Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
szeretettel
  2012-02-18 08:29:28, szombat
 
  Jókai Mór
A világon kívül



Egyike volt a legboldogabb esztendőknek.

Egész Európában mély békesség: vállalkozási kedv, tevékeny üzleti szellem; az uralkodók között egyetértés. Minden égő kérdés ki van oltva: még azok a bizonyos ,,fekete pontok" sem látszanak az ég alján. S az általános boldogságban fürdött Magyarország is. Adott az Isten bő termést és külföldi vevőt is hozzá eleget. Voltak magas búzaárak. Paloták, vasutak - és fellegvárak épültek javában. - Mindenki meg volt elégedve. ,,Deák-párt" és ,,ellenzék" csak a plasztront ütögette egymáson. A pénzügyminiszternek nem volt deficitje.

A nagy rémper is be volt fejezve: a rabló-cimboraság kiirtva. Nem volt többé összeesküvő, sem futóbetyár az országban, ha volt: elhallgatott.

Lándory a bevégzett nehéz feladat után félrevonult a világból. Egy névtelen hadjáratnak babértalan hadvezére. Azt a nagy szolgálatot, amit ő tett, meg sem lehetett jutalmazni.

Nyár derekán a földbirtokosnak Magyarországon elég dolga van, ha komolyan akarja a gazdaságát vezetni. Korán reggel az aratóknál, egész nap a cséplőgépnél, este a vasúti állomásnál. Annak a búzának, ami tegnap még a lábán állt: egy hét múlva már a stettini piacon kell állni.

Egy ilyen alkonyodni nem akaró hosszú napon, mikor az elkésett vonatra várt Lándory az állomáson, az érkeztét ígérő gabonaüzér helyett egy ismerős hölgyarcot látott a vagonablakból kikandítani. - Godiva vala.

Odafutott eléje, hogy a vaskocsi lépcsőjén lesegítse.

A leány egy egészséges ,,adjon Isten jó napot" szóval üdvözlé őt magyarul, mikor Lándory két karjára támaszkodva a földre lehuppant.

- Kegyed megtartá a szavát.

- És itt maradok sokáig. Nagyon sokáig. Az egész iskolai szünidő alatt: egész a szüretig.

- Az nagyon jó lesz.

- Megtanulok az ön nénje mellett gazdasszonykodni.

- Azzal kénytelen is lesz, mert a néném kizárólag azzal foglalkozik. Ő is komolyan várt önre.

- Hogyan: komolyan?

- Hát úgy, hogy amint ön egy levelében megígérte, hogy meglátogat bennünket, azonnal hozzáfogott a német nyelvtanhoz. Ő meg németül tanul az ön kedvéért.

- Hát az ön nővére nem tud németül? Csak franciául?

- Nem tud biz az semmi más nyelven, csak magyarul.

- Hát az hogy lehet? Ön hét nyelven beszél.

- Mert én az egész világot beutaztam.

- És a nővére?

- Az meg nem volt soha a falunk határán kívül.

Ezen aztán nagyot bámult Godiva; s találgatta magában, hogy mi oka lehet annak? Talán púpos vagy himlőhelyes? Hogy úgy elzárkózott a világtól?

Lándory csak egy ,,sandlaufer"-en jött ki a vasúthoz. Maga hajtotta a lovakat. Godivának mellette kellett ülni.

A leány el volt ragadtatva a kocsizástól. A múlt nyár óta nem ült kocsin, s nem érezte a szabad mezők illatát.

- De hogyan fogjuk mi akkor egymást megérteni - kíváncsiskodék Godiva -, ha önnek a nénje csak annyit tud németül, mint én magyarul?

- Két leány bizonyára megérti egymást, ha semmit sem tud is egymás nyelvén.

(Tehát a néne még leány.)

- Aztán - folytatá Lándory - az meg a legkedvesebb mulatság, mikor két leány elkezd egymással olyan nyelveken értekezni, amiket akkor tanul. Micsoda gyönyörű sottise-okat mondanak egymásnak! S milyen jókat tudnak afölött nevetni.

(Tehát a néne szokott nevetni.)

- Azonban egy különös szívességre kérem önt - szólt Godiva, mikor már a falu közelébe értek, s meglátta egy oldalt eső park fái közül a kastély tetejét kiemelkedni. - Engedje meg ön, hogy mikor önhöz látogatók jönnek, amikor társaság lesz önnél, akkor én hadd maradhassak távol: valami félreeső szobában.

Az óhajtás igen természetes volt. ,,Traumhold bankár leánya" nem az a cím, amit emlegetni szabad idegenek előtt.

Godiva azonban más okot akart ennek a kívánságának adni.

- Lássa ön, én nem hoztam magammal többet két ruhánál. Mind a kettő fekete. Az egyik hétköznapi, a másik ünneplő. De ezen az utóbbin is van egy terra di Siena folt, ami nem akar belőle kimenni.

- Jól van. Lesz önnek egy kis atelier-je, ahol rajzolhat és pamacsolhat egész nap, s ejthet a ruháján még egy terra di Pozzuoli-pecsétet is; senki sem látja meg.

- De csak olyankor, mikor önnél vendégek, látogatók vannak.

- Igen. Mikor nálam látogatók, vendégek vannak.

S ehhez az ismételt mondáshoz olyan sajátszerű keserű mosoly futott át Lándory arcán.

Az út bekanyarult a jegenyesorral szegélyezett park-útba, s nemsokára berobogott a sandlaufer a kastély udvarára.

Kisszerű, de szilárd, ősi építmény volt az, vastag falakkal, kicsiny ablakokkal, elöl kettős feljárattal, melynek homlokzata közepén volt a széles pinceajtó.

A lépcső verandáján várta már az érkező kocsit Sarolta néni. (A nevét tudta már Godiva Lándory leveléből.)

Igen nagy volt a csalódása a látott alakban.

Ez nem volt sem púpos, sem ragyás, sem valami elhízott hájtömeg, amilyennek elképzelte, hanem egy igen finom alkatú, halavány, gyermeteg arcú teremtés; úgyhogy Lándory nem nénjének, hanem leányának mutathatta volna őt be.

Nem kellett őket egymásnak bemutatni. Amint Sarolta meglátta Godivát, már tudta, hogy ki az. Eléje futott, átölelte, megcsókolta: az viszont őt; aztán Godiva beszélt magyarul, Sarolta németül, s arra mindketten elkezdtek nevetni.

