Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
szeretettel
  2012-01-31 16:27:13, kedd
 
  Mikszáth Kálmán: A jó palócok
Galandáné asszonyom



A palóc nép babonás, szereti a misztériumokat, hisz az ördögben és rémlátomásokban. Egy sötét holló röpdös fölötte: a végzet. Szárnya suhogását találgatja. Titkos, homályos köd veszi körül, s hova el nem lát a szem, benépesíti a helyeket árnyakkal, borzalmas, csodálatos dolgokkal. Fantasztikus népmesék elhullatott morzsáit összegyúrja, s azok hitté keményednek lelkében.
Én magam is dajkamesékkel szíttam be a babonát, s hiszek benne. A tapasztalatok világossága csak megszürkítette a fekete háttért, de nem oszlatta el, mert emlékszem még, sohasem megy ki a fejembôl a szegény Palyus.
A kocsisunk volt, s apám egyszer valami apró vétség miatt bezáratta huszonnégy órára. Egy sötét kamra volt a börtöne, hol nyugodtan töltötte az éjt. Katonaviselt ember nem is veheti sokba az ilyesmit!
Reggel jelenlétemben vitt neki ételt a szolgáló. Víg volt, és fütyörészett, midôn az ajtót ismét rázártuk.
Alig múlt el azonban egy óra, amint az udvaron játszogattunk, mi, gyerekek, egyszerre kétségbeesett, fájdalmas kiáltásokat hallottunk a kamrából, mintha egy bölömbika bôdült volna el.
- Palyus, Palyus! -- kiáltám az ajtót megzörgetve. - Mi baja van? Szóljon kend!
Semmi sem válaszolt.
Benéztem a kulcslyukon. Metszô szél vágott a szemem közé, s kénkôgôz tódult kifelé, odabent pedig dobogott a padló, mintha két ember viaskodnék egymással; egy-egy tompa hörgés, egy-egy elhaló szusszanás vegyült olykor a zsivajba.
Ösztönszerû félelem fogott el. Apámért futottam, elmondtam neki, hogy a Palyussal történik valami.
- Bolond vagy, fiam, nincs annak semmi baja. Benneteket ijesztget a vén imposztor.
S hogy ezt mindjárt be is bizonyítsa, felnyitá a kamraajtót, s visszaadta a Palyus szabadságát.
Az halálsápadtan, erôtlenül támolygott ki, mintha kilenc esztendeig szagolta volna a börtön penészvirágát.
- Késô! -- hörgé. - Már késô van!
- Mi van késôn, te medve, te?
- Már aláírtam a kontraktust az ördögnek -- lihegé, és a fogai vacogtak.
- Bolondokat beszél kend, Palyus -- szóltam én közbe. - Már hogy írta volna kend alá, mikor írni sem tud?
- Kezem keresztvonását adtam a véremmel -- mondá keserûen, s felgyûrve durva ingeujját, egy kis léket mutatott a bal karján, melyen akkor is domborodott egy sötétpiros vércsöpp. - Innen buggyantotta a vért a sátán.
- Aztán mit írtál alá? -- kérdé apám nevetve.
- Eladtam magamat egy rámás csizmáért meg egy piros selyemviganóért, amit a Galandáné számára hoz az ördög a putnoki vásárról. Csak egyetlen esztendôt engedett.
Mélyen emlékembe vésôdött e jelenet, melyre vissza nem tértünk többé, mert mindenki elfelejtette a háznál, csupán én vigyáztam az öreg Palyust, ki napról napra komolyabb lett, vasárnaponként pontosan eljárt a templomba, s napközben is sokszor láttam valamely asztag mögé vonulva, levett kalappal imádkozni.
Szegény Palyus! Hiába volt az imádság, nem lett semmi foganatja! Esztendô fordulóján, egy viharos reggel, mikor fölébredtünk, ott himbálta a szél a kamraajtón, mert ott akasztotta föl magát a felsô pántra: nagy bagariabôr csizmáinak izmos két sarka össze-összeütôdött, mintha a bokázót csinálná a szegény Palyus.
