Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
szeretettel
  2012-02-18 11:59:21, szombat
 
  Jókai Mór
Scilla



Lándorynak aztán nem volt maradása többé az ő kedves barátjától: az őt rabszolgájává tette, s vitte magával mindenüvé, mint Faustot Mephistopheles, ahol csak Párizsban élvezet kínálkozik. - Ennek ugyan nem volt ez évben olyan bősége, mint máskor. Tudva van, hogy Cissey tábornok sikertelen kísérlete után a megszálló sereg ércövét széttörni, az ostromolt világvárosból egy egész hölgyármádiát kitoloncoztak. Nagyon is szó szerint találták lefordítani Ovidnak ezt a versét: ,,Militat omnis amans". A szerelmeseket besorozták nemzetőröknek; a szeretőiket meg kiküldték a németeknek. Azok megint nem értek rá őket vigasztalni, még tovább küldték. Ilyenformán Párizsban csak azok a hölgyecskék maradhattak meg, akiknek vagy maguknak volt házuk, vagy házmester volt az apjuk. - Az ostromév utáni karnevál nem volt igen zajos.

Alfréd mindent megpróbált Bertalannal: a fényes operabáltól a spelunkák ,,noce"-jaiig! De az semmiben sem találta élvezetét.

- Barátom, én nem tudom, hová tettétek a szép asszonyaitokat? Az én időmben Párizs hemzsegett azoktól a tündérektől, akiket Cham és Gavarni crayonja ezerszeresített; akkor volt egy kedves, vidám, pajkos osztály: a grizetteké. Most pedig csúnya, kurta nyakú, rövid derekú, nagy szájú, csontos könyökű alakok; mozdulatokkal, mint egy berúgott matrózé, s minő szójárások! Az egykori élces, pikáns causerie helyében a nyers, brusque, salope őszinteségek. - Kacérkodásuk ingere egyértékű a hentesbolt ablakában kitett kopasztott malacéval. Itt könnyű bibliai Józsefnek lenni. ,,Nesze a húsz frankod: vacsorálj, ahol akarsz, s ne hajporozd be a frakkom gallérját!,,

- Úgy látszik, gourmand vagy.

- Hát bizony, minálunk, Budapesten csak azt sajnálja az ember, hogy nincs nyolc szeme, mint a tarantulának; akárhová megy, annyi szépséget lát.

- No, majd látni fogsz itt is. Annál nagyobb lesz a hatás. Biz itt megfogyott a szépség. Ennek is a poroszok az okai. S még nem kerültek vissza. Még nem tértek meg az idegenek: az angol mylordok, az orosz hercegek s az amerikai petróleumkirályok. Amíg nincs hernyó a fákon, addig nincs énekesmadár. Hanem hát majd elviszlek én téged valahová, ahol szemed-szád tátva fog maradni.

Bertalan vette észre, hogy az ő kedves barátja ővele ,,experimentál". Tanulmányozza.

A jour fixe-eken pedig eljártak a Lis Blanc-ék termébe, ahol meglehetősen ők maguk voltak a legelőkelőbb celebritások. Akik két év előtt a fényes soirée-knek a lustre-ét megadták: a császárság matadorai, az akkori nagykövetek feleségeikkel, leányaikkal, attaséikkal együtt mind eltűntek a párizsi világ színpadáról. Maga a ,,vörös herceg" is valahol a Svájcban settenkedik; várva, hogy kitiltsák Franciaországból; de amit nem tesznek meg a kedveért. Az új korszak notabilitásai pedig nem tudják elfelejteni a Lis Blanc-palotának Raoul Ripaille-jét. Hiába, a katakomba-illatot semmi ,,Ixa" parfüm el nem enyészteti. Ilyenformán De L'Aisne marquis s a renoméval környezett ,,noble hongrois" könnyen lehetnek lyonjai a surrogat társaságnak.

Médea legszívesebben társalog Bertalannal. Mindig ellenkező véleményen vannak. Talán éppen az a társalgás ingere. Ha Lándory kritizálja Renant, akkor Médea rajong érte. Amelyik regénye Jules Vernének az egyik tetszését megnyerte, abban a másik tömérdek kifogást talál. Flammarionnal az egyik a csillagokba utazik, a másik nevetnivalónak találja. Tűzbe jönnek Wagner és Berlioz elsőbbsége fölött. Mindegyik iparkodik a másikkal éreztetni az eszét!

S ha mindez nem volt elég, akkor Médea az orgonájához ül, s játszik rajta véghetetlen búskomor, klasszikus melódiákat, amik nagyon hasonlítanak a halottas énekekhez.

Egy ilyen gyilkos élvezet után hazatéret azt mondá Alfréd nagy elbúsultan az ő kedves cimborájának:

- Édes barátom! Ti, úgy látom, hogy a válópörön kezditek a szerelmeskedést.

- Hát kezdjük?

- No, megállj. Majd elviszlek én téged holnap valahová, ahol nem fogod unni magadat.

- Jó lesz.

- Otthon légy reggel négy órakor. Nem az asztronómiai reggelt értem; hanem a szalonreggelt.

Még egy negyeddel előbb a kitűzött óránál ott volt a tilbury-jével Alfréd Lándory lakása előtt.

Felkészülve találta a barátját, s műértő szemle alá vette.