Lándory egymásra bízta őket: tudta, hogy mind a ketten jó kézben vannak; s maga sietett a cséplőgéphez, mely a majorlak udvarán a szabadban működött, két megrakott asztag között.

Csak a vacsorához került megint vissza.

Már akkor a két leány pertu volt egymással.

A vacsoránál nem győzték egymást magasztalni. Tehették bátran. Egyik sem értette, amit a másik beszél Lándoryhoz.

Annyit mind a ketten mégis meg tudtak már egymással értetni, hogy egyikük sem szereti a zajos társaságokat, a vendégeket és alkalmatlan látogatókat, s ennélfogva igen jól fogják magukat egymás körében találni olyankor, amikor idegen hangoktól zeng-bong a ház.

Lándory csendesen mosolygott hozzá.

Godiva már azt is megtudta, hogy Saroltának valami szívbaja van (patológiai értelemben). Ez a magyarázata annak, hogy sehová sem megy. Hiszen nem szabad neki vállfűzőt viselni.

Mikor aztán már egy hetet töltött Godiva Lándory házánál, anélkül, hogy egyszer is kénytelen lett volna a magányszobájában maradni, akkor ezt kérdezé tőle:

- De hát senki se jár önhöz látogatóba?

- Soha, senki.

- Hogy lehet az?

- Mint ahogy a hóhér házába nem szokott látogatóba menni senki.

- Ön csak nem áll a hóhérral egy rangban?

- Csak egy fokkal magasabban ugyanazon a lajtorján. Engem kerül minden ember.

- Önt kerülik? - kérdezé a leány elbámulva. - Én azt hittem, hogy önt ünneplik.

- Írásban és hivatalos alakban igen; de a társaságban senki sem örömest találkozik velem. A hivatalos küldetésemnek már vége; de azért senki sem felejti el, hogy évekig voltam az az ember, akinek az a kivételes hatalom volt a kezébe adva, hogy akinek e szót súgom a fülébe: ,,Kövess!", annak jönni kell velem oda, ahová én kívánom, és felelni a kérdéseimre. Magyarországon van egy gúny név, amire nincs is magyar szó: ,,Spicli" - kutyanév. Azt mindenki dicsérőleg elismeri rólam, hogy ,,nagy" vagyok, de csak ,,nagykutya". Ugyan ki látogatna meg engem?

Godiva valami kimondhatatlan fájdalom kifejezésével tekinte Bertalanra. - Elérté ő e néma beszédet.

- Ön azt gondolja e percben: ha ,,én" - Traumhold leánya, itt lehetek most a te házadnál, ugyan kinek van akkor oka ennek a küszöbét kerülni?

- Ön nem oka az én atyám halálának! - vágott bele a szavába hirtelen Godiva.

Bertalan nagyot sóhajtott.

- Ön kivételes lény, Godiva; - ezt én önnek a legelső találkozásunk órájában megmondtam. Nem ilyen arcokat láttam én már magam előtt megjelenni, mint az öné. Árva leányokat, fiatal asszonyokat, öreg anyákat, akik a lábaim előtt térden csúszkáltak, a földön fetrengtek, kezeiket imára kulcsolva emelték hozzám, jajgattak és dühöngtek, s utoljára megátkoztak. Nem rendítettek meg. Hanem mikor ön azt mondja: ,,Te nem vagy oka az én balsorsomnak: Nézd! Idehoztam a gyászruhámat, nem félek tőle, hogy kísértetet látsz bennem, valahányszor azt a fekete öltönyt meglátod": ez a szó áthat a lelkem fagyos kérgén. Mindazok között, akiket az én rettenetes kezem megölt, Traumhold arca egyedül az, aki megdöbbent, mikor felidézem.

- Ah! Ön nem ölt embert! - szólt, tiltó szót emelve Godiva, aki azt hitte, hogy az csak trópusi hasonlat.

- De öltem. Saját kezemmel is öltem. Bíró és hóhér voltam egy személyben. Egy hírhedett mesehős rablót, künn a pusztán, a buckák között. Ő lőtt énrám. Én őreá. Ő rosszul talált, én jobban. Meghalt.

- Hogy történt az? - kérdé Godiva természetes kíváncsisággal.

- Az nem önnek való mese. Nem mondtam el senkinek soha. Azt csak akkor mesélhetném el, ha egy hetérára akadnék, aki már mindent tud, s azt akarnám, hogy szeressen belém: tudja meg még azt is.

- Ez hát csak lovagias párbaj volt.

- Nem is ez kísért. Más, kegyetlenebb módja is van az emberölésnek. Van egy régi vár a Vág mentében, és egy másik régi várkastély a Szamos mellett. Ezt a két várat én töltöttem meg halottakkal. Halottakkal, akik minden reggel fölébrednek, mégsem élnek. Vannak közöttük, kik holtig el vannak temetve. És lehetnek közöttük, akik ártatlanul vannak eltemetve!

Godivának a vér fejébe szökött.

,,Én is tudok egy olyant", gondolá magában.

- Ki a csalhatatlan az emberek között? - fakadt ki keserűn Bertalan. - Volt egy eset a többek között, mely egész megnyugvásomat felháborította. Egy rendkívül bátor pandúrhadnagyomat, éjjel a házára törve, kegyetlenül meggyilkolták. A hadnagy fiatal, hajadon leánya tusára kelt a gyilkosokkal, az apját védelmezve, s beleharapott az egyiknek a karjába. Másnap elfogtak egy legényt, aki haragosa volt a hadnagynak. A leány felismerte benne az éjszakai gyilkost. A karján megtalálták a harapás okozta sebet. Minden körülmény ellene tanúskodott. Világosan rá lett bizonyítva a bűntény. Elítélték húszesztendei nehéz fogságra. És most néhány nap előtt előáll az igazi gyilkos, akit a lelkiismerete nem hagyott nyugodni, s bevallja az egész gyilkosságot, minden részleteivel. Az elítélt teljesen ártatlan volt; a harapást egy tivornyában kapta. Hányan lehetnek így? Akik hasztalan kiáltottak az Istenre és a magas egekre! Én, az ember, hidegvérrel vertem kezeikre a láncot. Néha úgy jön, hogy éjszaka felugorjam az ágyamból: egy rablóbandát szervezzek, rajtatörjek vele azon a két váron, kiszabadítsam a száz meg száz elítélt rabot, s azt mondjam nekik, fussatok szerteszét a világba! - Ezek - ezek gyakran meglátogatnak engem.

