Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
szeretettel
  2012-01-31 16:17:47, kedd
 
  Mikszáth Kálmán: A jó palócok
Az a pogány Filcsik





Olyan bolond gyanú van elterjedve Csoltón, Majornokon, Bodokon, hogy az öreg Filcsik híres bundája csak képzeletbeli; beszél róla, kérkedik vele, fölteszi, de tulajdonképpen nincs bundája, s talán nem is volt soha.
Márpedig volt. A gózoniak (mert a Bágyon túlról költözött mihozzánk) nagyon jól emlékeznek rá, kivált az öregebbek.
Hosszú, sárga alkotás volt az, széles, fekete báránybôr gallérral, melynek két végén in natura lóg le a bárányláb körmöstül, bojtnak, s két szép ezüstcsat tartja össze. A bunda két alsó csücskén egy-egy zöld tulipán kihímezve skófiummal. Távolabb különféle madarak valának láthatók, rendesen vörös színben, hátul pedig Miskolc városa számtalan házával és valamennyi templomával: még a kálvinista kakas is ott áll az egyik tornyon.
Igazi remekmû ez, melynél nem kímélt sem fáradságot, sem anyagot a szûcs.
De nem is a gózoni Mócsik csinálta azt, hanem a leghíresebb szûcs egész Miskolc városában. Még ha félrôfnyit hajt s föl Filcsik gombokra szedve alul, akkor a földet söpri a világ e kilencedik csodája. Egyszóval ehhez a bundához képest még a muszka császáré is csak vattás lajbi.
De bármilyen nevezetes ruhadarab is, s akármit büszkélkedett vele Filcsik István, azért az idô vasfoga elôtt mégsem volt respektura. Az csakolyan gorombán bánt azzal is, mintha a nótáriusék jurista fiának téli bekecse lett volna. A hímzés színtelen, foszladozott, a sárga alapbôr pedig piszkos, zsíros. A molyok is megtették a magukét, kivált a bélésben és gallérban okozva botrányos kárt.
De Filcsik, mint a szerelmes férj, ki észre nem veszi, felesége arcán a rózsák hogy fogynak, pedig ô maga tépdeli... nem vett tudomást e szomorú átalakulásról; ô mindig a régi bundát látta az ócskában, s rendes szójárása: "Fölteszem a bundámat", sohasem veszített kevély jellegébôl körömnyit sem.
Egy nagy, fényesre csiszolt szögön függött télen-nyáron, hogy ha a kaptafa mellett ült a gazda, szemben legyen vele, örökké láthassa.
No, az igaz, hogy nem valami sokat ült annál a kaptafánál. Hiszen azért csúfolták az "Isten csizmadiájának", mert tulajdonképpen nem volt más kuncsaftja, csak maga az Úristen.
Lusta volt az öreg, Ha néha megvarrta is valakinek a kívánt csizmát, szinte kegyelemképpen tette azt is. Nemigen háborgatták hát a megrendelések, mert még ezenfelül gorombáskodott is az emberekkel: "Mire való a parasztnak a csizma? Járjanak kendtek mezítláb!"
Mogorva, rideg ember volt; nem szeretett az a világon senkit, semmit, azon a bundán kívül.
Hát 'iszen nem lehet égbekiáltóbb kegyetlenség, mint amit a saját egyetlen gyermekével tett: a Terkával.
Pedig mi volt a vétke? Az apja a csoltói sánta molnárhoz akarta erôltetni. Egy cserépbe ültetni a rezedavirágot a csalánnal.
Nem csoda, ha elbúsulta magát, ha elfacsaradott a szíve, elszédült a feje, félrelépett a lába. Elment, megszökött a fiatal szolgabíróval.
Nagy hiba volt, de hát fiatalság, bolondság. Az egész világ követ dobhatott volna rá, csak éppen az apja nem.
Azóta még komorabb, vadabb lett az öreg, s mikor egy idô múlva, bûnbánó arccal hazajött a Terka látogatóba, hogy szüleit kiengesztelje, az öreg Filcsik elfordult: "nem ismeri a kisasszonyt", leakasztotta a bundáját a szögrôl, s úgy elment hazulról, hogy vissza sem jött addig, míg el nem ment a lánya.
Azután már nem mert hazajönni soha többé a szegény Terka. Mindössze egyszer látta még az apját, mikor a falunk keresztülkocsizott a szolgabíróval. Filcsik éppen a Patyolat Inghez ballagott, ahogy a kocsiról utánakiáltott: "Apám, édesapám!"
Az öreg fölnézett, elkapta nagy alázattal a süvegét, aztán odább ment szó nélkül. Bizony, kô van az öregembernek a szíve helyén.