- Ej, ej, hogy van felkötve a nyakkendőd? Hadd igazítom meg a csokrát. Hát ez a vadgalambszín kesztyű? Feketét hord most az egész világ; azt is a kezében összehajtva tartja. Jáspis az inggomb az idén. Fekete-piros rózsa a gomblyukba. ,,Le deuil de l'Alsace." - Így már most mehetünk.

- Hová?

- Majd megtudod. A legszebb hölgyhöz a planétán.

A tilbury vágtatott a zajos boulevard-okon végig.

Igazán ,,tête carrée"-nek kellett volna lenni Bertalannak, ha rá nem ismert volna a Rue Lepelletier-re; bárha nem is a Passage de l'Opera felől hajtottak be a kocsival. A bíbor és fehér medvebundás kapus meghúzta a csengettyűt háromszor, mikor a tilbury a kapubejárat alatt megállt.

- Tudod-e, hová jöttünk? - kérdezé kötekedve Alfréd Bertalantól, amint a fűtött lépcsőkön felfelé haladtak.

- Tudom, mademoiselle Scillához. - Hát már ezt hogy találtad ki?

- Erről a héliotrope-illatról.

- Csakugyan ördöngös ember vagy!

(Azt bizony más kombinációk útján is ki lehetett találni.)

- Megálljunk! Ő nem tudja, hogy téged hozlak magammal. Úgy foglak neki bemutatni, mint Shamyl cserkesz fejedelem fiát.

- Ha téged ez mulattat.

A lépcsőháznál elkezdve az elfogadó teremig, mindenütt a legpazarabb pompa volt halmozva. Mintha visszatértek volna a régi jó idők, amikor Arnould Sophie-nak, az opera első balerinájának egy olasz fejedelem s egy spanyol admirál (s még ki tudja, kik?) évenkint kétmillió frankot adtak, s azonkívül ötszázezer frank adósságot kifizettek érte.

Mármost lehetett érteni szegény Alfrédnak a keserűségét, aki erről a palotáról, tulajdonosnéjával együtt, hajlandó volt lemondani, Médea kegyetlen szép szemeiért.

Egy előreszaladó kis szerecsen purdé sietett az úrnőt értesíteni az uraságok inváziójáról; a tündérnő feleútban fogta el őket, eléjük sietve, úgyhogy nem ronthattak be a budoárjába, az írószobájában találkoztak vele.

Hosszú uszályos, fehér ruha volt rajta, széles fehér hímzéssel, öv nélkül testhez simuló; karjai egész válláig szabadon a leomló csipkeleffentyűk között. Nyakán semmi más, mint egy fekete bársonyszalag. S azt a fehér uszályt végtől végig takarta a szabadon aláeresztett aranyveres ragyogású haj. Egész megjelenése csupa észrontó bűbáj; az arc rubensi koloritja, a tengerzöld szemek mély ragyogása, a finom csókra mosolyított ajkak igézete mind összhangzott egymással; minden mozdulata a megtestesült elektricitás, mely önmagát izgatja.

- Monsieur le prince de Shamyl - mondá Alfréd, komolyan mutatva be magával hozott barátját.

Scilla ránézett a bemutatottra, azzal elnevette magát, a két kezét összecsapta, s aztán a térdei közé szorítá (mint egy pajkos gyermek), s azzal egyenesen nyakába ugrott Bertalannak, s magyarul kiáltá:

- Hisz ez az én kedves Lándory bácsim!

Lándory szintén a meglepetés nevető hangján viszonzá az üdvözlést.

- Hisz ez a mi ,,kis Katicánk!"

S aztán a két kezével átfogva a karcsú derekát, eltartá őt magától: hogy jobban megnézhesse, ,,hogy megszépült!"

- Ugye, milyen csúnya kislány voltam, mikor először látott? Alfréd egészen buta lett a nagy bámulattól.

- Ahha! Hát önök ismerik egymást?

- Hogyne! - szólt Scilla. - Hisz ő egyike az én apáimnak.

- Diantre! Hát annyi apja volt önnek?

- Őt! Cinque! Fünfe! (Még az öt ujjával is mutatta.)

- Ezt nem értem.

Lándory magyarázta meg.

- Hát ez úgy volt, hogy ezelőtt valami tíz esztendővel...

- Igen! Igen! Éppen tízzel! - erősíté Scilla kisasszony.

- Odajön hozzám Dalai úr.

- Az atyám - kommentálá Scilla.

- A papa numero primo? - tevé hozzá Alfréd.

- A pesti nemzeti színház becsületes színfalfestője; s hoz magával egy kis nyúlánk bakfist! Tizennégy éves lehetett.

- Az én voltam.

- S azon kezdi, hogy ennek a lánynak véghetetlen nagy tehetsége volna a baletthez, szeretné kitaníttatni; hanem ahhoz költség kell; havonkint száz forint, mégpedig három esztendeig. ,,Barátom, mondám, énnekem nincs kisleányok talentumába beruházandó havonkinti száz forintom; aztán meg én fiatalember vagyok: mit mondana a világ rossz nyelve, ha én egy balerinát neveltetnék? Hanem majd szerzek magam mellé még három más, tisztességes, minden gyanúsításon felül álló, érett korú gentlemant, s aztán négyen együtt kitaníttatjuk a kis Katicát. Akkor még Katicának hívták, ugye?

- Jaj, de féltem én akkor öntől! Olyan mogorván tudott rám nézni! Hanem aztán az első próbánál mindjárt megszerettem.