- És ön sem jár sehová a világba? - kérdezé Godiva.

- Mit keressek én a nagyvilági társaságokban? Olcsó, szerződéses magasztalásokat? Két ember összejön egymással, az egyik feldicséri a másiknak az érdemét, a másik cserébe az egyikét. Senki sem mond egymásnak igazat. Sem a szép asszony, sem a jó barát, sem az instans, sem a protektor. Mintha minden ember vallató bíró s minden ember vádlott volna egymással szemben. S ez nagyon jól van így; ahhoz a nagy mechanizmushoz, aminek emberi társadalom a neve, talált fel a bölcs gondviselés egy jóltevő olajat, ami nélkül a gép önmagát elpusztítaná. Ez az olaj a ,,hazudás". Ha az emberek a hazudáshoz nem értenének, a háború állandó volna a fegyveres hatalmak között, a férfiak minden utcán lőnék, vágnák egymást; férjek és feleségek viaskodása soha el nem csendesülne. Az áldott hazugság a béke életföltétele. S én ettől a jótéteménytől vagyok megfosztva. Úgy megszoktam az emberek szavai mögött az eltakart gondolatot olvasni, hogy nem tudom élvezni az emberi társaságot. A találgatás kifáraszt; a kitalálás lever. Valahányszor kénytelen vagyok vele, mert hisz nagy ünnepélyes estélyekre hivatalos vagyok, s elmaradni nem illik: mindig úgy jövök haza, mint aki minden vagyonát elvesztette a játékasztalnál, s még adósságokkal terhelte meg magát. - Csak itthon! Itt érzem magamat szabadon. A kutyám, mikor megnyalja a kezemet, tudom bizonyosan, hogy igazán, őszintén szeret.

- No, és a nővére! Ne legyen igaztalan.

- Hja! Azt nem számítom az emberi lények közé. Az egy angyal! Hanem azért az is megcsal, az is mindig hazudik.

- Mit mond ön?

- Nekem folyvást azt hazudja, hogy egészséges; régi baja enyhül, ritkábban jön elő, s nem olyan kínzó többé. Csak ámít vele. Én tudom jól, hogy ő nagyon szenved, s rettegek tőle, hogy majd egyszer egészen igaz lesz hozzám. De már azt nem fogja szóval megmondani.

Hogy mit értett ezalatt, azt két nagy könnycsepp magyarázta meg Bertalan szemében.

- Az Isten őrizzen meg attól bennünket - mondá Godiva e baljóslatra. Talán észre sem vette, hogy többesben beszélt.

- Már most kitalálta ön, hogy miért mosolyogtam én olyan különösen (akkor gyanakodva nézett reám), midőn azt a kikötését hallottam, hogy amikor nálam vendégsereg, zajos társaság lesz, akkor hadd vonuljon ön meg egy félreeső szobácskában. Mi itt a magunk urai vagyunk. Egyedül magunké! Kívül a világon. Robinson szigetén. Itt nem köt ki hajó soha. Csak azt kell mondani az átutazónak, hogy az ott Lándory kastélya! A lovai közé csördít, és vágtatva siet el a kapum előtt. Tőlünk senki nem remél, nem kíván semmit. Sem kérdezni -, sem mondanivalója nincs hozzánk senkinek.

- Egy ilyen hely az én eszményem - suttogá Godiva; hisz Bertalan úgyis olvas az arcokban, jobb kimondani előtte a gondolatot igazán. Hadd tudja meg, hogy mégis csak akad egy-egy ember a világon, aki tud ,,nem hazudni".

Egy forró délután a parkban uzsonnázott a két leány: aludttejet és szamócát. Volt egy kis filagória a hársak között, befuttatva virágzó bércsével. (Ugyanaz a clematis-faj, amely a badeni villa verandáját beárnyékozta; csakhogy ez vad: nem emlékezteti Godivát a ,,múltra".) Az előtt volt felterítve az asztal, kalotaszegi szövöttessel. Nyírfagallyakból összetákolt székeken ültek a leányok: Bertalan egy levágott hársfának mohos törzsén. Egy megszokott somfabot volt a kezében, melynek a fogantyúja kampót képezett, a végin pedig volt egy kis ásó, amivel járás közben a mérges dudvát szokta kiirtani. A kerti lak mellett volt egy mesterséges sziklarakás, melyből idevezetett forrás vize csergedezett alá.

- Lát ön engemet ottan? - mondá Bertalan Godivának, ki nagy mulatságát találta abban, hogy az egyik fától a másikig vándorló hangyák közé kenyérmorzsákat hintegetett. Hogy vitte nagy igyekezve rögtön kettő-három az égből hullott zsákmányt!

- Hol? - kérdezé Godiva elbámulva.

- Az vagyok én ott, az a bogár - monda Bertalan, egy rovarra mutatva, mely alakjára hasonlít a hangyához, csakhogy tízszerte nagyobb és szárnya van. - Ez a rovarok világában a megtorló. Úgy híják, hogy ,,futrinka".

Ez a bogár éppen azzal foglalkozott, hogy egy magánál négyszerte nagyobb, csupasz hernyót, háttal lefelé fordítva, maga alá legyűrt, s aztán körös-körül szánkózott vele, sebesen, mintha csak valami ügyes korcsolyázó csinálná a jégpályán szeszélyes cikornyáit.

- Az a hernyó, melyet a futrinka kínoz, a bogárvilágban a legveszedelmesebb gonosztevő. Egyetlenegy képes egy szép fiatal csemetét megölni. Befúrja magát a kérge alá, onnan körül az egész kéreg alatt, utoljára az élőfa beléig: mire az elszárad. Ez a szárnyas rovar van aztán kiküldve ezt a rablót felkeresni, elfogni és megbüntetni. Szép azt elnézni, hogy les rá. Az ártó hernyót elárulja az a veres fa-ízék, amit a fúrt lyukon kiszór. A futrinka ráles, mikor kidugja a lyukon a fejét. Akkor egyszerre elkapja a két szájkapcsával, s elővonszolja az odújából; akkor aztán hanyatt dönti, s elkezd vele alá s fel korcsolyázni a porondon: folyvást harapdálva a gonosztevő nyakát. Kivallatja: ,,Betörtél? Gyilkoltál? Raboltál?" Elítéli. ,,Meghalsz!" Lássa: már meg is ölte. Most azután gödröt ás a számára, belefekteti; utoljára apró rögöket, ágtörmelékeket hord föléje, míg egészen betakarta: eltemette. - Akkor aztán megtörli a szárnyait a két hátulsó lábával, a fejét a két elsővel, s minden zümmögés nélkül tovarepül. És ennek a bogárnak a létezéséről százezer ember közül egynek ,,ha" van fogalma. - Megbízója nem adott neki sem hímes szárnyakat, sem aranyos szárnytakarót, sem éjjeli fényt, még csak hangot sem, mint a szúnyognak, a dongónak, hogy lételét hirdesse vele.

