Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
szeretettel
  2012-01-31 11:49:34, kedd
 
  III. KÖNYV 1. FEJEZET



Elizabeth nyugtalanul leste a kocsiban, mikor bukkan elő a pemberleyi erdő, s amikor befordultak végre a portáslak mellett, izgatottan vert a szíve.

A park igen nagy volt, változatos tájakkal tarkítva. Lapályos felén hajtottak be, s egy ideig messzire elnyúló, szép erdőn át haladtak.

Elizabeth nem tudott beszélgetni, annyira elmélyedt gondolataiban, de azért meglátott és megcsodált minden természeti szépséget, minden kilátást. Fél mérföldön át egyre fölfelé vitt az útjuk, s végül elég magas dombtetőre jutottak, ahol véget ér az erdő, s hirtelen eléjük tárult a kastély a völgy másik oldalán, ahová kanyarogva ereszkedett le az út. Szép, nagy kőépület volt a domboldalon, kies fekvésű, mögötte magas, erdős hegygerinc húzódott, előtte egy eredetileg is nagy patak medrét szélesítették ki a mesterkéltség minden látszata nélkül. A park kiképzése nem volt sem merev, sem talmi díszítésű. Elizabeth el volt ragadtatva. Soha nem látott még ilyen helyet, amelyért annyit tett a természet, s ahol a természet szépségét oly kevéssé rontotta el a rossz ízlés. Útitársai is rajongva dicsérték a látványt, s e pillanatban Elizabeth úgy érezte, mégsem megvetendő dolog, ha valaki Pemberley úrnője lehet!

Leereszkedtek a domb oldalán, s a hídon át a ház elé hajtottak; de mialatt közelebbről szemlélték a házat, Elizát újból elfogta a félelem, hátha találkozik a kastély urával. Rettegve gondolt arra, hogy a szobalány tévedhetett. Engedélyt kértek, hogy megtekinthessék a házat, mire bebocsátották őket a hallba. Miközben a kulcsárnőre vártak, Elizabeth eltűnődhetett azon, hogyan is került ő ide.

A kulcsárnő megjelent. Tisztes külsejű, idősebb asszony volt, sokkal egyszerűbb és sokkal nyájasabb, mint amilyennek Elizabeth képzelte. Bevezette őket a szalonba. Tágas, arányos szoba volt, szépen berendezve. Elizabeth futólag körültekintett, aztán az egyik ablakhoz ment, hogy megcsodálja a kilátást. Pompás látvány tárult eléje: az erdővel borított domb, melynek oldalán leszálltak, s amely még meredekebbnek látszott a távolból. De minden szép volt a környéken, s Elizabeth gyönyörködve nézte az egész képet: a folyót, a parton elszórt fákat, a kanyargó völgyet, ameddig csak szemével követhette. Amikor átmentek a többi szobán, mindent új oldalról látott, s minden ablakból új szépségeket fedezett fel. Magas, szép termek voltak ezek, berendezésük a tulajdonos gazdagságára vallott; de Elizabeth a jó ízlését csodálta, azt, hogy semmi sem cifra vagy túldíszített - kevesebb volt itt a pompa, de több az igazi előkelőség, mint Rosingsban.

"És ennek a kastélynak én lehettem volna az úrnője! - gondolta. - Ezekben a termekben most én lehetnék otthon! Ahelyett, hogy idegenként bámuljam, magaménak vallhatnám a házat, és én láthatnám benne vendégül nagybátyámat és nénémet. De nem! - kapott észbe. - Ez úgyis lehetetlen: nagybátyám és néném elvesztek volna számomra, soha nem hívhattam volna meg őket ide."

Szerencse, hogy erre gondolt, mert már szinte megbánta, amit tett.

Szerette volna megkérdezni a kulcsárnőtől, valóban távol van-e a gazdája, de nem volt hozzá mersze. Végül is nagybátyja tette fel a kérdést, s Elizabeth ijedten fordult félre, mialatt Mrs. Reynolds azt felelte, hogy gazdája nincs itthon, s rögtön hozzátette: - De holnapra várjuk, nagy baráti társasággal. - Milyen boldog volt Elizabeth, hogy az ő látogatásuk nem halasztódott el véletlenül egy nappal!

Nagynénje most odahívta, hogy nézzen meg egy képet. Elizabeth odalépett, s néhány más miniatűrrel együtt Wickham képét látta függni a kandalló felett. A néni mosolyogva kérdezte Elizát, hogy tetszik-e neki. A kulcsárnő is odament, s elmondta, hogy a kép egy fiatalembert ábrázol, a volt gazda tiszttartójának fiát, akit az úr saját költségén neveltetett.

- Nemrég belépett a hadseregbe - tette hozzá -, de sajnos, nagyon haszontalan ember lett belőle.

Mrs. Gardiner mosolyogva nézett unokahúgára, de Elizabeth nem tudta a mosolyt viszonozni.

- Ez pedig a gazdám - mondta Mrs. Reynolds egy másik miniatűrre mutatva -, a kép igazán élethű. Ugyanakkor készült, mint a másik, úgy nyolc évvel ezelőtt.

- Sokszor hallottam, milyen szép férfi a gazdája - mondta Mrs. Gardiner, a képet nézve -, az arcképen is az. De te meg tudod mondani, Lizzy, hasonlít-e hozzá vagy sem.

Mrs. Reynolds láthatólag jobban kezdte tisztelni Elizát, mihelyt kiderült, hogy ismeri a gazdáját.

- Hát a kisasszony ismeri Mr. Darcyt?

- Egy kicsit - felelte Elizabeth elpirulva.

- És nem tetszik gondolni, hogy nagyon szép ember?

- Igen, nagyon jóképű.

- Én bizony nem ismerek nála szebbet; de fönn a képtárban egy szebb, nagyobb képet is látnak majd róla. Ez itt a boldogult gazdám kedvenc szobája volt, és a képecskék is mind úgy maradtak, mint az ő idejében. Nagyon szerette őket.

Most már tudta Elizabeth, miért függ Wickham arcképe is a miniatűrök között.

Mrs. Reynolds aztán Miss Darcy képmására hívta fel figyelmüket, amely még nyolcéves korában készült.

- És Miss Darcy is olyan csinos, mint a bátyja? - kérdezte Mr. Gardiner.

- Persze hogy olyan! A legszebb kisasszony a világon! És milyen művelt! Egész nap énekel és zongorázik. A szomszéd szobában van az új zongora, most érkezett meg, a gazdám ajándéka. Mr. Darcy őt is magával hozza holnap.

Mr. Gardiner közvetlen és kellemes modorú ember volt; az ő kérdéseinek és megjegyzéseinek köszönhették, hogy Mrs. Reynolds nyelve megoldódott. Akár a büszkeség vezette, akár a ragaszkodás, a kulcsárnő nyilván nagy örömét lelte abban, hogy gazdájáról és Miss Darcyról beszélhet.

- Sokat van a gazdája Pemberleyben az év folyamán?

- Nem annyit, uram, mint én szeretném. Talán az év felét tölti itten, Miss Darcy pedig mindig itt tölti a nyári hónapokat.

"Kivéve, mikor Ramsgate-be megy" - gondolta Elizabeth.

- Ha megházasodna a gazdája, talán többet lenne itt.

- Biztosan, uram. De ki tudja, mikor kerül erre sor? Nem tudom, ki volna méltó hozzá.

Mr. Gardiner és a felesége elmosolyodtak. Elizabeth pedig nem állhatta meg, hogy meg ne jegyezze:

- Mondhatom, nagy dicséret Mr. Darcynak, hogy így beszél róla.

- Én csak az igazat mondom. Mindenki ezt mondja róla, aki ismeri - felelte Mrs. Reynolds. Elizabeth úgy vélte, hogy ez erős túlzás, s növekvő csodálkozással hallgatta, hogy a kulcsárnő még hozzáteszi: - Soha életemben nem hallottam tőle egy rossz szót, pedig már négyéves kora óta ismerem.

Ez a dicséret lepte meg legjobban Elizát, mert leginkább ez ellenkezett véleményével. Gyökeret vert benne a hit, hogy Darcy mogorva, barátságtalan ember. Kíváncsisága teljes erővel felébredt, többet akart róla hallani, s hálás volt nagybátyjának, mikor az így szólt:

- Ezt bizony kevés emberről lehet elmondani. Boldog lehet, hogy ilyen gazdája van.

- Tudom én, uram, az is vagyok. Bejárhatnám a világot, akkor sem találhatnék jobbat. De mindig azt tapasztaltam, hogy a jólelkű gyerekből lesz a jólelkű ember - ő pedig mindig a legangyalibb természetű, a legjobb szívű fiú volt a világon.

Elizabeth alig állhatta meg, hogy rá ne bámuljon.

"Ilyen volna Darcy?" - gondolta.

- Az édesapja nagyon derék ember volt - jegyezte meg Mrs. Gardiner.

- Igen, asszonyom, az volt, a fia pedig szakasztott olyan lesz, éppolyan jó és nyájas a szegény emberekhez.

Elizabeth csak figyelt, ámult, kételkedett, és még többet akart hallani. Beszélhetett Mrs. Reynolds bármi másról, az őt nem érdekelte - hiába mondta el, kit ábrázolnak a képek, mekkorák a szobák, mennyibe került a berendezés. Mr. Gardinert nagyon mulattatta a családi elfogultság (ennek tulajdonította a gazda túlzott magasztalását), s csakhamar újra Darcyra terelte a szót. Mrs. Reynolds nyomatékkal emelte ki sok jó tulajdonságát, amint együtt mentek fel a széles lépcsőn.

- Ő a legjobb földesúr és a legjobb gazda, akit el lehet képzelni. Nem olyan, mint a mai léha fiatalemberek, akik csak magukra gondolnak. Nincs olyan zsellér vagy cseléd, aki ne áldaná a nevét. Egyesek büszkének tartják, de én soha nem láttam ilyennek. Talán csak azért mondják ezt rá, mert nem fecseg annyit, mint más fiatalemberek.

"Milyen kedvező fényt vet ez Darcyra!" - gondolta Elizabeth.

- Ez a dicshimnusz - súgta oda a nagynénje, mialatt továbbmentek - nem egészen vág össze azzal, ahogyan szegény barátunkkal viselkedett.

- Lehet, hogy tévedtünk.

- Aligha hiszem. Igen jó forrásból szereztük az értesülést.

Fölértek a tágas emeleti folyosóra, s a kulcsárnő bevezette őket egy bájos nappali szobába, amelyet csak nemrég rendeztek be, könnyebb eleganciával, mint a földszinti termeket. Megtudták, hogy az átalakítás most történt, Miss Darcy kedvéért, aki legutóbbi látogatása idején megszerette ezt a szobát.

- Látszik, milyen jó fivér - mondta Elizabeth, s az egyik ablakhoz lépett.

Mrs. Reynolds előre elképzelte, mennyire fog örülni Miss Darcy, ha meglátja a szobát.

- És a gazdám mindig ilyen - tette hozzá. - Ha örömet szerezhet valamivel a húgának, rögtön megteszi. Nincs semmi a világon, amit meg ne tenne érte.

Már csak a képtár volt hátra, meg két-három nagyobb hálószoba. A képtárban sok szép festmény volt, de Elizabeth nem értett a festészethez, s mivel lent már elég képet látott, inkább Miss Darcy krétarajzait kezdte nézegetni - a témájuk jobban érdekelte, és jobban meg is értette a rajzokat.

A képtárban sok családi arckép volt, de ezek alig köthették le egy idegen figyelmét. Elizabeth továbbment, az egyetlen arcot keresve, amelyet ismert. Végül rátalálta kép megragadó hasonlatossággal ábrázolta Darcyt, azzal a mosollyal, amelyet Elizabeth is látott néha az arcán, amikor őt nézte. Komolyan, tűnődve állt néhány percig a festmény előtt, és még egyszer visszatért hozzá, mielőtt kimentek a képtárból. Mrs. Reynolds elmondta nekik, hogy ezt a képet még a boldogult Mr. Darcy életében festették.

Mi tagadás, ebben a pillanatban Elizabeth gyöngédebb érzéssel gondolt a kép eredetijére, mint ismeretségük legbarátibb szakaszán. Mrs. Reynolds magasztalását nem lehetett semmibe venni. Milyen dicséret ér fel egy értelmes cseléd dicséretével? Eszébe jutott, hány ember boldogsága van Darcy kezében, aki testvér, földesúr és gazda! Mennyi örömet vagy fájdalmat okozhat! Mennyi jót vagy mennyi rosszat van módjában tenni! Amit a kulcsárnő elmondott róla, az mind Darcy mellett szólt - most ott áll a képmása előtt, Darcy rászegezi a szemét -, Elizabeth mélyebb hálával gondolt a fiatalember vonzalmára, mint eddig bármikor; felidézte a szerelem hevét, de tompította vallomásának sértő hangját.

Miután mindent végignéztek a házban, amit meg szoktak mutatni a látogatóknak, lementek a földszintre, és elbúcsúztak a kulcsárnőtől. Mrs. Reynolds rábízta őket a kertészre, aki a bejáratnál várt rájuk.

Amint a gyepen át sétáltak a folyó felé, Elizabeth megfordult és visszanézett. Nagybátyja és nagynénje is megálltak, s miközben Mr. Gardiner találgatta, milyen régi lehet a kastély, egyszerre megjelent a kastély gazdája: azon az úton jött feléjük, amely a ház mögött az istállókhoz vezetett.

Húsz méterre sem voltak egymástól, s Darcy oly hirtelen bukkant fel, hogy okvetlenül meg kellett látniok egymást. Szemük rögtön találkozott, s mindkettőjük arcát mély pír öntötte el. Darcy láthatóan összerezzent, s egy pillanatig mozdulni sem tudott a meglepetéstől, de csakhamar erőt vett magán, a társaság felé indult, s ha nem is teljes hidegvérrel, de legalább tökéletes udvariassággal szólította meg Elizát.

A leány először önkéntelenül elfordult, de Darcy közeledtére megállt, és alig palástolható zavarral fogadta köszönését. Ha a fiatalember hirtelen megjelenése vagy hasonlósága az imént látott képhez nem is győzte volna meg Gardineréket, hogy Mr. Darcy áll előttük, rögtön kiolvashatták ezt a kertész meglepett arcából, amint megpillantotta gazdáját. Kissé félrehúzódtak, mialatt Darcy unokahúgukkal beszélt, aki meglepetésében és zavarában alig merte ráemelni szemét, s nem is tudta, mit felelt, amikor a fiatalember udvariasan érdeklődött családja felől. Elizabeth egészen elámult, mennyire megváltozott Darcy modora utolsó találkozásuk óta - minden szó, amit tőle hallott, fokozta zavarát, s mivel folyton az járt az eszében, milyen helytelen, hogy Darcy itt találta őt, a néhány perc, amelyet most együtt töltöttek, életének legkínosabb percei közé tartozott. De Darcy sem látszott sokkal nyugodtabbnak; beszédéből teljesen hiányzott a megszokott higgadtság. Többször is megkérdezte Elizát, mikor jött el Longbournból, meddig marad Derbyshire-ben, oly gyakran és oly szapora hangon, hogy feldúlt lelkiállapota nagyon is nyilvánvaló volt.

Végül már semmi nem jutott az eszébe - néhány pillanatig szótlanul állt ott, majd hirtelen magára eszmélt, és elköszönt Elizától.

Gardinerék most csatlakoztak Elizához, és dicsérni kezdték Darcy termetét; de a leány egy szót sem hallott, s teljesen elmerülve érzéseiben, némán követte őket. Lelkét elöntötte a szégyen és a bosszúság. Ide eljönni! Ennél szerencsétlenebb, meggondolatlanabb dolgot nem is cselekedhetett volna. Milyen furcsának találhatta ezt Darcy! Milyen szégyenletes fényt vet ez őrá ilyen hiú ember szemében! Úgy tűnhetik fel, mintha szándékosan tolakodott volna ismét az útjába! Miért is jött ide? Vagy miért érkezett meg Darcy egy nappal előbb, mint várták? Ha csak tíz perccel hamarabb távoznak, Darcy már nem vette volna őket észre - mert világos, hogy abban a pillanatban jött meg, abban a pillanatban szállt le a lóról vagy a kocsiról. Ez a fonák találkozás újra meg újra arcába kergette a vért. S hogy a viselkedése oly feltűnően megváltozott vajon mit jelent ez? Hogy egyáltalán szóba állt vele, már az is meglepő! De hogy ilyen udvariasan beszélt, a családja iránt is érdeklődött! Soha életében nem látta még Darcy modorát ily kevéssé merevnek, soha nem beszélt vele oly kedvesen, mint ezen a váratlan találkozáson. Mennyire másképp viselkedett! Nem tudta mire vélje a dolgot, milyen magyarázatot keressen.

Közben egy szép sétaútra tértek a víz partján, s minden lépésnél elragadóbb dombhajlat vagy festőibb facsoport tűnt a szemükbe, amint az erdőhöz közeledtek; de időbe telt, mire Elizabeth bármit is észrevett. Gépiesen felelt ugyan nagybátyja és nénje ismételt kérdéseire, oda is tekintett, ha felhívták valamire a figyelmét, de semmit sem látott a tájból. Gondolatai mind a pemberleyi kastély egyetlen pontjára szegeződtek, arra a helyre, ahol Darcy éppen tartózkodhatott. Szerette volna tudni, mi megy most végbe a lelkében, mit gondol róla: vajon a történtek ellenére is kedves ő még neki? Talán csak azért volt hozzá udvarias, mert érzelmei megnyugodtak; de volt valami a hangjában, ami nem vallott nyugalomra. Hogy Darcynak inkább fájdalmat vagy örömet okozott-e a viszontlátás, nem tudta eldönteni, de annyi bizonyos, hogy nem hagyta közömbösen.

Útitársai végül is szóvá tették szórakozottságát, s ez magához térítette; belátta, hogy a nyugalomnak legalább a látszatát meg kell őriznie.

Betértek az erdőbe, s egy időre búcsút mondva a folyónak, felfelé igyekeztek a hegyoldalon. Egyes helyeken, ahol a ritkuló fák szabad távlatot hagytak a szemnek, gyönyörű kilátás nyílt a völgyre, a szemközt emelkedő dombokra (sokat közülük messze elnyúló erdők borítottak), időnként meg a kanyargó patakra. Mr. Gardiner azt az óhaját fejezte ki, hogy járják körül az egész parkot, bár ez talán több egy sétánál. A kertész diadalmas mosollyal jegyezte meg, hogy a park kerülete tíz mérföld. Le kellett hát mondani tervükről, s csak a szokásos körsétát tették meg, amely egy idő múlva a meredek, erdős lejtőn leereszkedve visszavitte őket a víz partjára, a folyó egyik legszűkebb szakaszán. Átkeltek egy egyszerű fahídon, amely jól illett a táj jellegéhez. A vidék itt kopárabb volt, mint máshol, a völgy szurdokká szűkült, amelyben a patak mellett csak egy szűk ösvény húzódott a bozótos cserjés mentén. Elizabeth szerette volna kikutatni a patak kanyarulatait, de amikor átmentek a hídon, és meglátták, milyen messze vannak a háztól, Mrs. Gardiner, nem lévén jó gyalogló, nem akart továbbmenni, s csak azt kérte, térjenek vissza minél gyorsabban a kocsihoz. Unokahúga kénytelen volt engedni, s most a legrövidebb úton megindultak a kastély felé, a folyó túlsó partján. De csak lassan haladtak előre, mert Mr. Gardiner szenvedélyes horgász volt, noha ritkán áldozhatott e hajlamának. Folyton leste, mikor bukkan fel egy-egy pisztráng a vízből, erről beszélgetett a kertésszel, közben meg-megállt. S míg így lassan mentek tovább, ismét csodálkozva látták (s Elizabeth nem volt kevésbé meglepve, mint először), hogy Darcy közeledik feléjük, s már nincs is tőlük messze. Az utat itt nem szegélyezték sűrűn a fák, mint a másik parton, így hamarabb vehették őt észre. Elizabeth minden meglepetése ellenére most legalább jobban el volt készülve a beszélgetésre, és elhatározta, hogy nyugodtan fog viselkedni és beszélni, ha Darcy valóban találkozni akar velük. Néhány pillanatig úgy érezte, hogy Darcy valószínűleg átvág egy másik ösvényre. De ez az érzés csak addig tartott, amíg az útkanyarulat eltakarta őt szemük elől: a forduló után a fiatalember ott termett előttük. Elizát egy pillantás meggyőzte arról, hogy Darcy iménti udvariassága mit sem változott, ő is követte hát példáját, és az üdvözlés után tüstént a kastély szépségét kezdte dicsérni; de alig mondta róla, hogy "bájos" és "elragadó", máris kellemetlen emlékek jutottak eszébe, és azt képzelte, hogy Pemberley dicséretét az ő szájából félre lehet magyarázni. Elpirult, és nem is szólt többet.

Mrs. Gardiner kissé hátrább maradt, és amikor Elizabeth elhallgatott, Darcy megkérte, legyen szíves bemutatni őt ismerőseinek. Erre az udvarias gesztusra Elizabeth egyáltalán nem volt elkészülve. Alig tudta elfojtani mosolyát, hogy Darcy most olyanok ismeretségét keresi, akik ellen gőgje lázadozott, mikor megkérte kezét. "Mennyire meg fog lepődni - gondolta magában -, ha megtudja, kicsodák! Most persze azt hiszi róluk, hogy előkelő, nagyvilági emberek."

De a bemutatás rögtön megtörtént, s amikor megmondta, milyen rokonságban állnak egymással, lopva, hamiskásan Darcyra pillantott, mert látni akarta, hogyan viseli ezt el - szinte várta, hogy minél hamarabb lerázza magáról az ilyen szégyenletes társaságot. Hogy Darcyt meglepte a rokoni kapcsolat, nyilvánvaló volt; de hősiesen vette tudomásul, nem futamodott meg, hanem velük együtt visszafordult, és beszélgetni kezdett Mr. Gardinerrel. Elizának ez csak öröm lehetett, csak diadal. Vigasztaló volt, hogy Darcynak olyan rokonokat is bemutathatott, akik miatt nem kell pirulnia. Figyelmesen hallgatta minden szavukat, s büszke volt nagybátyjának minden kifejezésére, minden mondatára, amely eszéről, ízléséről és jó modoráról tanúskodott.

A beszélgetés csakhamar a horgászásra terelődött, s Elizabeth hallotta, amint Darcy a legudvariasabban meghívja nagybátyját, hogy itteni látogatása alatt horgásszon az ő birtokán, amikor csak kedve tartja - azt is felajánlotta, hogy ellátja őt horgászfelszereléssel, és megmutatja, merre van a legtöbb hal a patakban. Mrs. Gardiner, aki karonfogva ment Elizával, csodálkozva pillantott húgára. Elizabeth nem szólt semmit, bár rendkívül megörült Darcy előzékenységének, amely csak neki szólhatott. Egyik ámulatból a másikba esett, s folyton ezt kérdezte magától: "Vajon miért változott így meg? Mi lehet ennek az oka? Nem lehet, hogy miattam, az én kedvemért szelídült volna meg így a modora. Az én hunsfordi szemrehányásaim nem okozhattak ilyen változást. Lehetetlen, hogy még most is szeressen."

Egy ideig úgy sétáltak, hogy a két hölgy ment elöl, mögöttük a két férfi; de később lementek a folyó partjához, hogy jobban megnézzenek valami furcsa vízinövényt, s amikor újból elindultak, az elrendezés véletlenül kissé módosult. Mrs. Gardiner volt a kezdeményező, akit kifárasztott a délelőtti séta; unokahúga karját nem találván elegendő támasznak, inkább a férjébe karolt. Helyét Darcy foglalta el Elizabeth oldalán, és együtt sétáltak tovább. Rövid hallgatás után a leány szólalt meg először. Tudtára akarta adni Darcynak, hogy csak azért jött el Pemberleybe, mert bizonyos volt a gazda távollétében. Így hát azzal a megjegyzéssel kezdte, hogy Darcy egészen váratlanul érkezett meg.

- A kulcsárnő azt mondta - tette hozzá -, hogy legkorábban holnapra várják önt haza; mielőtt pedig elindultunk Bakewellből, úgy értesültünk, hogy a közeli jövőben nem is tartózkodik birtokán.

Darcy elismerte, hogy mindez szóról szóra igaz; de a tiszttartóval kellett valamit megbeszélnie, s ezért néhány órával hamarabb indult el, mint a társaság, mellyel addig együtt utazott.

- Holnap korán reggel ők is megérkeznek - folytatta -, s kegyed ismerősöket is fog köztük találni: Mr. Bingleyt és a nővéreit.

Elizabeth csak könnyed biccentéssel felelt. Gondolatai rögtön visszaszálltak abba az időbe, amikor Bingley neve utoljára hangzott el köztük, s Darcy arckifejezéséről ítélve, ő sem igen gondolhatott egyébre.

- Van még valaki a társaságban - folytatta Darcy kisvártatva -, aki különösen szeretne kegyeddel megismerkedni. Megengedné-e, hogy bemutassam kegyednek a húgomat, amíg Lambtonban tartózkodnak? Vagy túl sokat kérek ezzel?

A kérés valóban meglepő volt, olyan meglepő, hogy Elizabeth később nem is emlékezett, hogyan mondott rá igent. Rögtön érezte, hogy ha Miss Darcy meg akar vele ismerkedni, ez csak bátyjának a műve lehet, s ez már önmagában is megelégedéssel töltötte el. Jóleső tudat volt, hogy Darcy minden haragja ellenére sincs róla igazán rossz véleménnyel.

Némán sétáltak tovább, mindketten gondolataikba merülve. Elizabeth nem volt nyugodt, ezt nem is lehetett tőle várni; de örömet és elégtételt érzett. Hamarosan elhagyták a többieket, s mire a kocsihoz értek, Mr. és Mrs. Gardiner jó kétszáz méterre maradtak le mögöttük.

Darcy most meghívta, menjen be vele a házba, de a leány kijelentette, hogy nem fáradt, s így együtt álldogáltak a pázsiton. Ebben a pillanatban sok mindent mondhattak volna egymásnak, s a hallgatás nagyon kínos volt. Elizabeth szeretett volna beszélni, de mintha tilalomfák állnának mindenfelé. Végre az utazás jutott eszébe, s nagy buzgalommal csevegtek olyan helyekről, mint Matlock meg Dovedale. De az idő és a néni lassan haladt, s Elizabeth türelme és gondolatai már fogytán voltak, mire vége szakadt a bizalmas kettősnek. Amikor Gardinerék odaértek, Darcy mindnyájukat meghívta, hogy menjenek be vele a házba egy kis falatozásra, de a meghívást elhárították, s mindkét részről a legnagyobb udvariassággal búcsúztak el. Darcy besegítette a hölgyeket a kocsiba, s amint elhajtattak, Elizabeth látta, hogy lassú léptekkel megy a kastély felé.

A bácsi és a néni most róla kezdtek beszélni, s mindketten kijelentették, hogy Darcy ezerszer különb, mint amilyennek képzelték.

- Tökéletes modorú, udvarias és szerény - jegyezte meg a bácsi.

- Van benne valami szertartásos vonás, annyi szent felelte Mrs. Gardiner -, de inkább csak a viselkedésében, és illik is hozzá. Én is csak azt mondhatom, amit a kulcsárnő: ha egyesek büszkének tartják is, én nyomát sem láttam benne büszkeségnek.

- Engem legjobban az lepett meg, ahogyan velünk viselkedett: nemcsak udvariasan, hanem igazán figyelmesen is, pedig semmi oka nem volt erre. Hiszen Elizát csak futólag ismeri.

- Mi tagadás, Lizzy - mondta a nagynénje -, csinosnak nem olyan csinos, mint Wickham - jobban mondva, nincs az a megnyerő arckifejezése, mert a vonásai igazán szépek. De hogyan mondhattad róla, hogy olyan kellemetlen ember?

Elizabeth próbált magyarázkodni: Darcy már Kentben is jobban tetszett neki, mint régebben, olyan szívesnek pedig még sohasem látta, mint ma délelőtt.

- De az udvariassága talán kissé a szeszélyeitől is függ felelte a bácsi. - Az ilyen nagyurak gyakran szeszélyesek. Nem is akarom őt szaván fogni a horgászás dolgában, mert meggondolhatja magát, és még kiutasít a parkból.

Elizabeth érezte, hogy társai teljesen félreértik Darcy jellemét, de nem szólt semmit.

- Amennyire meg tudom őt ítélni - folytatta Mrs. Gardiner -, nem gondoltam volna, hogy bárkivel is oly kegyetlenül tudna bánni, mint szegény Wickhammel. A tekintetében nincs semmi rosszindulat. Ellenkezőleg, amikor beszél, valami kedves vonás van a szája körül. És az arcán is valami nemesség tükröződik, ami nem vall rossz szívre. A derék asszonyság, aki megmutatta nekünk a házat, persze az egekig magasztalta! Néha már alig álltam meg, hogy el ne nevessem magam. De bizonyára bőkezű gazda, s a cselédség szemében ez minden erény netovábbja.

Elizabeth most érezte, hogy kötelessége legalább néhány szóval megvédeni Darcy viselkedését Wickhammel szemben; ezért értésükre adta, amilyen óvatosan csak lehetett, hogy azok után, amit a fiatalember kenti rokonaitól hallott, Darcy eljárását egészen másképp is lehet magyarázni, s hogy Darcy távolról sem olyan sötét jellem, Wickham pedig nem olyan ártatlan bárány, amint ezt Hertfordshire-ben gondolták. Állításának bizonyságául részletesen beszámolt a két férfi közötti anyagi ügyletekről, a forrást nem nevezte ugyan meg, de kijelentette, hogy teljesen megbízható.

Mrs. Gardinert meglepte és elszomorította ez a közlés; amint azonban egykori örömeinek színhelyéhez közeledtek, a kedves emlékek elűztek minden más gondolatot. Csak azzal törődött, hogy férjének megmutassa a környék minden nevezetes helyét, egyébre nem is tudott gondolni. Bármennyire kifárasztotta a délelőtti séta, ebéd után rögtön elindult felkeresni régi ismerőseit, az este pedig azzal telt el, hogy élvezte a hosszú esztendők után felújított barátság minden örömét.

A nap eseményei sokkal érdekesebbek voltak, semhogy Elizabeth sok figyelmet szentelhetett volna új ismerőseinek. Csak egy gondolat járt az eszében: csodálkozva gondolt Darcy előzékenységére, s mindenekfelett arra, hogy meg akarja ismertetni őt a húgával.
III. KÖNYV 2. FEJEZET
Elizabeth számított arra, hogy mihelyt Miss Darcy megérkezik Pemberleybe, a bátyja mindjárt másnap elhozza magával; elhatározta hát, hogy aznap egész délelőtt a fogadó közelében marad. De rosszul számított, mert a látogatók már a Lambtonba való érkezésüket követő délelőtt megjelentek. Gardinerék a városban sétálgattak új ismerőseikkel, és éppen visszatértek a fogadóba, hogy átöltözzenek, mielőtt ebédelni mennek az ismerős családdal, amikor kocsizörgés csalta őket az ablakhoz - látták, hogy egy úr és egy hölgy hajtat feléjük az utcán. Elizabeth rögtön felismerte a libériát, kitalálta, hogy mit jelent, s rokonainak nem csekély meglepetésére közölte velük, milyen megtiszteltetés vár reá. Nagybátyja és nénje szólni sem tudtak az álmélkodástól; Elizabeth zavart modora és szavai, maga a látogatás s az előző nap számos apró eseménye egészen új fényben tárták fel előttük a dolgot. Eddig egy pillanatig sem gyanakodtak, de most érezték, hogy ennyi figyelmesség Darcy részéről nem magyarázható másképp, mint hogy érdeklődik unokahúguk iránt. Mialatt ezek a frissen ébredt gondolatok villantak át agyukon, Elizabeth zavara nőttön-nőtt. Ő maga is csodálkozott izgatott lelkiállapotán, s egyéb nyugtalanító okok mellett attól is tartott, hogy Darcy elfogultságában túlságosan is dicsérte őt a húga előtt. Mivel most jobban akart tetszeni, mint máskor, természetesen attól félt, hogy igyekezete teljes kudarcba fullad.

Visszahúzódott az ablaktól, nehogy meglássák; s amint fel-alá járt a szobában, hogy kissé összeszedje magát, olyan meglepett, fürkésző pillantást látott nagybátyja és nénje szemében, ami még zavartabbá tette.

Miss Darcy megjelent a bátyjával, s megtörtént a rettegve várt bemutatás. Elizabeth ámulva látta, hogy új ismerőse legalább olyan zavarban van, mint ő maga. Lambtoni tartózkodása óta azt hallotta, hogy Miss Darcy rendkívül büszke, de néhány percnyi megfigyelés után rájött, hogy csak rendkívül félénk. Egytagú szavakon kívül alig tudott tőle bármi választ kapni.

Miss Darcy magas volt és erősebb testalkatú, mint Elizabeth; bár alig múlt tizenhat éves, az alakja fejlett volt, megjelenése nőies és bájos. Nem volt olyan csinos, mint a bátyja, de arcáról értelem és jókedv sugárzott, a modora pedig tökéletesen szerény volt és kedves. Elizabeth arra számított, hogy Miss Darcy éppolyan éles szemű, kíméletlen megfigyelő, amilyen a bátyja volt azelőtt, s most nagy megkönnyebbüléssel fedezte fel eltérő jellemvonásait.

Alig melegedtek bele a társalgásba, mikor Darcy közölte Elizával, hogy Bingley is tiszteletét fogja tenni. Elizának csak annyi ideje maradt, hogy kifejezze örömét, és készüljön a vendég fogadására, máris felhangzottak a lépcsőn Bingley szapora léptei, s egy pillanat múlva benyitott a szobába. Elizabeth haragja Bingley ellen már régen elszállt, de ha maradt volna is valami nyoma, rögtön feloldotta volna az a szívből jövő melegség, amellyel a fiatalember őt a viszontlátásnál üdvözölte. Noha általánosságban, de barátian érdeklődött Elizabeth családja iránt, s minden szavában, minden pillantásában a régi fesztelen szívélyesség fejeződött ki.

Gardineréket majdnem annyira érdekelte Bingley személye, mint Elizát. Már régóta szerettek volna vele megismerkedni. De nemcsak ő, hanem az egész társaság élénk érdeklődést keltett bennük. Mivel az imént gyanút fogtak Darcyt és unokahúgukat illetően, most óvatosan, de komolyan figyelték őket, s a megfigyelés csakhamar teljesen meggyőzte őket arról, hogy kettőjük közül legalább az egyik szerelmes. A leány érzelmeiben még kissé kételkedtek, de hogy a férfi lelkében túlárad a rajongás, ez eléggé nyilvánvaló volt.

Ami Elizát illeti, reá sok feladat várt. Ki akarta fürkészni minden vendégének hangulatát, le akarta csillapítani önnön kedélyét, s kellemessé kívánta magát tenni látogatói előtt. Legjobban az utóbbi feladattól félt, pedig itt számíthatott leginkább sikerre, mert akiknek tetszeni akart, azok eleve részrehajlók voltak irányában. Bingleyben megvolt a készség, Georgianában a vágy, Darcyban az eltökéltség, hogy jól érezzék magukat társaságában.

Bingley láttára Elizabeth gondolatai természetesen nővéréhez szálltak, s ó, mennyire égett a vágytól, hogy megtudja, vajon a fiatalember is gondol-e reá! Néha azt képzelte, hogy Bingley kevesebbet beszél, mint azelőtt, egyszer-kétszer azzal a gondolattal játszott, hogy amikor Bingley őrá tekint, hasonlóságot keres kettőjük között. Lehet, hogy ez csak képzelődés volt - de abban már nem tévedhetett, hogyan viselkedik Bingley Miss Darcy irányában, akit megtettek Jane vetélytársának. Egyetlen pillantás sem árulta el egyik részről sem, hogy vonzódnának egymáshoz. Semmi sem történt közöttük, ami igazolhatta volna Miss Bingley reményeit. E tekintetben hamar megnyugodott, s a látogatás során még két-három kis körülményt tapasztalt, amelyeket szerető lelkével úgy igyekezett magyarázni, hogy Bingley emlékszik Jane-re, hogy emlékeit gyöngédség színezi, hogy szeretne többet is mondani, amivel Jane-re fordíthatná a beszélgetést, csak nincs hozzá bátorsága. Mialatt a többiek egymással beszélgettek, Bingley megjegyezte (s hangjából őszinte sajnálkozás csendült ki), hogy már nagyon régóta nem volt szerencséje Elizához, s be sem várva a leány válaszát, hozzátette: - Több mint nyolc hónapja. Utoljára november huszonhatodikán találkoztunk, amikor mind együtt táncoltunk Netherfieldben.

Elizabeth örült, hogy Bingley ilyen pontosan emlékszik az eseményre; később, amikor a többiek nem figyeltek oda, a fiatalember megkérdezte tőle, hogy valamennyi testvére Longbournban van-e. A kérdés nem mondott sokat, mint az előző megjegyzés sem, de jelentőséget adott az a mód, ahogyan mondta, s a pillantás, amellyel kísérte.

Nem akart gyakran Darcyra nézni, de valahányszor odapillantott, nyájas kifejezést látott az arcán, s amikor a fiatalember beszélt, hangjában nem volt semmi gőg vagy lenézés Elizabeth rokonai iránt; ez meggyőzte őt arról, hogy Darcy megváltozott modora, melynek előző nap tanúja volt, ha átmenetinek bizonyul is, egy napnál mindenesetre tovább tartott. Amikor látta, hogy Darcy olyanokkal keresi az ismeretséget, olyanoknak igyekszik a kedvében járni, akikkel néhány hónappal azelőtt szégyellt volna érintkezni; amikor látta, milyen udvarias, nemcsak iránta, hanem rokonai iránt is, akikről leplezetlen megvetéssel nyilatkozott; amikor felidézte az utolsó heves jelenetet a hunsfordi paplakban - a különbség, a változás oly nagy volt, s oly erővel ragadta meg a leányt, hogy alig bírt uralkodni érzelmein s titkolni csodálkozását. Soha, még a netherfieldi jó barátok vagy az előkelő rosingsi rokonok között sem tapasztalta, hogy Darcy ennyire előzékeny, ennyire mentes minden önteltségtől, így leveti tartózkodását, mint most, amikor igyekezete nem vezethet semmi komoly eredményhez, sőt amikor azoknak az ismeretsége, akiket figyelmével elhalmozott, csak csúfondáros megjegyzésekre ösztönözte volna a netherfieldi és a rosingsi hölgyeket.