- A próbánál? - kíváncsiaskodék Alfréd.

- No igen - mondá Bertalan -, hát mikor a konzorcium megalakult: a balettmester négyünk előtt produkciót tartott a növendékével, hogyan tud lábujjhegyen járni, piruetteket csinálni, s a többi. Mindez teljes megelégedésünkre ütött ki, s arra megkötöttük a szerződést, minélfogva mind a négyen köteleztük magunkat havonként huszonöt forintot contribuálni a kis Katica kiképeztetésére.

- Tudja ön, hogy miért szerettem önt meg olyan egyszerre? vette ki szájából a szót Scilla. - Hát egyike az öreg uraknak azt mondta a hajamra, hogy vajon nem hamis-e az? Erre én hirtelen leeresztettem a hajamat a fésűről, hogy a térdemig omlott. Akkor a kíváncsi papák legöregebbike odajött, és meg akarta tapintani a hajamat. Ön pedig megfogta a kezét: ,,Kacsi! Hands off. Nem szabad még csak a haja szálához is hozzányúlni egyikünknek sem!" - S ez még a szerződésembe is bele lett téve. ,,Még a haja szálát sem szabad érinteni a nevelőapáknak." Aztán meg, hogy ,,viselje magát a leányka erényesen". Úgy őrzöm azt a szerződést, mint a frigyládát.

Scillának egészen nedvesek lettek a szemei ennél a visszaemlékezésnél.

- S ,,ön is" megtartotta a szerződést? - kérdé malíciózusan Alfréd.

- Uram! - kiálta lábával toppanva Scilla. - Holnap küldöm önhöz szekundánsaimat.

Maga is nevetett azon.

- Így lett énbelőlem egy ötödrész apa - végezé be Lándory. Erre aztán Scilla maga mellé vonta Bertalant egy causeuse-re, s elkezdett hozzá százféle kérdést tenni; az otthon levőkről, a másik három apáról, a pesti nemzeti színházról, az ismerős művészekről és művésznőkről; mindezt magvarul; amíg utoljára megsokallta a dolgot Alfréd, aki mindebből semmit sem értett.

- Hagyjatok fel ezzel a holdbeli nyelvvel. Beszéljetek európai idiómán.

- Nohát revenons à nos moutons! - csevegett Scilla. - Tiens! Vous n'avez pas encore vu mes entrechats? C'est pour battre le chat!

- Irgalom, kegyelem! Scilla! Csak verseket ne mondjon ön! szabadkozék Alfréd.

- Olyankor azt hiszem, hogy Sappho vagyok - mondá Scilla tetszelgőleg.

- Hisz Sappho nem verselt rímekben; az egy saját versnemet talált fel: a sapphicusokat.

- Hogyan hangzik az? Mondjon egyet.

- Én bizony elfelejtettem; régen volt, amikor Horace-ot tanultam.

- Ön sem tud? - szólt Scilla Lándoryhoz fordulva.

- De én szolgálhatok. Például ez: ,,Dulce loquentem Lalagen amabo, Dulce ridentem".

- Hogy hangzik az magyarul?

- Édesen, csevegőn, kacagón imádom szép Lalagémet.

- Hát ön csakugyan nem látott engemet még a színpadon, amióta a világot a lábujjhegyemen hordom?

- Ön nem jött mihozzánk.

- Ez szemrehányásként hangzik. Oda félek menni. Mert ha egyszer odamegyek, akkor aztán ott maradok. De hát ön nem járt külföldön, ahol én járok?

- Évekig nagyon el voltam foglalva odahaza.

- Mind tudom. Óh, én minden hírre rátaláltam, ami önről szól a hírlapokban. Hiszen most sem volna ön itten Párizsban, ha egy pár szem itten nem tartaná.

- Szép szem? - mondá Bertalan; s szemrehányólag tekinte Alfrédre.

- Óh, nem De L'Aisne úrtól tudom. Egész Párizs beszéli, hogy ön a csodaszép Médea grófnővel el van jegyezve. Óh, be isteni szépség! Ugyebár, De L'Aisne úr?

(- Drága szépség! - mormogott Alfréd.)

- Erről csak mi ketten nem tudunk semmit. Mezőhegyessy grófnő meg én - szólt Bertalan.

- Hát hiszen úgy illik. Egész a kihirdetésig tagadni szokás. Azt is tudom, hogy ön még gyászol, s a gyászév leteltéig nem fog házasodni.

- De nekem eszemben sincs ez. Nekem Médea grófnőre gondolni valóságos nagyzási hóbort volna.

- Nem tartja ön magát eléggé nagy embernek.

- Embernek tartom magam elég nagynak; de elefántnak nem.

Az ,,elefánt" szóra meghökkent Scilla kisasszony.

- Ah, ça! Önről azt mondják, hogy gondolatolvasó, clairvoyant. Hogy keresztül lát...

- A ruhán - veté közbe Alfréd.

- Bah! Licorne! - pattant fel Scilla feddő hangon.

- Azért nem szükség az embert egyszarvúnak szidni - szólt Alfréd. - Ez nem élc. Tény, hogy a spiritiszták minden ruhán keresztüllátnak. Rájuk nézve semmi takaró nem létezik; kivéve a veres színt. Azért a spiritiszta hölgyek az összejöveteleiknél mind vörös garibaldit és vörös cotillont hordanak; különben ügy járnának-kelnének a spiritiszta férfiak előtt, mint Éva anyánk - mikor még az almafa virágzott. Vigyázzon magára Lándoryval!

