Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
szeretettel
  2012-02-18 10:21:58, szombat
 
  Jókai Mór
A ,,szükséges semmi"



Szép mulatság az, amit magyarul úgy hínak, hogy ,,Ponciustól Pilátushoz való szaladgálás". Akinek valaha pörös ügye volt, annak nem szükséges a műszaki szótárban keresgélni, hogy ennek a szónak az értelmét megtalálja.

Lándory már korábban hozzáfogott (amint Párizsba megérkezett), hogy a Lis Blanc - contra Traumhold ügyben a felmentő bírói határozatot megkapja. Az ám!

De nem olyan könnyű munka ám az, mint egy ötfelvonásos drámát megírni!

Legelőször is rajta ült a processzuson két ügyvéd: a Lis Blanc grófnőé és a De L'Aisne marquis-é.

Márpedig könnyebb volt Orpheusnak a feleségét kimuzsikálni az orcusból, könnyebb volt Jónás prófétának kiszabadulni a cethalból, sőt emberileg lehetségesebb volt Pompejit kiásni a lávaréteg alól, mint egy processzust, aminek a két végét két prókátor fogja, kiördögidézni.

Mind a kettő úgy megkötözte a másik félnek a kezeit protestációkkal és ellenprotestációkkal, óvásokkal és sequestrumokkal, hogy egyik sem tehetett semmit.

...tekintettel arra, hogy még nincs bebizonyítva, miszerint Lis Blanc Lyonel gróf csakugyan azonos-e Raoul Ripaille communard-ral...

...tekintettel arra, hogy ha azonossága bebizonyul, s Raoul Ripaille személyében Lis Blanc Lyonel gróf testi vagy polgári halált fog szenvedni, s ez esetben De L'Aisne Alfréd marquis-ra száll át a Lis Blanc-örökség s vele együtt a felperesi jogcím a Traumholdügyben...

...tekintettel arra, hogy ha nem azonosul Raoul Ripaille communard Lis Blanc Lyonel gróffal, akkor kérdés támad, hogy Lis Blanc Lyonel gróf valósággal él-e? Egzisztál-e? Testi lételének örvendez-e?

... tekintettel arra, hogy ennek evidenssé tételére múlhatatlanul szükséges Lis Blanc Lyonel grófnak edictaliter való megcitáltatása egy esztendő és egy nap alatt való megjelenésre...

...tekintettel arra, hogy ha Lis Blanc Lyonel gróf csakugyan azonos lesz Raoul Ripaille communard-ral, és csakugyan száműzetésre változtattatik át a büntetése, a törvényes gondnokság a testamentom értelmében ab instantia az özvegy grófnőt fogja-e megilletni, vagy ex officio a szenátus helybenhagyásával, mint született pairnek a legközelebbi agnatus rendeltetik ki kurátorává?

Hát ennek a sok tekintetnek véget vetett a Tombeau d'Izoard-i jelenet, amely által konstatálva lett, hogy Lis Blanc Lyonel gróf csakugyan egy és ugyanazon személy Raoul Ripaille communardral, hogy csakugyan él, s nem halattatik meg; mármost csak az a kérdés, ki lesz hát a kiskorú és száműzött Lyonelnek a törvényes gondnoka, a mostohaanyja-e, vagy a nagybátyja?

Erre felelhet meg a seigniers-i alprefektúra.

Lándory bírt annyi természetrajzi ismerettel, hogy egy seigniers-i souspréfet gyorsaságához képest a csigabiga valóságos villámtelegráf, annálfogva felhagyott a hivatalszobák ajtaja előtti lábpokrócok koptatásával, s maga felült a gyorsvonatra, és leszáguldott a kies tájékú Seigniers-be. Este indult, reggelre odaért, azt hitte, hogy másik este megint vissza fog térhetni.

A souspréfet urat ott várta, amíg megérkezett, az iroda előtermében.

Boisgoberry úr nagyon örült, hogy a kedves barátját újra láthatja. Bevitte a dolgozószobájába, s addig el sem hagyta kezdeni a mondókáját, amíg meg nem invitálta.

