Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
szeretettel
  2012-02-09 13:31:56, csütörtök
 
  Mikszáth Kálmán: A tót atyafiak
Lapaj a híres dudás



Tûzhelyalapító tót atyánkfia nyes magának nyolc darab másfél öles
husángot, azoknak meghegyezi mind a két végét, s beszúrja a földbe
sorjában mintegy másfél arasznyi távolságra, miáltal vázát nyeri
leendô tanyájának. A félkört képezô husángok tetejére odaköt
madzagokkal egy végig lefutó mogyorófahajtást, összetartó kapocsnak,
mely egészen olyan, mint az oldalbordák foglalatául szolgáló
hátgerinc. Most aztán berakja a kezdetleges alkotmányt gallyakkal,
gazzal, nyirkos fûvel, oldalait kibéleli csalamádéval, lekonyuló
hátára odaköt "másli"-nak egy füstös, ócska zsúpot, s kész a
rendôrségi palota.

Félelmetes, hivatali tekintélyt kifejezô hatással uralkodik egy-egy
dûlô fölött, méltó tisztelettel és megdöbbenéssel halad el mellette
minden jó és rossz járatban levô jámbor keresztény lélek, mert a
gonosz cselekedetek megtorlásának "elsô fóruma" ez, melynek külseje
nyomban elárulja, hogy ha kisebb is valamivel, mint a vármegyeház,
annak a képére ütött; egy vérbôl való azzal.

De igazi méltóság, hatalom csak akkor ömlik el a csôszkunyhón, ha
egy nagy kerek folt feketedik elôtte, jeléül a büntetô igazság
jelenvalóságának, melynek személyesítôje, Lapaj Istók, a híres dudás,
az itt föllobogó rôzsetûznél süti a burgonyát s néha egy kis "méretlen"
húst is, mely iránti vonzalmát az ôsöktôl, juhász elôdeitôl örökölte.

Még nyomatékosabb a hatás, ha a nagy görcsös bot, a hatalmi jelvény oda
van támasztva a "guliba" oldalához, vagy ha tán mindenki elrettentésére
a vörös szegélyû "halina" is kint lóg a homlokzaton, mert ez esetben
majdnem kétségtelen, hogy a csôsz, az éles szemû Istók, bent pihen, s
a hasadékokon kilát a határra, keletre az egyik szemével, nyugatra a
másikkal. Olyankor még a nyúl sem mer arra járni!

Nem lehetetlen különben az sem, hogy az egész dolog csak gyalázatos
fortély, s míg itt a szûrujjas és bot ôrzi a vidéket, addig a gazdájok,
a híres Lapaj, más irányban kalandozik, mert bizony széles, terjedelmes
az ô hivatalos köre, s tudomány kell, hogy valaki oly tökéletességre
vigye, mint ô, ki minden csínját-bínját érti szakmájának, melyet
sokszor úgy kell betölteni, hogy önmagát megsokszorozza.

Nem tréfadolog ám az ô kenyere; meg van szolgálva emberül, s ha az
izzadó munkás irigykedve nézi, mikor Lapaj Istók hason fekve bámulja
a napot, bizony nem gondol rá, hogy ôkegyelmének meg van fordítva a
világ rendje, s amit más ember fia a nyugalomnak szentel, neki az
éjszaka a megháborítója.

Az ô hivatalos órái este kezdôdnek. Az egész természet alszik, neki
ébren kell lenni. Méla csönd ül a tájon. Az öreg Fátra mogorván néz
le fényes szemeivel: a csillogó pásztortüzekkel az éjbe, a felhôk
feketén ereszkednek alá, mintha láthatatlan köpenyt akarnának a
tolvajok nyakába lebocsátani, míg a költôi Garam habjai alant a
völgyben gyanúsan locsogják: "Lapaj, nem lát ilyenkor. Csopp, csopp,
csopp! Lophattok most!"

De bizony nincs igazok; Lapaj ilyenkor lát a legjobban.

Kint guggol az ajtó elôtt. Tüzét kioltotta politikából. A tûz rossz
szövetségese a rendészetnek: ôt messzirôl látják, ha tûz világítja meg
alakját, s ô közelre sem lát miatta. A tüzet csak a "zapekacská"-ban
tûri ilyenkor. Ott a maga helyén van, hogy megbirkózzék az átkozott
nyirkos dohánnyal, melyet fonnyadt burgonyaszárral szokott keverni,
mert hát szép dolog az, ha okos ember megtesz egy ilyen mihaszna
növényt "magyar kir. dohánynak". Aztán jól ízlik így is. Füst, füst!
Lapajnak semmi panasza ellene, élvezettel szívja, s szemei andalogva
követik, míg csak láthatják a bodor karikákat, amint fölszállnak a
nagy semmibe, s belefogódzkodnak a felhôkbe. Reggelre harmat lesz
belôlük.

A némaságot csak néha szakítja meg kollégáinak szellôszárnyon ide
hajtott hangja a faluból -- a kutyaugatás és a kakaskukorékolás. Azok
a falut ôrzik; ô a mezôt. Lapaj jó ismerôsük, s kettôt lehetne tenni
egy ellen, hogy majdnem érti ôket. Hangjukat legalább ismeri, tudván:
a Svarka Mátyás "Viszkocs"-a, vagy a Lipták Marciék "Ulan"-ja-e a
felszólaló. A kakasnemzetséggel sincs különben: sôt e tekintetben a
huszonkét éves tapasztalás (mióta a határ fölött virraszt) egy mindig
jól járó óra fölfedezését akasztotta nyakába.

Az elsô kakas, rendesen a rektor uramé, már tizenegy órakor kezdvén
éneklését (s jobb torka van, mint a gazdájának), talán mert ez a
legéhesebb a faluban, siet elkiáltani az éjfélt, hosszú az ideje,
s azt hiszi a bolond, hogy így hamarabb jô meg a reggel. Utána az
özvegy tekintetes asszony, a tiszttartóné kokinkínai szárnyasai
veszik át a szót -- éppen fél tizenkettôre. A tiszteletes úrék kakasa
a legpontosabb, éjfélkor kukorékol, mint a parancsolat; könnyû neki,
orra elôtt a toronyóra, leolvashatja. Az eklézsia után a közönséges
hívekéi szólnak bele az éjbe, ki vékonyan, ki vastagon, ki egészen
köszörületlen hangon, amiket Lapaj mind meg tud egymástól különböztetni,
mintha egyenként lenne ismerôs mindenikkel.

Öröklött tudomány ez, nemzedékrôl nemzedékre száll. Lapaj öregapja
számadó "bacsa" volt a hlinai akolban, ami a juhászvilágban legalább
akkora rang, mint a közönséges életben a fôispánság: apáról fiúra,
unokára fényt vet az elôd ez állása. Apja vödörbôl csöbörbe csöppent,
egyszerû juhásszá lett, de ô is kint élt a természetben, s eltanulta
titkát, összeszokott annak jámbor lakóival: az állatokkal, s inkább
tartozott közéjük, mint az emberekhez. Tömérdek birka volt a keze
alatt, egyforma, kifejezéstelen arcú állatok, melyeket nem különböztet
meg elütô arcszín, különféle homlok, saját testhordozás, jellemzô
hang, annyira egymás képére vannak teremtve, mint a lóhere levelei.
Nincs is olyan akadémiai tag, kinek tudománya el bírjon igazodni:
melyik az egyik és melyik a másik; de bezzeg a juhász ösmeri mind,
az ô szemei behatolnak a rejtett vonásokig, melyeket közönséges ember
megfigyelni nem képes, nemcsak megismeri külön-külön a maga birkáját,
legyen elszórva bármely óriási idegen nyájban, de még a nemzetségét
is tudja, anyjára s nagyanyjára is emlékszik. Mesének tartanám, ha
annyiszor meg nem gyôzôdtem volna róla.