- Ön bolondos! - mondá Scilla duzzogón; hanem azért mégis szétnézett, s megtalálva a causeuse karjára vetett veres perzsa longshawlt, azt félig maga elé rántotta.

- De hát komolyan! - folytatá Lándoryhoz fordulva (a másik kacagott). - Ön még sohasem látott engem - játszani? Jöjjön el holnap az operába (ha nincs máshova elígérkezve) , egy kedves kis opera-balettet adunk: a ,,Brahma és bajadért".

- Ismerem: nagyon szép.

- Kitől látta ön a címszerepet?

- Grahn Lucile-től.

- No, majd éntőlem nézze meg!

S ezt olyan öntudatos büszkeséggel mondá, aminővel Minerva hívta versenyre Arachnét.

- Ott fogok lenni.

- A színpadon egy pillanatra látogasson meg. Aztán előadás után szívesen látom önöket egy ,,petit souper"-ra. Csak igen rövidre; mert mikor játszom, korán le kell feküdnöm, s éjszakára vizes pokrócba, lepedőbe csavargatnak: múmia vagyok.

Scilla erősen megszorítá a kezét Lándorynak a búcsúzáskor.

- Nagyon köszönöm, hogy fölkeresett.

- No! És nekem semmit? - mondá Alfréd, látva, hogy Scilla visszavonulni készül.

- Mit? Miért? - kérdezé Scilla bámulatra villanó szemekkel.

- Hát legalább a szenzál-díjat, amiért önnek egy ötödrész papát idehoztam.

- Ön legfeljebb egy fricskát érdemelne tőlem! Lássa ön, addig a három évig, amíg Lándory úrral találkoztam, soha egy szót nem mondott nekem, amiért a szememet le kellett volna sütnöm.

- No, hát kérem azt a megszolgált fricskát.

- Azt majd adassa ön meg magának Rigolboche kisasszonnyal.

Azzal elsuhant a budoárja iszpahani ajtófüggönyei mögé.

- Valóságos ,,sorcière"! - monda Alfréd a barátjának. - Angyalbőrbe kötött diablesse. - No, hát nem megyünk a Pradóba: Rigolboche-t élvezni?

Ez a hirdetett hölgy volt a párizsi celebritások között a legmagasabb kankántáncosnő: a Prado ,,sztár"-ja. Pesten is produkálta a virtusait.

- De már abból elég volt.

A ,,Brahma és bajadér" csakugyan kedves kis operabalett. A tárgya az ismert klasszikus balladából van kölcsönözve, amelyben Brahma égi malasztja megdicsőíti a ,,bűnös" szerelmet. Az indus főisten emberalakot öltve a földre száll, s útjában szállást nyer egy bajadérnél, aki belészeret. Azonban egy másik hajadon is belészeret, s akkor aztán ezek ketten versenyeznek a szép jövevény ifjú viszontszerelmeért. - Ritkán kerül színpadra a mind költői, mind zenei szépségekben gazdag darab, mert koreográfiai tekintetben is úgy van megalkotva, hogy ahhoz ,,két", egymással virtuozitásban versenyezni képes balerina assoluta szükséges; aki táncban, játékban, pantomimikában egymást felülmúlni törekszik. Azé marad a győzelem pálmája, amelyik több érzéssel, esztétikai ízléssel, költői felfogással és plasztikai formatökéllyel tudja a szerepét keresztülvinni. A puszta testi ügyesség, a sztereotip betanult grácia ebben megbukik. Drámai művészet kell hozzá.

Maga a jelmez is valami eszményi szép. A hímzett kebeltartó, s azon alól a test szabadon, fedetlen egész a csípőig; semmi vállfűző, maga az istenalkotta női báj, s aztán az arany csillagokkal átszőtt habkönnyű ruha, mely minden mozdulatnál az idomhoz simul, mintha hullám közül merülne fel az; a bokáig mezítelen lábak, ujjaikon drágaköves gyűrűkkel, karcsú bokáik arany kösöntyűvel átszorítva. Aztán a hosszan leeresztett haj, virágos folyondárral összetartva.

Mintha csak Scilla számára lett volna megálmodva ez a szerep. Olyan elragadó volt benne, hogy még a nőknek is tetszett. Nemcsak táncolni tudott, hanem játszani is. Tudta érezni azt a szóval kifejezhetetlent: ,,egy istenbe lenni szerelmesnek!"

Viharrá nőtt a taps az operaházban, s felhőszakadás volt virágból, koszorúból, mikor elvégezte: typhonja keletkezett az enthuziazmusnak!

Előadás után felment Lándory a színpadra, De L'Aisne Alfréd kalauzolása mellett. A foyer-ajtón olvasható volt az utasítás: ,,Az urak tartoznak a színpadon és a foyer-ben kalapjaikat kezükben tartani!" (Tehát se feltenni, se letenni nem szabad.) Különben a tánc-foyer meg is érdemli a megtisztelést; a hajdani Hôtel Choiseulnek a pompájával feldíszíte, tükrei, faragványai, pilasterei, mind históriai műkincsek; a középfülkében a hírhedett Guimard kisasszony márvány mellszobra.

