt kilátás az útra, s csak Collinstól nyerhettek értesülést, milyen hintók haladnak el arra, főképp pedig hányszor kocsikázik el a ház előtt Miss de Bourgh. Collins sohasem mulasztotta el jelenteni ezt a szinte mindennapos eseményt. Miss de Bourgh elég gyakran megállt a paplaknál, s néhány percig beszélgetett Charlotte-tal, de a legritkább esetben sikerült őt rávenni, hogy kiszálljon.

Alig múlt el nap, hogy Collins ne ment volna át Rosingsba, s ritkán fordult elő, hogy felesége ne tartotta volna szükségesnek elkísérni. Elizabeth nem értette, hogyan áldozhatnak erre annyi időt, amíg eszébe nem jutott, hogy Lady Catherine más egyházközségek felett is rendelkezik. Nagy néha őladysége is megtisztelte Collinsékat látogatásával, s ilyenkor semmi sem kerülte el figyelmét a házban. Kikérdezte őket, mivel foglalkoznak, megnézte munkájukat, s azt tanácsolta, csinálják másképp; kifogásolta a bútorok elrendezését, vagy hanyagságon kapta rajta a szobalányt. Ha elfogadta Charlotte kínálását, ezt is csak azért tette, hogy megállapíthassa: Mrs. Collins túlságosan sok húst vásárol egy ilyen kis családnak.

Elizabeth hamarosan rájött, hogy ez a nagy dáma nem tagja ugyan a megyei békebíróságnak, de az egyházközség területén mégis igen tevékeny bírói szerepet játszik, s a legapróbb ügyekben is beszámoltat magának a tiszteletessel. Ha azt hallotta, hogy a zsellérek közül bárki civakodó hajlamú, elégedetlen vagy földhözragadt szegény, rögtön megjelent a faluban, hogy elsimítsa a viszályt, elnémítsa a parasztokat feddéseivel, s összhangot és bőséget teremtsen.

A rosingsi vacsorameghívás általában hetenként kétszer ismétlődött meg, s leszámítva Sir William távozását, továbbá azt, hogy este csak egy kártyaasztalt állítottak fel, minden ilyen vacsora szakasztott mása volt az elsőnek. Egyéb meghívásban alig volt részük, mivel Collinsék nem tudtak lépést tartani a környékbeli előkelőségek életmódjával. Elizának ez nem is hiányzott, s egészben véve jól telt az ideje. Sok kellemes félórát csevegtek át Charlotte-tal, s az évszakhoz képest oly szép volt az idő, hogy gyakran talált felüdülést a szabadban. Mialatt a többiek Lady Catherine-nél voltak látogatóban, ő kedvenc sétáját rótta az erdőcske mentén, amely a park egyik oldalán húzódott. Egy szép árnyas ösvényt fedezett fel, melyet rajta kívül más nem kedvelt, s itt biztonságban érezte magát Lady Catherine szeme elől.

Ilyen nyugodt mederben gyorsan telt el látogatásának első két hete. Közeledett a húsvét, s az ünnep előtti héten vendégekkel bővült a rosingsi család, ami ilyen kis körben fontos esemény. Elizabeth már röviddel megérkezése után hallotta, hogy néhány hét múlva várják Darcyt, s kevés olyan embert ismert, akit nem látott volna szívesebben, mégis azt gondolta, legalább lesz egy aránylag új arc a rosingsi összejöveteleken; mulatságos lesz majd azt is megfigyelni, hogyan viselkedik Darcy unokahúga iránt, mert ez megmutatja, mennyire reménytelen Miss Bingley mesterkedése. Lady Catherine nyilvánvalóan Darcyt szemelte ki vejéül, mert a legnagyobb örömmel beszélt a jöveteléről, nem győzött elég dicsérően nyilatkozni személyéről, s szinte haragudott, amikor megtudta, hogy Miss Lucas és Elizabeth már gyakran találkoztak vele.

Megérkezéséről hamar tudomást szereztek a paplakban, mert Collins, hogy minél frissebben értesüljön, egész délelőtt a hunsfordi útra néző melléképületek közelében járkált, s amikor a hintó befordult a parkba, a tiszteletes mély meghajlással odaköszönt feléje, és rohant haza a nagy újsággal. Másnap reggel átsietett Rosingsba, hogy tiszteletét tegye. Udvariaskodását Lady Catherine két unokaöccse fogadta, mert Darcy magával hozta Fitzwilliam ezredest, nagybátyjának, Lord N.-nek ifjabbik fiát, s amikor Collins hazament, az egész társaság nagy meglepetésére a két úr is elkísérte. Charlotte a férje szobájából látta őket jönni, mire rögtön beszaladt a másik szobába, közölte a leányokkal, milyen megtiszteltetés vár reájuk, majd hozzátette:

- Ezt az udvarias figyelmet neked köszönhetem, Eliza. Mr. Darcynak soha nem jutott volna eszébe, hogy engem ilyen hamar meglátogasson.

Elizának alig volt ideje, hogy elhárítsa magától ezt a bókot, amikor megszólalt a kapucsengő, s röviddel ezután belépett a szobába a három férfi. Fitzwilliam ezredes jött elsőnek, egy harminc év körüli férfi - csinos nem volt, csak kifogástalanul úri a megjelenése és a modora. Darcy éppen úgy viselkedett, mint annak idején Hertfordshire-ben. Szokásos tartózkodó modorában üdvözölte Mrs. Collinst, s bármilyen érzelmeket táplált is Eliza irányában, látszólag a legnagyobb hidegvérrel köszöntötte. Elizabeth válaszul könnyedén meghajolt, de nem szólt egy szót sem.

Fitzwilliam ezredes a világfi készségével és könnyedségével rögtön elindította a társalgást, s nagyon kellemesen beszélt; de unokafivére csak egy futó megjegyzést tett, Mrs. Collinsnak a házról meg a kertről, aztán egy ideig ült a helyén, és nem szólt senkihez. Végül mégis annyira felébredt benne az udvariasság, hogy érdeklődött Eliza családjának hogyléte felől. Elizabeth a szokásos módon felelt, majd egy pillanatnyi szünet után hozzátette:

- A nővérem három hónapja van Londonban. Nem találkozott véletlenül vele?

Elizabeth jól tudta, hogy nem találkoztak, de látni akarta, elárulja-e Darcy viselkedése, hogy tud arról, ami Bingleyék és Jane között történt. Úgy látta, hogy Darcy kissé zavarban van, mikor azt felelte, hogy egyszer sem volt szerencséje találkozni Miss Bennettel. Tovább nem feszegették a kérdést, s a látogatók hamarosan el is búcsúztak.
II. KÖNYV 8. FEJEZET
Fitzwilliam ezredes modorát mindenki dicsérte a paplakban, s a hölgyek úgy érezték, hogy jelenléte jóval kellemesebbé fogja tenni a rosingsi összejöveteleket. De eltelt néhány nap, és még nem hívták meg őket, mert ha vendégek voltak a kastélyban, Collinsékra nem volt szükség. A megtisztelő figyelemre csak húsvét napján került sor, majdnem egy héttel az urak megérkezése után, akkor is úgy, hogy az istentisztelet után odaszóltak neki, jöjjenek át este Rosingsba. Az ünnep előtti héten alig látták Lady Catherine-t vagy a leányát. Fitzwilliam ezredes közben többször is benézett hozzájuk, de Darcyt csak a templomban látták viszont.

A meghívást természetesen elfogadták, s a kitűzött időben megjelentek Lady Catherine szalonjában, ahol már együtt volt a társaság. Őladysége udvariasan fogadta őket, de látszott rajta, hogy nem örül annyira társaságuknak, mint amikor más vendéget nem kaphat. Unokaöccsei szinte teljesen lefoglalták, és sokkal többet beszélt velük, főleg Darcyval, mint bárki mással a teremben.

Fitzwilliam ezredes azonban szívből megörült nekik, mint mindennek, ami változást jelentett a rosingsi életben; amellett Mrs. Collins csinos barátnője erősen foglalkoztatta a képzeletét. Rögtön melléje ült, s oly kellemesen csevegett Kentről és Hertfordshire-ről, az utazásról és az otthon ülésről, új könyvekről és zenéről, hogy Elizát soha nem szórakoztatta még senki így ebben a szalonban.

Olyan élénken és jókedvűen beszélgettek, hogy Lady Catherine és Darcy figyelmét egyaránt magukra vonták. Darcy szeme csakhamar több ízben kíváncsi tekintettel fordult feléjük, s kis idő múlva őladységét is furdalni kezdte a kíváncsiság; ezt el is árulta azzal, hogy nem átallott közbekiáltani:

- Mit mondasz, Fitzwilliam? Miről beszélsz? Mit mondtál Miss Bennetnek? Hadd halljam én is.

- Zenéről beszélgettünk, néni - mondta Fitzwilliam, amikor már nem tudott kitérni a válasz elől.

- Zenéről! Akkor beszélj, kérlek, hangosabban. Nincs még egy tárgy, amiről ilyen örömest hallanék. Nekem is részt kell vennem a társalgásban, ha zenéről van szó. Azt hiszem, kevesen vannak Angliában, akik nálam jobban élvezik a zenét, vagy több természetes tehetségük van hozzá. Ha tanultam volna, ma nagy művésznő lennék. És Anne is az volna, ha egészsége megengedné, hogy komolyan foglalkozzék zenével. Bizonyos vagyok benne, hogy kitűnően játszana. Mondd, Darcy, hogyan halad Georgiana?

Darcy melegen dicsérte húgát, hogy milyen szépen zongorázik.

- Nagyon örülök, hogy ezt hallom róla - mondta Lady Catherine -, s azt üzenem neki, szorgalmasan gyakoroljon, mert csak úgy viheti sokra.

- Higgye el, néni - felelte Darcy -, neki nincs szüksége tanácsra. Rendszeresen gyakorol.

- Annál jobb. Nem lehet eleget gyakorolni; s ha legközelebb írok neki, lelkére kötöm, hogy semmi esetre ne hanyagolja el. Gyakran mondom a fiatal hölgyeknek, hogy a zenében senki sem lehet kiváló állandó gyakorlás nélkül. Miss Bennetnek is már többször megmondtam, sohasem fog igazán jól játszani, ha nem gyakorol többet. Mrs. Collinsnak nincs ugyan zongorája, de gyakran mondtam neki, szívesen látom, ha mindennap átjön Rosingsba, és Mrs. Jenkinson szobájában zongorázik. Tudod, ott, a kastély másik részében igazán nem zavarna senkit.

Darcyn látszott, hogy kissé szégyenkezik nagynénje neveletlensége miatt, s nem felelt semmit.

Kávé után Fitzwilliam ezredes emlékeztette Elizát ígéretére, hogy játszani fog neki, s Elizabeth azonnal leült a zongorához. Fitzwilliam odahúzott melléje egy széket. Lady Catherine meghallgatta egy dal felét, aztán tovább beszélgetett másik unokaöccsével, amíg Darcy ott nem hagyta, s a maga szokásos, megfontolt módján oda nem lépett a zongorához, úgy állva meg, hogy szemtől szembe láthassa a szép szereplő arcát. Elizabeth mindent megfigyelt, s mihelyt szünetet tarthatott a játékban, pajkos mosollyal fordult Darcy felé.

- Ön talán rám akar ijeszteni, Mr. Darcy, azért állt ide ilyen ünnepélyesen? De én nem vagyok hajlandó megijedni, bármilyen jól játszik is a húga. Olyan makacs a természetem, hogy nem tűri az ijesztgetést, akárhogyan is próbálkoznak vele. Minél inkább meg akarnak félemlíteni, annál jobban nő a bátorságom.

- Nem fogom azt mondani, hogy téved - felelte Darcy -, mert úgysem gondolhatta rólam komolyan, hogy szándékomban állt magát megijeszteni. Elég régóta van szerencsém ismerni kegyedet, s így tudom, milyen örömét leli abban, hogy néha olyan véleményt nyilvánít, amelyben saját maga sem hisz.

Elizabeth jót nevetett ezen a jellemzésen, és így szólt az ezredeshez:

- Unokaöccse szép képet festett rólam, s arra tanítja önt, hogy egyetlen szavamat se higgye el. Mondhatom, kész szerencsétlenség, hogy éppen itt kellett olyasvalakivel találkoznom, aki le tudja leplezni az igazi jellememet - pedig már reméltem, hogy ezen a vidéken elég jó színben tudom magam feltüntetni. Igazán, Mr. Darcy, nem vall nagylelkűségre, hogy minden rosszat elmond, amit megtudott rólam Hertfordshire-ben - s engedje megjegyeznem, eljárása nem is diplomatikus, mert megtorlásra ingerel engem, és olyan dolgok derülhetnek ki, amelyek megbotránkoztatják rokonait.

- Nem félek én magától - mondta mosolyogva Darcy.

- Hadd halljam, mi a vád ellene! - kiáltotta Fitzwilliam ezredes. - Kíváncsi vagyok, hogyan viselkedik idegenek között.

- Elmondom hát, de készüljön el a legszörnyűbbre. Előrebocsátom, hogy először életemben egy hertfordshire-i bálon találkoztam vele - és mit gondol, mit művelt ezen a bálon? Összesen csak négy fordulót táncolt! Sajnálom, hogy ezt kell róla mondanom, de így volt. Csak négyszer táncolt, pedig alig volt férfi a teremben, s biztos tudomásom szerint nem egy lány, partner híján, petrezselymet árult. Mr. Darcy, ezt a tényt ön sem tagadhatja.

- Akkor még egyetlen hölgyet sem volt szerencsém ismerni a teremben, saját társaságomon kívül.

- Ez igaz, és persze nincs is rá mód, hogy egy urat bemutassanak egy hölgynek a bálon. Nos, ezredes úr, most mit játsszak? Ujjaim az ön parancsára várnak.

- Talán jobban tettem volna, ha bemutattatom magamat - mondta Darcy -, de idegenekkel szemben nehezen küzdöm le a feszélyezettséget.

- Kérdezzük meg unokaöccsétől, hogy miért? - mondta Elizabeth, még mindig Fitzwilliam ezredeshez intézve szavait. - Kérdezzük meg tőle, miért van az, hogy egy okos, művelt ember, aki sokat forgott a világban, feszélyezettséget érez idegenekkel szemben?

- Meg tudok erre felelni anélkül is, hogy megkérdezném - mondta Fitzwilliam. - Azért, mert nem is igyekszik azt leküzdeni.

- Bennem valóban nincs meg a tehetség, mint némely emberben, hogy könnyedén el tudjak beszélgetni olyanokkal, akiket még sohasem láttam - mondta Darcy. - Nem tudom megütni társalgásuk hangját, nem tudok annyi érdeklődést mutatni ügyeik iránt, mint azt gyakran látom másoknál.

- Az én ujjaim - mondta Elizabeth - nem mozognak a billentyűkön olyan mesteri módon, mint ezt sok nőnél láttam. Nincs bennük annyi erő, annyi gyorsaság, nem is érik el ugyanazt a hatást. De én azért mindig magamat hibáztatom: nem vesződtem eleget a gyakorlással. Nem az ujjaimat okolom, hogy nem képesek oly mértékben a művészi játékra, mint más nőké.

Darcy elmosolyodott, és így felelt: - Önnek teljesen igaza van: sokkal jobban használta fel az idejét. Aki abban a szerencsében részesül, hogy hallhatja a játékát, nem találhat benne semmi hiányt. Idegenek előtt pedig egyikünk sem produkálja magát.

Társalgásukat Lady Catherine szakította félbe, aki odaszólt, hogy miről beszélnek. Elizabeth rögtön újból zongorázni kezdett. Lady Catherine odament, pár pillanatig hallgatta, aztán így szólt Darcyhoz:

- Miss Bennet nem is játszana rosszul, ha többet gyakorolna, és órákat vehetne egy londoni tanártól. Az ujjrend ellen nem lehet semmi kifogás, de ízlés tekintetében nem éri utol Anne-t. Anne nagyszerűen zongorázna, ha egészsége megengedte volna, hogy tanuljon.

Elizabeth Darcyra pillantott, mert látni akarta, milyen lelkesen visszhangozza unokahúga dicséretét - de se most, se máskor nem vette észre egyetlen tünetét sem a szerelemnek. Miss de Bourgh iránti egész viselkedéséből azt a vigasztaló tanulságot vonta le Miss Bingley számára, hogy Darcy valószínűleg akár őt is elvehette volna, ha történetesen ő a rokona.

Lady Catherine folytatta megjegyzéseit Elizabeth játékáról, s közben utasításokat osztogatott, hogyan kell a darabot átérezni és előadni. Elizabeth elnéző udvariassággal hallgatta végig, s az urak kérésére mindaddig a zongoránál maradt, amíg elő nem állott őladysége hintója, hogy mindnyájukat hazavigye.
II. KÖNYV 9. FEJEZET
Másnap délelőtt Elizabeth egyedül ült a szobában, és éppen levelet írt Jane-nek (Mrs. Collins és Maria a faluba mentek bevásárolni), amikor váratlanul megszólalt a kapucsengő, biztos jeléül annak, hogy látogató érkezett. Mivel kocsizörgést nem hallott, arra gondolt, hogy Lady Catherine áll a kapu előtt, s ettől való félelmében eltette a félig megírt levelet, hogy elejét vegye minden tolakodó kérdezősködésnek; de kinyílt az ajtó, és legnagyobb meglepetésére Darcy lépett a szobába, egyedül.

Darcy is csodálkozott, hogy egyedül találja Elizát, s bocsánatot kért az alkalmatlankodásért, de ő úgy tudta, hogy a hölgyek mind itthon vannak.

Aztán leültek, s miután Elizabeth érdeklődött a rosingsiak iránt, az a veszély fenyegette őket, hogy teljes némaságba merülnek. Feltétlenül szükség volt valami beszédtémát keresni. Ebben a szorult helyzetben Elizának eszébe jutott, mikor látta Darcyt utoljára Hertfordshire-ben, s mivel kíváncsi volt, mit mondhat hirtelen elutazásukról, megjegyezte:

- Milyen váratlanul hagyták el valamennyien Netherfieldet múlt novemberben, Mr. Darcy! Nagyon kellemes meglepetés lehetett Mr. Bingleynek, hogy oly hamar követték; ha jól emlékszem, ő csak egy nappal előbb utazott el. Remélem, Mr. Bingleyt és nővéreit jó egészségben hagyta Londonban.

- Köszönöm, kitűnő egészségben.

Elizabeth látta, hogy nem kap bővebb választ, s rövid szünet után hozzátette:

- Mintha azt hallottam volna, hogy Mr. Bingley nemigen szándékozik visszatérni Netherfieldbe.

- Nekem sohasem nyilatkozott így, de valószínű, hogy a jövőben igen kevés időt fog netherfieldi birtokán tölteni. Sok a barátja, és olyan életkorban van, amikor az ember baráti köre és társadalmi kötelezettségei egyre bővülnek.