Most aztán egyszerre mindenki visszaemlékezett az ördöggel kötött kontraktusra, amit oly becsülettudóan beváltott. Visszaidézték minden szavát, amit akkor mondott, különösen a Galandánéra való megjegyzését.
Ez a Galandáné már rég boszorkány hírében állt Bodokon: a község teheneit ô rontotta meg, ha nem tejeltek; ha pedig súlyos beteg lett valaki, az is bizonyosan a Galandáné bûbájos fôztét lépte keresztül. Ha a tisztelendô úrnak gyomorgörcse támadt, és nem tarthatta meg az ünnepi prédikációt, vagy a határt a jég elverte, azt is mind a Galandáné okozta.
Ez a Galandáné mosott a szegény Palyusra. Ez a szó: `mosott`, nem jelent talán a szalonokban semmit, de a köznépnél az egy viszony. Aki az agglegényre mos, az annak az agglegénynek mindene, az a kísérô árnyéka; megbecsüli, ha él, megsiratja, ha meghal. Egy házasság az, melyet nem az eskü, hanem egy csomó gúnya köt össze.
A szegény Palyust is Galandáné kísérte ki a temetôárokba.
Ez úgy ôsz elején volt. Kemény, makacs tél következett. Fehér lepedôvel volt a föld borítva, mint a poéták szokták mondani, a süvítô szélben a fák zúzmarás gallyai ropogtak, zörögtek, mint a csontok.
Aki valamikor Bodokon járt, annak bizonyosan feltûnt az a kis fehér ház, mely közvetlenül a temetô mellett épült, s melynek összes ablakai a temetôre néznek. Anyám építtette azt oda. Valakije volt ott, akihez közel szeretett lenni mindig. Itt laktunk, ebben a házban, ahol oly szomorú, olyan kísérteties volt minden.
Hát még egy-egy Luca-nap, mely úgyis a boszorkányok napja.
Elevenen emlékszem egy ilyenre, arra, mely Palyus temetése után következett.
A juhászbojtárok hozzáfogtak a Luca-székek faragásához, a kocsisok kereszteket pingáltak fokhagymával az istállóajtókra, a gonosz boszorkányok hatása ellen -- mi, gyerekek, pedig remegve néztük: hogyan esteledik, mint veszik át az éjt hatalmukba a tüzes seprû szörnyetegei.
Félelmem azonban egészen eloszlott, midôn este vendégünk érkezett: apám nôvére a kisleányával. Felbátorított az a tudat, hogy a szomszéd szobában is aludni fog valaki. Most már a boszorkányok csak azon keresztül jöhetnek be. Ebben a hitben aludtam el édesdeden, tovább szôve álmomban édesanyám meséit.
Szüleim semmitôl sem féltek, és én akkor úgy csodálkoztam ezen. Ôk észre sem látszottak venni Luca-napját, legalább említésbe sem jött.
Éjfél táján azonban egyszerre fölrázott mindnyájunkat a Mari néni sikoltása a szomszéd szobából. Odarohantunk, hogy tán a kisleánykának lett valami baja. Mari néni szétbontott hajjal ott feküdt reszketve, félájultan, összerogyva a szoba közepén, s csupán szaggatott szavakkal bírta felhívni figyelmünket a kívül történôre.
Valóban pokoli zûrzavar hangzott kívülrôl, kutyavonítás, embersikoly, jajveszékelés s mennydörgésszerû roppanások.
Kitekintettünk az ablakon. A hold kísértetiesen világította meg a temetôt. A hóval borított sírdombok, mint legelészô bárányok, fehéredtek; csak kriptánk magas oszlopa piroslott.
Távolabb, a temetô legszélén, hol a Palyus sírja volt, egy csodaszép leány állt, lebontott, fekete hajjal, csillogó, fényes szemekkel, s egy csomó óriási szelindek tépte, marta.