- Legyen szerencsém egy kis barátságos ebédre - az én kis tuskulánumomban. Négy órakor ebédelünk - falusiasan! Érte fogok önnek menni kocsival; várjon rám a vendéglőben.

Lándory megköszönte szépen a meghívást; s aztán egyenesen rátért a sürgetett ügyre. Küldjék el már azt a szükséges dokumentumot a Lis Blanc-ügyben.

Boisgoberry úr azt a megmaradt üstökét tépte mérgében.

- Mit akar ön, uram? Hiszen már háromszor elküldtem, háromszor visszaküldték!

- Hogy lehetett ez?

- Hát legelőször is mikor ez az én clerc-em megcsinálja az írást, kapja magát, a régi császárság alatti papier timbrét használja hozzá; ami már használaton kívül van helyezve. Persze hogy nem fogadták el. Visszaküldték, s fizettettek velem huszonöt frank bírságot, s kaptam egy megintést, hogy felhagyjak a napóleoni velleitásokkal. Másodszor aztán a köztársaság bélyegével állíttatik ki az okirat, akkor meg (látott már ilyet?) ez az ügyetlen, kétbalkezű ember elmulasztja a most már Párizsban lakó grófnő névaláírását az ottani közjegyzővel hitelesíttetni, hanem ő maga hitelesíti. Ezért megint visszaküldték az okiratot, s én kaptam egy nagy orrot; és egy hivatalos figyelmeztetést, hogy a távollevő aláírásának hitelesítése egyértelmű a hamisítással. - Végre aztán harmadszorra minden egészen szabályszerűleg elkészült: ennek a szerencsétlennek csak a címet kellett az okiratra ráírni. S tudja ön, mit tett vele? ,,cour d'assies"-hez címezte az okiratot; azt gondolta: ez is criminalitás. Onnan aztán nem írtak rá semmit, csak úgy küldték vissza, a két szegletét behajtva az írásnak. Tetszik tudni: az ilyen hivatalos okmányon a behajtott két szeglet annyit jelent napkeleti virágnyelven, hogy ,,szamárfül".

- Tudom.

- Eszerint énnekem ennél a históriánál volt eddigelé huszonöt frank kiadásom, s egy nagy orr meg két szamárfül bevételem.

- De hisz az ön clerc-je akkor egy nagyon korlátolt tehetségű hivatalnok.

- Mintaképe az ostobaságnak. Ha mozsárban összetörik, sem tudja az esztendő tizenkét hónapját úgy elmondani, hogy egyet-kettőt ki ne hagyjon belőle.

- De hát hogy tűr ön ily mihaszna embert maga mellett?

- Hja, uram, azt ön nem érti. Azt csak mi tudjuk ,,itten". Ez az ember egy szükséges semmi.

- Ah! Ez csakugyan új fogalom előttem.

- Az én találmányom a műszó. Megmagyarázom önnek a dolgot. Van egy hatalmas protektor, aki ,,minden". És még ezenfölül ,,férj" is. Még egészen élete delén levő férfiú, tele villanyossággal. életörömmel. A feleség szintén igen kitűnő tulajdonságokkal bíró hölgy, aki ellen csak az az egy kifogása lehet, hogy nem akar borotválkozni.

- Ki? Az asszony?

- Az ám.

- Hát egy kis pehely van az állán? No, azért még nagyon tiszteletreméltó lehet.