Lapaj az ôsöktôl örökölte éles megfigyelô tehetségét, s ha leszorult
is az arisztokratikus juhászpályáról, hasznát veszi annak mint csôsz
is. Nagy örökség neki, hogy édesanyja a természet, s legközelebbi
rokonai az állatok. Amaz nem mostohaanyja, ezek jobbak, mint az
emberek. Legalább olyanok, aminônek mutatkoznak, meg lehet ôket
ismerni, tenyerükön hordják a tulajdonságaikat.

A ló megrágja, csúfosan elrondítja a káposztát, ha beleszabadul; a
kutya, mint a filozófus, bebarangolja ôsszel a kertet, s nagy kárt
tesz néha a féltett gyümölcsösben; ökör, borjú egyenesen szalad a
lucernásnak, pedig attól fújódik föl, nemhogy a jóízû csalamádét
hajhászná (no, de azért ökör, a boldogtalan), a tudósabb malac a
föld titkaiban turkál, s könnyen boldogul, mert az élhetetlen krumpli
csimbókos szárat tol ki saját vesztére.

S míg az állatokról elôre tudhatni, mi van a begyükben, s jönnek
nyíltan, ösztönük által hajtva, addig a legveszedelmesebb ember
alattomban, álnok ravaszsággal közelít, kilesve a Lapaj távollétét.
fölhasználva álmát, a sötétséget, az ôszi ködöt, s amit két szeme
lát ilyenkor, a két keze utána nyúl.

Az embert nem lehet kiismerni. Barátságos arccal jô, szíves jó estét
kíván Lapajnak, megkínálja dohánnyal, pálinkás butykosából húzni enged
neki egyet, s Istók már azt hinné, no ezt most a barátság hajtotta
ide, mikor rövid idô múlva rájô, hogy a legszebb káposztafônek lába
támadt, s hogy az óriás úritök is, a határ büszkesége, melyre a
tiszteletes asszony még a nevét is kivájta kötôtûvel, utánuk
kérezkedett.

Csoda-e, ha nem szereti az embereket? Méltán gyanakodó, bizalmatlan
irántok; nem is volt, s talán sohasem is lesz velök közelebbi
érintkezésben. Alig bírom fölfogni, hogyan s kitôl tanult beszélni,
s azt meg már éppen nem, hogy azóta el nem felejtett.

De mirôl is beszélne, még ha volna is kivel? Neki nincsenek sem
örömei, sem fájdalmai, következésképp gondolatai sem, melyeknek
kifejezést kívánna adni. Hiszen már az egész tót faj hidegebb,
szenvedélytelenebb, érzéketlenebb, mint a magyarság. Nem is csoda.
Hidegebb tájék szüli ôket, késôbben kel föl nekik a nap, korábban
nyugszik le, s még déltájban is bágyadtan melegít, mintha nem tenné
szívesen. A természet ismeri már ôket, s nem veszi nekik rossznéven,
hanem szépen hozzájuk alkalmazkodik.

Gyümölcsüket, a diót, mogyorót, kemény héjba zárja; földjüket telerakja
kôvel, hogy az sohase mosolyoghasson igazán, s ne öltözhessék föl
egészen vidám ünnepi ruhába; a derült égbôl csak egy kis darab jutott
nekik: a többit elzárják elôlük komor, hóborította bércek.

A szelet, vihart ott tartja a Fátrában, s ha kiereszti, annak lehelete
ôket éri elôször; a tavaszt nyáron hozza meg nekik, a nyarat semmikor,
hanem ahelyett odaküldi nyakukra a telet, amikor az még senkinek sem
kell. Nekik minden jó, mindennel meg vannak elégedve. Csendes, türelmes
nép.

A természet csintalan packázását majmolja minden. A búzakalász nem
nô meg, csak feleannyira, mint az elkényeztetett alföldi rónán, s
oly apró, kedvetlen szemeket hoz s keményet, mintha maga sem vágynék
egyéb lenni korpánál: káposztájuk emeleteket épít ki magából, ahelyett
hogy szépen összeborulna, s nincs az a hatalom, mely haraszt voltából
kivetkôztesse; körte, alma elvadul, s ízétôl Szibériára gondol, aki
beleharap.

Még a szerelem költészete is, mely minden népnél minden bércen, minden
völgyben üdén csendül, mely széles e világon forró, mint a tûz, andalító,
mint a virágillat, ônáluk fanyar, színtelen és furcsa:

Kedvesem oldalánál ültem,
Szíveink dobogni kezdtek, orcáink kigyúltak,
S már-már elcsattant volna az elsô bûbájos csók.
De e pillanatban a pipám kialudt,
S kénytelen voltam eltávozni, hogy azt megtömjem.

És ez nem valami tréfás, humoros vers ám, hanem szomorú, bánatos
melódiájú dal. A legény viharos fájdalommal siratja a végzet ádáz
kezét, mely az édes pillanatot semmivé tette, kioltván a "zapecskából"
a szuszt, mely nélkül semmiféle boldogság nem tökéletes e világon.

Lapaj Istók be szépen, be szívhez szólón tudja ezt a dalt eldudálni!
Pedig hát ô még ezt sem érzi át. Nem szeretett soha senkit. Leányarcnak
nem volt rá hatása a földi életben.

Nem emlékezett, hogy szíve (ha van) valaha megmozdult, sebesebben
dobogott: pedig bizony elég alkalma lett volna rá, mert ô dudál minden
valamirevaló lakodalomban a vidéken. Sok szép lány talpa viszketett
már meg az ô híres nótáitól.

Hol tanulta ezeket olyan szomorúan, olyan édes fájón, olyan
selyemlágyan, viharos vígan, hogy aki meghallja, majd a szíve reped
meg bánatában: de azért mégsem reped meg, hanem megolvad, viasszá
válik, s csodás tündérérzelmek nyomódnak beléje... aztán még jobban
szétfoly, most már nem is viasz többé, hanem folyó méz, amely édes
a duda szavától, s mely nyomban keserûvé válik, ha Lapaj búsat fúj,
éppen mint a méz, ha egy méregmorzsa hull beléje?

Ki volt mestere a természet fiának, aki nem társalog az emberekkel?
Tán a saját szíve tanította? Nem. Az közömbös, idegen. Bércek,
hegyek, völgyek hallgatagon néznek rá, mint ô rájuk; azok sem
tanították. Hallgató közönsége: a káposztafejek és a kukoricaszárak
nem buzdították tapsaikkal. Hol, kitôl nyerte hát a dudálás hatalmát?
A juhászbojtár, ki gyermekkorában megmutogatta neki a fogásokat az
eredeti hangszeren, maga kontár volt, más pedig messze földön nincs,
aki ehhez a mûvészethez értsen; Hikszum Nógrádban lakik a hegyek
lábánál, Petrus meg valahol Nyitrában.

Aztán Istók sohasem távozott el vidékérôl, kivéve régen, fiatal
korában, pályaválasztási vajúdásai közt ôt is meglepvén a nemzeti
hivatás láza, mely abban áll, hogy a törékeny fizikai testeknek a
mulandósággal folyatott küzdelmében a gyengébbek pártjára áll, s a
drótozás által segíti dacolni a végzettel (egyéb rebellis hajlam nincs
is a tót népben). Istók e pályán messze világba elkalandozott, de egy
fél év múlva megunta dicséretes foglalkozását, mely a halhatatlanság
nagy eszméjét a lelketlen cseréptárgyakra is kiterjeszti, s haza
kerülvén, az éppen üresedésben levô kerülôséget foglalta el.