A vendégek több mint félóráig maradtak, s amikor búcsúzni felálltak, Darcy megkérte húgát, hogy mielőtt Mr. és Mrs. Gardiner és Miss Bennet továbbutaznának, hívják meg őket Pemberleybe ebédre. Miss Darcy készségesen szót fogadott, bár félénksége elárulta, hogy a meghívásokban még nemigen jártas. Mrs. Gardiner az unokahúgára pillantott, mert szerette volna tudni, hajlandó-e eleget tenni a meghívásnak ő, akinek ez elsősorban szólt; de Elizabeth elfordította a fejét. Mrs. Gardiner azonban úgy vélte, hogy ez a kitérő mozdulat inkább pillanatnyi zavarra vall, semmint vonakodásra, s mivel férje arcából, aki nagyon kedvelte a társaságot, azt olvasta ki, hogy szívesen elmenne, a maga felelősségére elfogadta a meghívást, s az ebédet harmadnapra tűzték ki.

Bingley őszinte örömét fejezte ki, hogy ismét látni fogja Elizát, mert még sok mondanivalója van számára, és sokat szeretne kérdezni hertfordshire-i közös barátaikról is. Elizabeth ezt úgy értelmezte, hogy a fiatalember Jane-ről akar tőle hallani, s nagyon megörült; ezért, meg egyebekért is, a vendégek távozása után nem kis megelégedéssel gondolhatott vissza az elmúlt félórára, bár amíg tartott, vajmi kevés öröme telt benne. Alig várta, hogy egyedül maradhasson, s mivel félt nagybátyja és nénje kérdéseitől és célzásaitól, csak addig maradt velük, amíg meghallgatta kedvező véleményüket Bingleyről, aztán szobájába sietett átöltözni.

Pedig nem kellett tartania Gardinerék kíváncsiságától, nem akarták őt vallomásra kényszeríteni. Világos volt előttük, hogy Elizabeth sokkal jobban ismeri Darcyt, mint eddig sejtették; világos volt most már az is, hogy a fiatalember valóban szerelmes belé. Sok mindent láttak, ami érdekelte volna, de semmi olyat, ami kérdezősködésre jogosította fel őket.

Darcyról most már igyekeztek jó véleményt táplálni, s amennyire megismerték, nem is találtak benne semmi hibát. A fiatalember előzékenysége nem maradhatott hatástalan, s ha csupán saját érzéseik és a kulcsárnő szavai szerint alkottak volna maguknak képet Darcy jelleméről, tekintet nélkül az egyéb híresztelésekre, a fiatalember hertfordshire-i ismerősei nem ismertek volna rá a kép eredetijére. De Gardinerék most előnyösnek tartották, hogy higgyenek a kulcsárnőnek; hamarosan rájöttek, hogy nem szabad elhamarkodva elvetni egy olyan alkalmazott tanúságát, aki gazdáját már négyéves kora óta ismeri, s akinek egész lénye becsületességre vallott. Lambtoni ismerőseik tudomása szerint sem történt soha semmi, ami lényegesen csökkentette volna a tanúság értékét. Egyéb vád nem volt Darcy ellen, csak az, hogy büszke; valószínűleg az is, de ha nem is lett volna, akkor is büszkeségnek vélik egy kis mezővárosban, hogy a család nem látogat senkit. Annyit mindenesetre elismertek róla, hogy bőkezű, és sok jót tesz a szegényekkel.

Wickhamre vonatkozólag Gardinerék hamar megtudták, hogy a környéken nincs sok becsülete; legfontosabb kapcsolatáról - közte és jótevőjének fia között - az emberek tökéletlenül voltak ugyan tájékozva, de közismert volt, hogy amikor Wickham távozott Derbyshire-ből, sok adósságot hagyott hátra, s ezt később Darcy fizette ki.

Ami Elizát illeti, gondolatai többet időztek Pemberleyben, mint előző este; s bár az este hosszúnak tűnt fel, nem volt elég hosszú ahhoz, hogy tisztába jöjjön érzéseivel a kastély egyik lakója iránt; két teljes órát feküdt álmatlanul, igyekezve számot vetni önmagával. Gyűlölni semmi esetre sem gyűlölte őt - nem, a gyűlölet már régen elszállt, s nem sokkal utána már azt is szégyellni kezdte, hogy valaha olyasmit érzett iránta, ami ellenszenvnek nevezhető. Darcy értékes tulajdonságai tiszteletet ébresztettek benne - eleinte fanyalogva ismerte el, de egy idő óta már nem lázadozott ellene. S a tisztelet most barátibb érzéssé mélyült, hiszen a körülmények annyira mellette szóltak, a tegnapi események oly kedvező fényt vetettek Darcy jellemére! Mindenekfelett, túl a tiszteleten és a becsülésen, valami olyan jóindulat támadt a leány lelkében, amiről tudomást kellett vennie. Hála volt ez - hála, nemcsak azért, hogy Darcy valamikor szerette, hanem még most is szereti annyira, hogy meg tudja bocsátani neki a kikosarazásnál mondott ingerült és keserű szavakat, azokat az igazságtalan vádakat, melyeket akkor a fejéhez vágott. Azt hitte, hogy Darcy kerülni fogja őt, mint a legnagyobb ellenségét - s e véletlen találkozásnál kiderült, hogy mindenáron fenn akarja tartani az ismeretséget; nem mutatja tapintatlanul a vonzalmát, nem tolakodóan bizalmas, amikor kettőjükről van szó, hanem az ő rokonainak jó véleményét igyekszik elnyerni, s a húgával akarja őt jobban megismertetni. Ez a változás egy ilyen büszke emberben nemcsak meglepetést keltett, hanem hálát is, mert a szerelemnek, a forró szerelemnek lehetett csak tulajdonítani. Ezt a hálaérzést ápolnia kell magában, mert jólesik szívének, még ha nem is tudja pontosan meghatározni. Tisztelte, becsülte őt, hálás volt neki, szívből kívánta, hogy boldog legyen; csak azt nem tudta, mennyire kívánja, hogy ez a boldogság tőle függjön, mindkettőjük javára válna-e, ha élne a hatalmával (valami azt súgta neki, hogy teheti még), s rábírná Darcyt, hogy kérje meg újra a kezét.

A nagynéni és unokahúga abban állapodtak meg, hogy Miss Darcy kivételes figyelmességét, aki mindjárt megérkezése napján eljött hozzájuk (pedig csak késő délelőtt érkezett Pemberleybe), ha nem is lehet hasonlóval viszonozni, legalább valamilyen udvarias gesztussal kellene meghálálni, s ezért legalkalmasabb volna, ha másnap délelőtt tiszteletüket tennék nála a kastélyban. El is határozták, hogy átmennek. Elizabeth örült, bár amikor ennek az okát kereste, alig tudott róla számot adni magának.

Mr. Gardiner röviddel a reggeli után magukra hagyta őket. Előző nap újra felmerült a horgászás terve, s megbeszélték, hogy a délelőtt folyamán találkozik a pemberleyi társaság néhány férfi tagjával.
III. KÖNYV 3. FEJEZET
Elizabeth most már bizonyosra vette, hogy Miss Bingley ellenszenve féltékenységből fakadt, s így nem tudott megszabadulni az érzéstől, hogy Caroline nagyon nem szívesen fogja látni Pemberleyben. Kíváncsi volt, milyen nyájas arcot vág majd az ismeretség felújításához.

A kastélyhoz érve, a hallon keresztül a szalonba vezették őket, amely északra nézett, és különösen nyáron volt kellemes. Ablakai a parkra nyíltak, a távolban magas, erdős hegyek üdítették fel a szemet, a közbeeső pázsiton pedig az elszórtan álló szép tölgyek és szelídgesztenyefák.

Ebben a szobában fogadta őket Miss Darcy; vele volt Mrs. Hurst és Miss Bingley, meg az a hölgy, akinek felügyelete alatt élt Londonban. Georgiana nagyon udvariasan fogadta őket, de azzal a zavarral, amely félénkségből és aggályoskodásból származott ugyan, mégis a társadalmilag alatta állókban könnyen azt a hitet kelthette, hogy büszke és tartózkodó. Mrs. Gardiner és unokahúga megértették Miss Darcy lelkiállapotát, és sajnálták őt.

Mrs. Hurst és Miss Bingley csak biccentéssel üdvözölték a vendégeket, s mikor leültek, néhány pillanatnyi csend következett, ami mindig kínos ilyen alkalmakkor. A hallgatást Mrs. Annesley törte meg, egy finom, kellemes külsejű asszony, aki próbálta valahogy elindítani a társalgást, s ezzel jobb neveltségről tett tanúságot, mint a két nővér. Ő meg Mrs. Gardiner vitték a szót, egyszer-egyszer Elizabeth is közbeszólt. Miss Darcyn látszott, hogy szeretne részt venni a társalgásban, ha volna hozzá bátorsága; néha meg is kockáztatott egy-egy rövid mondatot, amikor legkevésbé kellett attól tartania, hogy meghallják.

Elizabeth hamarosan észrevette, hogy Miss Bingley minden mozdulatát figyeli; egy szót sem szólhatott, kivált Miss Darcyhoz, anélkül, hogy magára ne vonja Caroline tekintetét. Ez nem tartotta volna vissza attól, hogy beszélgessen Miss Darcyval, ha nem ülnek túl messze egymástól; de Elizabeth nem bánta, hogy nem kell sokat beszélnie. Gondolataiba mélyedt. Minden pillanatban azt várta, hogy a férfiak közül valaki belép a szobába. Óhajtotta is, félt is attól, hogy köztük lesz a ház ura, s alig tudta eldönteni magában, mi erősebb: vágya vagy félelme. Miután így ültek egy negyedóráig, s Miss Bingleynek a szavát sem lehetett hallani, Elizabeth hirtelen felriadt - Miss Bingley kérdezte tőle hidegen, hogy van a családja. Elizabeth éppoly közömbösen és kurtán válaszolt, s Caroline nem szólt többet.

A társalgást most az inasok belépése szakította félbe, akik hideg húst, süteményt s az évszak legpompásabb gyümölcseit hozták be, miután Mrs. Annesley számos sokat jelentő pillantással és mosollyal emlékeztette Miss Darcyt háziasszonyi kötelességére. Most már volt, ami az egész társaságot foglalkoztassa, mert beszélni ugyan nem mindenki beszélt, de enni mindenki tudott, s a szépen halomba rakott szőlőfürtök, körték és őszibarackok csakhamar az asztal köré csalták őket.

Elizabeth eközben eldönthette magában, hogy vágyik-e találkozni Darcyval, vagy fél tőle - lemérhette az érzésein, amikor Darcy a szobába lépett. Egy pillanattal előbb még azt hitte, hogy erősebb benne a vágy, de most sajnálni kezdte, hogy a fiatalember megjelent.

Darcy egy ideig Mr. Gardiner társaságában volt - a kastély két-három férfi vendégével a folyónál horgásztak -, s csak akkor hagyta őket ott, amikor megtudta, hogy a hölgyek aznap délelőtt látogatóba jönnek húgához. Mihelyt Darcy megjelent, Elizabeth nagy bölcsen elhatározta, hogy minden feszesség és zavar nélkül fog viselkedni; az elhatározásra annál inkább szükség volt (ha nehéz volt is megtartani), mert látta, hogy az egész társaság gyanút fogott, s alig van szem, mely ne figyelné Darcy viselkedését, amint belépett a szalonba. De egyetlen arcra sem ült ki olyan mohó kíváncsiság, mint Miss Bingleyére, noha mindig széles mosoly terült el az arcán, valahányszor Darcyhoz vagy Elizához fordult. A féltékenység még nem vitte kétségbeesésbe, s Darcyval kapcsolatos terveivel még nem hagyott fel. Miss Darcy bátyja megjelenése után sokkal inkább igyekezett társalogni; Elizabeth látta Darcyn, mennyire szeretné, ha a húga meg ő jobban összebarátkoznának, s ezért mindent megtett, hogy Miss Darcyt beszélgetésre bátorítsa. Miss Bingley is látta mindezt, s meggondolatlan haragjában felhasználta az első alkalmat, hogy gúnyos udvariassággal megkérdezze:

- Mondja, kérem, Miss Eliza, hát igaz, hogy a nemzetőrezredet elhelyezték Merytonból? Képzelem, milyen veszteség ez a kegyed családjának!

Darcy jelenlétében nem merte kiejteni Wickham nevét, de Elizabeth tüstént érezte, hogy Miss Bingley elsősorban őrá céloz. A Wickhammel kapcsolatos emlékek egy pillanatra zavarba hozták, de nyugalmat erőltetett magára, hogy elháríthassa a rosszindulatú támadást, s rögtön felelt a kérdésre, eléggé elfogulatlan hangon. Beszéd közben önkéntelenül Darcyékra pillantott, s látta, hogy a fiatalember kipirult arccal, komolyan nézi őt, húga viszont zavarában fel sem meri emelni a szemét. Ha Miss Bingley tudta volna, milyen fájdalmat okoz szeretett barátnőjének, semmi esetre sem kockáztatja meg ezt a célzást; ő csak Elizát akarta kihozni a sodrából, olyan férfit juttatva eszébe, akiről azt hitte, hogy tetszik a leánynak - bízott benne, hogy Elizabeth elárulja érzelmeit, s ez talán árt neki Darcy szemében -, Darcy talán visszaemlékezik arra az ostoba és nevetséges viselkedésre is, amelyre a merytoni ezred a Bennet család egyes tagjait késztette. Miss Darcy tervezett szökéséről Miss Bingley soha egy szót sem hallott. Ezt a titkot lehetőleg senkinek nem árulták el, Elizát kivéve; s Darcy különösen vigyázott, hogy a Bingley család semmit meg ne tudjon róla, mert élt benne az óhaj, amelyet Elizabeth már régen megsejtett, hogy húga idővel Bingleyhez menjen nőül. Darcynak kétségtelenül volt ilyen terve, s bár magának se vallotta be, hogy ez is közrejátszott, amikor Bingleyt el akarta szakítani Jane-től, mégis eggyel több ok lehetett, hogy oly buzgón szívén viselje barátja boldogságát.

Elizabeth nyugodt viselkedése csakhamar lecsillapította Darcy indulatát, s mivel Miss Bingley, csalódva és bosszúsan, nem mert tovább célozgatni Wickhamre, Georgiana egy idő múlva szintén magához tért, bár nem annyira, hogy ezentúl egy szót is szóljon. Kerülte bátyja tekintetét, noha Darcy már alig gondolt Georgiana szerepére az egész ügyben, s így ez az eset, amellyel Miss Bingley el akarta terelni Darcy gondolatait Elizáról, csak arra volt jó, hogy még többet és még szívesebben gondoljon reá.

Az előbb említett kérdés és felelet után a látogatás már nem tartott sokáig; s mialatt Darcy a kocsihoz kísérte a vendégeket, Miss Bingley úgy könnyített érzésein, hogy Elizabeth személyét, viselkedését és ruháját szapulta. De Georgiana nem vett részt ebben. Ha bátyja dicsért valakit, ez elegendő volt, hogy ő is megszeresse. Az ő bátyja nem tévedhet, s Darcy olyan dicsérően beszélt neki Elizáról, hogy Georgiana nem is tarthatta másnak, csak bájosnak és elragadónak. Amikor Darcy visszatért a szalonba, Miss Bingley nem állhatta meg, hogy legalább részben ne ismételje el előtte, amit már a húgának elmondott.

- Ugye, Mr. Darcy, milyen rettenetesen nézett ki Eliza Bennet ma délelőtt? - kiáltott fel. - Még életemben nem láttam, hogy valaki így megváltozzék, mint ő a tél óta. Milyen barna és durva lett az arca! Louisa meg én megállapítottuk, hogy rá sem ismertünk volna.

Bármilyen rosszuleshetett Darcynak ez a kitörés, mindössze hidegen annyit válaszolt, hogy ő nem vett észre rajta egyebet, mint hogy Miss Bennet kissé lebarnult - ez pedig nem csoda a nyári utazásnál.

- A magam részéről be kell vallanom - folytatta Miss Bingley -, hogy én soha semmi szépet nem láttam rajta. Az arca túl keskeny, az arcbőrén nincs semmi üdeség, a vonásai egyáltalán nem szabályosak. Az orra jelentéktelen, nincs rajta semmi kifejező. A fogai tűrhetőek, de ilyet mindennap lát az ember; ami pedig a szemét illeti, melyet néha dicsérni szoktak, én nem látok benne semmi rendkívülit. Éles, fürkésző nézése van, s ez nem tetszik nekem; az egész fellépésében van valami elviselhetetlen, öntelt vonás, ami nem vall előkelőségre.

Miss Bingley tudta, hogy Darcy bámulója Elizának, s ez nem volt a legjobb módja, hogy önmagát kedvessé tegye előtte. De a harag rossz tanácsadó, s amikor végre sikerült Darcyt kissé felingerelnie, elérte, amit akart. A fiatalember azonban csökönyösen hallgatott, s mivel Miss Bingley szóra akarta bírni, így folytatta:

- Emlékszem, mikor megismerkedtünk vele Hertfordshire-ben, mindnyájan elcsodálkoztunk, hogy elismert szépség hírében áll. Pontosan emlékszem az ön szavaira, aznap este, amikor nálunk vacsoráztak Netherfieldben: "Szépség! Ilyen jogon az anyja meg szellemes asszony!" De úgy látszik, azóta megszépült az ön szemében - azt hiszem, volt idő, amikor elég csinosnak tartotta.

- Igen - felelte Darcy, aki már nem bírta tovább türtőztetni magát -, azt akkor mondtam, amikor megismerkedtem vele, de most már hónapok óta az egyik legszebb nőnek tartom, akivel valaha találkoztam.

Ezzel faképnél hagyta, s Miss Bingley magában örülhetett, hogy olyan kijelentésre késztette Darcyt, amely csak neki okozott fájdalmat.

Az úton hazafelé Mrs. Gardiner és Elizabeth mindenről beszélgettek, ami a látogatás folyamán történt, csak éppen arról nem, ami legjobban érdekelte mindkettőjüket. Megvitatták minden egyes személy külsejét és viselkedését, kivéve azét, aki legjobban lekötötte figyelmüket. Beszéltek a húgáról, az ismerőseiről, a kastélyról, a felszolgált gyümölcsről, mindenről, csak őróla nem. Pedig Elizabeth nagyon szerette volna tudni, hogyan vélekedik róla a nagynénje, Mrs. Gardiner meg szerfelett örült volna, ha unokahúga szóba hozza a tárgyat.
III. KÖNYV 4. FEJEZET
Elizabeth nagyon csalódott, hogy Lambtonba érkezésükkor nem várta ott Jane levele. Ez a csalódása minden délelőtt megújult, de a harmadik napon már nem elégedetlenkedett, és nővérének is megbocsátott, mert egyszerre két levél jött tőle; az egyikre rá volt írva, hogy előbb tévedésből máshová küldték. Ezen nem is csodálkozott, mert Jane szokatlanul kusza írással címezte meg a levelet.

Éppen sétára készülődtek, amikor a levelek megérkeztek. Nagybátyja és nénje kettesben indultak el, hogy Elizabeth nyugodtan élvezhesse az otthoni híreket. Először az eltévedt levelet bontotta fel; öt nappal ezelőtt kelt. Az elején Jane beszámolt kis összejöveteleikről és szórakozásaikról, mindazokról az eseményekről, amelyek a vidéki életben előfordulnak; de a levél második része, amelyet Jane egy nappal később írt, nyilvánvaló izgalomban, fontosabb hírt közölt. Ez a rész így hangzott:

Drága Lizzy, amióta a fentieket írtam, valami nagyon váratlan és komoly dolog történt; de nem akarlak megijeszteni - légy nyugodt, mindnyájan jól vagyunk. Amit mondani akarok, szegény Lydiára vonatkozik. Tegnap éjjel tizenkettőkor, éppen mikor aludni tértünk, küldönc jött Forster ezredestől. A levélben arról értesítettek bennünket, hogy Lydia Skóciába szökött az egyik tiszttel - de minek is kerteljek: Wickhammel! Képzeld, mennyire meg voltunk lepve. De úgy látszik, Kittyt nem érte váratlanul a hír: Nagyon, nagyon sajnálom. Milyen meggondolatlan házasság mindkét részről! De én a legjobbat remélem, s azt, hogy Wickham jellemét félreismertük. Elhiszem róla, hogy könnyelmű és meggondolatlan, de a lépése (és ennek örülnünk kell) nem vall romlott szívre. Mindenesetre nem érdekből nősül, mert tudnia kell, hogy édesapánk nem adhat hozományt. Szegény mama roppant bánkódik, apám jobban viseli a csapást. Hálát adok az égnek, hogy nem közöltük velük, ami rosszat Wickhamről hallottunk - nekünk is el kell felejtenünk. Úgy sejtik, hogy szombat éjjel tizenkettő körül indulhattak, de csak tegnap reggel nyolckor vették észre eltűnésüket. Az ezredes rögtön elküldte hozzánk az emberét. Drága Lizzym, ha arra gondolok, hogy Lydiáék alig tíz mérföldre robogtak el mellettünk! Forster ezredes kilátásba helyezte, hogy hamarosan idejön. Lydia néhány sort hagyott hátra a feleségének, s tudatta őt szándékukról. Be kell fejeznem a levelet, mert nem hagyhatom sokáig egyedül szegény anyánkat. Attól félek, el sem tudod olvasni a levelemet - magam is alig tudom, mit írtam.

Elizabeth időt sem hagyott magának a gondolkodásra, bármilyen zavarosak voltak az érzései; amint végzett a levéllel, rögtön a másik után kapott, türelmetlen izgalommal bontotta fel, s a következőket olvasta (a második levél egy nappal később kelt, mint az elsőnek a vége):

Drága húgocskám, eddig már bizonyára megkaptad sietve írt levelemet; remélem, hogy ez érthetőbb lesz. Most ugyan több időm van, de a fejem nagyon kábult, s nem ígérem, hogy összefüggően tudok írni. Édes Lizzym, nem is tudom, hogyan írjam meg - rossz híreim vannak, és nem várhatok velük. Akármilyen esztelen volna Wickham és szegény Lydiánk házassága, most már afelől szeretnénk nyugodtak lenni, hogy az esküvő megtörtént, mert joggal kell attól tartani, hogy nem is mentek Skóciába. Forster ezredes tegnap megérkezett; előző nap indult el Brightonból, néhány órával a küldönc után. Lydia azt írta ugyan Mrs. Forsternek rövid levelében, hogy Gretna Greenbe mennek, Denny azonban tegnap elejtett valami célzást, hogy szerinte W.-nek esze ágában sem volt odamenni, vagy feleségül venni Lydiát. Az ezredesnek fülébe jutott ez a megjegyzés, mire megijedt, és elindult B.-ből, hogy nyomon kövesse őket. Ez sikerült is Claphamig, de tovább nem - ott ugyanis kiszálltak az epsomi postakacsiból, és bérkocsit fogadtak. Ezután csak annyit sikerült megtudni, hogy látták őket a londoni országúton. Nem tudom, mire véljem a dolgot. Miután Londonnak ezen az oldalán mindent felkutatott, F. ezredes továbbjött Hertfordshire-be, gondosan érdeklődött utánuk minden útsorompónál, a barneti és hatfieldi fogadókban, de eredménytelenül - ilyen utasokat nem láttak arra. A legmélyebb együttérzéssel sietett hozzánk Longbournba, és olyan módon közölte velünk aggodalmait, hogy igazán becsületére vált jó szívének. Őszintén sajnálom őt és feleségét, de őket nem érheti semmi vád.

Mindnyájan le vagyunk sújtva, drága Lizzym. Mama és édesapánk a legrosszabbtól félnek, de én nem hiszem, hogy Wickham ennyire gonosz. Sok olyan körülmény van, ami miatt talán inkább Londonban esküsznek meg, titokban, és nem ragaszkodnak eredeti tervükhöz. S még ha W.-nek tisztességtelen szándéka volna is (s ez nem valószínű) egy jó családból származó leány ellen, amilyen Lydia, feltételezhető-e, hogy húgunk meg feledkezzék mindenről?

Sajnos, én úgy látom, hogy F. ezredes nem nagyon bízik a házasságban. A fejét csóválta, mikor látta rajtam, hogy reménykedem, s azt mondta, attól fél, hogy W.-ben nem lehet megbízni. Szegény mama komolyan beteg, és ki sem mozdul a szobájából. Jobb lenne, ha összeszedné magát, de ez nem várható tőle. Ami édesapánkat illeti, soha életemben nem láttam még így letörve. Szegény Kittyre mindenki haragszik, mert eltitkolta vonzalmukat, pedig ezen nem lehet csodálkozni, hiszen titoktartást fogadott.

Igazán örülök, édes Lizzym, hogy legalább te megmenekültél néhány fájdalmas jelenettől; de most, hogy túl vagyunk az első ijedelmen, be kell vallanom, hogy alig várlak már haza. De nem vagyok olyan önző, hogy sürgesselek, ha ez alkalmatlan. Isten veled.

Megint tollat fogok, mert meg kell másítanom előbbi szavaimat - a körülmények úgy fejlődtek, hogy mindnyájatokat a legkomolyabban kell kérnem, jöjjetek mielőbb. Jól ismerem drága nagybácsimat és nénimet, ezért nem riadok vissza a sürgetéstől, bár a bácsit még egyébre is meg akarom kérni. Édesapám haladéktalanul Londonba utazik Forster ezredessel, hogy felkutassa Lydiát. Hogy mi a szándéka, arról semmi bizonyosat nem tudok, de feldúlt lelkiállapotban aligha tud úgy intézkedni, ahogy legjobb és legcélszerűbb volna - Forster ezredesnek pedig holnap este vissza kell térnie Brightonba. Ilyen nehéz helyzetben nagybácsim tanácsa és segítsége mindennel felérne a világon. Ő rögtön meg fogja érteni érzéseimet, s én számítok az ő jóságára.

- Ó, hol, hol van a bácsim? - kiáltotta Elizabeth, felugorva székéről, mihelyt elolvasta a levelet. Utána akart rohanni, nehogy egy pillanatnyi időt is vesztegessen; de mikor az ajtóhoz ért, az inas tárta azt fel, és Darcy jelent meg az ajtóban. Darcy megdöbbenve látta a leány sápadt arcát és izgatott viselkedését, de mielőtt még szóhoz juthatott volna, Elizabeth, akinek lelkében minden eltörpült húga szerencsétlensége mellett, hevesen felkiáltott: - Bocsásson meg, de itt kell hagynom. Rögtön meg kell keresnem Mr. Gardinert, a dolog nem tűr halasztást. Egy pillanatot sem veszíthetek.

- Jóságos isten! Mi a baj? - kiáltotta Darcy, inkább az érzésnek, mint az udvariasságnak engedelmeskedve; majd észbe kapott, és így folytatta: - Egy percig sem akarom tartóztatni, de engedje meg, hogy én vagy az inas keresse meg Mr. és Mrs. Gardinert. Kegyed nincs elég jól, így nem mehet utánuk.

Elizabeth tétovázott, de megremegett a térde, s maga is érezte, milyen hiábavaló próbálkozás lenne utánuk szaladni. Visszahívta hát az inast, és lelkére kötötte, kifulladt és szinte érthetetlen hangon, hogy azonnal kutassa fel és hozza magával urát és asszonyát.

Mikor az inas elment, Elizabeth leült, mert nem bírt megállni a lábán, s olyan siralmas állapotban volt, hogy Darcy nem hagyhatta magára, hanem szíves és részvevő hangon szólt hozzá:

- Hadd hívjam be a szobalányt! Nem szeretne inni valamit, amitől kissé rendbe jönne? Ne hozzak egy pohár bort? Látom, nagyon rosszul van.

- Nem, köszönöm - felelte Elizabeth, igyekezve összeszedni magát. - Nincs nekem semmi bajom, egészen jól vagyok, csak egy szörnyű hír döbbentett meg, amit az imént kaptam Longbournból.

Könnyekbe tört ki, mikor a csapásra célzott, s néhány percig meg sem tudott szólalni. Darcy kínos bizonytalanságában csak néhány szót mormolt, hogy mennyire sajnálja, aztán néma részvéttel nézte a leányt.

Végre Elizabeth megint beszélni kezdett:

- Most jött meg Jane levele a szörnyű hírrel - hiába titkolnánk bárki elől. Legifjabb húgom szakított egész családjával... megszökött... kiszolgáltatta magát... Wickhamnek. Együtt szöktek meg Brightonból. Ön jól ismeri Wickhamet... többet nem is kell mondanom. Lydiának nincs pénze, nincs előkelő rokonsága, nincs semmije, ami arra bírhatná a férfit... a húgom örökre elveszett.

Darcy kővé meredt a megdöbbenéstől.

- Ha arra gondolok - folytatta Elizabeth, még izgatottabb hangon -, hogy én ezt megakadályozhattam volna, hiszen én tudtam, hogy Wickham milyen ember! Bár elmondtam volna a családomnak, legalább részben, amit róla megtudtam! Ha ismerik a jellemét, ez nem történhetett volna meg. De most már késő, minden hiába.

- Sajnálom, nagyon sajnálom - kiáltott fel Darcy -, fel vagyok háborodva. De bizonyos a dolog, egészen bizonyos?

- Sajnos, igen. Vasárnap éjjel indultak el Brightonból, s majdnem Londonig sikerült a nyomukat követni, de tovább nem; annyi bizonyos, hogy nem mentek Skóciába.

- És mit tettek, mit próbáltak eddig, hogy megtalálják őt?

- Apám Londonba ment, Jane pedig a levélben kéri nagybátyámat, siessen a család segítségére - remélem, félórán belül indulunk. De mit lehet tenni? Tudom jól, hogy semmit. Mivel lehet az ilyen emberre hatni? S még azt sem tudjuk, hol keressük őket. Nekem egy csepp reményem sincs; akárhogy nézem a dolgot, egészen vigasztalan.

Darcy csak némán bólintott.

- Amikor kinyílt a szemem, s rádöbbentem igazi jellemére - ó! csak tudtam volna akkor, mit kell, mit szabad tennem! De nem tudtam, attól féltem, hogy elvetem a sulykot. Borzalmas, végzetes tévedés!

Darcy nem válaszolt. Úgy látszott, mintha alig hallgatna rá - töprengve járkált fel-alá a szobában, homlokát táncolva, komor arccal. Elizabeth hamar észrevette ezt, és tüstént megértette. Nincs már hatalma felette: minden vonzalmat megöl az ilyen ballépés, a családnak ez a nyilvánvaló, tagadhatatlan szégyene. Nem csodálkozott, és nem is ítélte el Darcyt: a fiatalember legyőzte érzéseit, de az ő lelkének ez nem hozott vigasztalást, nem enyhítette fájdalmát. Ellenkezőleg, csak arra szolgált, hogy megértse saját szívét: soha nem érezte még ilyen őszintén, hogy szeretni tudná, mint most, amikor már hiábavaló minden szerelem.

De ha eszébe jutott is saját bánata, ez a gondolat nem foglalkoztatta sokáig. Lydia - a megaláztatás, a keserűség, amit az egész családra zúdít - hamar elűzte minden egyéni gondját. Zsebkendőjébe temetve arcát, csakhamar megfeledkezett mindenről, s csak néhány perccel később ocsúdott fel, amikor vendége részvevő, de tartózkodó hangon megszólalt:

- Attól félek, hogy már régóta egyedül szeretne maradni, s nem is tudom egyébbel menteni ittlétemet, csak őszinte, de tehetetlen részvétemmel. Bár adná az ég, hogy mondhatnék vagy tehetnék valamit, ami vigasztalást nyújtana bánatában. De nem gyötröm hiú óhajaimmal, amelyek úgy tűnhetnek fel, mintha köszönetet akarnék kierőszakolni. Attól tartok, hogy e szerencséden ügy miatt húgom nem üdvözölheti ma önöket Pemberleyben.

- Ó, igen, legyen szíves, mentsen ki bennünket Miss Darcynál. Mondja neki, hogy valami sürgős ügy miatt azonnal haza kell utaznunk. Titkolja el a fájdalmas valóságot, ameddig lehet - tudom, ez úgysem megy sokáig.

Darcy készséggel megígérte a titoktartást, újból kifejezte mély sajnálkozását, szerencsésebb véget kívánt, mint amit a jelen pillanatban remélni lehetett, megkérte, hogy adja át üdvözletét rokonainak, majd egyetlen komoly pillantással búcsút véve, elment.

Amint Darcy kilépett a szobából, Elizabeth érezte, hogy valószínűleg soha többé nem lesz már köztük olyan szívélyes, baráti viszony, mint a derbyshire-i találkozásoknál; s amikor visszatekintett egész ismeretségükre, telve ellentmondással és váratlan fordulatokkal, sóhajtva gondolt saját változó szívére, amely most folytatni szerette volna az ismeretséget, noha régebben örült volna, ha vége szakad.

Ha a hála és a becsülés szilárd alapja a vonzalomnak, akkor Elizabeth érzéseinek változása nem látszik sem valószínűtlennek, sem hibának. De ha másképp áll a dolog, ha az ilyen forrásból fakadó szerelem esztelen és természetellenes ahhoz a gyakran leírt érzéshez képest, amely az első találkozáskor fellángol, mielőtt a fiatalok két szót is válthattak volna egymással, akkor semmit sem lehet felhozni a leány védelmében, legfeljebb azt, hogy az utóbbi módszert bizonyos értelemben már kipróbálta, mikor Wickham megtetszett neki, s hogy ez a kudarc talán feljogosítja arra, hogy most a másik, kevésbé érdekes útját keresse a vonzalomnak. Akárhogy állt is a dolog, Elizabeth fájdalommal látta Darcy elpártolását. Lydia szégyenének ez volt egyik legelső következménye, s Elizabeth most még kínosabb gyötrődéssel gondolt erre a szerencsétlen ügyre. Amióta Jane második levelét elolvasta, soha egy pillanatig sem remélte, hogy Wickham feleségül akarja venni Lydiát - ilyen reményekkel csak Jane áltathatja magát. Az újabb fejlemény legkevésbé sem lepte meg. Amíg az első levél híreinek hatása alatt állt, tele volt ámulattal és csodálkozással: hogyan vehet el Wickham olyan lányt, akire nem a pénz miatt pályázik; azt sem értette, mi vonzotta őt Lydiához. De most már nagyon is világos és természetes volt a dolog. Az ilyen viszonyhoz Lydiában megvolt a kellő vonzóerő; s bár nem tételezte fel húgáról, hogy házassági szándék nélkül hajlandó önszántából beleegyezni a szökésbe, nem volt nehéz elhinni róla, hogy sem erénye, sem esze nem óvhatja meg attól, hogy könnyűszerrel zsákmányul ne essék a csábítónak.

Amíg az ezred Hertfordshire-ben volt, sohasem vette észre, hogy Lydia érdeklődnék Wickham iránt; de meg volt győződve arról, hogy Lydiának csak bátorítás kell, és akárkibe beleszeret. Hol az egyik tiszt volt a kedvence, hol a másik, aszerint, hogy melyikük nyerte el kegyét udvarlásával. Érzelmei állandó hullámzásban voltak, de az érzelmek tárgya sohasem hiányzott. Elhanyagolni egy ilyen leányt, és majomszeretetből mindent elnézni neki - milyen fájdalmasan érezte most Elizabeth a nevelés hibáit!

Egyetlen vágya volt csak: hogy otthon lehessen, halljon, lásson mindent, a helyszínen legyen, megossza Jane-nel a gondokat, melyek most mind őrá szakadtak ebben a felbomlott családban, ahol az apa távol van, az anya képtelen bármi erőfeszítésre, s maga is állandó gondozásra szorul; s bár szinte bizonyosra vette, hogy semmit sem tehetnek Lydiáért, mégis nagybátyja közbelépésétől várt mindent, s amíg ő meg nem jelent a szobában, Elizát gyötrő türelmetlenség kínozta. Gardinerék rémülten siettek vissza, mert az inas szavaiból azt vették ki, hogy unokahúguk hirtelen rosszul lett. Elizabeth erre nézve rögtön megnyugtatta őket, aztán sietve elmondta, miért üzent értük, felolvasta a két levelet, remegő, de nyomatékos hangon emelve ki a második levél utóiratát. Gardinerék sohasem kedvelték Lydiát, de mégis mélyen megdöbbentek. Nemcsak Lydia ügye volt ez, hanem mindnyájuké; s az első meglepett és felháborodott felkiáltások után Mr. Gardiner készségesen megígérte, hogy megtesz minden tőle telhetőt. Elizabeth számított ugyan erre, mégis a hála könnyeivel szemében mondott köszönetet; s mivel mindhármukat ugyanaz a vágy űzte, hamar megállapodtak az elutazás dolgában. Indulni kell, méghozzá minél hamarabb.

- De mi lesz a pemberleyi meghívással? - kiáltotta Mrs. Gardiner. - John azt mondta, hogy Mr. Darcy itt volt, mikor értünk küldtél; igaz ez?

- Igaz, és én meg is mondtam neki, hogy nem mehetünk el az ebédre. Ez már el van intézve.

"El van intézve - ismételte magában Mrs. Gardiner, miközben felszaladt a szobájába, hogy az utazásra készüljön. - Hát olyan viszonyban vannak egymással, hogy Elizabeth feltárta előtte az igazságot? Ó, csak tudnám, hogyan áll ez a dolog!"