A két leány ezt a természetrajzi allegóriát közelebbről nézni letelepedett a földre: a futrinkát nem zavarta az ő jelenlétűk a maga hivatásában. Féljenek a lepkék az emberektől!

A porond árnyékban nedves szokott lenni; egyéb szőnyeg nem volt: Bertalan leveté a kabátját, s azt teríté a földre, hogy a nénje fel ne hűtse magát a puszta homokon. Így aztán mellényben és ingujjban nemigen volt az etikettnek megfelelő jelenség.

Megzavarta ezt az idillt valami nagy riadal. A park végéből támadt ez, mely a falu felé vezetett, s a platánfák összeboruló zöld boltozata a szalmafödelű házakat s a bádogtetejű tornyot engedte láttatni. Ijedségből sikongatás, fenyegető kiabálás zavart hangjai vegyültek össze, s ez a lárma egyenesen errefelé látszott tartani.

Nemsokára megtudták az okát.

Egy nagy eb futott végig a platános úton, sebesen, a nyomában egy csoport férfi, vasvillával, doronggal, cséplővel, visító asszony- és gyermekhad kiabált a nyomukban: ,,Veszett kutya! Fussanak a veszett kutya elől!"

Bertalan gyorsan betuszkolta a két leányt a kerti lakba. Azok őt is be akarták oda vonni magukkal.

- Az Istenért! A veszett eb elől térjen ön ki! - kiálta Godiva.

- De hátha nem az? - mondá Bertalan.

- Ön csak nem akar vizsgálatot tartani afölött, hogy dühös-e az az eb, amit kergetnek vagy nem az?

- De igen. Ha idáig jön, eléje dobom a kabátomat, ha veszett eb, akkor legelőször is azt a kabátot fogja széttépni; ha nem bántja, akkor más baja lehet. Ha pedig rám támad, egyet ütök az orrára a botommal, s vége van.

Ezalatt az üldözött állat olyan közel ért, hogy Lándory ráismert.

- Hisz ez az én Káró kutyám, akit tegnap óta nem találnak! Le ne üssétek! - kiáltá a dorongos emberekre.

Az üldözött eb aláhunyt fejjel, vértől tajtékzó szájjal, hasa alá behúzott farokkal futott előre, minden hang nélkül, szemei zöldes fényben szikráztak, a fülei, melyek rendesen a vizslánál aláleffegnek, hegyesre voltak felmeresztve, mint a farkaséi. Egészen hasonlított a veszett ebhez.

Bertalan rákiáltott a kutyára, s ugyanakkor a kabátját eléje hajította.

S arra a futó kutya egyszerre hátratoppant; de ahelyett, hogy az eléje vetett tárgyat marcangolta volna széjjel, lelapult a földre, elkezdte a farkát csóválni, úgy csúszott-mászott a gazdája felé; csak a nyitott, véres, tajtékos szája meg a szikrázó szemei maradtak félelemgerjesztő tanújelek.

- Káró! - szólt Bertalan, kezével füttyöt vetve a kutyának. Az még közelebb csúszott hozzá.

- Az égre! Bertalan! Hozzá ne nyúlj! - rimánkodék a kerti lak ajtajából nővére.

Lándory azonban óvatosan a háta mögé kerülve az állatnak, jobb kezében a botját tartá magasra emelve, s aztán hirtelen megkapta annak a nyakát, s pötyögős bőrénél fogva felemelve az állatot a levegőbe, a szeme közé nézett neki.

S az állat olyan könyörögve tudott rá visszanézni!

Bertalan a jobb kezében tartott vastag botot keresztbe tette az állat szájába, hogy a torkába nézhessen.

- Hát nem mondtam? Egy hegyes csont fúródott a nyomorult állatnak a szájpadlásába, attól nem tud megszabadulni. Ez a baja!

Már most csak azt a csontot kellett volna hát onnan kihúzni. Csakhogy az embernek nincsen harmadik keze. Az egyikkel fognia kellett Lándorynak az állat nyakát, a másikkal a száján keresztbe szorított botot. Ki jön hát segíteni?

Volt ott legalább húsz férfi, aki azalatt odacsődült. Bátor, erős emberek. De a veszett kutya szájába belenyúlni! Már ahhoz egynek sem volt erős szíve.

- Hát senki sem mer idejönni, hogy ezt a botot tartsa addig az állat szájában, amíg én megszabadítom a bajától?

De nem bizony.

- No, hát majd merek én! - mondá Godiva, s előlépve a kerti lakból, odasietett Bertalanhoz.

Bertalan szelíd mosollyal fogadta a leány segédkezését. Megmutatta neki, hogy miként tartsa a botot két kézzel, mint a zablát az állat szájában. Akkor aztán maga szépen, csendesen megszabadítá a kutyát a veszedelmétől.

Akkor aztán odadobta az ebet egy hatalmas lökéssel a patakba. Mire az a négy lábát szétvetve, nagy mohón kezdte el a vizet habzsolni, s azalatt a magasra felemelt farkát billegette, mint ahogy szokta a vizsla a vadat ,,állni".

- No, látjátok, hogy nem veszett ez az eb!

A Káró aztán, hogy kiitta magát, megrázkódott, s elkezdett vígan csaholni, s magamagával kergetőzni; utoljára odafeküdt a gazdája lábához, s elnyúlt a földön aludni.

A két leány egymást ölelte szorosan. Nem mondták; de gondolataik találkoztak: ,,Egy kutyát nem enged megöletni, akinek veszett nevét kiáltják az emberek!"