Ô maga nemigen emlegeti Óperencián-túli útját, hanem a tiszteletes
úr, ki igaz lutheránus létére külsô országba, világhírû burkus
népek között szedte föl a tömérdek igét s bölcsességet, mit most
vasárnapokon apródonként hullatgat szét jámbor hívei közt, gyakran
beszéli, hogy amint egyszer kétévi távollét után éppen az édes hazai
földrôl álmodozva ballag Berlinnek utcáin, egy szurtos, falujabeli
alakot pillant meg örömben úszó szeme: gyermekkori játszótársát,
Lapajt, ezerrétû drótkarikával a karján, széles, rézcsatos szíjjal
a derekán.

- Te vagy, igazán te vagy, édes Istók? -- kiáltá nyakába borulva a
hazájából jött drótosnak, kinek bocskorán tán még otthoni por is van.

Lapaj közönyösen fejtôzött ki karjaiból.

- —gy no, az Istók vagyok: hát aztán? -- s azzal zavartalanul haladt
odább, parányi meglepetést, örömet sem érezve a találkozás fölött.

- Lapaj! Lapaj! Állj meg hát! Talán nem ismertél rám?

Erre (a tiszteletes úr elôadása szerint) hôsünk mégis megfordult, s
bosszús hangon visszafelelt:

- Hopp no! Mit akar? Maga a tiszteletes úr "student" fia. Tán van
valami drótozni valója?

Valahányszor a tiszteletes úr az epizód elbeszélésébe bocsátkozik,
ami igen gyakran megesik, mert Istenem! hisz oly kevés történik egy
emberrel, akit a "hegyek elnyelnek" (ezt a kifejezést használja ama
fátum jellemzésére, mely széles tudományát e szegény, félreesô tót
eklézsiába temette), hogy kénytelen ahhoz ragaszkodni, ami már rég
megtörtént; amivel pedig ezen kívül egy fiatalkori csíny emléke, egy
állítólag jelenlétében végbement nagyszerû verekedés és harmadikul
a tiszteletesné asszonnyal csodálatosan keletkezett viszonya képezik
élete magvát és fômozzanatait, s miután az anyatermészet jobb sorsra
érdemes bôbeszédûséggel áldotta meg amaz idô óta, ahogy az iskolai
leckefölmondás alól kikerült, nem lehet csodálkozni, ha az annyiszor
fordult elô társalgásában, mint bizonyos megunt ételek némely vendéglô
étlapjain. Annyival is inkább megengedhetô ez neki, mert e története
lelkipásztori lében eresztetik föl a hívek épülésére, kifejtvén, hogy
a tót népben nincs gyöngédebb érzelem, s nincs fogékonyság a szülôföld
iránt, s hogy Lapaj egy korcs, egy darab fa, ki nem érez, ki csak
azért látszik teremtve lenni a világon, hogy egy széles karimájú
kalappal több fogyjon el a tizenkilencedik században.

Mindezek dacára azonban szereti Lapajt, s télen, mikor a természet
magára csukja az ajtót, úgyhogy Lapaj is kiszorul ölébôl, az
eklézsiának messze a "lazok"-ban fekvô s ilyenkor elhagyott malmában
van lakása; a tiszteletes úr adja, amiért aztán tartozik tavaszig az
üres malomra felügyelni; az erdô pedig anyagot ad a foglalkozáshoz:
a kosár- és méhkaskötéshez, a lapát- és gereblyefaragáshoz.

Unalmas lakás, szaporátlan munka! Ember ritkán fordul meg e helyen, de
farkas gyakran. Legföljebb farsang táján vetôdik be egy-egy vidékbeli,
ki megalkudni jô a dudáshoz, lakodalom lévén esendôben házánál.

Sok szószaporítás ilyenkor se történik. A Lapaj mûvészetének szabott
ára van, melybôl nem enged semmit! Egy verdung dohány, estefelé egy
kancsó törkölypálinka, éjféltájban egy icce mézes, hajnalban pedig egy
meszely szilvapálinka, enni torkig, készpénzben nyolc garas. Nem kevés,
de nem is sok, kivált ha egy kicsit szétnézünk a világban. Ott van
például Hikszum, a kékkôi dudás! Egy Balassa báró Olaszországból hozott
piktorral festette le dudástól, bocskorostól, képét odaakasztották
a palotaterembe palatinusok, fôispánok közé, és arannyal fizetik.
Petrust, egy másik világraszóló dudást meg a nyitrai gróf lát el
mindennel, s olyan dolga van, hogy borban fürdik, zsír az étele,
olvasztott vaj az itala (aminô életmódot pedig a tót fantázia is
csak a jövô életben ígér az igazaknak).

S Lapaj mindkettôjöknél nagyobb, híresebb. Ô nem tudja azt, de
más mindenki tudja, mert a két nagy dudás, mint a nép beszéli,
hetedvármegyékbôl kergetve a hiúság és féltékenység által, egy
éjszaka álruhában fölkereste Lapajt kunyhójában, lefizetvén nyolc
garast egy nótáért, ha igazán olyan legény-e, mint a híre?

Istók elfújta mélabúsan, édes-fájón a hegyek legszomorúbb nótáját,
hogy még a hold is megállt hallgatni az égen, a gyönyörtôl
megittasodva, s a vén folyó habjai megszûntek locsogni, zúgni,
nehogy zavarják:

Hej, szomorú akol
Ott künn a havasban:
Bacsa talpig vasban!
Hiányos a nyája.

Hikszum nem várta be a dal végét, szégyenletében futott a világnak,
s még ma is szalad, ha el nem fáradt; Petrus pedig sírva fakadt, mint
a gyermek, s amint visszatért a faluba, hol dudáját hagyta, az volt
elsô dolga, hogy fogott egy bicskát, s kettéhasította nagy dicsôséget
szerzett szerszámát, mely most már csak hitvány doromb az ô szemében,
mióta Lapajét hallotta.

És nagy elkeseredésében fût, fát kikérdezett: hol tanulta, kitôl
tanulta Lapaj a mûvészetét? Ha addig él is, ha térdig kopik is a lába,
ha a világ legvégén lakik is, fölkeresi a tanítómesterét, s kitanulja
még jobban a duda fortélyát, hogy Lapajt elérje.

Hanem erre bizony nem tudott felelni senki, hiába volt minden
töprengés, találgatás. Végre is abban állapodott meg a közvélemény,
hogy a dudában van a csodatevô varázserô. A duda egy fekete szôrû
birka porhüvelye. Vannak, kik még báránykorából ismerik. Luca
éjszakáján, éppen éjféltájban egy eltévedt koromfekete bárányka
sompolygott be mekegve a néhai Lapaj nyája közé, ki azt az Istók
gyereknek ajándékozta, ama kenetes atyai hitben, hogy úgyis gazdája
kerül. Istók nagyon szerette a bolyhos, gyapjas állatot, órákig
eljátszott vele, kezébôl etette, üde fûvel, drága sóval kedvezett
neki, úgyhogy az tökéletes kezes lett, egyéb híja sem volt talán,
mint az, hogy beszélni nem tudott. Istók nevet is adott neki, ami
egy birkára nézve szokatlan kitüntetés; Pokolkának hítta.

Mikor azonban tizenhárom évvel a nagy emberkolera után változatosságból
a birkanemzetségre került a tömeges halál sora. Pokolka is engedett az
uralkodó járványnak, de annyi hálaérzet benne is volt, mint a többiben,
s bôrét itt hagyta emlékül Istóknak; csináljon vele, amit akar.