De ez hiábavaló kívánság volt, legfeljebb arra jó, hogy a következő óra lázas sietségében gondolatait foglalkoztassa. Ha Elizabeth tétlenül ül, szentül meg lett volna győződve arról, hogy ilyen boldogtalan lelkiállapotban semmivel sem lehet foglalkozni. De neki is kijutott a munkából, éppúgy, mint a nagynénjének; többek között leveleket kellett írni összes lambtoni ismerőseiknek, ürügyet találva a hirtelen elutazásra. Egy óra alatt mégis mindennel elkészültek, közben Mr. Gardiner is kifizette a számlát a fogadóban, s már csak az indulás volt hátra. Az átszenvedett délelőtt után Elizabeth egyszerre csak a kocsiban találta magát, hamarabb, mint gondolta, s útban volt Longbourn felé.
III. KÖNYV 5. FEJEZET
Újra átgondoltam az egész ügyet, Elizabeth - mondta a nagybátyja, amint kihajtattak a városból -, és komoly megfontolás után most már én is inkább úgy ítélem meg, mint a nővéred. Nagyon valószínűtlennek látszik, hogy egy fiatalember ilyen tervet forraljon egy leány ellen, aki számíthat barátai védelmére, s aki éppen ezredesének vendége volt - ezért bízom benne, hogy minden jóra fordul. Wickham nem hihette, hogy Lydia rokonsága nem lép közbe; nem hihette, hogy újból az ezred szeme elé kerülhet, miután így megsértette Forster ezredest. Ez a kaland nem éri meg neki a kockázatot.

- Igazán így látja? - kiáltott Elizabeth, s egy pillanatra felderült az arca.

- Szavamra - mondta Mrs. Gardiner -, én is igazat kezdek adni nagybátyádnak. Ennyire lábbal tiporni minden illemet, becsületet, érdeket: miért vállalkozna erre? Nem tudom elhinni, hogy Wickham ilyen elvetemült. Mondd, Lizzy, hát te annyira csalódtál benne, hogy képesnek tartod ilyesmire?

- Arra talán nem, hogy saját érdekeivel ne törődjön, de arra igen, hogy ne törődjön semmi egyébbel. Bárcsak igazuk volna! De nem merem remélni. Ha így áll a dolog, miért nem utaztak Skóciába?

- Először is - felelte Mr. Gardiner - nincs semmi bizonyíték, hogy nem mentek Skóciába.

- De miért szálltak akkor át a postakocsiról bérkocsiba? És hogyan van az, hogy a Barnet felé vezető úton már nyomuk veszett?

- Jó, tegyük hát fel, hogy Londonban vannak. Ez könnyen meglehet, bár inkább azért, hogy ott elbújhassanak, nem valami alantas szándékból. Nem valószínű, hogy egyikük is úszna a pénzben, s talán az jutott eszükbe, hogy ha nem is olyan gyorsan, de mindenesetre olcsóbban esküdhetnek meg Londonban, mint Skóciában.

- De mire való ez a nagy titkolózás? Miért félnek attól, hogy rájuk találnak? És miért kell titokban megesküdniük? Ó, nem, nem, ez nem valószínű. Hiszen Jane leveléből látják, s legjobb barátja is meg van győződve arról, hogy esze ágában sincs elvenni Lydiát. Wickham sohasem fog olyan nőt feleségül venni, akinek nincs pénze - ezt nem is teheti meg. És mit nyújthat neki Lydia, milyen varázsa van a fiatalságán, üdeségén és jókedvén kívül, ami arra bírhatná Wickhamet, hogy lemondjon egy előnyös házasság minden kilátásáról? Ami azt illeti, hogy Wickham óvakodik egy becstelen szöktetéstől, mert ezzel meggyalázná magát a tisztikar előtt - erre nézve nem mondhatok ítéletet, mert nem tudom, milyen következményekkel szokott járni egy ilyen lépés. De a másik ellenvetésnek, attól tartok, alig van alapja. Lydiának nincs bátyja, aki közbeléphetne; apám közömbös viselkedése pedig, az, hogy soha cseppet sem törődött azzal, mi történik a családjában, azt a hitet keltheti Wickhamben, hogy ebben az ügyben éppoly keveset fog tenni, éppoly kevéssé fog törődni vele, mint a legtöbb apa.

- De te valóban azt hiszed, hogy Lydia a szerelmén kívül megfeledkezett mindenről, és házasság nélkül is hajlandó együtt élni vele?

- Botrányosnak látszik, és az is - felelte Elizabeth könnyes szemmel -, hogy ilyen kérdésben kétségbe lehessen vonni húgom erényét és tisztességét. De igazán nem tudom, mit mondjak. Talán igazságtalan vagyok Lydia iránt. De ő még nagyon fiatal; soha nem tanították arra, hogy komoly dolgokkal foglalkozzon, s az utolsó fél évben - nem, már egy álló esztendeje - egyébre sem gondolt, mint a szórakozásra és a páváskodásra. Hagyták, hogy tétlenül és léhán fecsérelje el az idejét, hogy teletömje a fejét mindennel, ami éppen az útjába került. Amióta Merytonba szállásolták az ezredet, csak a szerelem, az udvarlás, a tisztek jártak az eszében. Folyton erre gondolt, erről beszélt, és mindent elkövetett - hogyan is mondjam? -, hogy még fogékonyabbá tegye amúgy is élénk képzeletét. Azt pedig mindnyájan tudjuk, hogy Wickham személyében és modorában oly nagy a varázs, hogy könnyen elszédíthet egy nőt.

- De látod, hogy Jane sem tartja gonosznak, és nem hiszi, hogy képes ilyen aljasságra - mondta a néni.

- Hát van ember, akit Jane gonosznak tart? Van-e ember, akármilyen is, akiről feltételezi, hogy képes az ilyen aljasságra, amíg rá nem bizonyítják? Pedig Jane éppolyan jól tudja, mint én, hogy Wickham milyen ember. Mindketten tudjuk róla, hogy erkölcstelen jellem, a szó legteljesebb értelmében, hogy nincs benne tisztesség és becsület, hogy éppolyan hamis és álnok, amilyen behízelgő modorú.

- És mindezt bizonyosan tudod? - kiáltott fel Mrs. Gardiner, aki égett a kíváncsiságtól, honnan szerezhette unokahúga az értesüléseit.

- Igen, tudom - felelte Elizabeth elpirulva. - Múltkor már elmondtam, milyen gyalázatosan viselkedett Mr. Darcyval szemben; Longbournban pedig legutóbb saját fülével hallotta a néni, hogyan nyilatkozott arról az emberről, aki csupa elnézés és bőkezűség volt iránta. És vannak egyéb körülmények is, amelyekről nem szabad, jobban mondva nem érdemes beszélnem; de elképesztő, mit hazudott összevissza az egész pemberleyi családról. Az ő szavai után szentül meg voltam róla győződve, hogy Miss Darcy gőgös, zárkózott, kellemetlen leány. Pedig tudta jól, hogy ennek az ellenkezője igaz. Tudnia kell, hogy kedves és szerény teremtés, amilyennek mi is láttuk.

- És Lydia nem tud erről semmit? Ha te meg Jane olyan pontosan vagytok értesülve, miért nem avattátok őt is be?

- Igen, ez a legszomorúbb az egészben. Mielőtt Kentben jártam, és több ízben találkoztam Mr. Darcyval és rokonával, Fitzwilliam ezredessel, magam sem tudtam az igazságot. Mikor pedig hazamentem, úgy volt, hogy az ezred egy-két hét múlva elvonul Merytonból. Mivel ez volt a helyzet, sem Jane, akinek mindent elmondtam, sem én nem tartottuk szükségesnek, hogy nyilvánosságra hozzuk, amit róla tudunk; mit használunk azzal, gondoltuk, ha leromboljuk a jó véleményt, amelyet a környéken mindenki táplált iránta? Sőt, amikor már megbeszélték, hogy Lydia Brightonba megy az ezredesékkel, nekem eszembe sem jutott, hogy felvilágosítsam Wickham jelleméről. Nem számítottam egy pillanatig sem arra, hogy Lydia áldozatul eshet Wickham álnokságának. Hogy ilyen következménye lehet a dolognak, higgyék el, erre álmomban sem gondoltam.

- Ezek szerint semmi okod nem volt azt hinni, hogy ők tetszettek egymásnak, amikor az egész társaság Brightonba ment?

- Semmi a világon. Egyikükön sem láttam a szerelem legcsekélyebb tünetét, pedig ha ilyesmit lehetett volna rajtuk észrevenni, a mi családunk bezzeg nem olyan, hogy szóba ne hozná. Amikor Wickham belépett az ezredbe, Lydiának persze mindjárt megtetszett - de így voltunk vele valamennyien. Két hónapon át minden lány érte bolondult Merytonban meg a környékén; de ő sohasem tüntette ki Lydiát különösebb érdeklődésével, s így a túlzott és féktelen rajongás rövid időszaka után Lydia vonzalma ellanyhult, s megint más tisztek lettek a kedvencei, akik figyelmesebben foglalkoztak vele.

Az érdekes kérdés meg-megújuló vitája során új aggályok, remények és feltevések nemigen merültek fel, mégis természetes, hogy az egész úton egyébről alig tudtak beszélni. Elizabeth szüntelenül erre gondolt. A leggyötrőbb fájdalom, az önvád fájdalma égett szívében, s pillanatokra sem talált nyugalmat vagy feledést.

Olyan gyorsan utaztak, amint csak lehetett, útközben csak egy éjszakára szálltak meg, s másnap délfelé már meg is érkeztek Longbournba. Elizának jólesett az a tudat, hogy nővérének nem kellett hosszas várakozástól szenvednie.

A Gardiner gyerekek felfigyeltek a postakocsira, s a ház lépcsőjéről lesték, mint fordul be a kertbe; s amikor a kocsi a kapu elé ért, boldog meglepetés sugárzott arcukról és egész lényükön: ujjongtak, ugrándoztak örömükben, s ez volt a szíves fogadtatás első, jóleső jele.

Elizabeth kiugrott a kocsiból, sietve megcsókolta mindegyik gyereket, s rohant a hallba; itt rögtön Jane-nel találkozott, aki futva jött le anyja szobájából.

A két testvér könnyes szemmel, melegen megölelte egymást, s Elizabeth tüstént megkérdezte, van-e hír a szökevényekről.

- Még nincs - felelte Jane. - De most, hogy drága nagybácsink itt van, remélem, minden rendbe jön.

- A papa Londonban van?

- Igen, kedden utazott, ezt meg is írtam neked.

- És gyakran kaptatok tőle hírt?

- Csak egyszer. Szerdán írt néhány sort, közölte, hogy szerencsésen megérkezett, és utasításokat adott nekem, amire én külön megkértem őt. Még csak annyit tett hozzá, hogy addig nem ír, amíg nincs valami fontos híre.

- És a mama? Hogyan van? Hogy vagytok mindnyájan?

- A mama, azt hiszem, elég jól van, bár lelkileg nagyon megviselte a dolog. Fent van a szobájában, nem mozdul ki, de nagyon fog örülni mindnyájatoknak. Mary és Kitty, hála istennek, egészen jól érzik magukat.

- De te... hogy vagy te? - kiáltotta Elizabeth. - Olyan sápadt vagy... Mennyi mindenen mehettél keresztül!

De Jane megnyugtatta húgát, hogy teljesen jól van. Beszélgetésüknek most vége szakadt, mert bejöttek Gardinerék is, akik eddig a gyerekekkel foglalkoztak. Jane odaszaladt nagybátyjához és nénjéhez, s hol mosolyogva, hol könnyek között hálálkodott nekik jövetelükért.

Amikor mindnyájan leültek a szalonban, a többiek is újra elkérdezték ugyanazt, amit Elizabeth már kérdezett, s hamarosan látták, hogy Jane semmi újat nem tud mondani. De vérmes reményei, melyeket jó szíve sugallt, még nem hagyták el; még mindig arra számított, hogy jóra fordul minden, hogy bármely reggel levél érkezhet Lydiától vagy édesapjuktól, mely beszámol arról, mit végeztek, s talán hírt ad az esküvőről is.

Néhány percnyi beszélgetés után valamennyien felmentek Mrs. Bennet szobájába, aki pontosan úgy fogadta őket, ahogy azt tőle várni lehetett: sírt és jajveszékelt, átkozta Wickhamet aljas viselkedéséért, elpanaszolta, hogy ő mit szenved, és milyen kegyetlenül bántak vele; szidott mindenkit, kivéve azt az egy személyt, aki rövidlátó majomszeretetével legfőbb oka volt Lydia minden ballépésének.

- Ha úgy van, ahogy én akarom - mondta -, és az egész család lemegy Brightonba, akkor ez sohasem történik meg; de nem volt senki, aki az én szegény, drága Lydiámra vigyázzon. Miért hagyták Forsterék felügyelet nélkül? Nagy hanyagság, mert nem olyan lány ő, hogy ilyesmit tegyen, ha törődnek vele. Mindig gondoltam, hogy ők nem azok az emberek, akikre rá lehet bízni Lydiát; de most is letorkoltak, mint mindig. Szegény, drága kislányom! És most Bennet is elment, és tudom, meg fog verekedni Wickhammel, bárhol akad is rá, az pedig megöli őt, és akkor mi lesz velünk? Még ki sem hűlt a sírban; Collinsék máris kikergetnek minket a házból, és ha te nem leszel jó hozzánk, bátyám, nem tudom, mi lesz belőlünk!

Mindnyájan tiltakoztak az ilyen szörnyű gondolatok ellen, s Mr. Gardiner, miután biztosította húgát és az egész családot szeretetéről, kijelentette, hogy már másnap Londonba akar utazni, és teljes erejével segítségére lesz Mr. Bennetnek, hogy felkutassák Lydiát.

- Ne gyötörd magad hiába - tette hozzá -, mert helyes ugyan, ha az ember elkészül a legrosszabbra, de bizonyosra mégsem szabad venni. Még egy hete sincs, hogy elutaztak Brightonból. Néhány nap múlva valószínűleg többet tudunk róluk, s amíg nem bizonyos, hogy nem esküdtek meg, és nincs is szándékukban megesküdni, ne tekintsük a dolgot reménytelennek. Mihelyt Londonba érek, felkeresem a sógoromat, elviszem hozzánk a Gracechurch Streetre, s ott megbeszéljük, mi a teendő.

- Ó, drága bátyám - felelte Mrs. Bennet -, én is éppen erre szerettelek volna megkérni. És most ígérd meg, hogy ha Londonba érsz, felkutatod őket, akárhol bujkálnak, és ha még nem esküdtek meg, ráveszed őket a házasságra. Ami a kelengyét illeti, arra ne várjanak, mondd meg Lydiának, annyi pénzt kap, amennyit akar, majd megveheti az esküvő után. És ami a legfőbb, ne engedd Mr. Bennetet párbajozni. Mondd el neki, milyen szörnyű állapotban vagyok - hogy halálra rémültem a nagy ijedségtől -, olyan remegéseim vannak, olyan szédüléseim, olyan oldalnyilallásom, fejfájásom meg szívdobogásom, hogy le se hunyom a szemem se éjjel, se nappal. És mondd meg az én drága Lydiámnak, hogy ne rendeljen magának ruhát, amíg velem nem beszélt, mert ő nem tudja, hol vannak a legjobb üzletek. Ó, kedves bátyám, milyen jó vagy hozzánk! Tudom, hogy mindent rendbe fogsz hozni!

Mr. Gardiner újból megígérte, hogy a legnagyobb buzgalommal fog eljárni az ügyben, de azért azt tanácsolta húgának, tanúsítson mérsékletet reményeiben éppúgy, mint félelmében. Addig beszélt a lelkére, amíg be nem hozták az ebédet; ekkor mindnyájan lementek, magára hagyva Mrs. Bennetet - most a házvezetőnőnek öntötte ki érzelmeit, aki a leányok távollétében gondozta.

Mrs. Bennet bátyja és sógornője meg voltak ugyan győződve, hogy semmi komoly ok nincsen a családtól való ilyen elzárkózásra, mégsem próbálták lebeszélni, mert tudták, hogy nem elég óvatos, és nem fog lakatot tenni a szájára a cselédek előtt, amikor felszolgálnak; jobbnak tartották hát, hogy a cselédségnek csak egy tagja értesüljön összes félelmeiről és aggályairól, mégpedig az, akiben legjobban megbízhattak.

Csakhamar Mary és Kitty is lejött az ebédlőbe - annyira el voltak foglalva, ki-ki a maga szobájában, hogy eddig nem is mutatkoztak. Egyik a könyveit hagyta ott, másik a pipereasztalt. Mindkettőjüknek elég nyugodt volt az arca; változás egyiken sem látszott, legfeljebb az, hogy Kitty a szokottnál kissé ingerlékenyebben beszélt, talán azért, mert elvesztette kedvenc testvérét, vagy mert cinkosságával magára haragította a családot. Mary viszont eléggé uralkodott magán, s miután asztalhoz ültek, kisvártatva komoly, elgondolkozó képpel súgta oda Elizának:

- Ez valóban szerencsétlen ügy, és valószínűleg még sok szóbeszédre ad alkalmat. A mi feladatunk, hogy gátat vessünk a rosszindulat árjának, és egymás szívébe csepegtessük a testvéri vigasz balzsamát.

Mikor látta nővérén, hogy nincs kedve válaszolni, még hozzátette:

- Bármilyen súlyos csapás ez Lydiára, mi azt a hasznos tanulságot meríthetjük belőle, hogy a női erény elvesztése végzetes - hogy egyetlen ballépés vég nélküli romlásba dönt - hogy a jó hír, amilyen ragyogó, olyan törékeny - s hogy a nő nem lehet eléggé óvatos a férfinem méltatlan képviselőivel szemben.

Elizabeth ámulva emelte rá tekintetét, de nyomott hangulatában nem tudta, mit feleljen. Mary viszont továbbra is azzal vigasztalódott, hogy effajta erkölcsi tanulságokat vont le a családot ért bajból.

Délután a két idősebb Bennet lány módot talált arra, hogy félórára egyedül lehessen, s Elizabeth rögtön felhasználta az alkalmat a kérdezősködésre, amelyre Jane hasonló készséggel felelt. Egy ideig együtt keseregtek az esemény rettenetes következményein - Elizabeth szinte biztosra vette ezeket, s Jane sem tartotta teljesen kizártnak -, majd tovább fűzve a beszélgetést, Elizabeth így folytatta:

- De most mondj el nekem mindent, amit még nem hallottam. Minden részletre kíváncsi vagyok. Mit mondott Forster ezredes? Nem sejtettek semmit a szökés pillanatáig? Hiszen bizonyára sülve-főve együtt látták őket!

- Forster ezredes megvallotta, hogy ő többször is gyanakodott szerelemre, különösen Lydia részéről, de semmi okot nem látott a nyugtalanságra. Szívből sajnálom őt, végtelenül figyelmes és jó volt hozzánk. Még nem is sejtette, hogy Lydiáék nem mentek Skóciába, máris ide készült, hogy rokonszenvéről biztosítson bennünket; mihelyt pedig felmerült ez a gyanú, késedelem nélkül hozzánk sietett.

- És Denny meg volt arról győződve, hogy Wickham nem akarja elvenni Lydiát? Tudta előre, hogy szökni készülnek? Forster ezredes beszélt Dennyvel?

- Igen, de az ezredes kérdéseire Denny azt felelte, hogy nem tudott semmit a tervükről, a saját véleményét pedig nem volt hajlandó megmondani. Nem ismételte meg azt a kijelentését, hogy megesküdni nem fognak - s ezért hajlandó vagyok azt remélni, hogy előbb talán félreértették szavait.

- És amíg Forster ezredes ide nem jött, persze egyiktek sem kételkedett abban, hogy valóban megesküdtek?

- Hogyan is juthatott volna ilyesmi az eszünkbe! Én magam kissé nyugtalankodtam, féltem, hogy Lydia nem lesz boldog ebben a házasságban, mert tudtam, hogy Wickham viselkedése nem mindig kifogástalan. A papa és a mama nem tudtak erről semmit, ők csak azt érezték milyen meggondolatlan ez a házasság. Kitty ekkor bevallotta - érthető diadallal, mert jobban volt értesülve mindnyájunknál -, hogy Lydia utolsó levelében előkészítette őt erre a lépésre. Úgy látszik, Kitty már hosszú hetek óta tudta, hogy szeretik egymást.

- De addig nem, amíg Brightonba nem utaztak?

- Azt hiszem, nem.

- És mit gondolsz, Forster ezredes is rossz véleménnyel van Wickhamről? Tudja róla, milyen ember?

- Be kell vallanom, nem nyilatkozott róla olyan kedvezően, mint azelőtt. Azt mondta, hogy meggondolatlan és tékozló. S amióta ez a szomorú esemény történt, úgy hírlik, hogy sok adósságot hagyott hátra Merytonban; de remélem, ez nem igaz.

- Ó, Jane, ha nem titkolózunk annyira, ha elmondjuk, amit tudunk róla, ez nem történt volna meg!

- Talán jobb lett volna - felelte Jane. - De kipellengérezni valakit régi hibái miatt, amikor nem tudjuk, hogyan érez és vélekedik mostan - ez nem látszott igazságosnak. Mi a legjobb szándékkal jártunk el.

- És mondd... Forster ezredes emlékezett a részletekre is, mit írt Lydia a feleségének?

- Elhozta magával a levelet, hogy mi is elolvassuk. Jane kivette táskájából, és átadta Elizának. Így hangzott:

Drága Harriet,

nevetni fogsz, ha megtudod, hova mentem, s nekem is nevetnem kell, hogy milyen meglepetés lesz holnap reggel, mikor hiába kerestek. Gretna Greenbe utazom, s ha el nem találod, hogy kivel, buta liba vagy, mert csak egy embert szeretek a világon, és az angyal. Nála nélkül soha nem tudnék boldog lenni, s ezért nem bánt a lelkiismeret, hogy megszököm. Ha nem akarod, ne is értesítsd a longbourniakat távozásomról, mert annál nagyobb lesz a meglepetés, ha majd én írok nekik, és így írom alá a nevemet: Lydia Wickham. Milyen pompás tréfa lesz! Alig bírok írni, úgy kell nevetnem. Kérlek, ments ki Pratt előtt, hogy nem válthatom be az ígéretem, és nem táncolhatok vele ma este. Mondd meg neki, remélem, megbocsát, ha majd megtud mindent, és azt is mondd meg, hogy legközelebb szívesen táncolok vele, amikor megint találkozunk egy bálon. A ruháimért majd elküldök, ha visszaérek Longbournba; de hálás volnék, ha szólnál Sallynek, hogy a hímzett muszlinruhámon nagy hasadás van, hozza rendbe, mielőtt becsomagolná. Isten veled. Forster ezredest sokszor üdvözlöm. Remélem, isztok a mi szerencsés utazásunkra.

Szerető barátnőd
Lydia Bennet

- Ó, ez a könnyelmű, meggondolatlan Lydia! - kiáltott fel Elizabeth, miután elolvasta a levelet. - Hogy írhat valaki ilyen pillanatban ilyen levelet! De legalább látszik ebből, hogy ő komolyan vette az utazás célját. Ha Wickham később másra is beszélte rá, Lydia eredeti szándéka nem volt szégyenletes. Szegény édesapám, milyen érzésekkel olvashatta!

- Soha nem láttam embert annyira lesújtva. Teljes tíz percig egy szót sem tudott szólni. A mama rögtön rosszul lett, és micsoda felfordulás volt az egész házban!

- Ó, Jane! - kiáltotta Elizabeth. - Ugye egyetlen cseléd sem volt nálunk, aki estére ne tudott volna mindent?

- Nem tudom... remélem, hogy volt. De ilyenkor nehéz az embernek vigyázni a szavaira. A mama idegrohamot kapott, s bár igyekeztem mindenben segítségére lenni, úgy érzem, nem tettem annyit, amennyit kellett volna. De megrémültem a várható következményektől, s ez szinte megbénította minden erőmet.

- Ápoltad őt, s ez nagyon megviselt téged. Nem vagy jó színben. Ó, bár melletted lehettem volna! Így minden gond és aggodalom terád szakadt.

- Mary és Kitty nagyon szépen viselkedtek... tudom, szívesen megosztottak volna velem minden fáradságot... de én nem tartottam ezt helyesnek. Kitty olyan vézna és gyönge, Mary pedig annyit tanul, hogy nem lehet megfosztani a pihenőidejétől. Philips néni átjött hozzánk kedden, a papa elutazása után, és itt maradt egészen csütörtökig. Sokat segített, és kissé megvigasztalt minket. Lady Lucas is nagyon jó volt hozzánk; szerda reggel átjött, hogy kifejezze részvétét, és felajánlotta, hogy akár ő, akár valamelyik leánya szívesen segít, ha szolgálatunkra lehet.

- Maradt volna inkább otthon! - kiáltotta Elizabeth. - A szándéka talán jó volt, de ilyen bajban az ember nem kíváncsi a szomszédokra. Segíteni nem tudnak, a részvétükből meg nem kérünk. Üljenek csak diadalt otthon, és legyenek boldogok!

Aztán az iránt érdeklődött, milyen lépéseket szándékozik tenni édesapja Londonban, hogy megtalálja leányát.

- Úgy tudom, Epsomba készült - felelte Jane -, ahol utoljára váltottak lovakat; itt beszélni akart a postakocsisokkal, hátha megtud tőlük valamit. A bérkocsi számát szeretné elsősorban kinyomozni, amelyen továbbmentek Claphamből. A kocsi Londonból vitt oda egy utast; s mivel a papa úgy gondolja, hogy eléggé feltűnő, ha egy férfi és egy nő átszáll egyik kocsiból a másikba, Claphamben fog érdeklődni. Ha valamiképpen ki tudná deríteni, melyik háznál tette le a kocsis londoni utasát, akkor ott tudakozódna, remélve, hogy talán ki tudja nyomozni a kocsi számát, és hogy hol van az állomása. Egyéb terveiről nem tudok, mert olyan sietve ment el, és annyira fel volt dúlva, hogy még ezt is alig bírtam belőle kivenni.
III. KÖNYV 6. FEJEZET
Másnap reggel az egész társaság reménykedve várta Mr. Bennet levelét, de megjött a posta, s egy árva sort sem hozott tőle. Családja tudta, hogy rendes körülmények között hanyag és késedelmes levélíró, de azt remélték, hogy ilyen esetben megembereli magát. Arra kellett hát következtetniök, hogy nincs semmi jó híre számukra, de még ezt is szerették volna bizonyosan tudni. Mr. Gardiner csak a postát várta meg, utána rögtön útnak indult.

Az ő elutazása után mindenesetre számíthattak arra, hogy ezentúl állandóan értesülnek a fejleményekről. Nagybátyjuk megígérte a búcsúzásnál, hogy ráveszi Mr. Bennetet, térjen vissza Longbournba, amint lehet. Mrs. Bennet nagyon megörült, mert az ő szemében ez volt az egyetlen biztosíték, hogy férjét nem fogják párbajban megölni.

Úgy volt, hogy Mrs. Gardiner még néhány napig Hertfordshire-ben marad gyermekeivel, mert azt gondolta, hogy jelenléte hasznos lehet unokahúgainak. Velük együtt ápolta és gondozta Mrs. Bennetet, s derűssé tette szabad óráikat. Másik nagynénjük is gyakran eljárt hozzájuk, azzal a kimondott szándékkal, hogy lelket önt beléjük; mivel azonban mindig újabb híreket hozott Wickham tékozló és feslett életmódjáról, ritkán ment el anélkül, hogy unokahúgait ne hagyta volna még csüggedtebb hangulatban.

Egész Meryton azon igyekezett most, hogy befeketítsék azt az embert, akit három hónappal előbb szinte földre szállt angyalként ünnepeltek. Kiderítették, hogy minden boltosnak tartozik, szerelmi ügyeit egytől egyig a nőcsábítás rangjára emelték, s az a hír járta, hogy minden szatócs családja érdekelve van ebben. Mindenki kijelentette, hogy Wickham a leggonoszabb fiatalember a világon, s mindenki felfedezte, hogy őt sohasem tévesztette meg látszólagos jósága. Elizabeth ugyan a felét sem hitte el a mendemondának, de ez is elég volt ahhoz, hogy még bizonyosabbnak tekintse Lydia vesztét; sőt Jane is, aki még kevesebbet hitt el a híresztelésekből, majdnem reménytelennek látta a helyzetet, annyival is inkább, mert ha csakugyan Skóciába mentek - s Jane sohasem tett le eddig teljesen a reményről -, most már itt az ideje, hogy hírt kapjanak tőlük.

Mr. Gardiner vasárnap utazott el Longbournból; kedden a felesége levelet kapott tőle, amelyben közölte, hogy megérkezése után rögtön felkereste sógorát, és rávette, hogy költözzön hozzájuk a Gracechurch Streetre. Mr. Bennet már előzőleg járt Epsomban és Claphamben, de nem kapott semmiféle kielégítő felvilágosítást. Most sorra akarja járni London összes nagyobb szállodáit, abban a hitben, hogy a szökevények megérkezésük után, mielőtt még lakást szereztek, egy ilyen fogadóban szállhattak meg. Ő maga nem vár semmi eredményt ettől a lépéstől, mivel azonban sógora a fejébe vette, szívesen segít neki. Hozzátette, hogy Mr. Bennet jelenleg semmi áron sem akar elutazni Londonból, s megígérte, hogy rövidesen megint ír. A levél végén ez az utóirat állt:

Írtam Forster ezredesnek, és megkértem, lehetőleg tudja meg a fiatalember barátaitól az ezredben, vannak-e Wickhamnek rokonai vagy ismerősei, akik esetleg tudnák, hogy Londonnak melyik részében rejtőzik. Ha ilyen személyhez fordulhatnánk és ilyen útbaigazítást nyerhetnénk tőle, ez döntő fordulatot jelenthet. Pillanatnyilag nincs semmi támpontunk. Forster ezredes bizonyára mindent megtesz, hogy kezünkre járjon. De újból meggondolva a dolgot, talán Lizzy is meg tudná mondani, jobban, mint bárki; Wickhamnek milyen rokonai vannak még életben?

Elizabeth rögtön tudta, miért hivatkozik rá a nagybátyja mint tekintélyre, noha nem állt módjában olyan kielégítő felvilágosítást adni, amilyet a megtisztelő bizalom megérdemelt.

Sohasem hallott Wickham rokonairól, apját és anyját kivéve, akik már régen meghaltak. Lehetséges azonban, hogy egyik-másik tiszttársa többet tud, s bár Elizának nem voltak vérmes reményei, mégis kíváncsian várta a válaszukat.

Longbournban most minden nap a gyötrő aggodalmak napja volt, a leggyötrelmesebb percek pedig azok, amikor a postát várták. A levelek érkezése: ez jelezte minden reggel a türelmetlenség tetőpontját. Akár jó a hír, akár rossz, csak levél útján jöhet, s minden egyes naptól azt várták, hogy fontos újságot hoz.

De mielőtt Mr. Gardiner újra írt volna, levél érkezett apjuk címére, máshonnan, mégpedig Collinstól. Mivel Jane utasítást kapott, hogy bontson fel minden levelet, amely apja távollétében az ő nevére jön, ezt is elolvasta; Elizabeth pedig, aki tudta, milyen fura leveleket szokott Collins írni, Jane válla felett nézett bele, úgy olvasta végig. A levél így hangzott:

Kedves Uram!

Rokoni kapcsolatunk és élethivatásom egyaránt arra indít, hogy részvétemet fejezzem ki az Önt ért súlyos csapás miatt, melyről tegnap értesültünk egy hertfordshire-i levélből. Legyen meggyőződve, Kedves Uram, hogy Mrs. Collins és magam is őszintén együtt érzünk Önnel és nagyra becsült családjával jelen megpróbáltatásukban, amely annál keservesebb, mivel okait az idő múlása sem tudja megszüntetni. Részemről ne hiányozzék semmi intelem, amely enyhítheti a kemény sorscsapást, vagy vigaszt nyújthat olyan helyzetben, amelynél fájdalmasabb nem sújthat szülői szívet. Leányának halála ehhez képest valóságos áldás lett volna. És a dolog annál sajnálatosabb, mert - mint drága Charlotte-omtól értesülök - joggal tételezhető fel, hogy leányuk szabados viselkedése vétkes kényeztetésből fakadt, bár hajlandó vagyok azt hinni - s ez szolgáljon vigasztalásul Önnek és nejének -, hogy leánya természettől fogva romlott hajlamú, máskülönben nem követett volna el ilyen szörnyűséget ily zsenge korban. Bárhogyan áll is a dolog, Önöket mélységes sajnálat illeti meg, s e nézetemben nemcsak Mrs. Collins osztozik, hanem Lady Catherine és leánya is, akiknek elmondtam a történetet. Velem együtt ők is attól tartanak, hogy egyik leányának ballépése hátrányosan fogja befolyásolni a többiek sorsát, mert - amint ezt Lady Catherine kegyesen megjegyezte - vajon ki fog rokoni kapcsolatot keresni ilyen családdal? S ez a megfontolás engem is arra indít, hogy fokozott megelégedéssel gondoljak vissza múlt év novemberének egy bizonyos eseményére, mely ha másként ütött volna ki, most nekem is részt kellene vállalnom az Önök bánatában és szégyenében. Fogadja meg tehát tanácsomat, Kedves Uram, leljen vigasztalást, vesse ki örökre szívéből méltatlan gyermekét, hadd viselje egymaga förtelmes vétkének következményeit.

Maradok, Kedves Uram stb., stb.

Mr. Gardiner csak akkor írt újra, amikor már választ kapott Forster ezredestől, de akkor sem tudott semmi kedvező hírt közölni. Úgy látszott, Wickhamnek nincs egyetlen rokona sem, akivel érintkezik, az pedig bizonyos volt, hogy közeli rokonsága közül senki sincs életben. Régebben sok ismerőse volt, de mióta a katonaságnál szolgált, ezek közül egyikkel sem tartott fenn szorosabb baráti kapcsolatot. Így hát nem került elő senki, aki felvilágosítást tudott volna róla adni. Wickham nemcsak attól félt, hogy Lydia rokonai rátalálnak - zilált anyagi viszonyai is bőséges okot szolgáltattak a titkolózásra. Kiderült ugyanis, hogy igen tekintélyes összegű kártyaadósságot hagyott hátra. Forster ezredes véleménye szerint több mint ezer fontra lenne szükség, hogy rendezzék brightoni tartozásait. Sokkal tartozott a városban is, de becsületbeli adósságai még ijesztőbb összegre rúgtak. Mr. Gardiner nem próbálta titkolni ezeket az adatokat a longbourni család előtt, s Jane elrémülve hallgatta.

- Kártyás! - kiáltott fel. - Erre igazán nem számítottam... sejtelmem sem volt róla.

Mr. Gardiner azt is megírta, hogy valószínűleg másnap, szombaton, viszontlátják apjukat. Mr. Bennetet elcsüggesztette a sok meddő próbálkozás, s engedett sógora rábeszélésének, hogy térjen vissza családjához, és bízza őrá a további kutatást, amint azt az adott körülmények tanácsossá teszik. Mikor Mrs. Bennet erről értesült, nem örült úgy, ahogy gyermekei várták, tekintve, hogy eddig mennyire féltette férje életét.

- Micsoda! Hát hazajön, szegény Lydia nélkül! - kiáltotta. - Csak nem utazik el Londonból, amíg rájuk nem talált! Ki fog párbajozni Wickhammel, ki veszi rá a házasságra, ha ő csapot-papot otthagy?

Mivel Mrs. Gardiner már vágyódott haza, megbeszélték, hogy gyermekeivel együtt ugyanakkor megy Londonba, amikor Mr. Bennet onnan elindul. Így hát a kocsi elvitte őket egy darabig, és visszahozta a ház urát Longbournba.

Mrs. Gardiner most is azzal a bizonytalan érzéssel gondolt Elizára és derbyshire-i ismerősére, amely a pemberleyi látogatás óta állandóan kísértette. Unokahúga sohasem ejtette ki önszántából előttük Darcy nevét. Mrs. Gardiner félig-meddig számított arra, hogy Derbyshire-ből hamarosan követi őket a fiatalember levele, de ebből nem lett semmi. Elizabeth hazatérése óta nem kapott olyan levelet, amelyet Pemberleyben adtak volna fel.

A család mostani szerencsétlen helyzetében Elizabeth levertsége nem szorult egyéb magyarázatra; csüggedt hangulatából tehát semmire sem lehetett következtetni, noha Elizabeth, aki most már eléggé tisztába jött érzéseivel, teljesen tudatában volt annak, hogy Lydia szégyenét valamivel könnyebben bírta volna elviselni, ha egyáltalán nem ismeri Darcyt. A csapás nem okozott volna neki feleannyi álmatlan éjszakát sem.

Mr. Bennet megjött, s látszólag mit sem vesztett szokott filozofikus nyugalmából. Éppoly keveset beszélt, mint azelőtt, egy szóval sem említette az ügyet, ami Londonba vitte, és időbe telt, amíg leányai célozni mertek erre.

Délután ő is lement teázni, s Elizabeth csak akkor merte szóba hozni a kérdést. Néhány sajnálkozó szót mondott, hogy mit kellett apjuknak szenvedni, mire Mr. Bennet így felelt:

- Ne beszélj erről! Ki szenvedjen, ha nem én? Én vagyok a hibás, hát megérdemlem.

- Ne legyen oly szigorú önmagához! - felelte Elizabeth.

- Jó, hogy figyelmeztetsz, az emberi természet nagyon is hajlamos erre a hibára! Nem, Lizzy, hadd érezzem én is egyszer életemben, mennyi felelősség terhel. Én bizony nem félek a bűntudattól - úgyis elég hamar elmúlik.

- Gondolja, hogy Londonban vannak?

- Persze; hol lehet még olyan jól elbújni?

- És Lydia mindig Londonba vágyott - tette hozzá Kitty.

- Akkor most boldog - mondta apja szárazon -, mert valószínűleg ott is marad egy ideig.

Rövid szünet után így folytatta:

- Nem haragszom rád, Lizzy, hogy májusban adott tanácsod ennyire bevált. Tekintve az eseményeket, volt benne egy kis éleslátás.