- Ha csak kevés időt szándékozik Netherfieldben tölteni, jobb volna a szomszédságnak, ha végleg felmondaná a bérletet, mert ebben az esetben talán megtelepedne ott egy másik család. De Mr. Bingley valószínűleg nem a szomszédok, hanem a saját kedvéért bérelte ki a házat, s bizonyára ezen elv szerint fogja megtartani vagy túladni rajta.

- Nem lepődnék meg - mondta Darcy -, ha megválna a háztól, mihelyt megfelelő ajánlatot kap.

Elizabeth nem válaszolt. Bingleyről nem mert tovább érdeklődni, s minthogy egyéb mondanivalója nem volt, elhatározta, hogy most Darcyra bízza, törje ő a fejét más témán.

Darcy elértette a szándékát, s kisvártatva megszólalt:

- Ez a ház nagyon kényelmesnek látszik. Úgy tudom, Lady Catherine alaposan rendbe hozatta, mikor Mr. Collins Hunsfordba jött.

- Magam is azt hiszem - de mondhatom, hálásabb embert nem is részesíthetett volna kegyében.

- Úgy látszik, Mr. Collins nagyon szerencsésen választotta meg a feleségét.

- Igen, nagyon szerencsésen. Barátai örülhetnek, mert rajta kívül alig akadna még okos nő, aki hozzáment volna feleségül, s ha hozzámegy, boldoggá is tudja tenni. Barátnőm rendkívül értelmes teremtés - bár nem merném állítani, hogy Mr. Collinsszal kötött házasságát legbölcsebb cselekedetei közé sorolnám. De tökéletesen boldognak látszik, s a józan számítás szempontjából kétségtelenül igen jó partit csinált.

- Az is kellemes lehet számára, hogy ilyen közel lakik családjához és ismerőseihez.

- Ön szerint közel lakik? Majdnem ötven mérföldnyire.

- És mi az az ötven mérföld, ha jó az út? Alig több félnapi utazásnál. Igen, szerintem egészen közel lakik.

- Én nem merném állítani, hogy a közelség egyik előnye ennek a házasságnak! - kiáltott fel Elizabeth. - Soha nem mondanám, hogy Mrs. Collins közel él a családjához.

- Ez csak azt bizonyítja, hogy kegyed mennyire ragaszkodik Hertfordshire-hez. Azt hiszem, az ön szemében minden távol van, ami kívül esik Longbourn közvetlen környékén.

Beszéd közben valami mosolyféle villant fel az arcán, s Elizabeth azt képzelte, hogy érti ezt a mosolyt: Darcy bizonyára azt hiszi, hogy ő Jane-re meg Netherfieldre gondol. Elizabeth el is pirult, mikor így válaszolt a fiatalembernek:

- Nem azt akartam mondani, hogy egy asszony nem lakhat túl közel a családjához. A közelség és távolság viszonylagos, és sok változó körülménytől függ. Ha bőven van pénz, és nem számít az útiköltség, akkor nincs semmi baj a távolsággal. De itt nem ez a helyzet. Collinséknak szép a jövedelmük, de mégsem annyi, hogy sokat utazzanak, s meg vagyok róla győződve, hogy barátnőm csak akkor érezné magát közel a családjához, ha feleilyen távol lakna tőlük.

Darcy kissé közelebb húzta a székét, és ezt mondta:

- Kegyednek nem lehet joga, hogy ilyen nagyon ragaszkodjék a környezetéhez - nem hiszem, hogy mindig Longbournban élt volna.

Elizabeth láthatóan meglepődött. A fiatalember észrevette szavainak hatását. Visszahúzta a székét, egy újságot vett fel az asztalról, belepillantott, aztán hidegebb hangon kérdezte:

- Hogyan tetszik magának Kent?

Rövid párbeszéd következett a vidékről, mindkét részről nyugodt hangú és szűkre szabott. Beszélgetésüknek Charlotte és húga vetettek véget, akik most tértek haza sétájukról, s csodálkoztak, hogy együtt találják őket. Darcy elmondta, milyen tévedés folytán zavarta meg Miss Bennetet, ott maradt még néhány percig, de alig szólt valakihez, s aztán elment.

- Mit jelenthet ez? - mondta Charlotte, mihelyt Darcy kitette a lábát. - Kedves Elizám, arra kell gondolnom, hogy szerelmes beléd, máskülönben eszébe sem jutott volna, hogy ilyen bizalmasan meglátogasson bennünket.

De miután Elizabeth beszámolt Darcy szótlanságáról, ez a magyarázat nem látszott nagyon valószínűnek, bármennyire óhajtotta is azt Charlotte. Különböző feltevések után végül is annak tulajdonították Darcy látogatását, hogy a fiatalember nem tudta, mivel üsse agyon az időt. Maga az évszak is emellett szólt. Mindenfajta vadászat véget ért, a kastélyban pedig nem volt más, csak Lady Catherine, a könyvek és a biliárdasztal. A férfiak nem ülhetnek mindig a szobában, s a paplak közelsége, a kellemes séta, vagy a benn lakó rokonszenves emberek ettől a naptól fogva majdnem mindennap arra csábították őket, hogy átsétáljanak hozzájuk. Különböző órákban jelentek meg délelőttönként, néha külön, néha együtt, olykor nagynénjük kíséretében. Világos volt mindnyájuk előtt, hogy Fitzwilliam ezredes azért jön, mert jól érzi magát társaságukban, s ez persze még rokonszenvesebbé tette előttük. Elizabeth örült neki, Fitzwilliam sem titkolta hódolatát, s mindez régebbi kedvencét, George Wickhamet juttatta Eliza eszébe. Az összehasonlításból az tűnt ugyan ki, hogy az ezredesnek nem olyan megnyerően sima a modora - de élettapasztalatban talán fölülmúlja Wickhamet.

Nehezebb volt megérteni, miért jár Darcy olyan sűrűn a paplakba. Aligha a társaság kedvéért, hiszen gyakran tíz percig ült ott egyfolytában, és ki sem nyitotta a száját, s amikor megszólalt, inkább kényszerűségből, mint jószántából tette - az illendőségnek áldozott ezzel, nem mintha örömét lelte volna benne. Ritkán élénkült fel igazán. Mrs. Collins nem tudott kiokosodni belőle. Fitzwilliam ezredes időnként mulatott unokaöccse suta viselkedésén, jeléül annak, hogy Darcy általában másképp szokott viselkedni, amit Charlotte saját tapasztalatából nem tudhatott. Szerette volna azt hinni, hogy a változást a szerelem okozta, és a szerelem tárgya barátnője, Eliza - ezért komolyan nekilátott, hogy végére járjon a dolognak. Buzgón figyelte Darcyt, valahányszor Rosingsban voltak, és valahányszor a fiatalember átjött Hunsfordba, de nem sok sikerrel. Darcy kétségtelenül sokszor Elizán felejtette a szemét, de szemének pillantását nem volt könnyű meghatározni. Komoly, kitartó volt a tekintete, de Charlotte gyakran nem sok bámulatot fedezett fel benne, néha meg úgy látszott, hogy nem fejez ki mást, csak szórakozottságot.

Egyszer-kétszer célzott arra barátnője előtt, hogy talán mégis tetszik Darcynak, de Elizabeth mindig nevetett rajta. Mrs. Collins nem akarta tovább firtatni a dolgot, mert attól félt, hogy olyan reményeket ébreszthet, amelyek csalódásra vannak ítélve. Abban ugyanis egy pillanatig sem kételkedett, hogy barátnője ellenszenve nyomtalanul eltűnne, ha bizonyosra vehetné hódítását.

Baráti tervezgetése közben néha arra is gondolt, hogy Elizát Fitzwilliam ezredessel boronálja össze. A két férfi közül feltétlenül ő a kellemesebb. Elizabeth szemmel láthatólag tetszik neki, társadalmi állása is igen tekintélyes. De az ilyen előnyöket ellensúlyozza az a tény, hogy Darcynak jelentős befolyása van az egyháznál, unokabátyjának viszont nincs.
II. KÖNYV 10. FEJEZET
Nemegyszer történt, hogy a parkban való kószálás közben Elizabeth váratlanul találkozott Darcyval. Úgy érezte, a gonosz véletlen űzi vele játékát, amikor Darcyt éppen oda hozta, ahol a madár sem jár; s hogy ez többé ne ismétlődjék, mindjárt az első alkalommal tapintatosan közölte vele, hogy ez az ő legkedvesebb helye. Nagyon furcsa volt hát, hogy a dolog másodszor, sőt harmadszor is megeshetett. Mintha szándékos rosszindulat vagy önsanyargatás lett volna Darcy részéről, mert ilyenkor nem elégedett meg néhány szokványos kérdéssel és félszeg hallgatással, hogy azután elköszönjön, hanem kötelességének tartotta, hogy visszaforduljon, és együtt sétáljon vele. Egyik alkalommal sem beszélt sokat, s Elizabeth sem vesződött azzal, hogy szóval tartsa, vagy nagyon figyeljen rá; de harmadik találkozásuk során feltűnt neki, hogy Darcy néhány különös, össze nem függő kérdést intéz hozzá: jól érzi-e magát Hunsfordban, szereti-e a magányos sétákat, mi a véleménye Collinsék családi boldogságáról? S amikor Rosingsról beszéltek, és Elizabeth nem értette egészen a szobák elrendezését, Darcy arra látszott utalni, hogy Elizabeth is a kastélyban fog lakni, ha ismét ellátogat Kentbe. A fiatalember szavaiból érzése szerint ez tűnt ki. Lehetséges, hogy Fitzwilliam ezredes járt az eszében? Elizabeth úgy gondolta, ha Darcy egyáltalán mondani akart ezzel valamit, csak arra célozhatott, milyen fejlemények várhatók erről az oldalról. Kissé zavarba jött, és örült, amikor már a kerítés kapujához értek, szemben a paplakkal.

Egy nap séta közben éppen átolvasta Jane legutóbbi levelét, s eltűnődött egyes mondatain, amelyekből látszott, hogy nővére nem jókedvében írta - s amikor feltekintett, most nem Darcy lepte meg őt, hanem Fitzwilliam ezredes állt előtte. Rögtön eltette a levelet, s mosolyt erőltetve magára, megszólalt:

- Nem is tudtam eddig, hogy erre szokott sétálni.

- Körüljártam a parkot - felelte Fitzwilliam -, minden évben meg szoktam ezt tenni, s a séta végén be akartam nézni magukhoz. Messze megy még?

- Nem, éppen az volt a szándékom, hogy visszafordulok.

Rögtön meg is fordult, s együtt sétáltak a paplak felé.

- Biztos már, hogy szombaton elutazik Kentből? - kérdezte Elizabeth.

- Igen, ha ugyan Darcy nem halasztja el ismét az utazást. Ő rendelkezik velem. Úgy intézi a dolgot, ahogy neki jólesik.

- És ha nem is esik neki jól, amit csinál, megvan legalább az az öröme, hogy ő dönthet. Nem ismerek még egy embert, aki jobban élvezné, mint Mr. Darcy, ha az akaratát érvényesítheti.

- Valóban szereti, ha minden az ő kedve szerint történik - felelte Fitzwilliam -, de mindnyájan ilyenek vagyunk. Csak neki több lehetősége van erre, mert ő gazdag, a legtöbb ember pedig szegény. Tapasztalatból beszélek, hiszen tudja, a fiatalabb fiúnak önmegtagadás és függés a sorsa.

- Véleményem szerint egy gróf fiatalabbik fia nem sokat tapasztalhat ebből. Mondja meg őszintén, volt-e valaha önmegtagadásra és függésre kényszerítve? Mikor akadályozta meg a pénzhiány, hogy oda menjen, ahová akar, s megszerezzen bármit, amihez kedve támad?

- Ezek a kérdések elevenbe vágnak. Talán nem mondhatom, hogy sok ilyen természetű nehézségem lett volna. De fontosabb dolgokban már sújthat a pénzhiány. A fiatalabb fiú nem nősülhet szíve szerint.

- Kivéve ha gazdag örökösnő felé húzza a szíve, ami tudomásom szerint gyakran megtörténik.

- A költséges életmód függő helyzetbe hoz bennünket, s a magamfajta rangú férfiak között nincsenek sokan, akiknek a házasodásnál nem kell némi tekintettel lenniök a pénzre.

"Nekem szól ez?" - gondolta magában Elizabeth, s elpirult a gondolatra; de hamar erőt vett magán, és vidám hangon megkérdezte:

- És mondja, kérem, mi a piaci ára egy gróf fiatalabbik fiának? Ha nem nagyon beteges a bátyja, talán ötvenezer fonttal is beéri.

Fitzwilliam ezredes hasonló hangnemben válaszolt, s a kérdést nem feszegették tovább. Szünet következett, s mivel Fitzwilliam ezt úgy értelmezhette, hogy Elizabeth szívére vette az előbbi beszélgetést, a lány csakhamar megszólalt:

- Úgy látom, unokaöccse főként azért hozta önt magával, hogy legyen, akivel rendelkezzék. Csodálom, miért nem nősül meg, hiszen akkor állandóan biztosíthatná magának ezt a lehetőséget. De talán egyelőre a húga is jó erre, s minthogy ő az egyetlen gyámja, azt teheti vele, amit akar.

- Nem - mondta Fitzwilliam ezredes -, ezt az előnyös tisztséget kénytelen velem megosztani. Miss Darcy felett együtt gyámkodunk.

- Valóban? Ezt nem is tudtam. És mondja, kérem, hogyan teljesítik kötelességüket? Sok baj van a gyámleányukkal? A fiatal hölgyek az ilyen korban néha kissé nehezen kezelhetők, s ha Miss Darcyban él az igazi családi szellem, talán ő is szeret a maga feje szerint cselekedni.

Beszéd közben látta, hogy Fitzwilliam komolyan tekint rá, s rögtön utána megkérdezte, miért képzeli Eliza, hogy Miss Darcy bárminő gondot okoz nekik. Ez a kérdés meggyőzte arról, hogy valamiképpen ráhibázott az igazságra, s tüstént így felelt:

- Nem kell azért megijedni. Nem hallottam róla semmi rosszat, és szívesen elhiszem, hogy a legsimulékonyabb teremtés a világon. Ismerőseim között van két hölgy, Mrs. Hurst és Miss Bingley, akik rajonganak érte. Úgy emlékszem, ön is említette, hogy ismeri őket.

- Csak futólag. A fivérük kellemes, úri modorú ember, jó barátja Darcynak.

- Ó, igen - mondta Elizabeth szárazon -, Mr. Darcy kivételesen jó Mr. Bingleyhez, és féltő gonddal vigyáz reá.

- Vigyáz reá! Igen, magam is azt hiszem, hogy valóban vigyáz rá olyan esetekben, amikor erre leginkább rászorul. Mikor ideutaztunk, útközben említett nekem valamit, amiből azt kell hinnem, hogy Bingleyt nagy hálára kötelezte. De bocsánatot kellene tőle kérnem, mert nincs jogom feltételezni, hogy valóban Bingleyre gondolt. Részemről ez puszta találgatás.

- Mit akar ezzel mondani?

- Olyan ügyről van szó, amelyet Darcy bizonyára nem szívesen szellőztetne, mert ha az illető hölgy családja tudomást szerezne róla, abból csak kellemetlenség származnék.

- Számíthat rá, hogy senkinek sem fogom említeni.

- És ne felejtse el azt sem, nincs igazi okom feltenni, hogy valóban Bingleyre gondolt. Nekem mindössze annyit mondott, hogy gratulál önmagának, amiért nemrég megmentette egyik barátját egy rendkívül meggondolatlan házasság összes hátrányaitól - de sem neveket, sem egyéb részleteket nem árult el. Én csak azért gondoltam Bingleyre, mert olyan fiatalembernek tartom, aki könnyen keveredhet efféle bajba, s mert tudtam, hogy együtt töltötték az egész nyarat.

- És Mr. Darcy meg is okolta, hogy miért lépett közbe?

- Úgy tudom, igen súlyos kifogások merültek fel a hölgy ellen.

- És milyen furfanggal választotta el őket egymástól?

- A furfangját nem fedte fel előttem - felelte Fitzwilliam mosolyogva -, csak annyit mondott, amit most elmondtam magának.

Elizabeth nem szólt semmit, csak ment tovább, de szívében kavargott a felháborodás. Fitzwilliam nézte egy darabig, aztán megkérdezte, min tűnődik.

- Arra gondolok, amit az imént mondott - felelte Elizabeth. - Minden érzésem fellázad unokaöccse eljárása ellen. Miért kellett neki magát bírónak megtennie?

- Úgy látom, inkább okvetetlenkedésnek tartja a beavatkozását.

- Nem látom be, mi jogon döntötte el Mr. Darcy, helyes-e a barátjának a vonzalma, vagy miért határozhatta és szabhatta meg ő, saját ítélete alapján, hogy merre keresse barátja a boldogságot. De mivel nem ismerjük a körülményeket - folytatta, hirtelen észbe kapva -, nem volna méltányos pálcát törni felette. Alig tehető fel, hogy ebben az esetben mély lett volna a szerelem.

- Ez a feltevés valóban természetes - felelte Fitzwilliam -, de sokat levon unokaöcsém dicső diadalából. Tréfából mondta ezt, de Elizabeth olyan igaz képét látta benne Darcynak, hogy nem is mert rá válaszolni, hanem hirtelen más tárgyra tért át, és közömbös dolgokról beszélt, amíg el nem érték a paplakot. A vendég távozása után rögtön bezárkózott a szobájába, ahol zavartalanul gondolkodhatott mindarról, amit hallott. Nyilvánvaló volt, hogy csak az ő ismerőseiről és rokonairól lehet szó. Nincs a világon még egy férfi, akire Darcynak ilyen korlátlan befolyása volna. Hogy Darcy is közreműködött Bingley és Jane elválasztásában, afelől eddig sem volt soha kételye; de a terv kifőzését és végrehajtását elsősorban Miss Bingleynek tulajdonította. Ha azonban Darcyt nem vakította el hiúsága, akkor ő volt a bűnös, az ő gőgje és szeszélye volt az oka mindennek, amit Jane a múltban szenvedett, és még most is szenved. Egy időre feldúlta egy melegen érző, nemes szívű leány minden reményét a boldogságra, és ki a megmondhatója, milyen tartós sebet ütött a lelkén?

"Igen súlyos kifogások merültek fel a hölgy ellen" - ezek voltak Fitzwilliam ezredes szavai -, s e súlyos kifogások valószínűleg abból álltak, hogy Jane egyik nagybátyja vidéki ügyvéd, a másik meg londoni kereskedő.