Istók dudát csinált belôle. Gyönyörû, mûvészi dudát, melynek felsô
sípja gazdagon be van öntve színezüsttel, az alsó fogása pedig,
ha nem arany, hát legalábbis réz. Nincs olyan szerszáma még Szent
Dávidnak sem! Abban, ha Istók fújja, nyomban megjelenik a Pokolka
szelleme, mert négyszemközt legyen mondva, a néhai fekete bárány azért
jött Luca éjszakáján a vén Lapaj Mátyás nyájába, mivel ô elátkozott,
birkává vált tündérkirályleány, s hogy ott az Istók meggondozta, most
olyan nótákat lehet holta után a billegtetésre, hogy az öreg Fátra
hava februárban is majd megolvad tôlük; mert nem kell ám azt bolond
ésszel hinni, hogy Istók fújja a nótákat, ô csak külszín okáért tartja
ott száját, legfeljebb a kezdetét súgja bele, aztán billeget hozzá,
szorongatja a hóna alatt, izeg-mozog mellette, mintha ô csinálná.

Petrus képzeletét gúzsba kötötte e sok regényes beszéd, nem bírt
szabadulni a vágytól, hogy a Lapaj dudáját megszerezze. Hanem hát
ez nem volt eladó, dacára annak, hogy Petrus -- fölizgatva Éliás
zsidó által közvetített ajánlatainak folytonos visszautasítása miatt
-- rangos hetykeséggel száz kemény tallért ígért a szerszámért.

De bizony még így sem kapta meg. Lapaj csak nevetett. Hát mi szüksége
neki a pénzre? Ô még a bocskorszíját sem adja oda egy királyságért,
ha megszokta; hát még a dudáját, egyetlen kincsét? Hiába magyarázta
Éliás, hogy ötven talléron (mert csak ötvenet vallott be az imposztor)
három dudát is vehet, szebbnél szebbet, s még tetejébe annyi pénze
marad, hogy ha kiadja kamata, nagyobb úr lesz Rotschildnál.

Hanem hát a Lapaj Istók ôszülô fejében sohasem fordult meg az a
vágy: pénzt kamatoztatni, sem Rotschildon túltenni; ha már legalább
azt mondta volna neki Éliás, hogy aminél ezentúl burgonyáját süti,
politúros lesz a tüzelôfája, suhogó selyem lesz a viselô inge,
karbunkuluscsat a derékszíján, s kilenc lépésrôl veszi le kalapját,
ha erre jár, a brezinai bacsa: úgy tán mégis megértette volna,
mekkora haszon és uraság háramlik rá a duda eladásából.

Egyszóval, az adásvételbôl nem lett semmi. Éliás nagy bosszúságára,
ki azon vékony reménnyel bocsátá útnak Petrust, hogy ez idô szerint
teljes lehetetlenség ugyan a dudához jutni, mert pénzért nem adja,
ellopni pedig nem lehet, minthogy nappal mindig a vállán hordja,
éjjel alvó párnául használja; emberi hatalom azt kézhez nem veheti
tôle, sem most, sem a jövôben, mert ha most nem kell neki a pénz,
ezután sem fog kelleni, minthogy -- fájdalom! -- nem iszákos ember,
aminôvel, torka lévén a tanácsadója, könnyebb boldogulni.

Azonban (úgymond Éliás) a fickó már öreg, maholnap lerázza magáról a
földi port: és akkor ô megszerzi a híres dudát (mely annak fog jutni,
aki eltemetteti), minélfogva, ha Petrus szavát állja, adjon elôpénzt,
s hogy üzenni lehessen neki, hagyja hátra az adresszét.

Petrus fölcsapott, hátrahagyván az adresszét a következôkben: túl a
brezinai nagy erdôn van egy düledezô malom, attól balra nyílik a Rocska
nevû völgykatlan; három gyalogút visz rajta; a legelhagyatottabbikon
menjen a hírvivô addig, míg a két szeme lát, míg a "Motiká"-nak
nevezett hegyhez nem ér; mikor odajut, menjen föl a legmagasabb
csúcsra, s onnan szétnézve, hol a legnagyobb pásztortûz ég, ott kell
lenni Petrusnak, vagy ha nincs ott, mondják meg, hol van. A száz
tallér éjjel-nappal mindig készen nála a dudáért.

Hôsünk semmit sem tudott az alkuról, mert Éliásban volt annyi
elôrelátás, hogy azt nem kötötte a falusi mendemondák orrára; Lapaj
még azt sem tudta meg, hogy Petrus és Hikszum voltak a hallgató
vendégei. Egykedvûen folytatta tovább is régi életmódját, néha napokig
sem beszélve emberi lénnyel, s mégsem unva el magát soha. Mert hát
olyan jó barátságban volt a természettel! Különösen mulattatták
egymást! Vagy ô dudált, s az ünnepélyes csend, mely a völgy és bérc
fölött ült hallgatagon, rezgésbe jött, mint az ébredezô szív; a
fûszálak dugdosva integettek egymásnak jobbra-balra hajladozva: fû,
virág bûbájos illatot lehelt, melybe rejtélyesen vegyült be a föld
párázata, mint egy titkos szerelmi sóhajtozás: hallani nem, de
érezni lehetett.

Vagy pedig Lapaj némult el, hogy a természetet hallgassa. Erdôk
zúgása, folyam locsogása, lombsuttogás, méhdöngicsélés, munkások dala
a távolban s elhaló kürtszó még távolabb, összefolyt édes, olvadó
harmóniában, melynél szebbet, kéjesebbet, altatóbbat, elbájolóbbat
szív nem érezhet, fül nem hallhat, hideg, hitvány hangszer nem
tolmácsolhat.

A mestert, ki Lapajt a tökély fokára vitte a dudában, nem kellene
messze keresnie Petrusnak, mindenütt jelenvaló az. Csak beszélni
kell tudni vele és tudni hallgatni rá.

Nem mindenre a természet, az anyaföld tanít-e minket? A földnek szíve
van. Aki ráborul, s fülét odaszorítja közös tápláló anyánk barna
testéhez, rejtélyes dobogást hall alant, mintha egy óriási kalapács
tompa ütései volnának, százmérföldnyire mélyen belsejében; a szíve
dobogása az.

A föld gondolkozik is. Gondolatai a virágok. Avagy honnan van az,
hogy az elhagyott rengetegben, hová emberi kéz nem ültette, hová madár
sem viszi a magvát, egy nap ezer meg ezer soha nem látott színû és
alakú virág támad magától? A föld költészete ez! Az ô új gondolatai!

És ha gondolkozik, ha szíve van, érezni is kell tudnia, bánatának,
örömének lennie. Nagy szárazság idején keble fölrepedezik, s mint a
szenvedô anya emlôin a gyermek, növényzete elsínylik, elsatnyul, míg
ellenben harmatos hajnalon egész valója vidám mosoly.

És növényzete: a virágok, fák, füvek is mind éreznek, mind gondolkoznak,
s mindnyáját összekapcsolva tartja a szeretet nagy eszméje. A földet
szereti növényzete, ô pedig a felhôt és napsugárt. -- A magyar ember,
ha ültetménye kiszárad, nem fogamzik meg, jól mondja: "Nem szerette a
földet." A földet, melynek jószívûséget, érzô szívet tulajdonít, midôn
azon kéréssel adja át kedves halottját: "Legyen neki könnyû a föld"...
És az bizonyosan könnyû is annak.

Mindent a szeretet tart össze. Hát csak egyedül Lapaj ne érezne, ne
gondolkoznék, ne szeretne? Hát lehetne az? Ki tudja megmondani? Azért,
mert hó borítja a vén Fátrát, s kopáran hirdeti, hogy belsejébôl nem
fakad éltetô meleg erô, mely tápot adjon fûnek, virágnak, ki tudja,
mélyen eltemetve nem forr-e gyomrában a tûz, mely bömbölve tör ki, ha
nyílása támad?