Ahány majornoki ember a szolgabírónál megfordult, az mint nem gyôzte elbeszélni, hogy milyen jó dolga van Filcsik Terkának: akár ô lenne a nagyságos asszony. Biz' az a lelkem egészen eltanulta az úri modort. Azután micsoda becsülete van azóta a falunak! A majornokiak igazsága bezzeg lenyomja most a többi faluét. Meg azután azt is elmondták az öregnek, hogy mit izent súgva: látogassa ôt meg az ô édesapja, kocsit küldenek érte, selyemvánkosra ültetik, mézes pálinkát ihatik éjjel-nappal, megbecsülik, megtisztelik, maga az úr is szívesen cserél vele parolát, csak jöjjön le minél elôbb, mert már a Terka nem mer elmenni többé.
De hát az öreg Filcsikkel semmire sem lehetett menni.
Pedig ha esze lett volna, nemcsak a saját sorsán segíthet, de a nemes helység szerencséjét is megalapíthatta volna örökre.
Mert... de köztünk maradjon, ez a Majornok a leghitványabb falu volt az egész környéken. Egyrészt, hogy legszegényebb a népe, de kivált mert nincs egyetlen kövezett útja, hídja, még csak helységháza sincs.
Ami nem is csoda, mert a megyei uraknak még sohasem volt szeretôjük Majornokon, minélfogva arrafelé építették az országutat, amerre jártak.
Ott van, teszem azt, a csoltói országút: olyan, mint a palló; a szép Bitró Erzsébetnek köszönheti a Bágy-mellék, míg a Karancs-alja a deli Vér Jánosné tejszín arcát áldhatja.
Mert hiába, olyan a világ, egy szép asszony arca szebb formát adhat az egész határnak.
No, ennek a Majornoknak ugyan nem adott.
A megyei vicemérnök, ki mappát csinált a vármegye ábrázatáról, úgy beszélik a környéken, kihagyta belôle. Sôt a tekintetes megyei karok és rendek száznyolcvan váltóforintot ígértek volna a szomszéd Hont vármegyének, ha elvállalja a magáénak; de annak bizony még ráfizetéssel sem kellett. Majd bizony ôt érje mindaz a csúfság és szidalom, ami Majornok után háramlik a nemes vármegyére!
Hanem ha Filcsik akarta volna... lett volna Majornokon út, még tán vörös márványból is... Mindnyájan boldogok lehetnének most. De visszautasította a szolgabíró úr nemes indulatját. Pedig vékonyan állt a földi javak dolgában. A múlt hetekben már az ezüstcsat is lekívánkozott a bundáról a Patyolat Inghez. ott is van azóta a Száli szekrényében.
No de nem azért volt az Isten csizmadiája, hogy ez a "kuncsaft"-ja legnagyobb bajában ne segítse. Egyszer csak jönni kezdtek névtelen levelek a postán, tíz, húsz, ötven forinttal terhelve. Rendesen valami régi ismeretlen, hirtelen meggazdagodott adósa küldte meg tartozását, nagy hálálkodások és köszönet mellett. Mégiscsak sok becsületes ember van a világon.
Egy ideig hitte, hogy ez bizony megeshetett, ha nem is ôvele, de az apjával, ki szintén István volt. Csak az a csodálatos, honnan adta kölcsön apja azt a sok pénzt.
S amint gyanúja fölébredt, mindjárt kitalálta a dolog nyitját is. Egyenként visszaküldte az érkezô pénzes leveleket a szolgabírónak. Hogy mer a Filcsik Istvánnak ajándékot küldeni? tudja-e, hogy az ô nagyanyja a híres Becsky famíliából való asszony s a többi.
Nem is jöttek hát pénzes levelek többé ezután, hanem szomorú híreknek akadt elég hozója.
A szép Filcsik Terka halálosan megbetegedett. S amiben kedvét lelte eddig, megvetette a fényt, a pompát, eltolta magától a drága ételeket és a medicinásüveget, hanem az édesapját kívánta látni. Mégse volt hát olyan rossz lány az a szegény Terka!
S annyira ment ez a forró kívánsága, hogy végre is maga szolgabíró volt kénytelen eljönni az öregért.
- No, öreg, most én magát viszem, ha akar, ha nem. Ne tagadja meg beteg lányától...
- Nekem nincs leányom!
- Velem jön, punktum.
- Nem lehet, kérem alássan. Nagyon sürgôs dolgom van. Nem lehet!
- Tegye meg az én kedvemért! - szólt a fôszolgabíró úr nyájasan.
Filcsik sóhajtott. Talán ez volt az elsô sóhajtása, mióta él.
- Nem jön? Ön megtagadja tehát gyermekét?
- Igenis, kérem alássan.
- Ön a társadalom söpredéke!