A beszélgetést Jane szakította félbe, aki bejött, hogy anyjának felvigye a teát.

- Ez aztán a szertartás, ami felvidítja a szívet! - kiáltott fel Mr. Bennet. - Még a bajt is előkelőségbe öltözteti. Legközelebb én is ezt csinálom; beülök a könyvtárszobába, felveszem a hálósapkát és a köntösömet, és annyit parancsolgatok, amennyi csak jólesik; vagy talán addig várok vele, amíg Kitty is megszökik.

- Eszem ágában sincs megszökni, papa - felelte Kitty durcásan. - Ha engem elengednétek Brightonba, én jobban viselkednék, mint Lydia.

- Téged Brightonba! Még Eastbourne-ig sem engednélek el, semmi pénzért! Nem, Kitty végre megtanultam, hogy óvatos legyek, s ezt a magad bőrén fogod tapasztalni. Az én házamba katonatiszt többé be nem teszi a lábát - még a falun sem mehet keresztül. A báloknak egyszer s mindenkorra végük, legfeljebb a nővéreiddel táncolhatsz. És addig egy nap sem mozdulhatsz ki a házból, amíg be nem bizonyítod, hogy naponta tíz percet okosan használtál fel.

Kitty komolyan vette ezt a fenyegetőzést, és sírva fakadt.

- No, azért nem kell kétségbeesni - mondta az apja. - Ha tíz évig jó kislány leszel, utána elviszlek magammal egy díszszemlére.
III. KÖNYV 7. FEJEZET
Két nappal Mr. Bennet hazaérkezése után Jane és Elizabeth éppen a kertben, a ház mögött sétálgattak, amikor látták, hogy a házvezetőnő jön feléjük. Mivel azt hitték, hogy anyjuk hívatja őket, ők mentek elébe; de mikor a közelébe értek, a házvezetőnő nem Mrs. Bennettől hozott üzenetet, hanem így szólt Jane-hez:

- Bocsánatot kérek, kisasszony, a zavarásért, de reméltem, jó hírek jöttek Londonból, ezért bátorkodom érdeklődni.

- Hogy érti ezt, Mrs. Hill? Semmiféle hírt nem kaptunk Londonból.

- Jaj, drága kisasszony! - kiáltotta Mrs. Hill álmélkodva. - Hát nem tudja, hogy küldönc jött Mr. Gardinertől? Már egy félórája itt van, levelet hozott az úrnak.

A lányok nekiiramodtak, szóhoz sem jutva az izgatottságtól. A hallon keresztül a reggelizőszobába rohantak, onnan a könyvtárba, de apjuk nem volt sehol; már az emeleten akarták keresni, anyjuk szobájában, amikor szembejött velük az inas, és így szólt:

- Ha a gazdámat tetszik keresni, az imént láttam a liget felé menni.

Erre a hírre megint keresztülrohantak a hallon, és a pázsiton át apjuk után szaladtak, aki megfontolt léptekkel ment a kis erdő felé az istálló túlsó oldalán.

Jane nem volt sem olyan fürge, sem olyan gyakorlott futó, mint Elizabeth, hamar elmaradt hát húga mögött, aki lihegve és kifulladva utolérte apját, s izgatottan kiáltotta:

- Ó, papa, mondja, mi újság? Jött valami hír a bácsitól?

- Igen, levelet küldött, gyorspostával.

- És milyen a hír? Jó vagy rossz?

- Milyen jó hírt lehetne várni? - kérdezte az apja, előhúzva zsebéből a levelet. - Talán legjobb lesz, ha magad elolvasod.

Elizabeth türelmetlenül kapta ki a kezéből - most Jane is odaért.

- Olvasd hangosan - mondta az apja -, magam is alig tudom, mi van benne.

Gracechurch Street,
augusztus 2, hétfő

Kedves sógorom,

végre hírt adhatok unokahúgomról, s remélem, hogy e hírt egészben véve kielégítőnek fogod találni. Alighogy elutaztál szombaton, sikerült megtudnom, hogy Londonnak mely részében rejtőznek. A részleteket majd élőszóval mondom el. Most csak annyit, hogy megtaláltam őket, és beszéltem mindkettőjükkel...

- Akkor úgy van, ahogy mindig reméltem! - kiáltotta Jane. - Megesküdtek!

Elizabeth tovább olvasott:

...beszéltem mindkettőjükkel. Nem esküdtek meg, és úgy látom, nem is állt szándékukban; de amennyiben hajlandó vagy teljesíteni a kötelezettségeket, amelyeket a te nevedben vállaltam, remélem, rövidesen meglesz az esküvő. Mindössze azt kérik tőled, hogy szerződésben biztosítsd Lydiának a ráeső egyenlő részt az ötezer fontból, amelyet leányaid a szülők halála után örökölnek; azonkívül kötelezni kell magad, hogy évi száz font járadékot adsz neki, amíg élsz. Ezek a feltételek, amelyeket én - tekintettel a körülményekre - habozás nélkül elfogadtam, amennyiben feljogosítva éreztem magam, hogy helyetted intézkedjem. Gyorspostával küldöm ezt a levelet, hogy haladék nélkül választ kaphassak. Magad is láthatod az említett feltételekből, hogy Mr. Wickham anyagi helyzete nem olyan reménytelen, mint általában hiszik. E tekintetben tévedtek az emberek, s én örömmel közölhetem, hogy még az összes adósságok rendezése után is marad egy kis pénz, amit unokahúgom nevére lehet írni, saját vagyona mellett. Ha olyan meghatalmazást küldesz nekem - s ezt bizonyosra veszem -, hogy teljes joggal járjak el helyetted az egész ügyben, rögtön utasítom Haggerstont, hogy annak rendje és módja szerint készítse el a szerződést. Nincs rá semmi szükség, hogy ismét Londonba jöjj; maradj csak nyugodtan Longbournban, én majd szorgosan és gondosan elintézek mindent. Küldd el a választ, amilyen gyorsan csak lehet, és úgy írj, hogy ne lehessen félreérteni. Úgy gondoljuk legjobbnak, hogy unokahúgom a mi házunkból esküdjék - remélem, nincs ellene kifogásod. Lydia ma költözik hozzánk. Mihelyt újabb fejlemények lesznek, azonnal írok. Szerető sógorod stb.

Edw. Gardiner

- Lehetséges ez? - kiáltott fel Elizabeth, mikor befejezte az olvasást. - Lehetséges volna, hogy mégis elveszi Lydiát?

- Akkor nem is olyan haszontalan ember, mint gondoltuk - mondta Jane. - Drága apus, gratulálok.

- Papa válaszolt már a levélre? - kérdezte Elizabeth.

- Még nem, pedig sürgős volna.

Elizabeth most komolyan kérlelni kezdte, hogy ne halogassa a dolgot.

- Ó, drága édesapám! - kiáltotta. - Jöjjön vissza velünk, és írjon azonnal. Gondolja meg, hogy ilyen esetben minden pillanat számít.

- Megírom én a levelet - mondta Jane -, ha papának nehezére esik az írás.

- Nagyon nehezemre esik - felelte Mr. Bennet -, de mégis meg kell tenni.

Ezzel visszafordult, és leányaival együtt elindult a ház felé.

- Szeretnék kérdezni valamit... - kezdte Elizabeth - de a feltételeket úgyis teljesíteni kell.

- Teljesíteni! Én csak azt szégyellem, hogy Wickham olyan keveset kér.

- Hát Lydia mégis megesküszik - egy ilyen férfival!

- Igen, igen, mégis megesküszik, mást nem lehet tenni. De én két dologra vagyok kíváncsi: az egyik az, mennyi pénzt tett le a nagybátyátok, hogy ezt nyélbe üthesse; a másik pedig, hogyan fogom neki valaha visszafizetni.

- Pénzt! A bácsi! - kiáltotta Jane. - Hogy érti ezt, papa?

- Úgy értem, hogy épeszű ember nem venné feleségül Lydiát, ha csak azt ígérik neki, hogy halálomig száz fontot kap évente, halálom után meg ötvenet.

- Tökéletesen igaz - mondta Elizabeth -, bár eddig erre nem gondoltam. Rendezik az adósságait, és még marad is valami! Csak a bácsi keze lehet a dologban! Áldott jó ember, attól félek, saját magát sodorja nélkülözésbe. Kis összeggel nem lehet ezt elintézni.

- Nem - mondta az apja. - Wickham tökfilkó volna, ha egy fillérrel is kevesebbet fogad el, mint tízezer fontot. Sajnálnám, ha már rokonságunk kezdetén ilyen rossz véleménnyel kellene róla lennem.

- Tízezer font! Isten ments! Hiszen a felét sem tudnánk visszafizetni!

Mr. Bennet nem felelt, s mindhárman gondolataikba mélyedve, némán mentek tovább, amíg a házhoz nem értek. Apjuk a könyvtárszobába vonult vissza, hogy megírja a levelet, a leányok pedig bementek a reggelizőszobába.

- Hát mégis megesküsznek! - kiáltotta Elizabeth, mihelyt a két leány magára maradt. - Milyen furcsa az egész! És még hálát kell adnunk ezért! Örülnünk kell, hogy meglesz az esküvő, bármilyen kevés esélyük van a boldogságra, akármilyen silány Wickham jelleme! Ó, Lydia!

- Engem az a gondolat vigasztal - felelte Jane -, hogy nem venné feleségül Lydiát, ha nem szeretné igazán. S jó nagybácsink segíthetett ugyan rendezni adósságait, de nem tudom elhinni, hogy tízezer fontot vagy ilyenféle összeget előlegezett volna. Neki is vannak gyerekei, talán még több is lesz. Hogyan tudna nélkülözni akár feleekkora összeget?

- Ha valaha megtudjuk, mennyire rúgott Wickham adóssága - mondta Elizabeth -, s mennyit íratott Lydia nevére, akkor pontosan ki lehet számítani, mennyit áldozott Mr. Gardiner, mert Wickhamnek egy fityingje sincs. Nagybátyánk és nénénk jóságát sohasem tudjuk viszonozni. Hogy házukba fogadták Lydiát, hogy védelmezik és támogatják - olyan áldozat ez tőlük, húgunknak pedig olyan szerencse, hogy évekig sem tudja leróni a háláját. Ha arra gondolok, hogy már náluk is van! Ha ez a jóság porig nem sújtja őt, nem érdemli meg, hogy valaha is boldog legyen. Mit érezhet Lydia, mikor először találkozik nagynénjével?

- Próbáljuk elfelejteni, amit mindketten elkövettek - mondta Jane. - Remélem és bízom benne, hogy még boldogok lesznek. Wickham hajlandó a házasságra, s ez remélhetőleg arra vall, hogy most már jó útra tért. A kölcsönös szeretet lehűti majd szenvedélyeiket, s én azzal biztatom magam, hogy életük nyugodt, ésszerű mederben folyik tovább, és esztelenségük idővel feledésbe merül.

- Mindketten úgy viselkedtek - felelte Elizabeth -, hogy sem te, sem én, sem mások nem tudják soha elfelejteni. Kár erről beszélni.

A lányoknak csak most jutott eszükbe, hogy anyjuk valószínűleg még semmit nem tud a történtekről. Bementek hát a könyvtárszobába, és megkérdezték apjukról, nincs-e kifogása ellene, hogy őt is értesítsék. Mr. Bennet éppen írt, s fel sem emelve fejét, hidegen ennyit válaszolt:

- Ahogy jónak látjátok.

- Elvihetjük a bácsi levelét, hogy felolvassuk neki?

- Vigyétek, amit akartok, csak menjetek már. Elizabeth elvette a levelet az íróasztalról, s együtt felmentek anyjukhoz. Mary és Kitty éppen nála voltak, így hát egy füst alatt mindnyájuknak elmondhatták a dolgot. Röviden jelezték, hogy jó hírt fognak közölni, majd Jane felolvasta a levelet. Mrs. Bennet alig bírt uralkodni magán. Mihelyt meghallotta, hogy bátyja bizakodik Lydia közeli esküvőjében, kitört belőle az öröm, mely minden következő mondattal magasabbra hágott. Az örvendetes hír most éppolyan heves izgalomba hozta, mint azelőtt az ijedtség és a bánat. Neki elég volt az a tudat, hogy leánya megesküszik, boldogságát nem féltette, ballépésének emléke nem kínozta.

- Drága, édes Lydiám! - kiáltotta. - Ez aztán pompás hír! Hát mégis férjhez megy... Újra fogom őt látni! Férjhez megy, tizenhat éves korában! Az én derék, jó bátyám! Tudtam, hogy így lesz... Hogy ő mindent rendbe hoz! Hogy szeretném már Lydiát látni... És a kedves Wickhamet is! De mi lesz a ruhákkal, a kelengyével? Rögtön írok a sógornőmnek. Lizzy, szívem, szaladj le az édesapádhoz, kérdezd meg tőle, mennyit ad a lányának erre. Várj csak, majd én magam megyek. Kitty, csöngess Hillnek! Rögtön felkapok magamra valamit. Édes, drága Lydiám! Milyen jól fogunk mulatni, ha megint együtt leszünk!

Legidősebb leánya mérsékelni próbálta ezt a heves elragadtatást, s a kötelezettségekre terelte a szót, melyeket Mr. Gardiner eljárása ró az egész családra.

- Hiszen ezt a szerencsét főleg az ő jóságának köszönhetjük - tette hozzá. - Meggyőződésünk szerint kötelezte magát, hogy pénzzel segíti Wickhamet.

- Hát aztán? - kiáltott az anyja. - Így van ez rendjén! Ki segítene rajta, ha nem a tulajdon nagybátyja? Tudod jól, ha nem volna saját családja, akkor én meg a gyerekeim örökölnék az egész vagyonát - és ez az első eset, hogy néhány ajándékon kívül kaptunk tőle valamit. Ó, milyen boldog vagyok! Nemsokára férjnél lesz az egyik lányom. Mrs. Wickham!... Milyen jól hangzik! És csak júniusban múlt tizenhat éves. Drága Jane, olyan izgatott vagyok, hogy írni sem tudnék... majd én diktálok, s te megírod a levelet. A pénzről majd később beszélünk apátokkal... de a holmikat rögtön meg kell rendelni!

Most felsorolta a gyolcs, muszlin és karton különféle fajtáit, s hamarosan egész jegyzéket állított volna össze a rendelésekből, ha Jane nagy nehezen rá nem veszi, hogy várjon, amíg apjával meg nem beszélik a dolgot. - Egy nap késedelem már nem számít - jegyezte meg Jane, és Mrs. Bennet olyan boldog volt, hogy nem makacskodott annyit, mint rendesen. Közben más tervek is megfordultak a fejében.

- Mihelyt felöltöztem, Merytonba megyek, s elmondom az örömhírt nővéremnek; visszafelé pedig benézek Lady Lucashoz és Mrs. Longhoz. Kitty, szaladj le, és rendeld meg a kocsit. Tudom, jót fog nekem tenni a friss levegő. Mondjátok, lányok, nem kell nektek semmi Merytonból? Ó, itt jön Hill! Kedves Hill, hallotta már az örömhírt? Miss Lydia férjhez megy, és maguk mind kapnak egy pohár puncsot, hogy megünnepeljük az esküvőt.

Mrs. Hill rögtön áradozni kezdett örömében. Elizabeth a többiekkel együtt fogadta szerencsekívánatait, aztán megunva ezt a sok ostobaságot, szobájába menekült, hogy nyugodtan gondolkozhasson.

Szegény Lydia helyzete a legjobb esetben is elég siralmas volt; de hálát kell adni, hogy a dolog nem ütött ki még rosszabbul. Elizabeth ezt érezte, s bár a jövőtől nem várhatott sem ésszerű boldogságot, sem anyagi jólétet húga számára, mégis, ha visszagondolt arra, milyen félelmek gyötörték őket még két órával ezelőtt, át kellett éreznie a szerencsés fordulat minden előnyét.
III. KÖNYV 8. FEJEZET
Mr. Bennetnek azelőtt is gyakran megfordult a fejében, mennyivel helyesebb volna, ha nem élné fel egész jövedelmét, hanem minden évben félretenne valamit: így több maradna gyermekeinek és feleségének, ha Mrs. Bennet túlélné őt. Ez a gondolat most jobban gyötörte, mint valaha. Ha teljesítette volna kötelességét e tekintetben, most nem kellene Lydia becsületének és jó hírének romjait a nagybácsi pénzén megvásárolni. Ez esetben a legilletékesebb személyre hárult volna az öröm, hogy Nagy-Britannia egyik leghaszontalanabb fiatalemberét rávegye a Lydiával kötendő házasságra.

Mr. Bennetet komolyan bántotta, hogy sógora egyedül viselje egy olyan ügy költségeit, amely senkinek sem ígért jót. Elhatározta hát, hogy lehetőleg megtudja, mennyit áldozott Mr. Gardiner, és minél hamarabb lerója nála adósságát.

Amikor Mr. Bennet megházasodott, teljesen fölöslegesnek érezték a takarékoskodást, hiszen úgyis fiuk fog születni. S mihelyt nagykorú lesz a fiú, a kötött birtok is felszabadul, s az özvegy és a fiatalabb gyermekek majd gond nélkül élhetnek. Öt leány jött egymás után, de a fiú egyre késett, bár Mrs. Bennet még sok évvel Lydia születése után is bízott a jövetelében. Végre felhagytak a reménnyel, de akkor már késő lett volna takarékoskodni. Mrs. Bennetnek semmi érzéke nem volt a gazdálkodáshoz, s csak férje független, elvonult életmódjának köszönhették, hogy nem keveredtek adósságba.

A házassági szerződés ötezer fontot biztosított Mrs. Bennetnek és a gyermekeknek. De hogy milyen arányban oszlik meg az összeg a leányok között, ez a szülők akaratától függött. Ez volt az egyik pont, amelyet most, legalább Lydia esetében, tisztázni kellett, s Mr. Bennet habozás nélkül hozzájárulhatott a levélben foglalt ajánlathoz. Hálás, de tömör szavakkal köszönte meg sógorának jóságát, aztán közölte vele, hogy teljes mértékben helyesli eddigi lépéseit, és szívesen teljesíti az ő nevében vállalt kötelezettségeket. Soha nem gondolta volna, hogy ha Wickhamet rá lehet is bírni a házasságra, ez olyan kevés áldozattal jár majd, mint az ajánlott megegyezés. Az évi száz font járadék neki tíz font megterhelést sem jelent, hiszen Lydia kosztja és zsebpénze, meg a folytonos pénzajándékok, amelyeket anyja dugdos neki, együttvéve majdnem száz fontra rúgnak.

Kellemesen lepte meg Mr. Bennetet az is, hogy ily csekély erőfeszítést kívánnak tőle; mert legfőbb vágya jelenleg az volt, hogy minél kevesebbet zaklassák ezzel az üggyel. Első dührohamában buzgón nekilátott a nyomozásnak - de dühe már lelohadt, s természetesen visszasüllyedt régi tespedésébe. A levelet hamar megírta, mert amilyen nehezen kezdett valamihez, oly gyors volt az elintézésben. Pontosabb adatokat kért, hogy mivel tartozik sógorának, de Lydiára annyira haragudott, hogy egy árva szót sem üzent neki.

A jó hír gyorsan elterjedt a házban, s hamarosan híre futott a környéken is, ahol filozofikus nyugalommal fogadták. Persze érdekesebb társalgási téma, ha Miss Lydia Bennetnek nincs maradása Londonban, de azt is örömhírként üdvözölték volna, ha távol a világtól, valami messzi tanyán senyved. Igaz, az esküvőről is bőven lehetett pletykálni, és az a sok jólelkű szerencsekívánat, amely a rosszmájú merytoni vénasszonyok ajkán régebben elhangzott, a megváltozott körülmények között sem vesztett sokat éléből, hiszen biztosra vették, hogy ilyen férj oldalán Lydiának keserves lesz a sorsa.

Mrs. Bennet már két hete nem jelent meg a családi körben, de a boldog nap örömére újból elfoglalta helyét az asztalfőn, bosszantóan vidám hangulatban. Diadalát nem tompította semmiféle szégyenérzés. Férjhez adni egyik leányát: ez volt Mrs. Bennet leghőbb óhaja, amióta Jane elmúlt tizenhat éves, s e vágy most beteljesülés előtt állt. Minden gondolata, minden szava akörül forgott, ami együtt jár a nagyvilági esküvőkkel - egyébről sem beszélt, csak a finom muszlinruhákról, az új hintókról és a személyzetről. Gondolatban buzgón átkutatta a környéket, hol találhat megfelelő házat leánya számára, s bár nem tudta és nem is számolgatta, mennyi jövedelmük lesz, sok házról máris kijelentette, hogy számukra nem elég nagy vagy nem elég előkelő.

- Haye Park talán megfelelne, ha Gouldingék kiköltöznének - mondta -, esetleg a stoke-i kastély is, ha tágasabb volna a szalonja. De Ashworth túl messze van! Nem bírnám elviselni, hogy Lydia tíz mérföldre lakjon tőlem. A Purvis-laknak meg az a baja, hogy a manzárdszobák borzalmasak.

Férje nem szakította félbe, amíg a személyzet felszolgált az asztalnál. De miután azok elhagyták a szobát, így szólt feleségéhez:

- Mrs. Bennet, mielőtt kivenné az egyik házat, vagy akár valamennyit a vejének meg a lányának, egy dolgot szeretnék tisztázni. Van a környéken egy ház, ahová soha be nem teszik a lábukat. Egyik alá sem adok lovat azzal, hogy fogadom őket Longbournban.

Ezt a kijelentést hosszú vita követte, de Mr. Bennet hajthatatlan maradt, sőt hamarosan még egy kijelentést tett, és Mrs. Bennet ámulva és borzadva hallotta, hogy férje egy fontot sem hajlandó előlegezni Lydia menyasszonyi ruhájára. Mr. Bennet kereken megmondta, hogy leánya a szeretet legcsekélyebb jelét sem várhatja tőle ez alkalomból. Mrs. Bennet alig hitt a fülének. Hogy férje ilyen képtelenségre vetemedjék eszeveszett haragjában! Megtagadja saját leányától azt a kiváltságot, ami nélkül a házasság alig tekinthető érvényesnek! Megáll az ész! Sokkal jobban szégyellte, hogy leánya nem jelenhet meg új ruhában az esküvőn, mint azt, hogy megszökött Wickhammel, és két hétig együtt élt vele az esküvő előtt.

Elizabeth most szívből bánta, hogy a gyötrelmes pillanat hatása alatt közölte Darcyval, mennyire aggódnak húga miatt. Mivel Lydia szökése rövidesen szerencsés véget ér az esküvővel, a kellemetlen előzményeket valószínűleg el lehetett volna titkolni mindazok elől, akik nem voltak közvetlen szemtanúi az eseményeknek.

Attól nem tartott, hogy a hír Darcy révén tovább terjed. Kevés ember titoktartásában bízott meg ily feltétlenül, mégis mindennél jobban bántotta, hogy éppen Darcynak van tudomása Lydia ballépéséről. Nem mintha attól félt volna, hogy ez az ő saját személyére hátrányos, hiszen kettőjük között úgyis áthághatatlan a szakadék. Ha Lydia házassága a legillendőbb formák között zajlik is le, akkor is képtelenség feltételezni, hogy Darcy rokonságot vállaljon egy olyan családdal, mely az összes eddigi akadályokon kívül, összeköttetésbe és szoros rokoni kapcsolatba hozza azzal az emberrel, akit ő teljes joggal megvet.

Hogy Darcy visszaretten az ilyen rokonságtól, azon nem is csodálkozott. Derbyshire-ben még érezte, hogy a fiatalember meg akarja nyerni vonzalmát - de számíthat-e arra, hogy ez a vágy túléli az ilyen csapást? Elizabeth le volt sújtva, meg volt alázva, bűnbánatot érzett, bár maga sem tudta, miért. Sóvárogva vágyott Darcy becsülésére, pedig ennek már semmi hasznát nem remélhette. Szeretett volna hírt kapni róla, pedig nem volt már erre semmi esély. Érezte, hogy boldog lehetett volna vele - most, amikor valószínűleg soha nem látják már egymást.

Milyen diadal volna Darcynak, gondolta magában nemegyszer, ha megtudná, hogy most örömmel és hálásan fogadná ajánlatát, melyet még négy hónappal előbb büszkén visszautasított. Tudta róla, hogy nagylelkű, amilyen nagylelkű férfi csak lehet - de mégiscsak földi halandó, és büszkén diadalmaskodna.

Most kezdte belátni, hogy természeténél és tehetségénél fogva Darcy az a férfi, aki legjobban illene hozzá. Értelme és kedélye, ha más irányú is, mint az övé, megfelelt volna minden kívánságának. Ez a frigy javára szolgált volna mindkettőjüknek, az ő könnyed, élénk szelleme bizonyára enyhítette volna Darcy komorságát, feloldotta volna tartózkodó modorát, ő maga pedig még sokkal többet tanulhatott volna Darcy ítéletéből, tudásából, emberismeretéből.

De ilyen szerencsés házasság most nem mutathat példát a csodáló tömegeknek, hogy milyen is az igazi családi boldogság. Rövidesen egészen más természetű frigy kötődik családjukban, amely a másiknak még a lehetőségét is kizárja.

Nem tudta elképzelni, hogyan fognak Wickham és Lydia akár szerényen is megélni saját lábukon. De egyet érzett: nem sok reménye lehet a tartós boldogságra egy olyan párnak, akik csak azért kerültek össze, mert szenvedélyük erősebb volt, mint erényük.



Mr. Gardiner hamarosan újra írt sógorának. Mr. Bennet köszönő soraira röviden felelt, biztosítva őt arról, hogy bármikor szívesen megtesz mindent a családért, majd arra kérte, hogy soha többé ne említsék előtte az ügyet. Most elsősorban azért ír, hogy közölje velük: Wickham elhatározta, hogy otthagyja a nemzetőrséget.

Én kezdettől fogva próbáltam erre rábeszélni - tette hozzá -, mihelyt megegyeztünk az esküvő ügyében. Bizonyára egyetértesz velem, hogy saját érdekében, de unokahúgom érdekében is igen kívánatos, hogy ne maradjon régi ezredénél. Mr. Wickhamnek most az a szándéka, hogy tényleges szolgálatba lép, s régebbi barátai között vannak még, akik tudnak és hajlandók is tenni valamit érte a hadseregben. Megígérték, hogy kineveztetik zászlóssá N. tábornok ezredében, amely most északon állomásozik. Az is előnyös, hogy messze lesznek a mi vidékünktől. Wickham most nagyon igyekszik, s én remélem, hogy az új környezetben, ahol vigyázniok kell jó nevükre, mindketten megfontoltabban fognak viselkedni. Írtam Forster ezredesnek, közöltem vele az újabb fejleményeket, és kértem, nyugtassa meg Wickham hitelezőit Brightonban és a környéken, hogy hamarosan megkapják a pénzüket, amiért én vállalok jótállást. Kérlek, tedd meg ugyanezt a merytoni hitelezőkkel, akiknek jegyzékét csatolom, Wickham bevallása szerint. Azt mondja, hogy ez minden tartozása - legalábbis remélem, nem tévesztett meg bennünket. Haggerstonnak megadtam az utasításokat, s egy hét alatt az egész ügyet elintézzük. Utána Wickhamék egyenesen az ezredhez utaznak, ha ugyan nem kapnak előbb meghívást Longbournba. Feleségemtől úgy tudom, hogy Lydia nagyon szeretne látni mindnyájatokat, mielőtt elhagyná Dél-Angliát. Jól van, és szerető gyermeki üdvözletét küldi Neked és édesanyjának. Ölel sógorod

E. Gardiner

Mr. Bennet és leányai éppoly világosan látták, mint Mr. Gardiner, mennyi előnnyel jár, ha Wickham otthagyja a nemzetőrséget. De Mrs. Bennet nem örült ennek. Hogy Lydia északon telepedjen le, éppen most, amikor legjobban tudna vele szórakozni és büszkélkedni (mert Mrs. Bennet korántsem mondott le a tervéről, hogy Hertfordshire-ben keres lakást a fiatal párnak) - ennél keservesebb csalódás nem is érhette volna. És milyen rettenetes, hogy Lydiát elszakítják attól az ezredtől, ahol mindenkit ismer, és ahol annyi a jó barátja!

- Úgy szereti Forster ezredesnét - mondta -, megszakad a szíve, ha itt kell hagynia! És hány fiatalember van, aki a szívéhez nőtt. Honnan tudjuk, hogy N. tábornok tisztjei is ilyen kellemes úriemberek?

Mr. Bennet eleinte hallani sem akart Lydia kéréséről (mert csak kérésnek lehetett magyarázni), hogy a család ismét befogadja őt, mielőtt északra indul. De Jane és Elizabeth egyetértettek abban, hogy tekintettel Lydia érzéseire és társadalmi helyzetére, a szülőknek meg kell bocsátaniok a házasság alkalmából; ezért komolyan és okosan, de szelíden lelkére beszéltek, hogy rögtön az esküvő után férjével együtt fogadja őt Longbournban. Apjuk végre meghajolt érveik előtt, és megtette, amit kívántak. Anyjuknak megvolt hát az öröme, hogy végigmutogathatja férjezett leányát az egész szomszédságban, mielőtt Lydia megkezdené északi száműzetését. Amikor tehát Mr. Bennet újból írt sógorának, megadta az engedélyt, hogy jöhetnek, s abban állapodtak meg, hogy a szertartás után azonnal indulnak Longbournba. Elizát azonban meglepte, hogy Wickham is beleegyezett a tervbe, mert ha a saját szíve szerint ítél, semmit sem kívánt oly kevéssé, mint hogy újra találkozzanak.
III. KÖNYV 9. FEJEZET
Elérkezett az esküvő napja, s Jane és Elizabeth valószínűleg jobban meg voltak illetődve, mint maga a menyasszony. A fiatal pár elé küldték a kocsit X.-be, és ebédidőre várták őket. A két idősebb Bennet lány rettegve nézett jövetelük elé, különösen Jane, aki feltételezte Lydiáról, hogy ugyanazt érzi, amit ő érezne, ha ő lenne a bűnös, és gyötrődve gondolt arra, mit szenvedhet a húga.

Végre megérkeztek. A család a reggelizőszobában gyűlt össze fogadásukra. Mrs. Bennet arca széles mosolyra derült, mikor a kocsi megállt a ház előtt. Mr. Bennet tekintete kifürkészhetetlenül komoly maradt, a leányok szemében aggódó félelem és nyugtalanság ült.

Az előszobában felcsendült Lydia hangja; az ajtó feltárult, s ő berontott a szobába. Anyja odalépett hozzá, megölelte, és kitörő örömmel üdvözölte, majd nyájas mosollyal nyújtott kezet Wickhamnek, aki Lydia után lépett be, s oly túláradó szívvel gratulált mindkettőjüknek, hogy látszott rajta, nem kételkedik boldogságukban.

A fiatalok most Mr. Bennethez fordultak, de a fogadtatás itt már nem volt olyan szívélyes. Mr. Bennet arca még szigorúbbá merevedett, s alig nyitotta ki a száját. Az ifjú pár fölényes biztonsága még jobban felkeltette haragját. Elizabeth csak undort érzett, s még Jane is meg volt botránkozva. Lydia a régi maradt: szilaj, zabolátlan, lármás és arcátlan. Egyik nővérétől a másikhoz fordult, számon kérte a gratulációjukat, s amikor végre mindnyájan leültek, gyorsan, fürkészve körülnézett a szobában, megállapította, hogy egy-két kisebb változást lát, aztán nevetve jelentette ki, hogy bizony már régóta nem járt itt.

Wickhamen éppoly kevés nyoma látszott a zavarnak, mint Lydián, de neki mindig olyan sima volt a modora, hogy ha jelleme és házassága makulátlan, mosolygós, könnyed viselkedése mindenkit elbűvöl e rokoni látogatás alkalmából. Elizabeth nem hitte volna róla eddig, hogy ennyi az önbizalma; de most azzal az elhatározással ült le, hogy a jövőben nem fog határt szabni bármilyen arcátlan ember arcátlanságának. Elizabeth is pirult, Jane is, de annak a két személynek, aki zavarba hozta őket, nem változott a színe.

Társalgásban nem volt hiány. A fiatalasszonynak és édesanyjának szüntelenül pergett a nyelve, Wickham pedig, aki véletlenül Elizabeth mellé került, környékbeli ismerősei iránt érdeklődött, oly fesztelen jókedvvel, hogy Elizabeth egyáltalán nem tudott hasonló hangnemben válaszolni. Úgy látszott, mintha Wickhamnek és Lydiának mindenről a legjobb emlékeik volnának. Semmit nem bántak meg, s Lydia önszántából olyan témára terelte a szót, amelyre nővérei a világért sem mertek volna célozni.

- Ha arra gondolok, hogy három hónapja mentem el innen! - kiáltotta. - Esküszöm, mintha csak két hete lenne, pedig mi minden történt azóta! Te jó isten! Ha valaki azt mondta volna, hogy mint férjes asszony jövök ide vissza! Pedig én gondoltam rá, milyen muris lenne, ha mégis sikerül!

Apja felemelte tekintetét, Jane zavarba jött. Elizabeth pedig sokatmondó pillantással nézett húgára. De Lydia sohasem látott és hallott meg olyat, amiről nem akart tudomást szerezni, s most is vidáman folytatta:

- Mondja, mama, tudják legalább az itteniek, hogy ma volt az esküvőm? Én attól féltem, hogy nem tudják, s amikor útközben utolértük William Goulding kocsiját, én bizony tudtára akartam adni... leengedtem hát az ablakot, lehúztam a kesztyűmet, és odatettem a kezem az ablakrámára, hadd lássa az ujjamon a jegygyűrűt... közben bólogattam és mosolyogtam, ahogy csak tudtam.

Elizabeth nem bírta tovább. Felállt, és kiszaladt a szobából, s csak akkor jött vissza, amikor hallotta, hogy az előszobán keresztül átmennek az ebédlőbe. De még így is látta, amint Lydia nagy ünnepélyesen édesanyja jobbjához kerül, aztán így szól legidősebb nővéréhez:

- Nos, Jane, a te helyed most engem illet, te pedig lejjebb ülsz, mert én vagyok a férjes asszony.

Nem volt semmi remény, hogy Lydiát idővel elfogja az a szemérmes zavar, melynek kezdettől fogva nyomát sem lehetett felfedezni benne. Egyre fesztelenebb lett és vidámabb. Látni akarta Mrs. Philipset, Lucasékat, valamennyi szomszédos családot, szerette volna mindenki szájából hallani a Mrs. Wickham nevet, ebéd után lement Mrs. Hillhez és a két szobalányhoz, hogy megmutassa a jegygyűrűjét, és eldicsekedjen házasságával.

- Nos, mama - mondta, mikor mindnyájan visszatértek a reggelizőszobába -, hát mit szól az én uracskámhoz? Ugye, bájos ember? Fogadni mernék, a nővéreim mind irigykednek rám - én mégis boldog lennék, ha feleannyi szerencséjük lesz, mint nekem. Miért nem mennek Brightonba, ott lehet jól férjet fogni. Milyen kár, mama, hogy nem jöttek mindnyájan velem.

- Igazad van, szívem; ha tőlem függne, el is mennénk. De drága Lydiám, az már nem tetszik nekem, hogy olyan messzire költöztök. Nem lehet ezen segíteni?

- Nem bizony. De sebaj, nekem nagyon megfelel. Majd eljönnek a papával meg a lányokkal látogatóba. Az egész telet Newcastle-ban töltjük, bizonyára egymást érik ott a bálok, s én majd gondoskodom róla, hogy mindenkinek legyen jó táncosa.

- Jaj, de pompás lenne! - mondta az anyja.

- Ha pedig elutaznak, nálam hagyhatják egy-két nővéremet. Megígérem, férjhez adom őket, mielőtt még vége lesz a télnek.

- Köszönöm, hogy rólam is gondoskodni akarsz - mondta Elizabeth -, de a te férjfogási módszered nincs nagyon az ínyemre.

A látogatók csak tíz napot tölthettek Longbournban. Wickham még Londonban megkapta kinevezését, s két hét múlva jelentkeznie kellett ezredénél.

A családban egyedül Mrs. Bennet sajnálta, hogy ily rövid ideig maradnak. Alaposan ki is használta az időt, mindenüvé elvitte a lányát látogatóba, és ő is sűrűn hívott vendégeket. A vendégeskedésnek az egész család örült - a gondolkodó fejűek még jobban irtóztak a bizalmas családi együttestől, mint az üresfejűek.

Wickham vonzalma Lydia iránt pontosan olyan volt, amilyennek Elizabeth képzelte: jóval langyosabb, mint Lydia érzései. Elizának alig kellett újabb megfigyeléseket gyűjtenie, mert már a dolgok természetéből tudta, hogy a szöktetés igazi oka Lydia heves szenvedélye, sokkal inkább, mint Wickhamé. Miért is szöktette volna meg a férfi Lydiát, aki iránt nem érzett forró szerelmet, ha nem látja világosan, hogy kényszerhelyzetből kellett menekülnie, s ha már így állt a dolog, miért mondott volna le a csábító alkalomról, hogy egy útitársnővel együtt szökjön?

Lydia valóságos imádattal csüggött rajta.

- Az én drága Wickhamem - ez volt minden második szava. - Kit is lehetne hozzá hasonlítani? Ő ért legjobban mindenhez a világon. Szeptember elsején, mindjárt a szezon első napján, több madarat fog lőni, mint bárki más az országban.

Egy reggel, röviddel megérkezésük után, amikor együtt üldögélt két idősebbik nővérével, Lydia így szólt Elizához:

- Azt hiszem, Lizzy, neked még el sem mondtam, hogyan folyt le az esküvő. Te nem voltál ott, mikor részletesen elmeséltem az egészet a mamának meg a többieknek. Nem is érdekel?

- Nem nagyon - felelte Elizabeth. - Minél kevesebbet beszélünk róla, annál jobb.