Scilla kisasszony természetesen körül volt repkedve a pillangók mindenféle fajától: voltak ott pézsma szfinxek, halálfej-pillangók, aranyos papiliók, pávaszemek és ,,vacsoravesztő pillék", akik mind siettek a szárnyaikat elégetni a fényes és veszedelmes lobogványnál. Hanem azért valamennyi színházi mecénás és páholy-lyon között is meglátta Scilla Lándoryt, s mosolygó tekintettel nyújtva eléje a kezét, közös anyanyelvükön szólt hozzá:

- No, hát hogy volt ön megelégedve a kisleányával?

- Büszke voltam önre. (Lándory franciául adta a választ.)

- Voltam olyan, mint Grahn Lucile?

- Jobb volt.

Megrázta hevesen a válaszért a kezét Scilla.

A habituék siettek a magasztalást fokozni; egymás sarkára tapostak a glyceriádjaikkal.

- Ah! Túlszárnyalta Cerritot!

- Isteni volt! Leverte Taglionit!

- Úgy táncolt, mint hajdan Elsler Fanny! - koronázá be egy öreg börze-király, a legpompásabb orchideacsokrot nyújtva át a művésznőnek, aminőnek a virágait csak fejedelmi üvegházak produkálják, s a csokor gyémántos karpereccel volt összeszorítva.

Scilla finom, decens bájjal tudott minden bókot, üdvözlést viszonozni, hanem amikor a fényes körön keresztülfurakodott egy kis, félszeg vállú, ócska kabátos emberke, tubákos orral, zölddé fakult parókával a fején, kezében a ,,rendező"-könyvvel, s azt mondá a művésznőnek: ,,Ön jól játszott; meg voltam a játékával elégedve", hát annak a nyakába borult Scilla kisasszony, s megcsókolta a borostás arcát.

- Bolondos leány; hogy összemázolta a pofámat a kárminnal! dörmögé a vén rendező, a tarka gyapotzsebkendőjével szorgosan letörülgetve a csók nyomát; nehogy a felesége számon kérje otthon.

- Aztán ott legyen egy óra múlva - súgá Scilla Lándory fülébe. - Csak mi hárman leszünk.

Azzal elmenekült az öltözőjébe.

- No, ugye, hogy még a Brahmát is lecsalogatja a hetedik égből? - mondá Alfréd Bertalannak, mikor együtt elhagyták az operaházat. - Most gyerünk elébb Tortonihoz, fogyasszunk el egy tucat osztrigát meg egy bifszteket.

- Hiszen őhozzá vagyunk híva vacsorára.

- Éppen azért! Ismerem már én az ő petit souper-it, amiket ilyen nagy előadás után szokott adni. Az étel mind az inasnak a fejéhez repül. Semmi sem jó neki. Persze nagyon fel van izgatva. Ilyenkor kiállhatatlan, s haragszik érte, ha a meghívott vendége jó étvággyal eszik abból, amit ő ehetetlennek talált. Én mindig jól szoktam elébb lakni, mikor játék után ,,kis vacsorára" meginvitál.

Mikor egy óra múlva megérkeztek Scilla hotelébe, már folyt a patália. A kis szerecsen bömbölve jött ki a belső szobából, az egyik kezét a pofáján, a másikat a médaillonja revers oldalán tartva; annak a bizonyságául, hogy kézzel-lábbal kapott utasítást. Belülről pedig hangzott az összetört porcelán csörömpölése, s folyt az ékesszólás, amiben több volt a ,,fripon", ,,canaille", ,,animal", mint a verbum regens. Az aj tón benyitó előtt éppen nem színpadra való jelenet; egy szép megaera, aki toporzékol, s egy inas, aki az üres tálcával a két kezében ijedten áll, reszkető térdekkel.

Amint aztán Scilla meglátta Bertalant (Alfréd őtet tolta előre), egyszerre elnevette magát.

- No, ez szép volt!

- Most jönne ide Brahma!

- Hát csak jöjjön - mondá Scilla, s azzal letérdelt a földre a csészéket felszedni, s azokat felrakta az inas kezében levő tálcára, nyájasan beszélgetve hozzá: - Nem tesz semmit, jó Jean! Úgyis más szervizt akartam venni. Holnap Sèvres-be megyünk. Én vagyok a hibás. A szegény kis móromat is küldje be, hadd engeszteljem ki. Nem akartam, hogy sírjon. Ilyenkor a fejemben van a vér.

Azután felállt a puha szőnyegről, s amíg nevetéstől vonaglottak a vállai, így szólt Lándoryhoz.

- No hát, haragszik rám Brahma?

Bertalan hátrafordult Alfrédhoz.

- Hallod? Hozzád szólnak.

Erre eldobta Lándorynak a kezét a kezéből Scilla, s duzmadtan mondá:

- Ühm! Ezt már csak nem a gondolatolvasás súgta önnek.

- Hát lehet énnekem most az ön gondolatját elolvasnom, mikor tetőtől talpig veres kantus fedi?

Scillán az este kínai selyem-japonika volt; lángszínű piros, melybe nagy sárkányok voltak szőve aranyból. Vajon szándékosan vette ezt fel? Elhitte tán a spiritiszták rossz szeméről hallott regét. - Akkor ez becsületére válik.

- Van ez alatt más is - mondá, szétnyitva a kantus elejét, s láttatni engedve a pompás valenciennes csipke corsage-t alatta. - No, hát üljünk asztalhoz.

S azzal átvezette az étkezőbe a vendégeit, ahol hármukra már meg volt terítve az asztal. Maga a pamlagon foglalt helyet, a két úr két karosszékben.