- Hiszen nagyon is tiszteletreméltó. - Volt azonban egy közös gyámleányuk: egy valóságos megenni való csemege. Tökéletes őszibarack! A magas állású úrnak nagy tekintélye, világ előtti állása nem engedi azt, hogy a felesége nevelt leányát elcsábítsa; ezt a világ nem bocsátaná meg neki: a prépost exkommunikálná, a felesége kitépné a haját. Ekkor hoz a jó sors eléje egy ilyen szükséges semmit. Egy ifjú urat, aki minden vizsgán keresztülbukott, és végre hivatalt keres. Kap egy helyett kettőt. Lesz belőle clerc és férj. Nem kívánnak tőle egyebet, csak azt, hogy ugyanabban az időben, ugyanazon hivatalban ne legyen jelen, amelyben a magas protektora. Ennek a fickónak a legjobb dolga van a világon. Jól eszik, jól iszik, lovat tart, kávéházba jár, megsétáltatja a felesége selyemszoknyáját a glacis-n, felemelt fővel áll meg a marchande de modes kirakata előtt; nem fél az árjegyzékektől, eljár vadászni, amikor ,,kell" és a hivatalba, amikor ,,nem kell" ott lövi a nyulakat, itt a bakokat. A protektora mindent elvégez helyette. Ilyen a ,,szükséges semmi".

Boisgoberry úr jóízűen nevetett ezen a sikerült előadáson. Lándory nem osztotta a jókedvét, annak valami jutott az eszébe.

- S hát ön nem tud ettől az embertől megszabadulni?

- Nem lehet. Igen hatalmas protektora van.

- S ön nem mer e hatalmas úrral szembeszállni.

- Tudja ön? Nekem igen kedves, benső jó barátom.

- Hát én nem bánom, de mi lesz mármost a Lis Blanc-féle okirattal?

- Azt most negyedszer én magam fogom megírni, nem bízom többé az ifjú úrra. Tessék önnek addig azalatt megtekinteni a város nevezetességeit. Délutánra készen lesz. Négy óra tájon felkeresem önt a vendéglői szállásán, s aztán elviszem magammal kocsin az én tuskulánumomba, kedélyesen megebédelünk, ön meg az esti vonattal visszamehet Párizsba.

Hiszen ez nagyon kedves ember - mondá magában Lándory, mikor elhagyta a prefektúrát. Nálunk aligha tenné meg egy alispán, hogy az aljegyzője által elrontott protocollumokat maga újra írogassa.

Aztán elment a várost bekóborolni, meg a szép népligetet.

Mikor a három órát harangozták, visszafordult a városba.

Amint a souspréfet házának a kapuja elé ért, eszébe jutott, hogy egészen megfelel az illem szabályainak, ha a meghívott vendég korábban látogatást tesz, s tiszteletét bemutatja a háziasszonynak.

A concierge azt a felvilágosítást adta a jövevénynek, hogy a souspréfet úr még nincs itthon, a hivatalban van, de a madame ,,elfogad".

Bebocsáttatá magát a lépcsőház rácsajtaján, aztán beküldte a névjegyét.

Arra az inas bevezette az elegáns szalonba, ahová nehány perc múlva kijött az oldalszobából a háziasszonyság.

Egészen a kor divatja szerint volt öltözve, ami nem vált előnyére. Kissé nagyon el volt testesedve.

A rendes divattól csak a főkötőjének az alakja ütött el. Valami kalapforma volt az, melynek széles szalagja az álla alatt keresztülkötve, azt csipkés csokrával egészen eltakarta.

Hanem azért Lándory inkvizítori szemeit nem csalták meg a szalagok. Észrevette, hogy azok valamit rejtegetnek, ami a férfiarcnak szokott kiváltságos dísze lenni.

Kezdett az a sejtelme támadni, hogy ő most aligha jó helyre jött. A társalgást a rendes, szokásos szólamformák kerékvágásba hozták. Lándory világért sem hozta volna elő az ebédre hívást. Az asszonyság maga említé fel sajnálkozva, hogy monsieur csak éjfél után fog hazatérni, pénteken a prépostnál ebédel, s aztán bésigue-t játszanak hárman a maire-rel. Amint aztán végre megállapodtak abban, hogy holnap mindenesetre jó idő lesz, Lándory vette a kalapját, s iparkodott háttal kifelé megtalálni az ajtót.

Amint a hotelbe megérkezett, már ott találta Boisgoberry urat. A kabriolet ott állt a kapu alatt.

- Éppen önnek a házából jövök - mondá a souspréfet-nek. - Tisztelegtem az asszonyságnál.

Boisgoberry úr a falnak esett ijedtében.