- Jaj, de furcsa vagy! De azért elmondom, hadd halljad te is. Tudod, a St. Clement-templomban esküdtünk, mert Wickham abban az egyházközségben lakott. Megbeszéltük, hogy tizenegyre mindnyájan ott leszünk - én a bácsival meg a nénivel megyek, a többiek pedig a templom előtt várnak ránk. Elérkezett a hétfő reggel... képzelheted, milyen izgatott voltam! Féltem, hogy valami közbejön, s akkor meg kell bolondulnom. És mialatt öltözködtem, egész idő alatt ott állt mellettem a néni, szónokolt és papolt, mintha valami prédikációs könyvből olvasna fel. Igaz, hogy csak minden tizedik szavát hallottam, mert képzelheted, másra nem tudtam gondolni, csak az én drága Wickhamemre. Egyre az járt a fejemben, hogy a kék kabátját veszi-e fel az esküvőre. Végre a szokott időben, tízkor nekiültünk a reggelinek - azt hittem, sohasem lesz már vége. Mellesleg meg kell neked mondanom, hogy a bácsi meg a néni borzasztó kellemetlenül viselkedtek egész idő alatt, amíg a vendégük voltam. Akár hiszed, akár nem, egyetlenegyszer se tettem ki a lábam a házból, pedig két hetet töltöttem náluk. Egyszer sem vittek társaságba, mulatságba, sehová. Igaz, hogy London elég unalmas ilyenkor, de a Kis Színház nyitva volt. De hogy folytassam, éppen értünk jött a kocsi, amikor a bácsit üzleti ügyben elhívták ahhoz a rettenetes Mr. Stone-hoz. Tudod, ha egyszer összedugják a fejüket, annak soha sincsen vége. Úgy megijedtem, azt sem tudtam, mit csináljak, hiszen a bácsi volt a násznagyom, és ha elkésünk, aznap már fuccs az esküvőnek. De szerencsére tíz perc múlva visszajött, s akkor mind felültünk a kocsira. Csak később jutott eszembe, hogy a bácsi nélkül sem kellett volna elhalasztani az esküvőt, mert Mr. Darcy éppolyan jól megtette volna.

- Mr. Darcy! - ismételte Elizabeth elképedve.

- Igen, ő, tudod, úgy volt, hogy ő meg Wickhammel jön. Szent isten! Mit is mondtam! Erről nem lett volna szabad szólnom egy szót sem. A szavamat adtam rá! Mit fog Wickham szólni? Annyira titokban akarták tartani!

- Ha olyan nagy titok - mondta Jane -, ne beszélj róla többet. Nem kell félned, nem faggatlak tovább.

- Nem bizony - tette hozzá Elizabeth, pedig égett a kíváncsiságtól -, mi nem fogunk kikérdezni.

- Hála és köszönet - mondta Lydia -, mert ha kérdeznétek, én biztosan mindent kifecsegnék, és akkor Wickhammel gyűlne meg a bajom.

Ez felhívás volt a további kérdezősködésre, s Elizabeth csak úgy küzdhette le kíváncsiságát, hogy kiszaladt a szobából.

De lehetetlen, hogy ne tudjon semmit egy ilyen fontos kérdésről; vagy legalábbis lehetetlen, hogy ne próbáljon értesülést szerezni. Darcy ott volt a húga esküvőjén! Olyan helyen és olyan emberek között, ahol látszólag semmi keresnivalója, ahová semmi sem csábíthatta. Egymást űzték agyában a vad és képtelen feltevések, hogy mit jelenthet ez - de egyik magyarázattal sem volt megelégedve. Ami legjobban kielégítette volna, mert a legnemesebb fényben tüntette fel Darcy viselkedését, az látszott a legkevésbé valószínűnek. Nem bírta tovább ezt a bizonytalanságot, gyorsan papírt vett elő, és rövid levelet írt nagynénjének, magyarázatot kérve Lydia elejtett szavairól, ha ez nem sérti a kötelező titoktartást.

Meg fogja érteni, kedves néném, mennyire gyötör a kíváncsiság, hogy mit kereshetett maguk között ilyen alkalommal az az úr, akit egyikünkhöz sem fűz rokoni kapcsolat, sőt aki többé-kevésbé idegen családunkban. Nagyon kérem, írjon azonnal, és világosítson fel - ha ugyan nincsenek nagyon nyomós okok a titoktartás mellett, ahogyan Lydia arra célzott. Ebben az esetben bele kell törődnöm, hogy a dolog homályban marad.

- Nem mintha valóban beletörődnék - tette hozzá magában Elizabeth, miközben összehajtotta a levelet -, és biztosíthatlak, kedves néni, ha nem mondod meg nekem egyenesen, akkor cselhez és fortélyhoz fogok folyamodni, de megtudom.

Jane kényes becsületérzése nem engedte meg, hogy négyszemközt szóba hozza Elizának Lydia elejtett megjegyzését. Elizabeth örült ennek - amíg kiderül, kap-e kielégítő választ érdeklődésére, senkivel sem osztotta volna meg szívesen gondolatait.
III. KÖNYV 10. FEJEZET
Elizabeth nagyon örült, hogy a lehető leggyorsabban kapott választ levelére. Alig volt kezében a levél, máris szaladt a kis ligetbe, ahol legkevésbé kellett tartania a zavarástól. Leült az egyik padra, és jóleső érzéssel fogott neki az olvasásnak, mert már a levél terjedelméből is látta, hogy nagynénje nem tagadta meg kérését.

Gracechurch Street, szeptember 6-án.

Kedves húgom,

most kaptam meg leveledet, s az egész délelőttöt arra szánom, hogy válaszoljak neked, mert előre tudom, hogy egy rövid kis levélben nem mondhatnám el mindazt, amit el kell mondanom. Bevallom, hogy kérésed meglepett - tőled ezt nem vártam. De azért ne hidd, hagy haragszom, csak azt akarom ezzel mondani, nem hittem volna, hogy neked szükséged van ilyen kérdezősködésre. Ha nem akarod elérteni, mire célzok, bocsásd meg tapintatlanságomat. Nagybátyád éppúgy meg van lepve, mint én, hiszen csak azért volt hajlandó erre az elintézésre, mert azt hitte, hogy te is érdekelt fél vagy. De ha csakugyan olyan naiv vagy és tájékozatlan, bővebben meg kell magyaráznom az egészet.

Aznap, mikor Longbournból hazaérkeztem, nagybátyádnak igen váratlan látogatója volt. Mr. Darcy kereste fel, és órák hosszat tárgyaltak zárt ajtók mögött. Mire én megjöttem, a tárgyalás már véget ért, s így nem kellett oly szörnyen szenvednem a kíváncsiságtól, mint neked. Mr. Darcy közölte nagybátyáddal, hogy sikerült megtudnia, hol rejtőzik Lydia és Mr. Wickham, s hogy már találkozott és beszélt mindkettőjükkel, a húgoddal csak egyszer, de Wickhammel több alkalommal is. Úgy emlékszem, hogy Mr. Darcy már egy nappal miutánunk elutazott Derbyshire-ből, és egyenesen Londonba jött, azzal a szándékkal, hogy felkutatja a szökevényeket. Lépését azzal indokolta, hogy meggyőződése szerint ő a hibás, ha Wickham jellemtelensége nem annyira közismert, hogy egyetlen tisztességes fiatal leány sem ajándékozná meg szerelmével és bizalmával ezt a haszontalan embert. Nagylelkűen saját túlzott büszkeségének tulajdonította ezt az egész szerencsétlen ügyet - mint maga mondta, régebben méltóságán alulinak tartotta volna, hogy bárkinek is beszámoljon tetteiről vagy indokairól; úgy vélte, hogy jelleme önmagáért beszél Most kötelességének érzi, hogy kezébe vegye a dolgot, és tőle telhetőleg orvosolja a bajt, amelyet saját maga idézett fel. Ha egyéb oka is volt a közbelépésre, emiatt sem kell szégyenkeznie.

Már néhány napot töltött Londonban, mire rábukkant rejtekhelyükre; de neki volt legalább valami támpontja a kutatásban, míg mi csak a sötétben tapogatóztunk - eggyel több ok arra, hogy utánunk jöjjön Londonba. Van itt egy Mrs. Younge nevű asszony, aki régebben nevelőnője volt Miss Darcynak, de később valami mulasztás miatt elbocsátották - hogy miért, arról Mr. Darcy nem beszélt. Ez a nő aztán nagy házat bérelt az Edward Streeten, és azóta abból él, hogy szobákat ad ki albérletbe. Mr. Darcy tudta róla, hogy bizalmas viszonyban van Wickhammel, s mihelyt Londonba érkezett, hozzá ment értesülésekért. De két-három nap is elmúlt, mire sikerült megtudnia, amit akart. Azt hiszem, Mrs. Younge megvesztegetés és jutalom nélkül nem akart méltatlan lenni a beléje vetett bizalomra - ő ugyanis valóban tudta, hol rejtőzik az ismerőse. Wickham megérkezésük után rögtön felkereste Mrs. Younge-ot, és nála is maradtak volna, ha történetesen van üres szoba a házban. De áldozatkész barátunk végre is megszerezte az asszonytól a kívánt útbaigazítást: az X. utcában béreltek szállást.

Mr. Darcy felkereste Wickhamet, és ragaszkodott ahhoz, hogy Lydiával is beszélnie kell. Saját bevallása szerint eredetileg az volt a terve, hogy rábeszéli Lydiát, változtasson szégyenletes helyzetén, és térjen vissza családjához, mihelyt hajlandók ismét befogadni, azt is felajánlotta, hogy ebben tőle telhetőleg segítségére lesz. De Lydia kereken kijelentette, hogy ő bizony nem megy, nem törődik családjával, nem kell neki Darcy segítsége, esze ágában sincs elhagyni Wickhamet. Előbb-utóbb úgyis megesküsznek - hogy mikor, az nem számít. Mikor Darcy látta, hogy Lydia így fogja fel a dolgot, nem maradt más hátra, mint biztosítani és siettetni a házasságot, noha a legelső beszélgetésből, amelyet Wickhammel folytatott, mindjárt kitűnt, hogy Wickhamnek semmi szándéka sincs megesküdni. Bevallotta, hogy az ezredből becsületbeli adósságai miatt kellett távoznia, amelyek már nagyon a körmére égtek; ami pedig Lydia szökésének súlyos következményeit illeti, ezeket minden lelkifurdalás nélkül egyedül a leány ostoba és meggondolatlan viselkedésének tulajdonította. El volt szánva, hogy azonnal lemond tiszti rangjáról, de jövő elhelyezkedésére vonatkozólag csak homályos célzásokra szorítkozott. Valahová majd csak elmegy, de még nem tudja, hová; annyit mindenesetre tud, hogy nem lesz miből megélnie.

Mr. Darcy megkérdezte tőle, miért nem esküdött meg rögtön Lydiával. Ha Mr. Bennet nem állt is gazdag ember hírében, mégis segíthette volna őt valamivel, s a házasság megszilárdíthatta volna helyzetét. De a válaszból azt vette ki, hogy Wickham még mindig valami gazdag házasságban reménykedik, ezzel akarja megalapozni szerencséjét az ország más vidékén. Ilyen körülmények között azonban mégis kilátás nyílott, hogy nem tud ellenállni a kísértésnek, ha azonnal megmenekülhet szorult helyzetéből. Több ízben találkoztak, mert sok volt a megbeszélnivaló. Wickham természetesen többet akart, mint amennyit kaphatott, de végül mégis sikerült rábírni, hogy ésszerű követelésekkel elégedjék meg.

Miután egymás között minden kérdésben megállapodtak, Mr. Darcy következő lépése az volt, hogy nagybátyádat is értesítette a megállapodásról. Először a megérkezésem előtti este jött el hozzánk a Gracechurch Streetre. De nem beszélhetett Mr. Gardinerrel, és további érdeklődésre megtudta, hogy édesapád még nálunk van, de másnap reggel elutazik Londonból. Mr. Darcy úgy vélte, hogy nagybátyáddal jobban megtárgyalhatja az ügyet, mint édesapáddal, s ezért szívesen elhalasztotta a látogatást másnapra, amikor Mr. Bennet már távozott. A nevét nem hagyta meg, s másnapig csak annyit tudtak nálunk, hogy egy úr üzleti ügyben kereste Mr. Gardinert.

Szombaton Mr. Darcy újra eljött. Édesapád már elutazott, nagybátyádat azonban otthon találta, s amint már említettem, hosszú ideig tárgyaltak egymással. Vasárnap megint összeültek, s akkor én is találkoztam vele. De egyes kérdések még hétfőre maradtak, s mihelyt végleg elintéztek mindent, nagybátyád rögtön gyorspostát küldött Longbournba. De látogatónk nagyon makacsnak bizonyult. Azt hiszem, Lizzy, hogy a makacsság az igazi hibája jellemének. Sokféle hibát vetettek a szemére, ki ezt, ki azt, de ez az ő igazi baja. Mindent magára vállalt, amit vállalni kellett ebben az ügyben, pedig bizonyos vagyok benne (s ezt nem azért mondom, mintha köszönetet várnék, ezért ne is említsd senkinek), hogy a nagybátyád nagyon szívesen fedezte volna az összes költséget. Hosszú ideig vitatkoztak ezen, pedig az érdekeltek közül sem az úr, sem a kisasszony nem volt rá érdemes. Végül is nagybátyád kénytelen volt engedni, s ahelyett, hogy segíthetett volna unokahúgának, be kellett érnie a látszattal, pedig ez ellenkezik természetével. Meg vagyok róla győződve, hogy ma reggel nagyon megörült levelednek, mert e magyarázat után nem kell idegen tollakkal ékeskednie, s a dicséret arra száll, akit megillet. De ígérd meg, Lizzy, hogy ezt senkinek sem mondod el, legfeljebb Jane-nek.

Azzal bizonyára tisztában vagy, hogy mi minden történt a fiatal pár érdekében. Kifizetik Wickham összes adósságát (úgy tudom, ezer fontnál jóval többet), további ezer fontot Lydia nevére írnak, saját vagyonán kívül, sőt tiszti rangot vásárolnak Wickham számára. Hogy miért vállalta Mr. Darcy egymaga mindezeket a költségeket, azt már előbb kifejtettem. Szerinte ő volt a hibás, az ő tartózkodása és a kellő megfontolás hiánya okozta, hogy Wickham jellemét teljesen félreismerték, s ennélfogva minden társaság befogadta, sőt kitüntette ezt az embert. Ebben talán van is egy mákszemnyi igazság, bár én kételkedem benne, hogy akár Darcy tartózkodása, akár másvalakinek a hallgatása okozta volna ezt az egész galibát. De bármilyen ékesszólóan beszélt Mr. Darcy, afelől egészen bizonyos lehetsz, drága Lizzym, hogy nagybátyád semmi esetre sem adta volna be a derekát, ha nem sejtettük volna, hogy Mr. Darcynak egészen más érdeke is fűződik ehhez az ügyhöz.

Miután mindezt megbeszélték, Mr. Darcy visszautazott a barátaihoz, akik még Pemberleyben tartózkodtak. De úgy egyeztek meg, hogy az esküvő napjára megint leutazik Londonba, s az összes pénzügyeket akkor fogják végleg elintézni.

Azt hiszem, most már mindent elmondtam. Leveledből úgy látom, nagyon meg fogsz lepődni, de remélem, nem lesz kellemetlen meglepetés. Lydia hozzánk költözött, Wickhamnek pedig szabad bejárása volt a házba. Őt pontosan olyannak találtam, mint amikor Hertfordshire-ben megismerkedtem vele; de hogy mennyire elégedetlen voltam Lydia viselkedésével, mialatt a vendégünk volt, azt el sem mondanám neked, ha nem olvastam volna ki Jane múlt szerdai leveléből, hogy hazaérkezése után szakasztott úgy viselkedett otthon is - ezért nem okozhatok neked új fájdalmat azzal, amit itt elmondok. Többször is komolyan a lelkére beszéltem, próbáltam vele megértetni, milyen hitvány módon járt el, és milyen szerencsétlenné tette a családját. Hallott-e véletlenül mindebből valamit, azt nem tudom, de láttam rajta, hogy nem figyel oda. Néha már majdnem kijöttem a béketűrésből, de akkor eszembe jutott az én kedves Elizám meg Jane, és az ő kedvükért leküzdtem haragomat.

Mr. Darcy pontosan visszajött Londonba, s amint Lydiától tudod, jelen volt az esküvőn. Másnap nálunk ebédelt, s azt mondta, hogy szerdán vagy csütörtökön utazik vissza. Nagyon haragszol rám, kedves Lizzym, ha most levélben megmondom, amit eddig sohasem mertem megmondani: hogy mennyire tetszik nekem? Most is éppolyan kellemes volt a viselkedése minden tekintetben, mint derbyshire-i látogatásunk idején. Eszéről és nézeteiről a legjobb véleménnyel vagyok; nem hiányzik belőle semmi, csak valamivel több élénkség - erre pedig, ha okosan nősül, megtaníthatja a felesége. Úgy vettem észre, hogy nagyon ravasz, a te nevedet alig említette. De a ravaszság, úgy látom, divat mostanában.

Bocsáss meg, kérlek, ha nagyon tapintatlan voltam - azzal semmi esetre se büntess, hogy nem hívsz meg Pem.-be. Addig úgysem lesz nyugtom, amíg nem láttam az egész parkot. Egy alacsony kis kocsi, egy pár szép pónilóval - ezen lehetne legjobban végignézni.

De most abba kell hagynom, a gyerekek már félórája kiabálnak utánam. Szeretettel csókol

M. Gardiner

A levél tartalma felkavarta Elizabeth lelkét, s nehéz lett volna meghatározni, mi került benne túlsúlyba: az öröm vagy a fájdalom. Eddig homályos és határozatlan sejtelmek gyötörték, kínozta a bizonytalanság, mennyire segíthette elő Lydia házasságát Darcy - félt reménykedni, hiszen ennyi jóságot nem várhatott tőle, attól is rettegett, hogy reményei igazolódnak, mert ez a hála terhét róná rá -, de ami most történt, meghaladta legvérmesebb reményeit is! Darcy önszántából követte őket Londonba, magára vállalt minden fáradságot és megalázást, amivel az ilyen nyomozás jár; kérlelnie kellett egy olyan asszonyt, aki iránt csak undort és megvetést érezhet, kénytelen volt ismételten találkozni egy emberrel, akit mindig került, s a nevét sem vette szájára - most tárgyalnia kellett vele, a lelkére beszélni, s végül is meg kellett vásárolnia. S mindezt megtette egy leány kedvéért, akit nem szeret, és nem is becsül. A szíve azt súgta neki, hogy őérette tett mindent. De a remény hamarosan más meggondolásoknak adott helyet, s Elizabeth érezte, hogy még hiúsága sem hitetheti el vele, hogy Darcy szereti őt, azt a leányt, aki egyszer már visszautasította, s hogy a szerelem le tudná győzni természetes irtózását a Wickhammel való rokonságtól. Wickham sógorának lenni! Nem csoda, ha büszkesége fellázad az ilyen kapcsolat ellen. El kell ismerni, hogy Darcy sokat tett értük - Elizabeth szégyenkezve gondolt arra, milyen sokat. De Darcy maga is megmondta, miért lépett közbe, s magyarázatában nem volt semmi hihetetlen. Természetes, hogy hibásnak érezte magát; bőkezűségéhez megvolt a módja; s bár Elizabeth nem képzelte, hogy Darcy elsősorban őmiatta hozott áldozatot, arra talán joggal gondolhat, hogy vonzalmának emléke is közrejátszhatott egy olyan ügy elsimításában, amely feldúlta Elizabeth lelki nyugalmát. Kínos, rendkívül kínos ez a tudat, hogy olyan embernek vannak lekötelezve, akinek jóságát nem viszonozhatják. Hogy visszakapták Lydiát, megmentették jó hírét - mindent neki köszönhetnek! Ó, mennyire fájt most neki minden vádaskodó gondolat, minden csípős megjegyzés, amellyel valaha Darcyt illette! Elizabeth lelkét elöntötte az alázat, de Darcyra büszke volt. Büszke, hogy amikor az emberi érzés és a becsület forgott kockán, a férfi le tudta győzni önmagát. Újra meg újra elolvasta nagynénje dicsérő szavait Darcyról. A dicséret nem volt elég, mégis jólesett neki. Még az is örömet szerzett neki, bár örömébe sajnálkozás vegyült, hogy nagynénje és nagybátyja szilárdan meg vannak győződve arról, hogy a szeretet és a bizalom köteléke fűzi őt Mr. Darcyhoz.

Léptek zaja zavarta meg gondolatait, s Elizabeth gyorsan felkelt a padról. De mielőtt egy másik ösvényre térhetett volna, Wickham utolérte.

- Attól tartok, kedves sógornőm, hogy megzavartam magányos sétáját - mondta Wickham, miközben melléje szegődött.

- Valóban, sétám már nem magányos - felelte Elizabeth mosolyogva -, de ebből nem következik, hogy zavar.

- Sajnálnám is, ha alkalmatlan volnék. Hiszen mi ketten mindig jó barátok voltunk; ezentúl még jobb barátok leszünk.

- Így is van. A többiek is kijönnek ide?

- Nem tudom. Mrs. Bennet és Lydia Merytonba készülnek a hintón. És mondja, kedves sógornőm... Gardineréktől úgy hallom, hogy időközben Pemberleyt is meglátogatta.

Elizabeth igennel felelt.

- Szinte irigylem magától ezt az élvezetet, bár azt hiszem, engem nagyon megviselne, máskülönben Newcastle-ba menet útba ejteném Pemberleyt. Találkozott az öreg kulcsárnővel is? Szegény Reynolds, mindig nagyon szeretett engem. Maga előtt persze nem említette a nevemet.

- De igen.

- És mit mondott rólam?

- Hogy belépett a hadseregbe, s hogy attól tart... maga rossz útra tért. De tudja, ilyen távolságra elferdítve jutnak el a hírek.

- Hát persze - felelte Wickham, ajkát harapdálva. Elizabeth már remélte, hogy sikerült elnémítania, de a fiatalember csakhamar újra rákezdte:

- Nagy meglepetésemre múlt hónapban Londonban láttam Darcyt - többször is elmentünk egymás mellett az utcán. Kíváncsi vagyok, mit kereshetett ott.

- Talán a házasságra készülődik Miss de Bourghgal - felelte Elizabeth. - Valami különleges ok vihette őt Londonba ilyenkor, amikor nincs idény.

- Minden bizonnyal. És mondja, találkozott vele, mialatt Lambtonban voltak? Mintha azt hallottam volna Gardineréktől, hogy találkoztak.

- Igen; a húgának is bemutatott bennünket.

- És hogy tetszett magának Miss Darcy?

- Nagyon tetszett.

- Én is úgy hallom, hogy az utóbbi egy-két év alatt előnyére változott meg. Mikor utoljára láttam, nem sok jót néztem ki belőle. Igazán örülök, hogy tetszett magának. Remélem, derék leánnyá fejlődik. Nem mentek el véletlenül Kympton falu mellett?

- Igazán nem emlékszem rá.

- Csak azért kérdeztem, mert az ottani lelkészséget ígérték nekem. Micsoda gyönyörű hely! És milyen szép a paplak! Minden tekintetben tökéletesen megfelelt volna.

- És szívesen prédikált volna a falusiaknak?

- Hogyne, nagyon szívesen, hiszen ez lett volna egyik kötelességem, s az ember hamar bele is jön a prédikálásba. Kár a múlton siránkozni, de mondhatom, nekem ez lett volna a legjobb megoldás! A csöndes, elvonult élet - ilyennek képzelem én a boldogságot! De hiába, másképp akarta a sors. Kíváncsi vagyok, beszélt-e erről Darcy, amikor Kentben voltak?

- Valaki mástól hallottam, de éppoly megbízható forrásból, hogy azt az állást csak feltételesen ígérték magának, s amennyiben a jelenlegi kegyúr is beleegyezik.

- Szóval ezt hallotta? Hát igen, van benne valami - emlékszik, én is így mondtam, mindjárt kezdettől fogva.

- Sőt azt is hallottam, hogy volt idő, amikor a prédikálást nem tartotta oly kellemesnek, mint most; úgy mondják, akkoriban kereken kijelentette, hogy soha nem lép egyházi pályára, s a kérdést e szerint oldották meg, kölcsönös megegyezéssel.

- Úgy! Ezt is hallotta? Hát ez sem egészen alaptalan. Emlékezzék csak vissza, mit mondtam erről, amikor először került köztünk szóba a dolog.

Már majdnem a bejárathoz értek, mert Elizabeth nagyon sietett, hogy minél hamarabb lerázhassa Wickhamet. A húga kedvéért nem akart vele összetűzni, s ezért csak ennyit válaszolt derűs mosollyal:

- Hagyjuk ezt, Mr. Wickham, hiszen most már sógorságban vagyunk. A múlt miatt nem érdemes civakodni, a jövőben pedig, remélem, mindig egy véleményen leszünk.

Kezet nyújtott neki - Wickham nyájas hódolattal csókolt kezet, bár nem tudta, milyen képet vágjon; aztán együtt bementek a házba.
III. KÖNYV 11. FEJEZET
Mr. Wickham oly tökéletesen meg volt elégedve ezzel a beszélgetéssel, hogy soha többé nem tért vissza a tárgyra - maga sem akart kínos helyzetbe kerülni, és kedves sógornőjét sem kívánta megharagítani. Elizabeth viszont örült, hogy azok után, amiket Wickhamnek mondott, a fiatalember nem háborgatta többé.

Wickham és Lydia elutazásának napja hamarosan elérkezett, és Mrs. Bennet kénytelen volt beletörődni a válásba, noha tudta, hogy egy évnél előbb aligha látják viszont egymást, mert férje hallani sem akart arról, hogy mindnyájan ellátogassanak Newcastle-ba.

- Ó, drága Lydiám! - kiáltotta Mrs. Bennet. - Mikor látlak újra?

- Tudja a jó ég, mama. Talán csak két-három év múlva.

- Írjál minél gyakrabban, szívem.

- Majd igyekszem. De a mama is tudja; a férjes asszonynak nincs sok ideje a levélírásra. Inkább a nővéreim írjanak nekem, hiszen úgy sincs egyéb dolguk.

Mr. Wickham sokkal melegebben búcsúzott, mint a felesége. Kicsípte magát, mosolygott, szépeket mondott mindenkinek.

- Olyan szép fiú, hogy párját ritkítja - mondta Mrs. Bennet, mihelyt a fiatalok elmentek. - Csupa mosoly, csupa kényeskedés, mindnyájunknak udvarol. Roppant büszke vagyok rá. Nála különb vőt még Sir William Lucas sem tud felmutatni.

Lydia elutazása napokig lehangolta Mrs. Bennetet.

- Gyakran gondolok arra - mondta -, hogy nincs szomorúbb dolog a világon, mint ha el kell válnunk szeretteinktől. Az ember olyan elveszettnek érzi magát.

- Látja, mama, így jár az, aki férjhez adja a lányát - mondta Elizabeth. - Annál jobban örülhet, hogy mi négyen még a nyakán ülünk.

- Ne beszélj bolondokat! Lydia nem azért hagyott itt, mert férjhez ment, hanem csak azért, mert olyan messze van a férje ezrede. Ha közelebb volna az ezred, nem ment volna el ilyen hamar.

De a csüggedt hangulat, amelybe ez az esemény sodorta, csakhamar megenyhült, s lelkét új remény hozta izgalomba a hírek nyomán, melyek a környéken elterjedtek. A netherfieldi kulcsárnő utasítást kapott, hogy hozzon mindent rendbe, mert a gazda egy-két nap múlva megérkezik, és néhány hétig vadászni fog a birtokán. Mrs. Bennetet ideges nyugtalanság fogta el. Jane-re nézett, felváltva mosolygott, és csóválgatta a fejét.

- Hát így vagyunk, Mr. Bingley mégis lejön a birtokára, kedves néném! - (Mert Mrs. Philips hozta elsőnek a hírt.) - Nos, annál jobb. Nem mintha sokat törődnék az egésszel. Tudod, Mr. Bingley már nem létezik számunkra... én magam nem is akarom többé látni. De nem baj, hadd jöjjön Netherfieldbe, ha kedve tartja. És ki tudja, mi történhetik? De minket ez nem érdekel. Tudod, mi már régen megegyeztünk, hogy egy szót sem szólunk róla. De mondd csak, egészen bizonyos, hogy jön?

- Arra mérget vehetsz - mondta a nénje -, mert Mrs. Nicholls Merytonban volt tegnap este. Láttam az ablakból, és rögtön utánamentem, mert meg akartam tudni, mi igaz az egészből: tőle hallottam, hogy szóról szóra igaz. Legkésőbb csütörtökön érkezik, de valószínűleg már szerdán. Mrs. Nicholls éppen a mészároshoz ment, húst akart rendelni szerdára, három pár kacsát is vett, szép, sütni való kacsákat.

Mikor Jane meghallotta a hírt, nem tudott uralkodni magán, és elpirult. Hónapok óta ki sem ejtette Bingley nevét Elizabeth előtt, de most ezt mondta, mikor magukra maradtak:

- Láttam, hogy rám nézel, Lizzy, amikor nagynénénk elújságolta a dolgot; azt is tudom, hogy zavarban voltam. De ne gondold, hogy ennek mélyebb oka van. Csak egy pillanatra jöttem zavarba, mert tudtam, hogy mindenki engem fog nézni. Hidd el, hogy a hír nem okoz nekem sem örömet, sem fájdalmat. Annak az egynek örülök, hogy egyedül jön, mert így ritkábban látjuk. Nem mintha magam miatt félnék, csak attól rettegek, milyen megjegyzéseket tesznek mások.

Elizabeth nem tudta, mire vélje a dolgot. Ha nem találkozik Bingleyvel Derbyshire-ben, talán ő is elhitte volna róla, hogy csak a vadászat kedvéért jön a birtokára; így azonban az volt az érzése, hogy a fiatalember még mindig szerelmes Jane-be, s csak azt nem tudta eldönteni, vajon Bingley a barátja engedélyével jön-e Netherfieldbe, vagy pedig megemberelte magát, és nem kérte ki Darcy beleegyezését.

"Mégiscsak keserves dolog - gondolta néha -, hogy ez a szegény ember ne is költözhessen a házába, amelyet pedig jog szerint kibérelt, anélkül, hogy ne adna okot mindenféle találgatásra! Én bizony békében hagyom!"

Jane kijelentette ugyan, és őszintén hitte is, hogy Bingley jövetele nem érinti érzelmeit, Elizabeth mégis azt tapasztalta, hogy a kedélye megváltozott. Idegesebb volt és nyugtalanabb, mint amilyennek általában ismerte.

A kérdés, amelyről szüleik oly hevesen vitatkoztak körülbelül egy évvel előbb, most újból napirendre került.

- Nem is kell mondanom, drágám - kezdte Mrs. Bennet -, hogy azonnal fel kell keresnie Mr. Bingleyt, mihelyt megérkezik.

- Szó sincs róla. Tavaly kényszerített engem, hogy menjek el hozzá látogatóba, s ennek fejében megígérte, hogy Bingley feleségül veszi egyik lányomat. De nem lett semmi az egészből, s most nem fogja velem megint a bolondját járatni.

Mrs. Bennet próbálta megmagyarázni, hogy ez a figyelem minden szomszédra kötelező, ha Mr. Bingley visszatér Netherfieldbe.

- Utálom az ilyen formaságokat - mondta Mr. Bennet. - Ha kedveli a társaságunkat, jöjjön el hozzánk, hiszen tudja, hol lakunk. Én bizony nem fecsérlem arra az időmet, hogy a szomszédaim után szaladgáljak, valahányszor elmennek meg visszajönnek.

- No, annyit mondhatok, borzalmas sértés, ha nem keresi fel. De tegyen, amit akar, én már elhatároztam, hogy meghívom ebédre. Mrs. Longnak és Gouldingéknak úgyis tartozunk meghívással. Velük együtt tizenhárman lennénk, így hát éppen van még egy hely az ő számára az asztalnál.

Mrs. Bennet vigaszt merített elhatározásából, s már nem is bánta annyira férje udvariatlanságát, noha bosszantotta az a gondolat, hogy a szomszédok emiatt hamarabb láthatják Bingleyt, mint ők.

Mikor már közeledett az érkezés napja, Jane így szólt Elizához:

- Kezdem sajnálni, hogy egyáltalán visszajön. Nem izgatna a dolog, teljes közömbösséggel tudnám viszontlátni, de azt már nem bírom, hogy mindenki folyton csak erről beszél. A mama jót akar, de ő nem tudja - senki sem tudhatja -, mennyi fájdalmat okoz szavaival. Boldog leszek, ha már véget ér ez a netherfieldi látogatás!

- Szeretnék valami vigasztalót mondani - felelte Elizabeth -, de nem vagyok rá képes. Ezt neked is érezned kell. Még az az örömöm sincs, hogy türelmet prédikálhatnék egy szenvedőnek, hiszen te maga vagy a türelem.

Mr. Bingley megérkezett. Mrs. Bennet a cselédek révén legkorábban értesült az eseményekről, de ez csak arra volt jó, hogy tovább izgult és idegeskedett, mint bárki más. Számlálgatta a napokat, mikor illik elküldeni a meghívót, mert nem volt semmi remény, hogy addig a színét is lássa. De megérkezése után harmadnap reggel egyszerre csak megpillantotta Bingleyt öltözőszobája ablakából, amint lóháton befordul a kapun, és egyenesen a ház felé tart.

Mrs. Bennet rögtön az ablakhoz hívta leányait, hogy ők is osztozzanak örömében. Jane konokul ülve maradt az asztalnál, de Elizabeth, anyja kedvéért, odament az ablakhoz; kinézett, és látta, hogy Darcy is vele van, mire visszaült a nővére mellé.

- Mama, egy másik férfi is jön vele - szólalt meg Kitty. - Kíváncsi vagyok, ki lehet?

- Biztosan valami ismerőse, szívem... én bizony nem tudom.

- Nini! - mondta Kitty - Hogy hasonlít ahhoz az emberhez, aki azelőtt is mindig vele volt... Mr. Hogyishívják... az a magas, kevély férfi.

- Te jó isten! Csak nem Mr. Darcy!... Bizony ő az. Nos, Mr. Bingley barátait mindig szívesen látjuk, de azért meg kell mondanom, úgy utálom ezt az embert, hogy rá se tudok nézni.

Jane meglepetve és aggódva pillantott Elizára. Alig hallott tőle valamit derbyshire-i találkozásukról, s csak azt érezte, milyen kínos helyzetben lehet a húga, aki a kimagyarázkodó levél óta most szinte először találkozik Darcyval. De mind a két nővér meglehetősen zavarban volt. Mindegyikük átérezte a másik helyzetét, s persze a magáét is; közben anyjuk beszélt, mint a vízfolyás, hogy ő utálja Darcyt, hogy csak azért lesz hozzá udvarias, mert Bingleynek a barátja - a két leány oda sem figyelt. De Elizának olyan okai is voltak a nyugtalanságra, amelyeket Jane nem is sejtett - Elizabeth még nem merte megmutatni neki Mrs. Gardiner levelét, nem mert neki beszámolni saját megváltozott érzéseiről. Jane szemében Darcy egyszerűen az a kérő volt, akit húga kikosarazott, mert jó tulajdonságait lebecsülte; Elizabeth viszont jobban értesült, és tudta, hogy Darcynak az egész család lekötelezettje jóságáért, s maga is éppoly érdeklődéssel várja, ha nem is oly gyöngéden, de legalább olyan ésszerű és jogos vonzalommal, mint Jane Bingleyt. Hogy Darcy eljött - eljött Netherfieldbe, Longbournba, megint önszántából keresi őt -, Elizabeth ezen majdnem annyira meglepődött, mint amikor először tapasztalta Derbyshire-ben, mennyire megváltozott a fiatalember viselkedése.

Hol elsápadt, hol elpirult, s szeme megcsillant az örömtől, mikor arra gondolt, hogy Darcy érzelmeit és vágyait nem rendítette meg az idő. De még nem érezte biztosnak magát.

"Lássuk előbb, hogyan fog viselkedni - mondta magában -, az majd elárulja, mit várhatok."

Belemerült a kézimunkába, igyekezett megőrizni nyugalmát, s a szemét sem merte fölemelni, amíg végre győzött benne az aggódó kíváncsiság: nővére arcára pillantott, mikor már hallotta az inas közeledő lépteit. Jane kissé sápadtabb volt a megszokottnál, de nyugodtabb is, mint Elizabeth várta. Amikor a két férfi megjelent, Jane elpirult kissé, de azért eléggé fesztelenül fogadta őket, s tökéletes modorán nem látszott sem neheztelés, sem túlzott nyájasság.

Elizabeth csak annyit mondott mindkettőjüknek, amennyit az udvariasság megkívánt, aztán a szokásosnál sokkal nagyobb buzgalommal visszaült a kézimunkához. Mindössze egy pillantást vetett Darcyra, aki komoly volt, mint mindig, s inkább hertfordshire-i viselkedésére emlékeztette a leányt, mint amikor Pemberleyben találkoztak. De meglehet, hogy Mrs. Bennet jelenlétében nem volt olyan felszabadult, mint Gardinerék előtt. Ez a feltevés kínos volt, de nem valószínűtlen.

Bingleyt is csak egy pillanatra látta, de ez a rövid idő is elárulta a fiatalember örömét és zavarát. Mrs. Bennet olyan túlzott előzékenységgel fogadta, hogy két leánya valósággal elszégyellte magát, kiváltképpen ha a hűvös, szertartásosan udvarias biccentésre és szavakra gondoltak, melyekkel Darcyt üdvözölte.

Mivel Elizabeth tudta, hogy Mrs. Bennet legkedvesebb leányát Darcy mentette meg a helyrehozhatatlan szégyentől, kétszeresen bántotta és rendkívül fájdalmasan érintette őt ez a tapintatlan megkülönböztetés.