Iszonyú szeretetreméltó volt! Maga rakta az ételt a két úrnak a tányérjára, s mindent fölségesnek talált.

- Nem lehet ráismerni - dörmögé Alfréd Bertalanhoz. - A te párducszelídítő szemeid egészen kiforgatták a szokott valójából. Máskor nem nyelhetett itt le senki egy piskótát sem ennél az asztalnál kiátkoztatás nélkül.

Azután meg nagyon elkomolyodott Scilla. Szemei a távolba látszottak bámulni. Arca megnyúlt, átszellemült.

- Miért ez a songeuse arc? - szólt hozzá Bertalan.

Scilla a szemébe nézett merőn, két karját a feje mögé emelve, amitől a veres selyem kantusa elől kétfelé nyílt.

- Ha ön gondolatolvasó, hát találja ön ki, hogy miről gondolkozom én most?

- Ki is találom.

Erre Scilla megelevenült, s a szétnyílt kantust hirtelen összecsukva a keblén, kihívó daccal mondá:

- No, hát találja ki.

Lándorynak tetszett egy kis hókuszpókuszt csinálni.

- Hiába rejtegeti ön magát a veres selyem mögé. A gondolat nem a szívben lakik, hanem a féjben.

Erre Scilla a haját lehúzta a homlokára. - Már elolvastam - mondá Bertalan.

- No, hát mi az?

- Nem mondhatom el Alfréd előtt; őt nyugtalanítaná.

- Hát mondja el magyarul.

- Ha Alfréd beleegyezik.

- Ráállok. Hanem aztán most én leszek a gondolatolvasó mondá Alfréd.

- Hát elmondom - kezdé magyar nyelven Bertalan. - Ön most azon ábrándozik, hogy milyen jó volna a régi szerelmesétől megválni, aki önt fénnyel, pompával környezi, de akit ön nem szeret, s azt fölcserélni egy másikkal, aki kevesebbet tud adni, de akiért ön rajong.

No, ez bizony ugyan huszáros bevágás volt!

,,Régi kedves, akit nem szeret; egy másik, akiért rajong." Lehet, hogy talál! De mégis így kirukkolni vele! Nem valami gyöngéd tapintat. Scilla arcáról bizony könnyű volt leolvasni az erre támadt gondolatot - még Alfrédnak is. A száját elpittyeszté, fanyalogva a vállát felvonta, s aztán csendesen ingatta a fejét; mintha mondaná, hogy ez nincs eltalálva.

Lándory pedig megengedte magának azt az élvezetet, hogy elébb gyönyörködjék a hipnotizáltja tévedésében, mielőtt felébresztené.

- De ha megmondom önnek a régi szeretőjének és az újnak a neveit, akkor nem fog ön így ajkat pittyeszteni felém.

- Tőlem megnevezheti őket. Halljam.

- Hát a régi szerető neve ,,Terpsychoré", az újé pedig ,,Melpomené".

E két szóra, mint akit az álomkórból ébreszt fel a mester, ugrott fel a helyéből Scilla, s megkapta Bertalan kezét, kerekre felnyílt szemekkel tekintve reá.

- Hát ön csakugyan bűvész? Hogy meglátja a szívem fenekén, amit gondolok, érezek, álmodom? Hogy én utálom a balettet, s szeretnék drámai színésznő lenni?

S mintha kapitulálna a hódító előtt, félresimítá egészen a szép homlokáról a hajtincseket, s a válláról le hagyta csúszni a lángvörös köntöst egész a kebléig. ,,Ez" ellen nem védnek meg az amulettek.

- Nos? Nos? Hát kitalálta? - zaklatódék Alfréd.

- Csendesen - csitítá Scilla. - Még beszédünk van egymással (s újra magyarul szólt). - Hát hogy találta ön ezt ki?

- Nincs benne semmi bűvészet. Ont ma látni kellett, mikor azoknak a hódolatát fogadta, akik önt az első világhírű balerinák fölé emelték, s aztán, mikor az a kis kopott emberke azt mondá önnek, hogy ,,jól játszott".

- Lássa ön, ez igaz. Én holdkórosa vagyok annak az ábrándnak, hogy valaha drámai színésznő lehetnék. - Titokban Phaedrát tanulom. - Akarja ön meghallani, hogyan szavalom Phaedrát? Hogyan játszom el? Igen? Akkor jöjjön el holnap este hozzám. Csak ketten leszünk. S akkor aztán jósolja meg, hogy leszek-e valaha az új kedvesemé, akiért rajongok?

- Eljövök.

- De már elég legyen a chaldaeai diskurzusból - förmedt fel Alfréd, akinek sehogy sem tetszett mindaz, amit Scilla arcából leolvasott. - Mi az ördögről tudnak önök olyan nagy animóval értekezni?

Scilla kisasszony macskai hunyorgással fordult feléje, s kész volt a válaszával.

- Monsieur Lándory könnyen kitalálta, hogy amire most gondolék, ami úgy elszomorított, az, hogy szegény apám és anyám nem lehet most itt velem, hogy sikereimnek örülhetnének.

- Ühm! - dörmögé Alfréd. - Sohasem tudtam, hogy önnek az apját Terpsychorénak, s az anyját Melpomenénak hívják.