A szomorú árvalányhaj, mely minden szeretet nélkül nôtt ott, s mely,
mint egy ôsz hajszál teng kopasz lapályán, csak a hideg, kietlen
világról beszél, de azt ô sem tudja megmondani, mi lehet beljebb?

Komor ôszi éj van. A csípôs szél hideg esôcsöppeket vagdos a Lapaj
arcához, de azért nem siet a kunyhója felé, hanem gondosan kémleli a
tájat, melynek terményei ilyenkor forognak a legnagyobb veszedelemben,
mert minden valamirevaló tolvaj az ilyen kutyaidôt választja
mûveleteihez köpönyegnek. Koromsötétség festi feketére az egész
világot. Az embert inkognitó ütheti arcul akárki. Szemét ilyenkor a
halinája zsebébe dughatná a csôsz: a füle veszi át az egész hivatalt.

Hallgat, figyel. Semmi nesz. Csak egy-egy káposztafô reped meg
imitt-amott a túlságos áldás alatt, mely az égbôl csurog, vagy
átfutó nyúl zörgeti meg alig észrevehetôen a harasztot. De mégis
valami olyast hall messze, ami hasonlít az emberi léptekhez, melyek
besüppednek a locspocsban, oly hangot adva nagyban, mint a lúgzókád
potyogó csöppjei.

A léptek elé siet. Nagy gyakorlata van az irány kiismerésében: a
kunyhó tájáról jô valaki a folyóvíz felé. Istók tanácsosnak látja
megállni egy mogyorófabokor mögött, nehogy saját lépteivel futamodásra
serkentse a veszedelem elé sietô tolvajt, aminthogy nem is lehet más
ebben a cudar idôben, mikor künn lenni csak az eb nem átall meg a
csôsz.

Sugár nôi alak suhan el a bokor mellett: szemei még az éjben is
villognak, mint két szentjánosbogár, karcsú termetére ázott fehér
lepedô simul, két lecsüggô vége fodrozva libeg-lobog a szélben. Hol
megáll habozva, majd futva indul meg; a szél nagyot kacag a háta
mögött.

A szél nagyot kacag, s Lapaj a nagyujját hevenyészett sípnak a szájába
dugva, olyat sivít utána, az öreg Fátra azt hihetné hirtelenébe, hogy
ott a gôzmozdony szaladgál.

- Hohó! Állj meg! Ki vagy! Mit viszesz?

A nô visszafordul, messzirôl úgy látszik, mintha roskadoznék, a fehér
lepedô csücske a földig ér, de újra fölmagasodik, és reszketô, lágy
hang jô meg feleletnek:

- Magamat viszem csak. Magamat, magamat.

És aztán mohón hozzáteszi:

- Ha nem hiszi, nézze meg a kötényemet, lepedômet. Nem loptam én
semmit, utamat ne állja.

Lapaj közel ment hozzá, s fürkészôleg néz ki kalapja széles karimája
alól, de semmi gyanús jel, amiben megfogózhatnék a hivatalos eljárás,
mely a megmotozást rendeli.

- Ne állja utamat -- ismétlé a nô keserûen, lepedôjét kiterítve és
megrázva --, messze út az, hosszú út az.

Hát hiszen Istók nem bánja, akármilyen hosszú is. Miatta az egész
világ utazhat akár Amerikába, csak a határ maradjon a maga helyén.
Szó nélkül fordul meg, s visszafelé baktat.

A nô tétovázó léptekkel áll eléje, s görcsösen kapaszkodik a halina
lelógó ujjába.

- Álljon meg egy szóra, csak egy rövid szóra, édes Lapaj bátyó.
Ismer-e kend engem? Tudja-e, ki vagyok?

A csôsz fejét rázza feleletül, hogy nem ismeri. De hát minek is
ismerné, ha semmit sem lopott?

- Nézzen meg hát engem -- rebegi fojtott hangon, egész testében
remegve, vacogó fogakkal, melyek olyan fehérek, mint az alabástrom.
- Ó, nézzen meg engem, hajamat, szememet, halovány arcomat, s mondja
el majd neki, ôneki szegénynek, hogy én milyen voltam...

Az öreg Istóknak sohasem volt ilyen esete: sötét éjszakában deli,
sugár leány hozzásimul, félig vállára roskadva, és azt mondja neki:

- Ó, nézzen meg engem!

Ez már olyan dolog, amire nem lehet határozatot hozni, anélkül, hogy
az ember rá ne gyújtson.

Lapaj hát nem szólt semmit, hanem hogy az esô ne tiszteletlenkedjék
a pipájával, a fejérôl levett kalappal boltozatot csinálván föléje,
megtömé azt, s lassú tempóban kicsiholt. A kova bôven adta a szikrát,
melyek a nô arcát is megvilágíták egy pillanatra, s hôsünk akaratlanul
is úgy rajta felejtette szemeit, hogy az égô taplót tévedésbôl a
szájába tuszkolta be; mibôl különben nem támadt semmi veszélyes dolog,
mert a taplónak volt ám belátása; amint észrevette, hogy rossz helyre
került, kialudt csendesen, mely nemes tapintatát éppen nem lehet
csodálni, ha meggondoljuk, hogy a tiszteletes úr tudós fején ért meg
-- sapka minôségében.

És az sem csoda, hogy Lapaj megzavarodott kissé. Ilyen szép
fehércselédet még soha nem látott. Hollófekete varkocsa fölbontva
omlik le a fehér lepedôre, s halvány arcára fájdalom van festve;
fekete szemében a kétségbeesés, remegô ajkán egy láthatatlanul ott
lebegô imádság. Ruhája, a zöld szoknya, fehér kötény veres rojtokkal,
a tót nép ezredéves, soha nem változó divatja, ázottan tapadt a
kecses idomokhoz.

Lapaj azonban nem bírt fogékonysággal az ilyesmi iránt.

- Hát aztán? -- kérdé mogorván, ismét szikrafogdosásra tévén
készületeket. - Mit nézzek rajtad? Menj Isten hírével, és semmihez
ne nyúlj útközben! Meg ne dézsmáld a fiatal uraság barackfáját a
Tövisesben, mert meg van olvasva!

- A fiatal uraságét? -- kacag föl a leány fájdalmasan, görcsösen.
- Verje meg ôt az Isten, mikor ébren van, és amikor alszik.

- Ne kísértsd az Istent, leány! -- mondta Lapaj. - Annyit mondhatok
neked, hogy az is az urakkal tart. Az is csak olyan csôsz, mint én,
csakhogy nagyobb területre kell vigyáznia. Meg is teszi emberül.
Hagyd békességben! Eredj utadra.

- Megyek már, megyek már. A jó Isten áldja!

Roskadozva tett néhány lépést.

- De mondja meg neki, hogy én milyen voltam.

Lapaj önkénytelen dörmögé érdes medvehangján:

- Ki az ördögnek mondjam meg?

A nô meghallotta. Megállt egy percig. Felelni akart, de hirtelen mást
gondolva, sebes futásnak eredt, föl a dombnak, mely alatt a víz foly,
s onnan kiáltott le szívszaggató, éles hangon, melyet nyögve adtak
odább egymásnak a bércek:

- Bocsássa meg, amit tettem! Amit kendnek tettem...

A csôsz megnyomkodta a tüzet pipájában, és azt gondolá magában: "Hát
mégis lopott az istentelen? Pedig milyen jó ábrázata van! És még nem
átallja rám kiáltani, hogy meglopott. No, megállj! Kerülj csak még
egyszer a szemem elé!"