Godivának feltűnt az, hogy olyan sok apró gyermek van Lándory gazdaságán, a kertben, a szérűn, a magtárak körül mindenütt találkozik velük, egyforma kék öltözetük van; mindig dologban vannak; tisztelettudón köszönnek a találkozásnál, s ha Bertalan is kíséri Godivát, annak kezet csókolnak. Egyszer aztán vasárnap reggel, mikor templomba harangoztak, együtt látta valamennyit; húszan voltak, egy értelmes kinézésű fiatalember vezetése mellett, párosával sorakozva, ők is mentek a templomba, legelöl a legkisebbek, akik még legfeljebb ötévesek lehettek.

Egyszerre kitalálta, hogy ,,mik" ezek a gyermekek?

Mellette állt Bertalan, mikor az apró gárda katonás felvonulásban elporolt előttük.

- Ezek ,,azoknak" gyermekei, ugye? - rebegé halkan Godiva.

Igenis, ,,azokéi". Akiknek a neve keresztül van húzva az emberi társadalom nagy indexkönyvében; akik nem számítanak a népszámláláskor; akikre nézve megszűnt ez a szó: ,,enyim" fogalom lenni. A mindennapi kenyerük, a ruha, amit viselnek, a fekhely, amin alusznak, a levegő, amit beszívnak, az mind az államé: a nagy gondviselésé.

Hát akinek gyermeke is ,,volt?"

Az meg a senkié.

Ezeket a ,,senki" gyermekeit szedte össze maga körül Bertalan. Mire az apáik ismét előkerülnek a napfényre, akkor már fiaikból becsületes iparűzők, kézművesek, kertészek lesznek. - Hozatott a számukra tanítót, s odajáratta hozzájuk mind a három papot. Nyáron majálist, télen karácsonyesti mulatságot rendezett számukra.

Ő volt az apjuk.

Azontúl, mikor egy ilyen kék ruhás fiúval találkozott Godiva mindig ő köszönt neki előbb: ,,Hiszen kollégák vagyunk!"

Amint a napok rövidülni kezdtek, az esték élvezetei szaporodtak. Lándorynak igen szép könyvtára volt, a modern irodalom remekeiből. Járatta a Revue des Deux Mondes-ot, a német illusztrált hetilapokat, a Timest és a magyar hivatalos lapot.

Országos dolgokról nem beszéltek soha.

Annál többet művészetről, zenéről, irodalomról.

Wagner genie-je akkoriban kezdett fellobogni a zeneművészet egén. Bertalan éppen úgy rajongott érte, mint Godiva. Szintén ekként találkozott az ízlésük a költészet világában is. Heine volt mindkettőjüknek a kedvenc költője. Annak minden versét tudták idézni. S a Heine költeményeihez írt Schubert-dallamokat is tudták a zongorán. Majd az egyik, majd a másik ült hozzá. Néha arra is rávehető volt Bertalan, ha a leányok nagyon szépen kérték, hogy el is énekelje a Schubert-dal szövegét: ,,Die Grenadiere". Kemény, recsegő hangja volt. Mégis milyen kedves tudott az lenni ennél az elmesélő költeménynél, mely oly híven adja vissza a francia közkatona Napóleon-kultuszát a visszatérő végsoroknál: ,,Der Kaiser, der Kaiser gefangen!", s aztán mikor a búskomor melódia átmegy a tűzhányó sárkány Marseillaise-riadójába; amidőn a vén gránátos fogadja, hogy még a túlvilágról is visszatér: ,,a császárt, a császárt megvédeni!", akkor egészen átváltozott Bertalannak az arca; mintha nem is az az ember volna, aki hideg apátiájával halottnak vallja magát a világon.

A dal már sokszor lett árulója a szívnek!

Godiva igen keveset rajzolt ittléte alatt; még kevesebbet festett. Amíg az ember mint dilettáns foglalkozik a művészettel, addig mindennap, minden órában képes a szenet a kezébe venni, s vázlatokat szórni minden eléje kerülő üres lapra; még a fenyőfa asztalra és a tányér megfordított fenekére is; de mikor már hozzákezdett azt hivatásul venni, akkor vagy inspiráció, vagy iskolai kényszermunka adja csak kezébe a ,,gyűlölve imádott" rajzónt; de nem a mulatság többé.

Közelgett a szüret is.

Godiva példálózni kezdett már az elutazásáról, de Sarolta mindig bevágta az útját; a szüretet még itt kell tölteni. Bertalan is igyekezett lebeszélni. Október közepe előtt az akadémiai rajztanárok nem térnek vissza nyaralóikból Münchenbe; ott nincs mit kezdeni.

Tehát még meg hagyta magát marasztalni.

Egyszer aztán az történt, hogy Sarolta megszűnt hazudni: egészen igaz lett.

Éjjel történt. Éppen az örvendve várt szüret előtti nap éjszakáján.

Godiva hálószobájának az ajtaja átellenben volt Saroltáéval. A kettőt egy közbeeső folyosó választotta el.

Éjfél után egy heves ajtónyitás verte fel Godivát az álmából.

Az előszobájában alvó szobaleányt felkölté (az nem ébredt fel a zörgésre), s kérte, hogy nézze meg, mi zaj van odakinn?

A szobaleány visszajött azzal a hírrel, hogy Sarolta kisasszony nagyon rosszul van; Lándory úr ott van mellette: orvosért küldtek.

Godiva hirtelen felszedte a ruháit, s maga is átsietett Sarolta szobájába.

Már akkor egészen ,,igaz" volt a leány. Nem fájt neki semmi. Úgy feküdt ott a fehér vánkosán, mint egy alvó. Alvó, aki nem akar fölébredni többé.

S az a nagy, hatalmas férfi ott térdelt az ágya előtt, és sírt.

Hevesen zokogva, szívének teljes keserűségéből sírt: azt a hideg, átlátszó, viaszfehér kezet csókolva; nevezte mindenféle becéző éd-névvel ,,egyetlenét", s beszélt hozzá olyan ostobaságokat, amik miatt igazán szégyellheti magát egy okos ember: hogy ,,ne hagyja őt még itt!", hogy ,,térjen ismét vissza!", ,,nem szabad még meghalnia!"

Godiva szinte megszánta őt. Hát ennek is fáj valami?

- Talán él még? Talán csak elájult? - suttogá Bertalannak. Bertalan csak akkor vette észre, hogy Godiva is ott van.