Lándory másnap addig kutatott a Passage de l'Opéra és a Palais Royal könyvárus boltjaiban, míg rátalált arra a ritka műre, melyben Párizs minden nevezetes házának, palotájának történetét összegyűjtve találni. Itt ráakadt annak a palotának a történetére is, amelyben most Scilla kisasszony lakik. Valamikor Soubise herceg építteté azt Guimard kisasszony számára, aki lábai hegyével az operát hírhedetté, a herceget pedig tönkretette; a dicsőséges Phryne halála után a palotát kisorsolták; s azután folyvást egyik kézről a másikra került, hírhedett bankárok, hercegek, tábornagyok laktak benne a kedveseikkel; akiket mind ugyanaz a végzet ért utol, ami első megalkotóját. De L'Aisne Alfréd örökség útján jutott hozzá. Örökölte a palotának a hivatását is. Megajándékozta vele Scilla kisasszonyt. (Valamikor Perrigeaux bankár félmillió frankért vette azt át a lutrin nyertes Dulan grófnétól.)

Lándory, mikor azt olvasta, visszagondolt arra az időre, amikor ő ennek a félistennőnek negyedmagával száz forintot adott össze havonkint.

De hát van-e a szívben is ,,Tabula Cebetis?"

Hét órakor ott volt a palotában. Az előszobában az inas azzal a szomorú hírrel fogadta, hogy a kisasszony irtóztató migrénben szenved; senkit sem fogad ma. Átadta neki hát a látogatójegyét. - Amint aztán az inas a nevét meglátta, egyszerre gömbölyűre kerekedett az arca.

- Ah! A monsieur számára nincs migrénje a kisasszonynak. Tessék besétálni.

Lándory gondolta magában: ,,Ha én ilyen gyorsan tudnék migrént gyógyítani, gazdagabb lennék, mint Pereire".

Tudta már a járást, nem várt a kis szerecsenre, odatalál az írószobába. Ott várt rá Scilla.

A legszigorúbb toalettje volt: állig érő kasmírruha; a haja egyszerűen felkontyozva, minden fejdísz nélkül; egészen úrihölgynek nézett ki.

Kezét nyújtá az érkezőnek.

- Ön pontosan megérkezett!

- Ebédelt ön már? - kérdezé Lándory.

- Igen. Az olympi ebédet.

- Milyen az?

- Négy lat félig nyers hús és egy darab pirított kenyérhéj.

- Ah! Így élnek az istenasszonyok?

- Igen. Mikor nagy szerepük van.

- Tehát ön egészen komolyan vette a mai próbatétet?

- Nézze ön - szólt Scilla, az íróasztalához vezetve Lándoryt. Egész napomat tanulmányokkal töltöttem.

Az asztala tele volt bírálatokkal, essay-kkel, arcképekkel és kosztümrajzokkal; három tanagra figura is oda volt állítva, különböző görög ruhákban.

- Melyiket tartja ön ezek közül Phaedra szerepéhez a legalkalmasabbnak?

Lándory egy zuzmózöld peplumba burkolt alakra mutatott:

- Ez a legjobb.

Scillának nagyot villant a szeme.

- No lám! - Azzal felemelte a szobrocskát. Alul a talapzatára ez a névvolt vésve: ,,Phaedra". - Nekem is ez tetszik legjobban. Tehát ezt válasszuk. Öt perc múlva készen leszek.

- Jelmezben akarja ön a próbát tenni?

- Hát hiszen ebben a feszes ruhában csak nem tehetem, amiben a karomat nem bírom a vállamig emelni, s a térdeim össze vannak kötve. Amíg átöltözöm, addig lépjen ön be kis színházamba, érdemes lesz benne körülnézni.

Azzal átvezette Bertalant abba a gyönyörű szép terembe, melyet Soubise herceg barokk stílben színházul építtetett, ahol hírhedett művészek és művésznők énekeltek, táncoltak, zenéltek, egyedül az ő és Guimard kisasszony mulattatására. Szobrász, festész, építész, vésnök, aranyozó, zománcozó, kárpitos és mozaikrakó versenyzett egymással a teremnek műpompával túldíszítésében.

Csak egy háromágú kandeláber terjesztett világosságot a múzsák templomában.

- Majd mindjárt lesz itt nagyobb világosság - mondá Scilla, s egy látszólag antik óra mutatóját előretolva, egyszerre kigyulladt tizenkét villanylámpa a proszcéniumon: akkor még Párizsban is újdonság.

Ekkor aztán teljesen lehetett élvezni a remek dekoratív művészet összhatását.

Valóban nem telt bele több öt percnél, hogy Scilla visszajött az öltözőből. A görög jelmezhez nem volt szüksége öltöztetőnőre. Tökéletesen olyan volt az alakja, mint ott azon a tanagra szobrocskán. Bertalan nem titkolhatta el meglepetését.

- Meg van ön elégedve a jelmezzel? - kérdé Scilla, körülfordulva előtte, hogy minden oldalról szeme alá vehesse.

- Nagyon jól van. Csak egy kissé a bal karja feszesen van a palástba burkolva.

- Azért teszem, hogy így is hajlandó vagyok sokat hadonászni a két karommal. Jobb, ha az egyik némileg akadályozva van.

A vékony öltöny festői ráncaival takarta és elárulta a test szépségeit.

- Mit kíván ön, hogy elszavaljak?

- Azt a jelenetet, amidőn dajkájának bevallja titkolt szenvedélyét.

Scilla fölment a kis színpadra, melynek tündéri díszletei közé tökéletesen odaillett a megjelenése.