Darcy megkérdezte tőle, hogy van Mr. és Mrs. Gardiner. Elizabeth meglehetős zavarban válaszolt a kérdésére; s a fiatalember ezután már alig nyitotta ki a száját. Nem Elizabeth mellett ült, s talán ezért hallgatott - milyen másképp volt minden Derbyshire-ben! Ott a rokonokkal beszélgetett, ha őhozzá nem tudott szólni. Most percek teltek el, s még a hangját sem lehetett hallani. S ha Elizabeth néha engedett kíváncsiságának és Darcyra emelte tekintetét, azt kellett látnia, hogy a fiatalember éppoly gyakran nézi Jane-t, mint őt magát, gyakran pedig csak a földre mered. Világosan látszott rajta, hogy gondolataiba mélyed, és kevésbé igyekszik kedvében járni, mint amikor utoljára találkoztak. Elizabeth csalódott volt, és haragudott magára, hogy így érez.

"Nem is várhattam egyebet! - mondta magában. - De akkor miért jött ide?"

Mással nem is volt kedve beszélgetni, csak Darcyval, ehhez viszont hiányzott a bátorsága. Érdeklődött Miss Darcy hogyléte felől, de több szó nem hagyta el ajkát.

- Milyen hosszú ideje, Mr. Bingley, hogy innen elment - kezdte Mrs. Bennet.

A fiatalember rögtön ráhagyta, hogy úgy van.

- Már attól féltem, hogy vissza sem jön többé. Azt rebesgették itt, hogy Szent Mihály napjára felmondja a bérletet, de remélem, ebből egy szó sem igaz. Amióta elutazott, mi minden történt itt a környéken! Miss Lucas férjhez ment, most szép otthona van. Én is férjhez adtam az egyik lányomat - bizonyára hallott róla, persze, hiszen bent volt az újságban, a Times és a Courier is hozta a hírt, bár nem úgy, ahogy kellett volna. Az újságban csak ez állt: "George Wickham úr házasságot kötött Miss Lydia Bennettel" - egy árva szó sem volt Lydia apjáról, a birtokról, ahol lakunk... egyszóval semmiről! Gardiner bátyám fogalmazta meg a hírt, nem is értem, hogyan csinálhatta ilyen ügyetlenül. Látta az újságban?

Bingley azt felelte, hogy igen, és gratulált Mrs. Bennetnek. Elizabeth föl sem mert nézni, s így nem is láthatta, milyen arcot vág Darcy a dologhoz.

- Bizony, nagy öröm, ha az ember férjhez adja a lányát - folytatta Mrs. Bennet -, de higgye el, Mr. Bingley, megszakad a szívem, hogy Lydia ilyen messze került tőlem. Newcastle-ba mentek... azt mondják, az messze fönt van északon, és a jó ég tudja, meddig maradnak ott. A vőmnek ott van az ezrede, mert biztosan hallotta, hogy otthagyta a nemzetőrséget, és most tényleges tiszt. Hála istennek, van még néhány jó barátja, bár nem annyi, amennyit megérdemel.

Elizabeth tudta, hogy ez Darcynak szól, s úgy elfogta a szégyen, hogy alig bírt a helyén maradni. De legalább véget vetett szótlanságának, amit eddig semmi sem tudott megtörni. Megkérdezte Bingleytől, hosszabb időt szándékozik-e tölteni a birtokán.

- Néhány hetet - felelte a fiatalember.

- Ha a saját foglyait és fürjeit már mind lelőtte, Mr. Bingley - szólt közbe a mama -, akkor kérem, jöjjön át ide, és folytassa a vadászatot Mr. Bennet birtokán, ameddig jólesik. A férjem borzasztó boldog lesz, ha rendelkezésére állhat - ígérem, önnek fogja tartogatni a legszebb foglyokat.

Elizabeth gyötrelmét még jobban fokozta ez a felesleges, tolakodó figyelmesség. Ha ugyanaz a kedvező kilátás nyílna is meg újból előttük, amelyben egy évvel előbb reménykedtek, megint bosszantó kudarcba fulladna minden. Ebben a pillanatban úgy érezte, hogy évekig tartó boldogság sem kárpótolhatná Jane-t vagy őt az ilyen kínos, megalázó percekért.

"Egyetlen vágyam - mondta magában -, hogy soha többé ne találkozzam egyikükkel sem. Társaságuk nem nyújt olyan örömet, ami felérne ezzel a kínlódással. Egyiket sem akarom többé látni, soha az életben!"

De a szenvedés, amelyért évekig tartó boldogság sem nyújthatna kárpótlást, csakhamar lényegesen enyhült, amikor Elizabeth látta, hogy nővére szépsége megint lángra lobbantja az egykori udvarló szerelmét. Bingley eleinte alig beszélt Jane-nel, de szinte percről percre többet foglalkozott vele. Éppolyan szépnek találta, mint előző évben, éppoly kedvesnek és közvetlennek, bár a leány most nem volt olyan beszédes. Jane azon igyekezett, hogy semmi változás ne lássék rajta, s ő maga őszintén azt hitte, hogy most sem beszél kevesebbet, mint máskor. De gondolatai annyira lekötötték, hogy maga sem tudta mindig, mikor hallgat.

Amikor a vendégek felkeltek búcsúzni, Mrs. Bennet nem feledkezett meg a tervezett meghívásról, s mindkettőjükkel megígértette, hogy néhány nap múlva eljönnek Longbournba ebédre.

- Ön úgyis tartozik nekünk egy látogatással, Mr. Bingley - tette hozzá -, mert amikor múlt télen elutazott Londonba, megígérte nekem, hogy eljön hozzánk egy családi ebédre, mihelyt visszatér. Látja, én nem felejtettem el, és meg kell mondanom, nagy csalódás volt számomra, hogy nem jött el, és nem tartotta be az ígéretét.

Bingley kissé bárgyú képet vágott a szemrehányáshoz, s valamit motyogott, hogy sajnálja, de nem engedte az elfoglaltsága. Ezek után a két férfi elköszönt.

Mrs. Bennetnek nagy kedve lett volna mindjárt ott fogni őket ebédre; mert nála mindig nagyon jó volt a konyha. Mégis úgy vélte, hogy legalább két fogás megillet egy olyan fiatalembert, akivel messzemenő tervei vannak, s hogy kevesebb nem elégítené ki a másik férfi étvágyát és büszkeségét, akinek tízezer font az évi jövedelme.
III. KÖNYV 12. FEJEZET
Mihelyt a férfiak távoztak, Elizabeth kiment a kertbe, hogy megnyugtassa kedélyét, illetve zavartalanul töprenghessen olyan dolgokon, amelyek még jobban lehangolták. Darcy viselkedése meglepte és bosszantotta a leányt.

"Ha csak azért jött el ide - mondta magában -, hogy szótlan komoly és közömbös legyen, akkor miért jött el egyáltalán?"

Akárhogy nézte a kérdést, nem talált rá kielégítő választ. "Londonban még kedves és barátságos tudott lenni a nagybátyámhoz és nénémhez, miért nem viselkedik velem is így? Ha fél tőlem, minek jött ide? Ha már nem szeret, miért olyan hallgatag? Nehéz ember, micsoda nehéz ember! Legjobb, ha nem is gondolok többet rá."

Ezt az elhatározást kis ideig akaratlanul is betartotta, mert Jane jelent meg a kertben, s vidám arccal csatlakozott hozzá, ami arra vallott, hogy jobban meg van elégedve a látogatókkal, mint Elizabeth.

- Most, hogy túl vagyok az első találkozáson - mondta Jane -, szabadnak érzem magam, mint a madár. Felfedeztem, milyen erős vagyok - soha többé nem hoz zavarba a jövetele. Örülök, hogy kedden nálunk ebédel. Legalább mindenki láthatja majd, hogy mindkét részről csak a szokásos, közömbös ismeretségről van szó.

- Hogyne, nagyon is közömbös - nevetett Elizabeth. - Ó, Jane, jó lesz vigyázni!

- Csak nem tartasz engem oly gyöngének, drága Lizzy, hogy ezek után is veszélyben forgok?

- Én úgy látom, nagyon is komoly a veszély, hogy Bingley jobban beléd szeret, mint valaha.

Keddig nem is látták a két férfit. Mrs. Bennet közben teljesen átadta magát a boldog tervezgetésnek, amelyet Bingley jó kedélye és szokásos udvariassága indított el benne a félórás látogatás során.

Kedden nagy társaság gyűlt össze Longbournban, s a két vendég, akit a legnagyobb izgalommal vártak, vadászemberhez illő pontossággal érkezett meg. Mikor átmentek az ebédlőbe, Elizabeth feszült figyelemmel leste, vajon Bingley arra a helyre fog-e ülni, amelyet eddigi összejöveteleiken mindig elfoglalt: Jane mellé. Előrelátó édesanyjának ugyanez járhatott a fejében, mert Bingleyt nem kínálta meg maga mellett hellyel. A fiatalember belépett, s mintha habozott volna egy pillanatig, de Jane véletlenül éppen akkor nézett oda, s véletlenül elmosolyodott - a kérdés el is dőlt ezzel. Bingley leült Jane mellé.

Elizabeth diadalmas érzéssel pillantott Darcyra, aki nemes közönnyel viselte el a dolgot. A leány már-már azt hitte, hogy Bingley engedélyt kapott barátjától a boldogságra, ha nem látta volna, hogy a fiatalember - félig ijedten, félig nevetve - szintén Darcyra tekint.

Az ebéd ideje alatt Bingley tartózkodóbbnak mutatkozott, mint azelőtt, de látszott rajta, hogy most is rajong Jane-ért, s Elizabeth érezte, hogy ha Bingley csak a szívére hallgat, többé semmi akadálya nem lenne kettőjük boldogságának. Bár nem mert bízni ilyen távoli kilátásokban, mégis örömmel figyelte a fiatalember viselkedését. Fel is élénkült, amennyire a körülmények engedték, mert Elizabeth nem volt vidám hangulatban. Darcy messze ült tőle, az asztal túlsó végén, Mrs. Bingley mellett. Elizabeth tudta, hogy ez egyiküknek sem szerez örömet, egyikükben sem váltja ki a legjobb érzéseket. Olyan távol ült tőlük, hogy nem hallotta beszélgetésüket, de látta, hogy csak ritkán szólnak egymáshoz, akkor is hűvös és szertartásos modorban. Anyja barátságtalan viselkedése még fájdalmasabban emlékeztette, mivel tartoznak Darcynak; néha a világ minden kincsét odaadta volna, ha megmondhatta volna neki, hogy van valaki a családban, aki tudja és érzi, milyen jó volt hozzájuk.

Elizabeth remélte, hogy az est folyamán még össze fognak kerülni, hogy a látogatás során többet is mondhatnak egymásnak, mint a vendég érkezésénél váltott szertartásos üdvözlő szavakat. Izgatott volt és nyugtalan, s mielőtt a férfiak bejöttek a szalonba, oly unalmasnak és fárasztónak találta a várakozást, hogy majdnem udvariatlan volt a vendégekhez. Úgy várta ezt a pillanatot, mintha ettől függne, jól fogja-e magát érezni aznap este.

"Ha most nem jön ide hozzám - mondta magában -, akkor örökre lemondok róla."

Bejöttek a férfiak, s Elizabeth azt olvasta le Darcy arcáról, hogy reményei teljesülnek. De sajnos, a hölgyek oly szorosan vették körül az asztalt, ahol Jane teát készített, húga meg kávét töltött a csészékbe, hogy talpalatnyi hely sem volt Elizabeth mellett, ahová széket lehetett volna állítani. S a férfiak közeledtére az egyik leány még jobban odahúzódott Elizához, s ezt súgta neki:

- A férfiakat pedig nem engedjük, hogy idejöjjenek és szétválasszanak minket. Kellenek a csudának, igaz-e?

Darcy továbbment, a szoba másik végébe, Elizabeth követte őt a szemével, irigyelt mindenkit, akivel szóba állt, alig volt türelme kávét tölteni - végül megharagudott önmagára, amiért ilyen ostoba.

"Egy ember, akit egyszer már kikosaraztam! Micsoda őrültség azt várni, hogy újból belém szeressen! Hát van férfi a világon, aki ne riadna vissza a gyöngeségtől, hogy másodszor is megkérje ugyanazt a nőt? Minden érzésük fellázad az ilyen méltatlanság ellen!"

De Elizabeth kissé feléledt, amikor Darcy maga hozta vissza a kávéscsészét. A leány megragadta az alkalmat, hogy megkérdezze:

- A húga még Pemberleyben van?

- Igen, ott is marad karácsonyig.

- És egészen egyedül? Az ismerősei mind elutaztak?

- Mrs. Annesley van vele. A többiek Scarborough-ba mentek, már három hete.

Elizának semmi egyéb nem jutott eszébe; de ha Darcy beszélgetni akart volna vele, talált volna más témát. Csakhogy Darcy is szótlanul állt mellette néhány percig, amíg Elizabeth szomszédnője megint sugdolózni kezdett, mire a fiatalember elment tőlük.

Mikor a terítéket leszedték, és felállították a kártyaasztalokat, a hölgyek mind felkeltek, s Elizabeth várta, hogy Darcy most hamarosan csatlakozik hozzá. De minden reménye meghiúsult, amikor látta, hogy anyja vércseként csap le a whistjátékosokra, s a fiatalembert pár pillanat múlva már a kártyacsata kellős közepében találta. Most már semmi reménye nem maradt, hogy jól érezze magát. Egész este más-más asztalhoz voltak láncolva, s Darcy hiába tekingetett oly gyakran feléje, a szoba másik végébe, egyiküknek sem ment a játék.

Mrs. Bennet úgy tervezte, hogy a két netherfieldi urat ott fogja vacsorára. De szerencsétlenségére azok korábbra rendelték oda a hintót, mint a többi vendég, s az asszonynak nem is volt alkalma tartóztatni őket.

- Nos, lányok - mondta, mikor magukra maradtak -, mit szóltok a mai naphoz? Minden pompásan sikerült, én úgy érzem. Ilyen jó ebédet nem egykönnyen kap az ember. Az őzpecsenye tökéletesen volt megsütve, mindenki azt mondta, sosem láttak még ilyen kövér combot. A leves százszorta jobb volt, mint amit Lucaséknál adtak múlt héten, és még Mr. Darcy is elismerte, hogy a fogoly remekül van elkészítve, pedig ő legalább két-három francia szakácsot tart. És te, drága Jane... ilyen szép még nem voltál soha életedben. Mrs. Long is ezt mondta, mert megkérdeztem tőle, szépnek talál-e? És mit gondolsz, mit mondott még? "Tudja, Mrs. Bennet, a lánya végül is Netherfieldben fog kikötni." Szóról szóra ezt mondta. Mrs. Long igazán a legjobb teremtés a világon, és az unokahúgai milyen jó modorú lányok, és egy cseppet sem csinosak... nekem borzasztóan tetszenek.

Mrs. Bennet egyszóval tökéletesen elégedett volt. Bingley viselkedése meggyőzte őt, hogy Jane végül is elveteti magát vele; s mivel reményei mindig oktalanul magasra csaptak, valahányszor jókedvében volt, másnap már valóságos csalódást érzett, hogy Bingley nem jelentkezik, és nem kéri meg leánya kezét.

- Nagyon kellemesen telt a nap - mondta Jane Elizának. - A társaság szerencsésen volt összeválogatva, a vendégek jól illettek egymáshoz. Remélem, gyakran leszünk még együtt.

Elizabeth elmosolyodott.

- Lizzy, ezt ne tedd! Ne gyanúsíts engem... nagyon rosszulesik. Hidd el nekem, most már megtanultam, hogy minden mellékgondolat nélkül élvezzem a társalgását, mert kellemes, értelmes fiatalember. A viselkedéséből most már teljesen világos, hogy soha nem pályázott az én vonzalmamra. Csak arról van szó, hogy kedvesebb, megnyerőbb a modora, mint bárki másé, és szereti, ha mindenütt tetszést arat.

- Nagyon kegyetlen vagy, Jane - mondta a húga. - Még mosolyogni sem engedsz, pedig erre kényszerítesz minden pillanatban.

- Milyen nehéz elérni néha, hogy higgyenek az embernek!

- Néha meg egyenesen lehetetlen.

- De miért akarod velem elhitetni, hogy másként érzek iránta, mint ahogy mondom?

- Erre a kérdésre alig tudnék válaszolni. Mindenkinek vérében van az oktatás, pedig csak arra taníthatjuk az embereket, amit nem érdemes tudni. Bocsáss meg, de ha továbbra is a közömböst adod, akkor mást tüntess ki a bizalmaddal.
III. KÖNYV 13. FEJEZET
Néhány nappal e látogatás után Bingley ismét megjelent, mégpedig egyedül. Barátja aznap reggel Londonba utazott, azzal, hogy tíz nap múlva tér vissza. Bingley több mint egy órát töltött velük, és feltűnően jókedvű volt. Mrs. Bennet ott akarta fogni ebédre, de a fiatalember nagy sajnálkozva közölte, hogy már máshová ígérkezett.

- Ha legközelebb eljön, remélem, több szerencsénk lesz - mondta Mrs. Bennet.

Bingley kijelentette erre, hogy bármikor nagyon örülne stb. stb., és ha Mrs. Bennet megengedi, hamarosan tiszteletét teszi náluk.

- El tudna jönni holnap?

Hogyne, másnapra még nem kötelezte el magát, s e meghívást örömmel elfogadja.

El is jött, mégpedig olyan korán, hogy egyik hölgy sem volt még felöltözve. Mrs. Bennet pongyolában, félig fésületlenül rohant be leányához.

- Jane, szívem, siess, és menj le rögtön. Itt van már... Mr. Bingley itt van... már megérkezett. Siess, siess, ahogy csak tudsz. Jöjjön, Sarah, azonnal... ide, Miss Bennethez, segítse fel a ruháját. Ne törődjön most Miss Lizzy frizurájával.

- Mihelyt készen vagyunk, rögtön lemegyünk - mondta Jane -, de Kitty bizony sokkal frissebb, mint mi, mert már egy félórája felment a szobájába.

- Az ördög vigye Kittyt! Mi köze neki az egészhez? Siess már, az istenért! Mondd, hova tetted az övedet, drágám?

De miután anyja távozott, Jane nem volt hajlandó lemenni, csak az egyik testvérével.

Este Mrs. Bennet megint csak azon buzgólkodott, hogy Bingley egyedül maradjon Jane-nel. Tea után Mr. Bennet szokása szerint visszavonult a könyvtárszobába, Mary pedig felment zongorázni. Miután az öt kölönc közül kettőtől megszabadult, Mrs. Bennet jó ideig csak ült, és a szemével integetett Elizának meg Catherine-nek, de minden eredmény nélkül. Elizabeth nem volt hajlandó észrevenni a figyelmeztetést, Kitty pedig, amikor végre észrevette, a legártatlanabb hangon megszólalt:

- Mi a baj, mama! Miért hunyorgat rám folyton? Akar tőlem valamit?

- Semmit, kislányom, semmit a világon.... Dehogyis hunyorgattam rád. - Öt percig csöndben ült a helyén, de mivel nem akarta elszalasztani ezt a kitűnő alkalmat, hirtelen felkelt, és odaszólt Kittynek:

- Gyere, szívem, valamit akarok neked mondani - s ezzel kivitte magával a szobából. Jane rögtön Elizára pillantott, szégyenkezve anyja mesterkedésén, és szemével kérve húgát, hogy ne hagyja őt cserben. Néhány perc múlva Mrs. Bennet kinyitotta félig az ajtót, és beszólt:

- Lizzy, drágám, szeretnék neked valamit mondani. Elizabeth kénytelen volt engedelmeskedni.

- Tudod, legjobb, ha magukra hagyjuk őket - mondta az anyja, mihelyt az ajtó becsukódott. - Kitty meg én felmegyünk az öltözőszobámba.

Elizabeth nem is próbált vitatkozni anyjával, hanem szép nyugodtan a hallban maradt, amíg Mrs. Bennet Kittyvel együtt el nem tűnt, aztán visszament a szalonba.

Mrs. Bennet aznapi tervei mind füstbe mentek. Bingley elragadóan viselkedett, de nem kérte meg leánya kezét. Könnyed és vidám természete nagyban hozzájárult az est sikeréhez, jól tűrte az asszony tolakodó figyelmességét, s oly elnézően és komoly képpel hallgatta végig sületlen megjegyzéseit, hogy Jane már ezért is hálás volt.

Nem is kellett nagyon marasztalni vacsorára, s búcsúzás előtt megbeszélték, főleg Bingley és Mrs. Bennet kezdeményezésére, hogy másnap eljön vadászni a ház urával.

Ettől a naptól fogva Jane nem beszélt többé közömbösségről, sőt Bingley neve szóba sem került a két nővér között. Elizabeth azzal a boldog tudattal tért nyugovóra, hogy a dolog csakhamar szerencsés véget ér, ha ugyan Darcy nem jön korábban vissza. Komolyabb pillanataiban viszont félig-meddig biztosra vette, hogy mindez nem történhetett volna meg az illető úriember hozzájárulása nélkül.

Bingley másnap pontosan megjelent, és Mr. Bennettel töltötte a délelőttöt, amint azt megbeszélték. Mr. Bennet sokkal kellemesebb társnak bizonyult, mint vendége várta. Bingley nem volt öntelt vagy ostoba, s így a házigazdának sem volt oka, hogy gúnyolódjék, vagy hallgatásban keressen menedéket. Mr. Bennet beszédesebb volt és kevésbé különcködő, mint amilyennek a fiatalember valaha látta. Bingley természetesen visszajött vele ebédre, este pedig Mrs. Bennet újra mesterkedni kezdett, hogy mindenkit eltávolítson tőle és leányától. Elizának levelet kellett írnia, s ezért tea után mindjárt bement a reggelizőszobába; mivel a többiek kártyázni készültek, nem volt rá szükség, hogy keresztezze anyja haditerveit.

De mikor befejezte a levelet, és visszatért a szalonba, legnagyobb meglepetésére azt látta, hogy Mrs. Bennet, sajnos, túljárt az eszén. Amint benyitott, tüstént észrevette, hogy nővére és Bingley a kandalló előtt állnak, mintha komolyan beszélgetnének; s ha ez nem is ébresztett volna gyanút benne, mindent elárult az arcuk, ahogy hirtelen hátrafordultak és szétrebbentek. Az ő helyzetük is elég kínos volt, de Elizabeth úgy érezte, az övé még kínosabb. Egyikük sem szólt egy szót sem, s Elizabeth már éppen vissza akart vonulni, amikor Bingley hirtelen felugrott (közben mindketten leültek), néhány szót súgott Jane fülébe, aztán kirohant a szobából.

Jane-nek nem lehetett titka Elizabeth előtt, amikor örvendetes hírt közölhetett vele. Rögtön nyakába borult húgának, és felindultan vallotta be, hogy ő a legboldogabb teremtés a világon.

- Sok nekem ez az öröm - tette hozzá. - Túlságosan sok. Ennyit nem is érdemlek. Ó, miért nem lehet mindenki ilyen boldog?

Elizabeth oly őszintén, melegen és elragadtatva gratulált, hogy szavakkal alig lehet azt kifejezni. Minden szívből jövő szava csak növelte Jane boldogságát. De mégsem maradhatott tovább húgával, pedig felét sem mondta el annak, amit mondani akart.

- Rögtön anyámhoz kell mennem! - kiáltotta. - A világért sem kívánom próbára tenni az ő szerető aggodalmát, s nem engedhetem, hogy mástól tudja meg a hírt. Bingley most beszél édesapámmal. Ó, Lizzy, ha arra gondolok, hogy fog ennek örülni az egész család! Nem is tudom, hogyan fogok elviselni ennyi boldogságot!

Felsietett az emeletre anyjához, aki szándékosan véget vetett a kártyapartinak, s most a szobájában ült Kittyvel. Mikor Elizabeth magára maradt, mosolygott azon, milyen gyorsan és könnyen megoldódott most az ügy, amely hosszú hónapokon át kínos várakozásban tartotta a családot.

"Ez az eredménye - mondta magában - a jó barát minden féltő óvatosságának! Miss Bingley minden hamisságának és cselszövésének! A legjobb, legbölcsebb, legésszerűbb befejezés!"

Néhány pere múlva lejött hozzá Bingley, akinek megbeszélése Mr. Bennettel rövid volt és eredményes.

- Hol van a nővére? - kérdezte szaporán, amint benyitott az ajtón.

- Fent van anyámnál, de bizonyára itt lesz egy pillanat múlva.

Bingley becsukta maga mögött az ajtót, odament hozzá, és kérte, hogy fogadja jó szívvel sógorának. Elizabeth őszinte és meleg szavakkal mondta el, mennyire örül, hogy rokonok lesznek. Barátságosan kezet fogtak, s amíg Jane le nem jött, Elizabeth mást sem hallott Bingleytől, csak azt, hogy milyen boldog, és hogy Jane milyen tökéletes. S bár Bingley a szerelmes férfi szavaival szólt, Elizabeth szilárdan hitte, hogy az ész szava is jövendő boldogságot ígér, s e boldogság alapja Jane okossága és végtelenül jó természete, meg az, hogy kettőjük ízlése és érzései oly sokban megegyeznek.

Régen töltöttek már együtt ilyen boldog estét. A benső megelégedés lelkes pírral vonta be Jane bájos arcát, s most szebb volt, mint valaha. Kitty egyre csak mosolygott, s közben abban reménykedett, hogy hamarosan őrá kerül a sor. Mrs. Bennet nem talált szavakat, amelyek elég lángoló színekkel ecsetelték volna érzéseit, hogy milyen szívesen adja beleegyezését, és mennyire kedvére van ez a házasság, noha félóra hosszat egyébről sem beszélt Bingleynek, s amikor Mr. Bennet csatlakozott hozzájuk a vacsoránál, az ő hangja és viselkedése is elárulta, hogy ő is nagyon boldog.

De azért egyetlen szóval sem célzott az eljegyzésre, amíg vendégük el nem búcsúzott aznapra. Mihelyt azonban Bingley eltávozott, Mr. Bennet e szavakkal fordult leányához:

- Jane, gratulálok neked. Nagyon boldog asszony leszel.

Jane rögtön odament apjához, megcsókolta, és köszönetet mondott jóságáért.

- Derék leány vagy - mondta az apja -, s én szívből örülök, hogy ilyen szerencsésen mégy férjhez. Egy pillanatig sem kételkedem, hogy nagyon jól megfértek majd egymással. Neki is körülbelül olyan a természete, mint a tied. Mindketten olyan alkalmazkodóak vagytok, hogy soha nem fogtok elhatározni semmit, olyan elnézőek, hogy minden cseléd be fog benneteket csapni, és olyan bőkezűek, hogy a jövedelmetek sohasem lesz elég.

- Remélem, papa, téved. Könnyelműsködni, pazarolni: ezt soha nem bocsátanám meg magamnak.

- Nem lesz elég jövedelmük! Kedves Mr. Bennet, hogy mondhat ilyesmit? - kiáltott a felesége. - Hiszen neki évi négy-ötezer fontja van, valószínűleg több is. - Aztán leányához fordult: - Ó, drága, drága Jane, olyan boldog vagyok! Fogadni mernék, egész éjjel le sem hunyom a szemem. Tudtam, hogy így lesz... mindig mondtam, hogy ez lesz a vége. Éreztem, hogy nemhiába vagy ilyen szép. Emlékszem még, mihelyt őt megláttam, tavaly, amikor először jött Hertfordshire-be, rögtön az jutott eszembe, hogy ezek valószínűleg még egymáséi lesznek. Ó, Mr. Bingley a legcsinosabb fiatalember a világon!

Wickham és Lydia teljesen kimentek a fejéből - Jane a kedvenc leánya -, a többi szóba sem jöhet. E pillanatban más nem is létezett számára. A fiatalabb testvérek pedig máris igyekeztek maguknak olyan előnyöket biztosítani, amelyek felett a jövőben Jane rendelkezhet.

Marynek az volt a kérése, hogy használhassa a netherfieldi könyvtárat, Kitty viszont könyörgött, hogy rendezzenek bálokat minden télen.

Bingley ettől fogva persze mindennapos vendég volt Longbournban. Gyakran már reggeli előtt jött, és mindig ott maradt vacsora utánig, kivéve amikor valami neveletlen szomszéd, aki csak megvetést érdemel, meghívta ebédre, s a meghívás elől nem lehetett kitérni.

Elizának most kevés alkalma nyílt beszélgetni nővérével, mert ha Bingley jelen volt, Jane nem törődött senki mással. De Elizabeth látta, hogy mindketten hasznát veszik neki a távollét kényszerű óráiban. Ha Jane nem volt ott, Bingley mindig Elizához csatlakozott, mert szívesen beszélgetett vele, ha pedig a vőlegény ment el, Jane szintén húga társaságában keresett felüdülést.

- Nagyon boldoggá tett engem - kezdte Jane egyik este -, mert elmondta, hogy tavasszal semmit sem tudott az én londoni tartózkodásomról. Nem is hittem volna, hogy ez lehetséges.

- Pedig én sejtettem - felelte Elizabeth. - De mivel magyarázta ezt meg?

- Miss Bingley keze lehetett benne. Nővérei nem jó szemmel nézték a velem való ismeretséget - ezen nem is lehet csodálkozni, hiszen ő sok tekintetben jóval előnyösebben választhatott volna. De ha majd látják, s én remélem, látni is fogják, hogy fivérük boldog velem, akkor szépen belenyugszanak, és megint jóban leszünk, bár olyan bizalmas barátnők sohasem lehetünk, mint azelőtt.

- Ez a legharagtartóbb beszéd, amit valaha hallottam tőled - mondta Elizabeth. - Jól van, Jane! Igazán bosszantana, ha megint készpénznek vennéd Miss Bingley állítólagos szeretetét.

- El sem hinnéd, Lizzy, hogy amikor múlt novemberben Londonba utazott, komolyan szerelmes volt belém, és csak azért nem jött vissza, mert azt hitte, hogy én közömbös vagyok iránta!

- Igen, itt egy kissé tévedett, de ez csak a szerénységét dicséri.

Jane erre természetesen magasztalni kezdte Bingleyt, hogy milyen félénk, és mennyire nem értékeli saját kitűnő tulajdonságait.

Elizabeth örömmel látta, hogy Bingley nem árulta el barátja közbelépését, mert Jane-nek aranyszíve volt ugyan, s mindenkinek megbocsátott, de ez a körülmény mégis Darcy ellen hangolta volna.

- Nálam szerencsésebb teremtés nem született még e világra! - kiáltott fel Jane. - Ó, Lizzy, miért szemelt ki engem a sors, miért jutott nekem a legtöbb boldogság az egész családban? Ha legalább látnám, hogy te is ilyen boldog vagy! Ha volna még egy ilyen férfi a te számodra!

- Ha negyven ilyen férfit adnál is nekem, akkor sem lehetnék olyan boldog, mint te. Az ilyen boldogsághoz a te jóságodra, a te szerencsés természetedre van szükség. Nem, nem, én majd csak megleszek valahogy, és ha nagyon jó lesz hozzám a sors, idővel ad nekem egy másik Mr. Collinst.

A longbourni család ügyei nem maradhattak sokáig titokban. Mrs. Bennet nem állhatta meg, hogy meg ne súgja Mrs. Philipsnek, ő pedig minden felhatalmazás nélkül megsúgta az összes merytoni szomszédoknak.

Bennetékről rögtön megállapították, hogy a legszerencsésebb család a világon, pedig néhány héttel előbb, amikor Lydia megszökött, az általános vélemény az volt, hogy a családot üldözi a balsors.
III. KÖNYV 14. FEJEZET
Egyik reggel, körülbelül egy héttel azután, hogy Bingley eljegyezte Jane-t, ő meg a család nőtagjai éppen az ebédlőben ültek, amikor hirtelen kocsizörgésre figyeltek fel; mindnyájan az ablak felé néztek, s látták, hogy egy négylovas hintó hajt a ház elé. Ilyen korán nem szokott vendég érkezni, s egyik szomszédjuknak sem volt ilyen hintója. A lovakon látszott, hogy postalovak; a kocsi és a bakon ülő inas libériája ismeretlen volt előttük. Annyi azonban bizonyos volt, hogy vendég érkezik, s ezért Bingley rögtön rábeszélte Jane-t, hogy térjenek ki a hívatlan látogató elől, és sétáljanak el a kis ligetbe. El is indultak, a hátramaradó három nő pedig tovább találgatta, bár minden eredmény nélkül, hogy ki ülhet a kocsiban, amikor feltárult az ajtó, és belépett rajta a látogató: Lady Catherine de Bourgh.

Persze mindnyájan el voltak készülve arra, hogy itt meglepetés lesz, de ámulatuk nagyobb volt, mint várták. Mrs. Bennet és Kitty nem ismerték ugyan a hölgyet, de ők mégis kevésbé lepődtek meg, mint Elizabeth.

Lady Catherine a szokottnál is barátságtalanabb arccal lépett be a szobába. Elizabeth köszönésére csak könnyed biccentéssel felelt, aztán leült, de nem szólt egy szót sem. Mikor bejött, Elizabeth megmondta az anyjának, hogy ki a vendég, bár őladysége egy szóval sem kérte, hogy mutassa be.

Mrs. Bennet odavolt a csodálkozástól - hízelgett neki, hogy ilyen előkelő látogató fordul meg a házában, és túláradó udvariassággal fogadta. Lady Catherine szótlanul ült egy pillanatig, aztán nagyon feszesen Elizához fordult:

- Remélem, jól van, Miss Bennet. Ez a hölgy bizonyára az édesanyja.

Elizabeth nagyon kurtán azt felelte, hogy igen.

- Az pedig bizonyára az egyik húga.

- Igen, mylady - szólt közbe Mrs. Bennet, aki boldog volt, hogy Lady Catherine-nel beszélhet. - Nála csak egy lányom fiatalabb. A legkisebb nemrég ment férjhez, a legidősebb pedig kint sétál azzal a fiatalemberrel, aki nemsokára már a családunkhoz fog tartozni.

- Látom, nagyon kis parkjuk van - szólalt meg ismét Lady Catherine, rövid szünet után.

- Igen, persze hogy kicsi Rosingshoz képest; de tessék elhinni, mylady, sokkal nagyobb, mint Sir William Lucas parkja.

- Ez nem lehet valami kellemes szoba nyáron, estefelé; az ablakok nyugatra néznek.

Mrs. Bennet megnyugtatta vendégét, hogy ebéd után sohasem tartózkodnak a nappaliban, aztán hozzátette:

- Szabad-e érdeklődnöm, mylady, jól van-e Mr. Collins és a felesége?

- Igen, nagyon jól. Tegnapelőtt este voltak nálam. Elizabeth most azt várta, hogy Lady Catherine átad egy levelet Charlotte-tól, mert ez lett volna a látogatás egyetlen valószínű oka. De semmiféle levél nem került elő, s Elizabeth teljesen tanácstalan volt.

Mrs. Bennet igen előzékenyen frissítőket kínált őladységének, de Lady Catherine nagyon határozottan s nem valami udvariasan kijelentette, hogy nem eszik semmit. Aztán felállt, és odaszólt Elizának:

- Úgy látom, Miss Bennet, hogy a gyep egyik oldalán egész szép kis vadon van. Szívesen sétálnék ott kicsit magával, ha megtisztelne a társaságával.

- Menj csak, drágám - kiáltotta az anyja -, mutasd meg őladységének a sétányokat! A remetelak bizonyára meg fogja nyerni tetszését.

Elizabeth engedelmeskedett, felszaladt a szobájába a napernyőjéért, aztán lekísérte az előkelő vendéget a lépcsőn. Amint keresztülmentek a hallon, Lady Catherine benyitott az ebédlőbe és a szalonba, rövid szemle után megállapította, hogy egész rendes szobák, és ezzel továbbment.

A hintó a ház előtt várt, s Elizabeth látta, hogy benne ül a komorna. Szótlanul mentek végig a kavicsos úton, amely a ligethez vezetett. Elizabeth elhatározta, hogy nem kezd beszélgetést ezzel az asszonnyal, aki most még fennhéjázóbb és kellemetlenebb volt, mint rendesen.

"Hogyan is gondolhattam, hogy hasonlít az unokaöccséhez?" - gondolta, mikor az asszony arcára pillantott. Mihelyt a bokrok közé értek, Lady Catherine rögtön elkezdte:

- Miss Bennet, ön bizonyára tudja, mi bírt engem arra, hogy ideutazzam. A szíve, a lelkiismerete megsúgta önnek, miért jöttem ide.

Elizabeth őszinte csodálkozással nézett reá.

- Nem, Lady Catherine, ön téved. El sem tudom képzelni, minek köszönhetjük a szerencsét.

- Miss Bennet - felelte őladysége ingerült hangon -, tisztában kell lennie azzal, hogy velem nem lehet tréfálni. De bármennyire alakoskodik is, én nem követem példáját. Engem mindig őszinte és szókimondó jellemnek ismertek, és ilyen fontos ügyben semmi esetre sem térek el szokásomtól. Két nappal ezelőtt megdöbbentő hír jutott a fülembe. Értesülésem szerint nemcsak az ön nővére készül igen előnyös házasságot kötni, hanem arról is szó van, hogy ön, vagyis Miss Elizabeth Bennet, minden valószínűség szerint nemsokára férjhez megy az én tulajdon unokaöcsémhez, Mr. Darcyhoz. Én persze tudom, hogy ez szemenszedett hazugság - még a lehetőségét sem tételezem fel, mert ezzel is megbántanám unokaöcsémet -, mégis rögtön úgy döntöttem, hogy ideutazom, és megmondom magának a véleményemet.

- De ha tudta, hogy lehetetlen és nem igaz - mondta Elizabeth, miközben arcába kergette a vért a csodálkozás és a harag -, igazán nem értem, miért vállalkozott ladységed a hosszú, fárasztó utazásra. Mit akar ezzel elérni?

- Azt akarom, hogy a hírt rögtön megcáfoljuk a világ előtt.

- De hiszen azzal, hogy eljött hozzám és a családomhoz, még jobban megerősíti a hírt - felelte Elizabeth hűvösen -, feltéve, hogy van ilyen híresztelés.