Akkor aztán egyszerre, mintha kettévágták volna a zokogását, elhallgatott, felállt, s aztán megfogta Godiva kezét, odatette azt Sarolta szíve fölé, s ott tartá hosszasan.

S csak a szemeivel kérdezé: hát dobog-e még?

Godiva fejének csendes ingatásával válaszolt: ,,nem többé". Akkor aztán elfordult, s kirohant a szobából.

Godiva egyedül maradt a halottal, addig az időközig, amíg a bátor szívű asszonyok előjönnek a cselédszobából. A leánycseléd fél.

És elnézte merengve azt a megdicsőült arcot. Egy mártírnak az arcát; aki egész életén át csak szenvedett, anélkül, hogy tudta volna, miért?

S azt gondolá magában, hogy milyen jó volna annak a helyén feküdni.

Még éjszaka volt. De alvásra gondolni sem lehetett többé. Godivának nem volt maradása a szobájában, melynek ajtaja szembenyílt a Saroltáéval. Mikor látja a halottat, akkor nem fél tőle; de mikor nem látja, de tudja, hogy itt van a közelében, akkor fél. Beburkolta magát a sáljába, s a hátsó lépcsőn leosont a kertbe. Aztán végtül végig járta azokat az utakat, amiken annyiszor barangoltak együtt párosával; ő és az a másik leány.

Ma már halott.

Milyen könnyen adják a halált.

Talán senki sem félt tőle olyan nagyon, mint Sarolta; talán senkivel sem tett olyan jót, mint ővele.

Sokszor előhozta azt Godivának, hogy milyen nagyon retteg a halálra gondolni. De nem magáért, hanem a fivéreért. Ki lesz akkor a kerek világon, aki az ő testvérét szeresse? Elmondá, hogy ő harminchat éves, két évvel idősebb Bertalannál.

S egész életében nem volt egyéb öröme, mint az, hogy az ,,öccsét" becézze. Elkezdve attól az időtől, amikor az még járni tanult, és gagyogni kezdett, ő pedig már komoly, meglett négyesztendős - matróna volt; egész addig, amikor az már mint hírhedett nagy ember olyan szívdobogást okozott minden gonoszoknak, mint aminő ,,coqueluche"-t az ő korában a középen kétfelé választott hajú dandyk a szépségeknek: - Sarolta pedig megmaradt kisleánynak. Akkor is ő volt ennek a nagy embernek a gondviselője.

Egy egész élet, amely letelt az örömök ismerete nélkül.

Ha nevetni akart, azt mondták neki: ne kacagj, mert szívdobogást kapsz. Ha elővette a dalolási vágy, az mondták neki: ne énekelj, mert megárt; s ha egy eszménykép, egy nyájas, ifjú arc közelített felé, azt mondták neki: ,,Ne nézz rá, mert meghalsz".

Ha az ember a hajnal előtti égre feltekint, valami rejtelmes új világot vél látni. A megszokott esti csillagzatok már letűntek: egész mások jöttek fel helyükbe, amiket kevés ember szokott látni, olyankor alszunk; maga a Nagy Göncöl a kerékcsillagaival fölfelé áll az égen; s a Plejádok a zeniten ragyognak.

,,Hát kétféle arculatja van-e még az égnek is?" - kérdé magában Godiva. - És aztán a legközelebbi napra gondolt. - Mit kell most őneki tennie?

Mint a talány megoldása, állt eléje egyszerre egy férfialak. A csillagfénynél csak a sötét sziluettjét látta, mégis ráismert: Bertalan volt.

Azt is ugyanaz a szívgyöngeség űzte ki a szabadba, ami őt.

Nem is voltak meglepetve, hogy egymással itt találkoznak.

Semmi nesz sem volt a parkban, lépteik hangján kívül. Szüret táján hallgat már minden énekesmadár.

- Ön is azon gondolkozik, ugye - mondá Bertalan -, hogy milyen különböző az éjfél utáni csillagos ég az estelitől? Annak a csillagaiban még a reménység, ezében a kétségbeesés. Milyen vég nélküli hosszú lesz ez a mai nap!

- A következő még hosszabb - mondá Godiva. - Sajnálom, hogy annak a terheit nem oszthatom meg önnel.

- Ön el akar utazni.

- Előbb, mint a gyászszertartás meglesz. Önnek a kastélya meg fog telni távolról jött rokonokkal, tisztelőkkel. Itt háziasszony nincs többé. Mi címen ismertet ön meg annyi vendéggel? Vagy eltitkolja előttük ittlétemet? Hogy egy idegen leány van a háznál?

- Kedves Godiva, gyászszertartásnál nem szokás a megjelenők kölcsönös bemutogatása. Még csak azt sem árulja el senki, hogy ismeri egymást.

Ezt a szokást Godiva nem tudhatá, hisz az ő nagy gyászesetén nem volt kit bemutogatni egymásnak.

- Ami pedig önt illeti, önnek van címe az én házamnál: gyámleányom. S ahol ön megjelen, ott ön a tiszteletet nem kéri, de parancsolja. Velem nagy jót tenne ön, ha itt maradna a temetés végeig. Én most nem tudom rendbe szedni a gondolataimat. Azt sem tudom, mihez kezdjek?

- Én már tudom. Mert próbáltam. Hát legelőször is leveleket írni a rokonoknak, a magas állású ismerősöknek. Ezt én elvégzem: leszek önnek titkára - egy napig; csak a címeket jegyezze fel. Tudok igen hidegen és szárazon írni. Beletanultam.

- Én azt gondoltam, hogy elébbvaló volna a halotti köntös végett intézkedni. A koporsó... - Itt ismét elfojtotta a szavát a zokogás; nem tudta tovább mondani.

- Ejh, ejh! Uram! Hát ön olyan gondatlannak tartja a jó nénjét, hogy ő előre el ne látta volna magát, ismerve a fivér gyámoltalanságát? Régen kihímezte ő szépen a maga nászútjára a hozzávaló köntöst, arafátyolt. Megvan minden. Nekem megmutatta ő azt darabonkint, s eltanakodtunk rajta, ahogy két leány szokott a báli toalettje felől értekezni a farsang közeledténél: milyen koszorú, milyen szalagcsokor jöjjön ide.

Bertalan egy mohos faderéknak támaszkodott a homlokával.

Godiva folytatá.