Elkezdett szavalni.

Szép, csengő hangja volt. Nem oly mély ugyan, aminőt e szerep világhírű személyesítőinél megszoktunk: Rachelnél, Ristorinál, de volt benne valami varázs, midőn e fiatal, üde hang anyai érzelmeket, bűnös szenvedélyeket fejez ki.

Bertalan önkéntelenül tapsra gerjedt.

- Nagyon szépen szavalt ön; csak a hangját ossza be nagyobb mérséklettel. Azt szeretem, hogy nem utánozza dicső mintaképeit, hanem eredeti akar lenni. Előttem a megbotlott eredetiség többet ér, mint a más nyomain győztes utánzat.

- Nem rítt ki belőlem a balett-táncosnő?

- Sőt inkább nagyon is mérsékelte ön a mozdulatait.

- Hát számíthatok a másik szeretőmnél viszontszerelemre?

- Én azt hiszem, hogy igen. Ámbár felbiztatni nem akarnám. Melpomené konyhája szegény.

- Azt gondolja ön, hogy mikor balettet táncolok, szabad még annyit is ebédelnem? Akkor még kenyérhéjat sem kapok. Hát tesz-e az különbséget, hogy porcelánt vágok-e az inasomnak a fejéhez vagy cseréptányért?

- Hát halljuk most a második felvonást. Phaedrának a jelenetét Hyppolittal.

- Igen. De az nehezen megy Hyppolit nélkül. - Hát majd én olvasom a Hyppolit szerepét.

- Ah! Ön megtenné azt? Nem mertem rá kérni.

- Hát ha lehettem önnek egyszer egy negyedrész apja, most mért ne lehetnék egy fél fia? Hanem én nem tudok szavalni.

- Csak olvassa a verset, és markírozzon.

Bertalan fölment Scillához a színpadra, s megkezdődött a jelenet.

Igen szépen összement az egész.

Most már Scillán volt a sor, hogy Bertalant megdicsérje.

- Hisz ön kitűnően adja Hyppolitot.

- Hát amilyen fajankó ez a Hyppolit, olyan fajankó én is tudok lenni. Hanem mármost lássuk ennek a felvonásnak a végjelenetét. - Phaedra kétségbeesik afölött, hogy Hyppolit nem viszonozta a szerelmét, odarohan hozzá, kirántja a fiának a kardját, először meg akarja vele ölni magát, azután, hogy a merényletében a dajkája által megakadályoztatik, elviszi magával a martalékul ejtett kardot. Hyppolit, a sárkányölő vitéz pedig csak nézi, hogy a legszükségesebb eszközét, a kardját ugyan viszi ám magával a mama. - De hát ha én vagyok Hyppolit, az énvelem nem fog menni; mert én nem hagyom a mamának, hogy elvegye a kardomat; hanem megfogom a két kezét, s azt mondom neki, hogy ,,Hohó, édes! Az én kardom nem laskavágó kés, annak hagyj békét; ha én kard nélkül maradok, a kapitányom a dunkliba csukat." Egyszóval szeretném én látni, hogy veszi el a kardot akár Rachel, akár Ristori, ha én vagyok Hyppolit? S hogy csinál aztán három felvonást a jó Racine a darabhoz?

Scilla nevetésre fakadt.

- Az igaz, hogy az mindig nagy kérdés marad. Hanem hát én találtam ki valami lehetőséget, ami elhihetővé teszi ezt a jelenést.

- Kíváncsi vagyok rá.

- Hát én így terveztem azt ki. Phaedra szerelmi dühében odarohan Hyppolithoz. Úgy tesz, mintha át akarná ölelni, meg akarná csókolni. Hyppolit szűzies iszonyattal fordítja félre a fejét, s két ellenző kezével visszatiltólag takarja el az arcát. Ekkor rántja ki orozva a kardját hüvelyéből Phaedra; akit aztán magával hurcol a dajka. Hyppolit folyvást elfordulva marad, iszonyattól, utálattól eltelve, s csak akkor veszi észre, hogy nincsen kardja, mikor már Phaedra elment.

- No, ez megkísérelhető.

- Próbáljuk meg. Ez a hajamból kihúzott aranynyíl legyen a kard, ezt ide dugjuk az ön habit-jának[1] a gomblyukába. Ezt kell nekem elrabolnom. - Leteheti a könyvét, nincs Hyppolitnak semmi közbeszólása.

S aztán elpróbálta a maga kigondolta jelenetet. Phaedra erőszakkal át akarja karolni, megcsókolni Hyppolitot. Az pedig irtózva védi magát az ölelés ellen, miközben Phaedra elragadja a kardját.

Nagyon jól sikerült. Bertalan szentül meg tudta védelmezni Hyppolitnak az erényét. Scilla el tudta ragadni a hajnyilat a gomblyukából. - Akkor aztán féktelen nevetésben tört ki, s elkezdett tapsolni - ő tapsolt Lándorynak:

- Hahaha! Brávó! Brávó! Ön remekül adta Hyppolitot. Igaz, hogy ön az életben is valódi képmása Hyppolitnak?

S ránézett azzal a szenteket elcsábító tündérmosolyával.

[1] * A francia nem mond ,,frakk"-ot soha.
 
 
0 komment , kategória:  Jókai MórScilla  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1526
  • e Hét: 10315
  • e Hónap: 89873
  • e Év: 2031153
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.