- Feltéve! Hát úgy tesz, mintha nem tudná? Hát nem maguk terjesztik a legnagyobb buzgalommal? Nem tudja, hogy mindenütt ezt beszélik?

- Én sohasem hallottam róla.

- És azt is határozottan kijelenti, hogy a hírnek nincs semmi alapja?

- Én nem tartok igényt olyan őszinte szókimondásra, mint ladységed. Lehetnek olyan kérdései, amelyekre nem óhajtok válaszolni.

- Hiszen ez tűrhetetlen! Miss Bennet, én ragaszkodom ahhoz, hogy válaszoljon. Igaz-e, hogy unokaöcsém megkérte az ön kezét?

- Ladységed már kijelentette, hogy ez lehetetlen.

- Igazság szerint az is. Nem is teheti meg, amíg el nem veszti a józan eszét. De lehet, hogy az ön csábítása és mesterkedése egy gyönge pillanatában elfeledtette vele, mivel tartozik önmagának és egész családjának. Lehet, hogy ön behálózta az unokaöcsémet.

- Ha ezt tettem, én volnék az utolsó, aki bevallaná.

- Miss Bennet, tudja maga, hogy ki vagyok én? Nem vagyok hozzászokva az ilyen válaszokhoz. A húgán kívül én vagyok Mr. Darcy legközelebbi rokona a világon, s jogon van tudni legbensőbb ügyeiről.

- De az enyéimről nem. Az ilyen viselkedés pedig csak arra jó, hogy megtagadjak minden magyarázatot.

- Értsen meg végre! Ebből a házasságból, melyről ön álmodozni mer, soha nem lehet semmi. Nem, soha! Mr. Darcy az én leányom vőlegénye. Hát ehhez mit szól?

- Csak ennyit: ha ez igaz, akkor nincs oka feltenni, hogy megkéri a kezemet.

Lady Catherine habozott egy pillanatig, aztán így felelt: - Meg kell mondanom, ez különleges eljegyzés. Már gyermekkoruktól egymásnak vannak szánva. Ez volt Mr. Darcy édesanyjának leghőbb kívánsága és az enyém is. Még a bölcsőben feküdt a két gyermek, s mi már frigyükről szőttünk terveket. És most, amikor a két testvér leghőbb vágya valósulna meg kettőjük házasságában, egyszerre közbelép egy alacsony származású leány, aki társadalmilag nem is számít, s akinek semmi köze a családunkhoz! Hát nincs tekintettel a rokonok óhajára, a hallgatólagos eljegyzésre, amely őt Miss de Bourghhoz köti? Kiveszett önből minden jóérzés és tapintat? Hát nem megmondtam magának, hogy Mr. Darcy már csecsemőkorától leányomnak volt szánva?

- Igen, hallottam ezt már előbb is, de mit érdekel ez engem? Ha más akadálya nincs, hogy feleségül menjek az ön unokaöcséhez, az igazán nem fog visszatartani, hogy az édesanyja és a nagynénje Miss de Bourghgal akarták összeházasítani. Önök ketten megtették a magukét, amikor kitervelték a házasságot - hogy sikerül-e a terv, az már másokon áll. Ha Mr. Darcyt nem köti unokahúgához sem az adott szó, sem a vonzalom, miért ne választhatna más leányt? És ha rám esne a választása, miért ne fogadhatnám el az ajánlatát?

- Mert a becsület, az illem, a belátás, sőt az érdek is tiltja ezt. Igen, Miss Bennet, az érdek, mert ne gondolja, hogy Mr. Darcy családja és barátai szóba állnának önnel, ha semmibe veszi valamennyiünk akaratát. Mr. Darcy minden rokona minden ismerőse megróná, lenézné, megvetné önt. Mindenki irtózva fordulna el ettől a házasságtól; a családban ki sem ejtenék az ön nevét.

- Mindez valóban súlyos csapás volna - felelte Elizabeth. - De aki Mr. Darcy felesége lehet, annak olyan kivételes boldogság adódik e helyzetéből, hogy - mindent mérlegelve - nem lesz oka megbánni ezt a lépését.

- Önfejű, konok leány! Az ön helyében szégyellném magam! Hát ez a hála, hogy annyi figyelemmel halmoztam el tavasszal? Nem érzi, hogy ezért is tartozik nekem valamivel? Üljünk le egy pillanatra. Értse meg, Miss Bennet, én azzal a szilárd elhatározással jöttem ide, hogy szándékomat megvalósítom, és ettől nem tántorít el semmi. Nem szoktam meg, hogy alávessem magam mások szeszélyeinek; soha nem tűrtem, hogy bárki is ellenkezzék velem.

- Ez még sajnálatraméltóbbá teszi ladységed jelenlegi helyzetét, de rám semmi hatással sincs.

- Ne vágjon a szavamba, hallgasson csendben végig! Leányom és unokaöcsém egymásnak vannak teremtve. Anyai ágon ugyanabból a főrangú családból származnak, apai részről pedig köztiszteletben álló régi családokból, bár azok nem örököltek főnemesi címet. A vagyon is jelentékeny mindkét oldalon. A két család minden tagja egyhangúan óhajtja, hogy egymáséi legyenek - és mi választaná őket széjjel? Egy fiatal nő nagyra törő becsvágya, akinek nincs se családja, se rokonsága, se vagyona. Bele lehet ebbe nyugodni? Nem lehet, nem is kell. Ha ön jól fogná fel saját érdekét, nem kívánná elhagyni azt a kört, amelyben nevelkedett.

- Ha férjhez mennék az ön unokaöccséhez, nem érezném, hogy más társadalmi körbe lépek. Mr. Darcy nemesember, én is nemesember leánya vagyok: ennyiben nincs köztünk különbség.

- Ez igaz. Maga nemesember lánya. De ki az ön édesanyja? Kik a nagybátyjai és nagynénjei? Ne gondolja, hogy nem vagyok tisztában társadalmi helyzetükkel.

- Akármilyen is a rokonságom - mondta Elizabeth -, ha unokaöccsének nincs ellenük kifogása, önnek sem lehet.

- Mondja meg végre: eljegyezte önt Mr. Darcy?

Elizabeth nem felelt volna erre a kérdésre, csak azért, hogy Lady Catherine-t lekötelezze; de pillanatnyi gondolkodás után mégis így válaszolt:

- Nem, nem jegyzett el.

Lady Catherine szemmel láthatólag meg volt elégedve.

- És megígéri nekem, hogy soha nem jegyzi el magát vele?

- Ilyen ígéretet nem teszek.

- Miss Bennet, meg vagyok döbbenve, meg vagyok botránkozva. Azt hittem, magával lehet okosan beszélni. De ne áltassa magát azzal, hogy én egy tapodtat is engedek. Addig nem megyek el innen, amíg kötelező ígéretet nem tesz.

- Ezt pedig sohasem csikarja ki belőlem. Engem nem lehet úgy megfélemlíteni, hogy belemenjek egy ilyen esztelen dologba. Ladységed azt akarja, hogy Mr. Darcy feleségül vegye az ön leányát; azt hiszi, valószínűbb lesz a házasság, ha én megadnám a kívánt ígéretet? Tegyük fel, hogy Mr. Darcy engem szeret. Vajon ha én kikosaraznám, ok lenne ez arra, hogy átpártoljon az unokahúgához? Meg kell mondanom, Lady Catherine, hogy az érvek, melyekkel szokatlan kérését támogatta, nemcsak komolytalanok, hanem rossz helyen alkalmazottak. Egészen félreértette a jellememet, ha azt hiszi, hogy ilyen rábeszélés hat reám. Arról nem tudok nyilatkozni, hogy az unokaöccse milyen néven venné a beavatkozást ügyeibe, de ahhoz semmi esetre sincs joga önnek, hogy az én ügyeimbe avatkozzék. Arra kell kérnem tehát, hogy ne zaklasson tovább ezzel a dologgal.

- Csak ne olyan hevesen, kérem! Én még nem végeztem. Mindezekhez a kifogásokhoz hozzá kell még tennem valamit. Ne gondolja, hogy én nem ismerem legifjabb húga szégyenletes szökésének egész történetét. Nagyon jól tudok mindent - azt is, hogy a házasságot csak utólag, nagy nehezen lehetett nyélbe ütni, az ön édesapja és nagybátyjai költségén. És egy ilyen lány legyen az én unokaöcsém sógornője? És a férje, akinek apja intéző volt a boldogult Mr. Darcynál, most sógorságba kerüljön a fiatal Mr. Darcyval? Jóságos isten! Hát ezt hogy gondolja? Meg akarja gyalázni a pemberleyi ősök emlékét?

- Most már nem akarom tovább hallgatni - felelte Elizabeth haragosan. - Mindent a fejemhez vágott, amivel vérig sérthet. Kérem, menjünk vissza a házba.

Közben fel is kelt, Lady Catherine is követte példáját, és elindultak vissza. Őladysége egészen ki volt kelve magából:

- Látom, nincs semmi tekintettel unokaöcsém becsületére és jó hírére! Micsoda érzéketlen, önző teremtés! Hát nem gondol arra, hogy ha önnel köt házasságot, ez szégyenbe taszítja őt az egész világ előtt?

- Lady Catherine, nekem nincs több mondanivalóm. Ön már tudja, mi a felfogásom.

- Szóval el van szánva, hogy hozzá megy feleségül?

- Ezt egy szóval sem mondtam. Csak arra vagyok elszánva, hogy azt fogom tenni, ami az én véleményem szerint meghozza a boldogságomat, tekintet nélkül önre vagy bárki másra, akihez nekem semmi közöm sincs.

- Jó, tehát nem hajlandó kedvemben járni; nem hajlandó hallgatni a kötelesség, a becsület, a hála szavára. El van határozva, hogy tönkreteszi őt minden barátja szemében, és kiszolgáltatja a világ megvetésének.

- Ebben az esetben hiába hivatkozik ön a kötelesség, a becsület és a hála parancsaira - felelte Elizabeth. Egyik erkölcsi elvet sem sérteném meg, ha nőül mennék Mr. Darcyhoz. Ami pedig a család haragját vagy a világ felháborodását illeti, ha a családot felbőszíti a házasság, emiatt egy pillanatig sem fájna a fejem; a világ pedig sokkal okosabb annál, semhogy osztozzék a megvetésben.

- Ez hát az ön őszinte véleménye! Ez az utolsó szava! Rendben van, most már tudom, mit kell tennem. Ne gondolja, Miss Bennet, hogy merész álma valaha is teljesül. Azért jöttem ide, hogy próbára tegyem önt. Azt hittem, lehet magával okosan beszélni, de biztos lehet benne, hogy én keresztülviszem, amit akarok.

Lady Catherine ilyen hangnemben beszélt tovább, amíg a hintóhoz nem értek, de mielőtt beszállt volna, hirtelen hátrafordult és hozzátette:

- Nem búcsúzom el öntől, Miss Bennet... anyjának sem küldök üdvözletet... Ön nem érdemel ilyen figyelmet. Nagyon megbántott engem.

Elizabeth nem válaszolt, nem is próbálta rávenni őladységét, hogy menjen vissza vele a házba, hanem ő maga nyugodtan bement. A lépcsőn fölfelé menet hallotta, hogy a hintó elrobog. Édesanyja türelmetlenül várta már az öltözőszoba ajtajában - tudni akarta, miért nem jött vissza Lady Catherine, hogy kissé kipihenje magát.

- Nem volt kedve hozzá - mondta Elizabeth -, el akart menni.

- Micsoda szép, előkelő asszony! És milyen roppant kedves tőle, hogy eljött hozzánk! Hiszen bizonyára csak azt akarta közölni velünk, hogy Collinsék jól vannak. Valószínűleg úton van valamerre, és Merytonon átutazva eszébe jutott, hogy benéz hozzád is. Ugye, nem volt semmi különös mondanivalója számodra, Lizzy?

Elizabeth most kénytelen volt egy kis füllentéshez folyamodni, mert nem tudathatta anyjával, miről folyt köztük a társalgás.
III. KÖNYV 15. FEJEZET
Ez a szokatlan látogatás úgy feldúlta Elizabeth lelki nyugalmát, hogy alig bírt magához térni, s hosszú órákon át folyton csak erre gondolt. Úgy látszik, Lady Catherine csupán azért vállalta az utazás fáradalmait Rosingstól Longbournig, hogy felbontassa az ő állítólagos eljegyzését Darcyval. Magyarázatnak nem is ésszerűtlen, de Elizabeth nem tudta elképzelni, honnan eredhetett az eljegyzés híre: végül eszébe jutott, hogy mivel Darcy bizalmas barátja Bingleynek, ő maga pedig Jane húga, ez elegendő alapot szolgáltathatott a feltevésre, hiszen ha egy esküvő küszöbön áll, az emberek rögtön másikat várnak. Elizabeth arról sem feledkezhetett meg, hogy Jane házassága révén ezentúl gyakrabban fog találkozni Darcyval. És derék szomszédaik a Lucas-lakban (mert Lady Catherine csak tőlük szerezhette értesüléseit, Collinsék közvetítésével) bizonyára azt az eseményt jelezték szinte bizonyosnak és közelinek, amelyet ő maga csak távoli lehetőségnek érzett és remélt.

De amint Lady Catherine szavait fontolgatta, akaratlanul is nyugtalankodva gondolt arra, milyen következményekkel járhat, ha a lady nem tágít. Hiszen kijelentette, hogy mindenáron megakadályozza ezt a házasságot, s Elizának az jutott eszébe, hogy bizonyára egyenesen unokaöccséhez fordul; azt pedig nem is merte bevallani magának, hogyan fogadhatja Darcy a házassággal járó összes hátrányok ilyen felsorolását. Elizabeth nem tudhatta, mennyire szereti a fiatalember nagynénjét, vagy mennyit ad az ítéletére, de mégis természetes volt a feltevés, hogy Darcy sokkal többre becsüli Lady Catherine-t, mint ő maga; az is bizonyos volt, hogy ha a nagynéni azt a körülményt emeli ki, mennyi bajt okoz a házasság egy olyan leánnyal, akinek legközelebbi rokonsága egyáltalán nem méltó az övéhez, ezzel Darcyt legsebezhetőbb oldalán támadja meg. Tekintve Darcynak a rangról és a méltóságról vallott elveit, könnyen meglehet, hogy a józan ész és a helyes okoskodás szavát fedezi fel ebben az érvelésben, amely alaptalannak és nevetségesnek tűnt fel Elizabeth előtt.

Ha a fiatalember tétovázott a múltban, nem tudva, mire határozza el magát (s viselkedése gyakran erre vallott), meglehet, hogy egy közeli rokon tanácsa és kérése eloszlatja minden kételyét, s rábírja arra, hogy a méltóság és a rang csorbulása nélkül keressen boldogságot. Ebben az esetben Darcy nem tér többé vissza. Lady Catherine valószínűleg útba ejti Londont, s beszél unokaöccsével, aki eláll Bingleynek tett ígéretétől, és nem jön vissza Netherfieldbe.

"Ha tehát néhány napon belül mentegetőző levelet küld barátjának, hogy nem válthatja be ígéretét, akkor tudom, hányadán állok - tette hozzá magában. - Akkor nem várom többé vissza, nem is kívánom, hogy hű maradjon hozzám. Ha beéri azzal, hogy csak bánkódik utánam, amikor elnyerhette volna szívemet és kezemet, akkor engem sem fog sokáig emészteni utána a bánat."

A család többi tagja is nagyon meglepődött, amikor értesültek róla, hogy ki volt a vendégük; de ők is készségesen elfogadták a magyarázatot, amellyel Elizabeth lecsillapította édesanyja kíváncsiságát, s nem faggatták tovább.

Másnap reggel, amint Elizabeth lement a lépcsőn, találkozott apjával. Mr. Bennet a könyvtárszobából jött ki, és levelet tartott a kezében.

- Éppen téged kereslek, Lizzy - mondta. - Gyere csak be a szobámba.

Elizabeth követte apját a könyvtárba. Kíváncsi volt, mit fog hallani, s kíváncsiságát növelte a sejtelem, hogy a közlés valamiképpen kapcsolatos a levéllel, melyet Mr. Bennet a kezében tart. Hirtelen rádöbbent arra, hogy a levelet Lady Catherine írhatta, és szorongva tekintett a kimagyarázkodás elé.

Apja odament a kandallóhoz, Elizabeth utána, s mindketten leültek. Mr. Bennet most így kezdte:

- Ma reggel levelet kaptam, amely rendkívül meglepett. Mivel főleg rád vonatkozik, neked is ismerned kell tartalmát. Eddig nem is tudtam, hogy két leányom áll a házasság küszöbén. Engedd meg, hogy gratuláljak a nagyszerű hódításhoz.

Elizának arcába szökött a vér, mert első gondolata az volt, hogy a levelet nem a nagynéni írta, hanem az unokaöccse, s most nem tudta, örüljön-e inkább, hogy Darcy egyáltalán nyilatkozik, vagy pedig sértődjék meg, hogy nem őhozzá intézte levelét. De apja így folytatta:

- Úgy látom, tudod, miről van szó. A fiatal hölgyeknek igen finom érzékük van az ilyesmihez, de azt hiszem, még a te éleslátásoddal sem tudod kitalálni, ki az imádód. A levél Mr. Collinstól jött.

- Mr. Collinstól! Hát ő mit mondhat?

- Természetesen olyat, ami nagyon is fontos. Azzal kezdi, hogy gratulál legidősebb leányom közelgő nászához, amelyről nyilván a jólelkű, pletykás Lucas család valamelyik tagja értesítette. Nem akarom próbára tenni türelmedet, s ezért nem olvasom fel, amit erről ír. Ami téged érdekel, az a következő:

Miután Mrs. Collins és magam is őszinte szerencsekívánatainkat fejezzük ki e boldog esemény alkalmából, legyen szabad most kitérnem röviden egy másik ügyre, amelyre vonatkozólag ugyanazon forrásból nyertünk értesülést. Úgy hírlik, hogy másik leánya, Elizabeth sem fogja már sokáig viselni a Bennet nevet, amelytől nővére is megválik, s hogy olyan élettársat választ, akiben joggal tisztelhetjük az ország egyik legkimagaslóbb személyiségét.

- Nos, el tudod találni, Lizzy, kire gondol Collins?

Az illető úriember bőségesett meg van áldva mindennel, amit a halandó szív kívánhat: hatalmas vagyon, főrangú rokonság, kiterjedt befolyás - mindez az övé. De bármilyen nagy a kísértés, hadd figyelmeztessem Elizabeth húgomat és Önt is, minő veszélyekkel járhat, ha elhamarkodva kapnak az illető úriember ajánlatán, noha nem kétlem, hogy Önök, érthető módon, rögtön ki akarnák azt aknázni.

- El tudod képzelni, Lizzy, ki lehet ez az úriember? No, most mindjárt kiderül!

Az ok, amiért figyelmeztetem Önöket, a következő: Minden alap megvan annak a feltételezésére, hogy az illető úriember nagynénje, Lady Catherine de Bourgh, nem nézné jó szemmel a házasságot.

- Így hát kibújt a szög a zsákból: Mr. Darcyról van szó! Nos, Lizzy, azt hiszem, most igazán megleptelek. Hát találhatott volna Collins vagy a Lucas család még egy embert összes ismerőseink között, akinek már a neve is meghazudtolja az egész mendemondát? Mr. Darcy, aki csak azért néz egy nőre, hogy hibát keressen benne, s aki talán soha életében meg sem nézett téged! Hát nem pompás?

Elizabeth próbált osztozni apja jókedvében, de csak egy kényszeredett mosolyra telt tőle. Mr. Bennet élcelődése soha nem esett még ilyen rosszul.

- Nem találod mulatságosnak?

- Dehogynem. Kérem, papa, olvassa tovább.

Miután tegnap este említettem őladységének, hogy ez a házasság kilátásban van, Lady Catherine szokott leereszkedésével azonnal kifejezésre juttatta, milyen érzelmeket keltett benne a hír. Szavaiból azt vettem ki, hagy bizonyos kifogásokat táplál unokahúgom családja ellen, s ezért soha nem egyezne bele - az ő szavaival élve - ilyen szégyenletes frigybe. Kötelességemnek éreztem, hogy erről haladék nélkül értesítsem unokahúgomat, mivel kívánatosnak tartom, hogy ő és előkelő imádója a helyzet ismeretében járjanak el, s ne rohanjanak hanyatt-homlok egy házasságba, amely nem nyerte el a kellő jóváhagyást.

- Mr. Collins még ezt fűzi hozzá:

Szívből örvendek, hogy Lydia húgom szomorú ügyét sikerült szépen elsimítani, s már csak az aggaszt, hogy szinte mindenki tud együttélésükről a házasság előtt. Nem mulaszthatom el azonban állásomból folyó kötelességeimet, s ezért kifejezést kell adnom megdöbbenésemnek, hogy Ön a fiatal párt a házasságkötés után azonnal befogadta házába. Ezzel bűnpártolást követett el, s ha én volnék a longbourni lelkész, a legerélyesebben tiltakoztam volna e lépés ellen. Önnek természetesen kötelessége a keresztyéni megbocsátás, de azt már nem lett volna szabad engednie, hogy színe elé járuljanak, vagy akár a nevüket is valaha kiejtsék az Ön jelenlétében.

- Így értelmezi hát a tiszteletes a keresztényi megbocsátást! A levél többi része csak a drága Charlotte állapotáról szól, meg arról, hogy a család egy ifjú olajággal fog gyarapodni. De úgy látom, Lizzy, téged nem mulattat a dolog. Remélem, nem adod a sértett kislányt, és nem húzod fel az orrod egy ostoba pletyka miatt. Hát nem azért élünk, hogy embertársaink mulassanak rajtunk, mi pedig rajtuk nevessünk, ha rákerül a sor?

- Persze! - kiáltotta Elizabeth. - S én nagyon is jól szórakoztam. De oly furcsa az egész!

- Persze hogy az, de éppen azért olyan mulatságos. Ha bárki mást pécéztek volna ki, nem szólnék egy szót sem; de Darcy teljes közömbössége és a te nyilvánvaló ellenszenved oly nevetségesen képtelenné teszi a dolgot. Bármennyire utálok levelet írni, a világért sem hagynám abba a levelezést Collinsszal. Ha egy-egy levelét olvasom, kénytelen vagyok elismerni, hogy még Wickhamen is túltesz, pedig én igazán sokra becsülöm vőmuram arcátlanságát és képmutatását. És mondd, Lizzy, mit szólt Lady Catherine ehhez a híreszteléshez? Talán azért jött ide, hogy megtagadja beleegyezését?

Elizabeth válasz helyett csak nevetett, s minthogy apja érdeklődése mögött nem rejtőzött semmiféle gyanú, a leányt az sem bántotta, hogy Mr. Bennet megismételte a kérdést. De Elizának sohasem esett még ilyen nehezére színlelni az érzéseket. Kénytelen volt nevetni, amikor inkább sírásra hajlott a kedve. Apja kegyetlenül meggyötörte, amikor Darcy közömbösségéről beszélt, s Elizabeth csak csodálkozott, hogyan lehet valaki ennyire rövidlátó, bár néha rettegve gondolt arra, hogy talán nem is az édesapja lát keveset, hanem ő képzelt sokat.
III. KÖNYV 16. FEJEZET
Elizabeth félig-meddig számított arra, hogy Darcy levélben fogja kimenteni magát barátjánál, de ehelyett Bingley már néhány nappal Lady Catherine látogatása után magával hozta őt Longbournba. Az urak korán jöttek, s mielőtt Mrs. Bennet szóba hozta volna, hogy őladysége járt náluk (Elizabeth tűkön ült, s minden pillanatban ettől rettegett), Bingley azt javasolta, hogy mindnyájan tegyenek egy kis sétát, mert kettesben akart maradni Jane-nel. A gondolatot örömmel fogadták. De Mrs. Bennet nem szokott sétálni, Marynek meg sohasem volt ideje, így hát öten indultak neki az útnak. Bingley és Jane hamarosan előreengedték a többieket, maguk pedig hátramaradtak, s hagyták, hogy Elizabeth, Kitty és Darcy szórakoztassák egymást. De azok hárman alig szólaltak meg. Kitty úgy félt Darcytól, hogy meg se mukkant, Elizabeth pedig titokban döntő lépésre határozta el magát, s talán Darcy is ilyesmin töprengett.

Lucasék háza felé sétáltak, mert Kitty meg akarta látogatni Mariát. Elizabeth nem tartotta fontosnak, hogy Darcy és ő is benézzenek, s amikor Kitty magukra hagyta őket, bátran folytatta útját a fiatalemberrel. Most következett el a pillanat, hogy végrehajtsa elhatározását, s amíg tartott még benne a bátorság, hirtelen megszólalt:

- Mr. Darcy, én nagyon önző teremtés vagyok. Könnyíteni kell a szívemen, s azt sem bánom, ha ezzel megsértem az ön érzéseit. Nem állhatom meg tovább, hogy ne mondjak köszönetet, amiért olyan végtelenül jó volt az én szegény húgomhoz. Amióta tudomást szerezem róla, csak egy vágyam volt: hogy megmondjam, mennyire hálás vagyok érte. Ha a családom is tudna a dologról, akkor most nemcsak a saját nevemben beszélnék.

- Sajnálom, szívből sajnálom - felelte Darcy, meglepve és megindult hangon -, hogy olyasmiről értesült, ami helytelen magyarázatra és nyugtalanságra adhatott önnek okot: Nem gondoltam volna, hogy Mrs. Gardinerben ily kevéssé lehet megbízni.

- Nem szabad neheztelnie nagynénémre. Lydia elejtett szavából tudtam meg, hogy önnek is része volt ebben az ügyben, s én persze nem nyugodtam addig, amíg végére nem jártam a dolognak. Hadd köszönjem meg önnek újra és újra az egész család nevében, hogy ilyen nemeslelkűen és részvevően magára vállalt ennyi gondot, és oly sok baj és kellemetlenség árán kinyomozta őket.

- Ha mindenáron meg akarja köszönni - felelte Darcy -, csak a saját nevében tegye. Nem akarom tagadni, hogy egyéb okaim mellett főképp az a vágy sarkallt, hogy örömet szerezzek önnek. A családja nem tartozik nekem semmivel. Tisztelem és becsülöm őket, de meg kell mondanom, egyedül csak önre gondoltam.

Elizabeth annyira zavarba jött, hogy egy szót sem tudott szólni. Rövid szünet után Darcy hozzátette:

- Ön sokkal nemesebb lelkű, semhogy tréfát űzzön velem. Ha most is úgy érez, mint áprilisban, mondja meg rögtön. Az én érzéseim és vágyaim változatlanok, de önnek csak egy szavába kerül, s én soha többé nem szólok erről a tárgyról.

Elizabeth teljesen átérezte a fiatalember szokatlanul fonák és kínos helyzetét, s hirtelen erőt vett magán. Ha nem is nagyon összefüggően, de rögtön tudtára adta, hogy az említett időpont óta az ő érzelmeiben olyan mélyreható változás állt be, hogy most már hálásan és örömmel fogadja előbbi szavait. E válasz hallatára Darcyt olyan boldogság fogta el, amilyet talán még sohasem érzett, s az alkalom olyan okos és meleg szavakat csalt az ajkára, amilyenre egy fülig szerelmes ember csak képes. Ha Elizabeth Darcy szemébe mert volna nézni, láthatta volna, milyen jól illik hozzá a szívből fakadó öröm, amely csak úgy sugárzott arcán; de ha nem is nézett rá, hallgatta szavait az érzésekről, és megértette, mit jelent ő Darcy számára, s pillanatról pillanatra többre becsülte a férfi szerelmét.

Továbbsétáltak, maguk sem tudták, merre. Annyi mindent kellett nekik gondolni, érezni és mondani, hogy egyébre nem is figyelhettek. Elizabeth hamarosan megtudta, hogy egymásra találásukat Lady Catherine erőfeszítésének köszönhetik, aki Londonon átutazva csakugyan felkereste unokaöccsét, beszámolt neki longbourni látogatásáról, arról is, hogy mi vitte őt oda, s elmondta az Elizával folytatott beszélgetés lényegét, külön kiemelve minden olyan szavát, amely őladysége nézete szerint kész bizonysága volt annak, hogy Miss Bennet milyen konok és magabiztos. Lady Catherine szentül meg volt győződve, hogy ily módon kicsikarhatja unokaöccséből az ígéretet amelyet a leány kereken megtagadott. De őladységének nem volt szerencséje, mert közbelépésével éppen az ellenkező hatást érte el.

- Reményt ébresztett bennem - mondta Darcy -, ahogy addig talán még sohasem reménykedtem. Ismertem annyira az ön természetét, hogy ha végérvényesen és visszavonhatatlanul ellenem döntött volna, akkor ezt nyíltan és őszintén meg is mondja Lady Catherine-nek.

Elizabeth elpirult és nevetve válaszolta:

- Igen, eléggé szókimondónak ismert ahhoz, hogy erre is képesnek tartson. Ha olyan gyalázatosan lehordtam szemtől szembe, miért húzódoznék attól, hogy rokonai előtt is szidjam?

- Hát mondott rólam olyat, amit meg nem érdemeltem? Ha alaptalanok voltak is a vádjai, mert ön téves feltevésekből indult ki, az én viselkedésem viszont rászolgált a legszigorúbb megrovásra. Sohasem tudom magamnak megbocsátani, s csak irtózattal gondolok rá vissza.

- Ne civakodjunk azon, hogy kit terhel több felelősség azért az esetért - mondta Elizabeth. - Ha szigorúan nézzük a dolgot, egyikünk viselkedése sem volt kifogástalan; de remélem, azóta mindketten öregbedtünk udvariasságban.

- Én bizony nem tudok ilyen könnyen kibékülni önmagammal. Ha eszembe jut minden, amit akkor mondtam, ha a viselkedésemre, modoromra, szavaimra gondolok, az emlék most is kimondhatatlanul kínos nekem, s az volt hosszú hónapokon keresztül. Sohasem fogom elfelejteni a megérdemelt rendreutasítást: "Ha úribb módon viselkedett volna irányomban." Ezek voltak az ön szavai. Nem tudja, talán el sem bírja képzelni, mennyit rágódtam ezen, bár be kell vallanom, időbe telt, míg beláttam, hogy önnek volt igaza.

- Én semmi esetre sem gondoltam, hogy ezek a szavak ilyen nagy hatással lesznek önre. Eszembe sem jutott, hogy valaki így a szívére veheti.

- Ezt könnyen el is hiszem. Akkoriban úgy ítélt meg, hogy nincs bennem semmi jóravaló érzés - tudom, hogy így gondolkodott. Sohasem felejtem el az arckifejezését, amikor azt mondta, hogy semmiképpen nem kérhettem volna meg úgy a kezét, hogy ajánlatomat el is fogadja.

- Ó, ne juttassa eszembe, amit akkor mondtam. Az ilyen emlékekkel nem megyünk semmire. Higgye el, én már régóta, szívből megbántam mindezt.

Darcy most szóba hozta a levelét.

- Mondja, legalább utána jobb véleménye lett rólam? És olvasás közben elhitte, amit benne írtam?

Elizabeth elmondta, hogyan hatott rá a levél, hogyan oszlatta el lassanként minden régi balítéletét.

- Tudtam jól - mondta Darcy -, hogy fájdalmat okozok önnek vele, mégis meg kellett írnom. Remélem, megsemmisítette a levelet. Különösen egy rész volt benne, az elején - mindig félek, hogy újra elolvashatja. Emlékszem van ott néhány kifejezés, melyek miatt joggal meggyűlölhet engem.

- Okvetlenül elégetem a levelet, ha azt hiszi, hogy vonzalmam enélkül nem maradhat meg; de ha azt tapasztaltuk is, hogy az én felfogásom nem egészen változhatatlan, remélem, mégsem vagyok annyira csélcsap, mint e megjegyzéséből következik.

- Amikor azt a levelet írtam - felelte Darcy -, azt hittem magamról, hogy teljesen nyugodt és hűvös fejjel írok, de azóta rájöttem, hogy rettentő elkeseredés diktálta.

- A levél talán keserűen kezdődött, de a vége már nem olyan. A búcsúszavakból maga a jóság és a szeretet szól. De ne gondoljunk többé a levélre. Az is, aki írta, az is, aki kapta, annyira megváltozott azóta érzésben, hogy el kell felejtenünk minden kellemetlen kísérő körülményt. Meg kell tanulnia az én bölcsességemet: csak arra gondoljunk vissza a múltból, aminek az emléke örömet szerez.

- Nem hiszem, hogy magára vonatkozik ez a filozófia. Ha visszatekint a múltra, nem tehet magának semmiféle szemrehányást, s elégedettsége így nem a bölcsességből táplálkozik, hanem ami sokkal jobb annál: a tapasztalat hiányából. Az én helyzetem más. Kínos emlékek tolulnak fel, amelyeket nem lehet és nem is szabad elfojtani. Egész életemen át önző voltam - ha elveimben nem is, de mindenesetre a gyakorlatban. Gyermekkoromban megtanítottak, mi a jó és helyes, de arra nem, hogyan uralkodjam természetemen. Helyes elveket oltottak belém, de hagyták, hogy a gőg és az önhittség útját kövessem. Szerencsétlenségemre mint egyetlen fiút (hosszú éveken át mint egyetlen gyermeket), szüleim elkényeztettek. Ők maguk derék emberek voltak (édesapám különösen maga volt a megtestesült jóakarat és kedvesség); mégis engedték, bátorították, szinte nagyra nevelték bennem az önzést és gőgöt, úgyhogy családi körömön kívül nem törődtem senkivel, lenéztem az egész világot, legalábbis igyekeztem lebecsülni minden más ember értelmét és értékét, ha a magaméval hasonlítottam össze. Így éltem én nyolcéves koromtól huszonnyolc éves koromig, és most is ilyen lennék, ha nem találkozom magával, drága, édes Elizabeth! Hiszen mindent magának köszönhetek! Milyen leckét adott ön nekem! Kemény lecke volt eleinte, de annál hasznosabb. Megalázott engem, de meg is érdemeltem. Úgy léptem ön elé, mint aki egy pillanatig sem kételkedik a válaszban. Maga megmutatta nekem, milyen üres minden fennhéjázó igényem, hogy tessem egy olyan leánynak, akinek érdemes tetszeni.

- Hát valóban azt hitte, hogy tetszik nekem?

- Nem volt semmi kételyem. Mit szól az én hiúságomhoz? Azt hittem akkor, óhajtja, sőt várja, hogy udvaroljak magának.

- Akkor a modoromban lehetett a hiba, mert nem történt szándékosan. Isten látja a lelkem. Soha nem akartam önt megtéveszteni, de az élénkségem gyakran elragad. Hogyan gyűlölhetett engem az után az este után!

- Gyűlölni önt! Eleinte talán haragudtam, de a harag csakhamar helyes irányba terelődött.

- Alig merem megkérdezni, mit gondolt rólam, amikor Pemberleyben találkoztunk? Nem vette rossz néven, hogy odamentem?

- Dehogy vettem. Nem éreztem én mást, csak meglepetést.

- Ön sem lehetett jobban meglepve, mint én, mikor észvettem, hogy meglátott bennünket. Lelkiismeretem azt súgta, hogy nem tarthatok igényt semmi különös udvariasságra, s be kell vallanom, nem is vártam többet mint amit megérdemeltem.

- Nekem az volt akkor a célom - felelte Darcy -, hogy minden tőlem telhető előzékenységgel bebizonyítsam, mennyire felette állok annak, hogy nehezteljek a múlt miatt. Reméltem, hogy megbocsát nekem, és jobb véleménnyel lesz rólam, ha látja, hogy megszívleltem szemrehányásait. Hogy aztán mikor ébredtek bennem egyéb vágyak, alig tudnám megmondani - azt hiszem, körülbelül félórával azután, hogy önt megláttam.

Aztán elmondta Elizának, mennyire örült Georgiana az ismeretségnek, és milyen csalódás volt neki, hogy hirtelen el kellett utazniok. Erre természetesen szóba került a hirtelen elutazás oka, s Elizabeth csakhamar megtudta, hogy Darcy még el sem távozott a fogadóból, máris elhatározta magában, hogy ő is elutazik Derbyshire-ből, és felkutatja Lydiát, s hogy komoly és töprengő viselkedése a fogadóban a lelki tusából eredt, amíg eljutott e döntéshez.

Elizabeth ismét köszönetet mondott, de a tárgy kínos volt mindkettőjüknek, s nem is beszéltek róla tovább.

Néhány mérföldet sétálgattak már szép csendesen, de észre sem vették, annyira belemerültek a beszélgetésbe. Végül mégis az órára néztek, és akkor látták, hogy ideje már hazamenni.

- De mi lett Bingleyvel és Jane-nel? - ez a csodálkozó felkiáltás terelte a beszédet az ő ügyükre. Darcy kijelentette, hogy nagyon örül az eljegyzésnek, amelyről barátja küldte neki az első hírt.

- Mondja meg őszintén, nem volt meglepve? - kérdezte Elizabeth.

- Egy cseppet sem. Amikor elutaztam Netherfieldből, már éreztem, hogy hamarosan bekövetkezik.

- Más szóval, ön megadta az engedélyt. Mindjárt gondoltam.

S bár Darcy felkiáltott a furcsa kifejezés hallatára, Elizabeth megtudta tőle, hogy lényegileg ez történt.

- Aznap este, mielőtt Londonba utaztam - mesélte a fiatalember -, bevallottam Bingleynek, amit már régóta be kellett volna vallanom. Elmondtam mindent, ami arra vallott, hogy korábbi beavatkozásom az ő ügyeibe tolakodó volt és indokolatlan. Bingley rendkívül meglepődött, mert sejtelme sem volt az egészről. Azt is elmondtam neki, hogy tévedtem feltevésemben, mintha Jane közömbös volna iránta; s mivel láttam rajta, hogy vonzalma semmivel sem lanyhult, azzal a biztos tudattal váltam el tőle, hogy hamarosan boldogok lesznek egymással.