Márványhomloka, melyen valami démoni sötétség ült, sebbôl vérzett, karjairól az ing letépve egészen, s délceg testérôl is cafrangokban lógott a ruha. A piros vér vékony vízsugár alakjában bugyogott föl mellébôl.
A vért piciny tenyereivel fogta föl, s a pokolbeli szelindekeknek szemközt fecskendezte, amitôl azok üvöltve, fájdalmasan vonítva ugrottak szét, hogy csakhamar új dühvel ismét visszaforduljanak.
S mintha ezalatt sírok nyílnának a temetôben, kutya, kutya után támadt a fehér rögökbôl. Elôször csak fekete, apró pontok voltak, villámgyorsan növekedôk, mígnem idegreszkettetô csaholással csörtettek soha meg nem fogyó falkában a Palyus sírjához.
Atyám remegve csapta be az ablakot, s minket anyámmal, félájultan, ágyunkhoz vonszolt.
Reggelre nagy híre ment a faluban, hogy az éjjel, Luca-éjjelén, egy boszorkányt téptek szét kutyák alakjában az ördögök.
Minthogy mi is erôsítettük a tényállást, a magisztrátus nyomban bizottsággá alakult, hogy a helyszínén konstatálják az esetet.
Elkérezkedtem apámtól, hogy én is a nemes kupaktanáccsal mehessek.
Elöl az öregbíró ôkelme ballagott, utána Bugó Istók uram poroszkált, nagy somfabotjával döfködve az anyaföldet. Ott volt Suska Mihály is, ki váltig bizonykodott, hogy boszorkányok nincsenek e világon, hanem ez az egyetlen eset mégis kivétel lehet.
A Palyus sírjához értünk, és megtaláltuk a dulakodás nyomait. Olyan volt a Palyus sírja, mint egy újdonat új, hímes szûr. (Szegény Palyus, egész életében egy ilyen szûrre vágyott.) Csakhogy azok a virágok vérrel voltak pingálva a fehér havon!
A végzetes hely tele volt ruhafoszlánnyal. Egy darab kék gyolcs: ez a kendô -- egy piros selyemdarab: ez a viganó (talán éppen az, melyért Palyus a kontraktust kötötte az ördöggel), imitt-amott egy-egy foszlány durvább házi vászonból: ez bizonyosan az ingváll.
Öregbíró uram csurgóra vágta a fején a kalapot, és így szólt (lestük is mindnyájan a mondását):
- Már én csak amondó vagyok, hogy ilyen dolog talán még Pesten sem esett az éjjel.
- Mégis, mit szól hozzá kegyelmed? -- kérdik sürgetve a tanácsbeliek.
- Szólni szólnék én -- mondja az öregbíró --, csak egy nagyon nagy baj ne volna...
- Ugyan mi legyen az, nemzetes bíró uram?
- Az itten a baj, hogy ez a hely, ahol állunk, s ahol ez a lucifernátus dolog esett, nagyon közel van a faluhoz; és nincs elég közel a határszélhez; mert ha ez a hely, ahol ez a lucifernátus dolog esett, közelebb volna a határszélhez, azt cselekednénk, hogy odaajándékoznók a falu határát egész idáig a gózoniaknak, s akkor a gózoni bíró ôkegyelmének fájna a feje, s nem a miénk afölött, hogy mi a cselekedni való. Így azonban nem adhatjuk oda a határt, mert nekünk semmi sem maradna.
E mély bölcsességnek nagyot bólintott a boszorkánydeputáció, s nyomban kiküldték a kisbírót fôtisztelendô Kubcsik plébános úrért, hogy a helyet és a ruhafoszlányokat fölszentelni ne röstelkedjék, mégpedig iziben, mivelhogy addig keresztény ember oda sem közel nem léphet, sem, amint a vizsgálat megkívánná, a gyanús, pokolbéli tárgyakat kezébe nem veheti.