- Jane ellen - kiáltott fel Elizabeth - senki sem emelhet kifogást.... hiszen ő csupa báj és jóság! Nyílt eszű, művelt teremtés, a modora megnyerő. Apám ellen sem hozhatnak fel semmit... megvannak ugyan a bogarai, de olyan tehetséges ember, hogy maga Darcy is megirigyelhetné, becsületességben pedig valószínűleg sohasem versenyezhet vele. - Ha anyjára gondolt, kissé megingott az önbizalma, de nem akarta elhinni, hogy ez a szempont lényegesen befolyásolná Darcyt; meg volt győződve arról, hogy az előkelőség hiánya új rokonságában mélyebben sértené Darcy büszkeségét, mint az értelem hiánya. Végül arra a következtetésre jutott, hogy Darcyt részben a legrosszabb fajta gőg irányította, részben az a kívánság, hogy a saját húga számára tartsa meg Bingleyt.

Az ilyen gondolatok annyi izgalmat és könnyet okoztak, hogy Elizának belefájdult a feje. Estefelé a fejfájás annyira erősödött (ehhez járult az is, hogy látni sem akarta Darcyt), hogy elhatározta: nem megy a többiekkel Rosingsba, ahová teára voltak hivatalosak. Mrs. Collins látta rajta, hogy csakugyan rosszul van, s nem is próbálta rábeszélni, sőt férjét is igyekezett visszatartani mindenféle rábeszéléstől; de Collins nem titkolhatta aggodalmát, hogy Lady Catherine zokon fogja venni, ha Elizabeth otthon marad.
II. KÖNYV 11. FEJEZET
Mikor a többiek elmentek, Eliza - mintha minél jobban fel akarná magát lovalni Darcy ellen - elővette és gondosan átolvasta az összes levelet, amelyeket Jane írt neki Kentbe. Nem volt bennük kimondott panasz, nem elevenítették fel a múlt eseményeit, egyetlen szóval sem céloztak mostani szenvedésére. De minden levélben, úgyszólván minden során meglátszott, hogy elszállt az a jókedv, amely azelőtt Jane stílusából áradt: egy derűs, kiegyensúlyozott, mindenki iránt jóindulatú lélek vidámsága, melyre régebben alig borult árnyék. Elizabeth megvizsgált minden mondatot, melyből nyugtalanság érződött ki, sokkal nagyobb figyelemmel, mint az első olvasásnál. Darcy szégyenletes dicsekvése, hogy mennyi fájdalmat sikerült okoznia, még jobban átéreztette Elizával nővére gyötrelmeit. Kissé megvigasztalta az a gondolat, hogy Darcy rosingsi látogatása két nap múlva véget ér, s még nagyobb megkönnyebbüléssel gondolt arra, hogy két héten belül ő maga újból együtt lesz Jane-nel, s hozzájárulhat teljes lelki felépüléséhez mindazzal, amire csak a szeretet képes.

Mikor Darcy távozására gondolt, eszébe kellett hogy jusson az is: unokabátyja vele együtt fog elmenni. De Fitzwilliam ezredes nyíltan megmondta, hogy nincsenek szándékai, s noha kellemes ember, Elizának esze ágában sem volt miatta bánkódni.

Éppen ezt a kérdést tisztázta magában, amikor hirtelen megszólalt a kapucsengő. Elizabeth szíve kissé megrebbent a gondolatra, hogy Fitzwilliam ezredes lehet odakünn, aki egyszer már késő este ellátogatott hozzájuk - talán most egyenesen azért jött, hogy az ő hogyléte felől tudakozódjék. De erről a gondolattól hamar le kellett tennie, s egészen más érzések vettek rajta erőt, mert legnagyobb meglepetésére Darcy lépett be a szobába. Rögtön egészsége iránt érdeklődött, szapora, izgatott szavakkal - csak azért jött, hogy megtudja, jobban érzi-e már magát. Elizabeth hideg udvariassággal válaszolt. Darcy néhány pillanatra leült, aztán felugrott, s járkálni kezdett a szobában. Elizabeth csodálkozva nézte, de nem szólt egy szót sem. Néhány percnyi hallgatás után Darcy izgatottan odalépett hozzá, és így kezdte:

- Hiába volt minden vívódásom... nem használt semmit. Nem tudom elfojtani érzéseimet. Meg kell mondanom, mennyire imádom, milyen forrón szeretem magát.

Elizabeth elképedését nem lehet leírni. Csak ámult, pirult, nem hitt a fülének, és hallgatott. Darcy ezt elegendő biztatásnak vélte, és legott kitört belőle a vallomás - mindaz, amit már régóta érzett Elizabeth iránt. Jól beszélt, de a szív érzései mellett más érzelmek is sorra kerültek, s a büszkeség éppúgy ékesszólásra késztette, mint a gyöngéd vonzalom. Hogy Elizabeth alacsonyabb rangú, hogy ez a szerelem lealázza őt, hogy vannak családi akadályok, melyeket a józan ész mindig szembeszegezett a szív hajlamával - minderről oly hévvel szónokolt, melyet talán indokolt a megsebzett fölény tudata, de amely aligha mozdíthatta elő a leánykérés sikerét.

Bármilyen mélyen gyökerezett is ellenszenve, Elizának éreznie kellett, milyen kitüntetés, hogy egy ilyen ember szereti, s noha szándéka egy pillanatra sem ingott meg, eleinte sajnálta, hogy fájdalmat fog okozni neki; de Darcy későbbi szavai annyira felingerelték, hogy a harag elnyomott minden együttérzést. Mégis uralkodni próbált magán, hogy nyugodtan válaszolhasson, ha Darcy végez mondanivalójával. Befejezésül vonzalma erejéről beszélt, amelyet minden igyekezete ellenére sem bírt leküzdeni, majd azt a reményét fejezte ki, hogy jutalmul elnyerheti Elizabeth kezét. Amint ezt mondta, a leány világosan látta rajta, hogy nem kételkedik a kedvező válaszban. Félelmet és bizonytalanságot emlegetett ugyan, de arcán a feltétlen biztonság kifejezése ült. Ez a körülmény még jobban felbőszítette Elizát, s amikor Darcy elhallgatott, Elizának arcába szökött a vér, úgy válaszolt neki:

- Ilyen esetekben, úgy tudom, az a bevett szokás, hogy köszönetet fejezzünk ki a megnyilatkozó érzelmekért, még akkor is, ha nem tudjuk azokat viszonozni. Természetes lenne, hogy lekötelezve érezzem magam, s ha megvolna bennem a hála érzése, most köszönetet mondanék önnek. De ilyesmit nem érzek - sohasem pályáztam az ön jó véleményére, amelyben akarata ellenére részesített. Sajnálom, ha bárkinek fájdalmat okoztam. De nem történt szándékosan, s remélem, a fájdalom hamar elmúlik. Azok a meggondolások, melyek - ön szerint - sokáig visszatartották attól, hogy bevallja érzelmeit, e magyarázatom után könnyen úrrá lesznek felettük.

Darcy aki a kandallóhoz támaszkodva figyelte Elizát, meglepetve és méltatlankodva fogta fel szavai értelmét. Arca elsápadt a haragtól, minden vonása feldúlt lelkiállapotáról tanúskodott. Igyekezett visszanyerni az egyensúly látszatát, s csak akkor szólalt meg, amikor már azt hitte, hogy ez sikerült neki. Ez a szörnyű szünet próbára tette Elizabeth érzéseit. Darcy végre erőltetett nyugalommal megszólalt:

- Ez hát minden, amit válaszként remélhetek? Talán felvilágosítást kérhetnék, miért nem törekszik legalább az udvariasságra, amikor így visszautasít engem. De ez nem fontos.

- Én is megkérdezhetném - felelte Elizabeth -, hogyan juthatott eszébe ilyen nyilvánvalóan bántó és sértő szándékkal kijelenteni, hogy akarata, esze, sőt jelleme ellenére szeret engem. Ha csakugyan udvariatlan voltam, nem szolgálhat-e ez némi mentségül? De egyéb okaim is vannak a haragra, s ön ezt jól tudja. Ha szívem nem is szólna ön ellen, ha közömbös volna, sőt még ha vonzódnék is önhöz - azt hiszi rábírhatna bármilyen megfontolás, hogy feleségül menjek ahhoz az emberhez, aki tönkretette - talán örökre - az én szeretett nővérem boldogságát?

Ezek a szavak Darcy arcába kergették a vért; de felindulása hamar elmúlt, s tovább hallgatta Elizát anélkül, hogy szavába próbált volna vágni.

- Minden okom megvan, hogy rossz véleménnyel legyek önről. Azt az igazságtalan és lelketlen szerepet, melyet ön ebben az ügyben játszott, semmiféle indok nem mentheti. Nem tagadhatja, nem is meri tagadni, hogy ön volt a legfőbb, ha nem is az egyeden értelmi szerzője annak, hogy két embert elválasztottak egymástól - az egyiket szeszélye és állhatatlansága miatt kiszolgáltatta a világ szájának, a másikat nevetségessé tette mint csalódott szerelmest, s mindkettőjüket gyötrelmes szenvedésekbe sodorta.

Elhallgatott, s nem csekély megütközéssel látta, hogy Darcy arcán nyoma sincs a megbánásnak. Ellenkezőleg, olyan mosollyal tekintett Elizára, mintha nem is akarná elhinni szavait.

- Tagadhatja, hogy ön tette ezt? - ismételte meg Elizabeth a kérdést.

Darcy látszólagos hidegvérrel felelte:

- Nem kívánom tagadni, minden tőlem telhetőt megtettem, hogy elválasszam barátomat az ön nővérétől, s örültem, hogy ez sikerült. Bingleynek többet használtam ezzel, mint magamnak.

Elizabeth nem méltatta figyelemre ezt az udvarias megjegyzést, bár felfogta az értelmét, mely nemigen hangolhatta őt békülékenységre.

- De az én ellenszenvem nemcsak ezen alapszik - folytatta Elizabeth. - Önről már jóval előbb kialakult a véleményem. Abból a történetből bontakozott ki előttem az ön jelleme, amelyet hónapokkal ezelőtt hallottam Mr. Wickhamtől. Vajon mit mondhat erről a kérdésről? Milyen képzelt baráti szolgálat mögé bújhat? Vagy a tények milyen torzításával téveszti meg az embereket?

- Kegyed nagyon is szívén viseli annak az úrnak az érdekeit - mondta Darcy ingerültebb hangon, újból elvörösödve.

- Ki ne érezne vele, ha ismeri az ő szerencsétlen életét?

- Az ő szerencsétlen életét! - ismételte Darcy megvetően. - Az ő élete valóban szerencsétlen.

- És ön tette azzá! - kiáltott fel Elizabeth hevesen. - Ön döntötte őt a mostani szegénységbe, mert viszonylag szegény ember. Megfosztotta őt mindazon előnyöktől, amelyekről pedig tudta, hogy neki voltak szánva. Legszebb éveiben elütötte őt attól a függetlenségtől, amely megillette, s amelyre rá is szolgált. Mindez az ön műve! És mégis megvetően, gúnyosan nyilatkozik egy ilyen szerencsétlen sorsú emberről.

- Ez hát a véleménye rólam! - kiáltotta Darcy, mialatt sebes léptekkel járta végig a szobát. - Ennyire becsül csak engem! Köszönöm, hogy mindezt kereken megmondta. Ha így tesznek mérlegre, valóban súlyosak a hibáim. De talán - tette hozzá, miközben megállt, és Elizabeth felé fordult - ezeket a vétkeket elnézte volna nekem, ha nem sértem meg büszkeségét azzal, hogy becsületesen bevallom aggályaimat, amelyek miatt hosszú ideig nem bírtam komoly elhatározásra jutni. Tartózkodott volna az ilyen keserű vádaktól, ha én gondosan eltitkolom vívódásomat, és abba a hitbe ringatom kegyedet, hogy engem a feltétlen, semmitől nem korlátozott szerelem vezérel, amelyet az ész szava és minden más megfontolás egyaránt támogat. De én irtózom mindenféle alakoskodástól. Az érzéseket, melyekről szóltam önnek, nem szégyellem - ezek természetes és jogos érzések. Talán azt várta tőlem, hogy örvendjek az alacsony rangú rokonságának? Gratuláljak magamnak, hogy olyan családdal kerülhetek rokoni kapcsolatba, amely társadalmilag annyira alattam áll?

Elizabeth érezte, hogy egyre jobban elfutja a harag; de végső erőfeszítéssel igyekezett megőrizni önuralmát, amikor így válaszolt:

- Téved, Mr. Darcy, ha azt hiszi, hogy vallomásának a módja befolyásolt engem, legfeljebb annyiban, hogy nem kellett olyan kíméletes formában visszautasítanom, mintha úribb módon viselkedett volna irányomban.

Elizabeth látta, hogy Darcy összerezzen, de mivel a fiatalember nem szólt semmit, így folytatta:

- Ajánlatát semmiképpen nem öltöztethette volna olyan szavakba, hogy én kísértésbe essem elfogadni.

Darcy arca ismét megdöbbenést árult el, s olyan tekintettel pillantott Elizára, melyben a hitetlenség sértődéssel vegyült. De a lány folytatta:

- Ismeretségünk legelejétől, mondhatnám, az első pillanattól fogva viselkedése azt a szilárd hitet ébresztette bennem, hogy ön gőgös, öntelt ember, aki önző módon semmibe sem veszi mások érzéseit: ez volt kedvezőtlen véleményem alapja, amelyre a későbbi események folytán engesztelhetetlen ellenszenv épült; s alig ismertem egy hónapja, máris úgy éreztem, hogy ön az utolsó férfi a világon, akihez valaha feleségül tudnék menni.

- Éppen elég, amit mondott, Miss Bennet. Tökéletesen értem az érzelmeit, s most csak szégyenkezhetem amiatt, amit én éreztem. Bocsássa meg, hogy annyi idejét igénybe vettem, és engedje meg, hogy a legjobb egészséget és sok boldogságot kívánjak magának.

E szavakkal sietve távozott a szobából, s Elizabeth hallotta, hogy a következő pillanatban kinyitja a kaput, és elhagyja a házat.

Lelkét feldúlták a kavargó, kínos gondolatok. Alig bírt megállni a lábán, olyan gyöngeség fogta el, hogy leült, s félóra hosszat sírt magában. Minél többször gondolta át a történteket, annál inkább nőtt a csodálkozása. Hogy Darcy megkérte a kezét! Hogy már hónapok óta szerelmes belé! Annyira szerelmes, hogy feleségül akarja venni, mindazon kifogások ellenére, amelyek miatt meghiúsította Jane és Bingley házasságát, s amelyek Darcy esetében talán még súlyosabban nyomnak a latban - hiszen ez szinte hihetetlen! Hízelgett neki, hogy öntudatlanul is ilyen hatalmas érzést ébresztett Darcyban. De a fiatalember gőgje, pokoli gőgje, szégyentelen beismerése annak, amit Jane ellen elkövetett, az a megbocsáthatatlan fölény, amellyel bevallotta tettét, bár igazolni nem tudta, a szívtelen hang, ahogyan Wickhamről beszélt, kegyetlensége a fiatalember iránt, melyet tagadni sem próbált - mindez hamar elfojtotta a pillanatnyi szánalmat, melyet Darcy szerelmének gondolata keltett benne.

Ilyen nyugtalanító gondolatok űzték egymást agyában, amíg Lady Catherine hintójának zörgése eszébe nem juttatta, mennyire képtelen Charlotte szeme elé kerülni. Felsietett a szobájába.
II. KÖNYV 12. FEJEZET
Másnap reggel Elizabeth ugyanazokra a gondolatokra és töprengésekre ébredt, melyek miatt nehezen jött álom a szemére. Nem tudott felocsúdni meglepetéséből, egyre csak az előző napi események jártak a fejében, s mivel képtelen volt bármivel is foglalkozni, mindjárt reggeli után elhatározta, hogy hosszú sétát tesz a szabadban. Egyenesen kedvenc sétahelye felé indult, de hirtelen eszébe jutott, hogy Darcy is néha arra veszi útját. Nem ment be hát a parkba, hanem a keskeny útra fordult be, amely elvezetett az országúttól. Egyik oldalon a park kerítése volt a határ, s nemsokára elhaladt az egyik kapu mellett, amely a parkba nyílott.

Kétszer-háromszor végigsétált az útnak ezen a részen, amikor a szép tavaszi reggel arra csábította, hogy megálljon a kapu előtt, és benézzen a kertbe.

Öt hét óta volt Kentben, s ezalatt nagyon megváltozott a vidék képe: a fák korai zöldje napról napra lombosodott. Éppen folytatni akarta sétáját, mikor egy férfit pillantott meg a fák között, a parkot szegélyező ligetben. A férfi feléje tartott, s Eliza tüstént visszafordult, félve attól, hogy esetleg Darcyval találkozik. De a férfi már annyira a közelébe került, hogy meglátta Elizát, sietve kilépett a fák közül, és nevén szólította őt. A leány már hátat fordított neki, de mikor a nevét hallotta, ismét a kapu felé indult, noha ráismert Darcy hangjára. Közben a fiatalember is a kapuhoz ért, és egy levelet nyújtott feléje, amelyet Elizabeth ösztönszerű mozdulattal átvett. Darcy gőgös nyugalommal pillantott rá, és így szólt:

- Már egy ideje sétálok itt a ligetben, remélve, hogy találkozom magával. Szabad arra a kegyre kérnem, hogy elolvassa ezt a levelet?

Ezzel könnyedén meghajolt, visszafordult a liget felé, és hamarosan eltűnt a szeme elől.

Elizabeth mohó kíváncsisággal bontotta fel a levelet, bár nem sok örömet várt tőle. Egyre jobban csodálkozva látta, hogy a borítékban két ív levélpapír van, sűrűn teleírva apró gyöngybetűkkel, s hogy a levél a borítólapon is folytatódik. Továbbsétált az úton, és belekezdett az olvasásba. A levél Rosingsban kelt, reggel nyolc órakor, és így hangzott:

Nem kell aggódnia, Miss Bennet, hogy e levélben újból kifejezem azt az érzelmet, vagy megismétlem az ajánlatot, melyet oly visszatetszőnek talált tegnap este. Nem azért írok, hogy gyötörjem Kegyedet, vagy megalázzam önmagam, s nem szólok azokról a vágyakról, amelyeket (mindkettőnk boldogsága érdekében) nem lehet elég hamar elfeledni. A fáradságot, melybe a levél megfogalmazása és elolvasása kerül, megtakaríthattam volna, ha jellemem nem kívánná, hogy én megírjam és Kegyed elolvassa. Meg kell tehát bocsátania, ha igényt merek tartani a figyelmére. Tudom, nem szívesen teszi, ha az érzelmeire hallgat - de én az igazságérzetéhez fordulok.