- Hányszor megcsalta önt, mikor ön azt kérdezte: mire lesz az a szép hímzés? Mire készül ez a mesterséges csipke? Milyen tréfás válaszokat kapott: ,,Ebben megyek a te esküvődre!" - Ön talált egyszer a kiadásai rovatában, amit ő vezetett, egy tételt: egy sandoline Saroltának, s ön helyeselte a kiadást. Jót fog tenni neki, hogyha a halastavon egy kis testmozgást tesz. Hanem aztán sohasem talált a tavon sandoline-t. Ön többször kérdezte, hol van hát az a csónak? Itt van: az ő ruhatárában. Az a csónak, amin a túlvilágra eveznek; aminek a nevét ön nem tudta kimondani zokogás nélkül.

A szegény leány évek óta készen tartá a temetéséhez való egész pompát: mint más ,,várt" leány a kelengyéjét.

- S még vannak emberek, akik azt hiszik magukról, hogy ők nagy lelkek - sóhajta fel Bertalan.

- Én tehát itt maradok a temetésig - mondá Godiva. - Akkor aztán visszatérek az én kis modelljeimhez a festőműhelyembe.

- Az ég áldja meg önt érte!

A csillagok sápadozni kezdtek; az udvar megelevenült, a szüretelők csoportja dalolva jött a park útján a majorlak felé: hajnalodott már. A távol templomban megcsendült a lélekharang. Amíg az szólt, elhallgatott a leányok víg danája: ,,Vajon ki halt meg?"

Godiva és Bertalan visszatértek a kastélyba.

Aztán lefolyt az a két keserves, hosszú nap: amit egy halottnak engednek a búcsúvételre.

Godiva egész nap el volt foglalva levélírással és levelek felbontásával. Olyan nagyon hasonlított az írása Saroltáéhoz, hogy akik a leveleit kapták, könnyen azt hihették, hogy maga a halott hívogat ja őket a temetésére.

S ahány levél ma elment, holnap ugyanannyi visszaérkezett. Azokat is mind Godiva bontogatta föl, s jelentést tett a tartalmukról Bertalannak.

,,Mélyen érezzük a lesújtó csapást... et cetera... et cetera... vigasztalhatatlanok vagyunk, hogy...

...éppen most utazunk fürdőkre; ...benne vagyunk a szüretelésben; ...a nőm betegsége gátol;

...holnapra éppen vasúti bizottság gyűlése van kitűzve;

...rendkívüli nagy rheumatismus;

...pártértekezlet van a fővárosban."

- ,,Hanem annyit dicséretükre mondhatok, hogy egy és ugyanazon ürügyet az elmaradásra ketten nem használtak fel."

A temetés napján is csak ketten ültek egyedül az asztalnál, Godiva és Bertalan, végignézve a felhordott étekfogásokat, amiket a szakács legalábbis negyven úri vendég számára készített. Jó volt az mind a ,,senki" fiainak.

Egy rokon, egy ismerős sem jött el Sarolta temetésére. Részvéttanúsító levél volt egész kazallal.

- Látja ön, így szeretnek engem!

Éppen mint Traumhold temetésénél.

Hanem azért volt elég számos halotti kíséret. Igazi siratók! Azok a senki gyermekei, akik jóltevő őrangyalukat vesztették el a jó Sarolta kisasszonyban; a falu leányai, akik csupa jót tanultak tőle. A koporsóját is a leányok vitték a vállaikon egész a sírboltig, az árva gyermekek énekelték a gyászzsolozsmát.

Lándory protestáns volt. - Ez ugyan nem tartozik a jellemrajzhoz; de mégis felemlítendő mellékkörülmény. Kivált temetés alkalmával. Kevés ott a szertartás. A gyermekek énekelnek; a lelkész imát mond, a néptanító búcsúztatót. Az már újabbkori engedmény a kálvinistáknál, hogy a viaszfáklyákat meggyújtva viszik a koporsó mellett. Még ötven év előtt meggyújtatlan vitték.

Gyalog haladt az egész gyászmenet a sírboltig. Elöl az éneklő gyermekek, azután a pap meg a rektor, azután egy hajadon leány, fehér vánkoson a mirtuszkoszorúval, azután a koporsót emelő leányok; nyomban Bertalan, Godivát vezetvén a karján, utána a gazdasági tisztek, a falubeli honoráciorok, férfi, asszony külön.

Nem messze volt a kastélytól a sírbolt, egy kis gömbölyű halom oldalában. Azt a helyet Lándory atyja alakítá át végnyugalom helyéül, akkor, midőn ez a puszta domb a tagosztályban az ő birtokába jutott. A sírbolt kapuzata, egyiptomi csonka kúp alakban, a domb oldalából fehérlik elő, ahová pázsitos út vezet. Eleven fenyősövény veszi az egész dombocskát körül. A portále homlokán e szavak fekete betűkkel: ,,Quies vera."

Az anya halálakor ültették ide mind a fákat. A bejárat jobbján egy magasra felnyúlt virginiai boróka (juniperus virginiana), mely telerakva égszínkék bogyókkal, úgy tűnik fel, mint egy roppant nefelejcsbokor; a másik oldalon egy fává izmosult kecskerágó (evonymus), tele rózsaszín csillagokkal. Hátul pedig egy magasra kiemelkedő, ezüstlevelű hársfa, mely sűrű lombjaival sátort borít a kőemlék fölé. Ezeket mind kegyelet ültette. De hozzájárult aztán a feldíszítéshez maga a vad természet: a tövises szederinda felkapaszkodott a fal tetejére, s hosszú füzéreit, miken együtt a veres és zöld szeder a fehér virággal, lengetegen ereszti alá a vas rácsajtó elé, míg a komló befutotta a kecskerágó fát, s aranyszínű barkatobozaival teletarkítja annak a piros korszovátás, sötétzöld lombjait. A terebély hársfa ágairól pedig kalap nagyságú gömbök csüggnek alá, mint megannyi kínai lampionok: ezek az ős építőmester, a darázs fészkei, miket e megszentelt helyen nem háborgat senki. S maga a sírbolt belseje sem néptelen. Nagy abban az élet. A belső boltozatról egy láncon remekművű érckoszorú csügg alá. Ennek keretéhez építette hozzá a maga sejtházát egy elvadult méhraj, melynek boldog lakói döngve repkednek ki és be a rácsajtón keresztül, s egyre hordják a mézet és virágport a halottak házába.