- Ön szerencsétlen bolgár sheik! Csak nem mondta ön el a feleségemnek, hogy önt ebédre hívtam? Hisz nem a házamhoz hívtam önt, hanem a tuskulánumomba!

- Nem! Annyira bolgár nem vagyok, hogy ajtóstól rohanjak be a házba. Kivált miután tudom, hogy pénteken ön a prépost úrnál szokott ebédelni!

- Chut! Ej, ej! De veszedelmes az ilyen gondolatolvasó emberrel összeakadni! No, hát vegye ön fel a paleot-ját és menjünk. Nem szabad a háziasszonyt megvárakoztatni.

(Tehát háziasszony is van a tuskulánumban?)

A cabriolet (világos kerülővel) a népkert felé vitte az urakat; ott egy csinos kis házikó előtt megállapodott. Boisgoberry úr utasításba adta a kocsisnak, hogy csak menjen vissza a remizbe; aztán este nyolc órára ismét jöjjön vissza, az ,,urat" a vasútra fogja szállítani.

- Készen van az okiratunk? - kérdezé Lándory.

- Mind készen van. Csak a tanúk aláírását kell még a jegyzőnek hitelesíteni. Egész nap nem jött oda a gazfickó a hivatalba. Nem tudtam felhajhásztatni.

- Hátha estig nem kerül elő?

- Bizonyosan előkerül. Tessék megnyugodni.

Azzal a rácsajtóhoz ment, s meghúzta a csengettyűt. A házikó előtt kis kertecske volt, ciprusbokrokkal és télizöld gúlákkal. A csöngetésre magától felnyílt az ajtó. Azt Boisgoberry úr ismét betette maga után, midőn vendégével együtt belülkerültek, s aztán karon fogva vezeté azt fel a vas csigalépcsőn a házikó emeletébe. Ott egy szobacicus jött eléjük, aki elvette a kabátjaikat, esernyőiket, s azzal a souspréfet úr minden bejelentés nélkül ajtót nyitott a vendége előtt az elfogadóterembe.

Az igen csinosan volt berendezve altdeutsch stylben, az ablakok ólomba foglalt színes üvegből. Természetesen minden utánzat.

- Csak minden teketória nélkül, kedves barátom! - biztatá a vendéget a souspréfet. - Csak sans façon! Egészen itthon vagyunk. Menjünk a háziasszonykához.

Lándorynak feltűnt az, hogy nem a háziasszony jön a vendégeit elfogadni, hanem azok törnek be az ő szobájába. Ez nagyon is patriarchális szokás.

A szobájában találtak rá, ahol Boisgoberry úr bemutatá őket egymásnak: ,,Monsieur Bartholomée de Lándory, grand inquisiteur du tribunal austro-hongrois. - Az én kis keresztleányom".

A souspréfet úr keresztleánya csinos kis asszonyka volt, finom, halványpiros arccal; igen nagy, dióbarna szemekkel, karcsú, nyúlánk termettel; gyermetegen leeresztett, sötétszőke hajjal. Csupa szelídség és szemérmes alázat. Látszik rajta a kisvárosi jó nevelés.

Éppen munkában volt. Kék és piros selyemből, aztán meg arany és ezüst fonalakból s gyöngyökből horgacsolt egy házisipkát, amire szemérmesen megjegyzé, hogy az meglepetésül készül ,,a férjem nevenapjára".

Aztán bocsánatot kért a vendég uraktól, hogy a férje még nincs itthon; iszonyú sok megbízatása van: egész nap dologban jár, de az ebéd órájára pontban itthon lesz. Még sohasem váratott magára az elnézett ,,quart d'heure de grâce"-ig sem.

Ez tehát nagyon derék férj lehet!

Aztán csak folytatta a gyöngyszemek tűhegyre szedését, nem feszélyeztetve magát a vendégek jelenléte által.