Mialatt a fôtisztelendô úr megjött a füstölôvel, s beszentelé a kívánt helyet és tárgyakat, azalatt odagyûltek a "felsô vég" összes öregasszonyai, s azok csakhamar megállapították a tépett ingváll gallérján levô hímzésrôl, hogy az senki másé, mint -- dicsértessék a Jézus Krisztus -- a Galandáné asszonyomé.
- Meg kell égetni! Nyársra kell húzni a megátalkodott vén boszorkányt! -- kiálták mindenfelôl, csupán én ráztam a fejemet, ki színrôl színre láttam, mintha e percben is szemem elôtt volna, hogy az egy gyönyörû fiatal leány volt, akit a múlt éjjel a kutyák szétszaggattak.
- Nem ég az meg a tûzön sem! -- hallatszottak a palóc asszonyok feleselgetései.
- Majd meglássuk, hé! -- mondja az öregbíró uram. - Ha Szegeden meg bírták ôket égetni, hát én is csak bírom... vagy micsoda?
S mellére ütve, nagy kevélységgel indult meg a menet élén, egyenesen a Galandáné szurtos viskója felé.
Egész sereggé szaporodtunk, odaérve. A kerítésnél a két kisbíró, amint azt az illedelem kívánja, hatalmas ütlegekkel szétkergeté vala a csôcseléket, s csupán én s a hivatalbeli személyek lettünk beeresztve. Legelöl mindenütt Kubcsik tisztelendô úr ment a füstölôvel.
A konyhába léptünk. Ott a tûzhelyen hatalmas fazekakban mindenféle koktumok rotyogtak, pokolbeli bûzt árasztva. Befogott orral, lassan, lábujjhegyen léptünk a szobaajtóhoz, fôtisztelendô uram meghúzta az ajtómadzagot, s a nyíláson át beereszté elôbb a szent füstöt, s csak azután bátorkodtunk be.
Ott feküdt tarka ágyán lihegve, nyöszörögve a vén banya. Fején jégborogatás volt, utálatos ráncai nem árultak el semmit, még kíváncsiságot sem, az állán öt darab hosszú, ôsz szôrszál meredezett, még ijesztôbb külsôt kölcsönözve e varangynak.
- Hogy van kigyelmed, édes nénémasszony? -- kérdé az öregbíró tiszteletteljes gyöngédséggel, mert bizony senki sem evett bolondgombát, hogy egy vén boszorkányt magára haragítson.
- Bizony rosszul vagyok, édes fiam. Tele vagyok sebbel, harapással. Nézzétek a testemet!
S ezzel feltakarta a dunyha csücskét, látni hagyva mellén a sebet s aszott lábain az ebharapások nyomait. Kidudorodó csontok kék mezôben -- mint valami heraldikus mondaná.
- Hihihi! -- röhögött föl, fogainak hajdani lakóhelyét mutatva -- egy kis dolgom volt az éjjel.
S vöröses szemeivel nagyokat sandított a tanácsbeliek felé, úgyhogy azoknak összevacogtak a fogaik.
- Már bizonyos, ô a boszorkány! -- súgá felém Buga Istók uram.
- Nem ô!... Dehogy ô! -- feleltem halkan vissza. - Amellett maradok, hogy a boszorkány egy szép lány volt. Színrôl színre láttam.
Csontos, bepólyázott kezét Galandáné kihúzta a dunyha alól, s megfenyegetett vele:
- Ej, ej! Hát azt hiszi, hogy a vén Galandáné nem tud szép lenni, ha akarja? Ej, ej, vigyázzon, hogy valahogy a vén Galandánéval ne találkozzék, mikor a legszebb nôi arcot látja maga elôtt...
Öregbíró uram megdöfte törvénybíró uramat, törvénybíró uram megdöfte a kisbíró uramat, kisbíró uram pedig megdöfte tisztelendô uramat, s szép rendben, szó nélkül, csöndesen kisompolyogtunk a szobából.
 
 
0 komment , kategória:  Mikszáth KálmánGalandáné asszo  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1446
  • e Hét: 13191
  • e Hónap: 92749
  • e Év: 2034029
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.