S mikor a gyászmenet közelit, egyszerre előjön a sírbolti méhköpűnek s a darázsfészkeknek minden szárnyas lakója (bizony nem kegyeletből, hanem a viaszfáklyák szagától ösztönözve), s azoknak az egyesült döngése, amint a koporsó fölött összeverődnek a naptól aranyozott porködben odafenn, olyannak tetszik, mintha valami túlvilági karoknak zöngése zendülne meg a kitalálhatatlan magasságban.

- Óh, hogy irigylem én ezt a szép helyet tetőled! - rebegé Godiva a koporsóra borulva, melyet ott, az ajtó előtt a Szent Mihály lovával együtt letettek.

Elébb a szederindákat félre kellett hárítani az ajtó elől, azután meg a sok csillagvirágos szulákot lebontogatni, mely a rács cifrázatait összevissza fonta. Bertalan nem engedte, hogy egy szálat is letépjenek abból a vadgazból.

,,Quies vera. Quies vera" - suttogá magában Godiva, a homlokzat feliratát emlékébe edzve.


Hát aztán csak otthagyták Saroltát, ahol hallgathatja a méhek döngését, amíg a föld az Isten planétája marad. A méh előbb élt, mint az ember. S tovább fog élni, mint az ember.


- Én még ma este elutazom - mondá Godiva, mikor az utolsó sopánkodó falusi honorácior is kihúzta a lábát a teremből.

- A kocsi készen áll - mondá Bertalan.

Aztán kiadta a rendeletet, hogy vigyék le a hintóhoz a kisasszony úti málháit az útravaló elemózsiás kosarkával együtt meg a festőszeres ládikót.

Mikor aztán már fel volt minden pakolva, a lovak nyugtalanul kapálták a kavicsot odalenn az udvaron: Godiva, fátyolos utazó kalapjával a fején, esőköpenyét felöltve, kézitáskáját a derekára övezve, bejött Lándoryhoz búcsút venni.

Kezeiket nyújták egymásnak; és aztán csak néztek egymás szemébe. És egy szót sem szóltak.

Dehogynem szóltak! Beszéd volt az, hosszú, érthető beszéd, amely egyik szemnek a sugarán át a másikba átfolyt: a minden természeti csodaelemek legfelségesebbje! Hatalmasabb erő a villanynál, a melegnél, a világosságnál, a hangnál. Együtt egymaga mind a négy. Hol az a természettudós, aki azt meg tudja nevezni?

A hosszú, néma szembenézés után végre Bertalan mélyen reszkető hangon szólalt meg.

- Ha ön úgy tudna olvasni az én gondolataimban, mint én az önéiben.

- Tudok - susogá Godiva -, ön azt gondolja: ,,Ne menj el, maradj itt örökre!"

Az volt.

- És ön azt gondolja rá vissza - szól Bertalan - ,,Örömest maradnék, mert megszántalak; de nem maradhatok, mert szánlak".

- Valóban igaz.

- Még az eszmejárását is tudom önnek követni. Ön azt gondolja: te szeretnéd, ha én itt maradnék; ha Traumhold árvájának, ki földönfutóvá lett - a te megjelenésed napján - ezzel új menhelyet adnál; apa helyett apát, vagy még annál többet: élettársat. Ez a te lelkednek meghozná a nyugalmát.

Godiva arca még halaványabb lett ezen szavak alatt. Engedte, hogy ez az ember olvassa ki a szívéből a legtitkosabb gondolatait.

- S erre ön azt mondja: mégsem tehetem azt; mert azzal, hogyha én a magam sorsát a tiedhez hozzákötném: kizárnálak téged a világból.

A leány most már ijedten kapott mind a két kezével a kebléhez. Hát ez előtt nincsen semmi titok?

- Lássa ön, hogy kitalálom önnek a gondolatját - monda diadalmasan Bertalan. - S mármost még azt is kitalálom, hogy micsoda választ vél ön az én szívemből kiolvasni. Ugyebár azt, hogy ,,Mit törődöm én az egész világgal! Hisz én magam is száműzöttje vagyok a társadalomnak. Engem a nagy érdemeim tettek azzá. A nagy hírem emberfutamító! Szigetlakó vagyok; magánykereső, vadember. Nekem Isten kegyelme az, hogy egy második élő lelket találok a földön, akit emlékei, indulatai éppen úgy kiűznek az emberlakta földről, mint magamat, s azzal együtt egy boldog otthont alkothatok magamnak." Ezt olvassa ön az én szívemből, ugye?

E szóknál erősen megszorítá a leánynak mind a két kezét, s kényszeríté azt, hogy a szemeibe nézzen.

Godiva zavarodottan meredt Bertalan tekintetébe. Most már nem értette azt. Ezek a zöld szemek; a szikrát hányók; a titokteljesek; a behatolhatlanok. Értelmetlen volt előttük azoknak a beszéde.

- Hát lássa ön, nincs igaza - szólt Bertalan, mosolyra szelídülve. - Én nem gondolok arra, hogy örök időkre kizárjam magamat a világból. Pár év múlva az én viselt dolgaimról nem beszél többé senki. Nagy világesemények elmossák az apró harcok történetét. Nekem még lesz dolgom az emberek között. S a Traumhold nevén ejtett homály sem marad ott örökre. Annak, erős hitem, hogy el kell tisztulni végképp. Nem a gyász, nem a bánat, nem a léleknyugtalanság az, ami engem arra készt, hogy azt a kezet, amit kezemben tartok, el ne bocsássam, hanem valami más! - Emlékezni fog ön arra, amit első beszélgetésünk alatt mondtam önnek. ,,Minden embernek a szívében van egy talány, férfiéban, nőében egyaránt. Száz közül egy az, aki a megoldott talányban a saját titkára talált rá. - Ez a századik én vagyok." - Én megkérem önt, mert szeretem! Mert lelkem jobb felét találom önnél. Hát ön megtalálja-e azt nálam?

Godiva a megdicsőülés kábulatával rogyott Bertalan karjai közé.


Aztán szépen lement a nap, a hold szépen feljött; a személyvonat szépen fütyülhetett az indóháznál, tovább is roboghatott. A befogott paripák még ott kapáltak a patkóikkal a lépcsőjárat előtt.
 
 
0 komment , kategória:  Jókai MórA világon kívül   
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1711
  • e Hét: 13456
  • e Hónap: 93014
  • e Év: 2034294
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.