A csôsztekintély ily csúfos megcsorbítása kivételes eset lévén,
Lapajból gondolatokat fejtett ki, melyek talán elôször életében,
az asszonyi nem hiúsága és gonoszsága körül forogtak.

Hogy megnézhette magát! Ó, hiú asszonyi állatok! Még a sötétben is
bámultatni szeretnék magukat. Maholnap megérjük, mécset akasztanak
éjszakának idején is a nyakukba, hogy örökösen meg legyen világítva
az arcuk, mint némely toronyórán a mutató.

No hiszen, kerüljön csak még egyszer a szemem elé.

Hanem hát bizony az sohasem történik meg.

Egy velôt hasító sikoltást csap füléhez a szél: a haragos folyó nagy
loccsanást hallat utána, összecsapó habok tompán, vadul hörgik, hogy
egy szomorú történet lett most eltemetve.

Lapaj lábai dermedten gyökereztek a földbe. Tudja, mi történt: a
leány beleugrott a vízbe. Kiveszi szájából a pipáját, lekapja a széles
kalapot a fejérôl, odahelyezi azt a lucskos földre, s rátérdelvén, a
folyó felé fordulva, elmondja a miatyánkot csendesen, vigyázva, hogy
meg ne akadjon benne.

A szél is megfordul most, s panaszos nyögéssel viszi az ima szavait
a hullámkoporsó felé. Egyszerû halotti szertartás, de Lapajtól elég
ennyi is. Legalább ne menjen pogány módra a másvilágra a szegény
leány, kit az imént még lopással gyanúsított. Pedig hát mi szüksége
lenne a halottnak földi eleségre?

Annak untig elég útravaló az imádság is, amit utána küldött.

Még némi megelégedést is érzett szívében, amiért a leány ártatlansága
ily hamar kiderült. A csúfolódás is, mely annyira bántotta, most
már elveszté élét, megszûnt sértô lenni, bár még egyre megmaradt
rejtélyesnek.

Istók azon vette magát észre, hogy gondolkozik, s hogy visszaidézi a
leány szavait. Mondta, hogy hosszú útra megy (igaz a!), megátkozta a
fiatal uraságot (már hiszen ezt sem valami nehéz megfejteni), de hogy
mit kelljen megbocsátania, s kinek mondani el, minô volt, milyen
szeme, szája volt, azt nem bírta megmagyarázni.

Ami azt illeti, nem is sokat törte rajta fejét. Nem volt barátja a
rébusztalálgatásnak. Minden úgy van jól, ahogy van. Az ember, a halina,
a kunyhó, a pipa, sôt még a duda is ki van téve a mulandóságnak, az
enyészetnek, hanem a határ -- az örökkévaló. Itt volt mindig, és itt
lesz mindig a maga helyén. Ámbár a folyóvíz olyan nagy potentát, hogy
még abból is elvisz egy darabot, ha tavaszi áradáskor nekirugaszkodik.

Nos, a szép leányt is elvitte a folyóvíz. Azon ugyan nem lehet
változtatni többé: hiába kérné vissza tôle akárki...

Bôrig átázva ért kunyhójához, s még egyszer végignézve tág birodalmán,
a határon, miután a béke ünnepélyes némaságát látta elömölve,
tekintetbe véve az idô elôhaladottságát és a szakadó záport is,
igazi megelégedettséggel vonult kunyhójába "szárazt váltani", ami
nála abból állott, hogy a nagy kalapról és a halináról lerázta a
csurgó folyadékot, s az utóbbi öltönyt megfordítva vette magára.

Mivel odakint is sötétség uralkodék, nagyon világos dolog, hogy a
kunyhóban még sötétebb volt. A dudát tehát találomra egy szögletbe
dobta, s hozzálátott az elébb vázolt átöltözéshez, mely nemcsak
tükröt nem igényelt, hanem világosságot sem.

A halináról is bôvebben kell szólanunk, mert az egyszersmind családi
genealógia volt. A nyakán levô repedés nagyapjára emlékezteté Lapajt,
mert ô viselte azt ezelôtt száz évvel, a híres körmöci verekedés
alkalmával, hol hat juhászt vert meg ötven közönséges paraszt (valaki
ugyancsak megmarkolhatta akkor a virágkorát élt "fiaszûrt", mert a
repedés egész a háta közepéig terjed). Az egyik lyuk, a zseb tájékán,
apja idejében keletkezett: egérrágás. A zsírpecsét a bal oldalon,
ki tudja, honnan támadhatott, de bizonyára szintén családi esemény
emléke, s valószínû, hogy a néhai Lapaj oldalbordájának enyelgései
közben keletkezett, mikor röpült néha a zsíros fazék is, melyet
állításához nyomatékul hozzá vagdosott. A hóna alatti zöld folt az
édesanyja ünneplô szoknyájáról való, míg a zseb fölött alig látszó
dudorodás ma is egy mélységes titok; azaz, hogy egy Szent György-nap
éjszakáján talált kétfarkú gyík van oda aszaltan bevarrva, mely a
halina gazdáját megôrzi minden gonosztól és kísértéstôl ezen az
árnyékvilágon.

E nevezetes öltönyt hámozta le tehát Lapaj legelôbb testérôl, és
hatalmasan megrázta, úgy, hogy a rajta levô mocsok szétfreccsent
minden irányban, ami nem lett volna magában olyan nagy baj, ha
senki sem veszi zokon.

Az alább elôadandó körülmények következtében azonban Lapaj e mûvelete
igen sérelmesen ütött ki, s e sérelem a kunyhó hátsó részébôl
nyilatkozott hatalmasan felhangzó -- gyermeksírásban.

Lapaj ijedten ejté ki kezébôl a halinát és szájából a pipáját. Az
elébbinek nem lett természetesen semmi baja, hanem az utóbbi fényesen
megpecsételé fönnebbi elméletét a mulandóságról.

De mi volt ez a szerencsétlenség, jelenlegi ijedelme a meglepetéshez
képest?

Eleinte el akart futni, mint az eszeveszett, de fölemelvén a halinát,
s megtapogatván benne az aszalt gyíkot, visszanyeré bátorságát, s
derékszíjából egy faggyúgyertyadarabot kotorászott elô, melyet csak
nehezen sikerült meggyújtani, mert keze reszketett, s abban a gyufa
égô vége és a gyertya kanóca sehogy sem bírt egymásnak találkozót adni.

Midôn végre mégis világosság lôn, a hórihorgas, erôs Lapaj egy gyermek
gyávaságával indítá el tekintetét a végzetes hely felé, honnan a sírás
megszûntével lassú, szabályos szuszogás hallatszék.

Egy pólyába takart gyermek feküdt a kunyhó hátában fölhalmozott füvön.

A piciny lény széles, duzzadt orcácskái mozogtak, parányi szája
összecsucsorítva csámcsogott, s szabadon hagyott kezecskéi céltalanul
mozogtak ide-oda a vörös csíkos párnán, melybe erôsen be volt kötözve.
Nagy szeme némi kíváncsisággal tapadt Lapajra, míg könnyei, vagy talán
a halina ráfreccsent esôcseppjei üdén fénylettek piros képén, mint a
harmat a virágon.

Lapaj még sohasem látott ilyet.

- Hm! -- dünnyögte, és a fejét csóválta. - Ezer mennydörgôs mennykô!
-- mondá aztán fönnhangon, és még jobban csóválta a fejét.

Tán még mai napig is csóválná, ha kis vendége újra ríva nem fakad.

- Nos, hadd ordítson a poronty, van elég oka rá. Anyja ott úszik a
hullámok között, ô maga pedig szintén nem fekszik aranyos bölcsôben.