Lándory megkísérlé egyről-másról beszélgetést kezdeni vele: de minden ,,échec"-et vallott. Ha azt kérdezte tőle, hogy olvasta-e Hugo Victor ,,La légende des siècles" jét, a souspréfet közbekiáltott: ,,Hűh! Hogy olvasna az én kersztleányom ilyen rettentő dolgokat!" Kisült, hogy még regényt sem olvasott soha, és színházba nem jár: csak a ,,passiójátékokra". Ellenben festeni tud, de csak virágot- olajnyomatú minták után; a férje szobájának a díszítésére. Azután a madarakról kezdett el vele beszélni Lándory, meglátva egy rézkalitban két kis hangtalan, egzotikus pintyet. Ez a tárgy is csak a férjhez vezetett vissza: az nem tűri az éneklő madarakat, mert felzavarják az álmából. Ha pedig a lábainál doromboló angóra cicára vitte át a beszélgetést, az is csak arra vált be, hogy a cicának csak addig szabad a szobában lenni, amíg a férj távol van: mert az még a macskára is féltékeny.

- De hol az ördögben késik olyan soká? - zúgolódék a souspréfet, mikor az óra már elütötte a négyet. A nőcske maga is nyugtalankodni kezdett; ez még sohasem történt, hogy a férje megkésett volna! Vajon nem gázolta-e el valami postaszekér? Nem döfte-e fel valami tehén? Nem esett-e rá valami háztetőről egy cserepező legény? Amik mind meg szoktak történni.

Végre öt percre a négy után hangzott a csengettyű-jeladás, s arra jött vágtatva fel a lépcsőn a várva várt boldog férfiú. Az asszony ka minden teketóriázás nélkül eléje futott az ajtóig; ott karjai közé temette, csókjaival elborította, s midőn szabadon bocsátá, ott állt Lándory előtt - a kis jegyző.

Hát itt van odahaza a ,,szükséges semmi".

Boisgoberry úr nagyot nevetett, mikor a kis clerc-et a két vállánál megfogva, mint házigazdájukat, Lándorynak bemutatta.

A fiatal férj rendkívül örvendett, hogy szerencséje lehet ilyen kitűnőséget házánál elfogadhatni, s azzal, hogy hatalmát tüntesse, parancsoló hangon utasítá az asszonykát, hogy siessen az ebéd után látni: aminek az engedelmesen szót fogadott.

Azzal fidélis kötődéssel fordult a souspréfet-hez.

- Nos hát, keresztatyus! Volt sok dolog ma az irodában?

- Igen! Fripon! Nekem magamnak kellett helyetted az egész relatiót megírni. Most már csak siess a hivatalba, amint a kanalat letetted, és coramizáld az iratot: ne az én nevem alá, hanem a préposté alá írd a hitelesítést. Mármost aztán csak arra kérlek, hogy tintával ne öntsd le porzó helyett az írást. Aztán majd beszéljünk róla, hogy hol jártál egész délelőtt?

- Hát én kérdezem öntől, hol járt ön egész délután?

A souspréfet explodált a nevetéstől.

- Akasszanak fel! Lássa ön, Mr. Lándory, így packáznak a főnökeikkel az ilyen gaminok, akiknek hatalmas protektoruk van.

Ezenben fel lett tálalva; az ebédlő igen kényelmes kis helyiség: nem nagy társaságnak való, de négyecskén, mint most, igen jól lehet benne megférni. A menü pompás volt, a borok kiválogatottak: a pezsgő Veuve Cliquot. Már azt el kell ismerni, hogy a ,,szükséges semmi" igen jól eszik és iszik. És mindehhez kordiális jókedve van. Egyre csipkedi, szurkálja Boisgoberry urat, eszébe hoz bolondos kalandokat, amiket az nagyon restellni látszik. Egészen oly modorban henceg, mintha ő volna az, aki a souspréfet urat - felkantározza; az asszonyka nem győzi lehurrogatni, s eleget pirul helyette.

Hanem a souspréfet úr áldott jó keresztapa. Minden tréfát, minden mókázást felvesz.

Mikor azonban már a feketekávéra és a chartreuse-re kerül a sor, kénytelennek érzi magát megszomorítani a társaságot, s hivatalos komolysággal szól az ifjú házigazdának.