Tegnap este két igen különböző természetű, de korántsem egyenlő súlyú vádat emelt ellenem. Az egyik az, hogy Mr. Bingleyt elválasztottam az Ön nővérétől, tekintet nélkül érzelmeikre - a másik pedig, hogy különféle igények ellenére, semmibe véve a becsület és az emberiesség parancsát, megfosztottam Mr. Wickhamet egy jövedelmező állástól, és tönkretettem jövő kilátásait. Szándékosan és indokolatlanul eltaszítani magamtól gyermekkori játszótársamat, atyám dédelgetett kedvencét, egy fiatalembert, aki szinte teljesen a mi pártfogásunkra volt utalva, s akit úgy neveltek, hogy erre joggal számíthatott, olyan aljasság volna, hagy ezt nem lehet összehasonlítani két fiatal személy elválasztásával, akiknek vonzalma mindössze néhány hét alatt fejlődhetett ki. Remélem, a jövőben mentes leszek a szigorú szemrehányásoktól, amelyeket tegnap este oly bőkezűen szórt reám mindkét ügy miatt, ha elolvassa az itt következő beszámolót tetteimről és azok indokairól. S ha ebben a magyarázatban, amellyel önmagamnak tartozom kénytelen vagyok olyan érzésekről is számot adni, amelyek sérthetik az Ön érzéseit, csak annyit mondhatok, hogy sajnálattal teszem. Engednem kell a kényszerűségnek, s minden további mentegetőzés nevetséges volna.

Még nem sok időt töltöttem Hertfordshire-ben, amikor másokhoz hasonlóan magam is észrevettem, hogy Bingleynek jobban tetszik a Kegyed nővére, mint bármely más leány a környéken. De csak a netherfieldi bál estéjén ébredtem rá arra, hogy barátom komoly vonzalmat érez. Szerelmesnek már azelőtt is gyakran láttam őt. Azon a bálon, mialatt Kegyeddel táncolhattam, Sir William Lucas elejtett megjegyzéséből tudtam meg, hogy Bingley figyelmessége Miss Bennet iránt azt az általános hiedelmet keltette, hogy házasságuk küszöbön áll. Sir William úgy beszélt róla, mint befejezett tényről, amelynek csak az időpontja nincs még eldöntve. Attól a pillanattól kezdve gondosan szemmel tartottam barátom viselkedését, s látnom kellett, hogy Miss Bennet iránti vonzalma mélyebb, mint amit bármikor tapasztaltam nála. A Kegyed nővérét szintén megfigyeltem. Modora és tekintete nyílt volt, vidám és megnyerő, mint mindig, de a különösebb érdeklődés minden tünete nélkül. Aznap esti megfigyeléseimből világos volt előttem, hogy szívesen fogadja ugyan barátom udvarlását, de nem bátorítja azzal, hogy viszonozná érzelmeit. Ha Kegyed nem értette félre a helyzetet, akkor bizonyára én tévedtem. Kegyed jobban ismeri a nővérét, s ezért az utóbbi valószínűbb. Ha így áll a dolog, ha én tévedésből fájdalmat okoztam neki, akkor Kegyed joggal neheztelhet rám. De nyugodtan állíthatom, nővérének derűs arca és viselkedése még a legélesebb szemű megfigyelőt is meggyőzhette, hogy bármennyire szeretetre méltó is természete, a szívét nem könnyen adja oda. Hogy szerettem volna őt közömbösnek hinni, azt nem tagadom - de merem állítani, vizsgálódásaimban és döntéseimben rendszerint nem befolyásol az, hogy mit remélek, vagy mitől félek. Nem azért tartottam őt közömbösnek, mert ilyennek óhajtottam - elfogulatlan meggyőződés alapján hittem ilyennek, oly őszintén, ahogy az eszem is ezt kívánta.

Kifogásaim a házasság ellen nem csupán azok voltak, melyeket (mint tegnap este megvallottam) az én esetemben egyedül a szenvedély ereje tudott elnémítani; a megfelelő rokonság hiánya nem érintené barátomat oly súlyosan, mint engem. Más okaim is voltak az idegenkedésre - olyan okok, melyek most is fennállnak, és egyaránt vonatkoznak mindkét esetre, bár én magam iparkodtam róluk megfeledkezni, minthogy közvetlenül nem érintettek engem. Ezeket az okokat, ha röviden is, fel kell tárnom. Édesanyja családjának társadalmi helyzete is kifogásolandó, de ez semmi a modorbeli fogyatékossághoz képest, amely oly gyakran, szinte állandóan megnyilatkozik nemcsak Mrs. Bennet, hanem a Kegyed három húga viselkedésében is, sőt amelytől időnként édesapja sem mentes. Bocsásson meg - kínos nekem, hogy így meg kell bántanom. De ha fájlalja is legközelebbi rokonai hibáit, és rosszulesik azokról hallania, szolgáljon vigasztalásul az a tudat, hogy a Kegyed és nővére viselkedése ellen soha hasonló kifogás nem merült fel, s ez nemcsak az általános dicsérő vélemény kettőjükről, hanem becsületére szolgál okosságuknak és lelki finomságuknak.

Még csak annyit akarok erről mondani, hogy az est eseményei megerősítették régebbi véleményemet a jelenlevőkről, és még inkább arra ösztökéltek, hogy megmentsem barátomat egy (meggyőződésem szerint) szerencsétlen házasságtól.

Bingley másnap Londonba utazott (bizonyosan emlékszik még erre), azzal a szándékkal, hogy rövidesen visszatér Netherfieldbe. Meg kell most magyaráznom, mi volt az én szerepem ebben az ügyben. Bingley nővérei éppúgy nyugtalankodni kezdtek, mint én; csakhamar rájöttünk, hogy véleményünk egyezik, s mivel mindnyájan tudtuk, hogy nincs veszteni való időnk, ha el akarjuk őt téríteni a házasságtól, legott elhatároztuk, hogy haladéktalanul követjük Londonba. El is utaztunk, s én ott készséggel vállaltam, hogy felvilágosítsam barátomat, milyen bajokkal járna az ilyen választás. Leírtam és nyomatékosan hangsúlyoztam minden nehézséget. De ha az én figyelmeztetésem talán meg is rendítette vagy késleltette volna elhatározását, nem hiszem, hogy végül is megakadályozta volna a házasságot, ha nem használom fel azt a döntő évet (s ezt habozás nélkül megtettem), hogy a Kegyed nővére közömbös őiránta. Addig abban a hiszemben volt, hogy Miss Bennet őszintén viszonozza érzelmeit, ha nem is hasonló mértékben. De Bingley természettől fogva igen szerény ember, s jobban bízik az én ítéletemben, mint a sajátjában. Így hát nem volt nehéz meggyőzni arról, hogy csak ámította önmagát. S miután erre a meggyőződésre jutott, pillanatok alatt rá tudtam beszélni, hogy ne térjen vissza Hertfordshire-be. Nem hibáztatom magam, hogy mindezt megtettem. Az egész ügyben mindössze egy mozzanat van, amire nem tudok lelkifurdalás nélkül visszagondolni, s ez az, hogy nem restelltem fortélyhoz nyúlni, amennyiben eltitkoltam előtte, hogy a Kegyed nővére Londonban tartózkodik. Én magam éppúgy értesülve voltam erről, mint Miss Bingley, de öccse a mai napig sem tudja. Lehetséges, hogy minden rossz következmény nélkül találkozhattak volna, de én úgy éreztem, hagy Bingley vonzalma nem aludt ki még eléggé, s hogy a találkozás nem teljesen veszélytelen. Ez a titkolózás, ez az alakoskodás talán nem volt méltó hozzám. De megtörtént, s én a legjobb szándékkal cselekedtem. Erről a tárgyról nincs több mondanivalóm, egyéb magyarázattal nem tartozom. Ha megsértettem nővére érzéseit, akaratlanul tettem, s bár indokaimat természetesen aligha fogja elegendőnek tartani, én most sem találok bennük kivetnivalót.

Ami a másik, súlyosabb vádját illeti, hogy én igazságtalanul kárt okoztam volna Mr: Wickhamnek, ezt csak úgy tudom megcáfolni, ha feltárom egész kapcsolatát az én családommal. Hogy ő milyen határozott vádakat emelt ellenem, arról nincs tudomásom, de amit én elmondok, azt több, kétségtelen szavahihetőségű tanúval tudom igazolni.

Mr Wickham apja igen derék, becsületes ember volt, aki sok éven át kezelte az egész Pemberley birtokot, s a rábízott feladatot oly kitűnően végezte, hogy apám is természetesen szolgálatára akart lenni, s ezért elárasztotta jóságával George Wickhamet, aki a keresztfia volt. Apám gondoskodott iskoláztatásáról, majd Cambridge-be küldte, s ezzel jelentős segítséget nyújtott, mert édesapja tékozló felesége oldalán egész életében szegény ember maradt, s nem adhatott volna fiának úriemberhez méltó nevelést. Apám nemcsak kedvelte a mindig megnyerő modorú fiatalember társaságát, hanem igen jó véleménnyel is volt róla, s mivel remélte, hogy egyházi pályára lép, ebben az irányban akart jövőjéről gondoskodni. Én magam már sok-sok esztendő óta egészen más fényben látom George Wickhamet. Romlott hajlamai, elvtelensége, amit gondosan titkolt legfőbb jóakarója elől, nem kerülhették el egy vele majdnem egykorú fiatalember figyelmét, aki óvatlan pillanataiban is láthatta őt - apámnak erre nem volt alkalma. Most megint fájdalmat kell okoznom Kegyednek; hogy milyen mértékben, annak csak Ön a megmondhatója. De bármilyen érzelmeket ébresztett is Mr: Wickham, ha sejtem is természetüket, ez nem akadályozhat meg engem abban, hogy fel ne tárjam az ő igazi jellemét, sőt még eggyel több okot szolgáltat erre.

Drága édesapám körülbelül öt éve halt meg, s mindvégig olyan szeretettel csüggött Mr. Wickhamen, hogy végrendeletében külön lelkemre kötötte, teljes erőmből gondoskodjam előmeneteléről, bármilyen pályát is választ, s amennyiben lelkésszé szentelnék, birtokaink egyikén jövedelmező egyházközségbe juttassam, mihelyt lesz üresedés. Ezenkívül ezer fontot hagyott rá. Mr. Wickham atyja nem sokkal élte túl az enyémet. Alig fél évvel a két haláleset után Mr Wickham levélben közölte velem, hogy végleg a lelkészi pálya ellen döntött, s így remélhetőleg nem tartom indokolatlannak, ha valami közvetlen anyagi támogatásra számít a lelkészi állás helyett, amelynek előnyeit nem élvezheti. Jogi tanulmányokat kíván folytatni - tette hozzá -, s be kell látnom, hogy ezer font kamata nem elegendő alap a megélhetésre. Szerettem volna hinni őszinteségében, bár nem kételkedtem benne; mindenesetre készséggel hozzájárultam kívánságához. Tudtam, hogy Mr. Wickham nem való lelkésznek, s ezért hamar megegyeztünk. Ő lemondott minden igényéről, hogy támogassam a lelkészi pályán, még abban az esetben is, ha valaha erre szánná rá magát, s kárpótlásul kapott háromezer fontot. Azt hittem, hogy ezzel minden kapcsolat megszűnt köztünk. Olyan rossz véleményem volt róla, hogy nem hívtam meg Pemberleybe, és Londonban sem érintkeztem vele. Úgy tudom, nagyrészt a városban élt, de jogi tanulmányai csak ürügyül szolgáltak, s többé már semmi sem korlátozta tunya és kicsapongó életmódjában. Körülbelül három évig alig hallottam róla, de mikor meghalt a lelkész, akinek egyházközségét eredetileg neki szántuk, újból írt nekem, és kérte, helyezzem őt ebbe az állásba. Közölte velem, hogy rendkívül mostoha viszonyok között él (ezt nem is volt nehéz elhinnem). A jogászkodás semmi haszonnal sem járt, s ő most szentül elhatározta, hogy lelkész lesz, ha neki adományozom a kérdéses állást - kétsége efelől alig lehet, hiszen más jelöltem bizonyára nincsen, s nagyra becsült édesapám szándékairól sem feledkezhettem meg. Kegyed nem róhatja fel nekem, hogy ezt a kérést visszautasítottam, s hogy további alkalmatlankodása is süket fülekre talált. Mr. Wickham felháborodása szorult helyzetével állt arányban, s kétségkívül éppoly hevesen szidalmazott mások előtt, mint amilyen hevesek voltak nekem tett szemrehányásai. Ezek után az ismeretségnek még a látszatát is megszakítottuk. Hogyan élt, azt nem tudom. De múlt nyáron ismét a legkínosabb módon tolakodott be az életembe.

Most egy olyan körülményre kell kérnem, amelyet magam is szeretnék elfelejteni, s ha nem kényszerítene erre a jelen alkalom, soha nem tárnám fel semmiféle emberi lénynek. Miután ezt elmondtam, nem kételkedem a Kegyed titoktartásában. Húgomnak, aki több mint tíz évvel fiatalabb nálam, anyám unokaöccse, Fitzwilliam ezredes és én vagyok a gyámja. Körülbelül egy éve kivettük az iskolából, és lakást rendeztünk be neki Londonban. Múlt nyáron Ramsgate-be utazott azzal a hölggyel, aki a háztartást vezette - s odautazott Mr. Wickham is, nyilván előre megfontolt szándékkal. Kiderült ugyanis, hogy régi ismerőse Mrs. Younge-nak, akinek jellemében keservesen csalódtunk. Az ő cinkos támogatása révén Mr. Wickham teljesen behízelegte magát húgomnál (Georgiana szerető szívében mély nyomot hagyott, hogy kislány korában kedvesen bánt vele); húgom szerelmesnek képzelte magát, és beleegyezett, hogy Wickham megszöktesse. Még csak tizenöt éves volt, s ez mentségéül szolgál. De ha elmondtam, milyen meggondolatlanul viselkedett, örömmel tehetem hozzá, hogy tőle magától tudtam meg a dolgot. Egy-két nappal a tervezett szökés előtt váratlanul odautaztam, s ekkor Georgiana, nem bírván elviselni a gondolatot, hogy megbántsa és elszomorítsa bátyját, akit szinte édesapjaként tisztelt, mindent bevallott nekem. Képzelheti, mit éreztem, és hogyan jártam el.

Húgom jó neve és érzései iránti kíméletből nem rendeztem nyilvános jelenetet, hanem írtam Mr. Wickhamnek, aki rögtön elutazott, Mrs. Younge-ot pedig természetesen elbocsátottam állásából. Mr. Wickham elsősorban kétségtelenül húgom vagyonára tört, ami harmincezer fontra rúg, de bizonyára erősen ösztökélte az a remény is, hogy bosszút állhat rajtam. Ez a bosszú valóban teljes lett volna.

Ezzel híven beszámoltan Kegyednek minden eseményről, amely kettőnket közösen érdekelhet, s ha szavaimat nem tartja eleve valótlannak, remélem, ezentúl nem vádol kegyetlenséggel Mr. Wickham irányában. Nem tudom, mi módon, milyen ravaszsággal téveszthette meg Kegyedet, de sikerén talán nincs is mit csodálkozni. Mivel Kegyed eddig egyik ügy előzményeiről sem tudott semmit, nem állhatott módjában felkutatni az igazságot, a gyanakvás pedig valóban nem természete.

Talán csodálkozik, miért nem mondtam el mindezt tegnap este. De akkor nem voltam eléggé ura magamnak, s nem tudtam mit szabad és mit kell feltárnom. Hogy igaz-e, amit itt előadtam, erre nézve elsősorban Fitzwilliam ezredes tanúságára hivatkozom, aki mint közeli rokonom, állandó bizalmas barátom, s főleg mint apám végrendeletének egyik végrehajtója kénytelen volt megismerkedni az említett ügynek minden részletével. Ha az én állításaimat értéktelennek tekinti, mert irtózik tőlem, ez nem gátolhatja abban, hogy megbízzék unokabátyámban: s hogy módja legyen őt megkérdezni, keresni fogom az alkalmat, hogy a délelőtt folyamán átadjam Kegyednek ezt a levelet. Még csak ennyit: Isten áldja meg.

Fitzwilliam Darcy
II. KÖNYV 13. FEJEZET
Mikor Darcy átadta a levelet, Elizabeth nem várta, hogy megismétli benne vallomását, sőt el sem tudta gondolni, mit mondhat. De ismerve a levél tartalmát, könnyen elképzelhetjük, milyen mohón futotta át, s milyen ellentétes érzelmeket ébresztett benne. Alig lehet meghatározni, mit érzett olvasás közben. Eleinte csodálkozva fedezte fel, hogy Darcy egyáltalán lehetségesnek tartja a kimagyarázkodást - hiszen konokul hitte, hogy a fiatalember semmi olyan magyarázatot nem adhat, amit a természetes szégyenérzés el nem titkolna. Telve előítélettel mindaz iránt, amit Darcy mondhat, Elizabeth elkezdte olvasni a beszámolót a netherfieldi eseményekről. Oly mohón falta a betűket, hogy a szavak értelmét alig tudta felfogni - türelmetlenül várta, mit tárhat fel a következő mondat, s ezért nem tudta megérteni, amit éppen olvasott. Hogy Darcy közömbösnek tartotta volna Jane-t, erről rögtön megállapította magában, hogy nem lehet igaz; amit pedig igazi, legsúlyosabb kifogásairól írt a házassággal szemben, az annyira felbőszítette Elizát, hogy nem is kívánta igazságosan mérlegelni Darcy érveit. Darcy meg sem bánta kellő módon, amit tett; a levél hangja gőgös volt, nem bűnbánó, kihívó büszkeség áradt minden sorából.

De amikor Wickham ügyére tért át, amikor már kissé világosabb fejjel olvasott olyan eseményekről, melyek, ha igazak, le kell hogy rontsák minden eddigi jó véleményét (pedig Darcy beszámolója kísértetiesen hasonlított mindahhoz, amit Wickham önmagáról mesélt), Elizán még nehezebben jellemezhető és még gyötrőbb érzések lettek úrrá. Megdöbbenés, félelem, sőt borzadás futott át rajta. Egész lelkével tiltakozott a vádak ellen, újra meg újra felkiáltott: - Ez nem lehet igaz! Lehetetlen! Szemenszedett hazugság! -, s miután átolvasta az egész levelet, bár az utolsó egy-két oldalra már alig ügyelt, sietve eltette, szentül megfogadva, hogy többet a kezébe sem veszi, és bele sem néz többé.