Ezt gondolá hôsünk, s visszaesve szokott egykedvûségébe, ledôlt a
kunyhó elôrészébe kissé pihenni: de bizony ô unta meg hamarabb
hallgatni, mint a csecsemô sírni, minélfogva nem tehetett egyebet,
mint hogy karjába vette, elkezdte lógázni jobbra-balra, s dúdolt
neki valamit, hogy elaltassa. A szél kacagva süvített be a hasadékon:
Hahaha! A mogorva Lapaj gyermeket ringat.

A kis gonosz azonban oda sem hederített a ringatásnak, még jobban sírt.
Lapajnak majdnem fogyófélben volt már a türelme, midôn eszébe jutott,
hogy a duda hangja betömné a száját. Fújta hát neki a szebbnél szebb
nótákat, olyan kedvvel, odaadással, mintha kilenc falu hallgatná.

A parányi teremtés csakugyan elnémult rövid idôre, s ujjacskáival
játszogatva kaparászott a Lapaj arcán, amibôl észrevette, hogy a
csecsemô kezei jéghidegek, minélfogva nagy tenyerébe vette azokat,
s leheletével melengette.

- Átkozott poronty! Nem szeretném, ha itt fagyna meg a nyakamon!

Eközben virradni kezdett, s a gyermeket nem szórakoztatta a duda;
sírása olyan volt, mint az ôszi esô, nem lehetett kivárni a végét.

- Az ördög vigyen el engem, ha nem bírok evvel a kisleánykával. No,
no, no... ne sírj, édes morzsácskám!

A mogorva Lapaj megtanult hízelegni.

- Ne, te, ne. Csom, csom! Látod a napocskát, amint kel? Látod, az jó,
nem sír. Te se sírj hát. Csingilingi csin! Szeret téged a Lapaj bátyó,
ha nem sírsz.

De a hízelgô szónak sem lett foganatja, s Lapajjal az a csuda történt,
hogy komolyan elkezdte törni a fejét: mi baja lehet a gyermeknek, s
azt -- becsületére váljék a tudományának -- ki is találta. Éhes az
istenadta.

Sôt, annyira belejött a leleményességbe, hogy amint a távolban
kecskéket hajtó fiút pillantott meg a "csapáson", egy talpraesett
gondolata támadt, s letevén a gyermeket karjairól, utána futott,
kevés vártatva utolérte, s magával hozta kecskéivel együtt a
kunyhóhoz.

- Hallod-e, Matykó -- mondá a fiúnak --, itt hagyod a jószágot, és
sietsz a faluba vissza, és elmondod a bírónak, hogy a vén Lapaj
tisztelteti, és azt izeni: a határban semmi baj, nem lopott el senki
semmit, de bezzeg belopott valaki egy csecsemôt a kunyhóba. Minthogy
a gyerek eleven, s agyonütni nem lehet, rendeljen ôkelme valami
vénasszonyt anyjául, aki azt tôle mai napon átvegye. Siess! Öreg
ozsonnáig megfordulj!

A pásztorfiú készségesen iramodott útnak, megtisztelve érezvén magát,
hogy a falu dolgában járhat. Istók megfejte a kecskéket, s a tejet
a kis lelenccel szürcsöltette föl, ami bizony sok galibával járó
foglalatosság; de neki most mindez hatalmas mulatságnak tetszett,
sôt midôn a jóllakott gyermeket kihozta a melegítô napfényre, s az
ott elkezdett mosolyogni, a vad csôsz úgy érezte, hogy ôt nem a nap,
hanem belülrôl melegíti most valami.

- De furcsa, bolondos kis jószág ez!

És aztán egyszer, mikor a furcsa kis jószág úgy tett karjaival, mint
a madárka a szárnyakkal: kiterjeszté, hogy velök a Lapaj nyakába
repüljön, meg nem állhatta, hogy oda nem vegye s hogy (akár hiszik,
akár nem hiszik) meg ne csókolja piros kis orcáját, amitôl az még
egyszer pirosabb lesz, mert a tövises álla megszurkálta. És lám, még
csak nem is sírt miatta.

Lapaj nem adta a világért, hogy nem sír.

- Így, így, kis mókuskám! Így szeret téged Lapaj, ha nem sírsz. Hajsó!
hajsó! Ugye, te is szereted a Lapajt?

A csecsemô nagy, okos szemét ráveti, mintha értené a kérdést, és aztán
egy édeset hunyorít velök. A tavasz elsô mosolyából, a nap aranyos
sugaraiból, a csalogány legszebb dalából veszi a színeket és zamatot
ehhez az édes hunyorításhoz.

Istók maga is valóságos gyermek lett a mai napon annak a másik
gyermeknek a kedvéért; elvitte a folyóhoz, annak a zúgását hallgatni,
magával hurcolta a sziklákra, s odaülteté a legmagasabb csúcsra, az
erdôn virágot szedett neki, a mezôn madárfészkeket fosztogatott ki a
mulattatására. Jól mulattak egymással mind a ketten. Az ozsonna ideje
úgy megjött, mintha hirtelenkedésbôl a déllel cserélte volna ki magát.

Ozsonna táján híven megérkeztek, akiket már nem is várt: a kecskéért
a fiú, a gyermekért felsôbb rendeletre egy öregasszony. Azok, kik
azt hiszik, hogy ez késôn történt, feledik, hogy a felföld falvainak
határai többnyire mérföldekre terjednek, s maga a nemes helység
gyakran oly messze esik a "laz"-nak nevezett tanyától, hogy a gazda,
mint aki messzi útra megy, ünnepélyesen búcsúzik el családjától, ha
a kukoricásföldjét megnézni kirándul.

A töpörödött anyóka, a falu bábája, már messzirôl elkezdett kiabálni:

- Hej, Lapaj fiam! Hahó, Lapaj fiam! Ide azzal a gyermekkel, majd
megismerem én mindjárt a nemzetségét. Az már az én dolgom. Adjon Isten
jó napot és munkát! Hát hol van a prücsök? Hadd vigyem el a nyakadról,
édes fiam, remélem, csak megemberelsz hálából egy-két káposztafôvel;
hoztam nekik tarisznyát is.

- A gyermek alszik -- mondá Lapaj, egy galagonyabokor felé mutatva --,
nem lehet fölkelteni.

- Micsoda? Nem lehet fölkelteni? -- sipított az anyóka, egyetlen kiülô
agyarát Istókra vicsorítva. - Tán bizony én várjam, míg fölébred?
Ejha, fiam, de nagyra vagy vele! Princ-e vagy princessz?

- Leány, Agnisa néném, leány. Félre innen! Nem engedem fölkelteni.
Csak az imént aludt el, szegényke!

És a vad ember ellökte az asszonyt, s gyöngéd tekintetet vetvén az
alvóra, mellé ült, s csendes pipaszó mellett hallgatta annak szabályos
szuszogását.

- Mi lelt téged, Lapaj fiam? Megbolondultál! Nini, nézze meg az ember!
De jó pesztonka vált volna belôled! A gyermeket nem szabad fölkelteni,
meg kell várni, míg az maga nyitja föl a szemét. Nono, Istók! Miféle
bolond beszéd ez? A vén Agnisa nem olyan ostoba, hogy itt vesztegesse
az idôt. Aztán a falu messze van; éjfél lesz, mire Hlinára beérek.
Vagy talán be sem érek ma.

- Legalább nem ma lesz akkor a világ vége -- mondá nevetve Lapaj,
támaszkodva az ezredéves közmondásra, mely a világ végét arra a napra
teszi, midôn az országban örökösen elszéledt hlinai tótok mind együtt
lesznek a falujokban. Ez elmélet szerint csakugyan örökkévaló a világ.