- Az bizony nem lehetetlen. Az ilyen magamforma vén csizmadiától kitelik minden.
Most már szép szóra, ígéretre fogta a fiatalúr, de bizony minden visszapattant arról a márványszívrôl, még a fenyegetés is.
- Fogasson el, tekintetes uram, veressen láncra. Akkor aztán megyek, ha visznek, akárhová.
Bizony végre is a csizmadia nélkül kellett hazamennie annak a hatalmas úrnak, ki az egész környéken parancsol.
Hanem hát nem azért volt a hajdúja Suska Mihály, hogy ki ne gondolt volna valami ügyes haditervet útközben.
Ösmerem én azt a Filcsiket, tekintetes uram! Úgy jönne utánunk, mint a malac a kukoricás szakajtó után, ha...
- Beszéljen kend.
- Ha ellophatnánk a bundáját. Mert él-hal ezért a bundáért. Nagyon különös ember az.
- Nohát, lopassa el kend, minél elôbb!
'Iszen egyéb sem kellett az öreg kiszolgálta obsitosnak, csak hogy ôrá bízzák. A revolúció óta úgyse volt már a kezében ilyen nagy dolog. Bezzeg akkor... de nem mondja el, mert még el sem hinnék.
A beteg nô nyugtalanul hánykódott ezalatt selyempárnái között, megrezzenve, valahányszor kocsizörgést hallott. Félkönyvékre emelkedett, hallgatózva, megsoványodott kezeit fekete, hosszú hajába mélyesztve,mely körültakarta a fehér hálóköntösét.
Mindennel el van látva, amit szeme-szája kíván, s mégis a legszegényebb a világon, mert az egészség hiányzik s még valami: a szeretet.
A szerelem éget csak, ôt már elégette, a szeretet melegíti, s ô sohasem fázott még ilyen nagyon.
Semmi sem jó neki; a férfi hangja, kit szeretett, olyan kiállhatatlan, inkább ne is virrasztana mellette, hagyná magára; az ágy kemény, hiába van selyembôl, lágy pehelybôl, hiába igazgatják minduntalan a cselédek.
Milyen más lenne most, ha otthon feküdhetnék a szegényes atyai kunyhó fedele alatt, a búbos kemencénél, a nyitott ablakon ha hallaná, hogy szólnak vecsernyére a majornoki harangok, s be lenne takarva hidegülô lába az atyai híres bundával. Errôl beszélt, errôl álmodott az éjjel, s íme - reggelre a sora meghallgatta, maikor fölébredet, a szép piros paplan fölébe oda volt terítve kedves, régi ismerôse, a bunda.
És azok a rózsák, piros tulipánok, amik a gallérját olyan széppé teszik, Terka halovány arcára másokat vetették. Az utolsó öröm éppen olyan édes, mint valaha régen az elsô lehetett.
Suska Mihály hamar váltotta be szavát, s nagyon jól számított. Mikor Filcsik éjjel hazajött a Patyolat Ingbôl, lakását feltörve s a bundának hûlt helyét találta. A nagy szög üresen, árván volt, megfosztva minden ékességétôl. Pedig október végét mutatta a kalendárium. A tél küszöbön várakozott.
Filcsik kétségbeesve, sötét homlokkal, mélyen szemére húzott kalappal járt-kelt a faluban. Nem evett, nem ivott és nem beszélt. Ez a csapás végképp megtörte. Nem mert az emberek szemébe nézni, mert mindeninek ajkán ott látta lebegni azt a gúnyos kérdést: "Hát kegyelmed híres bundája ugyan hova lett?"
De a remény nem hagyta el. Érezte, hogy a drága jószág elôbb-utóbb megkerül. Nem veszhet el, aki ellopta, nem használhatja, az egész vidék tudja, hogy az övé.
Nem is csalatkozott. A hír meghozta, hogy a tettesek csakugyan kézre kerültek, s a bunda most ott van az igaz hivatalban. Négy nagy alatt átveheti a tulajdonosa, ellenkezô esetben elárverezik, mint gazdátlan tárgyat, a kórház javára.
Nyomban útra kelt a kastélyban. Nem habozott egy percig sem. Hiszen csak az igaz jussát megy keresni.
A szolgabíró nem tett semmi ellenvetést, beismerte, hogy a bunda itt van, s némán intett Filcsiknek, hogy jöjjön utána. Sok fényes, szônyeges benyílón keresztül vezette sáros csizmájú Filcsiket, ki félénket tipegett utána, míg végre egy félig sötét szobába értek.
- Ott van a bundája! - szólt reszketô hangon, egy szögletbe mutatva. - Vigye el!
Az öreg szemek lassanként szokták meg a homályt. De azért önkéntelenül is odatalált, ahonnan a halk nyöszörgés hallatszott.