Ebben a feldúlt lelkiállapotában, ide-oda csapongó gondolatokkal próbálta folytatni a sétát - de hiába. Fél perc múlva újra kibontotta a levelet, amennyire tudta, összeszedte magát, újból belekezdett a Wickhamre vonatkozó részek gyötrelmes olvasásába, s már annyira úrrá lett érzésein, hogy külön-külön megvizsgálta minden egyes mondat értelmét. Wickham ugyanígy vázolta kapcsolatát a pemberleyi családdal, amit pedig Darcy édesapja jóságáról írt (Elizabeth nem tudta eddig, hogy mi mindenre terjedt ki), az is pontosan egyezett Wickham szavaival. Idáig a két beszámoló kölcsönösen megerősítette egymást, de mikor a végrendelethez ért, nyilvánvaló lett az eltérés. Wickham elbeszélése a lelkészség sorsáról még frissen élt a leány emlékezetében, s mikor felidézte, kelletlenül úgy érezte, hogy az egyik vagy a másik fél nagyon kétszínűen viselkedett. Néhány pillanatig abba a hitbe ringatta magát, hogy vágyai nem tévesztették meg. De ahogy aprólékos figyelemmel újra meg újra követte az események sorát, közvetlenül azután, hogy Wickham lemondott a lelkészségre vonatkozó minden igényéről, s ennek fejében jelentős összeget, háromezer fontot kapott - ez ismét gondolkodóba ejtette Elizát. Letette a levelet, igyekezett elfogulatlanul mérlegelni minden körülményt, fontolóra vette mindkét állítás valószínűségét, de nem sok eredménnyel. Mind a két részről puszta állításokra támaszkodott. Megint belefogott az olvasásba. De a levél minden sorából egyre jobban kiviláglott, hogy ez az ügy, melyet eddig, meggyőződése szerint, semmiféle ravaszkodással nem lehetett volna úgy beállítani, hogy Darcy szerepe ne tűnjék fel gyalázatosnak, oly módon is magyarázható, hogy Darcy mindvégig kifogástalanul járt el.

A tékozló és feslett életmód, amellyel Darcy nem átallotta Wickhamet vádolni, rendkívül megdöbbentette a leányt, annál is inkább, mert nem volt semmiféle ellenkező bizonyítéka. Sohasem hallott Wickhamről, mielőtt az belépett az X. grófság ezredébe, ott is egy fiatalember rábeszélésére vállalt szolgálatot, aki véletlenül találkozott vele Londonban, és régebben is csak futólag ismerte. Korábbi életmódjáról semmit sem tudtak Hertfordshire-ben, kivéve azt, amit ő maga mesélt. Igazi jelleméről akkor sem tudakozódott volna, ha módjában áll ilyen értesüléseket szerezni. Wickham arca, hangja, modora rögtön minden erény birtokosává avatta őt szemében. Próbált visszaemlékezni valamilyen jó cselekedetére, a becsület vagy a jóakarat valamilyen jelére, amely megvédte volna őt Darcy támadásaitól; vagy legalább értékes tulajdonságaira utalva ellensúlyozhatta alkalmi botlásait - Elizabeth ide szerette volna sorolni mindazt, amit Darcy tunya és kicsapongó életmódnak nevezett. De semmi ilyen emlék nem jött segítségére. Tüstént maga elé tudta őt idézni, megnyerő arcát és modorát - de egyebet nem írhatott javára, csak azt, hogy a környéken általános tetszést aratott, meg hogy a tiszti étkezdében kedvelték szórakoztató társalgása miatt. Jó ideig töprengett ezen, majd újra hozzáfogott az olvasáshoz. De sajnos, most Miss Darcy elleni ármánykodása következett, ezt a történetet pedig némileg alátámasztotta a beszélgetés, amelyet éppen előző délelőtt folytatott Fitzwilliam ezredessel. A levél végén az állt, hogy az elmondottakat Fitzwilliam pontról pontra igazolhatja - ő pedig magától az ezredestől hallotta, hogy unokaöccse minden ügyébe beavatta, s Fitzwilliam jellemében nem volt oka kételkedni. Egy pillanatra már majdnem elszánta magát, hogy az ezredeshez fordul, de visszariadt a fonák kéréstől, s végül elűzte magától a gondolatot, jól tudva, hogy Darcy nem kockáztathatott volna meg ilyen javaslatot, ha nincs meggyőződve, hogy unokabátyja mindenben megerősíti állításait.

Elizabeth pontosan emlékezett Wickhammel folytatott beszélgetésére, amikor első este találkoztak Philipséknél. Nem egy szava frissen megmaradt emlékezetében; most hirtelen ráeszmélt, milyen illetlenség volt ilyesmit kitálalni egy idegennek, s csodálkozott, hogy eddig ez nem jutott eszébe. Látta, hogy Wickham tapintatlanul, tolakodóan viselkedett, s eljárása nem egyezett fennen hangoztatott elveivel. Dicsekedve mondta, hogy ő nem fog találkozni Darcyval, inkább Darcy hagyja el a környéket, de ő nem mozdul onnan; s mégis, már a következő héten távol maradt a netherfieldi bálról. Eszébe jutott az is, hogy amíg Bingleyék el nem költöztek Netherfieldből, Wickham csak neki panaszolta el sorsát, de elutazásuk után a történet szájról szájra járt - akkor már minden gátlás és lelkifurdalás nélkül ócsárolta Darcy jellemét, pedig előzőleg kijelentette, annyira tiszteli az apja emlékét, hogy emiatt sohasem fogja leleplezni a fiát.

Milyen más színben tűnt most fel Wickham minden cselekedete! Elizabeth most látta meg, hogy Miss Kingnek csak gyűlöletes pénzéhségből udvarolt; a leány szerény vagyona többé nem Wickham mérsékelt igényeit bizonyította, hanem azt, hogy mohón kap minden után. Az őiránta tanúsított viselkedését sem lehetett menteni; vagy abban a hiszemben volt, hogy gazdag leány, vagy hízelgett hiúságának, hogy bátoríthatja azt a vonzalmat, amelyet Elizabeth igen óvatlanul elárult előtte. Hiába próbálta őt magában védeni, igyekezete egyre jobban gyöngült. Darcy igazolására kénytelen volt azt is elismerni, hogy Bingley már régen kijelentette, amikor Jane nála kérdezősködött: barátja nem hibás a Wickham-ügyben; hogy bármilyen gőgös és elutasító is a modora, ismeretségük egész folyamán - pedig az utóbbi időben sokat voltak együtt, és Elizabeth közelebbről megismerhette gondolkodásmódját - soha nem tapasztalt olyasmit, ami elvtelen vagy igazságtalan felfogásra vallott, ami vallásba vagy erkölcsbe ütköző szokásokról tanúskodott volna. Baráti körében becsülték, és nagyra tartották; még Wickham is elismerte róla, hogy jó testvér - ő maga gyakran hallotta, milyen szeretettel beszél húgáról, bizonyságául annak, hogy van benne legalább némi meleg érzés. Ha Wickham híven írta le eljárását, amely sárba tiprása minden méltányosságnak, ez alig maradhatott volna rejtve a világ előtt, s ha erre képes volna, érthetetlen, hogy olyan melegszívű emberrel tartson fenn barátságot, mint Bingley.

Elizabeth mélységesen elszégyellte magát. Akár Darcyra gondolt, akár Wickhamre, azt kellett éreznie, hogy vak volt, részrehajló, elfogult és nevetséges.

- Milyen gyalázatosan viselkedtem! - kiáltott fel. - Én, aki büszke voltam jó ítélőképességemre! Én, aki képességeimmel kérkedtem! Hányszor lenéztem Jane nagylelkű, nyílt szívét, hányszor hízelegtem a hiúságomnak alaptalan, kárhozatos gyanakvásommal! Milyen megalázó ez a felfedezés! De mennyire rászolgáltam a megaláztatásra! A szerelem sem sújthatott volna nyomorultabb vaksággal. De engem a hiúság szédített el, nem a szerelem. Ismeretségünk legelején megörültem, hogy az egyik kitüntet figyelmével, s megsértődtem, mert a másik elhanyagol - rabul ejtett a tudatlanság és a balítélet, s elfojtottam a józan ész szavát, mikor e két férfiról volt szó. E pillanatig teljesen félreismertem önmagamat.

Önmagáról Jane-re, Jane-ről Bingleyre tértek át gondolatai, s most eszébe jutott, hogy Darcy magyarázata ezen a ponton nem látszott kielégítőnek - mire újra elolvasta a levél elejét. A második olvasás egészen más hatást váltott ki belőle. Hogyan is vonhatta kétségbe Darcy, állításait az egyik esetben, mikor a másikban kénytelen hinni neki? Darcy kijelentette, hogy sejtelme sem volt Jane szerelméről - s Elizának vissza kellett emlékeznie, mi volt Charlotte-nak erről mindig a véleménye. Azt sem tagadhatta, hogy Darcy híven írta le Jane-t. Maga is megfigyelte, hogy nővére alig árulja el legforróbb érzéseit, arca és modora állandó nyugalmat sugároz, ami ritkán párosul mély érzékenységgel.

Mikor a levélnek ahhoz a részéhez ért, melyben családjáról esett szó, telve gyötrelmes, de megérdemelt szemrehányásokkal, Eliza szinte a föld alá süllyedt szégyenletében. A vád elevenére tapintott, s nem is tudta jogosultságát tagadni. A körülmények, melyekre Darcy elsősorban hivatkozott - a netherfieldi bál eseményei igazolták első kedvezőtlen véleményét -, a fiatalembert sem érinthették érzékenyebben, mint magát Elizát.

Darcy bókja, mely neki és nővérének szólt, nem kerülte el figyelmét. Jólesett neki, de nem vigasztalhatta meg a lenézésért, amelyet a család többi tagjai magukra vontak. S amikor arra gondolt, hogy Jane csalódását valójában legközelebbi rokonai okozták, s hogy mennyit árt kettőjüknek a család modortalan viselkedése, olyan levertség fogta el, mint még soha életében.

Két óra hosszat kóborolt az erdei úton, ezerfélét gondolva magában - újra meg újra felidézte az eseményeket; fontolgatta a lehetőségeket, s próbált beletörődni, amennyire tőle telt, a váratlan és fontos változásba -, míg végre eszébe jutott, milyen régóta van távol, s a fáradtság is hazatérésre bírta. Azzal a szándékkal lépett be a házba, hogy szokásos jókedvét erőlteti magára, s elfojt minden bánatos gondolatot, amely alkalmatlanná tenné a társalgásra.

Rögtön azzal fogadták, hogy távollétében a két rosingsi úr külön-külön megjelent náluk. Darcy csak néhány percre jött, búcsúzni, de Fitzwilliam ezredes legalább egy órát töltött velük, Elizát várva, és majdnem utánament, hogy megkeresse. Elizabeth úgy tett, mintha sajnálná, hogy elkerülték egymást, de igazában örült. Fitzwilliam ezredes többé már nem érdekelte. Nem tudott másra gondolni, csak a levélre.
II. KÖNYV 14. FEJEZET
A két férfi másnap reggel elutazott Rosingsból. Collins a melléképületek közelében várakozott, hogy búcsúzásul mélyen meghajoljon, s most azzal az örvendetes hírrel tért haza, hogy az urak igen jó színben voltak, és egész jó hangulatban, ahhoz képest, hogy milyen szomorú búcsújelenet játszódott le előző nap Rosingsban. Azután a kastélyba sietett, hogy megvigasztalja Lady Catherine-t és leányát, visszatérve pedig nagy boldogan hozta az üzenetet, hogy őladysége nagyon unatkozik, s ezért szívesen látja mindnyájukat ebédre.

Mikor Elizabeth megpillantotta Lady Catherine-t, rögtön az jutott eszébe, hogy Darcy már menyasszonyaként mutatta volna itt be, ha igent mond. Mosolyognia kellett, mikor arra gondolt, mennyire fel lett volna háborodva őladysége. "Vajon mit mondana? Hogyan viselkednék?" - ilyenféle kérdésekkel szórakozott magában.

Először az került szóba, hogy a rosingsi társaság megfogyatkozott.

- Higgyék el, én rendkívül fájlalom - jelentette ki Lady Catherine. - Nem hiszem, hogy még valaki annyira fájlalná a jó barátok távozását, mint én. De ezt a két fiatalembert különösen kedvelem, s tudom, hogy ők is nagyon szeretnek engem. Milyen nehezen búcsúztak el! De ez mindig így van. A kedves, jó ezredes elég jól tartotta magát, egészen az utolsó pillanatig, de Darcy nagyon is szívére vette a válást, talán még jobban, mint tavaly. Látom rajta, hogy egyre otthonosabban érzi magát Rosingsban.

Collins itt ügyesen elhelyezett egy bókot és egy célzást, s jutalmul nyájas mosolyt kapott az anyáról és leányától.

Ebéd után Lady Catherine megjegyezte, hogy Miss Bennet rosszkedvűnek látszik, s rögtön meg is adta a magyarázatot. Bizonyára nem szívesen megy haza ilyen hamar, s ezért hozzátette:

- De ha így áll a dolog, írjon édesanyjának, hogy egy kicsit tovább maradhasson. Meg vagyok róla győződve, Mrs. Collins is nagyon fog örülni a társaságának.

- Hálásan köszönöm ladységednek a szíves meghívást - felelte Elizabeth -, de nem áll módomban elfogadni. Jövő szombatra Londonban kell lennem.

- De akkor mindössze hat hetet tölt itt, én pedig arra számítottam, hogy két hónapig marad - meg is mondtam Mrs. Collinsnak, még a jövetele előtt. Nincs semmi oka, hogy ennyire siessen. Mrs. Bennet könnyen meglesz maga nélkül még két hétig.

- De az apámnak már hiányzom. A múlt héten írt, és sürgette hazatérésemet.

- Az apja is meglehet maga nélkül, ha az édesanyja nélkülözni tudja. A lányok sohasem számítanak sokat az apjuk szemében. Ha pedig még egy hónapig maradnak, egyiküket elvihetem egészen Londonig, mert június elején odautazom egy hétre. A komornám szívesen felül a bakra, s így bőven lesz hely egyiküknek, sőt, ha hűvös lenne az idő, akár mindkettőjüket is magammal vihetem, hiszen egyikük sem kövér.

- Lady Catherine, ön csupa kedvesség, de nekünk meg kell maradni eredeti tervünk mellett.

Őladysége végre megnyugodott.

- Mrs. Collins, feltétlenül adjon melléjük kísérőt. Tudja rólam, hogy mindig kereken megmondom a véleményemet: nem állhatom, ha két fiatal nő egyedül utazik postakocsin. Nagyon helytelen dolog. Úgy intézze a dolgot, hogy valaki velük menjen. Semmit nem utálok úgy a világon, mint az ilyesmit. A fiatal leányokat mindig kellőképpen kísérni és gardírozni kell, aszerint, hogy milyen a társadalmi helyzetük. Mikor múlt nyáron Georgiana unokahúgom Ramsgate-be ment, én ragaszkodtam hozzá, hogy két inas kísérje. Miss Darcy, aki a pemberleyi Mr. Darcy és Lady Anne leánya, másképp nem is jelenhetett volna meg illő módon. Az ilyesmire rendkívül sokat adok. Küldje el Johnt a hölgyekkel, Mrs. Collins. Örülök, hogy még idejében eszembe jutott, mert magára vetne rossz fényt, ha egyedül hagyná őket utazni.

- A nagybátyám elküldi értünk az inasát.

- Ó! A nagybátyja! Szóval inast tart? Örülök, hogy van valakije, aki erre gondol. És hol váltanak lovakat? Persze Bromleyban. Hivatkozzék csak rám a Harang fogadóban, akkor figyelmesebben szolgálják ki.

Lady Catherine még sok mindent kérdezett az utazásról, s mivel nem mindig ő maga felelt saját kérdéseire, Elizának figyelnie kellett - nem is bánta, mert úgy tele volt a feje, hogy különben azt sem tudta volna, hol van. A töprengés a magányos órákra való, s amikor Elizabeth magára maradt, gondolataiban talált igazi megkönnyebbülést. Egy napja sem múlt el magányos séta nélkül, amikor átadhatta magát a kellemetlen emlékek örömének.

Darcy levelét csakhamar szinte betéve tudta. Gondosan tanulmányozta minden mondatát, s különböző időkben más-más érzésekkel gondolt a levél írójára. Ha a levél hangneme jutott eszébe, még mindig felháborodás fogta el; de ha elgondolta, milyen igazságtalanul ítélte el és korholta Darcyt, önmaga ellen fordult a haragja, a fiatalembert pedig sajnálni kezdte érzelmi csalódásáért. Darcy vonzalma hálát ébresztett benne, jelleme tiszteletet - de rokonszenvezni nem tudott vele, egy pillanatra sem bánta meg, hogy visszautasította, és semmi kedvet sem érzett ahhoz, hogy valaha is találkozzanak. Saját régebbi viselkedése állandó forrása volt a bosszúságnak és megbánásnak, családjának szerencsétlen hibái pedig még jobban elszomorították. Az orvoslásra nem volt semmi remény. Apja csak gúnyolódott e hibákon, de sohasem próbálta megfékezni legfiatalabb leányainak zabolátlan könnyelműségét, anyja viszont észre sem vette a bajt, hiszen az ő modorában is annyi volt a kivetnivaló. Elizabeth nővérével együtt gyakran iparkodott gátat vetni Kitty és Lydia meggondolatlanságának, de amíg húgai számíthattak anyjuk elnézésére, hogyan lehetett remélni, hogy észre térjenek? Kitty, ez a gyönge egyéniségű, ingerlékeny leány teljesen Lydia befolyása alá került, és mindig megsértődött, ha figyelmeztették; Lydia pedig önfejű volt és könnyelmű, s rá sem hederített nővéreire. Tudatlanok, lusták és hiúk. Amíg egy tiszt marad Merytonban, vele fognak kacérkodni, s amíg Longbournból át lehet sétálni Merytonba, ez lesz a mindennapi sétájuk.

Jane miatti aggodalma szintén erősen foglalkoztatta Elizát. Darcy magyarázata után megint a legjobb véleménye volt Bingleyről, s most még jobban érezte, mit veszített nővére. Bebizonyosodott, hogy Bingley őszintén szereti Jane-t, hogy eljárását nem érheti semmi vád - legfeljebb azt lehet neki felróni, hogy vakon bízott barátjában. Milyen fájdalmas az a tudat, hogy egy ilyen házasságtól, mely minden tekintetben kívánatos, annyi előnyt ígér, annyi boldogsággal kecsegtet, Jane-t családjának ostoba és ildomtalan viselkedése fosztotta meg!

E kínzó gondolatokhoz járult az is, hogy felismerte Wickham igazi jellemét - s nem csodálkozhatunk, ha Elizabeth régebben töretlen jó kedélye most annyira megrendült, hogy alig bírta a vidámságnak némi látszatát is megőrizni.