Elizának mosolyognia kellett, milyen könnyűszerrel irányítja Darcy a barátját.

- És mondja, saját megfigyelése alapján közölhette barátjával, hogy Jane szereti őt, vagy pedig arra támaszkodott, amit én mondtam tavasszal?

- Saját megfigyelésem alapján. Két utolsó látogatásom alkalmával gondosan megfigyeltem nővérét, és meggyőződtem róla, hogy szereti Bingleyt.

- És ezt persze Mr. Bingley is rögtön elhitte, mihelyt ön mondta neki.

- Valóban ez történt. Bingley természettől fogva rendkívül szerény ember. Nagyon kevés az önbizalma, s ezért nem mert a saját ítéletére támaszkodni ilyen kényes ügyben, de mivel bennem bízik, aggályai egy csapásra megszűntek. Kénytelen voltam még valamit megvallani neki, ami egy ideig, teljes joggal, nagyon bántotta. Nem titkolhattam tovább, hogy Jane múlt télen négy hónapot töltött Londonban, s hogy én tudtam erről, de szándékosan elhallgattam előtte. Bingley megharagudott rám, de azt is tudom, hogy csak addig tartott a haragja, amíg tisztába nem jött Jane érzelmeivel. Azóta már szívből megbocsátott nekem.

Elizabeth szerette volna megjegyezni, hogy Bingley tökéletes barát, akinek legfőbb becse az, hogy az orránál fogva lehet vezetni - de aztán meggondolta magát. Eszébe jutott, hogy Darcy még nem szereti, ha nevetnek rajta; erre is megtanítja majd, de most korai volna hozzáfogni. Darcy barátja jövendő boldogságáról beszélt, amely megközelíti, de természetesen el nem érheti az övét. Közben hazaértek, és a hallban elváltak egymástól.
III. KÖNYV 17. FEJEZET
Drága Lizzym, hát ti merre jártatok? - ezzel a kérdéssel fogadta Jane Elizát, amint húga belépett a szobába, s a többiek is mind ezt kérdezték, mikor leültek az asztalhoz. Elizabeth nem mondott egyebet válaszolni, mint hogy beszélgetés közben elkóboroltak, a végén maga sem tudta, merre. Elpirult, miközben beszélt, de sem pirulása, sem szavai nem keltettek semmiféle gyanút.

Az est csöndesen telt el, minden érdekesebb esemény nélkül. A hivatalos jegyesek beszélgettek és nevetgéltek, a titkos mátkapár hallgatott. Darcy nem volt az a természet, akinél a boldogság kitörő jókedvben nyilvánul meg; Elizabeth pedig izgatott és zavart lelkiállapotában inkább tudta, hogy boldog, semmint érezte. Így is eléggé elfogódott volt, és sejtette, hogy egyéb nehézségek várnak reá. Arra gondolt, mit fog szólni a családja, ha értesülnek az eljegyzésről, hiszen Jane-t kivéve egyikük sem szíveli Darcyt, sőt attól kellett tartania, hogy a többiek ellenszenvvel viseltetnek iránta, amelyet még nagy vagyona és társadalmi helyzete sem győzhet le.

Elizabeth este feltárta szívét Jane előtt. Miss Bennet általában nem hajlott a gyanakvásra, de most egy szavát sem hitte el.

- Ne tréfálj velem, Lizzy! Hiszen ez lehetetlen! Hogy eljegyezted magad Mr. Darcyval! Nem, nem, engem ugyan nem szedsz rá. Tudom én, hogy ez képtelenség.

- Mondhatom, ez jól kezdődik! Tebenned bíztam egyedül, ha te nem hiszed el, mit szóljanak a többiek? De hidd el nekem, hogy komolyan beszélek; amit mondok, az színigazság. Még most is szeret, és én a menyasszonya vagyok.

Jane kételkedve nézett húgára.

- Ó, Lizzy, ez lehetetlen! Hiszen tudom, mennyire nem szíveled őt.

- Nagyon rosszul tudod, a múltat el kell felejtenünk. Azelőtt talán nem szerettem őt annyira, mint most. De ilyen esetekben legnagyobb baj a jó emlékezőtehetség. Én is most említem utoljára a múltat.

Miss Bennet sehogy sem tudott magához térni az álmélkodásból. Elizabeth újra biztosította nővérét, most már komolyabb hangon, hogy minden szava igaz.

- Jóságos isten! Hát csakugyan így van? Igen, most már el kell hinnem! - kiáltotta Jane. - Drága, édes Lizzym, én igazán... szívből gratulálok neked... de bizonyos vagy benne?... Bocsáss meg a kérdésért... Egészen bizonyos vagy abban, hogy boldog leszel vele?

- Efelől nyugodtan alhatsz. Mi már megállapodtunk abban, hogy mi leszünk a legboldogabb házaspár a világon. De mondd, örülsz neki, Jane? Meg leszel elégedve ilyen sógorral?

- Hogyne, nagyon is. Nagyobb örömet nem is szerezhettél volna Bingleynek meg nekem. Mi beszéltünk is a dologról, de azt hittük, hogy lehetetlen. És mondd, igazán eléggé szereted? Ó, Lizzy, tégy akármit, csak ne menj férjhez szerelem nélkül. Bizonyos vagy benne, hogy, úgy szereted Darcyt, ahogy kell?

- Persze. Sőt ha mindent elmondok, azt fogod mondani, hogy jobban szeretem őt, mint kellene.

- Hogy érted ezt?

- Hát bizony be kell vallanom neked, hogy még Bingleynél is jobban szeretem. Most aztán félek, hogy megharagszol rám.

- Drága húgocskám, beszélj végre komolyan! Ilyen fontos dolgot nem szabad tréfával elütni. Mondj el mindent, amit tudnom kell, mégpedig rögtön. Mondd meg, mióta vagy szerelmes belé?

- Olyan lassan jött rám ez a szerelem, hogy azt sem tudom, mikor kezdődött. De talán onnan lehet keltezni, amikor megpillantottam az ő gyönyörű pemberleyi birtokát.

Jane most még egyszer kérte húgát, hogy beszéljen végre komolyan, s ennek meg is volt a kívánt hatása; Elizabeth ünnepélyes fogadkozása meggyőzte nővérét, hogy itt komoly szerelemről van szó. Miután erre nézve megnyugodott, Miss Bennet többet nem is akart tudni.

- Most teljes a boldogságom - mondta -, mert te éppolyan boldog leszel, mint én. Mindig nagyra becsültem Darcyt, ha egyébért nem, azért, mert téged szeret; de most, mint Bingley barátja és a te férjed, nála csak Bingley meg te lehettek nekem kedvesebbek. De milyen ravasz voltál hozzám, Lizzy, milyen titkolózó! Milyen keveset mondtál el abból, ami Pemberleyben és Lambtonban történt! S amit erről tudok, azt is mástól hallottam, nem tőled.

Elizabeth elmondta, miért kellett titkolóznia. Bingley nevét nem akarta említeni nővére előtt, az ő érzései pedig úgy fel voltak dúlva, hogy Darcyt is kínos lett volna szóba hoznia. Most azonban nem titkolhatja előtte többé, mennyi része volt Darcynak Lydia házasságában. Elizabeth mindent elmesélt nővérének, s beszélgetéssel telt el a fél éjszaka.



- Te jó isten! - kiáltott fel Mrs. Bennet, mikor másnap reggel az ablaknál állt és figyelt. - Hát nem az a kellemetlen Mr. Darcy jön megint hozzánk a mi kedves Bingleynkkel! Mi jutott eszébe, hogy folyton erre lebzsel? Én azt hittem, hogy csak vadászni fog itt, meg miegymás, és nem lesz terhünkre a társaságával. Mit is kezdjünk vele? Lizzy, vidd el megint sétálni, nehogy útban legyen Bingleynek.

Elizabeth majdnem elnevette magát, olyan kapóra jött neki anyja ötlete; de azért bosszantotta, hogy Mrs. Bennet mindig ilyen jelzőkkel titulálja vőlegényét.

Mikor a férfiak beléptek, Bingley oly sokatmondóan nézett Elizára, és oly melegen szorította meg a kezét, hogy nem is lehetett kétség jólértesültsége felől; nemsokára pedig megkérdezte:

- Mondja, Mrs. Bennet, nincs még a környéken egy-két erdei ösvény, ahol Lizzy ma megint eltévedhet?

- Én azt javasolnám - felelt Mrs. Bennet -, hogy Mr. Darcy, Lizzy és Kitty menjenek fel délelőtt az Oakham Mountra. Szép, hosszú séta, és Mr. Darcy úgysem látta még onnan a kilátást.

- A többieknek megfelelne - jegyezte meg Bingley -, de Kittyt bizonyára nagyon kifárasztaná. Ugye, Kitty?

Kitty bevallotta, hogy szívesebben marad otthon.

Darcy kijelentette, hogy nagyon kíváncsi, milyen kilátás van a dombtetőről, Elizabeth pedig hallgatólag beleegyezett. Amint felment a szobájába, hogy rendbe hozza magát, Mrs. Bennet utánasietett, és ezt mondta:

- Igazán sajnálom, Lizzy, hogy egyedül kell vállalnod azt a kellemetlen embert. Remélem, nem haragszol miatta... hiszen tudod, csak Jane kedvéért van az egész. Beszélgetni úgysem kell vele, elég néha-néha egy-két szó. Igazán nem szükséges, hogy megerőltesd magad.

Séta közben elhatározták, hogy az est folyamán Darcy megkéri Mr. Bennettől leánya kezét, Mrs. Bennet beleegyezéséért pedig Elizabeth fog folyamodni. A leány nem tudta eldönteni magában, hogyan fogadja majd édesanyja a hírt; néha arra gondolt, hogy Darcy minden gazdagsága és rangja sem győzheti le Mrs. Bennet irtózását. De akár hevesen ellenzi majd a házasságot, akár kitörő örömmel fogadja, annyi bizonyos, hogy viselkedése egyik esetben sem vetne kedvező fényt értelmi képességeire. Elizabeth nem tudta elviselni a gondolatot, hogy Darcy tanúja legyen akár első örömujjongásának, akár a viharos ellenkezés első jeleinek.

Este, miután Mr. Bennet visszavonult a könyvtárszobába, Elizabeth látta, hogy Darcy is csakhamar felkel és utánamegy, s ez kínos izgalommal töltötte el lelkét. Attól félt, hogy Mr. Bennet ellenezni fogja a házasságot. Gyötörte az a tudat, hogy apját boldogtalanná teszi a hír, hogy el fogja őt szomorítani kedvenc leányának választása, s hogy csak félve és aggódva fogja feleségül adni Darcyhoz. Szorongva és szerencsétlenül ült a helyén, amíg Darcy vissza nem tért - Elizabeth rápillantott, s megkönnyebbülten látta, hogy mosolyog. Néhány perc múlva a fiatalember odament az asztalhoz, ahol Elizabeth együtt ült Kittyvel; úgy tett, mintha a kézimunkáját csodálná, de közben odasúgta neki:

- Menjen az édesapjához a könyvtárba, szeretne magával beszélni.

Elizabeth tüstént felkelt, és kiment a szobából.

Apja fel-alá járkált a könyvtárban, komoly és aggodalmas arccal.

- Mondd, Lizzy - kezdte -, mi jutott eszedbe? Megbolondultál, hogy férjednek akarod ezt az embert? Hiszen mindig gyűlölted!

Mennyire szánta-bánta most Elizabeth, hogy régebben olyan oktalan véleményt táplált Darcyról, és nem válogatta meg jobban a szavait! Ez megkímélte volna a magyarázkodástól és bizonykodástól, ami most rendkívül nehezére esett, bár nem térhetett ki előle. A leány kissé zavartan kijelentette apjának, hogy szereti Darcyt.

- Vagyis más szóval a felesége akarsz lenni. Persze, gazdag ember, és több szép ruhád, több szép hintód lesz, mint Jane-nek. De boldoggá fog ez tenni téged?

- Van a papának egyéb kifogása is, mint az, hogy közömbösnek hisz engem iránta?

- Semmi egyéb kifogásom nincs. Mindnyájan tudjuk róla, hogy gőgös, kellemetlen ember, de ez mit sem számít, ha igazán szereted.

- Igen, szeretem - felelte Elizabeth, s könnyes lett a szeme. - Szívből szeretem. Higgye el, papa, nincs őbenne semmi mértéktelen gőg... tele van a lelke kedvességgel. Édesapám nem tudja, milyen ő valójában... kérem, ne bántson meg azzal, hogy így beszél róla.

- Lizzy - mondta Mr. Bennet -, én már megadtam neki a beleegyezésem. Mr. Darcy olyan ember, akitől semmit sem mernék megtagadni, ha ő leereszkedik, hogy kérjen. Te is megkapod a beleegyezést, ha mindenáron hozzá akarsz menni. De az én tanácsom az, hogy gondold meg magad. Ismerem a természetedet, Lizzy. Tudom, hogy csak úgy lehetsz boldog és becsületes, ha őszintén becsülöd a férjedet, ha úgy tekintesz reá, mint aki kiválóbb nálad. A te élénk eszed és tehetséged a legnagyobb veszélybe sodorna, ha hozzád nem illő házasságot kötsz - aligha tudnád elkerülni a szégyent és a szenvedést. Édes leányom, engem nagyon elszomorítana; ha olyan élettársat választanál, akit nem tisztelsz. Nem tudod, mire szánod el magad.

Elizabeth még jobban meghatódott, s most komolyan és ünnepélyesen válaszolt édesapjának. Többször is elmondta, hogy Darcy az ő szívének választottja, megmagyarázta, hogyan változott meg lassanként a véleménye a fiatalemberről, biztosította apját, hogy Darcy szerelme nem pillanatnyi fellobbanás, hanem már hosszú hónapok nehéz próbáját is kiállotta, s olyan eréllyel sorolta fel Darcy összes kitűnő tulajdonságait, hogy végül győzött édesapja hitetlenkedésén, és kibékítette a házasság gondolatával.

- Hát, kislányom - mondta Mr. Bennet, miután Elizabeth elhallgatott -, ezek után nincs mit mondanom. Ha így áll a dolog, akkor Darcy megérdemel téged. Kevésbé érdemes embernek nem is adnálak oda, kis Lizzym.

Elizabeth teljessé akarta tenni a kedvező benyomást, s ezért elmondta, mit tett Darcy Lydiáért a saját jószántából. Apja elképedve hallgatta.

- Ki gondolta volna? Ennyi csoda egy este! Szóval Darcy csinált mindent: ő ütötte nyélbe a házasságot, ő adta a pénzt, ő fizette ki annak az alaknak az adósságait, ő vásárolta neki a tiszti rangot! Annál jobb. Így legalább megkímél egy csomó gondtól és egy csomó kiadástól. Ha a nagybátyád keze lett volna a dologban, akkor vissza kellett volna fizetnem a tartozást - meg is tettem volna; de az ilyen heves vérű fiatal szerelmesek nem hallgatnak az okos szóra. Holnap felajánlom neki, hogy kifizetem az összeget; ő persze majd fellengzően arról szaval, mennyire imád téged, és ezzel el is lesz intézve az ügy

Mr. Bennetnek most eszébe jutott, milyen zavartan viselkedett leánya néhány nappal ezelőtt, amikor felolvasta neki Collins levelét; egy ideig ezzel ugratta Elizát, aztán elengedte, de utánaszólt:

- Ha újabb fiatalemberek jelentkeznének Maryért vagy Kittyért, küldd csak be őket, most éppen ráérek. Elizabeth lelkéről nagy kő esett le, s miután félóra hosszat nyugodtan gondolkozott a szobájában, elég erősnek érezte magát, hogy nagyobb felindulás nélkül csatlakozzék a többiekhez. Vidámságát nem nyerte még vissza - ehhez túl frissek voltak még az események; de az este zavartalanul telt el. Nem volt már semmi fontos dolog, amitől féljen, azt pedig tudta, hogy a közvetlen és bizalmas viszony idővel úgyis kialakul közte és Darcy között.

Amikor anyja felment este az öltözőszobájába, Elizabeth követte, és közölte vele a nagy eseményt. A hatás elképesztő volt - Mrs. Bennet először kővé meredve ült a helyén, és egy árva szót sem tudott szólni. Hosszú percek teltek el, míg végre fel tudta fogni, amit hallott, bár általában igen fejlett érzéke volt az iránt, hogy mi előnyös a családjának, vagy kiből lehetne kérőt faragni valamelyik leánya számára. De lassanként mégis magához tért, fészkelődni kezdett a székén, felkelt, megint visszaült, és azt: sem tudta, hová legyen az álmélkodástól.

- Jóságos isten! Uram teremtőm! No de ilyet! Mr. Darcy a kérőd? Ki gondolt volna erre! Hát valóban igaz?! Ó, drága, édes Lizzym! Milyen gazdag leszel és milyen előkelő! Mennyi tűpénzed lesz, mennyi ékszered, micsoda hintóid! Jane szerencséje ehhez képest semmi, szóba se jöhet. Úgy örülök, olyan boldog vagyok. És micsoda bájos férfi! Milyen szép! Milyen magas! Ó, drága Lizzym, bocsáss meg nekem, hogy eddig annyira nem szíveltem; remélem, ő is el fogja felejteni. Édes, drága Lizzy! Házad lesz Londonban! Mindened lesz, ami szép és drága! Három lányom férjhez megy! Tízezer font évi jövedelem! Uramisten, mi lesz velem? Meg kell bolondulnom!

Ez elég meggyőzően bizonyította, hogy Mrs. Bennet beleegyezésében nem kell kételkedni. Elizabeth boldog volt, hogy az örömkitörést ő hallotta egyedül, s hamarosan el is búcsúzott anyjától. De három percet sem töltött még szobájában, édesanyja máris utánament.

- Drága gyermekem - kiáltotta -, folyton ez jár csak az eszemben! Évi tízezer font, valószínűleg még több. Hisz ez olyan, mintha egy grófhoz mennél feleségül! Külön diszpenzáció kell, nem is esküdhettek másképp, csak külön diszpenzációval. De most mondd meg nekem, drága szívem, milyen ételt szeret Mr. Darcy, hogy holnapra azt főzessem!

Ez már rossz előjel volt arra, hogyan fog Mrs. Bennet a vőlegénnyel viselkedni, s Elizabeth úgy érezte, hiába biztos Darcy forró szerelmében, hiába nyerte el szülei beleegyezését, még van oka az elégedetlenségre. De a következő nap sokkal jobban sikerült, semmint remélte, mert Mrs. Bennet szerencsére olyan félő tisztelettel tekintett jövendő vejére, hogy szólni sem mert hozzá, legfeljebb akkor, ha valamivel megkínálhatta, vagy ha buzgón helyeselte egy-egy kijelentését.

Elizabeth örömmel látta, hogy édesapja igyekszik közelebbről megismerkedni Darcyval, s Mr. Bennet csakhamar közölte leányával, hogy Mr. Darcy óráról órára nő a becsülésében.

- Mindhárom vőmtől el vagyok ragadtatva - mondta Mr. Bennet. - Wickham a kedvencem köztük, de azt hiszem a te férjedet éppúgy fogom szeretni, mint Bingleyt.
III. KÖNYV 18. FEJEZET
Elizabeth hamarosan visszanyerte játékos kedélyét, s megkérte Darcyt, mondja el, miért szeretett belé.

- Hogyan kezdődött az egész? - kérdezte. - Azt értem, hogy minden simán ment, mihelyt egyszer elkezdte; de mi indíthatta el a dolgot?

- Nem tudnám megnevezni az órát, a helyet, a pillantást, a szót, ami az egészet okozta. Olyan régen történt, és mire észrevettem, már benne voltam nyakig.

- Emlékszem, a szépségemnek eleinte sikeresen ellenállt, ami pedig a modoromat illeti - önnel legalábbis mindig szinte udvariatlanul viselkedtem, s ha szóltam is, legtöbbször azért tettem, hogy megbántsam. Legyen most őszinte, a szemtelenségemért szeretett meg?

- Nem, az élénk kedélyéért.

- Nyugodtan nevezheti szemtelenségnek, nagyon keveset különbözött attól. A tény az, hogy ön megunta az udvariaskodást, a hódolatot, a tüntető figyelmet. Megcsömörlött az olyan nőktől, akiknek minden szavát, gondolatát és pillantását csak az diktálta, hogy önnek tessenek. Én felráztam önt, és érdekelni kezdtem, mert annyira más voltam, mint a többiek. Ha nem lenne valójában szeretetre méltó természete, akkor meggyűlölt volna modoromért; de bármennyire igyekezett is álcázni magát, érzésben mindig nemes volt és igazságos, s lelke mélyén megvetette azokat, akik olyan állhatatosan igyekeztek kedvében járni. Látja, ön helyett én adtam magyarázatot, és mindent tekintetbe véve, nem is látszik ez ésszerűtlennek. Hiszen annyi bizonyos, hogy nem tudott semmilyen jó tulajdonságomról - de erre senki sem gondol, amikor beleszeret valakibe.

- Hát nem volt az jóság, hogy annyi szeretettel ápolta Jane-t, amikor betegen feküdt Netherfieldben?

- Drága Jane! Ennél kevesebbet senki sem tehetett volna érte. De írja hát ezt is a javamra. Az én jó tulajdonságaim mind az ön védelme alatt állnak, túlozza őket úgy, ahogy jólesik; cserében megígérem, minden alkalmat meg fogok ragadni, hogy vitatkozzam és civakodjam önnel. Mindjárt meg is kérdezem, miért határozta el magát oly nehezen, hogy végre nyilatkozzék? Miért volt annyira tartózkodó, amikor először eljött, és később is, mikor nálunk ebédelt? Miért viselkedett úgy, különösen az első látogatásnál, mintha egyáltalán nem törődne velem?

- Mert maga komoly volt és hallgatag, s nem volt hozzám egyetlen bátorító szava.

- Olyan zavarban voltam!

- Én is.

- Legalább akkor beszélt volna többet velem, mikor eljött ebédre.

- Az beszél többet, aki kevesebbet érez.

- Milyen baj, hogy önnél mindig készen áll az ésszerű válasz, s hogy én is hajlandó vagyok az ésszerűséget belátni! De kíváncsi vagyok, meddig halogatta volna, ha csak magán múlik. Mikor szólalt volna meg végre, ha én nem kérdezem? Elhatároztam, hogy megköszönöm, amit Lydiáért tett, s ez hatott - attól félek, túlságosan is; mert mi lesz az erkölcsi tanulsággal, ha boldogságunk a megszegett ígéretből fakad, hiszen nekem nem lett volna szabad szóba hoznom a kérdést. Nem jól van ez így!

- Emiatt ne aggódjon, nincs semmi baj az erkölcsi tanulsággal. Lady Catherine indokolatlanul közbelépett, hogy elválasszon bennünket egymástól, s ezzel eloszlatta utolsó kételyeimet is. Mostani boldogságomat nem annak köszönhetem, hogy maga mindenáron hálálkodni akar nekem. Nem voltam már akkor olyan hangulatban, hogy további biztatásra várjak. Nagynéném szavai felkeltették bennem a reményt, s én elhatároztam, hogy azonnal tisztázok mindent.

- Lady Catherine-nek ezek szerint végtelenül sokat köszönhetünk, s ennek ő bizonyára örülni fog, hiszen szeret hasznára lenni az embereknek. De mondja, miért jött Netherfieldbe? Csak azért, hogy átlovagoljon Longbournba, és itt kellemetlenül érezze magát? Vagy volt valami komolyabb szándéka is?

- A valódi célom az volt, hogy magát lássam, és ha lehet, megtudjam, van-e remény, hogy valaha is elnyerjem szerelmét. Bevallott szándékom, vagy amit magamnak bevallottam, az volt, hogy meggyőződjem, szereti-e még a nővére Bingleyt, s ha igen, akkor mindent elmondjak barátomnak, ami azóta meg is történt.

- Kíváncsi vagyok, lesz-e bátorsága közölni Lady Catherine-nel, hogy mi vár őreá.

- Nem annyira a bátorság hiányzik, Elizabeth, inkább az idő. De ennek is meg kell lenni, s ha ad nekem egy lap papírt, rögtön megírom.

- És ha nem kellene nekem is levelet írnom, maga mellé ülnék, és csodálnám, milyen szép egyenletesen ír, ahogy ezt egyszer egy másik fiatal hölgytől láttam. De nekem is van egy nagynéném, akit nem szabad tovább váratnom.

Elizabeth eddig nem válaszolt Mrs. Gardiner hosszú levelére, mert nem akarta bevallani, mennyire túlbecsülik a bizalmas barátságot közte és Mr. Darcy között. De most olyan örvendetes hírt közölhetett velük, hogy szinte szégyellte, miért fosztotta meg nagybátyját és nénjét háromnapi boldogságtól. Rögtön tollat fogott, és ezt írta:

Drága néném, már régen akartam írni, mert meg kellett volna köszönnöm hosszú, kedves levelét, amelyben kimerítő felvilágosítást adott mindenről; de az igazat megvallva, haragudtam egy kicsit, azért nem írtam. Többet képzeltek, mint amennyi akkor igaz volt. De most már gondolhat, amit akar - szárnyra bocsáthatja képzeletét, hadd csapongjon szabadon és merészen, amerre tetszik -, csak azt ne gondolja, hogy máris férjhez mentem, máskülönben sokat nem tévedhet. Kérem, írjon megint, minél hamarább, és dicsérje őt sokkal melegebben, mint előző levelében. Nem tudom eléggé megköszönni, hogy nem vittek el a tóvidékre. Milyen ostoba voltam, hogy oda vágytam! És milyen pompás eszme, amit a pónilovakról ír! Minden áldott nap körül fogunk kocsikázni a parkban. Én vagyok a legboldogabb teremtés a világon. Talán mások is mondták ezt már előttem, de senki annyi joggal, mint én. Még Jane-nél is boldogabb vagyok - ő csak mosolyog, én nevetek. Mr. Darcy szíve egész melegével üdvözli a néniéket - már amennyit én neki meghagyok. Karácsonykor mindnyájukat várjuk Pemberleybe.

Szerető húga stb.

Darcy levele Lady Catherine-hez más hangnemben íródott, s mindkettőtől különbözött az, amelyet Mr. Bennet küldött Collinsnak, válaszul legutolsó levelére:

Kedves Uram,

kénytelen vagyok ismét szerencsekívánatait kérni. Elizabeth hamarosan feleségül megy Mr. Darcyhoz. Vigasztalja meg Lady Catherine-t, ahogy tudja. De az Ön helyében inkább az unokaöcs pár ját fognám. Ő többet adhat.

Őszinte híve stb.

Miss Bingley levele öccséhez, amelyben gratulált közelgő esküvőjéhez, csupa szeretet volt és csupa hamisság. Még Jane-nek is írt ez alkalomból, hogy kifejezze örömét, és elismételje összes régi baráti nyilatkozatait. Jane-t meghatotta ez a levél, de nem ámította el. Érezte ugyan, hogy Miss Bingleyben nem lehet bízni, mégis sokkal kedvesebb hangon válaszolt neki - s ezt jól tudta maga is -, mint ahogy jövendő sógornője megérdemelte volna.

Miss Darcy levele viszont éppolyan őszinte örömet fejezett ki, mint az a levél, amelyben bátyja megírta neki, hogy feleségül veszi Elizát. Georgiana négy oldalon sem bírta kellőképpen elmondani, mennyire örül a házasságnak, és milyen komolyan óhajtja elnyerni sógornője szeretetét.

Mielőtt Collins válaszolhatott volna Mr. Bennet levelére, és Charlotte gratulálhatott volna Elizának, arról értesült a longbourni család, hogy Collinsék személyesen megjelentek a Lucas-lakban. A hirtelen látogatás oka hamarosan kiderült. Lady Catherine-t annyira felbőszítette unokaöccse levele, hogy Charlotte, noha titokban örült a házasságnak, jobbnak látta menekülni, amíg a vihar elvonul. E pillanatban Elizabeth őszintén boldog volt, hogy viszontláthatja barátnőjét, bár a találkozások során néha arra kellett gondolnia, hogy drágán fizeti meg az élvezetet, amikor látta, hogy vőlegénye kénytelen elszenvedni Collins tüntető és hódolatteljes udvariaskodását. De Darcy ezt is bámulatos nyugalommal tűrte. Udvarias higgadtsággal hallgatta végig Sir William Lucast is, aki gratulált neki, hogy sikerült elrabolnia a vidék legértékesebb drágakövét, és azt a reményét fejezte ki, hogy gyakran fognak találkozni a királyi udvarban. S ha Darcy vállat is vont, ezt csak akkor tette, amikor Sir William már eltűnt a szeme elől.

Mrs. Philips közönséges modora talán még inkább próbára tette a vőlegény türelmét. Bár Mrs. Philips, éppúgy, mint a húga, sokkal jobban félt Darcytól, semhogy olyan bizalmasan szóljon hozzá, mint Bingleyhez, akinek közvetlen természete bátorítólag hatott rá - de ha kinyitotta a száját, mindig valami közönséges megjegyzés jött ki rajta. A Darcy iránti tisztelet féket tett ugyan nyelvére, de nem művelhette ki természetét. Elizabeth minden lehetőt elkövetett, hogy a két asszony ne sokat alkalmatlankodjék vőlegényének; igyekezett lefoglalni őt magának, s csak azokat engedte a közelébe, akikkel Darcy minden bosszúság nélkül társaloghatott. S bár az ezzel járó kellemetlen érzés sokat elvett a mátkaság örömeiből, annál szebb reményeket tartogatott a jövő. Elizabeth gyönyörűséggel gondolt arra az időre, amikor megszabadulnak a számukra oly kevéssé kellemes társaságtól, és Pemberley kényelmes és előkelő családi körében telik majd az életük.
III. KÖNYV 19. FEJEZET
Akármilyen erős volt Mrs. Bennetben az anyai érzés, mégis boldog volt az esküvő napján, amikor megszabadult két legérdemesebb leányától. Hogy később milyen boldog büszkeséggel látogatta meg Mrs. Bingleyt, és beszélt Mrs. Darcyról, nem nehéz elképzelni. Bárcsak azt is elmondhatnám, családjára gondolva, hogy amikor élete leghőbb vágya teljesült, és annyi leányát sikerült férjhez adnia, ez őrá is jótékonyan hatott, és okos, kedves, művelt asszonnyá tette egész életére; noha férje, akinek a családi boldogságnak ez a szokatlan formája talán nem is lett volna ínyére, feltehetőleg kész szerencsének tartotta, hogy Mrs. Bennet időnként még mindig ideges és változatlanul ostoba.

Mr. Bennet fájdalmasan nélkülözte második leányát. Elizabeth iránti szeretete gyakrabban csalta el otthonról, mint bármi más ok. Mindig szívesen ment Pemberleybe, különösen olyankor, amikor legkevésbé várták.

Mr. Bingley és Jane csak egy évig maradtak Netherfieldben. Akármilyen jó természetű volt Bingley, akármilyen szerető szívű a felesége, Mrs. Bennet és a merytoni rokonok ilyen közelségét még ők sem kívánták. A két idősebbik nővér szívbeli óhaja most teljesült: Bingley Derbyshire közelében vásárolt birtokot, s Jane és Elizabeth boldogságát még az is tetézte, hogy mindössze harminc mérföldre laktak egymástól.

Kittynek nagyon javára vált, hogy két idősebbik nővérével töltötte legtöbb idejét. Mivel ez a társaság sokkal finomabb volt, mint amilyenben általában forgott, fejlődése rohamosan haladt előre. Kitty nem volt oly féktelen természetű, mint Lydia, s miután mentesült húga példájától és befolyásától, s amellett kellő figyelemben és irányításban részesült, egészen más leány lett belőle: kevésbé ingerlékeny, kevésbé tudatlan, kevésbé unalmas. Arra persze gondosan ügyeltek, hogy Lydia társasága ne ronthassa tovább, s bár Mrs. Wickham gyakran hívta Kittyt, hogy látogassa meg, bálokat és fiatalembereket helyezve kilátásba, apja sohasem járult hozzá az utazáshoz.

Mary maradt egyedül otthon a lányok közül, de most már nem művelhette magát olyan buzgalommal, mert Mrs. Bennet nem bírta az egyedüllétet. Mary kénytelen volt többet járni társaságba, de most is erkölcsi tanulságokat vonhatott le minden délelőtti látogatásból. S mivel arra sem kellett többé keserűen gondolnia, mennyivel szebbek nála nővérei, édesapja joggal gyaníthatta, hogy egész szívesen beletörődött a családi változásokba.

Ami Wickhamet és Lydiát illeti, az ő jellemükön mit sem változtatott a két nővér férjhezmenetele. Wickham filozofikus nyugalommal gondolt arra, hogy Elizabeth most már maradéktalanul tudomást szerez minden hálátlan és álnok cselekedetéről, de ennek ellenére nem tett le a reményről, hogy Darcy segítségével végül is révbe jut. A gratuláló levél, amelyet Elizabeth az esküvő alkalmából kapott húgától, arra vallott, hogy ha férje nem is, de Lydia mindenesetre ilyen reményeket táplál. A levél így hangzott:

Édes Lizzym,

sok boldogságot kívánok neked. Ha csak félannyira szereted Mr. Darcyt, mint én az én drága Wickhamemet, akkor nagyon boldog lehetsz. Milyen jólesik tudni, hogy ilyen gazdag lettél, s ha más dolgod nincs, remélem, mi is eszedbe jutunk. Tudom, Wickham nagyon szeretne valami állást az udvarnál, és azt hiszem, annyi pénzünk nem lesz, hogy ne szorulnánk rá egy kis segítségre. Akármilyen állás megfelelne, ami évente három-négyszáz fontot hoz; de azért ne beszélj erről Mr. Darcynak, ha nehezedre esik.

Szerető húgod stb.

Mivel Elizának nehezére esett volna, hogy szóljon férjének, úgy próbálta megfogalmazni a választ, hogy egyszer s mindenkorra véget vessen az effajta zaklatásnak és reményeknek. Amit azonban saját maga félretehetett, takarékosan osztva be a magánkiadásaira szánt pénzt, abból gyakran juttatott nekik. Mindig tisztában volt azzal, hogy Wickhamék jövedelme, két nagy igényű ember kezében, akik a jövőre soha nem gondolnak, nem futja majd a megélhetésre. Valahányszor áthelyezték Wickhamet, Jane vagy Elizabeth okvetlenül számíthattak arra, hogy az ő segítségüket fogják kérni a számlák rendezésében. Wickhamék életmódja a lehető legziláltabb volt, még a békekötés után is, amikor pedig állandó otthont teremthettek volna maguknak. Folytonosan ide-oda költözködtek, olcsó szállást keresve, és mindig többet adtak ki a kelleténél. Wickham vonzalma Lydia iránt csakhamar közömbösséggé tompult; Lydiáé tovább tartott valamivel, s fiatalsága és modora ellenére az asszony ügyelt arra, hogy megőrizze jó hírnevét, amelyet a házasság biztosított neki.

Darcy soha nem fogadta ugyan Wickhamet Pemberleyben, de Elizabeth kedvéért tovább támogatta pályáján. Lydia időnként ellátogatott hozzájuk, amikor férje Londonba vagy Bathba ment mulatni; Bingleyéknél viszont mindketten sok időt töltöttek, és gyakran oly hosszúra nyúlt a látogatásuk, hogy még a türelmes Bingley is megelégelte a dolgot, és néha már arról beszélt, hogy értésükre kellene adni: a jóból is megárt a sok.

Miss Bingleyt nagyon letörte Darcy házassága, mivel azonban nem szeretett volna lemondani a pemberleyi látogatásokról, elfojtott magában minden neheztelést - még jobban rajongott Miss Darcyért, majdnem olyan figyelmes volt a bátyjához, mint azelőtt, Elizával szemben pedig törlesztette mindazt az udvariasságot, mellyel eddig adós maradt.

Pemberleyben most Georgiana is otthonra talált, s a két sógornő viszonya szakasztott olyan volt, amilyennek Darcy remélte. Úgy megszerették egymást, ahogy kezdettől fogva szándékukban állt. Georgiana rendkívül sokra becsülte Elizát, bár eleinte rémülettel vegyes csodálkozás fogta el, amikor sógornője élénk, játékos modorban beszélt Darcyval. Bátyja mindig olyan tiszteletet ébresztett őbenne, amely szinte már elnyomta a szeretetet - s most azt kellett látnia, hogy nyíltan tréfálkoznak vele. Olyan tapasztalat volt ez, amellyel a leány eddig nem találkozott. Elizabeth példájából azt is megtanulta, hogy egy asszony sok olyat engedhet meg magának a férjével szemben, amit egy férfi nemigen tűrne el a húgától, kivált ha az több mint tíz évvel fiatalabb nála.

Lady Catherine rendkívül fel volt háborodva, amikor értesült unokaöccse házasságáról. S mivel most szabad folyást engedett szókimondó természetének, levelében, melyben tudomásul vette az eljegyzés hírét, olyan durva hangon írt, különösen Elizáról, hogy egy darabig minden érintkezés megszakadt közte és Darcyék között. Végül azonban Elizabeth rábeszélésére Darcy hajlandó volt megbocsátani nagynénjének, és keresni vele a kibékülést. Lady Catherine kissé még ellenkezett, de aztán mégis legyőzte haragját - vagy azért, mert szerette unokaöccsét, vagy mert kíváncsi volt, hogyan viselkedik a felesége. Vagy leereszkedően meg is látogatta őket Pemberleyben, noha az ősi ház erdőit nemcsak az új úrnő jelenléte szentségtelenítette meg, hanem a londoni nagybácsi és nagynéni látogatásai is.

Gardinerékhez mindig bizalmas barátság fűzte a fiatal párt. Darcy éppúgy szívből szerette őket, mint Elizabeth; mindketten meleg hálát éreztek irántuk, akik Derbyshire-be hozták Elizát, s ezzel lehetővé tették egybekelésüket.

















 
 
0 komment , kategória:  III. KÖNYV 1. FEJEZET  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 185
  • e Hét: 8974
  • e Hónap: 88532
  • e Év: 2029812
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.