A szolgabíró odalépett, s széthúzta az ágyfüggönyöket. Filcsik hátratántorodott. Ott feküdt Terka haloványan, mint a letört liliom, hosszú fekete szempillái lecsukva, lábai a híres tulipános bundával letakarva.
szép volt így haldokolva is. Egy, a földtôl búcsúzó angyal. Vajon hová siethet? Hiszen az égbôl már lebukott egyszer!
Lehet, hogy fel sem nyitja többé azokat a bûbájos szemeket, melyek olyan hamisan tudtak kacsintani, azokat az édes ajkakat, melyeket olyan gyönyör volt csókolni.
Filcsik némán, mozdulatlanul állott egy percig, mintha gondolkoznék; azután szilárdan lépett az ágyhoz, és levette a haldoklóról az t a takarót, mely után az olyan nagyon vágyott. Meglehet, úgysem lesz rá szüksége többé. A haldokló angyal még csak meg sem mozdult. Filcsiknek még csak a keze sem reszketett. Még csak egy utolsó pillantást sem vetett a szegény leányra. Némán, szótlanul ment ki, mintha nem fájna neki semmi.
Még arra sem fordult vissza, mikor a szolgabíró borzalommal sziszegett utána, hogy "pogány".
Ott künn a nyakába kanyarította igaz jussát, annak a dacára, hogy esteledett, hazaindult járatlan utakon. Nem akart most emberekkel találkozni. Talán érezte, hogy ô nem az.
Arcáról nem lehetett leolvasni semmit, úgy látszott, nyugodt. Talán még némi megelégedés is van rajta, a bunda megkerülése miatt. Csakugyan hô van ennek az embernek a szíve helyén.
Egy cserjéhez érve, a majornoki hegyszakadéknál (ott, ahol éjente, mint mondják, a Gélyiné lelke nyargal megriadt lovakon) megbotlott valamiben a gyalogúton.
Egy koldustarisznya volt, száraz kenyérdarabokkal megrakva. Jól imádkozhatott a gazdája, holnapra is maradt neki a mindennapi kenyérbôl.
De nini, hiszen ott fekszik a tulajdonosa is a fa alatt: egy rongyos koldusasszony, ölében gyermekével.
Melléjük tette a tarisznyát, és gyufát gyújtott, hogy jobban lássa, nincsenek-e meghalva.
A mély lélegzet elárulta, hogy édes álomban szunnyad anya és gyermek. Öldöklô fáradtság altathatta el így. Mert a csípôs idô, hideg szél és a rongyos ruha nem alkalmasak az álomhoz. Csak az alhatik így, ki el van csigázva. Arcuk, különösen a gyereké, már most is kék a hidegtôl, s parányi tagjai reszketnek, mint a kocsonya.
Filcsik elôkereste a pipáját a dolmányzsebébôl, megtömte, rágyújtott, és leült a földre - az alvók mellé.
Nézte, sokáig nézte ôket. Jól láthatott. Az ég tele volt csillagokkal. A csillagok ôt nézték, és talán integettek is neki, biztatták. Egyre lejjebb hajolt az alvókhoz, homlokárul izzadság csurgott, feje lehanyatlott, a híres bunda lecsúszott válláról. Jó volt az így; olyan melege van különben is. Aztán sohasem nyomta még így, sohasem volt még ilyen nehéz az a bunda.
Amint lecsúszott, fölemelte, s hirtelen végigterítette az alvókon. Azzal felugrott, s lassan, gondolkodva megindult a gyalogúton. Egyszer megállt, megfordult. Hátha mégiscsak visszamenne érte? Nem, nem! Mit szólna hozzá az a millió szem az égen? Most már sietni, majdnem futni kezdett hazafelé. Az éj csendes volt, de hideg; az öregember pedig a bunda nélkül, és mégsem fázott.
Egy gondolat melegítette ott belül, azon a helyen, hol szíve szokott lenni más embereknek, de ahova neki ahelyett csak egy követ tett - a közvélemény szerint - a gondviselés.
Azóta nincs meg a bundája. De ô mindig csak úgy emlegeti, mintha megvolna. Fogad rá, henceg vele.
Az emberek tudják már, s ha nem félnének a nagy szájától, csak nevetnének, de így mindössze nem törôknek vele. Isten, ember elfordult tôle, mert istentelen rossz keresztény. Ha maholnap meghal a lésza alatt, holló varjú lesz megsiratója, a temetô árka lesz pihenôágya.
 
 
0 komment , kategória:  Mikszáth KálmánAz a pogány Fil  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 4594
  • e Hét: 4594
  • e Hónap: 84152
  • e Év: 2025432
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.