- És most, jegyző úr! Hirtelen öntse a gallérja közé azt a chartreuse-t, s aztán lovagoljon fel (sarkantyút hordott a clerc mindig) a hivatalába, és végezze el a tudvalevő teendőket. Lándory úr még ma meg akarja azokat kapni, hogy az esteli vonattal visszamehessen Párizsba.

Az ifjú úr felállt engedelmesen, és megtörlé a száját.

- De aztán gyorsan visszajöjj! - monda a gyöngéd asszonyka.

- Biz az pedig sem gyorsan, sem lassan nem fog mai nap visszajönni; mert annak vele kell menni Lándory úrral, hogy Párizsban is jelen legyen a coramisatiónál. Azért csak pakold neki össze az útitáskáját, s küldd utána az irodába.

- Ah - szólt az asszonyka duzzogó hangon Lándoryhoz. - Az nem szép öntől, hogy elrabolja tőlem az én kincsecskémet.

S eközben olyan csúnya szemeket vetett rá, hogy Lándorynak nagy önuralmába került visszatartani a nevetését.

- Nincs kegyelem! - hatalmaskodék a souspréfet. - Officium praecedit!

Ekkor aztán az asszonyka durcásan felállt az asztaltól, otthagyta a vendégeit, utánaszaladt a férjének; a szomszéd szobából át lehetett hallani a szapora csókokat, a búcsúzó nyafogás hangjait, amellyel az eltávozót útjára bocsáták.

Mikor ketten maradtak egyedül a souspréfet-vel, azt mondá Lándory:

- Uram! Nekem úgy tetszik, hogy ,,a szükséges semmi"-nek a hatalmas protektora, akivel önnek lehetetlen szembeszállani: senki sem más, mint ön maga.

Boisgoberry úr olyat nevetett erre, hogy a fehér mellényének a gombjai felpattogtak bele.

- Ön csakugyan zseniális ember! Hogy kitalálta egyszerre! Ezt nevezem gondolatolvasásnak! - Hanem valljuk meg az igazat, ezúttal, monsieur Houdin, kicsinyben múlt, hogy hamis zsebben nem kereste az én pisztolyból kilőtt zsebórámat!

- Vigyáztak rám a ,,Spiriti miei".

- Aha! Ezt Bosco szokta mondani, mikor valami espiègleriehez készült: ,,Spiriti miei, ubbedite!" Ugyebár, mikor meglátta ön azt az áll alatt keresztülkötött, nagy máslit?

- Hanem, monsieur, mit gondol ön: mi lesz abból, ha egyszer madame megtudja, hogy ön nem eszik halat a plébánossal meg a maire-rel pénteki napon, s bésigue-et nem azokkal játszik?

- Nem lehet, drága barátom. A plébánosnak meggyónom a bűnömet: az tehát a gyónás titkát el nem árulhatja; a maire-ról pedig én tudom, hogy hát ő hol szokott ebédelni? Egyik kéz a másikat mossa. Aztán az egyik pénteken én viszek haza húsz frankot a feleségemnek, amit a bésigue-en nyertem, a másikon a maire ugyanazt a maga életpárjának: az asszonyok már előre örülnek a pénteki halebédnek, szörnyű módon.

Az asszonyka visszajött, ki voltak sírva a szemei: még mindig szájcsücsörítve nézett vasvilla szemekkel gonosz férjrabló vendégére. Lándory aztán feltalálta magát; megköszönte a szíves vendéglátást, s azt mondta, hogy utánasiet a jegyző úrnak a prefektúrára, majd segít neki. - Ekkor aztán mosolyra vonult a kis menyecskének az ajka. - Boisgoberry úr még ott maradt.

Lándory elmentében arra gondolt, hogy szép találmány az a ,,szükséges semmi" intézménye; csakhogy nem Boisgoberry úré az első feltalálás dicsősége.
 
 
0 komment , kategória:  Jókai MórA „szükséges se  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1315
  • e Hét: 19938
  • e Hónap: 65010
  • e Év: 2006290
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.