Az utolsó héten éppoly gyakran látogattak el Rosingsba, mint hunsfordi tartózkodásuk elején. A legutolsó estét is ott töltötték, s őladysége ismét aprólékosan kérdezősködött utazásuk iránt, tanácsokat adott, hogyan kell csomagolni, s oly erőszakosan fejtette ki a női ruhák összehajtásának egyetlen helyes módját, hogy hazatérésük után Maria jobbnak látta, ha újból elvégzi egész délelőtti munkáját, és elölről kezdi a csomagolást.

A búcsúzásnál Lady Catherine nagyon leereszkedően kívánt kellemes utazást a leányoknak, s meghívta őket, hogy jövőre ismét jöjjenek Hunsfordba, Miss de Bourgh pedig annyi nyájasságot erőltetett magára, hogy meghajolt, és mindkettőjüknek kezet nyújtott.
II. KÖNYV 15. FEJEZET
Szombat reggel Elizabeth és Collins néhány perccel a többiek előtt jöttek le a reggelihez, s a tiszteletes felhasználta az alkalmat néhány udvarias búcsúszóra, melyet a világ minden kincséért sem mulasztott volna el.

- Nem tudom, Miss Elizabeth - mondta -, vajon Mrs. Collins kifejezésre juttatta-e már, mennyire megtisztelőnek tekinti a kegyed látogatását, de bizonyos vagyok benne, hogy elutazása előtt illő köszönetben fogja részesíteni. Biztosíthatom, hogy társaságát rendkívül nagyra értékeltük. Tudatában vagyunk, hogy szerény hajlékunk vajmi kevés vonzóerőt gyakorolhat bárkire. Egyszerű életmódunk, apró szobáink, kisszámú személyzetünk, elzárkózásunk a világtól felette unalmassá teheti Hunsfordot oly fiatal hölgy szemében, mint kegyed; de remélem, látja rajtunk, hogy hálásak vagyunk leereszkedéséért, s megtettünk minden tőlünk telhetőt, nehogy kellemetlenül töltse nálunk idejét.

Elizabeth meleg szavakkal mondott köszönetet, és biztosította a tiszteletest, hogy boldogan telt az ideje. Nagyon élvezte a hatheti vendéglátást, azért pedig, hogy együtt lehetett Charlotte-tal és annyi kedves figyelemben részesült, csak ő lehet hálás. Collinsnak jólesett az elismerés, s még sugárzóbb ünnepélyességgel folytatta:

- Nagy örömömre szolgál, hogy nem érezte magát rosszul nálunk. Nyugodtan állíthatom, hogy mi mindent megtettünk, ami tőlünk telt; s minthogy szerencsére módunkban állt kegyedet bevezetni a legelőkelőbb társaságba, s rosingsi kapcsolataink gyakran tették változatossá szerény családi körünket, talán azzal a reménnyel kecsegtethetjük magunkat, hogy hunsfordi látogatását nem kísérte teljes unalom. Viszonyunk Lady Catherine családjához valóban olyan kivételes előny és áldás, amilyennel kevés ember dicsekedhetik. Kegyed is láthatta, hogyan bánnak ott velünk. Láthatta, hogy állandóan elhalmoznak meghívásokkal. Túlzás nélkül állíthatom, hogy e szerény paplak minden hátránya ellenére egyetlen vendégét sem tekintem sajnálatra méltónak, amíg velünk együtt bejáratos Rosingsba.

Szavak ki nem fejezhették a tiszteletes emelkedett érzéseit. Felkelt, és ide-oda járkált a szobában, mialatt Elizabeth néhány rövid mondatban próbálta összeegyeztetni az udvariasságot az igazmondással.

- Kedves unokahúgom, kegyed nagyon kedvező véleményt vihet magával rólunk Hertfordshire-be. Én legalább azzal hízelgek magamnak, hogy erre minden oka megvan. Mindennap tapasztalhatta, milyen figyelmes Lady Catherine feleségem irányában, s mindent összevetve, talán nem fogja úgy találni, hogy barátnője rosszul ment... de erről a kérdésről jobb hallgatnom. Még csak annyit legyen szabad kijelentenem, kedves Miss Elizabeth, hogy a magam részéről tiszta szívből hasonló boldogságot kívánok kegyednek a házasságban. Bennem és az én drága Charlotte-omban egy szív és egy lélek lakozik. Jellemünk és gondolkozásunk minden tekintetben egészen rendkívüli hasonlóságot mutat. Úgy látszik, egymásnak vagyunk teremtve.

Elizabeth nyugodtan mondhatta, hogy az ilyen frigy nagy boldogság, s hasonló őszinteséggel tehette hozzá, hogy ő maga is látja a tiszteletes kényelmes családi életének örömeit, s ez megelégedéssel tölti el. De azért nem bánta, hogy az örömök részletezése félbemaradt, mert belépett a hölgy, a tiszteletes minden örömének forrása. Szegény Charlotte! Hát nem szomorú, hogy ilyen társaságban kell őt hagyni? De ő maga választott, nyitott szemmel; s bár látszott rajta, hogy sajnálja vendégei távozását, szánalomra nem tartott igényt. Az otthon és a háztartás, a hívek és a baromfiudvar, és minden, ami ezekkel kapcsolatos, még nem veszítette el varázsát.

Végre megjött a postakocsi, rászíjazták a bőröndöket, belül elhelyezték a csomagokat, s a kocsis jelentette, hogy indulhatnak. A barátnők érzékeny búcsúja után Collins a kocsihoz kísérte Elizát, s miközben végigmentek a kerten, kérte, adja át legszívélyesebb üdvözletét az egész családnak, újból megköszönte, hogy olyan szívesen fogadták Longbournban múlt télen, és ismeretlenül is tiszteltette Mr. Gardinert és a feleségét. Aztán besegítette a kocsiba Elizát, Maria is beszállt, és éppen be akarták csukni az ajtót, amikor Collins némi megrökönyödéssel emlékeztette őket, hogy elfelejtettek üzenetet hagyni a rosingsi hölgyek számára.

- De természetesen az a kívánságuk - tette hozzá -, hogy alázatos tiszteletükről biztosítsam őket, és fejezzem ki hálás köszönetüket a sok jóért, amiben részesültek.

Elizának nem volt ez ellen kifogása, mire a tiszteletes jelt adott, hogy csukják be az ajtót, s a kocsi elhajtott.

- Te jó isten - kiáltott fel Maria pár percnyi hallgatás után -, úgy érzem, mintha csak egy-két napja érkeztünk volna ide! Pedig mi minden történt!

- Bizony sok minden - felelte útitársnője, és felsóhajtott.

- Kilencszer vacsoráztunk Rosingsban, kétszer pedig teára voltunk hivatalosak. Mennyit kell majd mesélnem!

"S nekem mennyit kell eltitkolnom" - tette hozzá Elizabeth magában.

Az utazás minden izgalom nélkül folyt le, útközben nem sokat beszélgettek. Négy óra sem telt el az indulás óta, s már megérkeztek Mr. Gardiner házába, ahol néhány napig szándékoztak maradni.

Jane jó színben volt, de Elizabeth nem nagyon tanulmányozhatta nővére kedélyállapotát, mert nagynénjük jóvoltából a legkülönbözőbb szórakozásokban kellett részt venniök. De úgyis Jane-nel együtt készült hazamenni, Longbournban pedig bőven lesz alkalma, hogy megfigyelhesse.

Mégis alig bírta megállni, hogy még Longbourn előtt ne közölje nővérével, hogy Darcy megkérte a kezét. Oly titok birtokában lenni, amely elképesztené Jane-t, s amellett hízelgő saját hiúságának, melyet még most sem beszélhetett ki magából teljesen - olyan kísértés volt ez a vallomásra, hogy csak azért bírta legyőzni, mert még nem határozott, mennyit mondhat el a történtekből, s mert félt, ha egyszer erre a tárgyra tér, Jane firtatására Bingleyről is elárul valamit, és ezzel csak újabb szomorúságot okozna nővérének.
II. KÖNYV 16. FEJEZET
Május második hetében történt, hogy a három fiatal hölgy együtt elindult a Gracechurch Streetről a hertfordshire-i N. város felé. Amint a vendégfogadó felé közeledtek, ahol a megbeszélés szerint édesapjuk kocsijának kellett várni rájuk, tüstént megállapították, hogy a kocsis pontosan megérkezett, mert az emeleten Kitty és Lydia dugták ki a fejüket az ebédlőablakon. A két leány már több mint egy órája volt a fogadóban, s közben azzal szórakoztak, hogy benéztek a szemközti kalaposboltba, figyelték az őrt álló silbakot, s ecettel és olajjal ízesítették az uborkasalátát.

Miután üdvözölték nővéreiket, diadalmasan mutattak rá az asztalra, melyen a vidéki fogadó éléskamrájának szokásos hideg húsételei díszelegtek, s ujjongva kiáltották: - Hát nem remek? Nem kellemes meglepetés?

- És ti lesztek a vendégeink - tette hozzá Lydia -, de a pénzt nektek kell kölcsönadni, mert a miénket mind elköltöttük az üzletben. - Aztán megmutatta a vásárolt holmikat: - Nézzétek csak: most vettem ezt a kalapot. Nem mondhatnám, hogy valami szép, de gondoltam, miért ne vegyem meg? Mihelyt hazaérek, rögtön szétszedem, s majd meglátom, tudok-e belőle jobbat csinálni.

S mikor a nővérei leszólták a kalapot, hogy milyen csúnya, Lydia teljes lelki nyugalommal tette hozzá:

- Ó! De volt a boltban még kettő-három sokkal csúnyább. Veszek majd hozzá valami szebb színű selymet, újra beszegem, úgy majd megjárja. Különben nem számít sokat, mit fogunk hordani ezen a nyáron, hiszen az ezred úgysem lesz Merytonban. Két hét múlva indulnak.

- Igazán elmennek? - kiáltott fel Elizabeth szívbeli örömmel.

- Brighton mellett fognak táborozni. Jaj de szeretném, ha a papa mindnyájunkat odavinne a nyárra! Olyan nagyszerű eszme, és úgyszólván nem kerülne semmibe. A mamának is ez az egyetlen vágya! Gondolj csak arra, milyen szörnyű nyarunk lenne különben!

"Igen - gondolta magában Elizabeth -, valóban nagyszerű eszme, el is intézne minket alaposan. Te jó ég! Brighton meg egy egész tábor katona - éppen ez hiányzik nekünk! Elég galibát okozott már az az egy nyomorúságos nemzetőrregiment és havonként a tiszti bál Merytonban."

- Most pedig valami érdekes hírrel jövök - mondta Lydia, amikor asztalhoz ültek. - Találjátok ki, mi az. Pompás hír, nagyszerű hír, és olyan emberről szól, akit mindnyájan szeretünk.

Jane és Elizabeth egymásra néztek, s szóltak a pincérnek, hogy nincs rá szükségük. Lydia nevetve folytatta:

- Hiába, ti mindig ilyen szertartásosak és finomkodók vagytok. Persze, a pincérnek nem szabad hallani - de törődik is ő ezzel! Higgyétek el, szokott ő cifrábbakat is hallani, mint amit most elmondok. De micsoda förtelmes alak! Örülök, hogy elment. Ki látott ilyet? Szinte földig ér az álla. Nos, halljátok a híreimet: a kedves Wickhamről van szó - ugye, ez nem való a pincér fülének? Nincs semmi veszély, Wickham nem veszi el Miss Kinget. No, mit szólsz hozzá? Miss King elutazott a nagybátyjához, Liverpoolba, ott is marad. Wickham megmenekült.

- És Mary King is megmenekült! - tette hozzá Elizabeth. - Megmenekült egy meggondolatlan, előnytelen házasságtól.

- Nagy szamár volt, hogy elment, ha szereti Wickhamet.

- De remélem, egyik részről sem erős a vonzalom - mondta Jane.

- Wickham részéről semmi esetre sem. Kezeskedem arról, hogy soha-soha egy fikarcnyit sem törődött vele. Ki is törődnék egy ilyen undok, szeplős kis vakarccsal?

Elizabeth megdöbbenve eszmélt rá, hogy ő ugyan képtelen ilyen durva kifejezést használni, de ez a durva érzés alig különbözött attól, amit régebben maga is lelkében táplált, és őszinteségnek képzelt.

Mihelyt befejezték az étkezést, s az idősebb nővérek fizettek, odarendelték a kocsit, és némi rendezgetés után az egész társaság, az összes bőrönddel, kézimunkakosarakkal, csomagokkal, valamint Kitty és Lydia felesleges új beszerzéseivel együtt, nagy nehezen elhelyezkedett benne.

- Jól össze vagyunk zsúfolva! - kiáltott Lydia. - Örülök, hogy megvettem a kalapot, már azért is érdemes volt, mert így egy dobozzal több van! Most aztán helyezzük magunkat kényelembe - lesz itt beszéd és nevetés bőven, amíg haza nem érünk. Először is halljuk, mi történt veletek, mióta elmentetek. Találkoztatok kellemes férfiakkal? Kacérkodtatok velük? Én már nagyban reméltem, hogy legalább egyiktek férjjel jön haza. Szavamra, Jane nemsokára vénlány lesz. Már majdnem huszonhárom éves! Biz' isten, nekem a szemem sülne ki, ha huszonhárom éves koromig nem mennék férjhez! Tudnátok csak, mennyire töri magát Philips néni, hogy nektek férjet fogjon! Azt mondja, Lizzynek Collinshoz kellett volna feleségül menni - de én nem hiszem, hogy sok öröme telt volna benne. Istenem, de jó volna, ha előttetek mennék férjhez! Akkor én vihetnélek benneteket az összes bálokra. Uramisten, milyen jót mulattunk a múltkor Forster ezredeséknél! Kittyt meg engem egész napra meghívtak - Mrs. Forster megígérte, hogy egy kis tánc is lesz este (hadd mondjam el azt is, hogy Mrs. Forsterrel nagyon jóban vagyok!). Meghívta a két Harrington lányt is, de Harriet megbetegedett, és Pen kénytelen volt egyedül jönni. És mit gondoltok, mit csináltunk? Női ruhába öltöztettük Chamberleyne-t, az egyik tisztet, őt is beállítottuk a hölgyek közé - hallottatok már ilyen mulatságos dolgot? Egy árva lélek sem tudott róla, csak Forster ezredes meg a felesége, Kitty meg én - no és a nagynénim, mert tőle kértük kölcsön a ruhát. El sem képzelitek, milyen jól festett benne! Amikor bejött Denny meg Wickham meg Pratt, két-három tiszttel együtt, egyikük sem ismerte fel barátját. Istenem, mennyit nevettem! Hát még Mrs. Forster! Úgy éreztem, meg kell szakadnom a nevetéstől. A férfiak emiatt fogtak gyanút, akkor aztán hamar kiderült a turpisság.

Ilyenfajta történeteket mesélt Lydia társaságáról és vidám tréfáikról, ezekkel igyekezett szórakoztatni útitársnőit Longbournig; Kitty pedig egy-egy megjegyzéssel egészítette ki szavait. Elizabeth lehetőleg nem figyelt oda, de így is gyakran megütötte a fülét Wickham neve.

Otthon meleg szeretettel fogadták őket. Mrs. Bennet örvendezve látta, hogy Jane szépsége változatlan, Mr. Bennet pedig ebéd közben több ízben is, minden ok nélkül, odaszólt Elizának:

- Örülök, hogy újra itthon vagy, Lizzy.

Az ebédlőben nagy társaság gyűlt össze, mert majdnem az egész Lucas család átjött, hogy üdvözölje Mariát, és hallja, mi az újság. A társalgás a legkülönbözőbb témákról folyt. Lady Lucas az asztalon keresztül érdeklődött Mariától legidősebbik leányának hogyléte és baromfiállománya iránt. Mrs. Bennet két irányban is el volt foglalva: egyrészt a legújabb divatról számoltatott be magának Jane-nel, aki néhány székkel lejjebb ült, másrészt rögtön továbbadta a felvilágosításokat az ifjabb Lucas leányoknak. De mindnyájukat túlharsogta Lydia - ő az aznap délelőtti szórakozásokat sorolta fel mindazok számára, akiknek kedvük volt őt hallgatni.

- Ó, Mary - mondta -, bár te is velünk jöttél volna, olyan jól mulattunk! Odafelé Kittyvel felhúztuk az összes függönyöket, mintha senki sem ülne a kocsiban. Én így utaztam volna végig, de Kittynek felfordult a gyomra. Aztán megérkeztünk a George fogadóba, s ott igazán gavallér módon viselkedtünk, mert pompás hideg ebéddel vendégeltük meg a másik három lányt - miért nem jöttél velünk, téged is megvendégeltünk volna! És mennyit mulattunk az indulásnál! Azt hittem már, be sem férünk a kocsiba. Majd meghaltam a nevetéstől. És mennyit bolondoztunk egész úton hazafelé! Olyan hangosan beszéltünk és nevettünk, hogy tíz mérföldre is elhallatszott!

Mary nagyon komolyan válaszolt:

- Mi sem áll távolabb tőlem, kedves húgom, mint hogy lenézzem az ilyen örömöket, hiszen kétségtelenül összhangban vannak a női lélek általános természetével. De bevallom, számomra nem bírnak vonzóerővel, engem mérhetetlenül jobban érdekelnek a könyvek.

Ebből a válaszból Lydia már egy szót sem hallott. Ritkán figyelt bárkire fél percnél tovább, Maryt pedig sohasem méltatta figyelmére.

Délután Lydia a többi lánnyal együtt amellett kardoskodott, hogy sétáljanak át Merytonba, és nézzék meg, hogyan folyik ott az élet; de Elizabeth állhatatosan ellenezte ezt a tervet. Ne mondhassa senki, hogy a Bennet lányok csak fél napja érkeztek haza, s máris a tisztek után szaladgálnak. Ellenkezésének más oka is volt. Rettegett attól, hogy viszontlássa Wickhamet, és minél későbbre akarta halasztani a találkozást. Neki valóban nagy örömére szolgált, hogy az ezred hamarosan távozik. Két hét múlva indulnak, s ha már elmentek, remélhetőleg Wickham nem okoz neki több bosszúságot.

Nem sok időt töltött még otthon Elizabeth, máris hallotta, hogy a brightoni nyaralás terve, melyre Lydia a fogadóban célzott, gyakran szóba kerül szülei között. Rögtön látta, hogy apjának esze ágában sincs engedni, bár olyan bizonytalan és kétértelmű válaszokat adott, hogy Mrs. Bennet gyakori csüggedése ellenére sem tett le arról, hogy akaratát ráerőszakolja.
II. KÖNYV 17. FEJEZET
Elizabeth nem állhatta meg tovább, hogy ne közölje a történteket Jane-nel. Végül is úgy döntött, hogy elhallgat minden részletet, ami nővérére vonatkozik, célzott arra, hogy meglepő hírt tartogat számára, s másnap délelőtt nagyjában elmondta neki, milyen jelenet játszódott le közte és Darcy között.