- Ne tréfálj az öregekkel, Lapaj, mert megbánod. Azt mondod, hogy
hatvanéves vagy! Mi az, te tacskó! Én tartottalak a keresztvízre. Ne
ûzz hát belôlem csúfot, ne tartóztass föl, add ide a porontyot, mert
ha engem dühbe hozol, kikaparom a szemedet.

S könnyen meg is tette volna, amit ígért, ha a gyermek véletlenül
tárgytalanná nem teszi a vitát azzal, hogy fölébredt.

Lapaj fölvette a bokor árnyékából, s odanyújtotta a vénasszonynak.
Szinte szomorú volt az arca, mikor ezt tette, keblében sajátságos
érzelmek zajlottak, lelkére valami lehangoló, fárasztó köd nehezedék.

A kisded nyugtalanul mozgott új helyén. Ijedten nézett föl az ôt
átfogó aszott karok birtokosára, s annak arcától nyomban ríva fakadt.
Kezét kiterjeszté Lapaj felé. Hozzá kérezkedett.

Az ellen nem állhatott, hogy még egyszer karjára ne vegye. A
boldogtalan kis teremtés megszûnt sírni, s szorosan odasimult a
vad ember kebléhez. Tán tudta, érezte, hogy onnan mélyen rejtett
melegség sugárzik ki. Kezével átkarolta nyakát oly erôsen, hogy az
szinte érezte a szorítást. És mikor az asszony erôszakosan akarta
lefejteni, egy sikítással fonódott össze még szorosabbra.

Lapaj meg volt indulva, és nem bírt szólni semmit, csak a kezével
integetett Agnisának, hogy ne nyúljon a gyermekhez. Homlokán kidagadtak
az erek, szíve hangosan dobogott, s szemében egy könnycsepp jelent meg
-- egy könnycsepp.

Mialatt átölelve tartá könnyû terhét, szeme merôen szegezôdött a
földre, a néma fekete rögre, mintha attól akarna tanácsot kérni, ki
az eldobott búzaszemre ráborul, fölneveli.

És az bizonyosan meg is mondta neki, amit kérdezni látszott tôle.

Nyugodtan lépett Agnisához, s kezét annak vállára helyezvén, a
megindulástól lágy, de határozott hangon mondá:

- Mást gondoltam, anyó. Visszamehet kend.

- Hogy érted ezt, Lapaj fiam?

- —gy, hogy a gyermeket nem adom. Nekem adta az Isten; legyen az
enyém.

S azzal elfordult az ámuló asszonytól, és csendes, nyugodt léptekkel
ballagott be kunyhójába.

Az elhatározó szó ki volt mondva. Apa lett. Apai gondok komoly felhôje
ült ki homlokára. Édes gondok, nehéz gondok! Édes a gazdagoknak, nehéz
a szegényeknek.

Addig csak hagyján, míg az éj be nem állt, míg a gyermek éhes nem lett
és nem fázott, hanem aztán?... Lapaj kétségbe volt esve. Hiába kínálta
az általa használt ételnemûvel, hiába takargatta be a halinával; az
nem kellett neki, ez nem melegítette eléggé. Egy kecskét és néhány
párnát kell szereznie minden áron, ha a föld alól kaparja is ki.

Hanem könnyû azt elgondolni, amit kikaparni igen nehéz. Egy kecske
és párnák! Boldog Isten! Milyen vagyon volna az! A gyermeknek mindig
lenne friss teje és meleg ágya.

Egész éjfélig arról ábrándozott álomkerülte fekhelyén, majd édelegve,
majd kínosan, amint kis pártfogoltja nyugodt volt vagy nyöszörgött.
Éjfél után majdnem folytonossá vált a nyöszörgés, s Lapajból kínos
elhatározást facsart ki.

Fölkapta a kisleányt a karjaiba, a dudát a vállára, s elôször életében
ôrizetlenül hagyván a határt, majdnem oly sebes és oly nagy léptekkel
indult meg a falu felé, mint a tót mesék sietô óriásai, kik az egyik
hegyrôl a másikra hágtak.

Hajnalban már ott kopogott az Éliás zsidó ablakán, ki ijedten riadt
föl a dörömbölésre.

- Kicsoda kend, odakünn? Minden jó lélek alszik olyankor. Mit akar
kend?

- Nyiss ajtót, Éliás, én vagyok, a Lapaj.

- Nyitom már -- hangzott belülrôl --, dehogynem nyitom. Ejnye, no, mi
járatban van kend ilyen korán reggel? Nini, hát ez a gyermek! Ilyen
növény is terem már a lazokban?

- Az ám! De most ne kérdezôsködjél, hanem gyújts tüzet a kályhában, és
adj tejet: szaporán járjon a lábad!

Csakhamar vidám tûz pattogott, s a gyermek jóízûen szürcsölte a tejet.

- Éliás! -- mondá Lapaj komoran, ujjával nagyot bökve az asztalon
fekvô dudán -- eladom.

- Mit ad el kend?

Lapaj a világért sem bírta volna kiejteni a száján azt a fájdalmas
szót most, csak reszketô kezével mutatott ismét a dudára:

- Ezt itt! -- szólt tompa, fojtott hangon.

- Micsoda? A dudát adja el kend? Most, mikor a kutyának sem kell már?
Akkor kellett volna verni a vasat, mikor tüzes volt, mikor vevô volt;
most már ütheti bottal a nyomát. Öt garas nem sok, de az is kidobott
pénz volna a kend dudájáért.

Istók arcán iszonyú levertség tükrözôdött e szavakra, szomorú
pillantást vetett a kicsikére, fejét lekonyítá, és mélyen sóhajtott.

- Pedig -- hebegé szaggatottan, kalapját mélyen szemébe nyomva -- azt
hittem, Éliás, azt gondoltam, hogy megveszed. Nincs semmi egyebem,
nagyon olcsón odaadnám.

- Nos! Ugyan mit kérne érte?

- Két párnát, egy derékaljat és -- tette hozzá nagy félénken, mintha
már maga is sokallná -- egy eleven anyakecskét.

Éliás az emberbaráti jóakarat gúnyájába (rosszul állt neki) öltöztette
ravasz, rôt arcát.

- Tudja mit, kend? Mondok valamit kendnek. Mivel szeretem és tisztelem
kendet, s mivel ilyen korán reggel még a zsidó esze sem tiszta, s
mivel tegnap nagyon összevesztem a feleségemmel, úgyhogy most dacból
erônek erejével tönkre akarok jutni, adja ide kend a tenyerét, kész
az alku.

A kívánt dolgok hamar elô voltak teremtve. Istók könnyezett, mikor a
dudától el kellett válnia örökre. Az ajtóból még egyszer visszatért,
még egyszer elfújta a legkedvesebb nótáját utoljára.

Oly szépen hangzott, mint még soha. A Pokolka bôre igazi tündér lett,
mely az öreg Éliást is kevés híja, hogy táncra nem gyullasztotta, míg
a gyermek arcára vidám, játszi mosolyt ültetett.

Oly szép, ragyogó, oly üde volt ez a mosoly, hogy Lapaj láttára
egyszerre elfelejtett nótát, dudát, mindent, fölkapta a gyermeket
az egyik karjára, a párnákat a hóna alá, s vidáman ügetett velök a
"lazok"-ba.

Szép ôszi reggel volt. A gyermek egész úton gagyogott a karján
valamit, a kecske, mely elôttük ment, mintha felelgetne rá,
egyet-egyet mekegett közbe, míg ô maga olyan szívesen halgatta
mind a kettôt, mintha értené.
 
 
0 komment , kategória:  Mikszáth KálmánLapaj a híres d  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 3522
  • e Hét: 22145
  • e Hónap: 67217
  • e Év: 2008497
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.