Jane meglepetését hamarosan tompította nagy testvéri szeretete: egészen természetesnek találta, hogy Elizát minden férfi bámulja, s csodálkozása csakhamar más érzéseknek adott helyet. Sajnálta, hogy Darcy oly kevéssé vonzó modorban vallotta meg érzelmeit, de még jobban bántotta az a gondolat, hogy a visszautasítás bizonyára boldogtalanná tette a fiatalembert.

- Nem volt helyes, hogy annyira bízott a sikerben - mondta -, s ezt elárulnia semmiképpen nem lett volna szabad; de gondold meg, hogy annál keserűbben csalódhatott.

- Igen - felelte Elizabeth -, s én szívből sajnálom őt; de más érzések is élnek benne, melyek valószínűleg hamarosan elfeledtetik vele, amit irántam érez. Csak nem haragszol rám, hogy kikosaraztam?

- Rád haragudni! Soha!

- De azt rossz néven veszed, hogy oly melegen nyilatkoztam Wickhamről.

- Dehogy veszem rossz néven! Nem tudok róla, hogy tévedtél volna, amikor őt dicsérted.

- Megtudod majd, ha elmondom, mi történt másnap.

Elizabeth most rátért a levélre, és elmondta belőle mindazt, ami George Wickhamre vonatkozott. Mennyire megdöbbentette ez szegény Jane-t! Hiszen ő bejárhatta volna a világot, s nem hitte volna el, hogy az egész emberiségben annyi gonoszság van, amennyi itt egy emberben egyesült. Hogy Darcy jelleme igazolódott, ez jólesett szívének, de mégsem vigasztalhatta meg ennyi gonoszság felfedezéséért. Minden igyekezetével azt próbálta bizonygatni, hogy itt valószínűleg tévedésről van szó - szerette volna fehérre mosni az egyiket anélkül, hogy a másikat kelljen hibáztatnia.

- Hiába, ez nem megy - mondta Elizabeth. - Nem tudod mindkettőjükről azt mondani, hogy rendes. Válassz közülük, mert be kell érned az egyikkel. Kettőjüknek csak annyi jó tulajdonság jutott, amennyiből egy derék ember kitelik - s az utóbbi időben az arány meglehetősen eltolódott. Én magam úgy látom, hogy Darcy javára, de te ítélj a magad feje szerint.

Időbe telt, míg Elizabeth szavai mosolyt csaltak nővére arcára.

- Nem emlékszem, mikor voltam ennyire megdöbbenve - mondta. - Hogy Wickham ilyen gonosz ember! Szinte hihetetlen. És szegény Darcy! Gondold csak el, drága Lizzy, mit szenvedhetett! Micsoda csalódás! Hozzá még az a tudat, hogy ilyen rossz véleménnyel voltál róla! S hogy ilyesmit kellett elmondania saját húgáról! Igazán kínos; fájdalmas ügy - tudom, te is ezt érzed.

- Ó, nem, az én részvétem és sajnálkozásom egészen elpárolog, ha látom, mennyire eltöltenek téged ezek az érzelmek. Tudom, te oly mértékben fogsz neki igazságot szolgáltatni, hogy engem egyre jobban elfog a közöny és az érzéketlenség. A te bőkezűséged szűkmarkúságra int engem, s ha még sokáig lamentálsz felette, olyan könnyű lesz a szívem, mint a pehely.

- Szegény Wickham! Mennyi jóságot fejez ki az arca, milyen kedves, nyílt a modora!

- Valami nagy hiba történhetett a két fiatalember nevelése körül. Az egyiknek jutott minden jóság, a másiknak csak a látszata.

- Én sohasem gondoltam, hogy Darcyban még a jó látszata sincs meg, mint ahogy te mindig mondtad.

- Én viszont roppant okosnak hittem magamat, hogy minden ok nélkül határozott ellenszenvet éreztem iránta. Az ilyen ellenszenv úgy sarkallja az elmésséget, annyi alkalmat nyújt a szellemeskedésre. Az ember állandóan ócsárolhat valakit, anélkül, hogy egyszer is célba találna; de ha folyton csúfolódunk egy emberen, néha-néha okvetlenül ráhibázunk valami elmésségre.

- Mondd, Lizzy... amikor először olvastad el a levelet, ugye nem úgy fogtad fel a dolgot, mint most?

- Nem, nem úgy. Elég kényelmetlenül éreztem magam - nagyon is kényelmetlenül, szinte boldogtalannak. És nem volt senkim, akinek kiönthettem volna a szívemet, nem voltál ott, hogy megvigasztalj, és elhitesd velem, hogy nem vagyok olyan gyönge, hiú és ostoba, amilyennek akkor éreztem magam. Ó, mennyire hiányoztál!

- Milyen kár, hogy olyan szigorúan megleckéztetted Darcyt Wickham miatt; most már világos, hogy nem szolgált rá.

- Igazad van. De megtörtént a baj, kitört belőlem a keserűség, s ez természetes következménye volt a balítéleteknek, melyeket magamban tápláltam. Van egy dolog, amiben a tanácsodat kérem. Szeretném tudni, fedjem-e fel ismerőseink előtt Wickham igazi jellemét, vagy titkoljam el?

Jane hallgatott egy ideig, csak aztán felelt:

- Szerintem nincs semmi ok rá, hogy ilyen rettenetes módon megszégyenítsük. Mi a te véleményed?

- Én is azt gondolom, hogy nem szabad ezt megkísérelni. Darcy nem hatalmazott fel, hogy nyilvánosságra hozzam szavait. Ellenkezőleg, a húgára vonatkozó adatokat egyedül nekem szánta; ha pedig Wickham egyéb viselt dolgairól próbálnám felvilágosítani az embereket, vajon ki hinne nekem? Darcy ellen olyan mélységes elfogultság él mindenkiben, hogy a merytoni jó emberek fele belehalna, ha valaki kedvező színben igyekezne őt feltüntetni. Nekem nincs hozzá elég erőm. Wickham nemsokára elmegy, s az itteniek aztán már mit sem törődnek vele, milyen is volt igazában. Egyszer úgyis kiderül minden, s akkor majd mulathatunk ostobaságukon, hogy előbb nem jöttek rá. Egyelőre egy szót sem szólok az egészről.

- Tökéletesen igazad van. Ha Wickham ballépései nyilvánosságra kerülnek, esetleg örökre tönkre van téve. Most talán megbánta, amit elkövetett, és szeretne új életet kezdeni. Nem kergethetjük őt kétségbeesésbe.

Elizabeth kavargó lelkét lecsillapította ez a beszélgetés. Megszabadult két titoktól, amely két hét óta ránehezedett a kedélyére, s tudta, hogy nővérében mindig figyelmes hallgatóra talál, akár az egyik, akár a másik kérdést kívánná újra szóba hozni. De ott lappangott benne még valami, amit óvatosságból eltitkolt. Nem mert szólni Darcy levelének másik feléről, nem merte elárulni Jane-nek, milyen őszintén becsüli őt Darcy barátja. Ezt az értesülést nem oszthatta meg senkivel. Elizabeth úgy érezte, hogy az utolsó, gyötrő titok terhét csak akkor dobhatná el magától, ha a szerelmesek között helyreállna a teljes egyetértés. "És ha ez az igen valószínűtlen fordulat bekövetkezne - gondolta magában -, akkor sem mondhatnék mást, mint amit Bingley maga sokkal kellemesebb módon közölhet. Számomra a közlés lehetősége csak akkor nyílik meg, amikor már minden értékét elvesztette."

Most, hogy megint a családban élt, megfigyelhette nővére igazi lelkiállapotát. Jane nem volt boldog. Bingley iránt még mindig igen gyöngéd vonzalmat érzett. Azelőtt még szerelmesnek sem képzelte soha magát, s így vonzalmából sugárzott az első szerelem minden melegsége, koránál és természeténél fogva pedig mélyebb és tartósabb volt az érzés, mint általában az első szerelmek. Oly forrón ápolta a fiatalember emlékét, annyival különbnek gondolta minden más férfinál, hogy össze kellett szednie minden józanságát, állandóan szeme előtt kellett tartania baráti érzéseit, nehogy elhatalmasodjék rajta a búsongó fájdalom, amely aláásta volna egészségét és megzavarta volna környezete nyugalmát.

- Mondd, Lizzy - kérdezte Mrs. Bennet egy nap -, hát most mi a véleményed erről a szomorú ügyről? Én már elhatároztam, hogy soha többé nem beszélek róla senkinek. Meg is mondtam a nővéremnek, Mrs. Philipsnek. Úgy látom, Jane nem is találkozott vele Londonban. Igazán haszontalan fiatalember. Ezek után alig hiszen, hogy Jane valaha is meg tudja őt fogni. Nincs is szó róla, hogy nyáron visszajönne Netherfieldbe, pedig én mindenkit megkérdeztem, aki valamit tudhat.

- Nem hiszem, hogy egyáltalán visszatérne Netherfieldbe.

- Bánom is én... csináljon, amit akar. Senki sem kívánja őt vissza. De azt mondhatom, hogy a lányommal komiszul bánt, és Jane helyében nem is tűrném ezt el. Egyetlen vigaszom, hogy Jane-nek biztosan megszakad a szíve, és belehal bánatába - akkor majd megbánja Bingley, amit ellene vétett.

Elizabeth nem látott semmi vigasztalót ebben a kilátásban, s ezért nem felelt.

- Mondd, Lizzy - folytatta kisvártatva az anyja -, hát Collinsék valóban jó körülmények között élnek? Nem baj, csak tartson is a jómód. És milyen náluk a koszt? Charlotte bizonyára nagyon beosztó. Ha csak félig olyan takarékos, mint az anyja, akkor jócskán félre is rak. Az ő háztartásukban persze nincs semmi pazarlás.

- Nem, igazán nincs.

- Kitűnő gazdálkodás folyik ott, hidd el nekem. Igen, igen. Ők bezzeg vigyáznak, nem költenek többet a jövedelmüknél. Ők bezzeg sose kerülnek pénzzavarba. Hát csak legyenek boldogok! És biztosan sokat emlegetik, hogy övék lesz Longbourn, ha meghal az apátok. Bármikor kerül erre sor, ők persze máris a magukénak tekintik.

- Ezt a tárgyat nem hozhatták előttem szóba.

- Persze hogy nem, furcsa is lett volna. De egymás közt bizonyosan sokat beszélnek erről. Nos, ha nyugodtan ráteszik a kezüket olyan birtokra, amely jog szerint nem az övék, csak rajta. Én bizony szégyellném magam, ha csak ilyen kötött birtokhoz juthatnék.
II. KÖNYV 18. FEJEZET
Hazaérkezésük után hamar eltelt az első hét, s kezdődött a második. Az ezrednek ez volt az utolsó hete Merytonban, s a környéken minden fiatal hölgy rohamosan hervadt. Majdnem mindegyiken csüggedés vett erőt. Csak az idősebb Bennet kisasszonyok tudtak még enni, inni, aludni, és mindennapi teendőikkel foglalatoskodni. Kitty és Lydia gyakran szemükre is lobbantották érzéketlenségüket - ők maguk pokolian szenvedtek, és nem tudták megérteni, hogyan lehet valaki ilyen kőszívű a családjukban.

- Jóságos ég! Mi lesz velünk? Mihez fogjunk? - panaszkodtak gyakran keserves búbánatukban. - És te még mosolyogsz, Lizzy!

Szerető anyjuk osztozott minden keservükben. Eszébe jutott, mit állott ki ő maga hasonló esetben, huszonöt évvel ezelőtt.

- Emlékszem - mondta -, két álló napig sírtam, mikor Miller ezredes elvonult a tisztjeivel. Azt hittem, megszakad a szívem.

- Az enyém okvetlenül megszakad - mondta. Lydia.

- Csak legalább mehetnénk Brightonba! - sóhajtott fel Mrs. Bennet.

- Ó, bárcsak elmehetnénk! De a papa annyira makacskodik.

- Pedig egy kis tengeri fürdő teljesen rendbe hozna engem.

- Philips néni azt mondja, hogy nekem is nagyon jót tenne - fűzte hozzá Kitty.

Ilyenfajta lamentálástól visszhangzott most a longbourni ház. Elizabeth mulatni próbált rajtuk, de minden mulatságát elfojtotta a szégyenkezés. Megint éreznie kellett, hogy Darcy kifogásai jogosak, s még sohasem volt ennyire hajlandó megbocsátani neki, hogy Bingley véleményét is befolyásolni akarta.

De Lydia kilátásairól csakhamar elszállt a komor felhő, mert Mrs. Forster, az ezredes felesége meghívta, hogy töltsön velük néhány hetet Brightonban. Ez a pótolhatatlan barátnő egészen fiatal asszony volt, csak nemrég ment férjhez. Jókedvű, élénk kedélyű, mint Lydia, a hasonlóság miatt találtak egymásra, s ismeretségük három hónapjából kettőt már bizalmas barátságban töltöttek.

Lydia elragadtatását a meghívás miatt, Mrs. Forster iránt érzett imádatát, Mrs. Bennet örömét és Kitty bosszankodását alig lehet leírni. Mit sem törődve nővére érzéseivel, Lydia nyugtalan ujjongással futkosta be a házat, azt várta, hogy mindenki gratuláljon neki, s még harsányabban beszélt és nevetett, mint máskor; a szerencsétlen Kitty viszont tovább kesergett sorsán a nappaliban, s panaszai éppoly ostobán hangzottak, mint amilyen durcásan a hangja.

- Nem értem, hogy Mrs. Forster miért nem hívott meg engem is úgy, mint Lydiát, még ha nem is vagyok a bizalmas barátnője. Nekem ugyanannyi jogom van a meghívásra, mint Lydiának - még több is, mert két évvel idősebb vagyok nála.

Hiába próbálta Elizabeth észre téríteni, Jane is hiába csitította. Ami Elizát illeti, ő a meghívást egészen más érzésekkel fogadta, mint anyja vagy Lydia: halálos ítéletét látta benne minden reményének, hogy húgát valaha észre lehessen téríteni. S bár e lépés gyűlöltté tette volna, ha kitudódik, mégis azt tanácsolta titokban apjának, ne engedje el Lydiát. Elmondta neki, milyen illetlen Lydia viselkedése, mennyire előnytelen számára az olyan asszony barátsága, amilyen az ezredesné, s hogy ilyen barátnő oldalán valószínűleg még meggondolatlanabbul fog viselkedni Brightonban, ahol több kísértésnek van kitéve, mint otthon. Apja figyelmesen végighallgatta, aztán így válaszolt:

- Lydia nem nyugszik addig, amíg valahol nyilvánosan lehetetlenné nem teszi magát. Nincs rá kilátás, hogy máshol oly kevés költséggel, családját oly kevéssé feszélyezve tegye ezt, mint a jelen körülmények között.

- Ha tudná, édesapám - mondta Elizabeth -, mennyit árt mindnyájunknak, ha az emberek felfigyelnek Lydia könnyelmű, meggondolatlan modorára, hogy máris menynyit ártott, akkor bizonyára másképp ítélné meg a dolgot.

- Máris mennyit ártott! - ismételte Mr. Bennet. - Mi az, talán elriasztotta egyik-másik udvarlódat? Szegény kis Lizzym! De ne veszítsd el a kedved. Az olyan finnyás fiatalembert, aki megijed egy kis bohóságtól, nem érdemes sajnálni. Hadd lássam csak azoknak a gyászvitézeknek a jegyzékét, akiket Lydia bolondsága elijesztett innen.

- Édesapám téved. Nem a sértett hiúság szól belőlem, nem egyéni sérelmek, hanem az egész családot fenyegető baj miatt aggódom. Jó hírünket, megbecsült társadalmi helyzetünket aláássa Lydia vad szeleburdisága, önhittsége, önuralmának teljes hiánya. Bocsásson meg, de nyíltan meg kell mondanom a véleményem. Ha édesapám nem törődik vele, hogy megfékezze Lydia szertelenségét, nem tanítja meg arra, hogy mostani szórakozásai nem meríthetik ki az életét, akkor rövidesen észre sem lehet már őt téríteni. Megállapodik a jelleme, és tizenhat éves korában megrögzött kacér teremtés lesz belőle, aki nevetségessé teszi önmagát és családját. Kacérkodni fog mindenkivel, a szó legrosszabb, leghitványabb értelmében; nem lesz benne semmi vonzó, csak a fiatalsága és a csinos külseje; s mivel tudatlan és üresfejű, egyáltalán nem tudja majd elhárítani az általános megvetést, amelyet a mindenáron tetszeni akarás ébreszt. Kittyt ugyanez a veszély fenyegeti. Vakon rohan, amerre Lydia vezeti, mert hiú, tudatlan, tunya és teljesen zabolátlan! Ó, drága apám, talán azt gondolja, nem fogják őket megszólni és megvetni, bárhol is jelennek meg, nem kell-e nővéreiknek is gyakran osztozni szégyenükben?

Mr. Bennet látta, hogy leánya egész lelkéből beszél; kedveskedve fogta meg hát a kezét, és így válaszolt:

- Ne gyötörd magad, szívem. Ahol te meg Jane megjelentek, mindenki tisztelni és becsülni fog benneteket: ezen az sem változtat semmit, hogy van még két, jobban mondva három nagyon ostoba húgotok. Addig úgysem lesz itthon nyugtunk, amíg Lydia el nem megy Brightonba. Menjen hát isten hírével. Forster ezredes értelmes ember, nem fogja hagyni, hogy komoly bajba keveredjék; Lydia meg szerencsére olyan szegény, hogy senki sem fogja kivetni rá a hálóját. Brightonban még a kacérságával is kevésbé fog feltűnni, mint idehaza. Bízd a tisztekre, majd találnak nőket, akikkel érdemesebb foglalkozniok. Reméljük, ott rá fog jönni a jelentéktelenségére. Annyi szent, hogy sokkal tovább nem feszítheti a húrt, hacsak azt nem akarja elérni, hogy egész életén át lakat alatt tartsuk.

Elizabeth kénytelen volt beérni ezzel a válasszal, bár kitartott véleménye mellett, s csalódotton és szomorúan távozott apjától. De nem fért össze a kedélyével, hogy töprengéssel is növelje gondjait. Érezte, hogy megtette kötelességét, de hogy elkerülhetetlen bajokon rágódjon, vagy félelemből felnagyítsa azokat, erre már nem vitte a természete.

Ha Lydia és Mrs. Bennet tudták volna, miről beszélgetett Elizabeth apjával, felháborodásukat még kettőjük pergő nyelve sem fejezhette volna ki kellőképpen. Lydia ábrándjaiban a brightoni látogatás jelentette a földi boldogság tökélyét. A képzelet teremtő erejével idézte maga elé a vidám fürdőhely utcáit, tömve katonatisztekkel. Látta önmagát, amint tízen, húszan udvarolnak neki, ma még ismeretlen férfiak. Látta a tábort teljes pompájában: a szép, egyenes sorokban tovahúzódó sátrakat, telve fiatal, jókedvű férfiakkal, kápráztatóan piros egyenruhában; s hogy teljes legyen a kép, látta önmagát egy sátor tövében, gyöngéden kacérkodva egyszerre legalább fél tucat tiszttel.

Vajon mit érzett volna, ha megtudja, hogy nővére ilyen lehetőségektől és ilyen valóságtól akarta őt megfosztani? Csak az anyja értette volna meg érzéseit, aki maga is majdnem ugyanígy gondolkodott. Mrs. Bennet csak Lydia elutazásában talált némi vigaszt azért a keserű bizonyosságért, hogy a férje egyáltalán nem szándékozik Brightonba utazni.

De nekik sejtelmük sem volt a történtekről, s elragadtatásuk szinte szünet nélkül tartott, amíg nem ütött az indulás órája.

Elizabeth most találkozott utoljára Wickhammel. Mivel hazajövetele óta gyakran voltak együtt társaságban, szinte minden izgalom híján szemlélte őt, a régi vonzódás izgalma pedig teljesen elmúlt. Még kedves modorában is, amely eleinte úgy elragadta, mesterkélt egyhangúságot fedezett fel, s ez untatta és fárasztotta. Emellett Wickham mostani viselkedése újabb okot szolgáltatott a neheztelésre: csakhamar kiderült, hogy a fiatalember szeretné felújítani figyelmességét, amely ismeretségük kezdetét jellemezte, de amely a történtek után csak felbőszítette Elizát. Minden rokonszenve megszűnt, amikor látta, hogy Wickham őt szemeli ki henye és léha udvarlása tárgyául; s bár állandóan küzdött ez ellen, mégis éreznie kellett, mennyire sértő reá nézve a fiatalembernek az a hite, hogy bármilyen régen és bármi okból hagyta is abba az udvarlást, Elizabeth hiúságát kielégíthetné, és vonzalmát bármikor visszaszerezhetné, ha újból őt tüntetné ki figyelmességével.

Az ezred merytoni tartózkodásának utolsó napján Wickham néhány tiszttársával együtt Longbournban vacsorázott. Elizabeth egyáltalán nem törődött azzal, hogy jó hangulatban váljanak el, s amikor Wickham érdeklődött, hogy töltötte idejét Hunsfordban, Eliza megemlítette, hogy Fitzwilliam ezredes és Mr. Darcy három hétig voltak a rosingsi kastély vendégei, s megkérdezte Wickhamtől, ismeri-e az ezredest.

Wickham meglepődve, neheztelve, ijedten nézett rá, de egy pillanat alatt észbe kapott, és ismét mosollyal az ajkán azt felelte, hogy régebben gyakran találkozott vele; majd megjegyezve, hogy Fitzwilliam igazi úriember, Elizabeth véleménye iránt érdeklődött. A leány meleg szavakkal dicsérte az ezredest. Kis idő múlva Wickham közömbös arccal hozzátette:

- Hogyan is mondta, mennyi időt töltött Fitzwilliam Rosingsban?

- Majdnem három hetet.

- És gyakran találkoztak?

- Igen, majdnem mindennap.

- Egészen más modora van, mint az unokaöccsének.

- Igen, egészen más. De úgy látom, hogy Mr. Darcy nyer azzal, ha jobban megismerik.

- Hogyan! - kiáltott fel Wickham olyan tekintettel, mely nem kerülte el a leány figyelmét. - Talán megmondaná nekem... - de türtőztette magát, és könnyedebb hangon folytatta: - Vajon a viselkedése javul? Leszállt a magas lóról, és most egy kis udvariassággal fűszerezi szokásos modorát? Azt ugyanis nem merem remélni - tette hozzá halkabban és komolyabban -, hogy jellemében megjavult volna.

- Ó, nem! - felelte Elizabeth. - A jelleme, azt hiszem, most is körülbelül olyan, amilyen mindig volt.

Mialatt beszélt, Wickham úgy nézett rá, mint aki nem tudja, örüljön-e a szavainak, vagy más értelmet gyanítson bennük. Volt valami a leány arcában, ami arra késztette Wickhamet, hogy nyugtalan, aggódó kíváncsisággal lesse a folytatást.

- Mikor azt mondtam, hogy Mr. Darcy nyer azzal, ha jobban megismerik, ezt nem úgy értettem, hogy a gondolkodása vagy a modora javul, hanem úgy, hogy aki jobban megismeri, az jobban megérti egész jellemét.

Wickham ijedtsége most kiült égő arcára, és tekintete izgatott lett. Néhány percig hallgatott, míg leküzdötte zavarát, s újból Elizához fordulva behízelgő hangon mondta:

- Kegyed jól ismeri érzéseimet Mr. Darcy irányában, s így könnyen meg fogja érteni, milyen öröm számomra, ha ő most, nagy bölcsen, a helyes viselkedésnek legalább a látszatát meg akarja őrizni. Ebben az értelemben a büszkesége is előnyös lehet, ha nem is neki magának, de sok más embernek, mert elrettenti őt az olyan aljas igazságtalanságtól, amilyennek én lettem az áldozata. Én csak attól tartok, hogy az effajta óvatosságot, melyre, ha jól értettem, kegyed célzott, Darcy csupán nagynénje kastélyában erőlteti magára: Lady Catherine jó véleményére és ítéletére ugyanis nagyon sokat ad. Tudom, mindig rettegett tőle, valahányszor együtt voltak. Nagy szerepet játszik az is, hogy Darcy siettetni akarja házasságát Miss de Bourghgal - tudomásom szerint ez nagyon a szívén fekszik.

Elizabeth ezt már nem állhatta meg mosolygás nélkül, de csak könnyed fejbólintással felelt. Látta, hogy Wickham a régi témára, saját sérelmeire szeretné terelni a beszélgetést, de Elizának ehhez nem volt semmi kedve. Az est hátralevő részében Wickham igyekezett megőrizni szokásos jókedvének látszatát, de Elizával nem próbált újból bizalmas beszélgetésbe kezdeni. Végül is kölcsönös udvariaskodás között váltak el egymástól, s valószínűleg azzal a közös óhajjal, hogy soha többé ne találkozzanak.

Mikor a társaság szétoszlott, Lydia Merytonba ment Mrs. Forsterrel, mert másnap kora reggel kellett indulniok. Lydia búcsúja a családtól inkább lármás volt, mint megható.

Egyedül Kitty ontott könnyeket, de ő is csak dühében és irigységében. Mrs. Bennet ömlengve kívánt leányának minden jót, és többször is a lelkére kötötte, hogy használjon ki minden alkalmat, és mulasson mennél jobban - pedig nem kellett félni, hogy Lydia nem fogadja meg ezt a tanácsot. Maga Lydia olyan hangos jókedvvel búcsúzott, hogy nővéreinek szelídebb istenhozzádjait senki sem hallotta.
II. KÖNYV 19. FEJEZET
Ha Elizabeth csak a maga családi tapasztalatai alapján ítél, nem alkothatott volna valami kedvező képet a házastársi boldogságról vagy az otthon örömeiről. Apját annak idején rabul ejtette a szépség és fiatalság, s a jó kedély látszata, melyet a szépség és fiatalság kelteni szokott, s olyan nőt vett feleségül, akinek fogyatékos értelme és kicsinyes gondolkodása már házasságuk elején véget vetett minden igazi vonzalomnak. A tisztelet, megbecsülés és bizalom örökre eltűnt, s Mr. Bennet álmai a családi boldogságról mind összeomlottak. De nem olyan fából volt faragva, hogy a csalódásért, melyet tulajdon meggondolatlansága okozott, azokban az élvezetekben keresett volna vigasztalást, amelyek nagyon is gyakran kárpótolják a szerencsétleneket esztelen vagy bűnös tetteikért. Szerette a vidéket és a könyveket, s e kedvteléseiből fakadt legigazibb öröme. Feleségének vajmi keveset köszönhetett azonfelül, hogy mulatott tudatlanságán és hóbortjain. Igaz, hogy a férfi általában nem effajta boldogságot óhajt feleségétől; de ahol nincs egyéb mód a szórakozásra, az igazi bölcs azt fordítja javára, ami éppen akad.

Elizabeth sohasem hunyhatott szemet az előtt, hogy apja nem viselkedik férjhez illően. Ez a látvány mindig fájdalmat okozott neki: de tisztelte apja képességeit, hálás volt szeretetéért, iparkodott elfelejteni azt, ami nem kerülhette el figyelmét, s igyekezett elűzni gondolataiból a házassági kötelességnek és illemnek állandó megszegését, amellyel - eléggé nem kárhoztatható módon - Mr. Bennet kiszolgáltatta feleségét gyermekei megvetésének. De soha nem érezte még ilyen erősen a sikerületlen házasság káros hatásait a gyermekekre, soha nem látta még oly világosan, milyen bajokkal jár, hogy apja helytelen irányba fordítja tehetségét - pedig ha jól használja fel, legalább leányainak szerezhetett volna megbecsülést, még ha nem is tudja kibővíteni felesége látókörét.

Elizabeth örült ugyan Wickham távozásának, de egyébként nem sok öröme telhetett abban, hogy nélkülözik az ezredet. A társasági élet megfeneklett, otthon folyton anyja és húga sirámait kellett hallgatnia, hogy milyen unalmas minden, s ez valóban komorrá tette a családi légkört; s bár Kitty idővel talán visszanyeri természetes eszét, most, hogy lelki megrontói eltávoztak, félő, hogy másik húgának, Lydiának hajlamai nagyobb bajt is okozhatnak: ő valószínűleg még megátalkodottabban ostoba és öntelt lesz, hiszen most kettős veszély fenyegeti: a fürdőhely és a katonai tábor. Egészben véve tehát azt tapasztalta (amit már mások is tapasztaltak néha), hogy a türelmetlenül, sóvárogva óhajtott esemény nem hozta meg mindazt a megelégedést, amit remélt tőle. Más időpontot kellett tehát keresnie, amikor a boldogság valóban elkezdődik - más célra kellett szegeznie vágyait és reményeit, s újból élvezve a várakozás örömét, megvigasztalódni a jelenért, s készülni egy újabb csalódásra. Az utazás a tóvidékre: erre szálltak most legboldogabb gondolatai, ebben talált legjobb vigaszt a nyomasztó órákért, amelyeket anyja és Kitty elégedetlenkedése szükségképpen okozott; s ha Jane is velük utazhatott volna, az útiterv minden részletében tökéletes.

"Még szerencse - gondolta magában -, hogy marad valami, amit kívánjak. Ha tökéletes lenne az útiterv, biztosra vehetném, hogy csalódom. Így azonban, mivel Jane távolléte örökös forrása lesz a bánkódásnak, talán joggal remélhetem, hogy a várt öröm mind beteljesül. Az olyan terv, amely minden részletében élvezetesnek ígérkezik, soha nem sikerülhet, s az általános csalódást csak valami kis, részleges fájdalom védelme alatt kerülheti el az ember."

Mikor Lydia elutazott, azt ígérte anyjának és Kittynek, hogy nagyon gyakran és nagyon részletesen fog írni; de a levelekre nagyon sokáig kellett várni, s mindig igen szűkszavúak voltak. Az anyjának írt levelek jóformán csak olyasmiről szóltak, hogy most jöttek meg a könyvtárból, ahová ezek meg ezek a tisztek kísérték el őket, s ahol olyan gyönyörű díszítéseket látott, hogy elállt a szeme-szája; hogy új ruhája van vagy új napernyője, amelyet bővebben is leírna, de most abba kell hagyni az írást, és rohanni, mert Mrs. Forster várja, együtt mennek a táborba. A Kittyvel folytatott levelezésből még kevesebbet lehetett megtudni; ezek a levelek hosszabbak voltak ugyan, de annyi szó alá volt bennük huzigálva, hogy Kitty senkinek sem mutatta meg azokat.

Két-három héttel Lydia távozása után visszatérőben volt az egészség, a jókedv és a vidámság Longbournba. Minden boldogabb színt öltött. Hazajöttek a családok, akik Londonban töltötték a telet, megjelentek a tarka nyári ruhák, elkezdődött a nyári vendégeskedés. Mrs. Bennet visszazökkent megszokott panaszos derűjébe, s június közepére Kitty is annyira magához tért, hogy könnyek nélkül át tudott sétálni Merytonba. Ez az örvendetes esemény felkeltette Elizában a reményt, hogy karácsonyra Kitty talán már úgy kijózanodik, hogy naponta csak egyszer emlegeti a tiszteket, ha ugyan a hadügyminisztérium kegyetlen és kaján rendelkezése folytán új ezredet nem szállásolnak el Merytonban.

Az északi út kezdetének időpontja gyorsan közeledett, s már csak két hét volt hátra, amikor levél érkezett Mrs. Gardinertől, amely elhalasztotta s egyben meg is rövidítette a kirándulást. Közölte, hogy férje üzleti ügyei miatt csak július közepén indulhat Londonból, s egy hónapon belül vissza kell oda térnie. Mivel így nem marad elég idő, hogy olyan messzire utazzanak, és annyi helyet meglátogassanak, mint ahogy eredetileg tervezték (legalábbis nem kényelmesen, sietség nélkül), kénytelenek voltak lemondani a tóvidékről, és rövidebb útitervvel helyettesíteni; jelenleg arra gondolnak, hogy nem mennek északabbra Derbyshire-nél. Ebben a grófságban annyi a látnivaló, hogy háromhetes szabadságuk legnagyobb részét kitölti. Mrs. Gardinert különösen vonzotta ez a vidék. A város, ahol életének néhány esztendejét töltötte, s ahol most néhány napig fognak maradni, valószínűleg legalább annyira érdekelte őt, mint Matlock, Chatsworth, Dovedale; vagy a Peak híres természeti szépségei együttvéve.

Elizabeth rendkívül csalódott, mert nagyon szerette volna látni a tóvidéket, s most is úgy érezte, hogy futotta volna az időből. De a vendég nem válogathat, az ő kedélye pedig boldogságra hajlott - így hát hamarosan helyreállt a lelki nyugalma.

Derbyshire említése sokféle emléket elevenített fel benne. Mikor ezt a szót olvasta a levélben, Pemberleyre és a gazdájára kellett gondolnia. "De annyi jogom csak van - gondolta magában -, hogy büntetlenül belépjek a ő tágabb hazájába, és megraboljam néhány csillogó kövétől, anélkül, hogy észrevenne engem."

A várakozás ideje most megkétszereződött. Négy hétnek kell eltelnie, amíg nagybátyja és nagynénje megérkeznek. De ez az idő is eltelt, s Mr. és Mrs. Gardiner négy gyermekükkel, végre megjelentek Longbournba A gyermekeket, egy hat- meg egy nyolcéves kislányt és két kisebb fiút unokatestvérük, Jane külön gondoskodására bízták, mindnyájuk kedvencére, akit higgadt okosság és szelíd természete szinte arra teremtett, hogy sokféleképpen foglalkozzék a gyermekekkel: játsszon velük, tanítsa és szeresse őket.

Gardinerék csak egy éjszakát töltöttek Longbournban, s másnap reggel útra keltek Elizával, új benyomásokat és üdülést keresve. Egy örömük eleve bizonyos volt - egymáshoz illő útitársak találkoztak, közös vonásokkal; egészségük és jókedvük eltűri a kényelmetlenséget; eleven kedélyük fokozza az élvezetet; szerető és értelmes lelkük kellemessé teszi majd együttlétüket, még ha csalódások érnék is őket az úton.

Nem célunk itt leírni Derbyshire-t vagy a nevezetes helyeket, amelyeken útjuk keresztülvitt. Oxford, Blenheim, Warwick, Kenilworth, Birmingham stb. eléggé ismertek. Bennünket most Derbyshire-nek csak egy kis része érdekel. Miután megtekintették a vidék legfőbb csodáit, Lambton városkája felé vették útjukat, ahol Mrs. Gardiner régebben lakott, s ahol (ezt nemrég tudta meg) néhány ismerőse most is élt. Ő közölte Elizával azt is, hogy Pemberley alig öt mérföldnyire van Lambtontól. Nem esik egyenesen útjukba, de mindössze egy-két mérföld kerülőt jelentene. Mikor előző este megbeszélték útitervüket, Mrs. Gardiner azt az óhaját fejezte ki, hogy szeretné újra látni Pemberleyt. Mr. Gardiner szívesen beleegyezett ebbe, mire Elizabeth hozzájárulását kérték.

- Mondd, szívem, nem szeretnéd látni ezt a helyet, amelyről már annyit hallottál? - kérdezte a nagynénje. - Hiszen ismerőseid közül is sokan kapcsolatban álltak vele - tudod, Wickham ott töltötte egész ifjúságát.

Elizabeth kétségbe volt esve. Érezte, hogy nincs semmi keresnivalója Pemberleyben, és kénytelen volt úgy tenni, mintha idegenkedne a látogatástól. Be kell vallania, mondta, hogy megunta a vidéki kastélyokat: annyit látott belőlük, hogy a szép szőnyegek meg a selyemfüggönyök többé igazán nem szereznek neki örömet.

Nagynénje leszidta őt ostobasága miatt.

- Ha csak gazdagon bútorozott szép ház volna - jegyezte meg -, akkor engem se érdekelne; de a kastély parkja gyönyörű. Ilyen szép erdőket alig találni a környéken.

Elizabeth nem szólt többet, de nem tudott a dologba beletörődni. Rögtön az jutott eszébe, hogy kastélynézés közben Darcyval találkozhatik. Hiszen ez rettenetes volna! Már a puszta gondolatra is elpirult. Inkább nyíltan beszél a nagynénjével, semhogy ezt megkockáztassa. De efelől is voltak aggályai, s végül úgy döntött, hogy ez lesz az utolsó menedéke, ha kedvezőtlen választ kapna érdeklődésére, hogy távol van-e a család.

Elhatározásához híven este lefekvés előtt megkérdezte a szobalányt, valóban szép hely-e Pemberley, mi a tulajdonos neve, aztán (nem csekély aggodalommal) vajon ott tölti-e a család a nyarat? Az utolsó kérdésre örömmel hallotta a tagadó választ, s mivel félelme így elmúlt, őt is elfogta a kíváncsiság, hogy megnézze a kastélyt. S mikor másnap reggel visszatértek a kérdésre, és őt is újból megkérdezték, könnyű szívvel és közömbös arccal válaszolhatta, hogy semmi komoly kifogása nincs a terv ellen.

Úgy döntöttek tehát, hogy elmennek Pemberleybe.




















 
 
0 komment , kategória:  II. KÖNYV 1. FEJEZET  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 525
  • e Hét: 12727
  • e Hónap: 57799
  • e Év: 1999079
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.